Alyson Noel - Árnyékvilág - huszonhét-harminc

Huszonhét

„Hogy fogsz bemenni?” Suttogta Romy, mellettem araszolva, s az ajtóra pillantva, majd egy óvatos kifejezés jelent meg az arcán.

„Duh!” Rayne a fejét csóválta. „Ez nekik könnyű. Csak annyit kell tenniük, hogy gondolatban kinyitják az ajtót.”
„Igaz.” Mosolyogtam. „De a kulcs is egy megoldás.” Megcsörgettem, mielőtt beillesztettem a zárva. Gondosan elkerültem Damen tekintetét, bár nem volt szükség rá néznem ahhoz, hogy tudjam, rosszallja a dolgot.
„Szóval itt dolgozol.” Mondta Romy, belépve az ajtón, s körbepillantva. Könnyen, óvatosan mozgott, mintha attól félne, hogy összetör valamit.

Bólintottam, ujjamat a számra tettem, s jeleztem, hogy hallgassanak, miközben a hátsó terembe vezettem őket. „De ha a bolt zárva van és csak mi vagyunk itt, akkor mért kell suttognunk?” Kérdezte Rayne, éles hangja gyakorlatilag betöltötte a teret, azt akarta, hogy tudjam, örül, hogy megmutatom nekik az Árnyékok Könyvét, de ezzel még nem vásároltam meg. Kinyitottam a hátsó iroda ajtaját, s betessékeltem őket, s szóltam, hogy üljenek le, amíg Damen és én konzultálunk az elülső teremben. „Ez nekem nem tetszik.” – mondta, sötét szemei rám fókuszáltak.

Bólintottam, ezt nagyon jól tudtam, de elhatároztam, hogy kitartok a döntésem mellett.

„Ever, komolyan mondom. Fogalmad sincs mibe keveredsz bele. Ez a könyv hatalmas – és rossz kezekben – veszélyes is lehet.”
A fejemet csóválva azt mondtam, „Figyelj, az ikrek ismerik ezt a fajta mágiát, sokkal jobban is, mint te vagy én. Mi rossz történhet?”

Rám nézett, nem moccant. „Bármi rossz megtörténhet.”
Sóhajtottam, le akartam zárni a témát, s frusztrált már ez a vita. „Úgy viselkedsz, mintha sötét varázslatokkal akarnám megismertetni őket, melyek által gonosz, bibircsókos és fekete kalapos boszorkányokká válnak, mikor én is csak ugyanazt akarom, amit te – visszaadni nekik a varázserejüket.” Gondosan körülbástyáztam a gondolataimat, hogy ne tudja meg a kimondatlan részeket, a látogatás valódi, igaz okát – amely kitöltötte egész tegnapi munkaidőmet, hogy hiábavalóan megértsem a könyvet – így segítségre van szükségem, ha abban reménykedem, hogy meg tudom győzni Romant arról, hogy átadja az ellenszert. Tudtam, hogy jobb, ha ez kimondatlanul marad. Damen nem helyeselné.

„Ennek jobb módja is van.” – mondta, hangja türelmes, de szilárd. „Már kidolgoztam a leckéiket, de ha te arra fecsérled azt az időt, hogy – „
„Mennyi időt? Heteket, hónapokat, egy évet?” Megráztam a fejem. „Talán nem engedhetjük meg magunknak, hogy ennyi időt vesztegessünk, erre nem gondoltál!”
„Magunknak?” Felemelte a szemöldökét, ahogy tekintete az enyémbe fúródott, egy kis megértést láttam megjelenni a szemeiben.

„Magunknak, nekik, tök mindegy.” Megvontam a vállam, tudtam, jobb ha ezen inkább túllépünk. „Csak hadd mutassam meg nekik a könyvet, hogy meglássuk, tényleg nem ez-e a legjobb módja. Úgy értem nem tudjuk, hogy tényleg működik-e, talán a megérzésem – nos, mindegy. Gyerünk, Damen, kérlek? Mi baj lehet?”

Úgy nézett rám, mint aki teljesen meg van róla győződve, hogy igen is nagy baj lehet.

„Csak egy gyors pillantás – mialatt el tudjuk dönteni, hogy igazi vagy sem. Aztán haza megyünk és folytatjuk a leckéidet, rendben?”
De ő egy szót sem szólt. Csak bólintott, s betessékelt.

Az íróasztal felé indultam, leültem, s a fiókhoz hajoltam, mikor Rayne megszólalt, „Csak hogy tudd, mindent hallottunk. A hallásunk rendkívüli. Talán a telepátiánál kellett volna maradnotok.”

Nem foglalkoztam vele, kezemet a zárra tettem, becsuktam a szemem, s az elmémmel kinyitottam, majd egy gyors pillantást vetettem Damenre, ahogy a fiókba nyúltam. Félresöpörtem a papírokat és a dossziékat, arrébb toltam a számolgógépet, mielőtt a fiók aljához értem, s megragadtam a könyvet, és az asztalra tettem. Az ujjaim bizseregtek, a füleim sípoltak a benne lévő energiától.

Az ikrek odarohantak, s olyan tisztelettel bámultak az ősi kötetre, amit még soha nem láttam ezelőtt.

„Szóval mit gondoltok? Valódi?” Tekintetem köztük vándorolt, annyira kifulladtam, alig bírtam kimondani a szavakat.

Romy félredöntötte a fejét, arca tűnődő volt, míg Rayne előrehajolt, s kinyitotta az első oldalon.

Mindketten ziháltak, ahogy szemeik kikerekedtek és csak bámultak a könyvre.
Rayne az íróasztal szélén gubbasztott, s elfordította a könyvet, hogy ő és nővére is jól lássa, miközben Romy feléhajolt, s végigfuttatta ujjait a szimbólumok sorozatán – melyek számomra teljesen megfejthetetlenek voltak – figyeltem, ahogy ajkai tökéletes értelmet adtak nekik.

Damenre pillantottam, aki közvetlenül mögöttük állt, arca minden érzelmet meghazudtolt, ahogy az ikreket nézte, akik motyogtak, s kuncogtak, s izgatottságukban egymást lökdösték, s végigpásztázták az oldalakat.

„Szóval?” Mondtam, képtelen voltam elfogadni a bizonytalanságot, szükségem volt már egy szóra.
„Valódi.” Bólintott Rayne, szemei még mindig az oldalt fürkészték. „Akik ezt valaha is kidolgozták, értették a dolgukat.”
„Úgy érted több is létezik?”

„Egész biztos.” Bólintott Romy. „Százezrei. Az Árnyékok Könyve egy általános varázskönyv cím. Azt gondolták, hogy a név tökéletesen visszavezethető a könyvre, melyet tartalma miatt az árnyékok közé kellett rejteni.”
„Igen,” Vágott közbe Rayne. „de azt is mondják, hogy azért ez a címe, mert gyakran olvasták és másolták gyertyafényben, mely mint te is tudod, árnyékot vet.”

Romy vállat vont. „Akárhogy is, kódolva írták, hogy elkerüljék a veszélyt, melyet rossz kezekben okozhat. De az igazán hatalmasak, mint ez,” – mutatóujjával az oldalra bökött, mely egy kissé babarózsaszínná változott – „rendkívül ritkák és nehéz rájuk lelni. Jó mélyen elrejtik ezen okok miatt.”

„Szóval ez tényleg hatalmas? És valódi?” Ismételte, még egyszer meg kellett, hogy erősítsem magamban. Rayne rám nézett, s a fejét ingatta, mint aki túl zavarodott, hogy elhiggye ezt az egészet, míg testvére bólintott és így szólt, „Voltaképp érezheted az ujjaiddal az oldalan szereplő szavak energiáját. Elég hatalmas, efelől biztosíthatlak.”
„Szóval azt gondoljátok, hogy hasznotokra válna? Hogy segítene nekünk – nektek – abban, amit szeretnétek elérni?”
Tekintetem köztük vándorolt, azt reméltem, hogy igent mondanak, mialatt óvatosan elkerültem Damen pillantását.

„Kicsit berozsdásodtunk – „ Kezdte Romy. „Szóval nem mondhatjuk biztosra – „
„A magad nevében beszélj,” – mondta Rayne, s a könyvet forgatta, míg meg nem találta az oldalt, amit keresett. Egy sor szót ismételt maga után, amit képtelen voltam megérteni, mintha ez az ő saját nyelve volna. „Látod?” Karját a levegőbe emelte, s nevetett, ahogy a fények pislákoltak. „Nem nevezném magunkat berozsdásodottnak.”

„Igen, de mivel ők azt gondolták, hogy majd lángra lobbansz, ezért egy kicsit még messze vagy,” – mondta Romy, karjait összekulcsolta, szemöldökét felemelte.

„Lángra lobbanni?” Damenre pillantottam. Igaza volt, tényleg veszélyes lehet rossz kezekben.

De Romy és Rayne csak nevettek, s teljesen megfeledkeztek mindenről.

„Túl sok tévét néztek, srácok,” – mondtam, becsuktam a könyvet, s elvettem előlük.
„Várj! Nem viheted el! Szükségünk van rá!” Kapálóztak utána, s ziháltak.

„Nem az enyém. így nem vihetjük haza, meg semmi.” – mondtam, s távol tartottam tőlük.
„De akkor hogy szerezzük vissza az erőnket, ha eldugod előlünk?” Romy az ajkát biggyesztette. „Igen,” – tette hozzá Rayne, a fejét csóválva. „Először elszakítasz minket Nyárvidéktől, és most,”

Csak akkor hagyták abba, mikor Damen felemelte a kezét, hogy elcsendesítse őket.

„Szerintem jobb, ha most elrakod.” – mondta, tekintetünk egybefúródott, állkapcsa megfeszült. „Most.” – tett hozzá sietősen.
Bólintottam, feszültebb volt, mint gondoltam.

Figyeltem a tekintetét, amely a monitorra tévedt, melyen egy sötét, homályos alakot lehetett látni, amint besétált.

Huszonnyolc

Kicsúsztattam a fiókot, s belöktem a könyvet, miközben lépések puha puffanását hallottam az elülső terem felől.

Alighogy becsuktam, Jude fejét félredöntve így szólt, „Sokáig dolgozol?”

Belépett a szobába, s Damen felé nyújtotta a kezét, aki habozott, egy pillanatig csak méregette, majd kezet fogott vele.

„Szóval, mi folyik itt? Családi munkanapot tartasz?” Mosolygott Jude, bár a szemeiből mást olvastam ki.

„Nem! Mi csak – „ Nagyot nyeltem, fogalmam sem volt mit mondjak, tekintetem találkozott mély pillantásával, s rögtön félrenéztem.

„Az Árnyékok Könyvét néztük,” – mondta Rayne, karjait összekulcsolva, szemeit összeszűkítve. „S azon tűnődünk, vajon honnan szerezted?”

Jude bólintott, ajkait elhúzta, miközben így szólt, „Ti vagytok?”

„Romy és Rayne.” Bólintottam. „Ők az én – „ Rájuk pillantottam, azon tűnődtem, hogy magyarázzam el.

„Unokahúgaid.” – mondta Damen, tekintete Judet fürkészte. „Egy darabig nálam laknak.”
Jude bólintott, s Damenre pillantott, majd visszatért hozzám. Óvatosan az íróasztal felé indult, miközben azt mondta, „Nos, ha valaki megtalálhatta, akkor az te voltál.”

Nagyot nyeltem, Damenre pillantottam, aki úgy nézett Judera, ahogy még soha nem láttam ezelőtt. Mintha az egész lénye egy nagy riasztó volna – merev tartás, irányított vonások, szemei a legmélyebben, legsötétebben szűkültek össze, miközben végigmérte őt.

„Ki vagyok rúgva?” Kérdeztem nevetve, bár komolyan gondoltam. Jude a fejét csóválta.

„Mért rúgnám ki a legjobb médiumomat? Az egyetlen médiumomat!” Mosolygott. „Vicces, ez a könyv tavaly nyár óta itt porosodik és még senki nem talált rá mostanáig.” Vállat vont. „Szóval mi olyan érdekes benne? Azt hittem téged nem érdekel a mágia meg ilyenek?”
Kényelmetlenül éreztem magam, különösen azért, ahogy Damen nézett rá. „Engem nem, de az ikreket annál inkább – „
„Wicca.” – mondta Damen, miközben védelmező kezeit a vállukra tette. „Többet szeretnének tudni a Wiccáról és Ever azt gondolta, ez a könyv talán segíthetne. Bár nyilvánvalóan ez túlságosan is magas szintű.”

Jude Damenre nézett, lassan végigmérte. „Azt hiszem lett egy második és egy hamardik jelentkezőm is az óráimra.”

„Van más is?” Mondtam gyorsan, gondolkodás nélkül, s Damenre pillantottam, s megmagyarázhatatlan módon elvörösödtem. Jude megvonta a vállát. „Ha eljön. Bár úgy tűnt eléggé érdekli.” Honor. Tudtam anélkül is, hogy beleolvastam volna a gondolataiba. Honor volt az első jelentkezője, és kétségkívül meg fog jelenni.

„Óráidra?” Kérdezte Damen, kezei még mindig az ikrek vállán, tekintete Jude és köztem vándorolt.

„Médium Oktatás kezdők számára.” Vállat vont. „Kis hangsúlyt fektetve az önfelhatalmazásra és a mágiára. Azt hiszem hamarosan el is kezdhetjük, talán már holnap. Minek várni?”
Romy és Rayne egymásra néztek, tekintetük izgatottsággal telt meg. De Damen a fejét csóválva így szólt, „Nem.” Jude rá nézett, arca nyugodt, egy kicsit sem megfélemlített. „Ó, gyerünk. Egyáltalán nem lesz megterhelő. Amúgy én is új vagyok ebben a dologban, szóval ez egy jó lehetőség, hogy kirpróbáljam, és meglássam, hogy működik-e vagy sem. Azonkívül egy csak egy egyszerű bevezető kurzus, semmi bonyolult, ami miatt aggódnod kellene.”

Tekintetük találkozott, s bár tudtam, hogy nagyrészt ez Damen elsőszámú aggodalmba, de világos, hogy nem az egyetlen. Nem, ennek a hirtelen feszültségnek, ennek a rá egyáltalán nem jellemző védelmezésnek Judehoz van köze. És hozzám. Judehoz és hozzám.

És ha nem ismerném jobban, azt gondolnám féltékeny. De jobban ismertem, és sajnos ez a fajta viselkedés egyedül rám utal.

Az ikrek könyörögtek neki, nagy barnai szemeikkel az övébe bámultak. „Kérlek!” – mondták, hangjuk magas volt, szinte egybefonódott. „Mi tényleg, tényleg nagyon akarunk menni erre a tanfolyamra!”

„Segítene a varázserőnkön!” Bólintott Romy, s mosolygott, ahogy a kezén csüngött.
„És akkor elköltözhetnénk tőled, és Ever nem panaszkodna többé, hogy nincs magánéletetek!” Tette hozzá Rayne, mellyel ráadásul sikerült is megbántania, ahogy próbálta meggyőzni őt.

Jude rám nézett, szemöldökeit szórakozásában összevonta, de gyorsan elvontam a tekintetem, s visszatartottam a lélegzetem, míg Damen megszólalt, „Nekünk egyedül is sikerülni fog, csak türelmesnek kell lennetek.” Végső szavai lezárták a témát.

Jude bólintott, kezeit a zsebébe dugta, ahogy tekintete köztünk vándorolt.

„Semmi baj. Ha meggondolod magad, vagy csak be akarsz ugrani és megnézni egy órát, csak nyugodtan. Ki tudja, talán még tanulnál is valamit?”

Damen szemei résnyire szűkültek, de az még mindig elég volt számomra, hogy felálljak és azt mondjam, „Szóval akkor még jöhetek holnap?”
„Korán reggel.” Tekintetével követett, ahogy megkerültem az íróasztalt és Damen szerető karjaiba zártam magam. „Nem leszek bent soká.” – tette hozzá, s a szék felé indult, melyet épp most hagytam ott. „Szóval ha az lány – „ Rám nézett.

„Honor.” Bólintottam.

Láttam Damen meglepődött pillantását, de Jude csak nevetett, s így szólt, „Wow, te tényleg gondolatolvasó vagy. Mindegy, ha idejön, mond meg neki, hogy valamikor a jövő héten kezdünk.”

Huszonkilenc

„A fiúd jófejnek tűnik.” Jude rám nézett, s a pult felé hajolt, kezében egy bögre kávéval.

„Mert az is.” Bólintottam, miközben a nyilvántartást lapoztam, s láttam, hogy kettő órától egészen ötig be vagyok táblázva – s megkönnyebbültem, mikor egy kicsit sem ismerős neveket olvastam a listán.
„Szóval ő a te – fiúd, igaz?” Kortyolt egyet az italából, s a bögre mögül nézett rám. „Nem vagyok benne biztos, de egy kicsit idősebbnek tűnik, tudod?”

Becsuktam a könyvet, s a vizemért nyúltam, bár jobb szerettem volna inkább egy elixírt helyette. De miután Roman megjelent, megesküdtem, hogy nem fogasztom nyilvánosan.

„Egy osztályba járunk.” Vállat vontam, visszatérve a tekintetéhez. „Ami azt jelenti, hogy egyidősek vagyunk, nem?” Reméltem, hogy elkerülhetek további faggatózást efelől.

De Jude csak bámult, tekintete elmélyült, mikor azt mondta, „Én nem tudom.”

Nagyot nyeltem, s elfordítottam a fejem, a szívem kalapált, miközben arra gondoltam, Vajon ő is sejt valamit? Gyanakszik ránk?

„Talán visszafogták – „ Mosolygott, tengerzöld szemeivel ragyogva nézett rá.

„Néhány évtizeddel – legalább?”

Leengedtem a vállaim, elhatároztam, hogy nem figyelek a sértéseire, ha ez az volt. Emlékeztettem magam, hogy Jude nem csak a főnököm – aki olyan munkát ajánl, mely által Sabine nem üldöz tovább – hanem az Árnyékok Könyvének tulajdonosa is, egy olyan köteté, melyre még mindenképp szükségem van.

„Szóval, hogy ismerkedtél meg Honorral?” Kérdeztem, s lehajoltam, s az ékszertartót piszkáltam. Átrendeztem az ezüstláncokat, drágakő függőikkel, s átraktam az árcédulákat is. Azt reméltem, hogy közömbösnek tűnök, mintha csak meg akarnám törni a csendet, és amúgy meg nem érdekel. Lerakta a csészéjét a pultra, megfordult, s a hifijét bütykölte, míg az tücsök és eső hangot ne hallatott, ugyanaz a CD, mint amit mindennap feltesz. „Épp egy helyen osztogattam szórólapokat.” Visszaült a pulthoz, s a csészéjéért nyúlt.

„Egyedül volt, vagy volt ott vele még valaki?” Elképzeltem, ahogy Stacia biztatja őt, hogy szólítsa meg. Rám nézett, szemeivel olyan hosszan fürkészte az arcom, hogy elvettem a tekintetem, s a gyűrűkkel foglaltam el magam, szín és típus szerint rendezgettem őket, miközben ő tovább tanulmányozott.

„Nem figyeltem.” Megvonta a vállát. „Csak a tanfolyamról kérdezősködött, úgyhogy adtam neki egy szórólapot.”

„Beszélgettetek? Nem mondta, mért érdeklődik?” Próbáltam úgy viselkedni, mint aki csak egyszerűen kíváncsi. Tekintete az enyémbe mélyült, mikor így szólt, "Azt mondta a fiúkkal vannak problémái, s szeretné tudni, tudok-e valami varázslatot, vagy ilyesmit, amit bevethetne." Csak bámultam rá, nem tudtam viccel-e, amíg nevetni nem kezdett.
"Mért érdekel ennyire? Csak nem megpróbálja ellopni a fiúd, vagy ilyesmi?"

Megráztam a fejem, s becsuktam az ékszertartó fedelét, majd tekintetünk találkozott, mikor azt mondtam, "Nem, a legjobb barátnője akarta." Jude csak nézett rám, hangja óvatos volt, mikor így szólt, "És sikeres volt?"

"Nem! Természetesen nem!" Az arcom elvörösödött, a szívem kalapált, tudtam, hogy túl gyorsan rávágtam a választ, hogy tényleg el is higgye. "De ettől még nem áll le a próbálkozással." Tettem hozzá, tudtam, hogy ezzel egyáltalán nem javítok a helyzeten.

"Nem áll le, vagy nem állt le? Még mindig rajta van az ügyön?" Felemelte a csészéjét, s egy hosszat kortyolt, de tekintete egy pillanatra sem tévesztette el az arcom.

Megvontam a vállam, még mindig próbáltam túltenni magam az előző kitörésemen. Tudtam, hogy én kezdtem ezt az egészet.
"Szóval szeretnél kifejleszteni valami varázslatot? Valami olyasmit, ami távol tartja Damentől a lányokat?" Felhúzta a szemöldökét, hangjából nem úgy tűnt, hogy viccel. A székemben mocorogtam, feszült voltam tekintete súlyától, nem szerettem, ahogy kiejtette Damen nevét.
"Szerintem az megmagyarázná a hirtelen érdeklődésedet az Árnyékok Könyve iránt." - mondta Jude, nem engedve elszalasztani a témát.

A szememet forgattam, s felkeltem a székemről, nem érdekelt, milyen bunkónak tűnök. A beszélgetésnek vége. Ezt világossá tettem.

"Ez most probléma?" Kérdezte, hangja olyan volt, melyből képtelen voltam kivenni bármit is. Megálltam a könyvespolc előtt, nem tudtam mire gondol. Megfordultam, hogy kiolvassak valamit ragyogó aurájából, de még mindig fogalmam sem volt.

"Tudom, hogy nem akarod, hogy az emberek megtudják rólad az igazat, és van pár lány a sulidból, aki kezdi ..." Megvonta a vállát, s hagyta, hogy én fejezzem be. De én is csak vállat vontam, s rájöttem, hogy a lista azokról, akik tudják, hogy médium vagyok, egyre csak nő.

Először Munoz, majd Jude, hamarosan már Honor is, ami azt jelenti, hogy a következő Stacia lesz (bár ő már amúgy is sejt valamit) - és természetesen Haven, aki szintén kinyilvánította, hogy ezentúl rajtunk tartja a szemét. És a legrosszabb része - hogy ez mind hozzám vezet vissza.

Megköszörültem a torkom, tudtam, hogy mondanom kell valamit, bár fogalmam sem volt, mit. "Honor nem - "aranyos, kedves, vicces, rendes, szóval egyáltalán nem az, aminek látszik - de az az igazság, ez inkább Staciával van így. Honor egy kicsit rejtélyes nekem.

Jude rám nézett, várta, hogy befejezzem a mondatot. De én csak megfordultam, s egy szőke tincseivel találtam szembe magam, mikor azt mondtam, "Nem ismerem túl jól Honort."

"Akkor már ketten vagyunk." Vigyorgott, s felhörpintette az utolsó korty kávéját is, mielőtt egy kisebb puffanással az asztalra tette. Tekintete találkozott az enyémmel mikor így szólt, "Bár egy kicsit elveszettnek és határozatlannak tűnik, s ezáltal ő pont az olyan emberek közé tartozik, akiknek segíteni próbálunk".

Hatkor mikor elment az ötödik ügyfelem is, aki az utolsó pillanatban jelentkezett be, végre megszabadulhattam a fekete parókámtól, melyet nemrég választottam magamnak.

"Sokkal jobb." Jude bólintott, s egy másodperc erejéig felpillantott a számítógép mögül, mielőtt visszatért volna a munkájához. "A szőke jobban áll. A fekete egy kicsit durva volt." - motyogta, miközben a billentyűzeten pötyögött, s a fejét csóválta.

"Tudom. Úgy néztem ki mint egy vérszegény hófehérke." Montam, s Judera néztem, miközben együtt nevettünk. "Szóval mit gondolsz?" Kérdezte, visszatérve a számítógép képernyőjére.

"Tetszett." Bólintottam, s az íróasztal szélének támaszkodtam. "Jó volt. Úgy értem egy kicsit nyomasztó is meg minden, de nagyon jó érzés segíteni az embereknek, tudod?" Azt figyeltem, hogy ujjai olyan gyorsan száguldottak a klaviatúrán, hogy alig bírtam követni. "Mert őszintén, nem voltam benne olyan biztos. De azt hiszem jól ment. Úgy értem, nem panaszkodtak, meg semmi - igaz?" Megrázta a fejét, s közben egy halom papír között böngészett. "Emlékszel hogy kell megvédeni magad?" Egy pillanatra rám nézett.

Leengedtem a vállaim, fogalmam sem volt mire gondol. Az egyetlen önvédelem, amit valaha is alkalmaztam, az az volt, hogy nem figyeltem mások energiáira, ami viszont teljességgel lehetetlenné tenné a jóslást.

"Meg kell védened magad." - mondta, arrébb tolva laptopját, s rám fókuszálva. "Jóslás előtt és után is. Még senki nem mutatta meg neked, hogy kell nyitottnak lenned úgy, hogy közben megvéded magad a felesleges energiáktól?"

A fejemet csóváltam, s azon tűnődtem, hogy ez vajon szükséges-e egy halhatatlan számára. Képtelen voltam elképzelni olyasmit, hogy egy ember energiája legyőzzön, de nem hiszem, hogy ezt megoszthatnám vele.

"Meg akarod tanulni?" Megvontam a vállam, miközben a karomat dörzsöltem, majd az órára pillantottam, s azon tűnődtem, vajon mennyi időt venne igénybe.

"Nem tart sokáig." - mondta, olvasva az arckifejezésemből, s már fel is kelt az íróasztalától. "És tényleg nagyon fontos. Gondolj rá úgy, mint egy kézmosásra - mely megszabadít az ügyfelek összes negatív energiájától, s biztosítja, hogy azok nem fertőzik meg az életedet."

Intett, hogy üljek le, majd ő is ezt tette, hangja komoly volt, mikor így szólt, "Átsegítelek egy meditáción, amely megerősíti az aurádat - de mivel voltaképp már most is látom az aurád, nem hinném, hogy valóban szükséges lenne megerősíteni."

Összeszorítottam az ajkaim, s jobb lábamat a balra helyeztem, miközben kényelmetlenül mocorogtam a széken, nem tudtam mit válaszoljak.

"Egyszer majd el kell mondanod, hogy rejted el. Szívesen megtanulnám a technikádat."

Nagyot nyeltem, s gyengén bólintottam, mintha tényleg megtenném majd egy nap, csak nem most.

Hangja mély volt és gyengéd, szinte suttogott, mikor azt mondta, "Csukd be a szemed és lazulj el, lélegezz lassan és mélyeket, miközben elképzelsz egy tiszta, arany energiaörvényt. Lélegezd be a jót – és szabadítsd meg magad a rossztól. Majd kezd újra és újra a kört, s engedd, hogy csak a pozitív energia jusson be, amíg teljesen tisztának nem érzed magad, hogy nekilássunk.”

Úgy tettem, ahogy mondta, s eszembe jutott a meditáció, melyet még Avával csináltunk, majd a lélegzetemre összpontosítottam, próbáltam lassan, és mélyeket lélegezni. Először félénknek éreztem magam tekintete súlya alatt, de aztán nemsokára belejöttem a ritmusba – a pulzusom lelassult, az elmém kitisztult, csak a lélegzésre koncentráltam, semmi másra.

„Majd ha kész vagy, képzelj el egy hatalmas, arany-fehér fényt, mely leereszkedik az égből, egyenesen rád – nő és szélesedik egészen addig, amíg teljesen el nem lep – körülveszi az egész lényedet és nem engedi be a negatív energiákat többé – biztonságban tartja a pozitív energiáidat, hogy nehogy ellopják őket.”

Egyik szememet kinyitottam, s odalestem, még soha nem jutott eszembe, hogy valaki el akarná lopni a pozitív energiámat.

„Bízz bennem.” – mondta, s kezével intett, hogy csukjam be a szemem és folytassam a meditációt. „Most képzeld el ugyanazt a fényt, mint egy hatalmas erdőt, amely visszaveri a sötétséget, miközben biztonságban tart téged.”

Úgy tettem. Az elmémben láttam magam, ahogy ott ülök a széken, s felettem egy hatalmas fényfelhő terjeszkedik egyre csak szét, s lekúszik a hajamig, a derekamig, majd befedi a farmeromat és a cipőmet is. Teljesen beburkol, benntartva a jót és kinn a rosszat – épp, ahogy mondta.
„Milyen érzés?” Kérdezte, hangja sokkal bizalmasabb volt, mint amire számítottam.

„Jó.” Bólintottam, kizárólag és szilárdan a fényre gondolva. „Olyan meleg és – üdvözlő – és – jó.” Megvontam a vállam, túlságosan elmerültem az élményben ahhoz, hogy a megfelelő szó után kutassak.

„Ezt minden nap meg kell ismételned – ez volt a leghosszabb, ennél csak rövidebb lesz majd. Ha már egyszer bevésődött az elmédbe a fény, csak annyit kell tenned, hogy ott tartod, s néhány tisztító, mély lélegzetvétel során újra felidézed a képet magadról, amint belep a fény, s már kész is vagy. Bár nem rossz ötlet néha végigcsinálni újra az egészet – különösen mivel azt hiszem kezdesz nagyon népszerűvé válni.”

Egyik kezét a vállamra tette, s ujjai a pulóverem pamutanyagához értek, az érzés annyira sokkoló, annyira megrázó volt, hogy azonnal felpattantam.

„Damen!” Kiáltottam, hangom rekedt, izgága volt, ahogy megfordultam, s ott találtam őt az ajtó előtt, amint engem figyel – minket figyel.

Bólintott, tekintetünk találkozott, melyből először csak a szokásos szeretetet éreztem ki – melyből teljes tisztelet áradt felém. De aztán éreztem valamit mögötte. Valami sötétet. Aggasztót. Valamit, ami arra késztette, hogy csak tovább bámuljon rám.
Odamentem hozzá, megragadta a kezét, ahogy felém nyújtotta, s figyeltem a védelmező energiafalat, mely köztünk lebegett – egy olyan energiát, melyről azt feltételeztem, hogy senki sem látja, amíg észre nem vettem, hogy Jude minket bámul.

Damenre néztem, képtelen voltam megfejteni azt a rejtett dolgot a szemében, s azon tűnődtem, vajon mit keres itt, s valahogy megérezte.

Karjaival körbezárt, s közelebb húzott, mikor azt mondta, „Bocsi, hogy félbeszakítottalak, de Ever, valahol lennem kell.”

Felfigyeltem – arca síma vonásaira, ajkai hullámzására – a bizsergésre és a melegségre, mely a testéből az enyémbe árad.

Jude felkelt, s követett minket az elülső terembe, miközben így szólt, „Bocsi. Nem akartam ilyen sokáig benntartani.”

Kezét felém nyújtotta, s mögém pillantott a vállam fölött, majd a távolba meredt, miközben így szólt, „Ó, majdnem elfelejtettem – a könyv! Mért nem viszed el, nem hiszem hogy itt szükségünk volna rá.”
Az íróasztal felé fordult, s már épp kiakarta venni a fiókból, s bár én csak megakartam kaparintani és elrohanni vele, de ahogy Damen megdermedt, miközben Jude aurája egyre fényesebbé vált – nos kezdett úgy tűnni, mintha egy teszt volna. S csak annyit tudtam tenni, hogy kipréseltem ajkaimon a következő szavakat, „Köszi, de ma este inkább nem. Damennek és nekem terveink vannak.”
Damen energiája visszahúzódott, egészen normálisba, ahogy Jude tekintete köztünk táncolt. „Semmi baj.” – mondta. „Majd máskor.” S olyan hosszan időzött rajtunk a tekintete, hogy elfordultam. Damennel kifelé indultunk az ajtón, ki az utcára, elhatároztuk, hogy kizárjuk Jude energiáit, illetve a gondolatokat és képeket is, melyekben akaratlanul részesedtünk.

Harminc

„Szóval megtartottad.” Mosolyogtam, beszállva a BMW-be, boldog voltam, hogy inkább ezt válaszotta, mintsem a Nagy Csúfságot.

Rám nézett, szemei még mindig komorak voltak, de hangja ellágyult, mikor azt mondta, „Igazad volt. Egy kicsit túlzásba vittem ezzel a biztonság dologgal. Azt nem is említve, hogy ez sokkal jobb kocsi.”

Kibámultam az ablakon, s azon tűnődtem, miféle kalandot tervez mára, de aztán rájöttem, hogy szokás szerint meg akar lepni. Figyeltem, ahogy kitolat a parkolóból az útra, s behajt a forgalomba, míg egy tucat autó nem vett körül minket, majd felvette a tempót. Rálépett a gázra, s hirtelen úgy felgyorsultunk, hogy fogalmam sem volt, hová tartunk, míg egyszer csak ott nem voltunk.

„Mi ez?” Körbepillantottam, s elcsodálkoztam a kitűnő képességén, hogy mindig azt teszi, amire a legutoljára gondolnék.

„Kitalálom, még sosem voltál itt.” Kinyitotta nekem az ajtót, s megfogta a kezem. „Igazam van?”

Bólintottam, miközben próbáltam megszokni a puszta, sivatagi tájat, melyet csak néhány bokor tarkít, s a háttérben hegyek, s szélmalmok ezrei voltak. Tényleg ezrei. Mindegyikük hatalmas. Mindegyikük fehér. És mindegyikük forog.

„Ez egy szélmalomfarm.” Bólintott, miközben rátámaszkodott az autója hátuljára, s leporolta maga mellett a helyet számomra is. „A szél felhasználásával elektromos áramot termel. Csupán egy óra leforgása alatt elég áramot termelnek ahhoz, hogy egy hónapig fenntartsanak egy átlagos háztartást.”

Körbenéztem, s a forgó kerekeket figyelve azon tűnődtem, mi a jelentősége ennek.

„Szóval mért jöttünk ide? Egy kicsit össze vagyok zavarodva.”

Vett egy mély lélegzetet, tekintete a távolba révedt, kifejezése vágyakozó volt, mikor így szólt, „Valahogy megtisztulok ezen a helyen. Azt hiszem azért, mert rengeteg változásnak voltam tanúja az elmúlt hatszáz év során, s a szél felhasználása már egy nagyon régi találmány.”

Bámultam rá, még mindig nem értettem a lényegét, de határozottan éreztem, hogy ez volt az. „Az összes technológiai fejlesztés változtatás és fejlesztés ellenére én – néhány dolgot – mint például ezt is – még mindig ugyanolyannak látok.”

Bólintottam, csendesen ösztönözve arra, hogy folytassa, szavai most mélyebbek voltak, de tudtam, hogy csak lassan fognak kibontakozni.

„A technológia olyan gyorsan fejlődik, hogy elavulttá teszi a jól beváltat, s ez egyre csak felgyorsul. S míg az olyan dolgok, mint a divat, úgy tűnnek, hogy fejlődnek és változnak, de ha eleget éltél már, rádöbbensz, hogy valójában ez csak egy körkörös folyamat – a régi ötletek újra feldolgozása teszi őket újjá. De míg körülöttünk minden úgy tűnik, hogy sodródik az árral – az emberek legbelül pontosan ugyanazok maradnak. Mindegyikünk keresi azokat a dolgokat, melyek után egész végig kutatott mindenki – menedéket, ételt, szerelmet, az élet nagy kérdéseit – „ A fejét csóválta. „Ez egy olyan feladat, amely immunis az evolúcióra.”

Annyira mélyen és sötéten nézett a szemembe, hogy nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg ő.

Túl sok mindent átélt, túl sok mindent tud, túl sok mindent tett – és mégis ennek ellenére úgy érzi, hogy egy cseppet sem fáradt bele. Még mindig tele van álmokkal.

„És mikor megteremtettük az alapokat, mikor biztosítani tudtuk az ételt és a menedéket, a maradék időnket arra töltjük, hogy a szerelmet keressük.”

Felém hajolt, ajkai hűvösen, s puhán értek hozzám, ahogy végigsiklottak a bőrömön – múló, röpke érzés, mint egy édes, sivatagi szellő. Elhúzódott, s újra a szélmalmokra bámult, mikor így szólt, „Hollandia a szélmalmairól híres. És mivel szinte egy egész életet töltöttél itt, azt gondoltam talán meglátogathatnánk.”
Bámultam rá, miközben az járt a fejemben, hogy biztosan félrebeszél. Mi nem utaztunk el odáig – vagy igen? Néztem, ahogy elmosolyodik, tekintete egyre inkább felragyogott, mikor azt mondta, „Csukd be a szemed és gyere velem.”