Alyson Noel - Árnyékvilág - harmincnégy-harminchat

Harmincnégy

„Hé, vasárnap van, tizenegyig nem nyitunk ki.” Jude a falnak támasztotta a szörfdeszkáját, s rám bámult.

Bólintottam, csak egy másodpercre pillantottam fel a könyvről, elhatároztam, hogy akkor is megértem ami benne van.

„Szükséged van segítségre?” Törölközőjét egy székre dobta, s az íróasztalhoz közeledett, s mögém állt.

„Csak ha többet kéne tudnom a kódfejtőmről, amit csináltál,” Megpaskoltam a mellettem lévő papírt, „de ha bármi köze is van a meditációs listádhoz, akkor köszi nem, boldogulok. De ha végül is elmondod, hogy a fenébe tudom elolvasni ezt a könyvet, anélkül hogy elképzeltetsz velem egy fehér fényt és/vagy hosszú, nyurga gyökereket, melyek a lábamból a földbe ereszkednek, s szétterpeszkednek, akkor igen, ami azt illeti jó lenne.” Elétoltam a könyvet, óvatosan, csak az élénél értem hozzá, majd egy gyors pillantást vetettem szórakozott arcára, trópusi tekintetére, a szinte összeérő szemöldökeire, mielőtt elkaptam a tekintetem.

Kezét az asztalra tette, s a könyv fölé hajolt, ujjait végigfuttatta az öreg, pöttyös fán, teste annyira közel volt, hogy érezte az energiahullámainak lökését.

„Lehet hogy egy másik módszer is működne. Nos, valaki olyan esetében aki ilyen tehetséges, mint te, biztosan. De ha így kezeled a dolgot, hogy csak a széléhez érsz hozzá, távolságot tartasz, elég nyilvánvaló, hogy félsz.

Hangja elsiklott felettem, csendes és megnyugtató volt. Arra késztetett, hogy egy pillanatra becsukjam a szemem, a átengedjem magam az érzésnek, hogy igazán átérezzem, anélkül, hogy megpróbálnám elhessegetni. Mohón be akartam magamnak bizonyítani, hogy Damen tévedett, s bár nagyon is figyeltem, még sem leltem a bizsergésnek vagy a forróságnak egy nyomát sem. Bár Jude szeret – ugyanúgy, ahogy én szeretem Dament és Damen szeret engem – s bár ezt a látomásomban láttam, melyet akaratlanul fedett fel előttem – ez egyoldalú. A legkisebb mértékben sem viszonzom. Az egyetlen dolog, amit érzek, hogy a feszültség és az aggodalmam egyre inkább csökken, a hangulat olyan nyugodt, olyan bágyadt volt, hogy görcsös idegeim is ellazultak, s –

Kezét a vállamra tette, kirángatva ábrándozásomból, majd leült a kanapéra, s intett felém, hogy csatlakozzam, miközben térdén a könyvvel egyensúlyozott. Arra ösztönzött, hogy egyik kezemet a könyv egy lapjára tegyem, becsukjam a szemem, megtisztítsam a fejem, s megérezzem a belőle jövő üzenetet. Először semmi sem történt, de csak azért, mert ellenálltam. Még mindig az eszemben volt a legutóbbi energiaroham, mely gyakorlatilag kifullasztott az este maradék részére. De abban a pillanatban, hogy leromboltam a falakat, s az eljárásra bízva magam hagytam, hogy átfusson rajtam egy bizsergő érzés, amelyet tengernyi, már szinte zavarba ejtő módon személyes energiahullám követett.
„Na, van valami?” Kérdezte, hangja mély volt, tekintete rajtam összpontosult.

De én csak megvontam a vállam és így szóltam, „Olyan volt, int  - mintha valaki naplójába olvastam volna bele. Vagy legalább is én ezt éreztem – s te?”

Bólintott. „Ugyanezt.”

„De azt hittem, hogy valamivel több lesz, mint például – nem is tudom, mint például varázslatok. Tudod, minden oldalon más és más.”
„Úgy érted grimoire.” Mosolygott, arcán apró gödröcskék jelentek meg, s bájosan leleplezték fogait.

Összevontam a szemöldököm, nem ismertem a szót.

„Ez olyasmi, mint egy szakácskönyv, csak varázslatokat tartalmaz és nagyon különleges adatokat – dátumokat, elvégzett szertartásokat, a szertartások eredményét, ilyesmiket. Szigorúan csak a tevékenységeket és tényeket, azon kívül semmi mást.”
„És ez?” Körmömmel a könyvhöz értem.

„Sokkal inkább egy napló, ahogy te mondtad. Egy boszorkány fejlődésének nagyon személyes beszámolója – amit tett, amiért tette, ahogy érezte magát, ezek eredményei, stb. Ezért írták gyakran kódokban, vagy thébaiul, mint ezt itt.”

Leengedtem a vállaim, ahogy félrehúztam a számat, s azon tűnődtem, hogy vajon mért az az eredménye minden apró kis előrelépésenek, hogy kettőt jutok hátra.

„Valami speciálisabbat kerestél? Esetleg szerelmi varázslatot?”

Csak bámultam rá, szemeim összeszűkültek, azon töprengtem, vajon mért mondta ezt.

„Sajnálom.” Megvonta a vállát, szemei az arcomat fürkészték, egy pár másodpercig elidőzve az ajkaimon.

„Úgy tűnik, mintha valami gond adódott volna a mennyországban, mivel te és Damen már napok óta kerülitek egymást.”

Egy pillanatra becsuktam a szemem, s visszatartottam a könnyeimet. Már egy hét eltelt. Egy hét Damen nélkül – édes, telepatikus üzenetei nélkül – meleg és szerelmes ölelései nélkül.

Az egyetlen dolog, mely arra utal, hogy egyáltalán létezik az az elixír, melyet a hűtőszekrényemben találtam. Éjszaka kellett neki becsempésznie, mialatt aludtam, s minden óvintézkedést megtett, hogy fel ne ébredjek, mielőtt elvégzi a dolgát. Minden egyes óra annyira fájdalmas, annyira gyötrő, annyira magányos volt – fogalmam sem volt, hogy fogom túlélni a nyarat nélküle.

Jude energiája megváltozott, aurája visszahúzódott, s széleit élénk kék szín ékítette.

„Nos, bármit is keresel,” – mondta, visszatérve a tárgyhoz. „Azt itt megtalálod.” Hüvelykujjával végigsimított az oldalon. „Csak időre van szükséged, hogy az egészet átböngészd. Ez egy nagyon részletes beszámoló, s a tartalom eléggé elmélyül.”

„Hol találtad?” Kérdeztem, az ajkaira pillantva. „És mióta van meg?” Tettem hozzá, hirtelen tudni akartam.

Ő csak vállat vont, s elhárította a tekintetét. „Csak úgy megvettem valahol – néhány fickótól, akit régebben ismertem.” A fejét csóválta. „Ez már nagyon régen volt.”

„Milyen régen?” Mosolyogtam, s egy halk nevetést erőltettem magamra, melyet ő nem viszonzott. „Komolyan. Csak tizenkilenc vagy – milyen régóta lehet nálad?” Közelről tanulmányoztam, s eszembe jutott, mikor Damenről kérdezgettem – nos, mielőtt megtudtam, mi is ő valójában. Hirtelen végigfutott rajtam a hideg, ahogy csak bámultam rá, görbe fogaira, sebhelyére, mely a szemöldökén húzódott, s hajfürtjeire, melyek ismerős zöld szemeibe hullottak – s úgy gondoltam, ő csak egy olyasvalaki, akit a múltból ismerek, de nem jelent számomra semmit.

„Azt hiszem nincs túl jó időérzékem,” – mondta, s a szavait követő nevetés erőltetettnek tűnt. „Próbálok a mának élni – a jelennek. De talán olyan 4 – talán 5 éve lehet nálam – mikor elkezdtem foglalkozni ezzel a dologgal.”

„És Lina megtalálta? Ezért rejtetted el?”

Megrázta a fejét, arca elpirult, mikor így szólt, „Kicsit kínos bevallani, de megtalált egy olyan babát, amit én készítettem és teljesen kiborult. Azt hitte, hogy egy voodoo baba. Félreértette az egészet.”

„Egy babát?” Tekintetem az övébe fúródott, fogalmam sem volt mi ez az egész.

„Egyfajta mágikus babát.” Megvonta a vállát, zavarba jött, mikor tekintetünk találkozott. „Most mit mondjak, még gyerek voltam? Teljesen meg voltam róla győződve, hogy ez majd meggyőz egy bizonyos lányt, hogy belém szeressen.”
„És bevált?” Visszatartottam a lélegzetem, gondosan fürkésztem őt, s azon tűnődtem, vajon ezek az egyszerű szavaktól mért szorult össze a gyomrom.

„Lina megsemmisítette, mielőtt kipróbálhattam volna. De nem is baj.” Vállat vont. „Kiderült, hogy tévedtem.”
„Jellemző.” A szavak kitörtek belőlem, mielőtt végiggondolhattam volna. Rám nézett, szemei ragyogtak. „A régi szokásoknak már annyi.”
Becsuktam a szemem, visszatartottam a lélegzetem, majd erőt vettem magamon, s újra a könyv felé fordultam.

„Szeretnék segíteni neked.” – mondta, hangja mély és halk volt. „De úgy érzem a dolgod kissé bizalmas.”

Megfordultam, már épp azon voltam, hogy válaszoljak, mikor hozzzátette, „Semmi baj. Megtalálom. De ha ez tényleg egy varázslatömleteg, akkor talán lenne néhány dolog, amiben segíthetnél.”

Tekintetünk találkozott, majd megbizonyosodott róla, hogy figyelek rá, mielőtt folytatta. „Egy, ez legyen az utolsó eszköz – amit csak akkor használj, ha már minden más módszert kimerítettél. És kettő, ezek a varázslatok tényleg csak arra valók, hogy megváltoztass dolgokat, hogy megszerezd, amit akarsz, vagy hogy megváltoztass egy helyzetet, ha szükséges. De ha annak rendeled alá, hogy tisztázza a céljaidat – akkor először is el kell képzelned az eredményt, amit szeretnél, majd minden energiáddal arra összpontosítani.”

„Mint a teremtésnél.” – mondtam, s azt kívántam, bárcsak ne tettem volna, mikor tekintete megváltozott.

„A teremtés túl sokáig tart – a varázslatok azonnaliak – vagy legalább is elvileg.”

Összeszorítottam az ajkaim, többet tudtam annál, mintsem hogy elmagyarázzam, hogy a teremtés is lehet azonnali, ha egyszer megérted, hogy is működik a világegyetem. De akkor sem teremthetsz meg olyasmit, amit nem ismersz, egyebek között az ellenszert sem.

„Gondolj erre úgy, mint egy óriási szakácskönyvre.” Körmével megpaskolta a könyvet. „Egy olyat, melyben tengernyi feljegyzés is van.” Mosolygott. „De itt semmi sem szilárd, megváltoztathatod a recepteket, hogy a saját szükségleteidhez igazítsd őket és ennek megfelelően kiválaszd a saját készletedből az eszközöket – „

„Eszközöket?” Bámultam rá.

„Kristályokat, növényeket, elemeket, gyertyákat, holdfázisokat – ilyesmiket.”

Visszagondoltam az elixírre, melyet azelőtt készítettem, hogy visszamentem a múltba, s arra gondoltam, hogy az talán sokkal inkább alkímia volt, mintsem mágia, bár szerintem a kettő néhány ponton megegyezik.

"Az is segít például, ha rímekbe foglalod a varázslatodat."

"Versbe?" Csak bámultam rá, meglepődtem ezen. Talán mégsem fog ez működni. Nem vagyok túl jó az ilyesmiben.

"Nem kell Keatsnek lenned, hogy faragj néhány rímet, amelyekben benne van az, amit elvársz a varázsigétől."

Összevontam a szemöldököm, bátortalannak éreztem magam.

"És Ever - "

Rá néztem.

"Ha végre akarsz hajtani egy varázslatot valakin, akkor talán újra át kéne gondolnod a dolgot. Linának igaza volt. Ha nem tudsz meggyőzni valakit valamiről, vagy rávezetni, hogy együttműködjön, úgy, hogy földi eszközöket használsz hozzá, akkor elég valószínű, hogy nem is érdemes."

Bólintottam, s a távolba meredtem, tudtam, hogy bizonyos helyzetben igaza lenne, de nem az enyémben. Ez teljesen más.

Harmincöt

"Beugrottam a munkahelyedre." Haven közelről fürkészte az arcom, tekintete a hajamról a fekete selyemkötélre vándorolt, melyen az amulettem lógott, mely épphogy csak kilátszódott a pólóm alól, majd újra a szemembe nézett.

Bólintottam, majd figyelmem újra Honorra tévedt, figyeltem ahogy együtt nevet Staciával, Craiggel és a többi A-listás barátjukkal, mintha minden normális volna - de nem az. Számára nem.

Épp elmerülni készül a mágiában - Jude szerint egy komoly, szorgalmas tanítvány. És a bandavezér beleegyezése nélkül teszi mindezt.

"Azt gondoltam talán elmehetnénk ebédelni, vagy valami, de az a helyes srác a pult mögött azt mondta, túl elfoglalt vagy." Ujjaival sütijének bevonatját csipegette, de tekintetét egyszer sem vette le rólam.

Miles felpillantott a telefonjáról, szemöldökei összeolvastak, ahogy tekintete köztünk vándorolt.

"Tessék? Van egy helyes srác és még senki sem szólt róla?"

Felé fordultam, Haven szavai megleptek. Elment a munkahelyemre! Tudja hol dolgozom! Mit tudhat még?

"Ó, egészen isteni." Bólintott Haven, tekintete még mindig rajtam.

"Nagyon helyes. De Ever úgy tűnik titokban akarja tartani. El sem hiszem, hogy létezik, ha nem a saját szemeimmel látom."
"Honnan tudod, hogy hol dolgozok?" Kérdeztem, próbáltam könnyelműnek, nemtörődömnek tűnni, nem akartam kimutatni, milyen rémült is vagyok valójában.

"Az ikrek mondták el."

Ez csak egyre rosszabb lesz.

"Összefutottam velük a strandon. Damen épp szörfözni tanította őket."
Mosolyogtam, de elég hamisnak tűnhetett.

"Azt hiszem ez megmagyarázza mért nem beszéltél nekünk az új munkádról - nem akartad, hogy a legjobb barátaid megkaparintsák a kis kollégádat."

Miles engem bámult, felhagyva az smsezést, valami sokkal szaftosabb témáért.

"Ő a főnököm." A fejemet csóváltam. "És ez nem egy titok, vagy valami, csak épp nem volt még alkalmam megemlíteni, ennyi az egész."

"Igen, mert az ebéd közbeni pletykálásaink annyira sűrűek, hogy nem tudtad már bepréselni. Na kérlek." Haven a szemeit forgatta. "Ezt nem veszem be."

"Őmm, hahó? Jól jönne valamiféle leírás." Miles előrehajolt, tekintete izgatottan köztünk vándorolt.

 De én csak vállat vontam, s figyeltem Havent, ahogy mosolyog, majd leteszi a mignonját és lesöpri öléből a morzsákat, végül így szól, "Képzeld el a legbarnább, leggyönyörűbb kék szemű, izmos testű, aranyszőke, laza szörfösfiút, aki a legistenibb az egész Isten klánból, amit valaha el tudsz képzelni - aztán szorozd meg az egészet tízzel, és az ő."

"Komolyan?" Miles csak bámult. "De tényleg?"

 Sóhajtottam, s a szendvicsemet szorongattam, mikor Haven így szólt, "Bízz bennem, szavakkal nem lehet leírni. Az egyetlenek, akik talán a közelébe érhetnek, Damen és Roman, de ők inkább egy külön klasszist képeznek, szóval nem igazán számítanak. Amúgy mennyi idős?" Rám nézett. "Túl fiatalnak tűnik ahhoz, hogy főnök legyen."
"Tizenkilenc." Megvontam a vállam, nem akartam a munkámról, Juderól, és semmi ehhez fűződőről beszélgetni. Ez pontosan azon dolgok közé tartozik, melyekre Damen figyelmeztetett. Olyan dolgok közé, melyeket el kell kerülnöm.

"Ha már a helyes pasiknál tartunk, mi van Joshsal?" Mosolyogtam, próbáltam elterelni a témát, s azt reméltem ez működni fog.

Figyeltem, ahogy az aurája kiterjedt és izzani kezdett, mikor a mignonját szorongatva így szólt, "Vége lett abban a pillanatban, mikor megpróbálta rámtukmálni azt a kiscicát. Biztos láttad ahogy mosolygott, mintha az valami csodálatos ajándék volna." A szemeit forgatta, s félbetörte a mignonját. "Úgy értem, komolyan. Hogy lehetett ilyen bunkó?"

"Csak megpróbált kedves lenni - " Kezdte Miles, de Havent egyáltalán nem érdekelte.

"Kérlek." Mogorván nézett Milesra. "Ha tényleg megértette volna, hogy min megyek keresztül, akkor nem akart volna rámsózni valami Amulett pótlékot. Egy imádnivaló kiscicát, melynek az a végzete, hogy egyszer csak meghaljon, mikor már megszerettem és ragaszkodom hozzá, hogy újra átélhessem a legnagyobb fájdalmat és szenvedést."

Miles a szemeit forgatta, miközben így szólt, "Ennek nem kell mindig így történnie - "

De ő közbevágott. "Ó tényleg? Mondj egy dolgot - egy élő dolgot - mely nem hal meg vagy nem hagy el, vagy esetleg mindkettő? Mikor legutóbb feltettem neked ezt a kérdést, leblokkoltál. Szóval Miles menj a szemforgatásoddal és az önelégült mosolyoddal a fenébe, s csak akkor gyere vissza, ha meg tudsz nevezni egy olyan dolgot, ami - "

Miles a fejét rázta, kezeit feltartotta, jelezve, hogy megadta magát, utálta a veszekedéseket, s inkább boldogan elvesztette a játszmát, mielőtt még elkezdődhetne.

Haven önelégülten mosolygott, meg volt elégedve Miles kudarcával, majd így szólt, "Bízz bennem, csak megkértem, hogy ne üldözzön. Amúgy is vége lett volna."

"Nos." Miles vállat vont, visszatérve az smsezéshez. "Én kedveltem őt. Azt hittem jól megvagytok."
"Akkor randizz vele." Mosolygott Haven, miközben szájához emelte a mignonját.

"Nem köszi. Túl vézna és aranyos." Mosolygott. "Most Ever főnöke érdekel - "

Milesra pillantottam, s az arujátát ellenőrizve megtudtam, hogy csak javarészt csak viccel - javarészt.
"A neve Jude." Sóhajtottam, feladva az elterelő hadműveletet. "És ha jól tudom csak azokat a lányokat szereti, akik nem szeretik viszont, de szívesen fogadnám, ha te le tudnád venni a lábáról." Összecsomagoltam az ebédemet, egy almát és egy szendvicset.

"Talán meg kellene hívnod a búcsúpartimra." - mondta Miles. "Tudod, hogy kiélvezhessem a szép, hosszú búcsúzkodásomat." Kezével rövid barna hajába túrt, s nevetett.

"Erről annyit - " Mondta Haven, szemeit elhomályosították újonnan felrakott műszempillái. "hogy anyu feltúrta az egész lakást - szó szerint feltúrta. Kirakta a szőnyeget, kipakolta és kitisztította a bútorokat, leverték a falakat - ami végülis nem egy rossz dolog abból a szempontból, hogy addig legalább nem tudjuk eladni a házat, amíg így szét van szedve, de ez azt is jelenti, hogy nem tudjuk nálunk megtartani a bulit, szóval azt reméltem, talán - "
"Persze." Bólintottam, s két olyannyira megdöbbent tekintettel találkoztam, hogy elszégyelltem magam. Rájöttem, hogy rendszeres látogatásaik a házunkba, a péntek esti pizzázásunk, a jacuzzizásunk abban a pillanatban elmaradtak, hogy Damen belépett az életembe. De most, hogy elment - vagy legalább is úgy döntött, egy darabig távol lesz - talán újra elkezdhetnénk.

"Sabine nem bánná?" Kérdezte Miles, hangja reménykedő, de óvatos is volt. Megráztam a fejem. "Ha nem bánjátok, hogy Munoz is benéz, akkor minden rendben:" A szemeimet forgattam.

"Munoz? Úgy érted a töritanár?" Bámultak. A két legjobb barátom olyan megdöbbenést tanusított, amit még sosem láttam.

"Randiznak." Bólintottam, s tudtam, akármennyire is utálom ezt a helyzetet, nem tudok változtatni rajta.

Haven kék fürtjei az arcába estek, ahogy közelebb hajolt, "Várj - a te nagynénéd, Sabine randizik a helyes töritanároddal?"

"Ki szerint helyes?" Miles nevetett, megbökve Havent. De ő csak vállat vont.

"Kérlek. Ne csinálj úgy, mintha nem vetted volna észre. Úgy értem, ahhoz képest ahogy az ennyi idős pasik kinéznek, különösen azok akik szemüveget és khakit viselnek, egész menő."

"Kérlek, ne mond rá, hogy menő." Nevettem. "És ha tudni akarjátok, este megszabadul a jegyzeteitől és a Dockersét divatos farmerra váltja:"

Haven mosolygott, felemelkedve a padról. "Hát jó. Akkor a buli nálatok lesz. Ezt látnom kell."

"Damen is jön?" Miles telefonját zsebébe dugva óvatosan az arcomat fürkészte.

"Őmm - nem tudom - talán." Megvontam a vállam, s összeszorítottam az ajkaimat, s olyan erősen dörzsölgettem a karom, mintha rám volt írva: HÉ - FIGYELJETEK! HAZUDOK! "Úgy értem mostanában elég elfoglalt, hogy ott vannak nála az ikrek meg minden - "

"Ezért hiányzik egész héten?" Kérdezte Haven. Bólintottam, s valami értelmetlen ostobaságot mormoltam, de lerítt rólam, hogy nem mondok igazat. De ő csak egyetértően bólintott, de ez nem elégített ki, mivel az aurája és a szemei másról árulkodtak, de nem szólt egy szót sem.

"Csak legyen ott Jude," - mondta Miles, már csak neve hallatán is görcsbe rándult a gyomrom.

"Igen, kell egy pótember, ha a randim nem úgy sikerülne, ahogy remélem." Mosolygott Haven.

"Randid lesz?" Miles és én egyszerre kérdeztük, hangunk összefolyt, miután egy pillanatig csak bámultunk.

"Kivel?" Kérdeztem.

Miles csak annyit mondott, "Hát ez gyors volt!"

De Haven csak mosolygott, s válla fölött hátraintett, ahogy befordult az osztályterembe, s visszakiáltotta, hogy, "Majd meglátjátok!"

Harminchat

Mivel betartottam az ígéretemet Munoznak, hogy részt veszek a töriórákon (amely számomra sokkal kellemetlenebb volt, mint neki), s mivel más tanárnak nem tettem ilyen ígéretet, a nap többi részét ellógtam, s a boltba indultam.

Gondolataim Damen körül kavarogtak, ahogy a Parti Főúton száguldottam, s elképzeltem, hogy mellettem ül. Sötét, ragyogó szemeivel nézett rám, miközben ölembe varázsolt egy tucat tulipánt - de a fájdalmam szinte már tapintható volt, s inkább eltűntettem, mielőtt halványulni kezdett volna. Tudtam, hogy egy Damen másolat soha nem lesz elég. Nem, mikor az igazi odakint van - valahol - s arra vár, hogy leteljen a három hónap.

De én nem tudok várni. Nem fogok várni. Az egyetlen módja, hogy megszabaduljak ettől a végtelenül üres érzésemtől, ha Damen visszajön. S erre az egyetlen lehetőségem, ha megtöröm Romant. Ha egyszer és mindenkorra megszerzem az ellenszert, s akkor az összes problémánk megoldódik.

De mivel már nem lakik ott, ahol ezelőtt, fogalmam sincs, hogy találjam meg. Csak úgy, mint Damen ő is elég sokat lóg mostanában a suliból.

Beértem a kis közbe, leparkoltam, s olyan erővel és sebességgel rontottam be az ajtón, hogy Jude zavarodottan bámult, ahogy a pulthoz igyekeztem, s a kis könyvért nyúltam, melyben a kuncsaftok időpontjait tartjuk számon.

"Bízz bennem, ha tudtam volna, lógsz, beütemeztem volna néhány jóslást, de azt hiszem most nincs senki."
"Nem lógok." Motyogtam, bár mindketten tudtuk, hogy igen. "Oké, talán mégis." Megvontam a vállam, s rápillantottam. "De ez már az utolsó hét a suliból, szóval nem olyan fontos. Nem mondod el senkinek, ugye?"

De ő csak legyintett, s vállait leeresztve így szólt, "Csak jó lett volna tudni. Elhoztam volna a deszkámat."
"Még mindig megteheted." A polcok felé indultam, s a könyveket kezdtem rendezgetni. Szerettem volna megtartani a távolságot köztünk, hogy elkerüljem nyugalmának csábító energiahullámait, mely csak közelebb húz.

"Komolyan," - tettem hozzá, mikor láttam, hogy mozdul. "Egyik szememet a bolton tartom."

Rám nézett, tekintete szilárd. "Ever - " Kezdte. Rá pillantottam, éreztem mi közeleg, s inkább el akartam oszlatni minden aggodalmat, mielőtt belekezdhetne.

"Nem kell fizetned nekem," - mondtam, kezemben egy tucat könyv. "Nem túlórázni jöttem. Valójában nem érdekel, hogy fizetsz-e nekem valamit egyáltalán."

Tekintete egyszerre összeszűkült. Fejét oldalra döntve így szólt, "Tényleg nem, igaz?"

Vállat vontam, visszatérve a könyvekhez, vártam egy pillanatot, majd válaszoltam, "Nem, tényleg nem." Úgy gondoltam, jól teszem ha eloszlatok mindenféle illúziót, legyenek azok akármilyen kicsik is.

"Akkor mért vagy itt?" Kérdezte, hangja valahogy magával ragadott, mely ellen nem tudtam tenni semmit.

"A könyvért?" Megfordultam, idegesnek éreztem magam, ahogy tekintetem megállapodott rajta. "Ez ennyire nyilvánvaló?" Leengedtem a vállaim, s egy nevetést erőltettem. Megkönnyebbültem, mikor mosolygott, s hüvelykujjával a válla fölé mutatott, miközben így szólt, „Menj csak, jó szórakozást. Nem mondok semmit Damennek arról, mire készülsz.”

Rá pillantottam, először azt hittem csak viccel, de aztán rájöttem, hogy komolyan gondolta.

„Bocsi.” Megvonta a vállát. „De elég nyilvánvaló, hogy nem avattad be.”

Vállat vontam, nem is erősítettem meg, de nem is tagadtam. Semmiképp nem fogok vele Damenről vitatkozni. A hátsó szobába indultam, s letültem az íróasztalhoz, már épp azon voltam, hogy elmémmel kinyissam a fiókot, mikor észrevettem, hogy utánam jött.

„Ó, őőő, elfelejtettem, hogy zárva van.” Motyogtam, hülyének és nevetségesnek éreztem magam, ahogy a fiók fölött hajoltam, tudtam, hogy én vagyok a legrosszabb színésznő, de valahogy ki kellett másznom ebből a helyzetből.

Az ajtó felé indult, rám pillantott, nyilvánvaló volt, hogy nem vette be.

„Nem úgy tűnik, mintha ez megállítana téged,” – mondta, hangja nyugodt és mély volt. „Vagy megállított volna, mikor először itt találtalak az üzletben.”

Nagyot nyeltem, nem tudtam mit válaszoljak. Ha bevallanám a képességeimet, Damen legfőbb szabályát szegném meg. Jude tekintetének súlya rá nehezedett, mikor azt mondtam, „Én nem – én – „

Egyik szemöldökét felemelte, tudtam, hogy bármit is mondok, úgy sem hiszi el.

„Előtted nem megy.” Mondtam végül, tudtam, hogy felesleges volna hazudozni.

„Ez sem segít?” Egyik kezével eltakarta a szemeit, s mosolygott.

Egy pillanatig csak bámultam rá, azt remélve, hogy nem fog kukucskálni az ujjai között, majd vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem, s elképzeltem, ahogy a lakat felnyílik, mielőtt megpillantottam a könyvet. Az asztalra tettem, miközben ő leült, fejét oldalra döntötte, egyik lábát a másik térdére tette és így szólt, „Tudod, nagyon különleges vagy, Ever.”
Megdermedtem, ujjaim az ősi kötet felett lebegtek, a szívem kalapált. „Úgy értem, a tehetséged különleges.” Rám nézett, szemei összeszűkültek, vállait leengedte, s arcának színe egy kissé megváltozott, mikor hozzátette, „Még soha nem találkoztam senkivel, akinek ilyen képességei lettek volna, mint neked. Ahogy felszívod az információt egy könyvből, egy emberből – és – „

Csak bámultam rá, a torkom elszorult, olyan érzésem volt, hogy valami olyasfélébe vágtunk bele, amit szerencsésebb volna elkerülnöm.

„És – fogalmad sincs, ki áll melletted. Voltaképp pont melletted.”
Sóhajtottam, azon tűnődve, vajon ez volna-e az a pillanat, mikor vallatni kezd, de ő csak a jobb oldalam felé intett, mosolygott, s bólintott, mintha lenne ott valaki. De mikor megfordultam, csak az üres teret láttam.

„Először azt gondoltam biztosan azért jöttél ebbe az üzletbe, hogy taníts engem.” Mosolygott, s a kifejezésemből olvasva hozzátette, „Tudod, egy ilyesfajta dolog nem lehet véletlen egybeesés – a világegyetem túlzottan pontos ilyen véletlen eseményekhez. Oka van annak, hogy idejöttél, ha rájöttél már, ha nem és – „
„Ava vezetett ide.” Mondtam, kényelmetlen volt számomra ez a helyzet, s szerettem volna kikászálódni belőle. „És azért jöttem, hogy Linával találkozzam, nem pedig veled.”

De ő csak bólintott, teljesen higgadtan. „És mégis visszajöttél, mikor Lina nem volt itt, s így megadtad a lehetőséget, hogy rám találj.”

Mocorogni kezdtem a székemben, s a könyvre fókuszáltam, mivel nem tudtam a szemébe nézni. Nem, miután ezt mondta. Nem, a Damennel történt Amszterdami utazásom miatt.

„Nem hallottad még soha a kifejezést, miszerint amint a diák készenáll, a tanár megjelenik?”

Megvontam a vállam, s rá pillantottam, majd újra elhárítottam a tekintetem.

„Akkor találkozunk bizonyos emberekkel, mikor eljön az ideje. S bár biztos vagyok benne, hogy rengeteget tanulhatnék tőled, mégis szeretnék valamit megtanítani neked, ha megengeded – ha nyitott vagy a tanulásra.”

Éreztem a tekintetét, mely élénk és szilárd volt, tudtam, hogy a választási lehetőségeim elég gyérek, így csak megvontam a vállam.

Láttam, ahogy bólintott, s a jobb oldalamra pillantott, a fejét félredöntötte, mintha valaki lenne ott. „Van valaki, aki köszönni szeretne,” – mondta, tekintete azon a bizonyos ponton volt.

„Bár figyelmeztetett, hogy elég szkeptikus vagy, és keményen kell majd dolgoznom, hogy meggyőzzelek.” Csak bámultam rá, sem pislogni, sem lélegezni nem tudtam. Azt hittem ez csak egy vicc – hogy valahogy átver – aztán – „

„A Riley név jelent valamit számodra?”

Nagyot nyeltem, képtelen voltam megszólalni. Az elmém visszafelé száguldott az időben, felidézve minden egyes beszélgetésünket, egy pillanatig csak bámultam, lehet, hogy megemlítettem. Türelmesen nézett rám. De csak bólintottam.

„Azt mondja, a testvéred – a kishúgod.” Nem hagyva időt a válaszra, hozzátette, „Ó és magával hozott még valakit – vagy inkább – „ Mosolygott, félresöpörve arcából hajfürtjeit, mintha úgy jobban látna. „Vagy inkább valamit – egy kutyát – egy aranyszínű – „

„Labrador.” Mondtam, szinte önkéntelenül. „Ő a mi kutyánk – „
„Bógáncs.” Bólintott.

„Boglárka.” Szemeim összeszűkültek, azon tűnődtem, vajon hogy mondhatta rosszul a nevét, ha egyszer Riley ott áll mellette.

De ő csak bólintott, s azt mondta, „Azt mondja nem maradhat sokáig, elég elfoglalt mostanában, de tudatni akarta veled, hogy itt van melletted, sokkal is inkább, mint gondolnád.”
„Tényleg?” Hátradőltem a székemben. „Akkor mért nem mutatja meg magát?” Összeráncoltam a szemöldököm, feladva az eskümet, hogy nem mutatom ki a vele való kapcsolatomat.

„Mért nem csinál valamit, hogy tudassa velem, tényleg itt van?” Jude halványan mosolygott, ajkai a legvékonyabb csíkba alakultak, mikor azt mondta, „Épp most mutat egy – „ Szünetet tartott, meglepettnek tűnt, mikor folytatta, „egy tálca csokis sütit. Azt akarja tudni, hogy ízlett-e?”

Megdermedtem, eszembe jutott az a csokis süti, amelyet Sabine csinált néhány hete, s hogy a legkisebb szeleten a nevem kezdőbetűje szerepelt, míg a legnagyobbikon Rileyé, mint mindig, mikor anya sütött –

Judera néztem, a torkom összeszorult, nem tudtam kipréselni rajta a szavakat. Próbáltam összeszedni magam, miközben ő így szólt, „Azt is tudni szeretné, hogy tetszett-e a film – az, amit egyszer mutatott neked – „

Nyárvidék. Könnyeimmel küzdve becsuktam a szemem, s azon tűnődtem, vajon mit mesélt még neki erről az én nagyszájú testvérem, de ő csak megvonta a vállát, s nem folytatta a mondatot.

„Mondd neki – „ Kezdtem, hangom annyira rekedt és izgatott volt, hogy meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy folytatni tudjam. „Mondd meg neki, hogy igen – nagyon is. És azt is – hogy nagyon szeretem őt – és nagyon hiányzik – és mondja meg anyának és apának, hogy puszilom őket – és hogy segítenie kell nekem megtalálni a módját, hogy beszélni tudjunk – mert szükségem van rá – „

„Ezért vagyok itt,” – mondta, hangja nyugodt volt, tekintete rajtam időzött. „Azt akarja, hogy én legyek a közvetítőtök, amíg nem tud rendesen beszélni veled – vagy legalább is az álmaidon kívül. Azt akarja, hogy tudd, ő mindig hall téged.”

Rá néztem, szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban. A közvetítőnk? Riley tényleg ezt akarja? Ez azt jelenti, hogy megbízik benne? És ha igen, miért? Talán tud a közös múltunkról? És mi van az álmaimmal – mikor utoljára megjelent benne, olyan volt, mint valami rémálom. Egy rejtélyes rémálom, melynek semmi értelme nem volt.

Megint Judera pillantottam, s azon tűnődtem, vajon megbízhatok-e benne – vajon pótolhatná-e a beszélgetéseinket? Talán az ikrek meséltek neki – talán rákeresett a balesetre a Googlen és –

„Elmegy.” – mondta, s mosolyogva bólintott, majd integetett az én elvileg láthatatlan testvéremnek. „Szeretnél még valamit mondani neki, mielőtt elmegy?”

Az ülésem karfáját fogtam, s az íróasztalt bámultam, próbáltam rendesen lélegezni. Olyan érzésem volt, mintha körülöttem összeszűkülne a világ, mintha a mennyezet zuhanni kezdene, s a falak szűkülni. Fogalmam sem volt, hogy megbízhatok-e benne, hogy Riley tényleg itt volt-e, s hogy ez az egész tényleg a valóság.

Csak annyit tudtam, hogy ki kell szabadulnom innen. Ki kell fújnom magam.

Utánam kiáltott, ahogy felugrottam az asztaltól és kirohantam az ajtón – fogalmam sem volt hová tartok, csak minél messzebb akartam kerülni tőle.