Evermore-mindörökké-hat

Hat

A Damennel közös két óránkból csak az egy irodalmon ülünk egymás mellett. Csak a nap végén kerül újra a közelembe, amikor a hatodik óra, a rajz után pakolom épp el a holmimat.
Mellettem jön, és tartja az ajtót, amíg én padlóra szegezett pillantással kislisszolok mellette. Gondolkodom, hogyan lehetne visszavonni a meghívást.
– A barátaid hívtak, hogy ugorjak be este - közli, miközben hozzám igazítja a lépteit –, de sajnos nem fog menni.
– Na! – felelem meggondolatlanul, és a hangom elárul. – Illetve biztos vagy benne? – Próbálok kedvesebb és szívélyesebb lenni, mintha tényleg szeretném, hogy átjöjjön, még ha már túl késő is.
Vidáman csillogó szemmel rám néz.
– Aha, biztos. Hétfőn találkozunk – búcsúzik, és meggyorsítja a lépteit. A tilosban parkoló BMW motorja érthetetlen módon máris zümmög.
A kocsimnál egy önelégülten vigyorgó Miles vár karba tett kézzel.
– Jobb, ha elmeséled, mit láttam, mert nem nézett ki valami jól – tanácsolja, miközben becsusszan az utasülésre.
– Lemondta. Nem tud eljönni – lesek hátra a vállam fölött, miközben hátramenetbe teszem a sebességváltót.
– Mit mondtál neki, hogy meggondolta magát?
– Semmit.
A vigyora szélesedik.
– Komolyan, nem én tehetek róla, hogy kútba esett az estéd. – Kitolatok a parkolóból az utcára, és amikor megérzem, hogy
Miles még mindig bámul, megkérdezem: – Mi van?
– Semmi - bámul ki a szélvédőn felhúzott szemöldökkel, és bár tudom, mire gondol, a vezetésre koncentrálok. Természetesen elmondja, mire gondol.
– Oké. ígérd meg, hogy nem borulsz ki!
Behunyt szemmel felsóhajtok. Na tessék!
– Csak mert... nem értelek. Semmi értelme semminek, amit csinálsz.
Mély lélegzetet veszek, és úgy döntök, nem válaszolok. Főleg mert úgy fest, csak rosszabb lenne.
– Először is – folytatja Miles – abszolúte, iszonyúan bombajól nézel ki, legalábbis valószínűleg, mert ezek alatt a gusztustalan kapucnis cuccok alatt nem mindig látni. Sajnálom, hogy ezt pont én mondom, Ever, de az egész gönc katasztrofális, mint valami hómlessz álcaruha, és nem hiszem, hogy úgy kéne tennünk, mintha nem így lenne. Másfelől sajnálom, hogy ezt is pont én mondom, de állati fura, hogy mindent megteszel, hogy elkerüld az új
srácot, akinek egyértelműen bejössz.
Elhallgat, és a hosszúra nyúlt szünetben bátorító pillantást vet rám, úgyhogy felkészülök a következő csapásra.
– Persze csak akkor fura, ha nem vagy leszbi.
Bekanyarodok és fellélegzek. Most először hálás vagyok az adottságomért, mert felkészülhettem a meglepetésre.
– Mondjuk semmi gáz, ha leszbi vagy, úgy értem, hogy én aztán nem foglak ezért elítélni, hisz én is meleg vagyok, oké? – Idegesen felnevet, amolyan ingoványos talajon járunk-nevetéssel.
A fékre taposok, és megrázom a fejemet.
– Attól még, hogy nem érdekel Damen, nem vagyok leszbikus. – Érzem, hogy támadóbb a hangom, mint szerettem volna. - Tudod, más is vonzóvá tehet egy embert, nem csak a külseje.

Aha, langyos, bizsergető érintés, mély, izzó szempár és csábító hang, ami elnémítja a világot...

– Haven miatt? – Nem veszi be.

– Nem. – Megmarkolom a kormányt, és bámulom a tilos jelzést, alig várom, hogy zöldre váltson, és megszabaduljak Milestól a házuknál, hogy végre véget érjen a vallatás.

De tudom, hogy túl gyorsan válaszoltam, mert így szól:

– Aha! Tudtam! A stipi-stopi! Nem hiszem el, hogy ez téged érdekel! Felfogtad, hogy itt az esély, hogy a suli, sőt lehet, hogy a bolygó legjobb pasija vegye el a szüzességed, erre te meghátrálsz?

– Ez nevetséges - motyogom, miközben befordulok az utcájába, és a bejárójukon leparkolok.

– Micsoda? Nem vagy szűz? – vigyorog Miies, és láthatóan nagyon élvezi az egészet. – Te elhallgatsz előlem valamit?

Akaratom ellenére felnevetek, és az égnek fordítom a tekintetemet.

Egy percig csak néz, aztán összeszedi a könyveit, és kiszáll.

A ház felé félúton megáll, és visszafordul.

– Remélem, Haven tudja, hogy milyen jó barátnője van.

Mint kiderül, a péntek este lefújva. Illetve csak a terveink, nem az este maga. Részben mert Haven öccse, Austin megbetegedett, és a barátnőm az egyetlen, aki vigyázhatna rá, másrészt mert Milest az apja elcipelte egy focimeccsre, s ha ez még nem lenne elég, rávette, hogy a csapat színeit viselje, és úgy tegyen, mint akit érdekel. És amint Sabine rájött, hogy egyedül lennék otthon, korán eljött a melóból és felajánlotta, hogy elvisz vacsorázni.

Tudva, hogy nem osztja a kapucnis pulcsi és a farmer iránti rajongásomat, és mert szeretnék a kedvére tenni, ami a legkevesebb mindazok után, amit értem tett, felveszem ezt a csini kék ruhát, amit legutóbb kaptam tőle, belebújok a hozzá illő magas sarkú cipőbe, és felteszek egy kis szájfényt (emlék a régi életemből, amikor még érdekelt az ilyesmi). A szükséges holmikat átpakolom a hátizsákomból a ruhához illő kis táskába, és a lófarkamból laza hullámokat varázsolok.

Mielőtt kilépnék az ajtón, Riley tűnik fel mögöttem.

– Ideje volt lánynak öltöznöd végre.

Majd' kiugróm a bőrömből.

– Te jó ég, a frászt hozod rám! – suttogom, és becsukom az ajtót, nehogy Sabine meghallja.

– Tudom - nevet. - Hová mentek?

– Valami Stone Hill nevű étterembe, a St. Regis Hotelben van -felelem. A szívem még mindig hevesen ver az orvtámadástól.

Riley felvonja a szemöldökét.

– Hűű-ha.

– Tudsz valamit? – méregetem, kíváncsian, hogy tényleg tud-e valamit. Végül is nem számol el a szabadidejével.

– Sok mindent tudok. Sokkal többet, mint te. – Az ágyamra szökken, és átrendezi a párnákat, mielőtt rájuk dől.

– Na jó, végül is sokat nem tehetek a dolog ellen - felelem. Zavar, hogy pontosan ugyanazt a cipőt és ruhát viseli, amit én. Négy évvel fiatalabb, és kicsit alacsonyabb nálam, és úgy néz ki, mintha jelmezesdit játszana.

– Komolyan, többször kéne így öltöznöd. Utálom kimondani, de ahogy általában kinézel, az annyira nem te vagy. Szerinted Brandon valaha is elvitt volna randizni, ha úgy öltözöl, ahogy most?

Keresztbe vetett lábakkal heverészik, olyan ellazultan, amire csak egy ember – élő vagy holt – képes.

– Egyébként, ha már róla beszélünk, tudtad, hogy Rachellel randizik? Ja, és már öt hónapja együtt vannak, ez több, mint amennyit veled járt, nem?

Összeszorítom a számat, és a szokásos mantrát ismételgetem, miközben idegesen toporgok: Ne hagyd, hogy az agyadra menjen, ne hagyd, ne hagyd...

– Ó, és el se hiszed, de majdnem megtörtént az is! Komolyan.

Korábban elmentek a bálról, előre eltervezték, de aztán... hát... - nevet fel. – Tudom, hogy ezt nem kéne elmesélnem, de Brandon olyat tett, amit nagyon megbánt később, de akkot nagyon ciki volt, és mondanom sem kell, hogy teljesen elrontotta a hangulatot. Látnod kellett volna, óriási volt! Félre ne érts, hiányzol neki, meg minden, néhányszor még Rachelt is a neveden szólította, de hát az élet megy tovább, nem igaz?

Veszek egy mély levegőt, és összehúzott szemmel figyelem a húgomat, ahogy Kleopátraként terül el az ágyamon, és bírálja az életemet, a külsőmet, gyakorlatilag mindent, amit csinálok, ráadásul kéretlenül tájékoztat a régi barátaimról, mint valami serdületlen szaktekintély.

Jó lehet, ha csak beugrik az ember, amikor neki jólesik, és nem kell a lövészárokban szembenézni a piszkos munkával, mint a legtöbbünknek!

Hirtelen annyira ideges leszek a kis látogatásaitól, a kis kígyómarásaitól, hogy azt kívánom, bár hagyna békén, és élhetném a nyomorult kis életemet a folyamatos, gyerekes megjegyzései nélkül. A szemébe nézek.

– Na, mikor is kezdődik az angyalka-suli? Vagy nem vettek fel, mert túl gonosz vagy?

Riley résnyire szűkült szemekkel dühös pillantást vet rám, amikor Sabine bekopog.

– Ever, mehetünk?

Nézem a húgomat. Csak merészeljen valami hülyeséget csinálni, ami felhívja Sabine figyelmét a körülöttem folyó furcsaságokra!

Riley édesen rám mosolyog:

– Anyuék üdvözölnek.

És eltűnik.