Alyson Noel- Árnyékvilág -tízennégy-tizenhat

Tizennégy

Egy hosszú, Damen nélkül az iskolában töltött nap után, abban a másodpercben, hogy a csengő végre megszólalt, beugrottam az autómba és máris száguldottam hozzá. De ahelyett, hogy balra fordultam volna, szabályszegő módon vettem egy U kanyart. Azt mondogattam magamban, hogy szüksége van egy kis térre, hogy adnom kell egy esélty, hogy összeszokjon az ikrekkel – bár az az igazság, hogy Damen általi rajongásuk és Rayne gyűlölködő pillantása miatt, melyet rám vetett – nos, még nem állok készen arra, hogy újra eléjük álljak.

Laguna belvárosa felé tartottam, s közben elhatároztam, hogy megállok a Misztika és Holdfénynél, a metafizikai könyvesboltnál, ahol egszer Ava dolgozott. Azon gondolkodtam, hogy Lina, a bolt tulajdonosa talán tudna nekem segíteni megoldást találni néhány misztikus problémámra anélkül, hogy leleplezném, mit is keresek valójában.

Miután megteremtettem a legtökéletesebb parkolóhelyet, amit csak tudtam, amely a túlzsúfolt Lagunában két háztömbnyire volt, s miután teleraktam a parkolóórát negyeddollárosokkal, az üzlet felé indultam, ahol azonban csak egy hatalmas piros felirattal találkoztam, melyen az volt olvasható: TíZRE JÖVÖK!

Ott álltam előtte ajkaimat összeszorítva, ahogy körbepillantottam, s megbizonyosodtam róla, hogy senki sem figyel, mikor mentálisan megfordítottam a táblát, s feloldottam a zárat. Elhallgattattam az ajtó felett lévő csengőt, ahogy beléptem és a könyvespolcok felé tartottam, tetszett a lehetőség, hogy egyedül, szabadon átböngészhessem Lina gyűjteményét.

Ujjaimmal végigsimítottam a hosszú sort, valamiféle jelzésre várva, egy hirtelen figyelmeztetésre, egy kis viszketésre az ujjbegyeimnél, valamire, ami felhívja a figyelmem a megfelelő példányra.

De nem történt semmi, s a sor vége felé egyet megragadtam, becsuktam a szemem, tenyeremet a tetejére lapítottam, majd kissé felemeltem, s izgatottan vártam, mi van benne.
„Hogy jutottál be?”

Megugrottam, s a polcnak huppantam épp mögöttem, lelökve egy halom CD-t a padlóra. Lábaimmal a szilánkokon taposva, szétszórt ékszeres ládákat láttam mindenhol, néhányuk el is törött, majd végül megszólaltam, „Megijesztettél – én – „ Letérdeltem, a szívem kalapált, arcom elvörösödött, s nem azon tűnődtem, hogy vajon ki lehet ő, hanem hogy hogy sikerült mögém settenkednie, mikor ennek lehetetlennek kéne lennie. Egy halandó energiája még tényleges jelenléte előtt nyilvánvalóvá válik. Lehetséges, hogy ő – nem halandó?

Egy gyors pillantást vetettem rá, ahogy letérdelt mellém, s megfigyeltem napbarnított bőrét, erős karjait és sűrű aranybarna fürtjeit, melyek válla alá hullnak, egészen a háta közepéig.

Néztem, ahogy összegyűjti a törött ékszertartókat, miközben valamiféle jelet kerestem, melyből kiderülhet róla, hogy halhatatlan, vagy akár egy gonosz halhatatlan. Túl tökéletes arc – Ouroboros tetoválás – de mikor észrevette, hogy nézem elmosolyodott, s az arcán megjelent gödröcskék nem voltak azok a lefegyverzően tökéletes vonások, s fogsorának egyenletlensége bebizonyította számomra, hogy egyáltalán nem olyan, mint én.

„Jól vagy?” – kérdezte, s úgy nézett rám zöld szemeivel, hogy szinte a nevemre sem emlékeztem.

Bólintottam, esetlenül álltam és a tenyeremet a farmerembe dörzsöltem, azon tűnődve, vajon mért vagyok ilyen izgatott, bátortalan, majd kényszerítettem magam, hogy kipréseljek néhány szót, „Igen. Én – jól vagyok.”

Véletlen kicsúszott egy ideges nevetés, mely végül annyira hülyeségnek tűnt, hogy elfordultam.

„Én, őmm – én csak átnézem az árut.” Tettem hozzá, s miután kimondtam rádöbbentem, hogy nekem valószínűleg több jogom van itt lenni, mint neki.

Hátrapillantottam a vállam felett, s épp találkozott a tekintetünk, valami furcsa módon, amit nem tudtam megfejteni, aztán vettem egy mély levegőt, s megfordultam. „Azt hiszem az igazi kérdés az, hogy te hogy kerülsz ide?”

„Enyém az üzlet.” Bólintott, egy halomba gyűjtve a leesett CD-ket, amelyek nem törtek szét, majd visszarakta a polcra, mielőtt felém fordult.

„Tényleg?” Szemeim összeszűkültek, mikor hozzátettem, „Mert történetesen ismerem a tulajt és te nem igazán hasonlítasz rá.”

Félredöntötte a fejét, baklövésében bandzsított és az állát dörzsölgette, mikor azt mondta,
„Tényleg? A legtöbb ember szerint hasonlítunk. Bár be kell ismernem, hogy még soha nem láttam magam a te szemeddel.”
„Lina a rokonod?” Bámultam, azt remélve, hogy a hangom az ő fülének nem tűnt annyira bizonytalannak, mint az enyémnek.

„A nagymamám.” Bólintott. „Mellesleg a nevem Jude.”

Felajánlotta a kezét, s hosszú, napbarnított ujjai az enyémre várakoztak. Bár felkeltette a kíváncsiságomat, nem tudtam megtenni. Érdeklődésem, s annak ellenére, hogy azon tűnődtem, miért vagyok annyira – izgatott és zavarodott – nem kockáztathattam, hogy egy tengernyi emlék özönjön az elmémbe egyetlen egyszerű érintés során, mikor amúgy is teljesen össze vagyok zavarodva.

Bólintottam, s egy hülye, kínos legyintéssel válaszoltam, ahogy a nevemet motyogtam. Próbáltam nem összerezzenni, mikor egy furcsa pillantást vetettm rám, s leengedte a kezét.

„Szóval most, hogy ezt már megbeszéltük – „ Nyirkos törölközőjét a vállára dobta, homokszemcséket hullajtva a padlóra. „Visszatérve az eredeti kérdésemre, mit csinálsz itt?”

Megfordultam, s hirtelen érdeklődést színleltem az álomfejtésről szóló könyv iránt, mikor azt mondtam, „Akkor visszatérek az eredeti válaszomhoz, miszerint böngésztem, ha esetleg elfelejtetted volna. Biztosan megengeded a böngészést itt.” Megfordultam, s tekintetünk találkozott – azok a csodálatos zöld szemek egy trópusi utazásról szóló hirdetésre emlékeztettek. Van benne valami olyan – meghatározhatatlan – ijesztő – és mégis – rendkívül ismerős – bár biztos vagyok benne, hogy sohasem láttam őt ezelőtt.

Nevetett, s egy tucat aranyszínű gödröcske keretezte arcát, s leleplezte a jobb szemöldökénél lévő sebhelyet is, majd azt mondta, „Bár minden nyarat itt töltöttem, s figyeltem a kuncsaftokat akik válogatnak, mégsem láttam még soha senkit, aki így böngészett volna, mint te.”

Elhúzva száját, szemei engem fürkésztek. Majd megfordultam, arcom égett, a szívem kalapált, s szükségem volt egy pillanatra, hogy összeszedjem magam mielőtt megfordulok és azt mondom, „Soha nem láttál senkit, aki hátsó sorból válogat? Ez egy kicsit furcsa, nem gondolod?”

„De nem csukott szemmel.” Félredöntötte a fejét és rám fókuszált.

Nagyot nyeltem, izgatott, s bizonytalan voltam, s tudtam, hogy muszáj lesz témát váltzanom, mielőtt mélyebbre süllyedek. „Talán inkább azzal kellene foglalkoznod, hogy hogy jutottam be, mintsem azzal, hogy mit csinálok itt.” Mondtam, s már abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak visszavonhatnám. Rám nézett, tekintete összeszűkült. „Gondolom már megint nyitva hagytam az ajtót. Azt mondtad, nem?”

„Nem!” Megráztam a fejem, azt remélve, hogy nem veszi észre arcom színét és forróságát. „Nem, én – nem egészen ezt mondtam.” Tettem hozzá, próbáltam nem nyugtalannak tűnni, összeszorítani az ajkaimat vagy bármit, ami leleplezne. „Tulajdonképp tárva nyitva volt, ami nem csak a légkondi miatt nem kedvező, de teljesen – „ Megálltam, a gyomrom összeszorult, mikor megláttam, hogy ajkai széles mosolyba játszanak.

„Szóval Lina egyik barátja?” A nyilvántartás felé indult, miközben törölközőjét a pultra ejtette, amely egy nedves, homokos puffanást hallatott. „Soha sem beszélt rólad.”

„Nos, mi nem igazán voltunk barátok.” Vállat vontam, azt remélve, hogy nem látszik kínosan érzem magam. „Úgy értem, mi csak egyszer találkoztunk, és segített nekem a  - várj, mért nem nézed inkább meg? Mindennek utána tudsz nézni, nem? Amúgy Lina jól van?”

Lehuppanva egy székre bólintott, majd előhúzott egy fiókból egy lila kartondobozt tele egy halom nyugtával. „Szabadságon van. Minden évben elmegy egy pár napra. Most Mexikóban van. Próbálja kideríteni, hogy a majáknak igazuk volt-e és a világ tényleg véget ér 2012-ben. Miért?”

Rám nézett, rendíthetetlen, kíváncsi zöld szemei az enyémet fürkészték. De én csak megdörzsöltem a karom és megvontam a vállam, még soha nem hallottam ezt a rendkívül különös elméletet ezelőtt, s azon tűnődtem, hogy ez vajon érvényes-e Damenre és rám is. Vajon akkor majd Nyárvidékre menekülünk, vagy kénytelenek leszünk a sivár Földön tébolyogni – a két utolsó túlélő, akik felelőssé válnak az újranépesítésben – csak – az az irónikus – hogy ha mi egymáshoz érünk, Damen meghal –

Megráztam a fejem, s már nagyon ki akartam innen jutni, mielőtt tényleg összezavarodok és leleplezem magam. Azonkívül jó okom van arra, hogy itt legyek, és véghez kell vinnem a tervemet.

„Szóval honnan ismered őt? Ha nem igazán voltatok barátok.”

„Aván keresztül találkoztam vele.” – mondtam, utáltam az érzést, ahogy ajkaim kiejtik a nevét.

A szemeit forgatta, motyogott valami érthetetlent, majd megrázta a fejét.

„Tehát ismered őt?” Rá néztem, szemeimmel az arcát fürkésztem, majd hagytam, hogy tekintetem alább süllyedjen a nyakára, a vállaira, sima, napbarnított mellkasára, majd tovább a köldökére, mielőtt arra kényszerítettem volna magam, hogy újra a távolba meredjek.

„Igen, ismerem.” Félretolta a dobozt, s tekintete találkozott az enyémmel. „Egyik nap még láttam, majd másnap eltűnt – mint a kámfor, mondhatni – „

Ó, még a felét sem tudod, gondoltam, óvatosan az arcát fürkésztem.

„ – hívtuk otthon, a mobilján, de semmi. Végül elmentunk hozzá, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy jól van, s a lámpák égtek, szóval nyilvánvaló, hogy lerázott.” A fejét ingatta. „Itt hagyott egy tucat dühös ügyféllel, akik csak követelőztek. Ki gondolta volna, hogy így felszívódott?”

Hát igen, ki gondolta volna? Természetesen az a személy nem, aki elég hülye volt ahhoz, hogy legmélyebb, legsötétebb titkait az ő kapzsi, kitárt kezeibe helyezze...

„Még mindig nem találtam senkit, aki elég jó ahhoz, hogy átvehesse a helyét. És ha elmondhatom ezt neked, meglehetősen nehéz egyszerre eleget tenni az ügyfeleknek, és gondoskodni az üzletről is. Épp ezért léptem le most egy kicsit.” Vállat vont. „A szörfözésre, vagyis egy kis szünetre már szükségem volt. S azt hiszem már megint nyitva hagytam az ajtót.”

Tekintete mélyen és ragyogva találkozott az enyémmel. S nem tudnám eldönteni, hogy tényleg elhitte, hogy nyitva hagyta az ajtót, vagy gyanakodik rám. De mikor már épp azon voltam, hogy beleolvassak a gondolataiba, megállított egy fal, melyet arra emeltettek, hogy megvédje a gondolatait más emberektől, mint én. Csak ragyogó lila aurájára hagyatkozhattam, melyet nem is láttam, egészen addig, míg - a színe megváltozott s ragyogott, miközben felém intett.

"De eddig csak amatőrök jelentkeztek. Pedig annyira kétségbeesetten szeretném visszakapni a hétvégéimet, hogy kész vagyok beledobni a neveket egy kalapba és csak kihúzni egyet és rábízni az állást." Megrázta a fejét és újra felragyogtak azok a kis gödröcskék.

S bár egy részem még fel sem fogta, mire készülök, de a másik részem, az inkább gyakorlatiasabb felem arra serkentett, hogy felismerjem a tökéletes alkalmat, mikor itt van az orrom előtt.

"Talán én tudnék segíteni." Visszatartottam a lélegzetem, ahogy válaszára vártam. De mikor csak annyi volt a válasz, hogy összeszűkítette szemeit, s összeszorította ajkait, hozzátettem, "Komolyan. Még fizetned sem kell érte!"

Ő csak bámult tovább, azokból a csodálatos zöld szemekből gyakorlatilag eltűnt a ragyogás.

"Úgy értem, nem kell túl sokat fizetned." - mondtam, nem akartam valami furcsa, kétségbeesett csodabogárnak tűnni, aki ingyen ajánlja fel a munkáját. "Minimumbérért dolgoznék - de csak azért, mert annyira jó leszek, hogy a borravalóból is megélek."

"Megőrültél?" Keresztbe tette karjait, s hátrahajtotta a fejét, majd teljes hitetlenséggel bámult rám.

Kiegyenesedtem, s próbáltam nem idegesnek látszani. Reméltem, hogy komolynak, megfontoltnak, s valaki olyannak tűnök, akire rábízhatja a boltját. "Aha." Bólintottam, képtelen voltam nem összerezzenni, senkire sem akartam rábízni a képességeimet, még kevésbé egy idegenre. "Én csak tudok néhány dolgot - megáldottak néhány képességgel- nos, ezt nehéz elmagyarázni." Bizonytalanul rám nézett, majd tekintetünk találkozott, mikor megszólalt, "Szóval ki vagy te pontosan?"

Vállat vontam, s a pucsim cipzárjával játszottam, le s fel húzva azt, miközben fogalmam sem volt, mire gondol.

"Telepata, látnok, tenyérjósló? Melyik?" Vállat vont.

"Mindegyik." Bólintottam, bár a feléről fogalmam sem volt mit jelent, de gondolom van közük a mentális képességekhez, amelyekkel nyilvánvalóan rendelkezem.

"De nem vagy médium." - mondta, minta tény volna.

"Látom a szellemeket." Megvontam a vállam. "De csak azokat, akik még mindig itt vannak, azokat nem, akik már átmentek a - "

Megálltam, s úgy tettem, mintha megköszörülném a torkom, miközben tudtam, hogy jobban teszem, ha nem említem a hidat, Nyárvidéket vagy bármi ilyesmit. " - Nem látom azokat, akik már átkeltek."

Vállat vontam, azt remélve, hogy nem próbál faggatni, mivel már így is messzire mentem.

Bandzsított, tekintete a világosszőke hajam tetejétől egészen a Nike cipőmig siklott. Pillantásába az egész testem beleborzongott. Kihúzott a pult alól egy hosszúujjú pulcsit, s felvette, mielőtt rám pillantott és azt mondta, "Nos, Ever, ha itt akarsz dolgozni, fel kell hagynod ezekkel."

tizenöt

Jude bezárta a bejárati ajtót, s egy rövid előszobán át egy kis terembe vezetett. Karjaimat magamhoz szorítva követtem, miközben a pulóvere hátulján lévő békejeleket bámultam, majd emlékeztettem magam, hogy ha bármi hátborzongatóra is készülne, gyorsan le tudom szerelni, s még azt a napot is bánni fogja, mikor felkeresett.

Egy kipárnázott, összecsukható szék felé intett, mely előtt egy kicsi négyzetes asztal állt, melyet ragyogó kék terítő borított, s leült szemben velem, s csupasz lábát a térdére helyezte, ahogy azt mondta, "Szóval mi a különlegességed?"

Csak bámultam őt, kezeimet ölbe tettem, s arra összpontosítottam, hogy nagy és mély lélegzeteket vegyek, míg fészkelődtem.

"Tarot kártyák? Rúnák? I Ching? Melyik?”

Az ajtóra pillantottam, tudva, hogy egy másodperc töredéke alatt odaérhetnék, de az egy kis kavarodást eredményezne, de akkor mi van?”

„Mutatsz valamit, igaz?” Tekintete engem fürkészett. „Rájöttél már, mire gondoltam képességek alatt?” Nevetett, s egy sor gödröcske jelent meg az arcán, ahogy egyre csak tovább és tovább vihogott.

A terítőt bámultam, ahogy ujjaimmal a nyers selymet birizgáltam, s arcom egyre csak vörösödött, mikor eszembe jutottak Damen utolsó szavai, hogy mindig megérzi a közelségemet, s azt reméltem, hogy – hogy most nem érez semmit.

„Nincs szükségem semmire.” Motyogtam, még mindig nem akartam találkozni a tekintetével. „Csak egy gyors érintésre van szükségem és már mehetünk is.”
„Tenyérjóslás.” Bólintott. „Nem pont erre számítottam, de rendben van.” Felém hajolt, s tenyerét felfelé tartva kinyújtotta a kezét. Nagyot nyeltem, látva a mély vonalak sorát, de a történet nem erről szól – vagy legalább is számomra. „Voltaképp nem tudok bennük olvasni.” Mondtam, hangomból kihallatszott az idegesség, ahogy bátorságot vettem magamon, s megérintettem. „Nála – az energia – csak – átáramlik. Innen származik minden információm.”

Visszahúzódott, s közelről tanulmányozott, de én képtelen voltam a szemébe nézni. Tudtam, hogy csak meg kell érintenem, hogy mindent megtudjak. És ezt most kell megtennem.

„Csak a tenyéren, vagy – ?” Behajlította az ujjait, fel s le emelgetve tenyerét, melyet hegek szegélyeztek.

Megköszörültem a torkom, s azon tűnődtem, mért is vagyok olyan ideges, miért érzem úgy, hogy elárulom Dament, mikor csak munkát próbálok szerezni, ami boldoggá tenné a nagynénémet. „Nem, bárhol. A füleden, az orrodon, vagy akár a nagylábujjadon – nem számít, ugyanazt a dolgot látom. Csak a kéz a leginkább elérhetőbb, érted?”

„Elérhetőbb a nagylábujjnál?” Mosolygott, s tengerzöld szemeivel az enyémet fürkészte. Vettem egy mély lélegzetet, s arra gondoltam, hogy milyen közönségesnek és durvának tűnnek a kezei, éles ellentétben Damennel, akinek tenyere szinte puhább, mint az enyém. S valahogy csak a gondolat miatt is, ez az egész pillanat olyan kényelmetlenné vált. Most, hogy nem szabad érintkeznünk, olyan érzés, mintha az, hogy egyedül legyek egy sráccal, piszkos, tilos és rossz dolog lenne.

Felé nyúltam, szemeimet szorosan becsuktam, s azt mondogattam magamban, hogy ez csak egy állásinterjú – ami semmi okot nem ad arra, hogy ne tudnám ezt a dolgot gyorsan és fájdalommentesen lerendezni. Ujjamat tenyere közepére nyomtam, s éreztem bőrének lágy, finom rugalmasságát. Hagytam, hogy energiája átsuhanjon rajtam – annyira békésen, nyugodtan, mintha a legcsendesebb tengerben gázolnék. Annyira más volt, mint a bizsergés hulláma, s az a meleg érzés, melyet Damennel szoktam érezni – vagy legalább is egészen addig, míg Jude élettörténete le nem lepleződött. Visszarántottam a kezem, mintha valami megcsípett volna, s a pólóm alatt lévő amulettért nyúltam, s észrevéve arcán megjelent ijedt kifejezést, próbáltam megmagyarázni. „Sajnálom.” Megráztam a fejem, haragudtam magamra, hogy túlreagáltam. „Általában nem csinálom ezt. Általában kissé diszkrétebb is vagyok. Én csak egy kicsit – meglepődtem – ez minden. Nem számítottam arra, hogy látok valami ennyire – „ Megálltam, tudva, hogy a semmitmondó gagyogásommal csak még inkább elrontok mindent. „Általában, mikor olvasok, sokkal jobban elrejtem a reakcióimat, mint most.” Bólintottam, tekintetemet az övére erőltetve, tudtam, hogy bármit is mondanék, az nem semmisítené meg a tényt, hogy a legrosszabb amatőr módjára fuldokoltam. „Komolyan.” Mosolyogtam, nem túl meggyőzően szétfeszítve ajkaimat. „Olyan vagyok, mint egy pókerarc.” Merőn néztem rá, s láttam, hogy ez nem nagyon jött be. „Egy pókerarc, amely mégis empátiával és szánalommal teli.” – dadogtam, képtelen voltam már megállítani ezt az elszabadult vonatot. „Úgy értem, tényleg – én csak – besokaltam – „

A fejemet csóváltam, ahogy próbáltam összeszedni a gondolataimat. Most már semmi esélye, hogy felvesz. Kiült székének sarkára, s olyan közel hajolt, hogy alig tudtam levegőt venni. „Szóval mondd,” – kezdte, tekintete, mint egy erős kéz a csípőmön, ott tartott. „Mit láttál pontosan?”

Nagyot nyeltem, egy pillanatra becsuktam a szemem, s visszajátszottam a filmet az elmémben. A képek annyira tisztán táncoltak előttem, mikor azt mondtam, „Te más vagy.” Bámultam őt, teste mozdulatlan, tekintete szilárd volt, s nem adta semmi jelét, hogy jó úton vagyok-e vagy sem. „De te mindig is más voltál. Már kiskorod óta látod őket.” Nagyot nyeltem, s elfordítottam a tekintetemet, belevésődött az elmémbe egy kép róla a kiságyában, ahogy nevetett, s a nagymamájának integetett, aki már hat évvel az ő születése előtt meghalt. „S mikor – „ Szünetet tartottam, nem akartam kimondani, de tudtam, hogyha tényleg akarom ezt az állást, akkor jobban teszem, ha elmondom. „De mikor az édesapád – fejbelőtte magát – mikor tíz éves voltál – magadat hibáztattad. Meg voltál győződve róla, hogy a ragaszkodásod, hogy lásd az édesanyádat, aki épp egy évvel korábban halt meg, küldte őt a halálba. Ez évekkel azelőtt volt, hogy elfogadtad az igazságot, hogy az édesapád csak magányos, depressziós volt, s mindennél jobban szeretett volna újra édesanyáddal lenni. De néha még mindig kételkedsz ebben.”

Csak bámultam, s felfigyeltem rá, hogy egyáltalán nem hátrált meg, bár volt valami abban a mély zöld szemekben. „Megpróbált meglátogatni néhány alkalommal. Bocsánatot akart kérni azért, amit tett, s bár te érezted a jelenlétét, inkább visszautasítottad őt. Levert voltál, mert az osztálytársaid állandóan piszkáltak – nem is említve a nevelőapukádat, aki – „ Megráztam a fejem, nem akartam folytatni, de tudtam, hogy muszáj. „Te csak normális akartál lenni.” Megvontam a vállam. „Hogy úgy kezeljenek, mint bárki mást.”

Ujjaimmal az asztalterítőt szorongattam, a torkom kezdett összeszorulni, pontosan tudtam milyen nehéz is beilleszkedni, miközben tudod, hogy soha nem lehetsz igazán őszinte. „De miután elszöktél és találkoztál Linával, aki végülis nem az igazi nagymamád – az igazi nagyszüleid már meghaltak.” Újra ránéztem, azon tűnődve, ha meg is lepődött azon, amit mondtam, semmi jelét nem mutatta. „Akárhogy is, ő befogadott téged, felruháztatott, és – „

„Megmentette az életem.” Sóhajtott, hátradőlt székében, s hosszú ujjaival a szemét dörzsölte.

„Többször is. Annyira elveszett voltam és ő – „

„Elfogadott annak, aki valójában vagy.” Bólintottam, az egész történet lepörgött előttem, mintha én is ott lettem volna.
„És az ki?” Kérdezte, kezei a térdén nyugodtak, ahogy rám pillantott. „Ki vagyok én valójában?”

Rá néztem, s rögtön válaszoltam, „Egy olyan okos srác, aki kitűnővel végezte el a főiskolát. Egy srác, aki annyira bámulatos médiumi képességekkel rendelkezik, hogy emberek százainak segített és cserébe nagyon keveset kért. És mégis mindezek ellenére egy olyan srác vagy, aki annyira – „

Rá pillantottam, ajkaimat félrehúztam. „Nos, tunyát akartam mondani – de mivel én tényleg akarom ezt az állást, inkább lazát mondanék helyette.” Nevettem, megkönnyebültem, mikor ő is velem nevetett. „S ha lenne rá lehetőséged, egy napot sem dolgoznál többé. A maradék idődet azzal töltenéd, hogy örrökkévalóságig keresnéd a tökéletes hullámot."
"Ez egy metafora?" - kérdezte, s egy mosoly jelent meg az arcán.
"A te esetedben nem." Vállat vontam. "Nálad ez tény."

Bólintott, hátradőlt székében, s úgy nézett rám, hogy a gyomrom összeszorult. Újra előrelendülve lábát letette a padlóra, mikor azt mondta, "Bűnös." Szemei vágyakozással telien keresték tekintetemet. "S most, hogy már nincsenek titkok, mivel egyenesen a lelkembe láttál - meg kell kérdeznem, hogy a jövőmet tekintve - szerepel benne egy bizonyos szőke lány?"
Felegyenesedtem, már épp beszélni készültem, mikor közbevágott. "A közeljövőről beszélek, vagyis péntek estéről. Stacia igent mond, ha elhívom?"

"Stacia?" Hangom megrekedt, ahogy szemeim gyakorlatilag kidülledtek. Egyáltalán nem voltam az a pókerarc, amivel hencegtem. Figyeltem, ahogy becsukta a szemeit, s a fejét ingatta, azok a hosszú aranyfürtök szép éles kontrasztban voltak ragyogó barna bőrével. "Anastacia Pappas, más néven Stacia." - mondta, észre sem vettem megkönnyebbült sóhajomat, mikor megtudtam, hogy ez egy másik szörnyű Stacia, nem az, akit én ismerek.

Ráhangolódtam az energiájára, mely körülveszi a nevét, s tudtam, hogy ez soha sem fog megtörténni - vagy legalább is nem úgy, ahogy ő gondolja. "Tényleg tudni akarod?" Kérdeztem, mert tudtam, hogy egy csomó erőfeszítést megspórolhatna, ha elmondanám, de kételkedtem benne, hogy tényleg annyira hallani akarja az igazságot, mint ahogy mondja. "Úgy értem, nem kéne inkább várnod, s megnézned mi történik?" Rá néztem, reméltem, hogy beleegyezik.

"Ezt fogod mondani az ügyfeleidnek is?" - kérdezte, visszatérve az üzlethez.

Megráztam a fejem, s egyenesen rá néztem. "Hé, ha elég bolondok ahhoz, hogy kérdezzenek, aikkor én elég bolond leszek, hogy válaszoljak." Mosolyogtam. "Szóval azt hiszem az itt a kérdés, hogy mennyire vagy bolond?" Szünetet tartott, annyira hosszan habozott, hogy már nyugtalanított, hogy túl nagy a csend. Majd mosolygott, jobb kezét kinyújtottam ahogy felemelkedett székéről. "Elég bolond ahhoz, hogy szerződtess. Most már tudom, hogy mért nem fogtál velem kezet első alkalommal." Bólintott, s talán túl sokáig szorította a kezem.

"Ez az egyik legbámulatosabb képesség, amivel valaha is találkoztam."

"Az egyik?" Sértődöttségemben felhúztam a szemöldököm, ahogy a táskámért nyúltam és felé indultam. Ő csak nevetett, miközben az ajtó felé tartott, s rám pillantott, mikor megszólalt, "Mért nem kezdesz már holnap reggel, mondjuk olyan tíz körül?"

Megtorpantam, tudtam, hogy semmiképp nem tudok itt lenni. "Na? Vagy jobban szeretsz sokáig aludni? Üdv a klubban." Vállat vont. "De higyj nekem, ha én képes vagyok rá, akkor te is.

"Nem erről van szó." Szünetet tartottam, azon töprengve, hogy mért vonakodom annyira bevallani. Úgy értem most, hogy megkaptam a munkát, mért törődjek azzal, hogy mit gondol?

Rám nézett, s várt, tekintete szilárd volt. "Nekem csak - órám van." Megvontam a vállam, s arra gondoltam, hogy az órák sokkal idősebbnek hatnak, mint az iskola, mintha egyetemista lennék, vagy valami. Bandzsított, majd újra rám nézett, "Hol?"

"Őmm, a Bay Viewnál." Motyogtam, próbáltam nem összerezzenni, mikor hangosan kimondtam. "A főiskola?" Szemei tovább szűkültek az új információk által.

"Hű, te tényleg őrült vagy." Nevettem, tudtam, hogy idegesnek és hülyének hatottam, majd bevallottam az igazat, mikor hozzátettem, "Még csak most fogom befejezni a középiskolát."

Egy pillanatig csak bámult rám - egy túlságosan is hosszú pillanatig - majd megfordult és kinyitotta az ajtót.

"Idősebbnek tűntél." - mondta, a szavak annyira szórakozottan hangoztak, hogy nem voltam benne biztos, hogy ugyanazt jelenti számára is, mint számomra.

"Ugorj be, amikor tudsz. Majd megmutatom, hogy vezesd a nyilvántartást és még néhány dolgot."

 "Azt akarod, hogy el is adjak dolgokat? Én azt hittem, hogy csak jósolnom kell." Láttam, ahogy meglepődött a munkáról való hirtelen elképzelésem hallatán.

"Ha épp nem jósolsz, akkor működteted a boltot. Ez nem okoz problémát?"

Megráztam a fejem, miközben kitárta előttem az ajtót. "Csak - csak még egy dolog." Az ajkamba haraptam, nem tudtam hogy fejezzem ki magam. "Nos, tulajdonképp két dolog is van. Először is -  mit szólnál, ha álnéven dolgoznék - tudod, jósláskor meg ilyesmi. A nagynénémmel élek, aki nagyon klassz, meg minden, de fogalma sincs a képességeimről, szóval - "

"Legyen ahogy akarod." Vállat vont. "Ne aggódj. Nekem viszont vezetnem kell az alkalmazottak listáját, szóval ki akarsz lenni?"

Szünetet tartottam, eddig még ez eszembe sem jutott. Azon tűnődtem, hogy talán Rachelt kellene választanom, az oregoni legjobb barátnőm miatt, vagy valami egyszerűbbet, mint Anne vagy Jenny vagy valami ilyesmi. De tudtam, hogy az emberek mindig arra számítanak, hogy a médiumok közel sem átlagosak, majd a strand felé bámultam és kiválasztottam a harmadik szót, amit megpillantottam, elkerülve a Hármat és a Kosárlabdapályát, majd így szóltam, "Avalon." Azonnal megtetszett a hangzása. "Tudod, mint a Catalina szigeti város?"

Bólintott, s követett miközben megindultam, majd azt kérdezte, "És mi volt a második?"

Megfordultam, vettem egy mély levegőt s reméltem, hogy figyel, mikor azt mondtam, "Jobbat érdemelsz Staciánál." Rám nézett, tekintete elszáguldott a fejem felett a távolba, világosan lemondott az igazságról, ha nem pont azt hallja tőlem, amit akar.

"Elég komoly történeted fűzödik olyan lányokhoz, akikbe nem kellett volna beleszeretned." A fejemet ingattam. "Tudod, ugye?"

Vártam a válaszra, valamiféle felismerésre, vagy akármi, de ő csak megvonta a vállát és intett nekem. Még mindig figyeltem őt, miközben az autóm felé tartottam, s fogalmam sem volt, hogy hallhattam meg őt, mikor azt gondolta, "Én nem."

tizenhat

Abban a pillanatban, hogy beszálltam a kocsimba, Sabine már hívott is a mobilomon, csak azt akarta mondani, hogy rendeljek pizzát ebédre, mert sokáig kell dolgoznia. S bár mesélni akartam neki az új munkámról, mégsem tettem. Úgy értem nyilvánvalóan tájékoztatnom kell majd őt, ha másért nem is, legalább azért, hogy megkíméljem magam attól, amit eltervezett számomra, de még mindig fogalmam sem volt, hogy adagoljam be neki ezt a különös munkahelyet. Furcsállni fogja. Még ha ki is hagyom a lényeget, hogy jósolni fogok (és higyj nekem, soha nem említeném meg), még akkor is különösnek fogja találni egy metafizikai könyvesboltban elfoglalt állásomat. Talán még hülyének is. Ki tudja?

Sabine túlzottan értelmes és józan gondolkodású ahhoz, hogy valaha is megbújjon egy ilyen dolog mögött. Jobb szeret egy erős és szilárd világban élni, amely teljesen ésszerű, ellentétben az igazival, ami bármi, csak nem ésszerű. S bár mindig is gyűlöltem, hogy hazudnom kell neki, tényleg nem látok más választást. Semmiképp nem tudhatja meg rólam az igazat, nem vallhatom be, hogy Avalon néven jósolni fogok.

Csak annyit mondhatok neki, hogy szereztem egy valahol egy itteni, normális állást, mint például a könyvesbolt, vagy talán a Starbucks. Aztán természetesen meg kell találnom majd a módját, hogy lerendezzem ezt a dolgot, ha esetleg úgy dönt, hogy elkísér. Leparkoltam a garázsban, s az emeletre indultam, visszadobva a táskámat az ágyamra a mosdóba tartottam, miközben levetettem a pulcsimat. S mikor épp azon voltam, hogy lehúzzam a sliccem, Damen megszólalt, "Ne törődj velem, én csak élvezem a látványt." A szivemhez kaptam, mely olyan sebesen kalapált, ahogy Damen halkan, édesen fütyörészni kezdett, s rám mosolygott.

"Nem vettelek észre. Nem is éreztelek, ha ez számít." Mondtam, újra a pulcsimért nyúlva. "Azt hiszem túlságosan zavart voltál." Mosolygott, megpaskolva a helyet maga mellett, arca mosolyt formált, miközben felvettem a pólómat, azelőtt, hogy csatlakoztam volna hozzá.
"Mit csinálsz itt?" Kérdeztem, nem igazán érdekelt a válasz, inkább csak boldog voltam, hogy újra itt van velem.

"Mert megtudtam, hogy Sabine sokáig dolgozik - "

"Hogy - " De aztán megráztam a fejem és nevettem. Természetesen tudta. Mindenki elméjében képes olvasni, beleértve az enyémet, de csak mikor én is akarom. S bár általában eltávolítom a pajzsom, s elérhetővé teszem számára a betekintést, most mégsem tehettem. Úgy éreztem, mintha magyarázkodnom kéne, elmondani a történteket, mielőtt meglesheti azt a fejemben és levonja a saját következtetéseit.

"S mivel nem jöttél oda suli után - "

Közelebb hajolt, szemeivel engem fürkészett.

"Gondoltam adok neked egy kis időt az ikrekkel." Magamhoz vettem egy párnát és ujjammal a varrást szorongattam. "Tudod, hogy hozzászokjatok az együtt éléshet meg - ilyesmi - " Megvontam a vállam, tekintetem találkozott az övével, tudtam, hogy nem veszi be.

"Oh, mi már hozzászoktunk egymáshoz." Nevetett. "Efelől biztosíthatlak." A fejét csóválta. Elég volt egy nap - egy nagyon sűrű és nagyon - érdekes nap, sajnos most nem találom rá a megfelelő szót. De hiányoztál nekünk." Mosolygott, tekintetét a hajamon legeltette, majd az arcomot, az ajkaimon, mint a legédesebb, vágyakozó csók. "Sokkal jobb lett volna, ha te is ott vagy."

Elfordítottam a tekintetem, kételkedve abban, hogy ennek a legkisebb része is igaz. Majd nagy levegőt vettem, s azt dörmögtem, "Fogadnék."

Megérintette az államat, s elfordította az arcom, hogy tekintetem találkozzon az övével, mely tele volt aggodalommal, mikor azt kérdezte, "Hé, mi a baj?"

Összeszorítottam az ajkaimat, s a távolba meredtem, miközben olyan erősen szorítottam a párnámat, hogy szinte már szétszakadt, s azt kívántam bárcsak ne mondtam volna semmit, mert most magyarázkodhatok miatta. "Én csak - " Megráztam a fejem. "Én nem vagyok annyira biztos benne, hogy az ikrek elfogadnának." Megvontam a vállam. "Mindenért engem hibáztatnak. De ez nem azt jelenti, hogy nincs igazuk. Úgy értem - "

De mielőtt befejezhettem volna, rájöttem valamire - Damen megérintett. Tényleg megérintett. Igazából. Semmi kesztyű, semmi telepatikus ölelés, csak a jó régi közvetlen kapcsolat - vagy legalább is majdnem.

"Hogyan - " Rá néztem, szemeim nevetve ragyogtak fel, mikor megfogott, bámulva csupasz, kesztyű nélküli kezét.
"Tetszik?" Mosolygott, miközben megragadta a karom és magasra emelte, mindketten néztünk, ahogy a vékony energiafal, az egyetlen dolog, mely elválasztja bőrömet az övétől, ott lüktet közöttünk. "Ezen dolgoztam egész nap. Semmi sem tarthad tőled távol, Ever. Semmi." Bólintott, tekintete találkozott az enyémmel.

Rá néztem, az eszem a lehetőségek sorát fürkészte, bármit, ami választ ad erre. Élveztem, hogy bőre majdnem hozzám ért, s csak a legvékonyabb vibráló energiafal választ el minket egymástól. S bár ez némileg olyan, mint a szokásos bizsergés és meleg érzés, ez nem ér fel az igazival, s annyira hiányzik már - hogy vele legyek - hogy azt tegyek, amit akarok. Felé hajoltam, figyeltem, ahogy a fátyol kiterjed a fejünktől egészen a lábujjainkig. Ott feküdtünk egymás mellett, úgy ahogy szoktunk - vagy legalább is majdnem úgy.
"Sokkal jobb." Mosolyogtam, kezemmel bebarangoltam az arcát, a karját és a mellkasát. "Nem is említve azt a kínos fekete kesztyűt."

"Kínos?" Elhúzódott, majd rám nézett, arcán hamis felháborodás játszott.

"Gyerünk." Nevettem. "Be kell látnod még neked is, hogy teljesen divatjamúlt volt. Azt hittem, Miles minden alkalommal rohamot fog kapni, mikor meglátja." Mormoltam, belélegezve csodálatos, meleg pézsma illatát, ahogy a nyakába temettem az arcomat. "Szóval hogy csináltad?" Ajkaimmal a bőrét súroltam, be akartam barangolni minden egyes négyzetcentiméterét. "Ennek semmi köze Nyárvidékhez." - suttogta, ajkaival a fülemet súrolta. "Ez csak az energia varázslata. Azonkívül mostanra már tudod kéne, hogy a legtöbb dolog, amire ott képes vagy, azt itt is meg tudod tenni."

Csak bámultam őt, eszembe jutott Ava és az összes szép arany ékszere, divatos ruhái, amiket teremtett magának, s hogy milyen dühös volt, mikor nem tudta őket hazahozni onnan. De mielőtt elmesélhettem volna ezt az egészet, megszólalt, "S amíg igaz, hogy azokat a dolgokat, amiket itt teremtünk nem vihetjük át oda, ha megértetted, hogy működik a mágia, ha tényleg megértetted, hogy valójában minden energiából van, akkor semmi akadálya, hogy megteremtsd itt is ugyanazokat a dolgokat. Mint például a Lamborginid."

"Aligha hívnám a saját Lamborginimnek." - mondtam, arcom elvörösödött a tény ellenére, hogy nem is volt olyan régen, mikor az egzotikus autókért rajongtunk. „Abban a pillanatban, hogy már nem volt rá szükségem, visszacsináltam. Úgy értem nem tartottam meg.”

Mosolygott, s kezét a hajamba túrta, s hátrafésülte az ujjai között.

„Én pedig tökéletesítettem a dolgokat, amiket az ikreknek teremtettem.”

„Miféle dolgokat?” Kérdeztem, s közelebb hajoltam, hogy jobban lássam, de rögtön összezavart ajkainak látványa, eszembe jutott, milyen meleg és puha érzés volt, mikor a sajátomon éreztem, s azon tűnődtem, vajon ez az energiafal lehetővé teszi-e számunkra, hogy újra átéljük ezt az érzést.

„Az egész a síkképernyős tévével kezdődött.” Sóhajtott. „Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy síkképernyős tévékkel, mivel végül úgy döntöttek, hogy mindegyiküknek kell egy a szobájába, plusz még kettő a dolgozószobájukba, amit viszont közös. S miután megszereztem és bekapcsoltam nekik mindent, ők leültek elé, de nem telt bele öt perc, s máris eszükbe jutott még egy sor dolog, ami nélkül nem tudnak élni.”

Csak bámultam őt, meglepődtem a hallottakon, mivel Nyárvidéken az ikrek soha sem tűntek úgy, mintha bármilyen anyagi dolog is érdekelné őket, de talán ez azért van, mert a tárgyak értéktelenné válnak, mikor azt teremthetsz meg, amit akarsz. Azt hiszem az, hogy elvesztették az erejüket, teljesen más embereket varázsolt belőlük – vágyakoznak minden után, amit nem érhetnek el.
„Bízz bennem, ők a bérbeadók álma.” Mosolygott, s a fejét ingatta.
„Kivéve a tényt, hogy voltaképp semmit sem vásároltál meg azokból a dolgokból, nem? Csak becsuktad a szemed és odaképzelted őket.Ez aligha ugyanolyan, mint bemenni a boltba és a hitelkártyáddal fizetni. Van egyáltalán hitelkártyád?” Soha nem láttam nála még pénztárcát sem, nem hogy egy halom műanyagot.
„Nincs rá szükségem.” Nevetett, ujjaival végigsúrolta az orommat, mielőtt ajkával hozzáért volna. „Bár nem mentem el, s vettem meg azokat a dolgokat, ahogy te olyan jól kihangsúlyoztad...” Mosolygott. „Attól még egyáltalán nem lesznek kevésbé hatásosak a reklámok, amely tényleg a célom volt.”

Elhúzódtam, tudtam, hogy arra számít, hogy majd nevetek ezen az egészen, vagy legalább mondok valami könnyelműt de nem voltam rá képes. S bár utáltam csalódást okozni neki, mégis megráztam a fejem és csak annyit mondtam, „Akárhogy is, óvatosnak kell lenned.” Kissé megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. Nem kéne ennyire elkényeztetned, vagy elkényelmesítened őket, hogy aztán vonakodjanak majd visszamenni.” Rám bámult, láthatóan nem értette a gondolatmenetemet, szóval megmagyaráztam. „Úgy értem az, hogy veled élnek csak egy ideiglenes megoldás. A fő célunk az, hogy helyreállítsuk az ő varázslatos életüket és visszajuttassuk őket Nyárvidékre, ahová tartoznak.” Hanyatt feküdt, s a plafont bámulta. Majd arcát felém fordította, mikor megszólalt, "Nagyjából." Visszartottam a lélegzetem, majd rá néztem, a gyomrom  egyre jobban összeszorult.

"Azon gondolkodtam - " A távolba révedt. "Ki mondja, hogy Nyárvidék az a hely, ahová tartoznak?"

Csökönyös voltam, s már épp egy érvet hoztam volna fel, mikor felemelte az ujját. "Ever, arról a kérdésről, hogy visszatérnek-e vagy sem, nos, nem gondolod, hogy olyasmi, amiben nekik kellene dönteniük? Nem vagyok benne biztos, hogy mi lennénk azok, akiknek választaniuk kéne."
"De mi nem választunk." - mondtam, hangom éles, bizonytalan volt. "Épp ezt akarják! Vagy legalább is ezt mondták azon az estén, mikor rájuk találtam. Dühösek voltak rám, engem hibáztattak azért, hogy elvesztették az erejüket és itt ragadtak - vagy legalább is Rayne biztos; Romy - nos, Romy csak Romy volt." Megvontam a vállam. "Szóval azt mondod ez megváltozott?"

Egy pillanatra összeszorította a szemeit, majd tekintetét rám emelte. "Nem hiszem, hogy lenne fogalmuk arról, mit is akarnak valójában ez ügyben." - mondta. "Egy kissé elfoglaltak, s izgatottak az itteni élet lehetőségei miatt, de még mindig túl rémültek ahhoz, hogy kilépjenek az utcára. Csak arra gondoltam, hogy adnunk kéne nekik egy kis időt és teret, s nem zárkózni el az eshetőség elől, miszerint a tervezettnél egy kicsit tovább maradnak. Vagy legalább is addíg, amíg teljesen megnyugodnak, s képesek lesznek dönteni önmagukról. Emellett tartozom is nekik, ez a legkevesebb, amit tehetek. Ne felejtsd el, ők segítettek megtalálni téged."

Nagyot nyeltem, s elfordítottam az arcom, tétováztam, hiszen a legjobbat akartam az ikreknek, azonban aggódtam az miatt is, hogy ez hogy hat majd Damenre és rám. Úgy értem még alig vannak itt egy napja, de már szinte nem is tudunk kettesben lenni, bár ez egy elég önző szempont, mikor két embernek szüksége van ránk. S nem hiszem, hogy zseninek kell lenned ahhoz, hogy megértsd, hogy ha ők ketten itt vannak körülöttünk, s minden segítségre és időre szükségük van - akkor a Damennel kettesben töltött idő - meglehetősen korlátozódik.

"Ez az első alkalom, hogy találkoztatok? Nyárvidéken kívül?" Kérdeztem, s eszembe jutott, hogy Rayne mondott valamit Damenről, hogy segített nekik,

Damen megrázta a fejét, tekintete az enyémet fürkészte, mikor megszólalt, "Nem, csak már nagyon rég nem láttam őket. Mi tulajdonképp már nagyon régen összefutottunk - az út egészen Szálemig vezet vissza." A szám tátva maradt, s csak néztem őt, azon töprengve, vajon itt volt-e az üldözések alatt, bár gyorsan eloszlattam ezt a gondolatot. "Ez még az előtt volt, hogy zűrzavar kitört volna, s én csak átutazóban voltam. Valami bajba keveredtek és nem találtak haza - így elvittem őket, s a nagynénjük soha sem volt boldogabb." Nevetett. S már épp azon voltam, hogy tegyek egy kis megjegyzést arra, ahogy elkényezteti, s felkészíti őket a kezdésre, mikor újra megszólalt, "Rendkívül nehéz életük van - nagyon fiatalon elvesztettek mindent, amit valaha ismertek és szerettek - erről biztosan tudnál beszélni. Tudom."

Sóhajtottam, kicsinek és önzőnek éreztem magam, s zavarban voltam, hogy egyáltalán emlékeztetni kellett erre. Elhatároztam, hogy ragaszkodom a gyakorlati megoldáshoz, mikor azt mondtam, "De ki fogja felnevelni őket?" Azt reméltem, hogy legalább úgy tűnik, hogy az aggodalmam feléjük irányul, nem pedig felém. Úgy értem minden hamisíthatatlan furcsaságaikkal, nem is említve a teljesen bizarr történelmüket, hová fognak menni? Ki fog gondoskodni róluk?"

"Majd mi gondoskodunk róluk." Damen az oldalára fordult, s újra rám nézett. "Te és én. Együtt. Mi vagyunk az egyetlen lehetőségük."

Sóhajtottam, s el akartam fordulni, de mindent körülvevő tekintetének melege visszahúzott. "De még mindig nem vagyok benne biztos, hogy képesek lennénk a szüleiknek lenni." Vállat vontam, karjaimmal körbefogtam a nyakát, s beletúrtam kócos hajába. "Vagy példaképüknek, védelmezőiknek vagy ilyesmi. Túl fiatalok vagyunk ehhez!" Tettem hozzá, s szerintem ez egy jó érv volt, s vártam a reakcióját, de ő csak nevetett. "Túl fiatalok?" A fejét ingatta. "A magad nevében beszélj! Én már egy jó ideje itt vagyok, te is tudod. Elég ideje ahhoz, hogy képes legyek az ikrek megfelelő védelmezőjének lenni. Azonkívül." Mosolygott. "Milyen nehéz lehet?"

Becsuktam a szemem, s a fejemet csóváltam, s eszembe jutott, hogy én is mindenáron meg akartam védeni Rileyt mind emberi, mind szellemi formájában, s hogy szánalmasan elbuktam. S hogy őszinte legyek, nem vagyok benne biztos, hogy újra képes lennék rá. "Fogalmad sincs, hogy mibe vágsz bele," - mondtam. "El sem tudod képzelni, hogy milyen irányítani két konok, tizenhárom éves lányt. Olyan mint macskákat idomítani - teljességgel lehetetlen."

"Ever," - mondta, hangja mély, meggyőző volt, s mindenképp enyhíteni akart az aggodalmaimon s elüldözni az összes sötét felhőt. "Tudom, hogy mi bánt valójában, higyj nekem, tudom. De öt év múlva betöltik a tizennyolcat és a saját maguk feje után mennek majd, aztán szabadok lehetünk meg minden, amit csak akarunk. Mi az az öt év, mikor előttünk áll az egész örökkévalóság?" De én csak újra megráztam a fejem, visszautasítva az érveit. "Ha valóban a saját útjukra térnek majd." - mondtam. "Ha hiszel nekem, sok gyerek van, aki azután, hogy felnőtté vált, még mindig otthon van."

"Igen, de a különbség az hogy mi majd elengedjük őket." Mosolygott, s gyakorlatilag szemei is ragyogni s mosolyogni kezdtek. "Megtanítunk nekik mindenféle varázslatot, amire szükségük van, hogy elnyerjék a függetlenségüket és a saját útjukra lépjenek. Akkor majd elbúcsúzunk tőlük, s kívánunk minden jót, s élik majd a saját életüket." S ahogy mosolygott, ahogy a szemembe nézett s a hajamat elfésülte az arcomból, lehetetlen volt, hogy haragudjak rá, s kizárt, hogy még több időt vesztegessünk egy ilyen témára, mikor a testem olyan közel van az övéhez. "Öt év semmiség, mikor már hatszáz évet megéltél." - mondta, ajkai az arcomat, a nyakamat, majd a fülemet súrolták. Szorosabban öleltem, tudtam, hogy igaza van a tény ellenére, hogy az én perspektívám lényegesen eltér az övétől. Egyik reinkarnációmban sem éltem meg két évtizednél többet, s így az öt év dadáskodás az ikrek felett nekem egy örökkévalóságnak tűnik.

Közelebb húzott, karjaival szorosan körbezárt, s úgy vigasztalt, és én azt kívántam bárcsak örökké tartana ez a pillanat. "Rendben van?" - suttogta. "Lezárhatjuk ezt a témát?"

Bólintottam, s testemet erősen az övéhez szorítottam, s már nem volt szükség szavakra. Az egyetlen dolog, amire most vágytam, az egyetlen dolog, amivel egy kicsit jobban érezném magam, az ajkainak megnyugtató érzése volt.

Úgy helyezkedtem, hogy testemmel teljesen befedjem az övét, s mellkasának hajlatára kényelmesedtem, törzsének völgyére, közel a csípőihez. Szívünk tökéletes összhangban dobogott, a vékony pulzáló energiafal ott lebegett köztünk, miközben számat az övéhez emeltem - rányomva és szorosan rajta tartva - a több hetes vágyakozás most felszínre tört - amíg az akarat elárasztotta a testem.

Felnyögött, egy halk, mélyről jövő hang volt ez, majd karjaival megragadta a csípőmet, s közelebb húzott, egészen addig, míg csak néhány réteg ruha volt köztünk, melyet le kellett vetnünk.

A gombjaival ügyetlenkedtem, miközben lehúzta a pólomat, s a lélegzete, rövid zihálásokba csapott át, miközben ujjaink olyan gyorsan mozogtak, ahogy csak tudtak, s így is képtelenek voltak kielégíteni vágyainkat.

S mikor épp kigomboltam a farmerét, s kezdtem lefelé csúsztatni, ráébredtem, hogy olyan közel kerültünk, hogy az energiafátyol eltűnt közülünk.

"Damen!" Ziháltam, s néztem, ahogy kiugrik az ágyból, a lélegzete annyira nehézkessé és gyorssá vált, hogy a szavak végét már nem lehetett hallani.

"Ever - én - " Megrázta a fejét. "Sajnálom - azt hittem ez biztonságos - nem vettem észre - "

A pólómért nyúltam, s magamra terítettem, miközben arcom elvörösödött, belül lángolt, s tudtam, hogy igaza van, nem kockáztathatunk - nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük a fejünket.

"Én is sajnálom - azt hiszem - szerintem miattam tünt el és - " Lehajtottam a fejemet, s hagytam, hogy a hajam az arcomba hulljon, kicsinek éreztem magam, s biztos voltam benne, hogy az én hibám.

A matrac besüllyedt, ahogy visszaült mellém, a fátyol már teljesen visszatért, mikor felemelte az államat és a szemembe nézett. "Ez nem a te hibád - én - elvesztettem az összpontosítást - annyira elvesztem benned, hogy nem tudtam fenntartani."

"Oké. Komolyan." - mondtam.

"Nem, egyáltalán nem. Én vagyok az idősebb - nekem kéne jobban kontrolálnom magam - " Megrázta a fejét és a falra bámult, állkapcsa megfeszült, tekintete a távolba meredt, s szemei hirtelen összeszűkültek, ahogy visszafordult felém és azt mondta,

"Ever - honnan tudhatnánk, hogy ez egyáltalán igaz?"

Csak bámultam rá, fogalmam sem volt mire gondolt.

"Milyen bizonyítékunk van rá? Honnan tudhatnánk, hogy Roman nem csak játszik velünk, hogy szórakozzon egy kicsit a kárunkra?"

Vettem egy mély levegőt, majd vállat vontam, hiszen rájöttem, hogy egyáltalán nincs semmiféle bizonyítékunk. Tekintetem találkozott az övével, miközben visszaidéztem azt a napot, mely minden végéhez vezetett, mikor hozzáadtam a véremet a keverékhez és megitattam Damennel, s rájöttem, hogy az egyetlen bizonyítékunk gyakorlatilag Roman teljesen megbízhatatlan szava.

"Ki mondja, hogy ez egy törvény?" Szemei kikerekedtek, mintha egy ötlet jutott kezdett volna megformálódni benne. "Roman egy hazudozó - semmi okunk nincs megbízni benne."

"Igen, de - nem próbálhatjuk csak úgy ki. Úgy értem, mi van, ha ez nem egy nagy játék, mi van ha ez valóban  egy törvény? Nem kockáztathatunk - igaz?"

Damen mosolygott, felkelt az ágyról és az asztalom felé tartott, ahol aztán összeszorítva szemeit teremtett egy magas, fehér gyertyát egy díszes aranytartóban, egy ezüsttőrt, melynek pengéje síma és éles, s melynek fogantyúját kristályokkal és drágakövekkel díszítették, illetve egy aranykeretes tükröt, melyet az összes többi tárgy mellé állított, majd felém intett, hogy csatlakozzak, miközben így szólt, "Általában azt mondanám, hogy hölgyeké az elsőbbség, de ez esetben - "

Kezét az üveg fölé tartotta, majd felvette a kést, melyet tenyerének szegezett, s végigkövette vele életvonalának görbéjét, mielőtt becsukta a szemeit és meggyújtotta a gyertyát. A seb már be is gyógyult, mialatt keresztülhúzta a kést a lángon megtisztítva azt, mielőtt átadta nekem, s arra ösztönzött, hogy én is ugyanezt tegyem.

Felé hajoltam, mélyen belélegezve illatát, ahogy gyorsan belevágtam húsomba. Először öszerezzentem a fájdalom éles szúrása miatt, majd izgatottan figyeltem, ahogy tenyeremből a tükörre folyik a vér, s lassan csúszik az övé felé.

Együtt vártunk, nyugodtan, lélegzetünk már beállt, s néztük, ahogy a két rubinvörös csepp találkozik, s összekeverednek - ahogy genetikai állományunk tökéletes megtestesítői eggyé válnak - a folyamat, mely ellen Roman felhívta a figyelmünket.

Vártuk, hogy valami történjen, valami katasztrofális megtorlás, melyre már mindketten felkészültünk - de nem történt semmi - egyáltalán semmiféle reakció.

"Nos, legyek átkozott, de - " - mondta Damen, tekintete találkozott az enyémmel. "Ez jó! Tökéletesen - "

Szavai hirtelen elhalkultak, ahogy egy hirtelen szikra és sistergésre lettünk figyelmesek, miközben vérünk forrni kezdett, s olyannyira felforrósodott, hogy egy füstcsomó tört fel a tükör felületéről, s betöltötte a levegőt - ropogva és köpdösve, míg a vér teljesen el nem párolgott. Csak a por legtisztább rétegét hagyta maga mögött a tükör kiégett felületén.

Pontosan az történt, ami akkor következik be Damennel, ha keveredik a DNS-ünk. Csak szótlanul bámultunk, fogalmunk sem volt mit is mondjunk. De már nem volt szükség szavakra, a látvány nyilvánvaló volt. Roman nem szórakozik. Valós dologra figyelmeztetett. Damen és én soha nem lehetünk együtt. Hacsak meg nem fizetem az árát.

"Nos." Damen bólintott, s próbált higgadt maradni, bár arcáról világosan le lehetett olvasni a sebzettségét. "Azt hiszem Roman nem is olyan hazug, mint amivel megvádoltam - vagy legalább is ebben az esetben nem."

"Ami azt is jelenti, hogy tényleg nála van az ellenszer - és most már csak annyit kell tennem, hogy - "

De nem tudtam befejezni, mert Damen közbevágott. "Ever, kérlek ne menj oda.  Tegyél meg nekem egy szívességet és tartsd magad távol Romantól. Veszélyes és labilis, és nem akarom hogy a közelében légy, rendben? – „ Csak a fejét csóválta, majd kezével végigszáguldott a haján, nem akarta, hogy lássam, milyen kétségbeesett is valójában, majd az ajtó felé indult, miközben azt mondta, „Csak adj egy kis időt és kitalálok valamit. Megtalálom a módját.”
Rám nézett, s látszott rajta, hogy annyira sokkolták az események, hogy úgy döntött, most inkább megtartja a két lépés távolságot. Nemrég begyógyult tenyeremben egy vörös tulipán testesült meg, egy csók jelképeként, mielőtt elindult lefelé a lépcsőn, s ki a bejárati ajtón.