Evermore-Mindöröké-kettő

Kettő

Pillanatokkal azelőtt, hogy Robins tanár úr belépne, hátralököm a kapucnimat, kikapcsolom az iPodot és úgy teszek, mintha olvasnék, fel sem nézve, amikor megszólal:

– Osztály, ez itt Damen Auguste. Most költözött ide Új-Mexikóból. Oké, Damen, ülj a hátsó padba Ever mellé! Amíg nem szerzed be a sajátodat, osztozzatok a könyvén! Damen fantasztikus pasi. Anélkül tudom, hogy ránéznék. Lázasan koncentrálok a könyvre, amíg felém tart, eleget megtudok az osztálytársaim gondolatfoszlányaiból.
Megtudhatom az előttem két sorral ülő Stacia Miller gondolataiból, hogy „Damen Auguste állati helyes srác".
Stacia barátnője, Honor száz százalékig egyetért.
Honor pasija, Craig is, de ez egy másik történet.
– Szia – Damen a padlóra söpri a hátizsákomat, és leül mellém.
Biccentek neki, és nem emelem feljebb a pillantásomat csillogó, fekete motorosbakancsánál. Ami inkább GQ, mint Pokol Angyala stílusú. Az a fajta, ami nagyon is kirí a mostanában a suli zöld padlóján grasszáló színpompás papucstömegből.
Robins tanár úr kinyittatja a könyveket a 133. oldalon, és Damen közelebb hajol:
– Nem bánod, ha belenézek a könyvedbe?
Tétovázom, rettegek a közelségétől, de azért közelebb csúsztatom a könyvet, ami az asztalom szélén kezd billegni. Amikor közelebb húzza a székét, hogy áthidalja a távolságot, a székem túlfelére csusszanok, és a kapucni mélyébe rejtem az arcomat.
Mosolyog az orra alatt, de gőzöm sincs, nála ez mit jelent. Az biztos, hogy könnyed és vidám, de valami más is van benne.
A faliórára szegezett pillantással még lejjebb csúszom, a tenyerembe támasztom az arcomat. Szándékosan kerülöm a felém lövellő lesújtó pillantásokat, és figyelmen kívül hagyom a gondolataikat, mint például: Szegény helyes, szexi, gyönyörű új srác! Pont amellé a dilinyós mellé ültették! Stacia, Honot, Craig, de mindenki más is csak úgy sugározza a sajnálatot.
Kivéve Robins tanár urat, aki legalább annyira szeretné, ha véget érne az óra, mint én.

Ebédidőben mindenki Damenről beszél.

Láttad az új srácot, Dament? Olyan helyes – Nagyon szexi – Úgy hallottam, mexikói – Nem, szerintem spanyol - Mindegy, külföldi – Szerintem meghívom a Téli Bálra – Nem is ismered – Ne aggódj, majd megismerem...

– Ó te jó ég! Láttad az új srácot, Dament? – Haven lezöttyen mellém, és a túl hosszúra nőtt frufruja alól les rám. A tincsei majdnem eltakarják sötétvörösre rúzsozott száját.

– Kérlek, ne kezdd te is! – csóválom a fejemet, és beleharapok az almámba.

– Nem így beszélnél, ha nem lennél abban a kivételes helyzetben, hogy megismerkedhettél vele – feleli, miközben rózsaszín dobozkájából előveszi az uzsonnára hozott vaníliás mufRnt, és lenyalja a tetejéről a cukormázat. Ahogy szokta. Közben pedig úgy öltözik, mint aki szívesebben fogyaszt embervért, mint aranyos, édes sütiket.

– Damenről dumáltok, csajok? – suttogja Miies az asztal mögé csusszanva. Barna szeme egyikünkről a másikunkra jár, bájos arcán vigyor ül. – Gyönyörű! Láttátok a bakancsát? Annyira Vogue!

Azt hiszem, ő lesz az új fiúm.

Haven sárga szeme résnyire szűkül.

– Késő. Már lestoppoltam.

– Sajnálom, nem tudtam, hogy a non-gótok is étdekelnek – mosolyog önelégülten Miies, miközben szemét forgatva kicsomagolja a szendvicsét.

Haven felnevet.

– Ha így néznek ki, naná, hogy érdekelnek. Esküszöm, vérfagyasztóan jó pasi, látnod kell! – Csóválja a fejét, idegesíti, hogy nem osztom a tajongását. – Olyan... egyenesen tűzveszélyes a srác!

– Nem is láttad? – kérdi Miles a szendvicsét szorongatva.

Az asztalt bámulom, és azon gondolkodom, hogy hazudjak-e. Olyan nagy feneket kerítenek a dolognak, hogy úgy érzem, ez az egyetlen kiút. Csakhogy nem megy. Nem tudok hazudni, nekik nem. Haven és Miles a legjobb barátaim. Valójában csak ők a barátaim. Már úgyis épp elég titkom van.

– Mellette ülök irodalomórán - felelem végül. – Sajnos egy könyvből kell tanulnunk. De még nem igazán néztem meg magamnak.

– Sajnos? – Haven félresöpri a haját az arcából, hogy jól lássa az idiótát, aki ilyet képes a száján kiejteni. - Hát ez tényleg iszonyú lehet, mekkora szívás! – forgatja a szemét sóhajtozva. – Esküszöm, fogalmad sincs, milyen szerencséd van! És még csak meg sem becsülöd.

– Melyik könyvet veszitek? – kérdezi Miles, mintha a cím valami fontosat mondana.

– Az Üvöltő szeleket. – Vállat vonok és leteszem az almacsutkát a szalvétámra, majd összefogom a sarkait.

– És a kapucnid? Lent vagy fent? – kérdezi Haven.

Emlékszem, hogy feltettem, amikor felém közeledett.

– Hát... fent. Igen, határozottan fent – bólintok.

– Köszi szépen – motyogja, miközben kettétöri a muffint. – A legkevésbé egy szőke istennőre vágyom konkurenciaként.

Behúzott nyakkal bámulom az asztallapot. Elszégyellem magam, ha ilyeneket mondanak. Egykor tetszett volna, de már nem.

– És mi van Milesszal? Ő nem ellenfél? - terelem el a figyelmet magamról valakire, aki értékeli is.

Miles végigsimítja rövid, barna haját, és a legszebb pillantásával ajándékoz meg bennünket.

– Hát, ne vegyél le a listáról!

– Hideg, hideg! Damen és Miles nem egy csapatban játszanak.

Ami azt jelenti, hogy Damen szédítő modellkülseje nem jelent semmit.

– Honnan tudod, melyik csapatban játszik? - kérdezi Miles összeszűkült szemmel, kezében az ásványvizes üveg kupakjával. – Hogyan lehetsz biztos benne?

– Melegdetektor – kocogtatja meg a homlokát Haven. – Hidd el, a srác nem nálatok van leigazolva.

Nem elég, hogy az irodalomórán és a rajzon is találkozom Damennel (nem mintha ott mellettem ülne, és nem mintha figyelném, de a teremben keringő gondolatok, még Machado tanárnőé is, mindent elmondanak, amit tudnom kell), de a tetejében még mellém is parkol. És még ha fel se nézek a bakancsáról, akkor is tudom, hogy hamarosan véget ér az áldásos rejtőzködésem.

– Istenkém, ott jön! Pont felénk tart! - nyöszörgi Miles azzal a magasba szökő, elcsukló suttogással, amit az élet legfontosabb pillanataira tartogat. - Odanézz, azt a járgányt! Fényes, fekete BMW, szupersötétre fóliázott ablakokkal, nagyon, nagyon klassz. Oké, az lesz, hogy kinyitom az ajtót, és véletlenül nekilököm az övének, és így lesz miért beszélgetésbe elegyednünk. - Megfordul és várja a beleegyezésemet.

– Ne merd megkarcolni a kocsimat! Se az övét. Senkiét!

– Jó. Zúzd csak össze az álmaimat, mindegy. De azért tégy egy szívességet magadnak, és nézd meg! Aztán mondd a szemembe, hogy nem ájulsz el!

Szemforgatva bepréselődöm a kocsim és a szerencsétlenül leparkolt VW bogár közé, amely mintha megmászni készülne a Miatámat. Épp amikor kinyitnám az ajtót, Miles lerántja a fejemről a kapucnit, és elcseni a napszemüvegemet, aztán a kocsi bal oldalához rohan, és nem kifejezetten visszafogott fejrándításokkal és mutogatással próbálja felhívni a figyelmemet a mögötte álló Damenre.

Sikerül neki. Végül is nem kerülhetem el örökké. Mély lélegzetet veszek és rápillantok. És amit látok, attól eláll a szavam, se pislogni, se moccanni nem tudok.

És bár Miles integet és bámul, s tulajdonképpen teljes jelzőrendszerét beveti, hogy rávegyen a visszavonulásra, nem mozdulok. Szeretnék, mert tudom, hogy úgy festek, mint egy idióta, amiről már mindenki meggyőződött, de képtelen vagyok. Nem csak azért, mert Damen tagadhatatlanul szédítő pasi - fényes, sötét, vállig érő haja hullámokat vet magasan ülő arccsontja körül –, hanem mert amikor leveszi a sötét napszemüveget és a szemembe néz, megpillantom mély, sötét, mandulavágású szemét, amely furcsán ismerősnek tűnik. A szempillái olyan dúsak, hogy akár műszempillák is lehetnének. És a szája! Telt, hívogató ajkak, tökéletesek, akár Cupido íjának íve. A teste karcsú, feszes, és tetőtől talpig feketébe öltöztetett.

– Ever? Hal-ló! Most mát felébredhetsz. Légy szíves! – Miles idegesen nevetgélve Damenhez fordul. – Bocs a barátnőm miatt, általában kapucniban van.

Nem mintha nem tudnám, hogy fel kell hagynom a bámulásával. Most azonnal. De Damen pillantása a szemembe fúródik, a szeme színe elmélyül, s a szája mosolyra húzódik.

Nem a tökéletességétől dermedek kővé, hanem főleg a testét körülvevő légtértől, ami gyönyörű arcától egészen a fekete motoroscsizma szögletes orráig az égvilágon semmit nem mutat.

Üres, tiszta űr.

Nincs szín. Nincs aura. Nincs lézershow.

Aurája mindenkinek van. Minden élőlény körül kavarognak a testükből sugárzó színek. Szivárványos, számukra láthatatlan energiamező veszi körül az embereket. Nem veszélyes, vagy ijesztő, vagy rossz, csak része a látható (jó, hát a számomra látható) mágneses mezejüknek.

A baleset előtt nem is hallottam ilyesmiről. Nyilván nem is láttam. De attól a pillanattól fogva, hogy magamhoz tértem a kórházban, mindenütt színeket láttam.

– Jól érzed magad? – aggodalmaskodott a vörös hajú nővér.

– Igen, de maga miért ilyen rózsaszín? – kancsalítottam a lágy ragyogásban, ami körülvette őt.

– Miért vagyok micsoda? – próbálta elrejteni a riadalmát.

– Rózsaszín. Mindenhol, de a fejénél különösen.

– Jól van, csillagom, csak pihenj, én hívom a doktor urat – felelte, és kihátrált a szobából, majd futásnak eredt a folyosón.

Nem jöttem rá, hogy jobb megtartanom magamnak a színek látványát, amíg keresztül nem mentem egy csomó szemvizsgálaton, agyi röntgenen és pszichológiai teszten. Amikor elkezdtem meghallani a gondolatokat, egy érintésből megtudni egy-egy élettörténetet, meg elkezdett látogatni Riley, a halott húgom, jobbnak láttam nem dicsekedni az élményeimmel.

Azt hiszem, hozzászoktam a dologhoz, mert elfelejtettem, hogy másképp is lehetne. De hogy Dament nem veszi körül semmi, csak a drága, menő kocsijának csillogó, fekete fényezése, az halványan emlékeztetett egy boldogabb, egy sokkal hétköznapibb életre.

– Ever, igaz? – Damen arcán mosoly ragyog, felfedve egy újabb tökéletes vonását: tündöklő fehér fogsorát.

Csak állok és várom, hogy a pillantása eleresszen, Miles pedig úgy tesz, mintha a torkát köszörülné. Utálja, ha kihagyják valamiből, ezért felé intek:

– Jaj, bocs. Miles, ő itt Damen. Damen, Miles – egy szempillám sem rezdül.

Damen Milesra pillant, és egy kurta biccentés után visszatér a tekintete az enyémhez. Tudom, hogy őrülten hangzik, de a rövidke pillanatban, amikor nem néz rám, gyengének érzem magam és fázom.

De abban a pillanatban, amikor újra a szemembe néz, minden meleg és jó lesz.

– Kérhetek egy szívességet? – mosolyog. – Kölcsönadnád az Üvöltő szeleket? Fel kell zárkóznom, és ma már nincs időm elmenni a könyvesboltba.

Benyúlok a hátizsákomba, és kihalászom a szamárfüles könyvet, aztán az ujjaim hegyével fogva átnyújtom Damennek. Egy részem vágyik tá, hogy megérintsem a kezét, hogy kapcsolatom legyen ezzel a gyönyörű idegennel, de a másik felem, az erősebb, a bölcsebb, a médium retteg az érintéstől, ami a szörnyű villanás okozója lehet.

Damen a kocsijába hajítja a könyvet.

– Kösz, viszlát holnap - villantja rám a szemét a napszemüveg fölött, és rádöbbenek, hogy csupán egy kis csiklandást éreztem az ujjaim hegyén, semmi mást. Még mielőtt felelhetnék, kitolat a parkolóból és elhúz.

– Már megbocsáss – kezdi Miies fejcsóválva, amíg bemászik mellém a kocsiba –, de amikor az elájulást emlegettem, nem javaslat volt, nem kellett szó szerint venni. Most komolyan, Ever, mi volt ez? Csak mert iszonyú kínos volt, egy olyan Hello, a nevem Ever, és én leszek a hódolód-pillanat. Komolyan mondom, azt hittem, újra kell élesztenünk. És hidd el, állati szerencsés vagy, hogy Haven nem volt itt, mert ugyan nem szeretnélek emlékeztetni, de ő látta meg előbb...

És így tovább, sopánkodik egész úton hazáig. Hagyom, hadd beszélje ki magából, amíg a forgalommal küzdök, és a kezem szórakozottan tapogatja a vastag, vörös forradást a homlokomon a frufrum alatt.

Hogy van az, hogy a baleset óta csak azoknak nem hallom a gondolatait, nem látom az élettörténetét, csak azoknak nem látom az auráját, akik tulajdonképpen már halottak?