Alyson Noel- Árnyékvilág -tízenhét-húsz

Tizenhét

Másnap mikor hazaértem a suliból, Haven ott várt a lépcsőmön, szemeit szempillaspirál díszítette, királykék frufruja az arcába lógott, s egy kis letakart dobozt szorongatott a kezében.

„Tudom, fel kellett volna hívjalak.” Felállt, arca vörös és pufók volt, ahogy könnyei közepette szipogott. „Úgy érzem, fogalmam sincs mi tévő legyek, ezért idejöttem.” Lehúzta a dobozról a lepedőt, s megláttam egy egyszerű fekete macskát, bámulatos zöld szemekkel, melyek nagyon gyengének tűntek.

„Ez a tied?” Tekintetem közöttük vándorolt, s észrevettem, hogy mindkettőjük aurája elnyűtt és rongyos.

„Igen.” Bólintott Haven, miközben visszatette a takarót, s a mellkasához emelte a dobozt.
„Nem tudtam, hogy van egy macskád.” Bámultam, segíteni akartam rajta, de nem tudtam mit tegyek. Az apám allergiás volt rájuk, így mindig is kutyánk volt. „Ezért nem voltál ma suliban?”

Bólintott, s követett a konyhába, ahol megragadtam egy palack vizet és egy kis edénybe öntöttem.

„Mióta van?” Kérdeztem, s néztem, ahogy ölébe veszi a cicát és elé teszi a tál vizet. De a macskát egy cseppet sem érdekelte, s sietősen elfordult.

„Néhány hónapja.” Vállat vont, s letette a vizet az asztalra, s megsimogatta a feje búbját. „Senki sem tud róla. Nos, kivéve Josht, Austint és a takarítónőt, aki felesküdött a titoktartásra, de amúgy senki más. Anya kiborulna. Kitiltott minden élőlényt a házból, ami bepiszkítaná az ő tökéletes rendjét.” Megrázta a fejét. „A szobámban él, legfőképp az ágy alatt. De mindig nyitva hagytam neki az ablakot, hogy ki tudjon menni és körbe tudjon nézni egy kicsit. Úgy értem, tudom, hogy tovább élnek, ha bent tartjuk őket, de hát milyen élet az olyan?” Rám nézett, s az általában ragyogó, napfényes aurája most aggodalommal teli szürkére változott.

„Mi a neve?” A macskára bámultam, s csak suttogtam, próbáltam elrejteni aggodalmaimat. Abból, amit látok, arra következtetek, hogy már nem sokáig lesz köztünk.

„Amulett.” Ajkainak sarka egy kissé megemelkedett, mikor rám nézett. „Azért hívom így, mert annyira szerencsés – vagy legalább is akkor annak tűnt. Épp akkor találtam az ablakom előtt, mikor Josh és én először csókolóztunk. Annyira romantikusnak tűnt.” Vállat vont. „Mint egy jó jel. De most – „ A fejét rázta, és a távolba meredt.

„Talán én segíthetek.” Mondtam, miközben egy ötlet kezdett megformálódni bennem. Nem vagyok benne biztos, hogy működni fog, de abból amit látok, arra következtetek, hogy nincs mit veszítenünk.

„Ő nem egy kiscica. Ő már egy öreg hölgy. Az állatorvos azt mondta, hogy biztosítsak neki kényelmet, addig, amíg még lehet. S én otthon is tartottam volna, mivel tényleg nagyon szeretett az ágyam alatt pihenni, de anya úgy döntött, hogy az összes szobát kifesteti, s apa azzal fenyegetőzik, hogy elköltözünk, s most, hogy ott a kivitelező és az ingatlanügynök, és mindenki csak dolgozik és a ház tiszta kosz. S mivel Josh épp az új bandájával próbál, Miles pedig a mai esti előadására készül, arra gondoltam, hogy ide jövök.” Rám nézett. „Te voltál az utolsó esélyem.”

Lesütötte a szemét, rájött valójában mit is mondott. „Úgy értem te mindig úgy el vagy foglalva Damennel és nem akartalak zavarni titeket. De ha nem érsz rá, akkor elmegyek. Úgy értem, ha jön hozzád vagy valami, akkor – „

„Bízz bennem.” A pultnak dőltem és a fejemet ingattam. „Damen – „ A falat bámultam, s azon tűnődtem, hogy fejezzem ki magam. „Damen mostanában nagyon elfoglalt. Szóval kétlem, hogy befut egyhamar.” Közte és Amulett között vándorolt a tekintetem, s az aurájából arra következtettem, hogy sokkal zaklatottabb, mint aminek látszik. S bár tudtam, hogy ez nem jogos, nem is erkölcsös vagy ilyesmi, s bár tudtam, hogy ez az élet körforgása és nem kellene beleavatkoznunk, nem bírtam nézni, hogy a barátnőm ennyire szenved, nem, mikor egy fél palack elixír van a táskámban.

„Én csak – szomorú vagyok.” Sóhajtott, miközben ujjaival Amulett állát dörzsölgette. „Úgy értem biztos szép hosszú élete volt, de akkor is. Mért ilyen szomorú, ha véget ér?”

Megvontam a vállam, alig hallottam amit mondott, elmémben csak az új ígéretes ötlet járt. „Olyan furcsa, hogy az egyik pillanatban még minden rendben van – vagy legalább is nagyjából – de legalább te itt vagy. És a következőben – mindennek vége. Mint Evangelinenel. Soha nem látom és hallom többé.” Az ujjaimmal a pulton doboltam, tudtam, hogy ez nem teljesen igaz, de nem akartam megcáfolni.

„Azt hiszem nem értem a lényeget. Miért vesződsz annyit azzal, hogy magadhoz csatolj valamit, ha A: Nem fog örökké tartani, és B: Pokolian fáj, ha vége?” A fejét csóválta.

„Ha minden véges, ha mindennek van határozott eleje, közepe és vége, akkor mért kezdődött egyáltalán minden az első helyen? Mi az értelme, ha végül minden a Véghez vezet?”

Kifújta frufruját az arcából, majd rám nézett. „Én nem úgy gondolok a halálra, mint – „
Bólintott, s a cicája felé fordult. „Bár mindannyian bevégezzük – nem számít milyen keményen harcolunk.”
Amulettre, majd rá néztem, bólintottam, mintha teljesen megérteném. Mintha valaki más lennék. A nagy változásra várva, egy hosszú morbid sorban.

„Én átvitt értelemben gondolok a halálra. Semmi sem tart örökké, tudod? Mert az az igazság, hogy semmit sem arra terveztek. Semmit. Sem mit.”

„De Haven, - „ Kezdtem, majd abban a pillanatban el is hallgattam, mikor egy csendet követelő pillantást vetett rám.

„Figyelj, mielőtt megpróbálsz beadagolni nekem egy csomó ostobaságot, amire már látom nagyon felkészültél, nevezz meg egyetlen olyan dolgot, mely soha nem ér véget.”

Összeszűkített tekintete bosszantott, s azon tűnődtem, vajon van-e tudomása rólam egyáltalán, vagy csak be akar csalizni. De mikor vettem egy mély levegőt és újra rá néztem, tisztán láttam, hogy a saját démonjaival küzd, nem pedig velem.

"Nem tudod, igaz?" Megrázta a fejét. "Remélem nem akarsz nekem Istenről, egyetemes szeretetről meg hasonlókról beszélni, mert egyáltalán nem erről van szó. Úgy értem Amulett haldoklik, a szüleim a válás szélén vannak, és lássuk be, tulajdonképp Josh és én is nemsokára szakítani fogunk. És ha ez valóban egy elkerülhetetlen tény - " Megrázta a fejét és megtörölte az orrát. "Nos - akkor szeretném én átvenni a helyzet irányítását, és végül majd dönteni erről az egészről. Megsebezni őt azelőtt, mielőtt ő sebezne meg engem. Mert két dolog biztos, A: vége lesz, és B: valakinek fájni fog. És mért legyek én az a valaki?" A távolba meredt, az orra folyt, száját lebigyesztette. "Ez vagyok én. Minden elmegy mellettem és semmi sem marad meg." Rá néztem, éreztem, hogy nem csak ennyi a történet, de a szaván akartam fogni.

"Tudod mit? Igazad van. Teljesen igazad van." Mondtam, s láttam, ahogy meglepetésében felpillant. "Minden véges." Minden, kivéve Romant, Dament és engem! "És abban is igazad van, hogy te és Josh valószínűleg elváltok majd, de nem csak ezért, mert minden véges, ahogy mondtad, hanem azért, mert így kell lennie. A legtöbb középiskolai kapcsolat az érettségi útán már a múltté."

"Így látod magadat és Dament is?" Amulett tarkóját simogatta, miközben engem nézett. "Ti is már a múltté lesztek az érettségi éjszakája után?" Összeszorítottam az ajkaim, tudtam, hogy a világ legnagyobb hazudozója vagyok, mikor azt mondtam, "Én - én csak próbálok nem erre gondolni. De én úgy értettem, hogy csak azért, mert valami véget ér, az nem azt jelenti hogy az mindenképpen egy rossz dolog, vagy az, ha valakit megbántanak, vagy ilyesmi. Mert minden egyes lépéssel egy kicsit előrébb jutunk, majd végül válunk valakivé, de hogy nőhetnénk fel egyáltalán úgy, hogy mindent elkerülünk, ami valaha is bánthatna?"

Rám nézett, majd biccentett, mintha értené a lényeget, de nem értene teljesen egyet.

"Ha nincs is már esélyünk, akkor is folytatni kell, túl kell lépni és remélni a legjobbakat. És ki tudja, lehet, hogy még tanulunk is egy-két dolgot a hosszú út során." Csak néztem őt, tudtam, hogy nem igazán győztem meg, ezért hozzátettem, "Azt akartam mondani, hogy nem futamodhatsz meg csaka azért, mert valamit elvesztesz. Itt kell maradnod és tovább kell játszanod. Ez az egyetlen mód arra, hogy valaha is tovább lépj."

Megvontam a vállam, azt kívántam, bárcsak egy kicsit ékesszólóbb volnék, de ez van. "Gondolj arra, hogy ha nem fogadtad volna be a macskádat, ha nem mondtál volna igent Joshnak, akkor mennyi csodálatos pillanatot szalasztottál volna el." Csak bámult rám, még mindig vitatkozni akart, de nem szólt egy szót sem. "Josh tényleg egy nagyon édes srác, és megőrül érted. Nem hiszem, hogy ki kellene dobnod egyhamar. Azonkívül," - mondtam, tudtam, hogy hall engem, de nem figyel rám. "nem kéne ilyen döntéseket hoznod, mikor ilyen stresszes állapotban vagy.
"És mi van a költözéssel? Ez nem elég jó ok?"

"Josh elköltözik?" Bandzsítottam. Nem is tudtam erről. A fejét csóválta, s Amulett füleit cirógatta, mikor megszólalt.

"Nem Josh. Én. Az apám állandóan arról beszél, hogy eladja a házat, de a fenébe is engem és Austint meg sem kérdez." Csak néztem őt, olvasni akartam a gondolataiban, de a nemrégiben tett esküm biztosítja a barátaim magánéletét. "Csak annyit tudok biztosra, hogy a viszonteladási értékek egyre csak nőnek." A fejét ingatta, majd rám nézett, miközben így szólt, "De tudod mit jelent az, ha ebből bármi is igaz? Az azt jelenti, hogy jövőre már nem a Bay Viewre fogok járni. Nem érettségizhetek le az osztályommal. És ami azt illeti nem mehetek az Orange megyei főiskolára."

"Ezt nem engedhetem." - mondtam, tekintetem az övébe fúródott. "Semmiképp sem mehetsz el. Velünk kell leérettségizned - "

"Nos, ez mind szép meg minden." Vállat vont. "De nem vagyok benne biztos, hogy tudok ellene tenni. Ez már egy kissé kívül esik a hatókörödön, nem gondolod?" Rá, majd a macskájára pillantottam, tudva, hogy egyáltalán nem esik ki a hatótávolságomból. Megtalálni az ellenszert Damennek? Az talán. Segíteni a legjobb barátomnak a városban maradni és megmenteni a macsákáját? Egy csöppet sem. Sok mindent tehetek az érdekében. Rengeteg mindent. De még mindig csak bámultam őt, majd megszólaltam, "Nos akkor majd kitalálunk valamit. Csak bízz bennem, oké? Talán ideköltözhetnél hozzám és Sabinehoz?" Bólintottam, mintha komolyan gondolnám, holott Sabine soha nem egyezne bele. De mondanom kellett valamit, valamit, ami megnyugtatja, amivel kifejezem, hogy tenni szeretnék érte.
"Megtennéd?" - bámult. "Tényleg?"

"Persze." Megvontam a vállam. "Bármit."

Nagyot nyelt, majd körbepillantott, s a fejét ingatta, mikor így szólt, "Tudod soha nem mondtam még, de a fekete foltok ellenére még mindig a legjobb barátom vagy."

Bandzsítottam, mindig is azt gondoltam, hogy Miles az

"Nos, te és Miles." Nevetett. "Úgy értem, az egyik legjobb barátom - egy örökös és egy pótlék, ahogy mondják." Újra megtörölte az orrát, majd a fejét ingatva hozzátette, "Fogadok, hogy nagyon szarul nézek ki, igaz? Mondd meg őszintén. Nem sértődöm meg."
"Nem nézel ki szarul." - mondtam, azon tűnődve, vajon most hirtelen mért foglalkozik a külsejével. "Szomorúnak látszol. Ez különbség. Azonkívül mit számít ez?"

"Számít, ha azon filózol, hogy felvegyél-e vagy sem." Vállat vont. "Kaptam egy állásinterjút, de semmiképp nem mehetek el ilyen külsővel. És nem hiszem, hogy vihetem Amulettet is."

A cicájára pillantottam, s figyeltem, ahogy az életereje egyre csak fogy, s tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, még mielőtt túl késő lesz. "Megtartom őt. Bár nem vihetem magammal."

Rám nézett, s habozott, hogy vajon rám kéne bíznia-e vagy sem a macskáját. De én csak bólintottam, miközben mellé áltam, s kivettem Amulettet a karjaiból, miközben hozzátettem, "Komolyan. Csak menj és tedd amit tenned kell, majd én vigyázok rá." Mosolyogtam, arra ösztönözve, hogy beleegyezzen. Hezitált, s Amulettre, majd rám pillantott, majd túlméretezett táskájában kutatott egy kicsi, kézi tükör után, mielőtt benedvesítette az ujját és letörölte arcáról az elfolyt szemfestéket.

"Nem kell sokáig." Megragadt egy fekete szemceruzát, s egy vastag csíkott húzott mindegyik szeme körül.
"Talán egy óra? Vagy legfeljebb kettő?" Nézett rám, s szemceruzáját arcpírra cserélte. "Csak annyit kell tenned, hogy vigyázol rá és adsz neki egy kis vizet, ha kér. De valószínűleg nem fog. Már semmit sem akar." Szájfénnyel csillogóssá tette az ajkait majd mindent belepakolt a táskájába, mielőtt a vállaira vette és az ajtó felé indult. Beszállt az autójába, majd felém fordult és azt mondta, "Köszi. Szükségem van erre a munkára, jobban, mint gondolnád. Gyűjtenem kell egy kis pénzt, hogy önállósítsam magam, mint Damen. Elegem van ebből az egész szarból."

Csak néztem őt, nem tudtam, mit mondjak. Damen helyzete egyedülálló. Egyáltalán nem az, aminek tűnik.

"És igen, tudom, valószínűleg nem leszek képes úgy eltartani magam, mint Damen, de akkor is szívesebben élnék valahol egy szaros kis lakásban, mint hogy állandóan a szüleim hirtelen döntéseinek és szeszélyeinek legyek alárendelve. Mindegy, akkor tuti hogy nem gond?"

Bólintottam, s szorosabban öltelem Amulettet, arra ösztönözve őt mentálisan, hogy még egy kicsit tartson ki, amíg segíteni nem tudok.

Haven a kulcsát a gyújtásba csúsztatta, a motor felmordult, mikor megszólalt, "Megígértem Romannak, hogy nem kések. És ha sietek, még odaérek." A visszapillantó tükörben ellenőrizte a sminkjét, miközben lassan elindult.
"Roman?" Megdermedtem, a kifejezésemről tisztán le lehetett olvasni a pánik jeleit, s képtelen voltam változtatni ezen. Vállat vont, s legurult a felhajtómról, miközben visszakiáltott, "Ő szervezte nekem az interjút."

Integettem, miközben elhajtott, otthagyva engem egy haldokló macskával, s egy szóval sem figyelmeztethettem.

tizennyolc

"Nem teheted ezt." - mondta, s alig nyitotta ki az ajtót, mikor már a fejét csóválta. "Azt sem tudod, egyáltalán mit keresek itt." Összevontam a szemöldököm, s szorosan a mellkasomhoz szorítottam Amulettet, azt kívánva bárcsak ne jöttem volna ide.

"A macska haldoklik, és azt akarod tudni, hogy helyes-e ha megmented, és én azt fogom mondani, hogy nem. Nem teheted meg." Vállat vont, kiolvasta elmémből az információkat, melyet én szándékosan elrejtettem előle, hogy ne tudhassa meg a Romannal tett látogatásomat, mely teljesen kiborítaná.

"Úgy érted, hogy nem lehetséges? Hogy az elixír nem működik a macskaféléknél? Vagy ez nem erkölcsös, és ne játssz Istent, Ever?"

"Számít ez?" Felemelte a szemöldökét, miközben mellém lépett és betessékelt.
"Természetesen számít." Suttogtam, a TV hangja szűrődött le az emeletről, mely az ikrek napi valóság show adagját jelzi. A nappaliba vezetett, majd lehuppant a kanapéra és megpaskolta a helyet maga mellett. S bár bosszantott az, ahogy viselkedett, hogy esélyt sem adott arra, hogy megmagyarázzam, mégis csatlakoztam hozzá, eligazgatva a takarót, azt remélve, hogy egy pillantás Amulettre majd meggyőzi őt.

"Nem hiszem, hogy ilyen elhamarkodottan kéne ítélkezned." Mondtam, s a szemébe néztem. "Ez nem olyan egyszerű, mint gondolod. Ez nem fekete vagy fehér, inkább szürke."

Közelebb hajolt, tekintete ellágyult, ahogy hüvelykujjával oda és vissza simogatta Amulett állát. "Sajnálom, Ever. Tényleg." Tekintetét rám emelte, mielőtt elhúzódott. "De még ha működne is az elixír - melyben mellesleg nem vagyok biztos, mivel soha nem próbáltam még állatokon ezelőtt, de ha - "

"Tényleg?" Csak bámultam rá, meglepődtem a hallottakon. "Soha nem volt egy olyan állatkád, akinek az elvesztését nem tudtad volna elviselni?" Tekintetem rajta időzött.

"Egy olyan sem, amelynek elvesztését nem bírtam elviselni, nem." A fejét ingatta. Szemeim összeszűkültek, fogalmam sem volt mit érzek efelől. "Ever, az én időmben nem tartottak kisállatokat, legalább is nem így. Miután megittam az elixírt, már nem érdekeltek az olyan dolgok, melyeket birtokolhattam, s amelyek leköthettek volna." Bólintottam, figyeltem, ahogy Amulettre pillant, s reméltem, hogy meg tudom beszélni vele. "Jó. Semmi kisállat. Értem." - mondtam. "De tudod mi van akkor, ha valaki annyira ragaszkodik a cicájához, hogy képtelen megválni tőle?"

"Azt kérdezed, hogy tudom-e milyen a ragaszkodás?" Engem nézett, tekintete szilárd, rendületlen, az enyémbe fúródott. "A szerelemről és az elviselhetetlen bánatról, melyet annak elvesztése okoz?"

Lesütöttem a szemem, kicsinek és ostobának éreztem magam. Tudnom kellett volna. "Sokkal több minden forog kockán, mint megmenteni egy macskát és örök életet ajándékozni neki - ha ez egyáltalán lehetséges az állatvilágban. Az igazi kérdés az, hogy hogy fogod megmagyarázni Havennek? Mit fogsz mondani, mikor visszajön a haldokló macskájáért, akit rád bízott, s aki mostanra valamiféle varázslatos módon meggyógyult - talán újra kismacskává vált, ki tudja? Hogy fogod ezt megmagyarázni neki?"

Sóhajtottam, nem tudtam mit gondoljak efelől. Fel sem merült bennem, hogy ha tényleg működne a dolog és Amulett meggyógyulna, lehet, hogy fizikailag is átalakulna.

"Ez nem arról szól, hogy működik-e vagy sem - bár efelől fogalmam sincs. És nem is arról van szó, hogy nincs jogod Istent játszani - te és én mindketten tudjuk hogy én vagyok az utolsó, akinek joga van elítélni egy efféle dolgot. Az idáig őrzött titkainkról van szó. S bár tudom, hogy a szíved mélyén csak a legnemesebb szándékok vezérelnek, de ha segítesz a barátodnak, gyanakodni fog majd. Olyan kérdéseket támasztasz fel benne, melyeket soha nem fogunk tudni egyszerűen vagy logikusan megválaszolni anélkül, hogy ne lepleződjünk le. Azonkívül Haven már amúgy is furcsáll minket, vagy legalább is észrevett valamit. Tehát most fontosabb, mint valaha, hogy ne keltsünk benne gyanút."

Összeszorítottam az ajkaimat, s úgy éreztem a torkom összeszorul, s ezért nagyot nyeltem, utáltam, hogy rendelkezésemre áll megannyi bámulatos eszköz, mindenféle varázslatos képesség, és mégsem használhatom arra, hogy segítsek azoknak, akiket szeretek.

"Sajnálom," - mondta, s kezét az enyém fölött tartotta, habozott, hogy hozzám érjen, míg a fátyol meg nem jelent. "De amilyen szomorúnak látszik, ez valójában csak az élet természetes körforgása. És higyj nekem, az állatok sokkal inkább képesek ezt elfogadni, mint az emberek." A vállának dőltem, hozzáértem, s csodálkoztam, hogy mindig képes megvigasztalni, bármilyen rossz dolog történt is. "Annyira rosszul érzem magam emiatt- a szülei állandóak veszekednek - el kell költöznie a városból - ez mindennek az oka. Pont olyan, mint mikor az én világom tört darabokra"

"Ever," - kezdte, tekintete lágy, ajkai oly fenyegetően közeledtek, hogy nem tudtam megállni, hogy ne szorítsam az ajkaimat az övéhez - de a pillanatot félbeszakították, mikor az ikrek visítozva rohantak le a lépcsőn. "Damen - Romy nem hagy - " Rayne megállt előttünk, sötét szemei szélesebbek voltak, mint általában, mikor megszólalt, "Istenem, ez egy cica?"

Damenre pillantottam. Mióta használ Rayne ilyen szavakat, mint "istenem"? De ő csak megrázta a fejét és nevetett. "Ne gyertek túl közel." Tekintete az ikrek között vándorolt. "És vegyétek egy kicsit lejjebb a hangerőt. Ez egy nagyon beteg cica. Attól tartok, nem sokáig lesz már köztünk."

"Akkor mért nem mentitek meg?" Kérdezte Rayne, arra ösztönözve Romyt, hogy egyetértésben bólintson, majd mindhárman Damenre néztünk, szemünk szélesek és könyörgőek.

"Mert nem teszünk ilyesmit." - mondta, hangja komoly és atyai, "Ez nem így működik."

"De Evert is megmentetted és ő nem is ilyen cuki." - mondta Rayne, előttem térdelt, s Amulettet bámulta. "Rayne - " Kezdte Damen, s tekintete köztünk vándorolt, mikor Rayne közbevágott. "Csak vicceltem. Tudod, hogy csak vicceltem, ugye?" Rá néztem, s tudtam, hogy nem viccelt, de nem akartam hangot adni neki. Már épp azon voltam, hogy felkeljek, mert vissza akartam vinni Amulettet, mielőtt Haven megérkezik, mikor Romy mellém térdelt és kezét Amulett fejére tette, becsukta a szemeit, miközben egy sor kivehetetlen szót kezdett kántálni.

"Semmi varázslat." - Vágott közbe Damen. "Ebben az esetben."

De Romy csak sóhajtott egyet, s a sarkaira dőlt. "Nem mintha működne," - mondta, s még mindig Amulettet bámulta. "Pont úgy néz ki mint Jinx ennyi idősen, nem?"

"Mikor?" Kuncogott Rayne, majd megbökte nővérét, mire mindketten nevetni kezdtek. "Néhányszor meghosszabbítottuk az életét." - mondta Romy, az arca rózsaszínben ragyogottm ahogy tekintete köztünk vándorolt, mely arra késztetett, hogy Damenre nézzek, s arra gondoljak: Látod? De ő csak újra a fejét csóválta. Majd megint - és Haven?

"Kaphatunk macskát?" Kérdezte Romy. "Egy ugyanilyen fekete kiscicát?" Pulcsija ujját ráncigálták, miközben olyan tekintettel néztek rá, amelynek nehéz volt ellenállni. "Csodálatos társak és nagyon jó, hogy ha van egy a ház körül. Mit mondasz? Lehet? Légyszi?"

"Segítene nekünk visszaszerezni az erőnket." Tette hozzá Rayne, s bólintott. Damenre pillantottam, s kifejezéséről le lehetett olvasni, hogy már majdnem belement. Amit az ikrek akarnak, azt meg is kapják. Ez ilyen egyszerű.

"Később megbeszéljük." - mondta Damen, s megpróbált komoly tekintettel az ikrekre nézni, de a kifejezése átlátszó volt, s ezt mindenki tudta, csak ő nem.

Felkeltem a kanapéról, s az ajtó felé indultam, vissza kellett vinnem Amulettet, mielőtt Haven megérkezik.

"Haragszol?" Damen megfogta a kezem, s az autómhoz vezetett.

Megráztam a fejem és mosolyogtam. Lehetetlen volt haragudni rá, vagy legalább is sokáig. "Nem akarok hazudni, azt hittem mellémállsz majd." Megvontam a vállam, majd beraktam Amulettet a hordozójába, majd szorosan bezártam az ajtaját. "De elfogadom az álláspontodat. Csak segíteni akartam Havennek, ez minden."

"Csak legyél mellette." Bólintott, sötét szemei az enyémbe fúródtak. "Ez minden, amire most igazán szüksége van."

Felém hajolt, hogy megcsókoljon, miközben a karjaiba vett, s kezeivel simogatott, mely belül felmelegített. Majd elhúzódott, hogy mély, érzelmes szemekkel rám nézzen, melytől libabőrös lettem, ő az én örök társam, akinek szándékai annyira szilárdak és nemesek, hogy csak remélni tudom, hogy soha nem értesül az árulásomról, arról, hogy megszegtem az ígéretemet, miszerint nem keresem fel Romant, épp azután, miután felesküdtem rá. Két tenyerét az arcomra tette, s a szemembe nézett. S a hangulatom olyan könnyen megváltozott, mintha az övé volna. Elhárítottam a tekintetem, Havenre, Romanra, s a cicára gondoltam, s az összes hibára, melyet elkövettem. Majd elűztem a gondolatokat a fejemből, megráztam a fejem, s azt mondtam, "Holnap találkozunk." Alig fejeztem be, mikor felém hajolt és újra megcsókolt, s egy vékony energiafátyol pulzált az ajkaink között.

Addig tartottuk ki a pillanatot, ameddig csak lehetett, egyikük sem akarta megszakítani, egészen addig, míg az ikrek kórusban meg nem szólaltak, "Úúú! Fúj! Muszáj ezt látni nekünk?" Majd elhúzódtak az ablaktól. "Akkor holnap." Mosolygott Damen, s figyelte, ahogy beszállok az autómba.

tizenkilenc

Minden jól indult. Olyan jól és normálisan, mint bármely másik nap. Felkeltem, lezuhanyoztam, felöltöztem, majd a konyhába mentem és müzlit, s hozzá egy kis tejet öntöttem a lefolyóba - a szokásos reggeli rituálé, melyből Sabine azt gondolhatja, hogy megeszem a reggelit, amit kikészített nekem. Bólogattam és mosolyogtam az iskolába vezető úton, miközben Miles egyfolytában Holtról, Firenzéről, meg Holtról és Firenzéről áhítozott, miközben mellette ültem, s megálltam, kanyarodtam, gyorsítottam és lassítottam, s a sárga jelzésekre vadásztam, és vártam a pillanatot, hogy újra lássam Dament. Tudtam, hogy a puszta látványa is képes a sötétségből fényt varázsolni, még ha a hatás csak ideiglenes is. De abban a pillanatban, hogy megérkeztem, az első dolog, amit megláttam egy hatalmas lamborgini SUV volt, mely épp azon hely mellett parkolt, melyet Damen mindig nekem tartogat. S a hatalmas alatt azt értem, hogy nagy és csúnya.

S valamiért a látvány, ahogy Damen annak a hatalmas autónak dől, rettegéssel töltött el.

"Mi a franc?" Kérdezte Miles tátott szájjal. "Felhagytál a buszozzással, s inkább egy buszt vezetsz helyette?"

Kiszálltam a Miatámból, s tekintetem damen és a Nagy Csúnyaság között vándorolt, s alig hallottam a füleimnek, mikor a nagyszerű biztonsági rendszerről és a tágas hátsó térről kezdett beszélni. Úgy értem, nem emlékszem rá, hogy valaha is törődött volna a biztonsággal, mikor ő volt a sofőröm.

Mert te halhatatlan vagy, gondolta, megérezve a gondolataimat, miközben a kapu felé tartottunk. De ha emlékeztethetlek, az ikrek nem azok, s mivel most én gondozom őket, az én dolgom az is, hogy megvédjem őket.

Megráztam a fejem, tekintetem összeszűkült, ahogy próbáltam valami talpraesett választ találni. De a gondolataimat félbeszakította Haven, mikor azt mondta, "Már megint kezditek?" Keresztbe tette a karjait, s tekintete köztünk vándorolt. "Tudjátok, ezt az egész, furcsa, látszólagos telepátia dolgot."

"És kit érdekel egyáltalán?" - csattant fel Damen. "Damen egy buszt vezet!" Hüvelykujjával a háta mögé mutatott, a fekete szörnyűség felé, melynek látványától összerezzentem. "Ez egy busz vagy egy családi autó?" Kérdezte Haven, s szemeit eltakarta a naptól. Majd ránk pillantott. "Akármi is, egy dolog biztos; hogy kifejezetten öreg." Miles bólintott, teljesen belemelegedett a témába. "Először a kesztyű és most ez?" Összevonta a szemöldökét, mikor Damenre pillantott, majd csalódottan eltakarta az arcát. "Fogalmam sincs mi van veled, de tényleg kezded elveszteni az aktualitásodat. Mikor először idejöttél a suliba, még nem egyáltalán nem voltál ilyen közel egy rocksztárhoz."

Rá pillantottam, s tekintetem csöndes beleegyezésben összeszűkültek. De Damen csak nevetett, túlságosan lekötötte a figyelmét az ikrek megfelelő védelme és gondozása, sokkal többet törődött velük, mint bárki más véleményével - beleértve engem is. S míg nyilvánvalóan egy ez jó, felelősségteljes és szülői gondolkodásmód, valami mégis zavar. Miles és Haven csak folytatta a kérdezősködést Damen új, meglepően furcsa viselkedéséről, miközben én csak követtem őket, majd egy vékony energiafal kezdett pulzálni közöttünk, mikor megragadta a kezem és arra gondolt, Mi a baj? Mért viselkedsz így? A macska miatt van? Azt hittem mindent megértettél? Egyenesen előre bámultam, s Milesra és Havenre koncentráltam, majd hangosan sóhajtottam, és mentálisan válaszoltam: Nem a macskáról van szó. Azt tegnap megbeszéltük. Havennél van, ő vigyáz rá az utolsó napjaiban. Csak - nos, olyan, mintha itt lennék én, aki már megőrül, hogy találjon egy megoldást arra, hogy együtt lehessünk, és itt vagy te, akit úgy tűnik, hogy csak a HD tévék és a világ legrondább, gyerekbiztos autójának a teremtése érdekel, hogy fuvarozhasd az ikreket a városban! Megráztam a fejem, tudtam, hogy abba kell hagynom, mielőtt még messzebbre megyek, s olyat mondok, amit később megbánok.

"Minden megváltozott." - mondtam, s nem is tűnt fel, hogy hangosan mondtam, amíg nem hallottam a szavakat a saját füleimben csengeni.

"És sajnálom, hogy ilyen gyerekesen viselkedem, de nagyon csalódott vagyok, hogy képtelenek vagyunk úgy együtt lenni, ahogy akarunk. Hiányzol. Annyira hiányzol, hogy már nem bírom tovább." Szünetet tartottam, a szemeim égtek, a torkom összeszorult, s alig kaptam levegőt. "És most, hogy az ikrek ott vannak nálad, és nem sokára kezdek az új munkámban meg minden, nos úgy érzem, belekerültünk ebbe a stresszes, felnőtt életbe. És hidd el, az új autód látványa egyáltalán nem segített." Merőn néztem rá, s arra gondoltam, hogy semmi értelme belelovalni magam ebbe a dologba. Azonnal elszégyeltem magam, mikor olyan szeretettel és sajnálattal nézett rám, hogy teljesen ellágyultam. "Azt reméltem, hogy ez a nyár csodálatos lesz, tudod? Azt hittem, hogy egy kicsit szórakozhatunk majd - csak mi ketten. De most ez már nem így tűnik. És hogy tetézzem még a dolgokat, említettem már, hogy Sabine és Munoz randiznak? A történelem tanárom? Péntek este, nyolckor vacsorázni mennek!" Mogorván néztem magam elé, s alig hittem el, hogy ez a szánalmas élet voltaképp egy hihetetlenül erős, újonnan halhatatlan és majdnem tizenhét éves lányhoz tartozik.

"Kaptál egy állást?" Megállt, s tekintetével engem fürkészett.

"Mindabból, amit mondtam neked csak ez ragadt meg?" Megráztam a fejem és elhúzódtam, s mindezek ellenére nevetni kezdtem. De ő csak nézett engem, tekinete az enyémbe fúródott, miközben így szólt, "Hol?"

"Misztika és Holdfény." Megvontam a vállam, s figyeltem, ahogy Miles és Haven integettek, miközben befordultak az aulába és az osztályuk felé tartottak.

"És mit fogsz csinálni?" - kérdezte.

"Főképp eladok dolgokat." Csak bámultam rőá. "Tudod, követem a nyilvántartást, újratöltöm a polcokat, jósolok meg ilyesmi." Megvontam a vállam, s azt reméltem, hogy nem nagyon figyelt az utolsó néhány szóra.

Szellemi jóslás? Bámult, s megtorpant az osztályterem ajtaja előtt. Bólintottam, miközben vágyakozva bámultam az osztálytársaim felé, hiszen jobb szeretnék most csatlakozni hozzájuk, mint befejezni, amit elkezdtem.

"Szerinted ez okos dolog? Felhívni magadra a figyelmet?" Kérdezte, visszatérve a témához, mikor már kiürült az aula körülöttünk.

"Valószínűleg nem." Vállat vontam., s tudtam, hogy egyáltalá nem az. "De Sabine ragaszkodik hozzá, hogy a fegyelem és az állandóság jót tenne nekem. Vagy legalább is ezt mondja. Csak figyelni akar rám. És hogy eleget tegyek neki, ez a legkevésbé támadható mód rá. Ráadásul van neki egy szörnyű, lélekölő munkaajánlata, s kész arra, hogy beszervezzen oda, mikor Jude mondta, hogy szüksége lenne egy kis segítségre az üzletben, szóval nem volt más választásom, és - mi az?" Szünetet tartottam, mert észrevettem arca kemény kifejezését, s szemeinek merevségét, melyből nehéz volt valamit is kiolvasni.

"Jude?" Szemei összeszűkültek, szinte alig tudtam kivenni őket. "Úgy emlékszem valami Linát említettél, akié a bolt."

"Lináé az üzlet. Jude az unokája." - mondtam, bár ez nem teljesen igaz. "Nos, ő nem az igazi unokája, csak gondoskodik róla. Segített neki, mikor megszökött a nevelő szüleitől - vagy - ilyesmi." Megráztam a fejem. Az utolsó dolog, amit akartam, hogy Juderól beszélgessünk, különösen most, hogy Damen ilyen feszült. "Azt gondoltam ez talán a segítségünkre lehet, hogy hozzáférek azokhoz a könyvekhet és dolgokhoz. Azonkívül nem a valódi nevemen fogok dolgozni. Álnevet használok."

"Had találjam ki." Merőn a szemembe nézett, s láttam a választ a gondolataimban.

"Avalon. Ez aranyos." Mosolygott, de csak röviden, majd megint komoly lett. "De tudod, hogy ez hogy működik, igaz? Ez nem olyan, mint egy gyóntatófülke, ahol megvéd egy fal. az emberek elvárják a személyes kontaktust. Látni akarnak téged, hogy tudják bízhatnak-e benned, vagy sem. Szóval mit tervezel, mit fogsz csinálni, ha történetesen egy olyan ember sétál be az üzletbe, hogy rögtönözz neki a tarot kártyákból, akit ismersz?  Gondoltál már erre?"

Összevontam a szemöldököm, s már épp azon voltam, hogy valami frappáns választ adjak, mint: Helló! Médium vagyok. Már azelőtt tudom ki jön, mielőtt belépne az ajtón!, mikor Roman megjelent.

Roman és - még valaki - valaki aki valahonnan ismerős volt - valaki, akit Marconak hívnak, s akit utoljára egy klasszikus Jaguárban láttam, begurulni a házuk előtti felhajtóra. Egymás mellett sétáltak, lábaik serényen motogtak, s tekinetük engem fürkészett. Roman pillantása gúnyos volt, a piszkos kis titkom büszke tulajdonosa. Damen elém lépett, s tekintete Romanon volt, miközben arra gondolt, Maradj nyugton. Ne csinálj semmit. Majd én elintézem. A válla fölött leskelődtem, s figyeltem, ahogy Roman és Marco felénk tart, mint egy közeledő vonat. Mély, kék szemeivel úgy nézett rám, hogy minden elhomályosult, csak vigyorgó ajkai és a kivillanó Ouroboros tetoválása nem. S az utolsó dolog, ami eszembe jutott, mielőtt teljesen elgyengültem, hogy ez az én hibám. Ha betartottam volna a Damennek tett ígéretemet és távol tartottam volna magam tőle, akkor most nem kellene szembenéznem ezzel.

Energiája felém áramlott, húzva, vonva, csábítva a sötétségbe, s Damen képeivel elárasztva - a fertőzött ellenszer - a meggondolatlan látogatásom - Haven - Miles - Firenze - az ikrek - s mindez olyan gyorsan pergett le előttem, hogy alig tudtam megkülönböztetni őket. Minden egyetlen dologra vezetett végül: most Roman vezet - mi csak marionettbábuk vagyunk, melynek húrjait ő irányítja.

"Reggelt, srácok!" - mondta, elengedve engem a szorításából, s testem Damenének biccent.
De édes mormorgása, ahogy betessékelt engem, Romantól távol az osztályterembe, s lágy, megnyugtató tekintete ellenére, mely le akart csillapítani, meg voltam győződve róla, hogy bár most épp kitértünk egy golyó elől, s már vége, de történetesen tudom, hogy a játszma még csak most kezdődött.

A többi még hátra van.

Semmi kétség.

Roman következőre kizárólag engem céloz meg.

húsz

Ebéd után a Misztika és Holdfény felé indultam. Izgatott voltam, hogy dolgozni kezdek, s azt reméltem, hogy ez legalább nyújt egy kis állandóságot a rendetlenségben, melyet az életemnek nevezek. Elég rossz volt az is, hogy Damen állandóan eltűnt az órák között, hogy ellenőrizze az ikreket, majd ebédnél, mikor biztosítottam róla, hogy jól vagyok, és hogy Roman nem zaklatott, s hogy nyugodtan otthon maradhatna, s az asztalunk felé tartottam, hogy megtudjam, Haven megkapta-e az állást, melyet Roman ajánlott neki. Félretoltam egy üres vaníliás mignon papírját, miközben arról áradozott, hogy milyen nagy szerepe volt Romannak abban, hogy megkapta az állást a márkaboltban, annak ellenére, hogy tíz percet késett az interjúról.

Csak motyogtam, s nem sikerült valami jól kifejezni, hogy ellenzem a dolgot. Szóval miután legördült a harmadik gyötrelmesen drámai szín is, elraktam a maradék szendvicsemet és az ajtó felé indultam. Megfogadtam, hogy rajta tartom a szemem, bármit megteszek azért, hogy megakadályozzam, hogy összejöjjenek. Még egy tétel az én egyre növekvő zűrzavaros listámon.

Mikor megérkeztem, közel az üzlethez leparkoltam, majd az ajtó felé indultam, s arra számítottam, hogy zárva lesz, mert Jude nem tudott ellenállni a gyilkos hullámok hívogatásának egy ilyen gyönyörű napon, s meglepődtem, mikor tárva-nyitva találtam azt, s Jude a nyilvántartást vizsgálta, mert épp eladni készült valamit. "Ó hé, itt van Avalon." Bólintott. "Épp most meséltem Susannak a mi új médiumunkról, és pont a végszóra sétáltál be."

Susan megfordult, rám nézett, megvizsgált, végigmért, s a fejében összerakta a részeket, majd megszólalt, "Nem vagy te egy kicsit - fiatal, hogy jósolj?" Önelégült pillantást vetett rám.

Mosolyogtam, esetlen ajkaim felfelé görbültek, miközben tekintetem köztük vándorolt, fogalmam sem volt mit válaszoljak, különösen amiatt, ahogy Jude nézett rám. 

"Médiumnak lenni egy ajándék," - motyogtam. Emlékszem az időre, mikor gúnyolódtam ezen a gondolaton, biztos voltam benne, hogy ez minden, csak nem ajándék. "Ennek semmi köze az életkorhoz." Tettem hozzá, s figyeltem ahogy aurája pislákolt és fel-fel villant, s tudtam, hogy egyáltalán nem győztem meg őt efelől. "Akár ki is próbálhatod." Megvontam a vállam, s éreztem, hogy nagyon mélyre ástam magam. "Adhatok egy időpontot?" Kérdezte Jude, s mosolyának képtelenség volt ellenállni. De nem Susannak. Megrázta a fejét, s felkapta a táskáját, majd az ajtó felé tartott, miközben visszaszólt, "Majd hívj fel, ha Ava visszajött."

A csengő hangosan szólt, ahogy az ajtó becsukódott mögötte. "Nos, ez hól ment." Megvontam a vállam, s Jude felé fordultam, és figyeltem, ahogy rendezte a nyugtákat, mielőtt hozzátettem, "A korom problémát fog jelenteni?"

"Hogy tizenhat vagy?" - kérdezte, s rám pillantott. Összeszorítottam az ajkaim és bólintottam.

"Elég idős vagy ahhoz, hogy itt dolgozz. Susan médium mániás, nem fog sokáig ellenkezni. Már a listádon lesz, mielőtt tudnál róla.

"Médium mániás? Ez valamiféle rajongót jelent?" Követtem az irodába, s észrevettem, hogy ugyanaz a békejeles póló van rajta, mint múltkor.

"Nem indulhatsz el anélkül, hogy ne hívnád segítségül a kártyákat, a csillagokat vagy akármit." Bólintott. "Bár elhiszem, hogy már begyűjtötted a részedet a törzsvendégekből a médiumi adottságaiddal."

Hátrapillantott a válla felett, miközben kinyitotta az ajtót, s szemei összeszűkültek, úgy, hogy nem lehetett őket eltéveszteni.

"Erről annyit, - " Kezdtem, s közben megállapítottam, hogy akár be is vallhatnám, mivel nyilvánvalóan úgy is rá fog jönni. De megfordult, felemelte a kezét, s elhatározta magát, hogy megállít, mikor így szólt, "Kérlek, csak semmi gyónás." Mosolygott, s a fejét ingatta. "Ha van egy cseppnyi reményem arra, hpgy élvezhetem odakint azokat a hatalmas hullámokat, akkor nem szeretném megbánni a döntésemet. Bár valószínűleg újra át akarod gondolni azt a részt, hogy ez egy ajándék."

Rá néztem, meglepődtem, hogy azt hallom tőle, hogy mindegyik médium, akivel találkoztam, akik alatt végül is csak Avát értem, de akkor is, a legtöbbjük azt gondolja, hogy ez természetesen egy olyasvalami, ami veled együtt születik.

"Azon gondolkodtam, hogy adok néhány órát a menetrenddel, a médiumi fejlesztésekkel kapcsolatban, talán belekóstolunk egy kis Wiccába is, és bízz bennem, sokkal több kuncsaftunk lesz, ha mindenki azt gondolja, hogy korrekt szolgálatban van részük.

"És azt fogják gondolni?" Kérdeztem, s figyeltem, ahogy egy rendkívül poros íróasztal és dobozok felé tart, melyekben egy halom papír volt.

"Persze." Bólintott, majd kihúzott egy lepedőt, átvizsgálta, majd megrázta a fejét, ahogy azt egy másikra cserélte. "Amúgy mindenkinek meg van az adottsága, csak az számít, hogy kifejlesztik-e. Valakinek könnyen megy, valakinek pedig egy kicsit mélyebbre kell ásnia, hogy megtalálja. És te? Mikor jöttél rá?"

Rám nézett, s tengerzöld tekintete találkozott az enyémmel, melytől a gyomrom görcsbe fordult. Úgy értem az egyik pillanatban még szórakozottan fesceg, s egy köteg papírt között kutat, mintha alig figyelne a szavaira, majd a következő pillanatban a tekintete az enyémbe fúródik, s olyan érzésem van, mintha megállt volna az idő.

Nagyot nyeltem, fogalmam sem volt mit mondjak, az egyik részem arra vágyott, hogy bevalljon mindent, tudva, hogy ő azon kevesek egyike, aki megértené, de a másik felem ellenállt - Damen az egyetlen, aki ismeri a történetemet, s úgy éreztem, ennek így is kell maradnia.

"Velem született, azt hiszem." Leengedtem a vállaimat, a hangom elcsuklott az utolsó szónál. Szemeimmel a szobát vizsgáltam, s csak remélni tudtam, hogy elkerülhetem ezt a témát, s a tekintetét is, mikor hozzátettem, "Szóval - órákat. Ki tanít kit?"

Megvonta a vállát, miközben fejét oldalra döntötte, hogy haja a szemébe lógott. "Azt hiszem én téged." - mondta, elsöpörve arcából a tincseket, s leleplezve szemöldökén található sebhelyét. "Már egy jó ideje szerettem volna, de Lina mindig ellene volt. Azt hiszem kihasználom a lehetőséget, hogy nincs itt és nem látja, hogy működik-e vagy sem.”

„Mért ellenzi?” Kérdeztem, a gyomorgörcsöm kezdett feloldódni, mikor hátradőlt és lábait az asztalra tette.

„Ő inkább az egyszerű dolgokat szereti – könyveket, zenét, angyalszobrocskákat, melyek hozzájárulnak az alkalmi jósláshoz. Biztonság. Jóakarat. Misztikum, ahol az embert nem éri bántódás.

„És a te módszered? Abban bántódása esik valakinek?” Fürkésztem őt, próbáltam kitalálni mi lehet az benne, ami felidegesít.

„Egyáltalán nem. A célom, hogy megadjam az embereknek a lehetőséget egy jobb életre, egy teljesebb életre, a saját megérzéseik által, ez minden.” Rám pillantott, zöld szemei engem fürkésztek, s a gyomrom újra összeszorult.

„És Lina ezt nem akarja?” Kérdeztem, s a tekintetétől ideges lettem.

„A tudás hatalom. S mivel a hatalom megvesztegethető, szerinte ez túl nagy kockázat. S bár nem áll szándékomban a sötét tudományok közelébe menni, ő meg van győződve róla, hogy úgy is oda vezetne az utam és az órák, melyeket tartanék egy keményebb, sötétebb anyaghoz vezetnének.”

Bólintottam, Romanra és Drinára gondoltam, s teljesen megértettem Lina álláspontját. A hatalom rossz kezekben valóban egy veszélyes dolog.

„Egyébként érdekel?” Mosolygott. Tekintetünk találkozott, nem voltam benne biztos mit is értett ez alatt.

„A tanítás?” Kérdeztem, s azon tűnődtem, vajon viccel, vagy komolyan beszél, majd rájöttem, hogy valójában egyik sem, csak feldobta a témát.
„Bízz bennem, nem tudom mi a Wicca alapelve, vagy is – egyáltalán nem tudok róla semmit, tényleg. Fogalmam sincs hogy működik. Én is a jól bevált jóslás mellett vagyok, s hogy talán egy kis rendet teremtsünk ebben az összevisszaságban.” Az íróasztal, s a polcok felé fordultam, s körülöttünk mindent egy halom papír és kacat borított.
„Reméltem, hogy ezt mondod.”

Nevetett. „Ó és csak hogy tudd, miután bejöttél bezártam az ajtót. Elmentem szörfözni, ha kérdezi valaki.” Felkelt, s a szörfdeszkája felé indult, mely a falnak volt támasztva. „Nem várom el, hogy tökéletes rendet rakj vagy akármi, ez ahhoz túl nagy zűrzavar. De ha tudnál valami rendfélét teremteni, nos – „ Bólintott, s rám nézett. „kapsz egy aranycsillagot.”

„Inkább dísztáblát szeretnék.” – mondtam, komolynak tettetve magam. „Tudod, amit kitehetek a falamra. Vagy egy szobrocskát. Vagy egy kupát – igen egy kupa jó lenne.”

„És mi van a saját parkolóhelyeddel? El tudom intézni neked.”

„Bízz bennem, már elintézted.” Nevettem.

„Igen, de ezen rajta lenne a neved is. Csak számodra lenne fenntartva. Senki nem parkolhatna rá, még akkor sem, ha épp nem dolgozol. Kirakok egy figyelmeztető táblát, melyen az fog állni, hogy: FIGYELEM! EZ A HELY FOGLALT, KIZÁRÓLAG AVALON SZÁMÁRA. MINDEN MÁS AUTÓT ELVONTATUNK, AZ ÖN KÖLTSÉGÉRE!”

„Megtennéd? Komolyan?” Nevettem, s tekintetünk találkozott.

Megragadta a deszkát, ujjaival a szélén dobolt, majd a hóna alá kapta. „Ha kitakarítasz, jutalmak végtelen sora vár majd rád. Ma a Hónap Alkalmazottja, holnap – „ Megvonta a vállát, s elsöpörte homlokáról fürtjeit, felfedve bámulatosan helyes arcát. Tekintetünk egymásba fúródott, s tudtam, hogy megfogott – arra gondoltam – azon tűnődtem – milyen helyes. Úgyhogy gyorsan elkaptam a tekintetem, a karjaimra néztem, s a pulcsimmal játszottam, bármit megtettem volna, hogy ez a pillanat kevéssé legyen kellemetlen.

„Ott a sarokban van a monitor.” A fal felé intett, visszatérve újra az üzlethez. „Kapcsolatban áll az ajtón lévő csengőkkel, szóval észreveszed, ha jött valaki, akkor is, ha hátul dolgozol.”

„Az ajtón lévő csengő és a tény, hogy médium vagyok.”  - mondtam, próbáltam szórakozottnak tűnni, bár a hangom kicsit remegett, még nem kászálódtam ki teljesen az előbbi kellemetlen pillanatból.

„Mint mikor mögéd settenkedtem?” Kérdezte, s mosolygott, bár szemei tétováztak.

„Az más volt.” Megvontam a vállam. „Nyilvánvaló, hogy tudtad, hogy rejtsd el az energiádat. A legtöbb ember nem képes rá.”

„És te tudod, hogy rejtsd el az aurádat.” Bandzsított, fejét oldalra döntötte, aranyfürtjei félig az arcába estek, ahogy rám fókuszált. „De biztos vagyok benne, hogy később majd idáig is eljutunk.”

Nagyot nyeltem, s úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy vibráló sárga aurája kicsit rózsaszínné vált a széleinél.
„Mindegy, ez elég nyilvánvaló. Az adatoknak betűrendben kell lenniük, s ha téma szerint is el tudnád őket rendezni, az szuper lenne. Ó és ne vesződj a kristályokkal vagy a növényekkel, ha nem vagy jártas bennük. Nem szeretném, ha összevissza lennének. Bár ha ismered őket – „ Mosolygott, szemöldökét felemelte, s én újra csak a karomat dörzsölgettem. Néztem a halom ragyogó kristályt, néhányukat felismertem az elixírből, melyet nemrég készítettem és a nyakamban lógó amulettről, de a legtöbbjük teljesen idegen volt számomra, még egy kicsit sem derengtek.

„Nincs valami könyved, vagy ilyesmi?” Kérdeztem, azt reméltem, hogy a válasz igen lesz, mivel szeretnék többet tanulni azok bámulatos képességéről. „Tudod, úgy talán – „ Megtalálnám a módját, hogy egy nap lefeküdhessek a halhatatlan fiúmmal – „meg tudnám őket címkézni – meg – minden.” Bólintottam, azt remélve, hogy inkább szorgalmasnak látszom, mintsem egy belső motiváltsággal rendelkező naplopónak, ami valójában vagyok. Figyeltem, ahogy letámasztja a szörfdeszkáját és az íróasztalához indul, majd egy halom könyv között kutatva előhúz egy kicsi, vékony, elnyűtt könyvet a kupac aljáról. A kezeiben forgatta, majd a hátulját vizsgálgatta, mikor megszólalt, „Ebben minden benne van. Ha mégsem találsz meg egy kristályt, akkor az nem létezik. Képek is vannak benne, szóval biztos be tudod őket azonosítani. Segíteni fog.” Tette hozzá, átadva nekem. Tenyereim közé fogtam, s oldalai vibrálva életre keltek, ahogy a tartalmuk átáramlott belém. Már az egész könyv az elmémbe vésődött, mikor mosolyogtam és azt mondtam, „Higyj nekem, már segített is.”