Alyson Noel- Árnyékvilág -huszonégy-huszonhat

Huszonnégy

A festményre, majd Damenre pillantottam, tenyeremet a mellkasomhoz szorítottam, teljesen kifogytam a szavakból. Tudtam, bármit mondanék soha sem tudnám leírni azt, ami előttem van. Szavakkal nem lehet. "Ez annyira - " Szünetet tartottam, kicsinek, méltatlannak éreztem magam, aki határozottan nem érdemes egy ilyen nagyszerű képre. "Annyira gyönyörű - és páratlan - és" - megráztam a fejem - "ez semmiképpen sem lehetek én!" Nevetett, tekintetünk találkozott, mikor így szólt, "Ó, ez igenis te vagy." Mosolygott, ahogy a képre nézett. "Valójában ez az összes megtestesülésednek a megtestesítése. Egyfajta keverék rólad az elmúlt négyszáz évből. Tűzvörös hajad és gyönyörű bőröd Amsterdami életedből, önbizalmad és hited a puritán napjaidból, alázatoságod és belső erőd a bonyolult Párizsi életedből származik, gondosan megmunkált ruhád és kacér tekinteted egyenesen a londoni társasági napjaidból, míg a szemeid - " Megvonta a vállát, s felém fordult. "Ugyanazok maradtak. Nem változnak, örökkévalók, nem számít milyen a külsőd."

"És most?" Suttogtam, tekintetemet a vászonra szögeztem, s néztem a legragyogóbb, legpompásabb alkotást - egy igazi istennőt, aki lelkesen leereszkedik a mennyországból, hogy megajándékozza a Földet. S tudtam, hogy ez a leggyönyörűbb kép, amit valaha is láttam, és még mindig nem tudtam elképzelni, hogy lehetnék rajta én. "Melyik része származik a jelenből? Úgy értem a szemeken kívül."

Mosolygott. "Természetesen az angyalszárnyaid." Megfordultam, s azt gondoltam, hogy viccel, egészen addig, amíg meg nem láttam arcának komoly kifejezését.

"Nem nagyon vetted őket észre, tudom." Bólintott. "De bízz bennem, ott vannak. Az, hogy az életem része vagy egy égi ajándék, egy olyan ajándék, melyet sosem érdemeltem meg, de hálát adok érte minden nap."

"Kérlek." Aligha vagyok jó - vagy kedves - vagy pompás - de még távolról sem angyali, mint ahogy te gondolod." A fejemet csóváltam. "Különösen nem mostanában, és ezt te is tudod," Tettem hozzá, miközben azt kívántam, bárcsak kitehetném a szobám falára, ahol minden nap látnám, de tudtam, hogy ennél sokkal fontosabb, hogy itt hagyjuk. "Biztos vagy benne?" Gyönyörű, aláíratlan festménye és társai között vándorolt a tekintete. "Teljesen." Bólintottam. „Gondolj bele, mekkora zűrzavar fog keletkezni, mikor itt találják rendesen bekereteztetve és fellógatva a falra. Mellesleg jó értelemben véve a zűrzavart. Azokívül gondolj arra a sok eberre, akiket felkérnek, hogy vizsgálják meg, és próbálják meg kitalálni vajon honnan származhat, ki hozhatta ide és ki készíthette.” Bólintott, majd még egyszer a művére pillantott, mielőtt elfordult. De én megragadtam a kezét, s magamhoz húztam, miközben azt mondtam, „Hé, ne olyan gyorsan. Nem gondolod, hogy el kéne neveznünk? Tudod, rárakni egy kis bronz emléktáblát, mint amilyen a többin van?”

Az órájára pillantott, kissé feszültnek tűnt. „Soha nem voltam túl jó a munkám elnevezésében, mindig a legnyilvánvalóbb nevet adtam nekik. Tudod: Egy Tál Gyümölcs, vagy Piros Tulipánok egy Kék Vázában.”

„Nos, valószínűleg jobban tennénk, ha nem Szárnyas Evernek, Angyali Evernek vagy ilyesminek neveznénk. Tudod, csak elővigyázatosságból, nehogy valaki felismerjen. De mit szólsz egy kicsit – nem is tudom – valami meseszerűhöz? Nem szó szerint, hanem képletesen.” Félredöntöttem a fejem, s rá néztem, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad elnevezzük.

„Valami ötlet?” Rám pillantott, majd tekintete a távolba meredt. „Mit szólsz a – varázshoz – vagy elvarázsolt – vagy – nem tudom, valami ilyesmi?” Összeszorítottam az ajkaimat. „Varázs?” Felém fordult. „Nos, nyilvánvaló, hogy valami varázslat alatt vagy, ha azt hiszed, hogy ez illik hozzám.” Nevettem, s láttam, ahogy felragyogtak a szemei, mikor velem együtt nevetett. „Varázs lesz.” Bólintott, visszatérve a témához. „De csinálnunk kell gyorsan egy olyan bronztáblát is – attól tartok, mi – „

Bólintottam, becsuktam a szeme, s felidéztem a fejemben az emléktábla képét, miközben azt suttogtam? „Mit írjunk a művészhez? – névtelen vagy ismeretlen?”

„Mindegy,” – mondta, hangja sürgető, nyugtalan, már menni akart. Az ismeretlent választottam, mert szerintem az jobban hangzik, majd előrehajoltam, hogy jobban megvizsgáljam a művemet, majd megszólaltam, „Mit gondolsz?”

„Azt, hogy futnunk kéne!” Megragadta a kezem, s elhúzott, olyan gyorsan mozgott, hogy a lábaim egyszer sem értek a földhöz. Végigszáguldottunk a termeken, s úgy szeltük a lépcsőfokokat, mintha ott se lettek volna.

Már megpillantottuk a főbejáratot, mikor az egész csarnok felragyogott, s megszólaltak a riasztók. „Istenem!” Kiáltottam, torkomat elszorította a pánik, mikor gyorsítani kezdett. Hangom remegett, és rekedt volt, mikor megszólaltam, „Nem akartam ilyen sokáig időzni – én – én nem tudtam – „

Abbahagytam, mikor elértük az ajtót épp, mikor az acélketrec lezárult előttünk. Felé fordultam, a szívem kalapált, teljesen leizzadtam, s figyeltem a lépésekre mögöttünk, és a csengőszóra.

Némán álltam mellette, képtelen voltam megmoccanni, képtelen voltam kiáltani, s ő becsukta a szemeit, koncentrált, s elhallgattatta a riasztórendszert. De már késő. Már itt vannak. Ezért megadva magam felemeltem a karom, már elfogadtam a sorsomat, mikor az acélketrec felemelkedett, s az ajtón kilépve Nyárvidék virágos mezején találtam magam. Vagy legalább is felidéztem Nyárvidéket. Damen maga elé képzelt egy képet, miszerint biztonságban ülünk az autójában, s hazafelé tartunk. Majd helyette egy forgalmas országút közepén találtuk magunkat – egy tucat száguldozó autó dudált és csikorgatta a kerekeit, ahogy lesiettünk az út szélére körülnéztünk, s próbáltuk összeszedni a gondolatainkat, ahogy próbáltuk meghatározni, hol is vagyunk pontosan. „Nem hiszem, hogy ez Nyárvidék.” – mondtam, Damenre pillantva, s ő annyira ragályos nevetésben tört ki, hogy nekem is nevetnem kellett. Ott álltunk egy koszos országút szélén, egy ismeretlen vidéken, ahol teljesen magunkra vagyunk utalva. „Na mit szólsz, kiszabadultunk a börtönből?” Zihált, vállai rázkódtak, ahogy tovább nevettünk.

„Majdnem szívinfarktust kaptam – biztos voltam benne, hogy – „ Megráztam a fejem.

„Hé.” Közelebb húzott. „Nem ígértem meg, hogy mindig gondoskodom rólad és mindentől megóvlak?”

Bólintottam, felidézve a szavait, de hirtelen átfutott az agyamon az elmúlt néhány perc. „Mit szólsz egy autóhoz? Most tényleg jól jönne, nem gondolod?”

Becsukta a szemét, s ideteleportálta a BMW-t, vagy talán egy újat teremtett helyette, lehetetlen volt megmondani, hiszen pontosan ugyanolyan volt.

„El tudod képzelni, mit gondolhatnak az őrök, hogy először mi, s most az autó is eltűnt?”

Kinyitotta előttem az ajtót, miközben hozzátette, „A biztonsági kamerák!” – majd becsukta a szemét, s gondoskodott róluk. Figyeltem, ahogy behajt a forgalomba, s egy széles, boldog vigyor ült ki az arcára. Rájöttem, hogy voltaképpen élvezi ezt az egészet. Az elmúlt néhány perc veszélye sokkal inkább felizgatta, mint a festés.

„Már egy jó ideje nem volt ilyenben részem.” Rám pillantott. „De mint ahogy szerintem te is tudod, ezért részben te vagy a felelős. Végül is te voltál, aki meggyőzött, hogy maradjunk.”

Rá néztem, szememet az arcán legeltettem, teljesen belemerültem. S bár a pulzusom még mindig nem állt vissza a normálisba, túl rég láttam már így – ilyen – ilyen boldognak – ilyen gondtalannak – ilyen – veszélyesnek – s ez az első, hogy ez is vonzóvá teszi számomra. „Na és mi a következő?” Szlalomozott az autók között, miközben az egyik keze a térdemen volt.

„Őmm, az otthon?” Rá néztem, s azon tűnődtem, vajon mi múlhatná felül ezt. Ő is rám nézett, nyilvánvalóan még több játékra vágyott. „Biztos vagy benne? Mert addig maradhatunk ki, ameddig csak akarsz, nem akarlak megint untatni.”

„Azt hiszem, alábecsültelek.” Nevettem. „Kezdem megérteni, hogy van ennek a rendje.”

Damen bólintott, majd közelebb hajolt, s ajkát az arcomra nyomta, s majdnem összekoccantunk egy Escaladeval abban a másodpercben, hogy levette a szemét az útról.

Nevettem, majd visszatoltam az ülésébe. „Tényleg. Azt hiszem eléggé kijátszottunk a szerencsénket erre az éjszakára.”
„Ahogy kívánod.” Mosolygott, miközben picit megszorította a térdemet, ahogy újra az útra összpontosított, s hazafelé tartott.

Huszonöt

S bár azt reméltem, hogy sok időbe telik, míg Munoz összemelegedik Sabinenal, abban a másodpercben, hogy megálltam a házunk előtt, s rápillantottam a visszapillantó tükörre, ott találtam mögöttem.

Korán jött.

Voltaképp tíz perccel korábban.

Tíz perccel korábban, melyet én arra szántam, hogy hazaszáguldozom a munkából, magara kapok valami sötétebb ruhát, mielőtt elmenekülök a helyszínről, egyenesen Haven kertjéig, ahol Amulett gyászmiséjét tartjuk. „Ever?” Kiszállt ragyogó ezüst színű Priusából, s kulcsait csörgetve rám bámult. „Mit csinálsz itt?” Fejét félredöntötte, ahogy közeledett felém, beburkolva Axe spréjének illatfelhőjével.

A vállamra dobtam a táskámat, miközben becsaptam az ajtót, kicsit erősebben, mint terveztem. „Ez elég vicces. Én – őm – tulajdonképp itt lakom.”

Rám nézett, arca annyira nyugodt volt, hogy nem voltam benne biztos, hallotta-e egyáltalán amit mondtam, míg nem megrázta a fejét és megismételte, „Itt laksz?” Bólintottam, megtagadva a válaszadást.
„De – „ Körbepillantott, s végignézett a kőhomlokzaton, a lépcsőkön, a nemrég lenyírt pázsiton, a virágágyásokon, melyek most kezdtek felvirágozni. „De ez Sabine háza – nem?”

Megálltam, le akartam tagadni, hogy ez valami tévedés, Laguna Beach McMasionjában egyáltalán nem lakik semmiféle Sabine. De ez nyilvánvalóan hiba volna, még a végén az én házamban kötne ki. S már épp válaszolni készültem, mikor Sabine megjelent mellettünk. Túl nagy lelkesedéssel ugrott ki autójából, s azt mondta, „Ó! Paul! Sajnálom, hogy késtem – az irodában őrültek háza volt, s mindig mikor le akartam lépni, állandóan közbejött valami – „

Megrázta a fejét, s a szemébe nézett, talán kicsit túl kacéran is, így első alkalommal. „De ha adsz egy percet, felfutok az emeletre, gyorsan átöltözöm és már mehetünk is. Nem tart sokáig.”

Paul? Tekintetem közöttük vándorolt, felfigyeltem boldog, éneklő, dallamos hangjára, mely egyáltalán nem olyan volt, mint általában. Ez túl bizalmas. Túl előrehaladott. Mr. Munoznak kéne hívnia, úgy mint mi a suliban. Vagy legalább ma estéig, mely után természetesen mindegyikük megy a maga dolgára...

Mosolygott, s hosszú, hullámos barna hajába túrt, mely a legrosszabb hencegés volt, amit valaha láttam. Úgy értem csak azért, mert egy tanárhoz képest nagyon klassz haja van, attól még nem kéne így felvágnia vele.
„Pár perccel korábban érkeztem,” – mondta, tekintete az övébe fúródott. „Szóval nem kell sietned. Öltözz nyugodtan. Jól elbeszélgetek én itt Everrel.”

„Szóval már találkoztatok?” Aktatáskáját a csípőjéhez döntötte, s tekintete köztünk vándorolt. Én csak a fejemet csóváltam, s felkiáltottam, „Nem!” – mielőtt átgondolhattam volna. Nem tudtam, mire is mondtam nemet, a kérdésére vagy erre az egész helyzetre. De akkor is ez van, egy egyértelmű nem, s nem állt szándékomban visszavonni.

„Úgy értem, igen, már találkoztunk, de – csak épp az imént.”

Szünetet tartottam, szemei összeszűkültek, s olyan zavarosak voltak, mint én, s fogalmam sem volt mi lesz ebből az egészből. „Úgy értem, nem mintha ismertük volna egymást ezelőtt, vagy valami.” Csak bámultam rájuk, tudtam, hogy csak jobban összezavartam őket. „Mindegy, igaza van – őmm – menj fel és készülődj – és – „ Hüvelykujjammal Munoz felé mutattam, mivel semmiképp nem akartam Paulnak hívni, és egyáltalán sehogysem. „Itt leszünk, amíg el nem készülsz.” Mosolyogtam, azt remélve, hogy kívül tartom őt, a felhajtón, messze a házunktól.

De sajnos Sabine ajánlata sokkal tetszetősebb volt, mint az enyém. S alighogy befejeztem a mondatot, ő már a fejét rázta, s azt mondta, „Ne légy nevetséges. Gyere be és érezd otthon magad. És Ever, mért nem rendelsz magadnak egy pizzát, vagy valamit, sajnos nem volt időm bevásárolni.”

Követtem őket, s bár egy picit lemaradtam, szó szerint vánszorogtam. Részben tiltakozásképpen, s részben azért, mert nem kockáztathattam meg, hogy valamelyikükhöz is hozzáérjek, nem bíztam benne, hogy a kvantumtávirányítóm megvédene a randijukba való betekintéstől. Sabine kinyitotta az ajtót, s hátrapillantott a vállai felett, miközben így szólt, „Ever? Rendben? A pizza jó lesz?” Megvontam a vállam, s eszembe jutott az a két vegetariánus pizzaszelet, melyet Jude hagyott nekem, s melyet pici darabokra tépve lehúztam a vécén, amint elment. „Persze. Ettem egy keveset munka közben.” Tekintetünk találkozott, gondoltam, ez most jó alkalom arra, hogy elmondjam neki, hiszen Munoz (Paul!) előtt nem fog kiborulni.

„Kaptál munkát?” Bámult, szemei kikerekedtek, álla szinte leesett.
„Őmm, igen.” Felhúztam a vállaimat, s karjaimmal karmolászni kezdtem, bár nem viszketett. „Azt hittem, már mondtam, vagy nem?”

„Nem.” S olyan pillantást vetett felé, mely – egyáltalán nem jelentett jót. „Határozottan elfelejtetted megemlíteni.” Megvontam a vállam, miközben pólóm szegélyét szorongattam, próbáltam közönyösnek tűnni. „Ó, nos. Már hivatalosan is felvettek.” Egy nevetést erőltettem magamra, de még az én füleimnek is hamisan csengett.
„És hol szerezted ezt a munkát?” Kérdezte, hangja mélyebb lett, tekintetével Munozt követte, ahogy belépett az ajtón, nem akart rossz benyomást kelteni, amelyet én tökéletesen előkészítettem. „A belvárosban. Egy olyan boltban, ahol könyveket – meg mindenféle ilyesmit lehet venni.” Csak bámult maga elé. „Figyelj.” – mondtam. „Mért nem beszéljük ezt meg később? Nem akarom, hogy elkéssetek, vagy ilyesmi.” A nappali felé pillantottam, ahol Munoz a kanapén ült. Ő is odanézett, kifejezése zord, hangja mély és feszült volt, mikor azt mondta, „Örülök, hogy találtál munkát, Ever, ne érts félre. Csak jobban örültem volna, ha elmondod, ennyi az egész. Keresnünk kell majd egy helyettest, meg – „ Megrázta a fejét. „Nos, majd később megbeszéljük. Ma este. Mikor hazaérek.”

S bár mindenképp meg akartam róla győződni, hogy a tervei Munozzal nem terjednek ki reggelig, mégis rá néztem és azt mondtam, „Őmm, van még valami. Haven cicája meghalt és tart egy kis megemlékezést, igazán feldúlt, ami azt jelenti, hogy sokáig eltarthat, szóval – „ Megvontam a vállam, nem akartam befejezni, inkább ráhagytam, hogy töltse ki maga a hiányzó részeket.
„Akkor holnap.” Megfordult. „Most menj, beszélgess Paullal, amíg átöltözöm.”

Felrohant a lépcsőn, aktatáskája az oldalán zötykölődött, sarkai kopogtak, s én vettem egy mély lélegzetet és a nappaliba indultam, s leültem egy nagy karosszékbe, alig hittem el, hogy ez történik.
„Amint Ön is tudja, nem fogom Paulnak hívni.” – mondtam, s végigmértem divatos farmerját, kitűrt ingét, hippi óráját és cipőit, melyek annyira klasszak voltak, hogy nem illettek egy tanárhoz.

„Megkönnyebbültem.” Mosolygott, tekintete könnyű és lágy, az enyémen nyugodott. „Talán kicsit kellemetlen lenne a suliban.”

Nagyot nyeltem, hátradőltem a székben, fogalmam sem volt mit is vár tőlem. Mert bár az egéz életem tagadhatatlanul furcsa, s kénytelen vagyok mulatságos incselkedéseket elkövetni a töritanáromal, aki tudja az egyik legnagyobb titkomat, mely teljesen más színben mutat mindent. De látszólag én voltam az egyetlen, aki kényelmetlenül érezte magát. Munoz teljesen nyugodt volt, hátradőlt a kanapén, lábát a másik térdére tette, s maga volt a könnyedség.
„Szóval ki neked Sabine?” Kérdezte, karjait kinyújtva a párnákon.

„A nagynéném.” Őt fürkésztem, a hitetlenség, zavarodottság vagy meglepettség jelei után kutatva, de csak egy érdeklődő tekintettel találkoztam. „A törvényes gyámom lett, mikor a szüleim meghaltak.” Leeresztettem a vállaim, s ránéztem.
„Fogalmam sem volt. Annyira sajnálom – „ Hangja elcsuklott, szomorúság töltötte be a helyét. „A húgom is meghalt.” Bólintottam, belekapaszkodva ebbe. „Mint ahogy Boglárka is. Ő a kutyánk volt.”
„Ever – „ A fejét csóválta úgy, ahogy az emberek szokták akkor, mikor nem tudják átérezni a másik ember helyzetét. „Én – „

„Én is meghaltam,” Tettem hozzá, mielőtt befejezhette volna. Nem akartam hallani esetlen szánalmát, ahogy a megfelelő szó után kutat, mikor az az igazság, hogy azok a szavak nem léteznek. „Én is meghaltam velük együtt – de csak néhány másodpercre, aztán – „ visszahoztak, feltámasztottak, s megitattak velem egy elixírt, ami örök életet adott – megráztam a fejem. „Nos, aztán felébredtem.” Megvontam a vállam, s azon tűnődtem, miért vallottam be mindezt.

„Ekkor lettél médium?” Tekintete rendületlen, az enyémbe fúródott. A lépcső felé pillantott, hogy megbizonyosodjam róla, Sabine még nem közeledik, majd Munozra néztem, s csak bólintottam. „így történt.” – mondta, hangjában semmilyen meglepettség, sem elítélés nem volt, szinte tényként kezelte. „Olvastam egy keveset erről. Gyakoribb, mint gondolnád. Sok ember visszatért úgy, hogy valamilyen szinten megváltozott.”

Lesütöttem a szemem, ujjaimmal a párna csücskét szorongattam, örültem a hallottaknak, de fogalmam sem volt, mit válaszoljak.

„És abból, hogy ideges vagy és minden ötödik másodpercben a lépcső felé pillantasz, azt feltételezem, Sabine nem tudja?”

Csak bámulta rá, próbáltam lenyugtatni magam, miközben így szóltam, „Szóval ki is a médium? Ön vagy én?” De ő csak mosolygott, teljes megértéssel fürkészte az arcom, eltűnt az előbbi szánalom kifejezéséből. Csak nézett rám, miközben én a székemet tanulmányoztam, a csönd annyira elnyúlt, hogy végül a fejemet csóválva azt mondtam, „Bízzon bennem. Sabine nem értené meg. Ő – „ Edzőcipőm orrával a szőnyeget piszkáltam, nem tudtam mitévő legyek, de elkerülhetetlen volt, hogy kimagyarázzam magam. „Úgy értem, ne értsen félre, ő egy nagyszerű ember, nagyon okos, és egy szuper, sikeres ügyvéd, meg minden, de – „ Megráztam a fejem. „Nos, hogy is mondjam, ő a fekete és fehér nagy híve. Nála nincs olyan, hogy szürke.”

Összeszorítottam az ajkaim, s félrenézte, tudva, hogy több, mint eleget mondtam, de tisztáznom kellett még valamit. „De kérem, ne beszéljen erről – rendben? Úgy értem, nem fog – ugye?”

Csak bámultam rá, visszatartottam a lélegzetem, miközben ő a választ fontolgatta, s Sabine megjelent a lépcsőn. S mikor már biztos voltam benne, hogy nincs több időnk, megszólalt. „Majd megegyezünk. Ha nem lógsz el többet az óráimról, nem szólok egy szót sem. Megfelel?” Megfelel? Viccel? Gyakorlatilag megzsarolt! Úgy értem, tudom, hogy nem vagyok a legjobb helyzetben – különösen mivel én vagyok az egyetlen, akinek van veszítenivalója, de akkor is. Hátrapillantottam a vállaim felett, s láttam ahogy Sabine megáll még a tükör előtt, kétszer leellenőrzi, hogy nem rúzsosak-e a fogai, majd odahajoltam, s azt suttogtam, „Mit számít ez? Csak egy hetet hiányoztam! És mindketten tudjuk, hogy ötös lett a dolgozatom.”

Bólintott, s felkelt a kanapéról, egy mosoly terült el arcán, ahogy végignézett Sabineon, bár szavait közvetlenül hozzám intézte. „Attól még nincs jó okod arra, hogy ne legyél ott, nemde?”

„Ne legyen hol?” Kérdezte Sabine, sminkje csodálatosan állt rajta, s hullámos szőke haja és gyönyörű ruhája miatt Stacia Miller valószínűleg eladná a veséjét is, ha húsz évvel öregebb volna.

Beszélni kezdtem, mivel nem voltam benne biztos, hogy Munoz nem fog leleplezni, de ő csak előreugrott, hangja túlszárnyalta az enyémet, mikor azt mondta, „Épp azt mondtam Evernek, hogy nyugodtan menjen a dolgára. Nem kell itt ülnie és szórakoztatnia.”

Sabine tekintete köztünk vándorolt, míg az meg nem állapodott Paulon. S bár nagyon jó érzés, hogy ilyen nyugodtnak és boldognak látom, s hogy ilyen lelkes a ma este miatt, abban a másodpercben, hogy Munoz egyik kezét Sabine hátára tette, s az ajtó felé indultak, nem tudtam nem félrenézni.

Huszonhat

Mikor odaértem Havenhez, már mindenki összegyűlt, s figyelték, ahogy Haven ott áll az ablak előtt, ahol először rálelt a cicájára, s mondott néhány szót Amulett emlékére, majd egy kis urnát szorított a mellkasához.

„Hé,” – suttogtam, Damen mellé lopódzva, s az ikrekre pillantva. „Miről maradtam le?”

Mosolygott, s rám nézett, ahogy azt gondolta: Néhány könnycseppről – versekről – Megvonta a vállát. Biztos vagyok benne, hogy megbocsátja majd, hogy elkéstél – végül is.

Bólintottam, s megmutattam az elmémben Damennek a késésem okát – bemutatva az egész lebukásomat, vágatlanul. Figyeltem, ahogy Haven szétszórja Amulett hamuit a földön, miközben az elmémből átáramlottak a képek az övébe. Karját vigasztalóan a derekam köré csúsztatta, s egy csokor piros tulipánt varázsolt a kezebe – óvatosan megteremtette, s el is tüntette, mielőtt bárki megláthatta volna.

Tényleg ilyen szörnyű volt? Rám pillantott, miközen Haven átadta az urnát kistestvérének, Austinnak, aki szipogva belebámult.

Rosszabb. Megráztam a fejem, s még mindig azon tűnődtem, mért bíztam meg Munozban. Közelebb húzódtam, fejemet a vállára döntöttem, s hozzátettem: És az ikrek? Mit csinálnak itt? Azt hittem félnek kimerészkedni?

Haven mellett álltak, arcuk egyforma volt, ünnepélyes sötét szemeikkel és szögegyenesre vágott frufrujukkal – de a hasonlóság megszakadt, mivel megszabadulva szokásos magániskolai egyenruhájuktól, saját öltözékben tündököltek. Romy vetekedett egy amerikai J. Crew katalógusmodell üdvösségével, míg Rayne tekintete feszült volt, fekete miniruhájában, fekete harisnyájával és Mary Jane-es cipőivel. Bár kételkedtem benne, hogy tényleg egy boltban vásárolták őket. Nem, mikor Damen mindent csak úgy megteremt nekik.

A fejét csóválta, karjaival szorosan fogta a derekamat, miközben válaszolt a gondolataimra. Nem, ebben tévedtél. Kimerészkedtek. Lelkesek voltak, hogy felfedezzék a tévén, magazinokon és a házamon kívüli világot. Mosolygott. Ha hiszed, ha nem, ők maguk választották a ruhájukat. És még fizettünk is értük. Természetesen én adtam nekik rá pénzt. Rám nézett. Gondolj bele, tegnap egy bevásárlóközpont, ma egy macskatemetés és holnap – ki tudja? Megfordult, s mosolygott, szemei felragyogtak, mikor Haven végső búcsút vett a macskájától, akit gyakorlatilag senki sem ismert.

„Nem kellett volna hoznunk valamit?” Kérdezte. „Tudod – virágot, vagy ilyesmit?”

„Hoztunk is.” Damen bólintott, ajkai a fülemet súrolták, mikor hozzátette, „Nem csak azokat a virágokat hoztunk” – egy hatalmas csokorra mutatott, mely színes, tavaszi virágoktól pompázott. „Hanem adtunk egy nagyon nagylelkű, bár névtelen adományt az Amerikai Állatvédelmi Társaságnak, Amulett emlékére. Azt gondoltam, értékelné.”
„Névtelenül segíteni az embereknek?” Csak bámultam rá, néztem szemöldöke ívét, ajkai formáját, s arra vágytam, hogy megcsókoljon. „Azt hittem ellenzed az ilyesmit?”

Rám nézett, nyilvánvalóan félreéltette a szavakat, melyeket én viccnek szántam. S már épp azon voltam, hogy megmagyarázzam, Josh intett, hogy menjünk oda. Havenre pillantott, s megbizonyosodott róla, hogy nem hall minket, mielőtt felénk fordult, s azt mondta, „Figyeljetek. Segítenetek kéne. Mindent elrontottam.”

„Hogyan?” Bámultam, s bár a válasz már megjelent a fejemben.

Begyömöszölte kezeit a zsebébe, festett fekete haja a szemébe hullott, mikor azt mondta, „Szereztem egy kiscicát. Egy srácnak a csapatomból – vagyis a barátnőjének épp volt egy eladó, s gondoltam ez segítene neki, hogy túltegye magát Amuletten, szóval elhoztam egy feketét – és most hozzám sem szól. Azt mondta, nem értem. Tényleg nagyon dühös.”

„Biztos vagyok benne, hogy helyrejön, csak adj neki egy kis időd, és – „

De ő már a fejét csóválta. „Viccelsz? Hallottad őt az imént?” Tekintete köztünk vándorolt. „Ahogy beszélt és beszélt arról, hogy Amulett egy csoda volt, s hogy soha nem helyettesítheti semmi.” A fejét csóválta, s a távolba nézett. „Ez miattam van, nem kétséges.”
„Mindenki így érzi magát, miután elvesztett egy állatot. Biztos vagyok benne, ha – „ Szünetet tartottam, s a szemébe néztem, melyek annyira csalódottak voltak, hogy tudtam, nem tudom meggyőzni. „Összejött neki. Szomorú Amulett miatt, dühös rám is és most itt egy kiscica a hátsó ülésen, akivel fogalmam sincs mitévő legyek. Én nem vihetem haza, mert az anyám megölne és Miles sem az egész Olaszországos dolog miatt, szóval arra gondolta, talán ti befogadnátok.” Tekintete köztünk vándorolt. Vettem egy mély lélegzetet, s az ikrekre pillantottam, tudva, hogy ők semmi másra nem vágynak jobban, mint egy saját kis állatkára, különösen miután találkoztak Amulettel. De mi lesz, ha egyszer csak visszatér a varázserejük és visszamennek Nyárvidékre? Lehetséges, hogy el tudják vinni a macskát is magukkal? Vagy ránk marad majd?

De mikor megfordultak, mindketten rájuk néztünk, Romy arcán mosoly terült el, míg Rayne egy mogorva pillantást vetett felém, s tudtam, hogy minden segítségre szükségem van ahhoz, hogy visszajuttassam őket oda, ahová tartoznak, s egy édes kiscica akár egy jó kezdés is lehet.

Damenre pillantottam, s abban a pillanatban, hogy a tekintetünk találkozott, tudtam, hogy ugyanarra gondolunk. Josh autója felé indultuk, miközben azt mondta, „Nézzük meg.”

„Ó istenem! Komolyan? Tényleg a miénk? Igazából?” Romy kezében ringatta az apró fekete cicát, s ránk pillantott.
„A tietek.” Bólintott Damen. „De Evernek köszönjétek, ne nekem. Az ő ötlete volt.”
Romy rám nézett, s egy vigyor terült el az arcán, miközben Rayne félrehúzta a száját, összehúzta az ajkait, s tisztán látszott, hogy szórakozik.

„Mi legyen a neve?” Romy ránk nézett, mielőtt Raynre összpontosított. „És nem második Jinxre gondoltam, vagy ilyesmi, mert ez a cica megérdemel egy saját nevet.”

A mellkasához szorítva megölelte a cicát, s egy puszit nyomott apró kis fejbúbjára. „És sokkal jobb sorsot is érdemel, mint Jinx.” Rájuk néztem, s már épp meg akartam kérdezni mi történt vele, mikor Rayne megszólalt. „De ez már a múltté. De Romynak igaza van, meg kell találnunk a tökéletes nevet. Valami erőset és misztikusat – valami igaz kincset, mint ez a kiscica itt.”

Leültünk, mind a négyen különféle székekre és fotelekre telepedtünk Damen túlméretezett nappaliában. Damen és én nekidőltünk egy párnának, karjaink s lábaink összefonódtak, miközben végighallgattuk a nevek hosszú listáját, amíg megköszörültem a torkom és azt mondtam, „Mit szóltok a Lunához?” Tekintetem köztük vándorolt, azt remélve, hogy legalább annyira tetszik nekik, mint nekem. „Tudjátok, mint a hold latinul?”

„Kérlek.” Rayne a szemeit forgatta. „Tudjuk mit jelent a Luna. Tulajdonképp, biztos vagyok benne, hogy több latin szót ismerünk, mint te.”

Bólintottam, azzal küzdve, hogy hangomat nyugodtnak és higgadtnak őrizzem meg, visszautasítva, hogy be kapjam a horgot, mikor hozzátettem, „Nos, azért ez jutott az eszembe, mert azt mondják a macskáknak van valami köze a holdhoz, meg minden – „ Szünetet tartottam, s egy pillantást vetettem az arcára, s tudtam, nincs értelme folytatni, teljesen ellene van.

„Tudjátok, azt szokás mondani, hogy a macskák a hold gyermekei,” – mondta Damen, elhatározta magát arra, hogy nem csak mellémáll, hanem be is bizonyítja egyszer, s mindenkorra, hogy megérdemlem a tiszteletüket. „Mert csak úgy, mint a hold, ők is éjszaka merészkednek elő.”

„Akkor talán a Hold Gyermekének kéne hívnunk,” – mondta Rayne. Bólintott, mikor hozzátette, „Igen, ez az! Hold Gyermeke. Ez sokkal jobb, mint a Luna.”

„Nem, nem igaz.” Romy az ölében alvó cicára nézett, s fülei közti keskeny csíkot simogatta. „A Hold Gyermeke nem jó. Hosszú. Túlságosan. Egy névnek csak egy szóból kellene állnia. És ez a cica számomra határozottan Lunás. Luna. Hívjuk így, jó?”

Tekintete köztünk vándorolt, három egyetértő pillantással találkozott, de ő megtagadta, hogy megmozduljon, csak hogy bosszantson vele.

„Sajnálom Rayne.” Damen megszorította a kezem, s csak egy vékony energiafal választotta el a tenyerét az enyémtől. „Attól tartok ez esetben a többség dönt.” Bólintott, becsukta a szemét, miközben varázsolt egy sötétlila bársonnyal bevont nyakörvet Luna nyakára.

Romy és Rayne szeme örömtől telten ragyogott, mikor varázsolt mellé még egy hozzá illő bársonyágyacskát is.

„Talán most már a helyére kéne tennetek.” – mondta.

„De olyan kényelmes itt neki!” Siránkozott Romy, nem akart megválni az állatkájától.

„Igen, de még ránk is vár néhány feladat, nem?” Az ikrek egymásra néztek, majd egyszerre felkeltek, s gondosan új ágyába helyezték Lunát, s vártak, meg akartak bizonyosodni róla, hogy nyugodtan alszi, mielőtt készségesen visszafordultak Damenhez.

Leültek vele szemben, keresztbe tették a lábukat, karjaikat az ölükben pihentették, olyan engedelmesen viselkedtek, mint még soha. Készen álltak bármire, amit Damen tervezett. Mi ez az egész? Áthelyezkedtem, kiszabadítva végtagjaimat.

„Varázslat.” Bólintott, rájuk pillantva. „Naponta gyakorolniuk kell, ha azt akarják, hogy visszatérjen az erejük.”
„Hogy gyakoroltok?” Bandzsítottam, azon tűnődve vajon ezek is olyan leckék, mint amiket Jude akar tartani. „Úgy értem, itt is vannak feladatok meg dolgozatok, mint az iskolában?”

Damen vállat vont. „Ez több, mint meditáció és idézés – messze intenzívebb és sokkal hosszabb folyamat, mint amelyet neked mutattam, mikor először Nyárvidéken jártunk, de aztán neked már nem kellett többet. Bár az ikrek egy nagyon tehetséges boszorkánytól származnak, attól tartok inkább hátrafelé haladunk, mint előre. Azt reméltem, hogy rendszeres gyakorlással elfogadható időn belül visszanyerik majd a képességeiket.”

„Milyen hosszú idő az elfogadható?” Kérdeztem. Mikor valójában úgy értette: Mikor kaphatjuk vissza a saját életünket? Damen vállat vont. „Néhány hónap. Talán egy kicsivel több.”

„Az Árnyékok Könyve segítene?” Csak miután már kimondtam, akkor jöttem rá, hogy nem kellett volna. Damen kifejezése egyáltalán nem volt boldog, bár az ikrek nyugodtan ültek a kanapén. „Nálad van az Árnyékok Könyve?” Kérdezte Rayne, miközben Romy melléült, s csak bámult.

Damenre pillantottam, s láttam, hogy nem igazán elégedett, de mivel a könyv nagyon is nagy segítség lenne, mint ahgy reméltem, így szóltam. „Nos, nem pontosan, de hozzá tudok férni.”

„Komolyan? Az igazi Árnyékok Könyvéhez?” Rayne úgy ejtette ki a szavakat, mintha kérdezett volna, bár tekintete elárulta, hogy biztos benne, hogy hamisítvány.

„Nem tudom.” Vállat vontam. „Több is létezik?” Romyra nézett, a fejét csóválta, s a szemeit forgatta, mielőtt Damen azt mondhatta volna, „Én még nem láttam, de Ever leírásából biztos vagyok benne, hogy valódi. És nagyon is erőteljes. Számotokra túlságosan is erőteljes jelen pillanatban. De talán később, miután végigcsináltuk az összes meditációt, amit csak lehet – „

De Romy és Rayne már rá sem bagózott, figyelmük kizárólag rajtam összpontosult, s felemelkedtek a kanapéról, miközben így szóltak, „Vigyél oda minket. Kérlek. Látnunk kell.”