Alyson Noel - Árnyékvilág - negyvenégy-negyvenkilenc

negyvennégy

Miles és Holt együtt érkeztek, s mikor megpillantották a dekoráciüót, Miles teljesen el volt ragadtatva.

"Most már nem is kell Firenzébe mennem, hiszen idehoztad nekem Firenzét!" Magához ölelt, de én gyorsan, s ő azt mondta, "Bocsi, elfelejtettem, hogy utálod ha hozzád érnek."

De én csak a fejemet ingattam, s újra megöleltem, s egész jól éreztem magam, annak ellenére, hogy Romy és Rayne úgy álltak előttem, mint a Pesszimizmus Nagy Fala - szemöldöküket felemelték, karjuk keresztbe téve és ajkukat és félrehúzták - míg én véghez vittem egy gyors, de alapos védelmi meditációt, magam elé képzelve egy erős, fehér fényt, mely behatol az elmémbe, végigszáguld a testemen, megkísérelve egy próbát, hogy eltöröljék a kárt, melyet meggyőződésük szerint okoztam.

De az az igazság, én nem értem ezt az egészet. Az energiák kirobbanása után, mituán befejeztem az összekötő varázslatot, minden újra normális lett. Az egyetlen ok, hogy végigcsináljam az általuk vezényelt meditációkat az az, mert annyira kiborultak, s ez az egyetlen módja, hogy megnyugtassam őket. De én akkor is úgy gondolom, hogy ez egy hatalmas félreértés - totális túlreagálás a részükről. Úgy értem halhatatlan vagyok, olyan erővel és hatalommal ajándékoztak meg, melyet el sem tudnak képzelni. Szóval míg végrehajtani egy mágikus szertartást a sötét hold ideje alatt számukra veszélyt jelent, de én komolyan kételkedem abban, hogy ez számomra a legcsekélyebb hatással is járna.

S mikor végre szereztem Milesnak és Holtnak egy pohár italt, a csengő újra majd újra megszólalt, s mielőtt észhez kaptam volna, a házam tele lett a Hajlakk szereplőivel.

"Huh, szerinted nem vele randizik Haven, vagy talán külön érkeznek?" Mondta Miles, s Jude felé biccentett, ahogy nevetve lépett be a szobába, s Holt elsétált, magunkra hagyva minket.

"Szép kis búcsúparti." Bólintott Jude, körbepillantva. "Nekem is el kéne utaznom valahová."

Rá néztem, röviden mosolyogtam, majd azon kezdtem tűnődni, hogy vajon észrevett-e valami különbséget rajtam, valamiféle energiaváltozást, a hatalom egy új érzését -

De ő csak mosolygott, s felemelve poharát így szólt, "Párizs." Kortyolt egyet az italából, s bólintott. "Mindig is el akartam jutni Párizsba. Na meg Londonba és Amszterdamba is." Vállat vont. "Bár bármelyik klassz európai város megtenné."

Nagyot nyeltem, próbáltam nem összerezzeni.

Azon tűnődtem, vajon tudhatja-e valahonnan - valahol mélyen benn a tudatalattijában, mely próbál a felszínre törni. Úgy értem máskülönbert mért pont ezeket a helyeket sorolta volna fel, melyek mind közre játszottak a múltunkban?

Rám nézett, zöld szemei az enyémbe fúródtak, s olyan hosszan kitartottuk, hogy végül megköszörültem a torkom és azt mondtam, "Huh. Te ilyen kalandor típus vagy. Tudod, Costa Rica, Hawaii, Galapagos - keresve a tökéletes hullámot meg minden."

Tudtam, hogy a nevetés csak az idegességemet leplezné le, s inkább csendben maradtam, de ő átnézett a vállam felett, majd így szólt, "Újabb vendégek."

Megfordultam, s ott találtam Havent, aki gyakorlatilag eltörpült az oldalán lévő magas, karcsú, gyönyörű lány mellett a boltból, ahol dolgozik, s a másik oldalán pedig Roman állt, míg a halhatatlan, akit ma láttam a suliban ott sétált mögöttük. Három nagyszerű, aurátlan és teljesen lelketlen halhatatlan gazember, akit Haven kérdezés nélkül meghívott az otthonomba.

Nagyot nyeltem, tekintetem Romanon összpontosult, ujjaim a nyakamon keresték az amulettet, amelyet nemrég vettem le, s eszembe jutott, hogy többé már nincs rá szükségem. Én idéztem ide őt.

"Nagyon szép a dekoráció." Mosolygott Haven, újonnan sötétbarnára festett haját szőke melír díszítette, felhagyva szokásos emo stílusával egy alkalom miatt, mely egyre inkább erősebbé vált mostanában.

Majd egy pillantást vetettem a mellette álló sötét szépségre, fekete hajára, fülbevalói sorára, s finom, csipkés-fűzős ruhájára, melyhez egy pár bőrcsizmát viselt.

"Misa vagyok." Mosolygott a lány, hangjából az akkcentus nagyon halvány nyomát véltem felfedezni, mely felismerhetetlen volt számomra. Kezét felém nyújtotta, s végigfutott rajtam a hideg, az ismerős jeges víz folyt az ereimben, mely csak egyre inkább felerősítette a gyanúm, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy az árvák egyike vagy csak nemrég lett halhatatlan.

"Romant természetesen ismered." Mosolygott Haven, felemelve a kezét, hogy lássam az egybefonódott az övével.

De nem reagáltam rá. Nem szóltam egy szót sem. Csak bólintottam és mosolyogtam, mintha egyáltalán nem zavarva.

Mert nem is.

Most már csak idő kérdése, hogy Roman átadja a gyógymódot. Ez az egyetlen oka, hogy most itt van.

"Ó, ás ő itt Rafe." Bólintott, egyik ujjával a ragyogó gazemberre mutatva, épp mögötte.

Ugyanaz a gazemberekből álló csoport, melyről az ikrek beszéltek, kivéve Marcot, aki úgy tűnik nincs itt. S bár fogalmam sem volt mit keresnek itt, mi a dolguk, de ha Romannal lógnak, az ikreknek minden okuk meg van, hogy aggódjanak.

Haven lelkesen a nappaliba indult, hogy bemutassa Misát és Rafet a barátainak, míg Roman lemaradt mögöttük, s rám vigyorgott.

"Már majdnem elfelejtettem, milyen jól is nézel ki, mikor egy kicsit megerőlteted magad." Mosolygott, tekintete végigsiklott türkizkék ruhámok, megállapodva a nyakánál lévő V alakú kivágásnál, a csupasz bőrömön, ahol az amulettemnek kellett volna lennie.

"Azt hiszem ennek van valami oka." Bólintott, Jude felé intve. "Mivel azt tudom, hogy nem miattam, s úgy tűnik mostanában Damen sincs a közelben, akkor talán miatta? Mi történt Ever? Feladod a keresést?"

Nagyot nyeltem, de tekintetem szilárd maradt, ahogy végigmértem kócos haját, divatos térdnadrágját, papucsát és hosszúujjú pólóját, semmi sem tűnt másnak, mint általában.

Szemében lévő ragyogás, buja tekintete, s szándéka, hogy zavarba hozzon - mind csak álca, egy kis hősködés, próbál ugyaolyannak tűnni, mint szokott, mielőtt átadja az ellenszert.

"Szóval feladtad?" A puncsostállal szemezgetett. "Vagy ez egy segíts magadon helyzet?" Úgy nézte már a puncsos tálat, mely szinte már feldühített.

"Nem hiszem, hogy ízlene." Megvontam a vállam, tekintetem még mindig rajta összpontosult, mikor hozzátettem, "Szerintem az nem a te italod."

"Igaz is. Elhoztam a sajátom." Kacsintott, s felemelte üvegét, de ajkai előtt megálította, s Jude felé nyújtotta, majd így szólt, "Megkóstolod? Ízleni fog. Ezt garantálhatom."

Jude csak bámult, transzba ejtette a szikrázó, gyöngyházfényű folyadék, melyet Roman a szeme elé emelt. S már épp azon voltam, hogy beavatkozzam, mikor Romy és Rayne lerohantak a lépcsőn, megakadtak, mikor tekintetük találkozott Romanéval, s tudták, hogy én vagyok a felelős az ittlétéért.

"Nos, ők nem katolikus iskolába járnak." Mosolygott Roman, ahogy végigmérte őket. "Imádom ezt a stílust! Különösen a tiédet - kis punkistennő." Rayne felé biccentett, arra késztetve őt, hogy elforduljon, ahogy végigmérte rövid kis ruhácskáját, felhasított harisnyáját és fekete lakkbőr Mary Jane cipőjét."

Menjetek vissza az emeletre." - mondtam nekik, olyan távol akartam tartani őket Romantól, amennyire csak lehetséges.

"S én is - " Már épp azon voltam, hogy azt mondjam, egy percen belül ott vagyok, mikor Jude odalépett, megbökte a karom, miközben így szólt, "Ne vigyem őket haza?"

S bár nem villanyozott fel az ötlet, hogy beállítson Damenékhez, és biztos voltam benne, hogy Dament még kevésbé sem, nem tudtam mást tenni. Míg Roman a házamban van, én is itt ragadtam.

Követtem őt az ajtóig, Rayne a ruhámat ráncigálta, s magához húzva így szólt, "Nem tudom mit csináltál, de valami nagyon rossz készülődik."

Rá néztem, s már azon voltam, hogy megcáfoljam őt, hogy elmondjam neki, hogy nem lesz semmi baj, ura vagyok a helyzetnek, de ő csak a fejét ingatta, majd hozzátette, "Változások következnek. Nagy változások. És ez alkalommal jobban dönts."

negyvenöt

Mire Jude visszatért, már épp kiszálltam a medencéből, s figyeltem szőke, napbarnított, izmos Romant, aki mindenkit lefröcsélt és megkért, hogy csobbanjon be hozzá.

"Te nem vagy rajongó?" Mondta Jude, mellém ülve, s közelről fürkészve az arcom.

Összeráncoltam a szemöldököm, s figyeltem, amint Haven aurája fellángol, s egyre erősebben és erősebben izzik, ahogy a hátába kapaszkodott, miközben a víz alá merültek, s fogalma sem volt, hogy valójában ez nem egy igazi randi, mint ahogy ő gondolja. Egyedül miattam van itt.

"Van valami baj?"

Kristályos, lópatkós karkötőmet szorongattam, melyet Damentől kaptam aznap a pályán, körbe-körbe forgattam a csuklómot. Azon tűnődtem, mi tart ilyen sokáig. Ha a varázslat tényleg működitt (és tudom, hogy igen) akkor mért nem adta még oda az ellenszert? Mért késik ennyit?
"Szóval az ikrek - jól vannak?" Kérdeztem, tekintetem a távolba meredt, majd újra Judera koncentráltam.

Tekintetünk találkozott, mikor így szólt, "Damennek lehet, hogy igaza volt a könyvvel kapcsolatban, hogy egy kicsit erőteljes az ikrek számára."

Összeszorítottam az ajkaim, azt reméltem Damen nem tudja, hogy a háta mögött cselekedtem, s beavatkoztam a terveibe.

"Ne aggódj." Bólintott Jude, olvasva kifejezésemből. "A titkaid biztonságban vannak. Egy szót sem szóltam róluk." Megkönnyebbülten sóhajtottam. "Láttad őt - Dament?" Kérdeztem, torkom összeszorult, a szívem kalapált, nevének említésére elöntött a vágy, miközben elképzeltem, hogy érezheti magát most, hogy megtalálta elmúlt évszázadainak riválisát, ugyanazt a fiút, akivel a parton ölelkeztem, aki az imént a verandáján állt, Romyval és Raynenel az oldalán.

"Nem volt otthon, de az ikrek annyira feldúltak voltak, hogy megvártam míg hazaér. Már kereste őket."

Összeszorítottam az ajkam, s azon tűnődtem mit láthatott, hogy az ikrek után indult.

"Azt hiszem eléggé meglepődött, mikor ott talált a nappalijában amint tévézem, de aztán elmagyaráztam neki a dolgot, és meglehetősen jól ment."

"Jól?" Felemeltem a szemöldököm.

Megvonta a vállát, s rám nézett, tekintete annyira közvetlen, annyira nyílt, olyan volt, mint egy szerető ölelése.

Arra késztetett, hogy elforduljak, hangom remegett, bizonytalan volt, mikor megszólaltam, "És hogy magyaráztad meg neki?"

Hűs leheletét éreztem az arcomon, ahogy előredőlt és azt suttogta a fülembe, "Azt mondtam neki, hogy csak megláttam őket, amint tébolyogtak a városban, s úgy döntöttem, inkább elviszem őket. Nem baj, ugye?"

Vettem egy mély lélegzetet, s Romanra figyeltem, néztem, ahogy Havennel a vállain közelharcot vívott Milesszal.

Fröcséltek és játszadoztak, s külsőre nem tűnt másnak, mint ártalmatlan, jó mókának - míg Roman megfordult, s a játék abbamaradt. Tekintetünk találkozott, ragyogóan, s gúnyolódva mosolygott rám, mintha tudná, mit tettem. S mielőtt pisloghattm volna, újra visszatért a barátaihoz, megkérdőjelezve bennem, hogy tényleg azt láttam-e amit gondolok.

"Nem. Semmi baj." Mondtam, rettenetes fájdalmat éreztem a gyomromban, s azon tűnődtem, mit indítottam el.

negyvenhat

Miles harmadik sikertelen kísérlete után, hogy ugorjak be, végül kiszállt, s felém indult, miközben azt mondta, "Hé, mi van? Tudom, hogy rajtad van a bikinid - látom a pántját!"

Nevetett, miközben felhúzott a székemből, s szorosan magához ölelt, s azt suttogta, "Mondtam már mennyire szeretlek, Ever? Mondtam már? Ever, Ever?"

Megráztam a fejem, s elhúzódtam, Holtra pillantottam, aki a szemeit forgatta, s Miles karját rángatta, próbálta meggyőzni őt, hogy hagyon békén.

De Miles nem tette, valamit mondani akart, s addig nem hagyott békén, míg el nem mondta. Nedves kezét a vállamra tette, ahogy közelebb hajolt, s azt hadarta, "Mielőtt odajöttél a suliba - csak én voltam és Haven. De aztán - attól a pillanattól fogva, hogy felvillanyoztad az asztalunkat - most már Haven te és én vagyunk." Rám nézett, fejét félredöntötte, majd szorosabban magához ölelt. Holtra pillantottam, mindketten elfojtottunk egy nevetést, ahogy megragadtuk Miles egy-egy karját, s a konyhába indultunk egy kis kávéért. Épp leültünk az asztalhoz, mikor Haven és a három halhatatlan barátja belépett.

"Hát ti srácok, már mentek is?" Bámultam rájuk, s láttam, hogy már felöltöztek, kezükben nedves törölközők voltak. Haven bólintott. "Misának és Rafenek holnap dolgoznia kell és Romannak és nekem is van egy találkozónk."

Romanra néztem, tekintetem az övébe fúródott. Hogy mehetne el, mikor még oda sem adta, amit akarok?

Nem kezd el megalázkodni és a bocsánatomért könyörögni, ahogy elképzeltem?

Hogy mehetne el, mikor én ezt nem így terveztem?

Kikísértem őt az ajtóig, a szívem kalapált, ahogy figyeltem ragyogó tekintetét, s tudtam, valami nincs rendben. Valami nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel. Bár pontosan úgy vittem véghez a varázslatot, ahogy a könyv írta, tekintetéből és ajkai mozgásából nyilvánvaló volt, hogy az istennő és a királynő is cserbenhagyott.

"Hová mentek?" Kérdeztem, próbáltam olvasni az energiáiból, de nem tudtam meg semmit.

Haven rám nézett, felemelte a szemöldökét, s egy mosoly csillant fel az arcán, ahogy Roman vállára tette a kezét és azt mondta, "Privát buli. De számodra is van hely, Ever. Talán egy kicsit később beugorhatnál, tudod, mikor itt már végeztél."

Tekintetem találkozott az övével, s kitartottuk, míg végül félrenéztem, s újra Havenre fókuszáltam.

S bár megígértem, hogy nem teszem ezt, mégis beleolvastam a gondolataiba, izgatott voltam, mit tervez odabent, mi folyik itt valójában, de nem jutottam túl messzire, hiszen egy erős falba ütköztem, melyet valaki állított az utamba.

"Minden rendben?" Kérdezte Roman, rám bámulva, majd kinyitotta az ajtót. "Egy kicsit - izgatottnak tűnsz."

Vettem egy mély lélegzetet, tekintetem összeszűkült, s már épp azon voltam, hogy mondjak valamit, mikor Jude odajött és így szólt, "Valaki bekoszította a szőnyeget."

S bár a figyelmemet csak egy pillanatra vonta el, de az elég volt ahhoz, hogy gyorsan lelépjenek. Roman hátrapillantott a válla felett, s rám nézett, mikor így szólt, "Bocsi, hogy így itt hagyunk, Ever. Bár biztos vagyok benne, hogy később még találkozunk."

negyvenhét

Arra számítottam, hogy Miles volt az, de kiderült, hogy ő jól van. Segített feltörölni egy adag mocskot, miközben mosolygott és azt mondta, "Ezt hívjuk színjátszásnak. Viva Firenze!" Öklét az égbe emelte.

"Szóval tényleg jól vagy?" Adtam neki egy tiszta törölközőt, rosszul éreztem magam a történtek miatt.

"Nem vagy részeg?"

"Egyáltalán nem! De az a lényeg, hogy te azt hitted, igen." Vállat vontam. "Az érthetetlen beszéded és az ingadozó egyensúlyod - minden jele megvolt."

Összetekerte a törölközőt, majd átadta nekem, mikor Jude megjelent az oldalamon, s elvette helyettem.

"Mosoda?" - kérdezte, felemelve szemöldökét.

De én csak a fejemet ráztam, s a szemetes felé mutattam, majd Milesra nézve azt kérdeztem, "Szóval ki volt az, ki hozott piát?"

"Ó, nem." A fejét ingatta, s feltartotta a kezét. "Sajnálom Ever, de te szervezted ezt a kis összejövetelt, amit buliként terjedt el. S ha te nem is vettél, attól még megtalálják a módját, hogy szerezzenek. De tőlem nem tudsz meg semmit." Száját cipzárként becsukta, mielőtt hozzátette, "Én azt mondom, dobd ki ezeket az öreg cuccokat." A szőnyegre mutatott. "Komolyan. Segítek feltekerni. Csak annyit kell tennünk, hogy teszünk a helyére valamit, s körberakjuk bútorokkal és Sabine észre sem veszi, hogy eltűnt."

De én csak a fejemet csóváltam, ez a lehányt szőnyeg volt a legkisebb problémám most, hogy Roman már nincs itt. Valami titokzatos találkozójuk van Havennel, ahová úgy tűnik én nem törhetek be, és mi van a megjegyzésével, miszerint később még találkozunk? Ezzel vajon az összekötő varázslatra utalt - vagy valami másra?

Miles előrehajolt, hogy megöleljen, a karjaival erősen megszorított, mikor így szólt, "Köszönöm a bulit, Ever.

S bár nem tudom mi folyik közted és Damen között, van valami, amit el szeretnék mondani, s remélem, hogy meghallgatsz és komolyan veszel. Készen állsz?"

Felemelte a szemöldökét, s magával húzott.

Vállat vontam. Gondolataim valahol máshol jártak.

"Megérdemled, hogy boldog légy."  Bólintott, tekintete élénk volt, az enyémbe fúródott. "És ha Jude tesz téged boldoggá, akkor emiatt ne érezd rosszul magad." Várt, várt a válaszomra, de mikor nem szóltam, hozzátette, "A bulinak már vége. Mi is megyünk. De még Firenze előtt együtt leszünk, jó?"

Bólintottam, s figyeltem ahogy ő és a barátai az ajtó felé indultak, majd utánakiáltottam, "Hé Miles, Haven vagy Roman nem mondta, hová mennek?"

Miles rám nézett, szemöldökei összeolvadtak, mikor azt mondta, "A Jövendőmondóba."

Bámultam utána, a gyomrom görcsbe rándult, bár fogalmam sem volt, miért.

"Emlékszel arra a napra, mikor jósoltatni akart?"

Bólintottam.

"Mesélt róla Romannak, aki elintézett neki egy privát jóslást."

"Ilyen - későn?" A csuklómra pillantottam, hogy megnézzem mennyi is az idő, de az órám nem volt rajtam.

De Miles csak megvonta a vállát és az autójához indult, s én azon tűnődtem,  vajon nekem is ki kellene-e mennem. Szerettem volna utolérni Romant és Haven és meggyőződni róla, hogy jól van.

De mikor megpróbáltam ráhangolódni az energiájára, nem jutottam túl messzire. Voltaképp semmire sem jutottam.

Már épp azon voltam, hogy még egyszer megpróbáljam, mikor Jude odajött és azt mondta, "Tényleg ki kéne dobnod azt a szőnyeget. Borzalmas szaga van."

Bólintottam, össze voltam zavarodva, nem tudtam mit tegyek.

"Tudod mi segítene?"

"Kávézacc." - motyogtam, s eszembe jutott, hogy édesanyám használta egyszer, mikor Boglárka valami rosszat evett és kidobta a taccsot Riley szobájában.

"Nos, igen az is, de arra gondoltam, hogy inkább menjünk minél messzebb a bűztől. Nekem mindig bejön."

Rá néztem, arcán egy mosoly villant fel.

"Komolyan." Megragadta a kezem, s kivezetett.

"Mi értelme van, ha egész végig csak aggódsz, mi értelme van, ha folyamatosan a dekorációval és a kajával törődsz, s megteszel mindent, amit tudsz a barátod medencés búcsúpartiján, de az egész estét a medence szélénél töltöd, s figyeled, ahogy ünnepelnek, miközben te egyszer sem ugrasz egy fejest?"

A távolba meredtem. "Ez Miles bulija volt, nem az enyém."

"Akkor is." Jude a fejét ingatta, s úgy nézett rám, mely rögtön megnyugtatott. "Kicsit feszültnek tűnsz, és a stressz öl, ugye tudod?" Rá pillantottam, láttam, ahogy mosolyog, mikor azt mondja, "Buborékok."

"Buborékok?"

A gyógyfürdőre pillantott. "Buborékok." Arca komoly volt, tekintete az enyémbe fúródott.

Vettem egy mély lélegzetet, s a Jacuzzira pillantottam, mely meleg, hívogató és igen, buborékos is volt. Figyeltem, ahogy Jude megragad néhány törölközőt és a széléhez teszi őket, majd arra gondoltam, hogy semmit sem veszíthetek, s talán még segíthet is megtisztítani a fejem, s kitalálni egy új tervet, majd megfordultam, s kibújtam a ruhámból.

Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hiszen félig meztelen leszek, de a szemébe nézni is szinte olyan volt, mint levetkőzni

Mint a lány a festményen.

A széléhez lépett, s belemártotta lábujjait, szemei kikerekedtek, melyen nem tudtam nem nevetni.

"Biztos vagy benne?" Karjaimat a derekam köré fontam, mintha fáznék, bár csak próbáltam elhárítani tekintetét. Láttam, ahogy aurája szikrázik és lángol, ahogy végigmér, ahogy az arca elvörösödik, s gyorsan félrenéz.

"Határozottan." Bólintott, hangja mély és határozott volt, figyelt ahogy beszálltam a Jacuzziba, s először összerezzentem a forró víz hatására, de aztán lassan ellazultam. Elmerülni a forróságban és a buborékokban úgy gondoltam, talán még ez lehet a legokosabb lépésem.

Becsuktam a szemem, s előrehajoltam, ellazítottam az izmaim, próbáltam megnyugodni, mikor Jude így szólt, "Akad hely még valaki számára?" Csak bámultam rá, néztem ahogy leveszi a pólóját, ahogy leleplezi mellkasát, törzsét, mely a csípőinél kissé karcsúsodik, majd szemem újra visszavándorolt arcára, szemeire, arra a két akvaszemre, melyet már évszázadok óta ismerek. Figyeltem ahogy előrelép, s már épp azon volt, hogy beszálljon, mikor eszébe jutott, hogy a telefonja a zsebében van, s így azt a törölközőre dobta.
"Kinek az ötlete volt ez?" Nevetett, belemerülve a gőzbe és a forróságba, ahogy leült mellém, kinyújtotta lábait, melyek véletlenül az enyémen landoltak, s egy másodpercig ott pihentette, mielőtt elhúzódott. "Igen, ez az élet." - mondta, hátradöntve fejét és becsukva szemeit, majd felém kukucskált, mikor hozzátette, "Kérlek mondd, hogy sokat használod és nem felejted el addig, amíg valaki el nem csábít?”

„Szóval ez történt? El vagyok csábítva?”

Mosolygott, majd egy laza vigyorgás terült el arcát, felragyogtatva szemeit. „Úgy tűnik egy kis győzködésre van szükséged. Nem tudom észrevetted-e, de kissé makacs vagy.”

Nagyot nyeltem, félre akartam nézni, valami másra, csak nem rá, de képtelen voltam elvonni róla a tekintetem.

„Nem mintha ezzel bármi baj lenne – makacsnak lenni – „

Tekintete elmélyült, az enyémbe fúródott, egyre közelebb vonzva magához, arca annyira közel volt az enyémhez, hogy ösztönösen becsuktam a szemem. Belefáradtam a harcba, hogy ismételten eltoljam magamtól. Biztos voltam benne, hogy ez csak egy csók. Jude csókja. Bastiaan csókja. S azt reméltem talán elárulja nekem egyszer és mindenkorra, hogy Damen aggodalma egyáltalán nem valódiak.

Nyugodt energiája, mely felém áramlott megnyugtatott, ellazított, ahogy ajkai elváltak, s kezét a térdemre tette, közelebb hajoltunk egymáshoz, s a szánk már épp összeért volna, mikor megszólaló telefonja félbeszakított minket.

Elhúzódott, bosszúság ült ki az arcára. „Felvegyem szerinted?

„Szolgálaton kívül vagyok.” Vállat vontam.

„Te vagy a médium, te mondd meg.”

Ott állt, s a törölközője felé fordult, miközben az alakját figyeltem, széles vállait, törzse éles V ívét, majd tekintetem megakadt egy kis folton a hátán. Valami kerek, sötét, alig kivehető, de mégis –

Megfordult, újra rám nézett, szemöldökei összeolvadtak, kezét a füléhez emelte, mikor így szólt, „Hello?” aztán, „Ki?”

Rám mosolygott, majd a fejét csóválta, de már túl késő.

Már felismertem.

Egy félreérthetetlen kígyó volt az, mely a saját farkája harap.

Az Ouroboros.

A misztikus szimbólum, melyet Roman halhatatlan gazemberei viselnek, s mely ott virított Jude hátán is.

Az amulettemért nyúltam, ujjaimat tapogatóztam utána, de csak a bőrömet találtam. Azon tűnődtem, vajon ennek van-e valami köze ahhoz, hogy a varázslatom rosszul sült el, hogy Roman valahogy elrendezte ezt az egészet.

„Ever? Igen, itt van – „ Rám nézett, majd hozzátette, „O-ké...”

Rám pillantott, karját kinyújtotta, át akarta adni a kagylót.

De én elutasítottam, s olyan gyorsan kiugrottam a Jacuzziból, hogy a fejét rázta és csak pislogott.

Megragadtam a ruhámat, s felrángattam magamra, ahogy az rátapadt és húzta a bőrömet, szemeim lángoltak, s azon tűnődtem mi a francot akarhat.

„Téged keresnek,” – mondta, kimászott a Jacuzziból, s újra megpróbálta odaadni.

„Ki az?” Kérdeztem, hangom alig suttogás volt. Mentálisan felidéztem mind a hét csakrát és a hozzájuk tartozó gyengeségeket, majd próbáltam meghatározni az övét.

„Ava az. Azt mondja beszélnie kell veled. Jól vagy?” Bandzsított, fejét oldalra döntötte, aggodalom ült ki az arcára.

Meghátráltam, nem tudtam mi történik, de abban biztos voltam, hogy semmi jó. Túljutva az auráján próbáltam az elméjébe férkőzni, de csak a fallal találtam szembe magam, melyet ő maga épített fel.

„Honnan tudja a számod?” Kérdeztem, tekintetem szilárdan fürkészte az övét.

„Megadtam neki, mikor nekem dolgozott – emlékszel?” Megvonta a vállát, karját az égbe emelte. „Ever – komolyan – mi van?”

Rá néztem, a szívem kalapált, a kezem remegett, s biztosítottam magam afelől, hogy el tudnám rendezni, ha szükség volna rá.

„Rakd le a telefont.”

„Mi?”

„Rakd le. Oda.” Egy székre mutattam, tekintetem egyszer sem tévesztette el az övét.

„Majd gyorsan sétálj el; ne gyere közel.”

Furcsán nézett rám, de úgy tett, ahogy mondtam. Visszament a Jacuzzihoz, miközben én felvettem a telefont, de tekintetemmel még mindig őt követtem.

„Ever?” A hang éles, sürgető volt és határozottan Aváé. „Ever, figyelj, nincs időm elmagyarázni.” Ott álltam zsibbadtan, sokkosan, s még mindig Judet bámultam, mikor azt mondta, „Történ valami Havennel – bajban van – alig kap levegőt – mi – mi elveszítjük, ha nem viszel el Romahoz azonnal.”

Megráztam a fejem, próbáltam értelmezni a szavakat. „Miről beszélsz? Mi folyik ott?”

„Csak oda kell vinned – most – siess – mielőtt túl késő lesz!”

„Hívd a kilenc-kilenc-egyet!” Kiáltottam, hangom alig hallgató volt, szinte küzdelmes, mikor Roman hangja bekapcsolódott.
„Felesleges, szivem.” – dorombolta. „Mozogj egy kicsit és gyere ide gyorsan. A barátod találkozni akart egy jövendőmondóval,  de sajnos nem tűnik túl fényesnek a jövője. Már csak a lélek tartja, Ever. Én mondom neked, már csak a lélek. Szóval cselekedj helyesen és gyere ide. Úgy tűnik eljött az idő, hogy megoldd a rejtvényt.”

Letettem a telefont, s a kapuhoz indultam, Jude követett, azt kérve, hogy magyarázzam el.

S mikor elkövette azt a hibát, hogy megragadta a vállam, olyan erősen meglöktem, hogy több métert repült, s a székek között kötött ki.

Végtagjaival és az udvari bútorokkal a nyakában bámult rám, majd felküzdötte magát, mikor hátrapillantottam a vállam felett és azt mondtam, „Szedd össze a cuccod és nyomás. Nem akarlak itt látni, mikor visszajövök.”

Áttörtem a kapun s rohanni kezdtem, azt remélve, hogy még azelőtt elérem Havent, mielőtt túl kséő lenne.

Negyvenkilenc

Damen felé hajolt, tekintete, mint egy kéz a karomon meleg, hívogató volt, s teljesen magával ragadott.

„Ever, kérlek, nézz rám.” – mondta.

De én csak bámultam az óceánt, a víz annyira fekete volt, hogy szinte nem is lehetett kivenni.

Fekete óceán, fekete hold, és egy barát, aki nekem köszönhetően Árnyékországba tart.

Kiszálltam az autójából, s a széléhez indultam, bámultam a meredek szirt alá, a sötétségbe.

Éreztem az energiáját, ahogy mögém jött, kezét a vállamra tette, s a mellkasához húzva így szólt, „Ezen is túl jutunk – majd meglátod.”

Megfordultam, látnom kellett őt, azon tűnődtem hogy mondhat ilyet. „Hogyan?” Kezdtem, hangom annyira törékeny volt, mintha valaki másé volna. „Mégis hogyan? Csinálsz neki egy amulettet és ragaszkodsz hozzá, hogy mindennap viselje?”

Megráztam a fejem, tekintete az enyémbe fúródott, ahogy így szólt, „Hogy tudnám meggyőzni Havent, hogy viselje, ha még téged sem tudlak?” Ujjaival a nyakamhoz ért, a mellkasomhoz, ahol a kristályoknak kellene lenniük. „Mi történt?”

Megfordultam, nem akartam látni a tekintetét, miután elmagyaráztam miért vettem le, hogy egy rosszul elvégzett varázslat miatt tettem félre.

„Mit kéne mondanom neki?” Suttogtam. „Hogy tudnám elmagyarázni, mit tettem? Hogy mondod el valakinek, hogy örök életet adtál neki, de ha véletlenül meghal, akkor a lelke odavész?”

Damen ajkai fenyegetően közeledtek felém, s a fülemet súrolva így szólt, „Megtaláljuk a módját – majd – „

Megráztam a fejem, s elhúzódtam, a sötétségbe bámultam, elkerülve tekintetét.

„Hogy mondhatnánk el neki? Hogy tudád – „

Odajött mellém, már csak merő jelenlététől is bizseregni kezdett a bőröm, majd azt mondta, „Hogy tudnék mit?”

Nagyot nyeltem, képtelen volam elmondani, szavakba önteni azt, amit tettem. A karjaiba zuhantam, a mellkasához szorítottam magam, s azt kívántam bárcsak beleköltözhetnék, közvetlenül a szíve mellé, s ott maradhatnék örökre – a legbiztonságosabb menedék, amit valaha ismertem.

„Hogy bocsáthatnék meg egy lánynak, aki annyira szereti a barátját, hogy nem tudta elengedni?”

A fülem mögött a hajamba túrt, s felemelte az állam, hogy a szemembe nézhessen. „Hogy bocsáthatnék meg egylánynak, aki feláldozta az egyetlen dolgot, melyet mindvégig akart? Elveszítve a reményt, hogy valaha is együtt lehessünk, csak hogy a barátja éljen? Hogy tudnék megbocsátani neki, azt kérdezed?” Rám nézett, szemeivel az enyémet kereste. „Ez könnyű. Nem tettelek hasonló választás elé, mikor először megitattam veled az elixírt? És mégis, amit tettél annyira nagy volt, csak a szeretet motiválta, míg az én tetteim nem voltak ennyire tiszták. Engem sokkal jobban érdekelt, hogy a saját szenvedésemet enyhítsem.” A fejét csóválta.

„Azzal győzködtem magam, hogy érted tettem, mikor az az igazság, hogy önző voltam és kapzsi, mindig beavatkoztam az életedbe és soha sem engedtem meg, hogy magadtól válassz. Visszahoztalak magamnak – ez most már kitisztult számomra.”

Nagyot nyeltem, azt kívántam bárcsak tudnék hinni neki – hogy a döntésem nemes volt. De ez más. Amit én tettem, az teljesen más. Én tudtam Árnyékországról, ő pedig nem. Rá néztem, mikor így szóltam, „És addig minden rendben van, amíg újra bajba nem kerül, s lelkének halála csak az én hibám lesz.”

Tekintete tovasiklott rólam, egészen a láthatatlan óceánig, mely hullámok sorát küldte a partra. De mindketten tudtuk, hogy már nincs mit mondani. Ezt nem lehet szóval orvosolni.

„Ez nem – „ Szünetet tartottam, hülyének éreztem magam, hogy minden mást tekintve most hozom fel a dolgot, de akkor is azt akartam, hogy tudja. „Nem úgy volt, ahogy gondolod – Judedal és velem – az a nap a parton – „ A fejemet csóváltam. „Nem az volt, aminek tűnt.” Állkapcsa megfeszült, szorítása ellazult, de visszahúztam magamhoz, még sok mindent el kellett mondanom. „Azt hiszem halhatatlan. Egy gonosz, mint Roman.” Damen rám bámult, tekintete összeszűkült, mikor hozzátettem, „Láttam a tetkóját a hátán – „

Majd ráébredtem, hogy is hangzik ez, szóval inkább küldtem neki mentálisan egy képet, mikor hozzátettem, „A fürdőgatyájában volt, a jacuzziban voltunk – „ A fejemet ingattam, ez nem segített. „Az egész Miles búcsúpartija miatt volt – és – valahogy, mikor Ava telefonált és a mobiljáért nyúlt, megláttam. A kígyót, ami a saját farkába harap. Az Ouroboros. Mint ami Drinának volt, és amit Roman visel a nyakán. Ugyanaz.”

„Pont olyan, mint Romané?”

Bandzsította, nem tudtam mire gondol.

„Felvillant? Mozgott? Elhalványult és eltűnt?”

Nagyot nyeltem, majd megráztam a fejem, azon tűnődtem, mi különbség lehet. Úgy értem biztos vagyok benne, hogy néhány másodpercig láttam, nem csak egy pillantás erejéig, de akkor is –

Sóhajtott, majd elhúzódott, autója elejének támaszkodott, mikor így szólt, „Ever, az Ouroboros magában nem gonosz. Távol áll tőle. Roman és a bandája eltorzították a jelentését. Ez voltaképp egy ősi alkímiai szimbólum, a rombolás ellenében a teremtést szimboziálja, az örök életet – ilyesmit. Sokaknak van, s az egyetlen oka, amiért Judenak van, az a művészet. A test művészete és te.

Felé indultam, azt akartam, hogy tudja, én egyáltalán nem viszonzom. Hogy tudnám, mikor Damen a képben van? Rájöttem, hogy hallja a gondolataimat, s közelebb húzott, ajkait a fülemhez nyomta. „Biztos vagy benne? Nem csak a csillogó autó és a varázslatos trükkök győztek meg?”

Megráztam a fejem és hozzábújtam, figyelve a köztünk lévő energiafátyolra, megborzongtam, mikor a telepátiánk újra működésbe lépett. Féltem, hogy valahogy elvész, miután visszatértünk abból a szobából.

Persze, hogy még működik, gondolta. Nem engedi be a félelmet – kettesben hagy minket – mégis szétválasztva – míg a szerelem- a szerelem épp az ellentéte – egyesülnek.

„Mindig is te voltál az.” Mondtam, ki kellett mondanom a szavakat, hogy mindketten halljuk őket. „Csak te. Senki más, csak te.” A szemébe néztem, azt reméltem, hogy a várakozásnak vége, elfelejthetjük a három hónapos megegyezésünket.

Két kezébe fogta az arcom, s ajkát az enyémre nyomta. Meleg, szerelmes jelenléte volt az egyetlen válasz, melyre szükségem volt. Az egyetlen válasz, amit akartam.

Tudtam, hogy még annyi mindent kell megbeszélnünk – Roman, Haven, az ikrek, Jude, a Könyv, Ava visszatérése – de tudtam, hogy ez még várhat. Most csak élvezni akartam, hogy vele vagyok. Karjaimat a nyaka köré fontam, ahogy az ölébe húzott, mindketten bámultunk valami annyira sötétet, annyira hatalmasat, végtelent és örökkévalót, s mindketten tudtuk mi az – de mégsem láttuk.

Köszönöm, hogy elolvastadJ

Fordította: Károlyfi Kitti