A Szent Johanna Gimi 2 EGYÜTT (online) szerkesztés alatt

 

EGYÜTT

Adatlap részletek a közösségi portálról

Név: Bencze Virág (Viri, Emo, Vááá)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: I LUV Robert Pattinson!!! <3 <3 <3

Érdeklődési kör: festés, rajzolás, manga, MySpace :P

Klubtagság: Pete Wentz fanok; Twilight; Team Edward;

EmogirlZ, Sims, Paramore, TeveClub

Név: Neményi Arnold (Nem! Mondom, NEM!)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia, angol

Magamról: Semmi nem változik, ami változik: az ember saját

maga.” J. D. Salinger

Érdeklődési kör: könyvek, olvasás, filozófia, római jog

Klubtagság: Mindhalálig Beatles!; In memoriam John Lennon;

Veszíts el egy könyvet!; Igazi vámpírkönyvek; Rubik-kocka;

Bookline

Név: Zsidák Gábor (Gábor)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Szeretek játszani a kutyámmal, Dopival, és legjobb

barátommal, Jacques-kal viccelődni 

Érdeklődési kör: modellezés, tanulás

Klubtagság: Gáborok klubja, Beugró, Remi Gaillard

Név: Jacques Chatelain (Jacques)

Kor: 15

Beszélt nyelv: francia, magyar

Magamról: Tanulok magyarul, mais c’est difficille. C’est la

vie.Érdeklődési kör: francia konyhakultúra

Klubtagság: Paris Je t'aime; Tour de France, Remi Gaillard,

Gordon Ramsay

Név: Pósa Richárd (Ricsi, Richie, Rich)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Nincs mese, egyszerűen jó fej vagyok

*******************

Mi van, Cortez, zargatnak? 

********************

Neményi! Elveszíthetnéd magad a könyveddel együtt!!!

Érdeklődési kör: nem sok…

Klubtagság: Deszkások; Raszta vagyok; Faith No More

tribute, Kémikusok, Rickroll, Bajnokok Ligája RulZ

Név: Szatmáry Kinga (Kinga)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: „Nem a részvétel, a győzelem a fontos.”

******************

Vass Angéla! Találkozunk a versenyen!!!

Érdeklődési kör: lovaglás, díjugratás, olvasás, tanulás,

színjátszás, újságírás, újságolvasás

Klubtagság: Lovasok; Lóbarátok; Minden lovas itt! klub;

Díjugratók klubja; Szelektív hulladékgyűjtés

Név: Haraszti Róbert (Robi)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Michael Scofield

Érdeklődési kör: lásd Andris

Klubtagság: WoWosok; PSP; Kockák; Sorozatrajongók

Név: Nagy Zsolt (Zsolti; So What?)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia; urdu; zulu

Magamról: „Három hamburger, egy nagy krumpli, két almás

táska, egy ketchup és egy majonéz. Asszem’ ennyi… Ja, és itt

fogyasztom :D :D :D”

******************

Dave, lehet, hogy tökéletesnek lenni fárasztó, de te mindig

kipihent vagy LoL.

Érdeklődési kör: sorozatok; TV; dobolás

Klubtagság: Chuck Norris; Rickroll; Bajnokok ligája RulZ; II.

kerületi pizzériák; Akik belemártják a sült krumplit a

vaníliafagyiba

Név: Bernáth András (Andris, Andrew)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Jack Bauer

Érdeklődési kör: sorozatok, stratégiai játékok, PSP és WoW

foreveeer!!!

Klubtagság: WoW; PSP 4ever; Akik ha tehetnék, mindig

tévéznének

Név: Felmayer Dávid (Dave, Cyberpunk)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról:

Tökéletesnek lenni fárasztó…

*****************

Zsolti! Ez nem vicces!!!!!

Érdeklődési kör: technológia, multifunkcionális készülékek,

filmszerkesztés/vágás, foci

Klubtagság: Bajnokok Ligája RulZ; Milyen telefonod van?;

Apple; Micro SD kártya fanok; Mindig be van kapcsolva a

mobilom

Név: Antai-Kelemen Ádám (Cortez)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, angol, francia, spanyol

Magamról: …

************

Ha már bejelölsz, legalább írd meg, hogy ki vagy. Thx

Érdeklődési kör: akad…

Klubtagság: SKA; SkaPunk RulZ; Deszkások; Born in the

USA,, Bajnokok Ligája RulZ; Ramones

Január 19., hétfő

Ma volt a második félév első tanítási napja a Szent Johannában. A

suliban sok vizet nem zavart a félévkezdés, semmi drasztikus nem

történt, egyedül a szülői érdekelt mindenkit, szinte egész nap folyt

a latolgatás, hogy kire mi vár otthon kora este. Az egyórás

netkorlátozás miatt (amit a szüleim előszeretettel alkalmaznak,

mondván, hétköznapokon pont elég egy órát neteznem) meg sem

kíséreltem bekapcsolni a notebookom, gondoltam, majd miután

anyu hazaért. Ezért kora estig olvastam (elkezdtem Herman

Melville Moby Dickjét) aztán amikor megláttam, hogy a kocsi

fényszórója bevilágít a nappali ablakán, becsuktam a könyvet.

Anyu hazaért. Vacsora közben (addigra már apu is csatlakozott

hozzánk) aztán rátértünk arra, hogy mi volt a szülőin. Anyu szerint

az ofő csak jókat mondott rólam, évfolyamharmadikként zártam a

félévet (az a nyomorult rajzjegy jól lerontott, de mindegy), a hátam

mögött egy tanulmányi verseny első helyezésével pedig abszolúte

nincs panasz rám. Ezt azért jó tudni. 

– Ami a második félévet illeti, Haller tanár úr borzasztóan

lelkes – mesélte tovább anyu, miközben újabb adag párolt spárgát

pakolt a tányéromra. Pedig az eredeti adagot is épphogy csak le

tudtam gyűrni.

– Igen? – kérdeztem, és próbáltam a tányér szélére tolni a

zöldségeket.

– Persze! Az iskola remek programokat szervez, egy percig sem

fogtok unatkozni.

Na, nem mintha az első félévben olyan sok időm maradt volna

unatkozni, inkább úgy mondanám, hogy néha levegőt is

elfelejtettem venni, mert éppen nem értem rá. Persze ma már

belátom, hogy bár általános után baromian elleneztem a magánsuli

témát, anyuéknak igazuk volt. Mert ami régen elképzelhetetlen

volt, (mármint az, hogy valaha szeretni fogok suliba járni és

lesznek barátaim, sőt, legjobb barátaim az osztályban), az mára

teljesen hétköznapivá vált számomra.

– Szóval akkor ebben a félévben sem fogok elkallódni? –

kérdeztem mosolyogva, miután anyu felsorolta a félévben ránk

váró programokat (farsang, iskolai hetek, osztálykirándulás,

versenynapok…).

– Reni, ez igazán nem vicces! – rázta meg a fejét anyu

gondterhelten.

Na igen. A szüleim rettegve várják, hogy kamaszkorom

kiteljesedjen és kezelhetetlenné váljak. Én ennek a

bekövetkezésétől nem tartok, mert egyáltalán nem érzem magam

lázadónak, ennek ellenére anyuék rendíthetetlenül olvassák a

kamaszokról szóló szakkönyveket és várják a közelgő

„apokalipszist”.

– Csak vicceltem – tettem le az evőeszközöket. – Befejeztem,

felmehetek a szobámba?

– Persze, hiszen várnak a kis barátaid – bólintott anyu

megértően. De amikor felálltam, utánam szólt. – De csak egy óra!

– Tudom – siettem fel a lépcsőn, és becsuktam magam mögött a

szobaajtóm. Tisztában vagyok vele, hogy nem felejti el a

netkorlátozásomat!

Lehuppantam a babzsák fotelembe, ölembe vettem a

notebookom, és bekapcsoltam. Nem lepődtem meg azon, hogy az

msn tömve volt. Mind a tizenegy osztálytársam neve mellett zöld

online ikon szerepelt, és a belépésem utáni tíz másodpercben

sorban villogni kezdtek az üzenetek. Hát igen, szülői után mindig

van mit megbeszélni. Virág a webkamerába mutogatta a rajzát,

amit szakkörön készített, Pete Wentz nevű kiskutyájáról. Arnold

színházbérletről írt, hogy lenne-e kedvem elmenni Shakespearedarabokra.

Dave valami mobiltelefon adatait linkelte át, hogy

nézzem meg, mert hezitál, hogy megvegye-e, mivel szerinte a

kapacitása nem megfelelő. Kinga a szokott, kegyetlen stílusában

írt rám, hogy szedjem össze magam, mert a februári suliújság

anyagát lassan le kell adni, ő pedig már kész van. Hát, ezen nem

lepődtem meg. Zsolti YouTube-videót linkelt a dobszólójáról, és

azt akarta, hogy nézzem meg. Andris és Robi összevesztek valami

stratégiai játékon, mindketten arra kértek, hogy adjak igazat nekik.

Ricsi gördeszkás videóval fárasztott, Gábor meg arról írt, hogy ő is

volt szülőin az anyukájával, és sok ötlete van az

osztálykirándulásra. És ha ez még mind nem lenne elég, Jacques

panaszosan ecsetelte, hogy a magyartanár tanácsára korrepetálásra

küldik, mert fél év alatt nem igazán fejlődött a kiejtése… íme az

osztályom! Totál lefárasztottak. Már csak három percem volt a

netezés-re, minden msn-ablakom villogott vagy pedig már

folyamatosan világított, amikor még egy felugrott. A szívem

hevesen zakatolt, úgy olvastam el Cortez üzenetét. Angolul írt

valamit, amit természetesen nem értettem. Valamiért szórakoztatja,

hogy online fordítóval próbálom megérteni az üzeneteit. Pechemre

le sem tudtam fordítani, mert anyu pontosan egy órával a gépem

bekapcsolása után benyitott a szobámba.

– Egy pillanat – mondtam kapkodva, és elkezdtem elköszönni a

többiektől.

– Csókolom – integetett Virág a webkamerán keresztül, amikor

meglátta anyut.

– Szervusz, Virág – hajolt le anyu a gépem elé, és

visszaintegetett. – Na, most már kapcsold ki – fordult felém, én

pedig egymás után bezártam az ablakokat.

– Még egyvalamit – hadartam, és gyorsan átmásoltam Virágnak

Cortez angol üzenetét. – Fordítsd le – szóltam a kamerába, mire

Virág nagyokat pislogva meredt a képernyőre. Gondolom, olvasta

az üzenetet. És nem értette.

– Hogyan?

– Online fordító, csak másold be. Mennem kell – köszöntem el

gyorsan, és kikapcsoltam a gépem.

Miközben lehajtottam a laptop fedelét, anyu az íróasztalom

feletti tükröt nézegette, amire mindenféle dolog van ragasztva,

mint például Cortez mangafiguraként (ezt Virág rajzolta nekem),

egy közös fénykép Virággal, az Abbey Road-os Beatles-kép,

néhány dalszöveg, na meg egy kinyomtatott fotó, amin az

osztálytársaimmal állok a koripálya szélén.

Elalvás előtt Virág küldött egy sms-t, szerintem addigra sikerült

lefordítani Cortez üzenetét, ami egyébként ennyi volt: Mi az ábra?

Ez ugyan egy szleng kifejezés, de akkor is rémes, hogy ennyire

gyengék vagyunk angolból…

Szülői: 5/5 – az ofő lelkes, egy csomó terve van a félévre.

Msn: 5/3 – sajna nagyon kevés az az egy óra, alig tudtam

beszélni a többiekkel.

Moby Dick 5/5 – még csak az elején tartok, de nagyon tetszik.

Cortez: 5/5* – írt msn-en. Kár, hogy nem értettem azonnal. 

Vacsora: 5/1 – spárga. Blah. 

Január 20., kedd

Reggel, mire felkeltem, anyu már elment, de hagyott üzenetet a

hűtőn, amin az állt, hogy havazni fog. Gyorsan elkészültem, fehér

kötött garbót vettem fel a Szent Johannás sálammal (ami kék-fehér

csíkos) meg trapézfarmerrel, ami csapadékos időben soha nem jó

választás, mert rendszerint a térdemig felázik, de mindegy. Szokás

szerint apuval indultam suliba, aztán amikor kihajtottunk a kapun,

Virág, aki már a házunk előtt várakozott, beszállt a hátsó ülésre.

Láthatólag rossz napja volt, ezt onnan lehet megállapítani, hogy a

szemébe fésüli a haját, és csak az egyik szeme látszik. Totál emó.– Mi történt? – fordultam hátra, a biztonsági övvel szenvedve.

– Apu lemondta a hétvégét – vonta meg a vállát szomorúan, és

halálfejes kesztyűjével megigazította a haját. Illetve még jobban a

szemébe húzta.

– Miért? – kérdeztem. Virág szülei elváltak, és ez a téma még

mindig eléggé megviseli, ráadásul az apukája csak kéthetente,

hétvégén viszi el.

– Síelni megy.

– Megint? – kérdeztük apuval egyszerre. Ugyanis a téli

szünetben már voltak, Virággal együtt.

– Aha. Csak most egyedül – közölte.

– Ezért ne legyél szomorú – vigasztaltam, bár Virág hamar

befordul, ha rossz hírt hall.

– De, mert anyu csinált programot magának szombatra, és vagy

le kell mondania, vagy a nagyiéknál leszek.

– És az rossz? – kérdeztem.

– Ott nem beszélek – felelte egyszerűen. Na igen. Virág

mesélte, hogy a szülei válásakor három hónapig nem beszélt, ezek

szerint a nagyszüleinél még mindig tartja.

Apu leparkolt a suli előtt, és amikor kiszálltunk, utánunk szólt.

– Virág, ha szeretnéd, felhívom anyukádat, hogy szombaton

nálunk alhass.

– Köszönöm – csillant fel Virág szeme, és azonnal elmúlt a

rosszkedve. Olyannyira feldobódott, hogy elővette a zsebéből a

pink-fekete kockás csatját, és félrecsatolta a haját.

A suli előtti lépcsőhöz érve folyamatosan a hétvégét

tervezgettük, mert még sosem aludt nálam osztálytársam, és

Virágot sem gyakran hívták meg ezelőtt. A gimi előtt egyikünknek

sem voltak barátai, Virág, csakúgy mint én, kitaszítottként járta

végig az általánost. Igaz, engem azért cikiztek, mert sokat olvasok

és jól tanulok, Virágot meg azért, mert emós. Állítólag egész

nyolcadikban Tokiónak csúfolták. Szegény.

Az iskola lépcsője előtt Ricsi, Cortez és Zsolti ácsorgott.

– Sziasztok – köszöntem, végignézve a társaságon.

Zsolti mélyen a szemébe húzott sapkája alól pislogott álmosan,

miközben pótreggeli gyanánt egy csomag megfagyott gumicukrot

próbált magába gyömöszölni. Ricsi unottan nyomkodta a

zenelejátszóját, a fülhallgatója fele a fülébe volt dugva, a másik a

kabátja nyakán át lógott a levegőben, Cortez pedig… Hát igen,

Cortez. Fehér, deszkás cipőjében, sötétkék, bő fazonú farmerben,

belebújós snowboard dzsekijében és a fejére lazán feldobott

kapucnijában elég menőn nézett ki. Lazán visszaköszönt, sötétkék

szemével végignézve rajtunk, miközben a homlokába hullt néhány

sötét, szinte fekete hajtincs. Kábé ott végem volt. Szerencsére

feleszméltem a bambulásból, mert Zsolti a képembe nyomta a

felbontott csomag gumicukrot.

– Kértek?

Én megráztam a fejem, mert valahogy reggel fél nyolckor nem

kívánom a cukrot, Virág azonban vett belőle, és próbálta szétrágni

a megfagyott gumimacit.– Minden rendben volt szülői után? – érdeklődtem, mert a fiúk

jegyei enyhén szólva érdekesen alakultak. Meg egyébként is ciki

volt némán ácsorogni.

– Nekem nem volt gáz. A szüleim egymást hibáztatják, amiért

hülye vagyok – vonta meg a vállát Ricsi. A kijelentésére

mindannyian elnevettük magunkat. – Most mi van? Komolyan

mondom. Ez a legjobb az elvált szülőkben. Állandóan egymást

hibáztatják a jegyeim miatt, engem meg elfelejtenek.

– Dettó – bólintott Virág, még mindig a fagyott gumicukron

csámcsogva.

– Nálam ugyanez – bontott ki ezúttal egy csokis dobozt Zsolti.

Mi, Cortezzel mosolyogva hallgattunk, egyikünk sem tudott

hozzászólni az „elvált szülők gyerekei” témához, mert minket ez

nem érint. Igaz, Cortez a nagyszüleivel él, mert a szülei

diplomaták, és külföldön (Amerikában) laknak, de attól még nem

váltak el. Úgyhogy szórakozottan hallgattuk a többiek

eszmecseréjét, miközben megállt mellettünk egy fekete autó, és

Dave pattant ki az anyósülésről.

– Srácok, rémes éjszakám volt – kezdte köszönés nélkül. Dave

általában nem foglalkozik azzal, ha éppen beszélünk valamiről. Ha

ő megjelenik, róla kell szólnia mindennek. Megszoktuk már,

úgyhogy mosolyogva vártuk, hogy mit mesél.

– Én sem aludtam túl jól – mélázott Virág.

– Hahó! Nem zavar, hogy éppen sztoriban vagyok? – rázta meg

a fejét Dave, és folytatta. – Szóval, éjjel fél háromkor valami

csapkodott az ablakomon.

– Biztos a szél – mondtam.

– Igen, a szél, de nem ez a lényeg – rázta meg a fejét. –

Felébredtem rá, és próbáltam visszaaludni, amikor újra csapkodni

kezdett.

– Hóvihar volt éjjel, a szél letördelt néhány faágat, és…

– Most te mesélsz vagy én? – szólt rám türelmetlenül. – Bocs,

de meteorológiai befolyásoltság alatt állok – vontam meg a vállam,

mire a többiek elmosolyodtak.

– Tényleg, Reni, anyukád nem mondta, mikor lesz jobb idő? –

kérdezte Ricsi.

– Most még nagy havazások jönnek – feleltem. Az

osztálytársaim tök jól veszik, hogy anyu meteorológus és sokszor

látni a tévében. Az általánosban egy csomót cikiztek miatta, sőt,

egyszer még a „fagypont” becenevet is rám ragasztották. A

mostani osztálytársaim azonban lazán kezelik, általában csak

megkérdezik, hogy milyen idő várható.

– Hé, éppen sztoriban vagyok! Figyelnétek? – rázta a fejét

türelmetlenül Dave. Mindannyian felé fordultunk, úgyhogy

folytathatta. – Na, miután kinéztem az ablakon, és láttam, hogy

micsoda hóvihar van, nem tudtam visszaaludni. Negyed ötig

hallgattam az iPod párnámat, de egyszerűen nem voltam álmos…

– Mi az az iPod párna? – szóltam közbe.

– Párna, benne hangszóró és csatlakozó az iPodhoz. IPod párna.

– Aha, énem – bólintottam, bár annyira nem tiszta. Akkor ezmost zenélő párna? Mindegy.

Dave összefont karral ácsorgott, és a reakciónkat várta. Mikor

rájöttünk, hogy vége a mesélésnek, Cortez értetlenül nézett rá.

– És mi volt a rémes sztori?

– Mi az, hogy mi? Nem tudtam aludni! – közölte, mire a fiúk,

sóhajtva legyintettek.

– Ez nem egy nagy sztori, Dave! Értsd meg végre, nem kell

mindent, ami veled történik, úgy felfogni, mintha rendkívüli lenne.

Na, például nekem van sztorim. Több mint kétszázan nézték meg a

dobszólóm tegnap óta a videómegosztón – váltott témát Zsolti.

Cortez és Ricsi azonnal rákapott a témára, úgyhogy szegény

Dave kénytelen volt csendben hallgatni. Virággal otthagytuk őket,

és bementünk a suliba. Miután felmutattuk a belépőkártyánkat,

beléptünk az aulába. Máday igazgatóhelyettes szokása szerint a

Jeanne d’Arc-szobor mellett állt, és a belépő diákokat pásztázta.

Az előttünk haladó tizedikes fiúkkal kivetette a fülhallgatót, a

mögöttünk lévő tizenkettedikes lányokat pedig magához hívatta,

hogy a kezében tartott vonalzóval lemérje a csizmájuk sarkát.

– Veronika, mondd csak, fellépésre készülsz ezekkel a tizenkét

centis sarkakkal? – kérdezte, felvonva ívelt szemöldökét.

– Nem – rázta meg a fejét a lány.

– Akkor kérem figyelembe venni, hogy ez egy gimnázium, és

nem a Moulin Rouge. Akárhogy számolom, ezekben a csizmákban

hazatipegsz tíz perc alatt, egy laposabban visszaérsz hét perc alatt,

tehát nyolc óra ötre itt vagy – hunyorgott a karórájára nézve, mire

a lány sietősen megfordult és kispurizott az aulából.

Máday elégedetten bólintott, és tovább szemlélte az érkezőket.

Na igen, a Suli Réme becenéven is emlegetett igazgatóhelyettes

asszony meg a vonalzója elengedhetetlen kelléke a reggeleknek.

Előszeretettel méri a szoknyák hosszát, a cipők sarkát, és

kíméletlenül hazaküld mindenkit, akin kivetnivalót talál.

Mentségére legyen mondva, nem kis teljesítmény, hogy a legtöbb

diákról percre pontosan tudja, hogy mennyi idő alatt ér haza. Azt

beszélik, az a szerencsés, akinek még a nevét sem tudja. De ilyen

igazán kevés van. Virággal felbaktattunk a lépcsőn, és a folyosón

lévő suliboxokhoz mentünk. Amíg én kivettem az

irodalomholmim és betettem a táskám, Virág egy celluxdarabbal

ragasztott képet a szekrényébe.

– Újabb Pete Wentz-kép? – kérdeztem.

– Nem, ez most más – felelte. Na, erre felkaptam a fejem, mert

amióta ismerem Virágot, számára Pete Wentzen kívül nem létezik

más. Kiposzterezte vele a szobáját, a szekrényét, a fém tolltartóját,

plusz a gitárost rajzolgatja éjjel-nappal, róla nevezte el a

kutyáját… Egyszóval hatalmas fan. Ezért is esett le az állam,

amikor benéztem a szekrényébe, és a sok Pete Wentz között

megláttam egy számomra teljesen ismeretlen srác képét.

– Ő ki? – kérdeztem csodálkozva.

– Ő Robert Pattinson.

– Vagyis? – ráncoltam a szemöldököm. Kicsit ciki, de nem

vagyok túl jó az aktuális trendekben. Ha Virág nem mutogatnáállandóan a tinimagazinokat, akkor még annyit sem tudnék, mint

most.

– Vagyis a Twilight sztárja! – vágta rá csillogó szemmel.

– Vagyis? – kérdeztem összeszorított fogakkal, mert nem

akartam nagyon beégni.

– Várj – nyugtatott Virág, és kihalászott az egyébként

borzalmasan rumlis szekrényéből egy magazint. – Tessék, nézd át.

Bementünk a terembe, ahol Andris és Robi a tévét nézték,

miközben megállás nélkül vitatkoztak valami sorozatról. Leültem

az egyszemélyes padok közt a sajátomba (az ablak melletti sor,

második pad), és fellapoztam az újságot, majd kérdőn felnéztem,

mert Robi és Andris nemcsak vitatkoztak a Hősökről, hanem azt is

nézték.

– Ez hol megy? – kérdeztem, mert nem láttam lógót a

képernyőn.

– Ez? – mosolygott Andris. – Ez itt megy – mutatott fel egy kis

alakú lejátszót. A két kocka megint összekötötte a tévét valamivel.

Nagyszerű, így is miattuk bővül hetente a házirend.

Az osztály lármás volt, mindenki mászkált vagy ordított

valakinek. Kinga megállt a padom mellett, és felemelte a

kezemben tartott újságot.

– Renáta, tinimagazint olvasol? Ez nevetséges – közölte, és

húzott egyet az egyébként is fájdalmasan szoros copfján.

– Csak erről a Twilight dologról olvastam – magyarázkodtam,

bár nem is igazán akartam megmagyarázni Kingának. Elvégre

semmi köze hozzá, hogy mit olvasok!

– Már rég kiolvastam az egész sorozatot – vigyorgott

erőltetetten, aztán megperdült, és a helyére ment. Kinga lételeme a

versengés, és attól, hogy ő már rég túl van valamin, amiről én még

csak most hallok először, teljes mértékben nyertesnek érzi magát.

Klassz.

A csengő hallatára eltettem a magazint, és felkeltettem Virágot,

aki időközben elaludt a mellettem lévő padban. Kardos pontosan

érkezett, bevágta maga mögött az ajtót, amire az egész osztály

elhallgatott. Máday után Kardos tanár úr vezeti a képzeletbeli

népszerűtlenségi versenyt, szerintem rajtam kívül nincs még egy

diák, aki kedvelné.

– Antai-Kelemen Ádám a táblához, a többiek a

szöveggyűjteményt olvassák egy hang nélkül – közölte, és lecsapta

a naplót a tanári asztalra.

Na jó, talán ezek miatt a dolgok miatt nem szeretik annyira.

Kinyitottam a könyvem, miközben hátrafordultam. Cortez éppen

feltápászkodott a mögöttem lévő padból, és felelni indult.

– Készültél? – suttogtam, mire óvatos mosolyra húzta a száját.

Oké, azzal együtt, hogy a világ legszebb mosolyával ajándékozott

meg, ez azt is jelentette egyben, hogy nem készült. Ami óriási

szívás, ugyanis az elmúlt félévben végig korrepetáltam

irodalomból, csak akkor hagytuk abba, amikor biztosan kettesre

állt. Rossz előérzetem volt annak ellenére, hogy borzasztóan

szerettem volna a csütörtök délutánokat újra Cortezzel tölteni. Hairodalomkorrepetálás ürügyén, akkor úgy.

Kardos Cortez kezébe nyomta a kinyitott tankönyvet.

– Verselemzés.

Tíz kemény percig alázta Cortezt, aki jóformán hozzá se tudott

szólni a dolgokhoz. Én lehajtott fejjel hallgattam a szenvedést.

Szörnyű volt.

– Gratulálok, ezt a félévet is jól kezdted – írta be Kardos az

egyest, Cortez pedig visszaült a helyére. Nem hiszem, hogy egy

tanár valaha elfelejti, ha egy diák sorban adja be az üres

dolgozatokat (Cortez így indította a kapcsolatukat), így Kardos

pikkelése valamennyire jogos. Csak hát szegény Cortez…

Mielőtt továbbhaladtunk volna az anyaggal, kinyílt az ajtó, és

Arnold lépett be. Kardos felháborodottan az órájára nézett.

– Neményi, ez aztán már több a soknál! Húszperces késés?

Arnold a tőle megszokott nyugalommal vonta meg a vállát. –

Elnézést, tanár úr, a kocsifelhajtónk lefagyott az éjjel, ezért

jégtöréssel kezdtem a reggelt, amitől a megszokottnál is

rezignáltabb vagyok – közölte. Kardos nagyokat pislogva meredt

rá.

– Értem, rendben van.

Arnold a helyére indult, amikor Kardos utána szólt.

– Azt mondtad, rezignált?

– Igen.

Kardos elismerően bólintott. Hát igen. Arnold messze a

legokosabb diák az egész suliban, vele kevés tanár kezd ki.

Állandó későként sem problémáznak vele, ugyanis totális kitűnő

átlagával (ami azt jelenti, hogy az egész félévben nem volt ötösnél

rosszabb jegye), a tanulmányi hét abszolút győzteseként abszolút

iskolaelsőnek számít. Ami kilencedikesként őrült nagy

teljesítmény. Ha nem ismerném ennyire jól, azt mondanám,

lehetetlen, pedig nem az. Arnold egyszerűen zseni.

A csendes irodalomóra után a többiek fellélegeztek, mert dupla

franciánk következett Monsieur Durand-nal. Mivel a Szent

Johanna francia kötődésű iskola (olyannyira, hogy kiemelt tárgy a

francia nyelv, sőt, a felvételik is franciául folynak), ez az egyetlen

tárgy, amiből kivétel nélkül mindenki jó.

Ebédszünetben Arnolddal és Virággal vettünk forró csokit a

büfében, és kimentünk az udvarra. Amíg Virág a gőzölgő poharat

fogta a két tenyere közt, remélve, hogy felmelegszik tőle, Arnold a

kinyomtatott színházi programot mutatta nekem.

– Érdekel?

– Persze! – vágtam rá azonnal, átnézve a műsort. Vízkereszt,

Ahogy tetszik, Szentivánéji álom, Sok hűhó semmiért… Mégis, kit

nem érdekelnek a Shakespeare-darabok?

– Mi az? Mozi? – kérdezte Virág.

– Színház – feleltük egyszerre.

– Ja, azt hittem, valami jó – vonta meg a vállát Virág, mire

Arnold azonnal vitába kezdett, én pedig mosolyogva hallgattam

őket. Oké, talán tényleg van, akit ez nem dob fel.

Suli után otthon megcsináltam a házikat, meg készültemholnapra, aztán kimentem Virággal megsétáltatni Pete Wentzet.

Mármint a kutyáját. Anyu a kezdődő havazás miatt későn ért haza,

emiatt viszont nem volt vacsora, úgyhogy rendeltünk. Mi, apuval

ennek kifejezetten örültünk, de persze csak magunkban.

– Nem is tudom, hogy tudnak mindennap ilyen ételeket enni az

emberek – húzta el a száját anyu a rendelt pizzát nézegetve.

– Én sem. Ez borzasztó! – bólogatott apu, miközben már befalta

a sajátját, és az enyémmel szemezett. Mosolyogva megkínáltam,

de anyu nem engedte. Apu egyetértően bólintott, de azért le tudtam

olvasni a szájáról, hogy hagyjam meg, majd később megeszi.

– Mi volt a suliban? – kérdezte anyu.

– Semmi – feleltem. A szüleim előbb össze, majd rám néztek.

Ja, igen, mindig elfelejtem, hogy a „semmi”, az tabu szó, ha egy

kamasz ezt mondja, akkor a felnőttek óriási problémát és

visszafordíthatatlan eltávolodást gondolnak mögé. Pedig tényleg

van, amikor semmi nincs. Mindegy, gyorsan korrigáltam.

– Illetve Arnold felajánlott egy színházbérletet.

– Igazán? Ez nagyszerű. Menj színházba, az nagyon jó program

– hagyta jóvá anyu. Apu kicsit nehezebb eset.

– Arnold? Színházba? Arnolddal színházba? Este? Esti darabra

Arnolddal?

– Nem csak ketten. Az anyukája jönne velünk – mentegetőztem

azonnal. Apu hajlamos besokallni, ha arról van szó, hogy egy

fiúval megyek valahova. Pedig ilyen aztán nem szokott lenni.

– Na és Virág? – próbálkozott apu.

– Virágot nem érdekli a színház – tártam szét a karom. –

Virágról jut eszembe, felhívtam az anyukáját, és megbeszéltem

vele, hogy itt alszik a hétvégén – váltott témát anyu cselesen.

– Oké – vigyorogtam.

– Várjunk csak. Ott tartottunk, hogy Reni színházba megy. Mit

akar ez az Arnold gyerek? – értetlenkedett tovább apu.

Anyu intett, hogy nyugodtan menjek fel a szobámba, majd ő

elintézi. A lépcsőn felfelé még hallottam, hogy erről vitatkoznak,

illetve apu próbál vitázni, de anyu hamar lerendezte.

Becsuktam a szobaajtóm, és bekapcsoltam a gépem. Az msn-en

csak páran lézengtek, az ő állapotuk is elfoglalt volt vagy nincs a

gépnél. A depresszív téli időjárás miatt egyébként szinte

valamennyi fiú osztálytársam tévésorozatokkal tölti a délutánjait és

estéit, és mivel én egy ilyet sem nézek, újabban egyáltalán nincs

közös témánk. Sőt, mikor megkérdeztem, hogy rajtam kívül már

senkit nem dob fel egy nyomott januári délutánon belemerülni egy

klassz könyvbe, egész egyszerűen kiröhögtek. Oké, többek

között ezért sem tartozom a „menő diákok” közé. A gimi

farkastörvényei szerint „kúl”, aki képben van a legújabb zenékkel,

sorozatokkal és trendekkel, és kétségtelenül „nyomi”, aki a Beatles

– White album hallgatása közben a Moby Dicket olvassa. Éljenek a

diákévek…

Cortez irodalomfelelete: 5/1 – még csak most kezdődött a félév,

de megint bukásra áll. Jaj.

Sulirádió: 5/5 – Ma a California Dreaminget adták egész nap,jelezve, hogy unják a telet. A nap végére már a diákok unták a

számot.

Rendelt pizza: 5/5 – klassz volt.

Robert Pattinson: 5/? – még mindig nem nagyon tudom, hogy

ki az, de menő lehet. Majd csekkolom.

Január 21., szerda

Reggel Virággal köszöntünk a suli lépcsője előtt ácsorgó

fiúknak, aztán mivel elkérték, odaadtam a kémiaházim, és

bementünk az épületbe. Hát, Ricsiékkel kábé ennyi a közös

témám. Hurrá.

Az aulában Máday ig. helyettes a szokott helyén állt, és amikor

észrevett, felénk szólt.

– Renáta!

Megfagyott az ereimben a vér. Gyorsan végignéztem magamon.

Kék kordbársony nadrág, fehér színű, lapos hótaposó csizma, fehér

kötött garbós pulcsi és kabát. Ezzel csak nincs gondja!

– Ne felejtsd el, órák után megbeszélés!

Csak a suliújság februári számának megbeszélésére

figyelmeztetett, úgyhogy megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

A folyosón elhelyezett suliboxok mindegyikébe egy papír volt

csúsztatva, ami félig kilógott az ajtók résén. Mikor a sajátomhoz

értem, kihúztam a szórólapot, és gyorsan elolvastam. Az állt rajta,

hogy lehet szavazni a farsangi bál témájáról.

– Ez mit jelent? – kérdeztem csodálkozva.

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Virág.

A folyosón megjelent Kinga és a mögötte vonuló négy a-s lány

csordája.

– Mire szavaztok? – kérdezte Kinga, megállva a szekrényem

mellett.

– Nem igazán tudom, hogy mi ez – ráztam a fejem.

– Tudod, Renáta, ha vennéd a fáradságot és megnéznéd a Szent

Johanna honlapján az archívumban lévő fotóalbumokat, és

kikeresnéd közülük az elmúlt évek farsangjait, akkor értenéd.

– Kinek van ennyi szabadideje? – kérdeztem vissza, mielőtt

még tovább alázna.

– Aki szán rá. Nézd, én edzésre járok, díjugratóversenyeken

veszek részt, emellett van energiám kitűnő tanulónak lenni,

suliújságot írok, színjátszókörös vagyok, plusz ismerkedem

Holdfénnyel is, hogy jól tudjunk együtt dolgozni…

– A Holdfény valami banda? Van MySpace oldala? – pislogott

nagyokat Virág. Kinga lesajnálóan megrázta a fejét.

– Virág, szörnyen egyszerű vagy! Van élet a MySpace-en és a

bandákon túl is. Holdfény az új lovam, akivel edzek – közölte

felszegett állal, aztán amikor látta, hogy ehhez nem igazán tudunk

hozzászólni, visszatért a farsangra. – A kitöltött lapot az aulában

található ládába kell bedobni péntek délutánig; amire a legtöbb

szavazat érkezik, az lesz a farsang témája, ergo mindenki annak

öltözik.

– Ti mit írtok rá? – kérdeztem. A többes szám Kingára meg az

a-s lányokra vonatkozott, akikkel, mondjuk, még egy szót semváltottam, de mindegy.

– Reneszánsz. Szép ruhák, báli hangulat – ábrándozott Kinga.

– Ez borzalmas nagy kitolás a fiúkkal – szörnyedtem el. Akkor

harisnyás, Robin Hood kinézetű srácok rohangálnának a

tesiteremben. Jaj.

– Kit érdekel? Nekem jól állna, ez a lényeg – közölte Kinga. Na

igen. Kinga az empátia hiányának tökéletes példája.

Kémia előtt a labor első padjában Cortez és Virág még

gőzerővel másolta a házit a füzetemből, a mellettem ülő Ricsi

pedig a fingerboardjával játszott a padon.

– Ebben mi a jó? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, mert

még mindig nem tudtam rájönni, mit lehet élvezni azon, hogy egy

kis gördeszkát lököget az ujjaival.

– Figyeld. Ez egy új trükk – mutatta Ricsi. A padon

támaszkodva követtem a bemutatót, és bár próbáltam koncentrálni,

annyira nem kötött le. Pedig tényleg szeretném, hogy érdekeljen,

mert Cortez és Ricsi nagy deszkások, és ahhoz, hogy tudjak

Cortezzel beszélgetni, tisztában kéne lennem a deszkás dolgokkal.

Mondjuk, az elszántságom kimerült annyiban, hogy kértem

karácsonyra egy gördeszkát, amire egyszer már rá is álltam.

Vagyis megpróbáltam.

Csengetéskor Virág odahozta a füzetem, aztán gyorsan a

helyére ment, mert a labor ajtaja becsapódott, és Gondos tanárnő

az összetéveszthetetlen vörös hajával megjelent a teremben. A

diákok körében az a legenda járja, hogy Gondos a kémialaborban

állítja elő magának ezeket a lángoló hajszíneket. Nem is tudom.

Biztos van valóságalapja.

– Richárd, szeretnéd megoldani a táblánál a házi feladatot? –

nézett Gondos fürkészve a padunk felé.

– Hogyne – állt fel Ricsi magabiztosan, felkapva a füzetét.

Mosolyogva néztem, ahogy Ricsi (aki egyébként annyira sötét

kémiából, hogy még a vegyjeleket sem ismeri) felmásolja a

házi(ma)t a táblára.

– Nagyszerű. Pompás – tapsikolt Gondos, és beírta az ötöst. Az

osztály egy része (Kingával az élen) hangos nemtetszését fejezte

ki, mire a tanárnő gyilkos pillantással elhallgattatta őket.

Ricsi lazán visszaült mellém.

– Nincs mese. Zseninek tart – tárta szét a karját, és vigyorogva

megvonta a vállát, amikor Cortez hitetlenkedve hátrafordult.

– Na igen. Zseni vagy – suttogtam visszafojtott mosollyal, és

jegyzetelni kezdtem a füzetembe. Ricsi az én házijaim és súgásaim

révén színötös kémiából, ráadásul emiatt a tanár annyira okosnak

tartja, hogy versenyre is akarta küldeni. Érdekes.

Tesi után kipirultan és fáradtan ücsörögtem az öltözőben

(Korponay tanárnő tornateremköröket futtatott velünk, én négy

után összeestem), és Virágot vártam, aki még a futástól lelapult

haját tupírozta, hogy visszanyerje az eredeti „manga” fazonját. Az

a-s lányok öltözés közben megállás nélkül csevegtek. Az ilyen

fecsegést általában elengedem a fülem mellett, ma azonban

elhangzott egy mondat, amire odafigyeltem.Ládátok, Cortez hogy nézett rám? – kérdezte Edina.

– Nem – felelte egyszerűen Kinga, és becopfozta a haját.

– Pedig észrevetettem, hogy futás közben bámul…

A fülemben dobogott a vér, és próbáltam feltűnés nélkül

figyelni a beszélgetést. Kinga észrevehette, hogy lesápadtam, és

unottan a plafonra meredt.

– Dina, fiúk fociztak órán, senki nem nézett téged futás közben

jelentette ki.

– Pedig nézett – erősködött tovább Edina.

Oké, számomra teljesen nyilvánvaló, hogy Edina odavan

Cortezért (ki nincs?), de hogy ez nem egyoldalú, az új infó.

Elvégre Cortez eddig nem mutatott semmifajta érdeklődést Edina

iránt. Eddig. Jaj.

Edina a tükör elé állt, és elővette a szájfényét, közben pedig

tovább áradozott Cortezről.

– Szerintem Cortez járna velem. Ő is menő, én is. Mi akadálya?

– kérdezte, a három a-s lány pedig egyetértően bólogatott. Én meg

megsemmisülten ültem a padon. Szerencsémre Kinga közbeszólt.

– Most viccelsz? – kérdezte, egy pillanat alatt kizökkentve

Edinát az ábrándozásból. – Cortez már most az egyik legmenőbb

srác a suliban, tele van felsőbb évfolyamba járó haverokkal,

ráadásul a tizedikes lányok is odavannak érte. Értékelem a pozitív

hozzáállásod, de én azért látom némi akadályát annak, hogy csak

úgy járjatok – hadarta. – Ja, és túl sok szájfényt tettél fel, olyan,

mintha beleestél volna a tégelybe – vigyorgott Kinga megalázóan,

aztán sarkon fordult és kiviharzott.

A három a-s lány kuncogva követte, végül Edina is belátta,

hogy van igazság abban, amit hallott, és sértődötten távozott.

– Jól megmondta nekik, nem? – mosolygott Virág, amikor

elérte a célját, és a haja oldalválasztékból eltakarta a fél szemét,

hátul pedig tupírozottan meredt az ég felé.

– Aha – bólintottam. – Csak ez rám is vonatkozik.

– Hogy érted?

– Ha Edina kevés Cortezhez, akkor én mit mondjak? Egyáltalán

nem vagyok menő! – sóhajtottam.

– De okos vagy! És szerintem az menő! – vigasztalt Virág, én

pedig halványan elmosolyodtam.

Rendes, hogy próbált feldobni, és valamennyire sikerült is, de

azért amit Kinga mondott, az tényleg igaz. Cortez eleve nagyon

kúl, stílusban és megjelenésben egyaránt, ehhez már csak plusz,

hogy Cortez és Ricsi a tizenhatot töltik. (Ricsi esetét homály fedi,

őt egy másik suliból vették át, valószínűleg ott bukott, de senki

nem tudja biztosan, mi történt, Cortez pedig évismétlő, mert

Amerikában járt egy évet gimibe, és Borrel igazgató úr csak úgy

vette fel, ha újrajárja a kilencediket.) így hát szomorúan, de megint

be kellett látnom, hogy Cortez meg én… az lenne a világ

nyolcadik csodája. Óriási. Önbizalmat meg majd nyerek valahol.

Mindegy.

Infón Tölgyessy tanár úr közölte, hogy szövegszerkesztés után

elfoglalhatjuk magunkat.Arnolddal egy géphez ültünk és Honfoglalóztunk, a mellettünk

lévő gépnél pedig Virág szerkesztett MySpace-oldalt.

– Nézzétek, ez az új layoutom – szólt, mire odanéztem. Az

oldal a következőképpen néz ki: fekete háttér, amin apró pink

halálfejek villognak meg eltűnnek, meg csillognak.

– Klassz – ismertem el.

– Reni, már nem azért, de döntik a várad – közölte Arnold. –

Hé! – fordultam vissza. – Azért segíthettél volna, nem figyeltem.

– Az a te várad, védd meg te – vonta meg a vállát.

– Várjunk csak! – néztem a monitorra. – Te döntötted le a

tornyom! Most megtámadlak! – közöltem elszántan, mire Arnold

hátradőlt, és hagyta, hogy nyerjek. Ez így volt fair. Azt hiszem.

Utolsó óra után Kingával és Arnolddal a suliújság termébe

mentünk. Már mindenki bent volt, az érkezésünk után Timi (a

főszerkesztő) becsukta az ajtót, és neki is kezdett a

megbeszélésnek.

– Ki hogy áll?

– Én kész vagyok – szólalt meg rögtön Kinga, és a mappájából

kivette a színes lapokra írt cikkét.

– Többiek?

– Én még dolgozom rajta – mondta Arnold.

– Jó, de férjen bele két oldalba!

– Mi? – háborodott fel Kinga. – Mostantól mindig kétoldalas

cikket írhat?

– Igen.

– Miért?

– Mert – sóhajtotta Timi – Neményi cikkei a legolvasottabbak.

Azokról kapjuk a legtöbb visszajelzést. És ennyi. Tovább. Reni,

veled mi van?

– Elakadtam a filmajánlóval – vontam meg a vállam.

– Kérj segítséget, és péntekre add le! Februári ajánlót a

legkönnyebb írni, szedd össze magad!

– Oké – bólintottam.

Láttam Kingán, hogy nagyobb letolást várt. Mikor végeztünk a

megbeszéléssel, és kimentünk a teremből, ennek hangot is adott.

– Itt bárki bármit megtehet! Arnoldnak már két oldala van,

Renáta késhet, az én mondataimat meg szanaszét húzgálják –

hőbörgött.

Ráhagytuk, ilyenkor Kinga begőzöl, de néhány dühkitörés után

majd megnyugszik. Általában.

Hazaérve azonnal belevetettem magam a cikkírásba, és nagy

nehezen kész is lettem vele (anyu megengedi, hogy ha

anyaggyűjtéshez kell, akkor korlátlanul használjam a gépem).

Mondjuk, keresgélés közben felmentem a közösségi portálra, és

visszajelöltem két Szent Johannás diákot (egy 10/b-s lányt és egy

12/a-s fiút), akik ismerősnek jelöltek, plusz merő véletlenségből

rámentem Cortez adatlapjára, és megnéztem, frissült-e, amióta

utoljára láttam. Sajna nem, még mindig csak egy deszkás kép van

fent róla, amit már rég lementettem a gépemre.

Sulirádió: 5/5 – Good Charlotte szólt egész nap. Máday,mondjuk, nem értékelte annyira, mint a diákok.

Edina: 5/1 – még mindig kiborulok, ha eszembe jut.

Kémia: 5/5 – Gondos kedvenc diákja egyértelműen Ricsi. Ez

azért vicces.

Suliújság: 5/5 – Végre kész lettem a cikkel, holnap le is adom.

Virág adatlapja a közösségin: 5/5 – egy rakás új képet tett fel, a

huszonnégy feltöltött kép közül egy van, amit magáról készített a

tükör segítségével (sajna a képben benne van a vaku is), egy, amin

ketten vagyunk, és a suli előtt készítettük magunkról (ez az én

oldalamon is fent van), az összes többi Pete Wentz és Twilight.

Január 22., csütörtök

Reggel kisebb hiszti után (nem találtam a színes kötött pulcsim)

apu vitt minket suliba. Ilyenkor kicsit sajnálom szegény aput, mert

rendszerint akkor borulok ki, amikor anyu nincs otthon, és apu

még nem igazán tudja kezelni a „nem találom egy ruhadarabom,

mindjárt megőrülök” kitöréseimet. Egy kamaszkezelő könyvből

próbálta kilesni, hogy ilyenkor mi a teendő, de mielőtt rájött volna,

már lenyugodtam. Meglett a pulcsim, ott volt, ahol lennie kell, a

gardróbban. Mindegy.

Virág a kapunkban ácsorgott, aztán amikor kiálltunk a kocsival,

beszállt a hátsó ülésre.

– Suli után Simsezünk? – kérdeztem, mire Virág csalódottan

megrázta a fejét.

– Nem jó, anyu jön értem, oltásra visszük Robert Pattinsont –

felelte. Összeráncolt szemöldökkel meredtem rá.

– Kit?

– A kutyámat – tette hozzá.

– Azt hittem, Pete Wentz a neve.

– Az volt, de mostantól már Robert Pattinson.

– Megváltoztattad a kutyád nevét? – döbbentem le.

– Igen. Úgyse hallgatott rá.

– Értem – bólintottam. Azt hiszem, Virágnak új kedvence van.

Órák előtt bementem a suliújság termébe, hogy leadjam a cikkem.

Timi két perc alatt átnézte az ajánlóimat.

– Ezek jók lettek – biccentett, amikor felnézett a lapokból. –

Oké – indultam kifelé a teremből, amikor megláttam egy halom

kinyomtatott papírt. – Az kié?

Timi sóhajtva odafordult.

– Mit gondolsz?

– Arnold? – mosolyodtam el.

– Igen. Este küldte át e-mailben, egy órája próbálom

szerkeszteni.

– Mi a gond vele?

– Hát épp ez az! – tárta szét a kezét. – Semmi! Négy oldal

lenne, legkisebb betűnagysággal is, ami nagyon sok. Csakhogy

nem tudom szétszedni. Túl jó az egész.

– És akkor mi lesz?

– Máday eldönti. Szerintem lehozzuk az egészet. Nem tudom,

mit csináljak Arnolddal. Őrület, miket ír.

– Igen, borzasztóan ügyes. Szerintem menjen a négy oldal.– Kinga lázadni fog. Már így is hőbörgött a két oldalért – nézett

rám tanácstalanul Timi.

– De szerintem csak ő, egyedül. A többiek benne lennének.

Otthagytam a gondterhelt Timit, és az aulán átvágva láttam, hogy

sokan dobálják be a ládába a farsangi szórólapokat.

– Szavaztál már? – állított meg egy tizenegyedikes lány.

– Még nem – ráztam a fejem.

– A reneszánszra szavazz!

– Jó, de miért olyan fontos ez? – csodálkoztam.

– Kilencedikes vagy, ugye? – sóhajtotta csalódottan, mire

bólintottam. – Jó. Nekem ez a harmadik farsangom a Szent

Johannában, és már baromira unom, hogy sokkal több a fiú.

– Az miért baj? – kérdeztem. Igaz, a suliban tényleg sokkal több

a fiú, a mi osztályunkban is csak hárman vagyunk lányok, az asoknál

négyen, és ez az arány általában jellemző. Csak nem

értettem az összefüggést.

– Mert évek óta szeretnénk egy reneszánsz farsangot, csakhogy

hiába szavaz minden lány erre, sokkal több fiú van, akik pedig

állandóan valami baromságra szavaznak! Annyira szeretnénk már

harisnyában látni őket bosszúból, az elmúlt évek szívatásai miatt.

– Szívatás?

– Múlt évben kalózfarsang volt, belépés csak rajzolt bajuszban!

El tudod képzelni, hogy néztünk ki?

Ahogy próbáltam elképzelni, akaratlanul is elnevettem magam.

Azt hiszem, ideje lenne átnézni a suli honlapján lévő archívumot.

A következő szünetben Virággal együtt be is dobtuk a

szavazólapunkat, mindketten a reneszánszt írtuk rá, de szerintem

(ahogy az osztályban a fiúktól hallottam) ez idén is elmarad.

És következett a rémálmom. A rajzóra. Vladár csengetéskor

becsukta maga mögött az ajtót, és mosolyogva nézett végig az

osztályon. Mondjuk, amikor rajtam átsiklott a tekintete, mintha

megrándult volna egy ideg az arcán, de mindegy, biztos csak

képzelődtem. Viszont nyílt titok, hogy nem én vagyok a kedvenc

diákja.

– A mai órán párban dolgozunk – kezdte. A vállam fölött

hátrafordultam Ricsihez, aki már előre jól szórakozott a dolgon. A

névsor miatt kémián és rajzon együtt ülünk és dolgozunk. De amíg

az előbbi általában jól sül el, az utóbbi inkább katasztrofálisan. Ez

van.

A feladat egyszerűnek tűnt, kezeket kellett rajzolni, vagyis

Vladár szerint „különböző kézmozdulatokat örökítünk meg”. Ezt

mindenki máshogy értelmezte, Virág a fekete-pink bolyhos végű

tollát fogta meg, és úgy tartotta a kezét, hogy Cortez le tudja

rajzolni. Dave úgy csinált, mintha a mobiltelefonja gombját

nyomná meg, Zsolti pedig „metálosan” felmutatta a mutató és

kisujját Arnoldnak, de Vladár közbeszólt.

– Több komolyságot!

Magam elé vettem a rajztáblám, és Ricsi kezére néztem. Éppen

rátette a mutatóujját a fingerboardjára.

– Te most viccelsz, ugye? Örülök, ha egy ujjadat le tudomrajzolni, vidd innen a kis gördeszkát! – ráztam meg a fejem.

– Kezdjem én? – röhögte el magát.

– Megköszönném.

Az én kézmodellkedésemmel nem volt gond, elővettem a Moby

Dicket, és a kezemben tartva olvastam, közben pedig Ricsi rajzolt.

Csak az a baj, hogy Ricsi a rajzolásba merült bele, én az

olvasásba, úgyhogy amikor feleszméltem, már csak tíz percem

maradt a saját rajzomra.

– Rendben, lassan fejezzétek be a rajzolást, és hozzátok ki! –

szólt hangosan Vladár.

Mindenki elkezdett sietni, még satíroztak, javítgattak,

szemmértékkel ellenőriztek, én meg totál bepánikoltam. Ahogy

magamat ismerem, egy év is kevés lenne, hogy lerajzoljak egy

felismerhető kezet, nemhogy pár perc. Ráadásul tovább stresszelt,

hogy Kinga stréber módon elkezdte összeszedni a lapokat.

– Most mit csinálunk? – röhögött Ricsi olyan jóízűen, hogy ha

nem rólam lett volna szó, biztos én is jól szórakozom.

– Várj, gondolkozom. Pillanat – rágtam a ceruzám végét, majd

eszembe jutott a megoldás. – Megvan! Tedd rá a tenyered!

– Nem hinném, hogy… – rázta a fejét Ricsi, de elkaptam a

kezét, és rányomtam a tenyerét a lapra. Egy perc alatt

körberajzoltam a kezét, mondjuk, a sietségtől néhány helyen

megszaladt a ceruzám, ott olyan lett Ricsi keze, mintha valami

kinövése lenne, de összességében kezet ábrázolt a rajz, és ez a

lényeg.

Kinga hozzánk ért, és felvont szemöldökkel vette el a rajzom.

– Ez érdekes lesz – bólogatott, előre felkészülve a balhéra.

Sajna igaza volt.

Vladár egymás után értékelte a képeket, Cortez és Virág

csillagos ötöst kapott, az ő rajzuk szokás szerint kiállításra való,

Arnold sötéten árnyékolt kézrajza állati szépen sikerült, de a

többiek sem panaszkodhattak, majdnem mindenki ötöst, de

legalábbis négyest kapott. Aztán Vladár a következő laphoz ért, és

felnézett. Hát igen. Tudtam, hogy az vagyok én.

– Miért nem lepődöm meg? – kérdezte a plafonra bámulva.

A többiek egy emberként fordultak felém. Ez nem ér! Honnan

tudja mindenki, hogy csakis rólam lehet szó?

– Az osztályfőnöke, az irodalomtanára, a szülei, de még az

osztálytársai is esedeznek félév előtt, hogy megadjam a kettest,

ami csakis a jóindulatomon múlt! És mit tesz az első rajzórán,

amíg a többiek a feladatot végzik? Olvas. És mit ad be óra végén?

Ezt! – mutatta fel a rajzom, mire lehajtottam a fejem, a többiek

meg felröhögtek. Megaláztatás felsőfokon. Hurrá.

– Tanár úr, nem maradt időm… – kezdtem érvelni, de Vladár

egy határozott kézmozdulattal leintett.

– Bármit, csak ezt ne! Természetesen egyedül neked nem elég

az idő! Gúnyt űzöl a tárgyamból!

– Nem! Dehogy – ráztam meg a fejem. Miért van az, hogy

állandóan ennyire kiakasztom Vladárt? Jaj.

– Rendben van, én értem a tréfát. Remélem, te is – tette visszamaga elé a rajzlapot, és Ricsi tenyerének a közepébe egy hatalmas

egyest írt. Még be is karikázta. – Tessék – nyújtotta felém.

Lehajtott fejjel felkászálódtam, és mint valami bűnöző, úgy

sunnyogtam ki a rajzomért. Pedig ez most nem is az én hibám volt.

Vagyis nem teljesen. A csengő mentett meg. Átmenetileg, mert

attól még kaptam egy egyest. Ami azt jelenti, hogy megint bukásra

állok rajzból. A fenébe! Szünetben Virág és Arnold próbált

vigasztalni.

– Kijavítod, majd segítünk – próbálkozott Virág.

– Nem tudom, eléggé reménytelennek látom a helyzetemet –

csóváltam meg a fejem.

– Egyébként is, mi az, hogy az osztálytársaim könyörögtek a

kettesemért? Ez azért túlzás, nem? – háborodtam fel. Virág és

Arnold lehajtott fejjel ácsorgott. – Nem? – kérdeztem újra.

– Én megemlítettem rajzszakkörön… párszor – ismerte be

Virág.

– Én egyszer-kétszer lementem Vladárhoz szünetben, hogy jobb

belátásra bírjam – tette hozzá Arnold.

– De kedvesek vagytok! – érzékenyültem el.

– Ne hálálkodj. Megint bukásra állsz – szólt rám Arnold, mire

újra elnevettük magunkat.

A jókedvünk nem tartott sokáig, ugyanis Gazdag tanárnő a

duplamatek első órájában röpdolgozatot íratott, és bár Arnoldé és

az enyém ötös lett, jópár egyes is született. Többek között Virág,

Andris, Zsolti, Ricsi is karót kapott, és Cortezé is csak azért lett

kettes, mert a felemelt lapomról le tudta nézni az első feladat

megoldásait. Hát, elkezdtük a félévet, az biztos.

Mivel Virág elment beoltatni az új nevű kutyáját, Arnolddal

hazaindulás előtt benéztünk a könyvtárba. Számomra a Szent

Johanna könyvtára a legkedvesebb hely a suliban (a többi diák

mind a tesiteremért van oda, ahol két oldalon lelátók vannak).

– Körbenézünk vagy keresel valamit? – kérdezte Arnold,

amikor beléptünk a félkör alakú helyiségbe.

– Keresek – mondtam, és odaléptem a könyvtárosnő asztalához.

– Stephenie Meyer-könyvet szeretnék kivenni – szóltam. Arnold

azonnal nemtetszését fejezte ki: megrázta a fejét.

– Mindegyik kint van – közölte a könyvtáros.

– Tényleg? – döbbentem meg. – És franciául?

– Mindenhogy.

– Köszönjük – vontam meg a vállam, és Arnolddal együtt

kimentünk. – Mi az, hogy nincs kölcsönözhető? – csodálkoztam,

mert ez azért fura. Még nem találkoztam kikölcsönzött könyvvel a

Szent Johannában.

– Kivették. Miért érdekel ennyire az a könyv? – kérdezte

Arnold, miközben kiléptünk a suliból, és elindultunk a csúszós,

meredek budai utcán, hegynek felfelé.

– Mert tök ciki, hogy mindenki ismeri, és én nem olvastam

még… – hadartam, és az arcom elé húztam a Szent Johannás

sálam, hogy a fagyos szél ne csípje szét.

– Ne viccelj már! Millió olyan könyvet olvastál, amiről másmég csak nem is hallott! Egyáltalán nem baj, ha nem kapod fel a

manapság legnagyobb popularitásnak örvendő ócskaságot, csak

mert mindenki ezt bújja. Ráadásul ha mindenképp vámpírokról

akarsz olvasni, akkor sokkal inkább ajánlom Anne Rice-t –

közölte, mire összevont szemöldökkel fordultam felé.

– Vámpírok?

Hát igen. Tényleg le vagyok maradva a trendi dolgokkal. A

könyvtárból kivették mindet, Virág átnevezi a kutyáját, Kinga

olvasta, Arnold elítéli. Ezek szerint tényleg illene ismernem.

Komolyan, többet kéne tinimagazint olvasnom! Anyu otthon volt,

a konyhában főzött.

– Mi volt a suliban? – kérdezte, miközben lapozott a

szakácskönyvben.

– Jó és rossz hír – próbálkoztam az ezeréves trükkel.

– Előbb a jót.

– Matek ötös.

– Rossz?

– Rajz. Egyes – közöltem kicsit halkabban.

– Renáta, ez nem igaz! – fordult felém anyu. Renátának csak

akkor szólítanak, ha haragszanak rám. – Nyomatékosan

megkértünk rá, hogy figyelj oda a rajzra! Megint mit csináltál?

– Semmit! – mentegetőztem. – Ricsi keze a hibás!

Anyu összefont karral állt velem szemben. Azt hiszem,

magyarázatot várt. Mikor részletesen elmeséltem, akkor sem

enyhült meg.

– Csak a kettes szintet tartsd! Megígértem félév előtt a tanár

úrnak, hogy igyekezni fogsz!

– De én igyekszem! Vladár pikkel rám!

– Persze hogy pikkel, ha két perc alatt összecsapod a rajzod,

addig meg olvasol!

– Nem magamtól olvastam. Ricsi úgy rajzolta a kezem!

– Na és a lapok csak úgy maguktól forogtak!

– Nem tehetek róla, hogy érdekes a könyv!

– Ki kell javítanod! Nem állhatsz bukásra rajzból!

– Tudom – hajtottam le a fejem. Ezt jól megkaptam.

De mégis hogy igyekezzek jobban rajzból? Arra még készülni

sem tudok.

Megyek, megcsinálom a házim – intettem anyunak.

– Tudom, hogy most mérges vagy és úgy érzed, senki nem ért

meg! – közölte anyu. – És azt is megértem, hogy legszívesebben

üvöltve kirohannál a világból, de hidd el, a saját érdekedben kell

kijavítanod akkor is, ha most annyira dühös vagy, hogy úgy érzed,

csukott ajtók mögött, a szobádban kell kitombolnod magad –

bólogatott anyu megértően.

– Nem, semmi ilyesmit nem érzek. Csak francia kultúrából sok

házim van – válaszoltam értetlenül.

– Ó, akkor jó – könnyebbült meg anyu. – Azt hittem,

felgyülemlett düh van benned, ami kitörni készül.

– Nem, nincs – mosolyodtam el. Furák azok a kamaszkezelő

könyvek.Rajzóra: 5/1 – jaj.

Msn: 5/4 – mindenki rám írt pár kedves szót a rajzjegy miatt.

Meg Dave, hogy adjam már oda, mert feltenné a netre.

Webkamera Virággal: 5/5 – jól van a kutyája, akárhogy is

hívják.

Farsangi téma: 5/? – kíváncsi vagyok, mi lesz.

Sims: 5/5 – építettem egy új házat, szép lett.

Január 23., péntek

Laza nap. A tanórák klasszul teltek, semmi extra nem történt,

továbbhaladtunk az anyagokkal. Ma mindenki be volt zsongva a

jövő heti farsangi hét témája miatt, amit ebédszünetben

összesítettek.

Szinte mindenki a folyosókon ácsorogva várta az eredményt,

amíg egyszerre csak a sulirádióban elhallgatott a ParamoreDecode, és a stúdiós beleszólt.

– Tehát megvan a jövő héten megrendezendő farsangi bál

témája, ami… idén sem a reneszánsz.

A kijelentésre az árkádok alatt álló fiúk füttyögni és tapsolni

kezdtek, a lányok pedig unottan nézték a hangszórót, hogy

megtudják, mi győzte le már megint a reneszánszt.

– A farsangi bál témája: sorozatok! – kiáltotta a sulirádiós. –

Megjelenés szigorúan tévésorozat-karakternek öltözve!

A bejelentés végét szinte már alig lehetett hallani, mert az

udvaron fagyoskodó diákok közül minden fiú zajongani kezdett. A

rádióban pedig felcsendült a Jóbarátok főcímdala. Óriási.

– Te jó ég! Van ötletetek? – kérdeztem Arnoldot és Virágot.

Mindketten a fejüket rázták.

Kinga csapta ki az udvarra vezető ajtót, és maga mögött az a-s

lányok csordájával egyenesen az árkádok alatt álló fiúkhoz fordult.

– Mi ez a baromság? – kérdezte.

– Mit gondoltok, Kinga melyik sorozatszereplő lehetne? –

kérdezte hangosan Zsolti.

– Én megnézném Xenaként – közölte egy tizenegyedikes srác.

A kijelentését hangos röhögés kísérte.

– Nagyon viccesek vagytok! Jövőre harisnyában lesztek!

Mindannyian!

– Jövőre is több fiú lesz, esélyed sincs. Soha nem lesz hülye

reneszánsz bál! – nevetett Zsolti.

– Majd meglátjuk. Már így is sikerült átállítani néhány fiút –

erősködött Kinga.

– Zsák nem számít. Fogalma sem volt, hogy mit íratsz le vele –

röhögte el magát Ricsi.

Ez igaz. Szegény Jacques nem teljesen értette, hogy miről van

szó, csak engedelmeskedett Kingának. Másról pedig én sem tudok,

akit átállított volna. Ja, de. Dani, a suliújság fotósa. De ő bele van

esve Kingába, szóval persze hogy a reneszánszra szavazott. De

ennyi. A fiúk farsangi ötlete így is fölényesen nyert. Ez van.

Suli után Virág átjött, hogy megmutassa az új Sims-karakterét.

Robert Pattinson.

– Most akkor kirúgtad Pete Wentzet? – kérdeztem, mert Virágkaraktere elvált, és a szomszédba költözött az új kedvenc.

– Igen, de csak két házzal arrébb költöztettem. Látod, ott lakik –

mutogatta.

– Oké, de én még Cortez felesége vagyok, ugye?

Jó, lehet, hogy gyerekes, de legalább a Simsben együtt lehetek

Cortezzel. Csak most kicsit fura, mert eddig négyesben

mászkáltunk (Virág, Pete Wentz, Cortez és az én simem), most

meg itt ez az új alak, akivel össze kell barátkoztatnom a simjeimet.

– Nem, nálatok nincs változás. Akkor átmentjük a gépedre

Robert Pattinson simjét?

– Persze.

Farsangi jelmez: 5/1 – tippem sincs. Semmi.

Sims: 5/4 – Corteznek még össze kell haverkodnia Robert

Pattinsonnal, de szerintem nem lesz gond.

Vacsorára sütőtökkrémleves: 5/1 – narancssárga helyett

sötétbarna lett, és az íze is inkább a lencséére emlékeztetett.

Január 26., hétfő'

Szuper volt a hétvége! Virág szombaton nálunk aludt, és késő

éjszakáig fent voltunk, beszélgettünk, nevettünk meg filmet

néztünk. Még sosem volt legjobb barátnőm, de rájöttem, hogy ez

tök jó dolog. Vasárnap este jött érte az anyukája, addig elvoltunk,

bár, mondjuk, amíg én házit írtam meg tanultam, ő a MySpaceoldalát

szerkesztgette, ami azt jelenti, hogy a leckét majd órák előtt

lemásolja rólam, de mindegy.

Ma reggel duplaangollal kezdtünk, úgyhogy egyenesen a nyelvi

előadóba mentünk. Virág az angolházit másolta rólam, én pedig a

Moby Dick végét olvastam egészen a csengetésig.

– Hé, Reni – szólított meg Andris, mire felnéztem a könyvből. –

Minek öltözöl?

– Még nem tudom – vontam meg a vállam. – Te?

– Scofield A szökésből – közölte büszkén.

– Én is! – vágta rá Robi. – És én előbb találtam ki – tette hozzá.

–Nem is! Én mondtam neked még pénteken! – szállt vitába Andris.

Mégis jobb lett volna a reneszánsz farsang.

Csengetéskor Mr. O’Realy becsukta maga mögött az ajtót, és

felvetette velünk a fülhallgatókat. Éppen elkezdtük hallgatni a

tankönyvben lévő párbeszédet, amikor Arnold megérkezett.

Váltott pár szót angolul a tanárral, természetesen kimagyarázta a

késését, aztán levágta magát mellém.

– Hol tartunk?

– Két alak zöldségekről beszélget a közértben – mutattam

unottan a tankönyvre.

– Kihagyható – legyintett, és kivett a katonai táskájából két

könyvet. Az egyiket (Ezüst pisztolygolyók) magának, a másikat

meg nekem. – Tessék, itt a Twilight-saga első része. Ha annyira

érdekel.

– Hű! Köszi! Honnan?

– Könyvtárba kellett mennem a hétvégén, és ha már ott voltam,

kivettem neked.

– Köszi – tettem el hálásan a könyvet, aztán visszaraktam afülemre a fejhallgatót, miközben Arnold nyugodtan olvasta

Ringtől az Ezüst pisztolygolyókat.

Na igen. Két ember van, akinek megengedi Mr. O’Realy hogy

mást csináljon angolon, mint a többiek. Arnoldnak, aki rendszerint

olvas, de mindig tud válaszolni mindenre, és Corteznek, aki meg

mindig zenét hallgat órán, de az ő angoltudásával érthető, hogy

fájdalmas lenne figyelemmel kísérni a makogásunkat. Úgyhogy ők

elvoltak, én meg hallgathattam a zöldséges szöveget. Nem fair.

Kémián Gondos feleltetett, elég kötekedős hangulatban volt, és

bár bemagoltam mindent, és egy halom példafeladatot oldottam

meg a hétvégén, azért megdolgoztatott az ötösért. Kémiából

bármikor írok dolgozatot, de felelni, azt rémesen utálok. Meg nem

is szeretek olyan közel lenni Gondoshoz, közelről még ijesztőbb a

lángvörös haja, vastag púderrel fedett arca és állandóan mozgó

szája, ami olyan, mintha mindig cukrot enne. Vagy nem is tudom.

Talán egy atomszerkezetet rág folyamatosan. Levert a víz, mire a

helyemre ülhettem.

Irodalmon Kardossal továbbmentünk az anyaggal, senkit nem

feleltetett, bár egy tanóra alatt hétszer szólította fel Cortezt, ami azt

hiszem, új rekord. Ennek nagyon rossz vége lesz. Kicsengetéskor

összeszedtem magam, és mikor Cortez éppen felkapta a vállára a

táskáját, én is felálltam.

– Várj egy percet – állítottam meg, és mint mindig, amikor vele

beszélek, megint kis lepkék kergetőztek a gyomromban. Ostoba

lepkék, miért nem nyugszanak?

– Igen? – kérdezte Cortez, aki láthatóan sietett.

– Kardos eléggé pikkel rád – mondtam. –Tudom.

– Előbb-utóbb elő fog jönni a korrepetálással, amihez,

gondolom, semmi kedved, úgyhogy szerintem valamennyit készülj

az órákra – tanácsoltam zavartan. Zavartan, mert állandóan hülyén

viselkedem, ha Cortez hosszasan néz rám, ami nem ritka, ha éppen

beszélgetünk. Jaj.

– Oké. Kösz a tippet – mosolyodott el, aztán sietősen az ajtó

felé indult.

– Még nem mondtam, hogy miből kéne készülni – szóltam

utána.

– Küld át msn-en – kiáltotta, és már el is tűnt.

– Akkor ezt megbeszéltük – suttogtam magamban, és

összepakoltam a holmim.

– Túlgörcsölöd a dolgot, nézni is rossz – állt meg mellettem

Arnold.

– Nem akarom, hogy megbukjon. Ennyi az egész – zártam

rövidre a témát.

Arnold egyébként sem szíveli Cortezt, azt meg különösen nem

érti, hogy miért vagyok beleesve. Én meg azt nem értem, hogy ő

mit nem ért ezen? Cortezre csak rá kell nézni, abból kiderül, hogy

miért esik bele mindenki. Mert egyszerűen menő.

Órák után Virág elment rajzszakkörre, mi pedig Arnolddal a

könyvtárba. Az olvasókör kezdetéig még volt negyedóra, úgyhogy

elővettem a Twilightot, és elkezdtem olvasni. Kardos lépetthozzám, és megkérdezte, lenne-e kedvem megtartani az

olvasókört.

– Persze – bólintottam csillogó szemmel. Könyvekről

beszélhetek egy csoportnak? Klassz. – Ma fejeztem be a Moby

Dicket, szívesen kezdeném azzal.

– Nagyszerű, rajtad a sor – biccentett Kardos, és leült az egyik

asztalhoz.

Szerintem sikerült jól bemutatnom a könyvet, ezt onnan is

tudom, hogy az a kábé tucatnyi diák csendben végighallgatott,

(sem Kardos, sem pedig az olvasás nem túl népszerű a Szent

Johanna diákjai közt, épp ezért szinte ez a legkisebb létszámmal

működő csoport, még a francia konyhakultúra szakkör is

népesebb), de ez a kevés ember legalább tényleg könyvrajongó.

Sőt olvasókör végén ketten ki is kölcsönözték a Moby Dicket,

úgyhogy sikerélményként könyveltem el az előadásom.

Anyu palacsintát sütött, és amikor beléptem a konyhába, éppen

feldobott egyet, aztán vártuk, hogy leessen. Nem esett le.

– Hozom a létrát – vonta meg a vállát. – Mi volt a suliban? –

mászott fel egyesével a fokokon.

Felültem a konyhapultra, és egy mandarint pucolva

beszámoltam a napomról. Anyu ragaszkodik hozzá, hogy azt is

meséljem el, ami szerintem egyáltalán nem fontos, mert egy

kamaszkezelő könyvben azt olvasta, hogy a „sok nem fontos

előbb-utóbb odáig vezet, hogy mindenfajta kommunikáció

megszűnik a tinédzser és szülei közölt”. Így hát olyanokat

meséltem, hogy Jacques elesett a pad mellé rakott táskájában, vagy

hogy Ricsi haja egyre furább, mert növeszti, és most éppen a

kezelhetetlen fázisban van, amikor a hossza még nem elég ahhoz,

hogy lefésülje, de ahhoz viszont már nagy, hogy az égnek

meredjen. Úgyhogy rendszerint kócos. Szóval ilyen

semmiségekről kell mesélnem, hogy anyuék biztosak lehessenek

abban, hogy nem zárkózom el előlük. Miután befejeztem a

beszámolóm, elvettem három mandarint, aztán felmentem a

szobámba, hogy megcsináljam a házikat. Mikor kész lettem,

bekapcsoltam a gépem, és az msn mellett szerettem volna

jelmezötleteket nézni, de nem maradt rá időm, mert Virág

videóhívást kezdeményezett, és nem hagyott békén a MySpaceoldalával.

Aztán hirtelen beugrott egy új ablak. Cortez volt.

Bemásolom.

Cortez üzenete: Vagy?

Reni üzenete: Igen.

Cortez üzenete: Mondtál valamit az irodalomról…

Reni üzenete: Azt, hogy készülj rá, mielőtt korrepetálásra kell

járnod.

Cortez üzenete: Jó. Mit?

Reni üzenete: Szerintem hamarosan házidolgozat lesz, úgyhogy

a verselemzéseket nézd át a következő órára.

Cortez üzenete: Pill.

Reni üzenete: Ok.

Amíg Cortez nem írt, Virágnak gyorsan elmeséltem, hogyéppen csetelünk Cortezzel, és hogy az msn-ablakban lévő

fényképe új, ezt még nem láttam. Aztán Cortez visszajött.

Bemásolom.

Cortez üzenete: Itt

Reni üzenete: Én is. Szóval a házidolgozatban majd segítek, de

verselemzésből addig felelhetsz.

Cortez üzenete: Oké, oké. Most lépek, majd beszélünk még

róla. Szia.

A következő pillanatban Cortez állapota „nem elérhetőre”

váltott.

Óriási. Szomorúan bámultam a rövid beszélgetésünkre. Miért

érzem úgy, hogy nekem sokkal fontosabb az irodalom kettese,

mint neki?

Olvasókör: 5/5 – nagyon jó volt.

Cortez: 5/5* – rám írt msn-en. És új képe van. Wow.

Virág MySpace-oldala: 5/3 – konkrétan semmi más nem

érdekli, állandóan azt szerkeszti.

Farsangi jelmez: 5/2 – semmi ötlet. Abszolúte semmi.

Edina: 5/1 – ma hallottam, hogy el akarja hívni Cortezt a

farsangi bálra. Mármint hogy menjenek együtt. Jaj.

Twilight: 5/? – eddig semmi sem történt benne, bár még nagyon

az elején tartok.

Január 27., kedd

Reggel apu kitett minket a sulinál, Ricsi és Cortez már ott volt,

Dave pedig velünk egy időben érkezett, és a tenyerét dörzsölgetve,

feltűnő jókedvvel lépett hozzánk. Üvöltött róla, hogy készül

valamire.

– Zsolti még nincs itt, ugye? – kérdezte, aztán mikor megráztuk

a fejünket, gyorsan folytatta: – Oké, ha kérdezi, semmiről nem

tudtok!

– Rendben – válaszoltam. Dave ilyen kéréseit nem nehéz

betartani, az esetek többségében fogalmunk sincs semmiről.

Pár perc múlva befutott Zsolti, és köszönés nélkül Dave-hez

fordult.

– Teljesen megőrültél?

Dave csak röhögött, mi pedig döbbenten néztünk rájuk.

– Mi történt? – kérdeztem, mert ráuntam, hogy semmit nem

értünk az egészből.

– Hogy mi történt? Akkor elmondom – fújtatott mérgesen. –

Valaki – kezdte, és gyilkos pillantást küldött Dave felé – a

nevemben írt annak a dömpernek a közösségin, hogy menjünk

együtt a farsangi bálra.

Hát igen, ezen jót derültünk. A „dömper” egyébként Tarr Zsófit

(12/a-s) jelenti, és ez a sokadik eset év eleje óta, amikor Dave

Zsolti nevében hívja meg a lányt a különböző sulis eseményekre.

Ehhez még hozzátartozik, hogy Zsófi előszeretettel mond igent,

ráadásul az alkata miatt (nem véletlen a dömper becenév) Zsolti

soha nem meri lemondani.

– Ez vicces – mosolygott Virág, mire Zsolti idegesen megrázta

a fejét.– Egyáltalán nem vicces! Rémes! A szökés-jelmezt akartam

felvenni, de így esélyem sincs.

– Miért? – kérdeztem.

– Mert valaki – fordult ismét a folyamatosan röhögő Dave felé

– nemcsak meghívta a nevemben, hanem meg is kérte, hogy

öltözzünk össze.

– Jaj – húztam el a számat, és próbáltam visszatartani a

nevetést. – És minek öltöztök?

– X-akták. Mulder és Scully. Rémes – fogta a fejét Zsolti, mi

pedig nem bírtuk tovább, sajna, kiröhögtük. Hát igen. Zsolti és

Dave egymást szívató játéka néha feszegeti a határokat, de a

legtöbb esetben viccesen sül el.

Jó hangulatban ácsorogtunk a lépcső előtt, amikor Kinga és a

négy a-s lány megérkeztek a sulihoz. És a következő pillanatban el

is temettem a jókedvem. Ugyanis Edina, a világos rózsaszín

kabátjában, hajráffal hátrafogott szőke hajával egyenesen hozzánk

lépett, és szó szerint félrehívta Cortezt. Bár hideg szél fütyült a

fülembe, és már rég lefagyott az orrom, mégis úgy éreztem, hogy

lever a víz és alig kapok levegőt. Virág bátorítóan megszorította a

kezem, miközben próbáltam a társaságban maradt fiúkra figyelni,

akikhez csatlakozott Kinga, és úgy beszélgettek tovább, mintha

egyáltalán nem érdekelné őket a jelenet. Cortez és Edina

körülbelül két percig társalgott tőlünk egy méterre félrevonulva, de

nekem örökkévalóságnak tűnt. Szerintem fogytam két kilót, mire

Cortez végre visszajött és Edina az a-s lányok kíséretében bevonult

a suliba.

– Mi volt? – nézett Ricsi Cortezre. Ezért örök hála neki, én sose

mertem volna megkérdezni.

– Megkérdezte, hogy megyünk-e együtt a farsangi bálra – vonta

meg a vállát hanyagul.

– És? – na ez már belőlem szaladt ki. Egy pillanatig

ledermedtem, mert azt hittem, a túlzott kíváncsiskodásom feltűnik,

de senki nem figyelt rám, Cortez pedig közömbösen válaszolt.

– Valami lánysorozat karaktereinek akart öltözni, Narancsvidék

vagy ilyesmi. Mondtam, hogy kizárt dolog – legyintett, a fiúk

pedig megértően bólogattak.

Azt hiszem, szaggatottan fújtam ki a levegőt, és még a

szememet is lesütöttem a megkönnyebbüléstől. Tehát elérkezett az

idő. Edina gátlástalanul rányomult Cortezre. Tudtam, hogy

bekövetkezik egyszer, csak reméltem, hogy nem kilencedikben.

Hát, ez van. Virág láthatta rajtam, hogy nem vagyok túl jól,

megragadta a karom, és magával húzott, így mentünk be a suliba.

Kinga pedig, bár nem hívtuk, jött velünk.

– Óriási – sóhajtottam, amikor beléptünk az aulába, és örültem,

hogy valamit tudok mondani.

– Nyugi, nemet mondott neki – nyugtatott Virág.

A szekrénybe pakolva Virág felajánlotta, hogy öltözzek én is

Hannah Montanának, de nem tartottam jó ötletnek. Kéne, hogy

legyen valami saját elképzelésem, tök ciki, ha annyira nincs

egyéniségem, hogy még egy farsangi jelmezt sem tudok kitalálni.A franciatanár hiányzása miatt elég laza volt a nap, ráadásul az

utolsó óránk (francia kultúra) el is maradt, így egy órával előbb

hazamehettünk. Otthon aztán komolyabban ráálltam a farsangi

jelmez témára, a notebookomat levittem az étkezőasztalhoz, és

amíg anyu főzött, én kutakodtam.

– Anyu, nincs valami ötleted? – hajtottam le a fejem a

billentyűzetre, mert húsz perc szörfölés után kezdtem feladni.

– Hát, én utoljára a Charlie angyalai sorozatot néztem. Az

tetszett – felelte. Retró sorozat? Na ne! Megráztam a fejem, és

inkább tovább keresgéltem. Legnagyobb sajnálatomra semmi jót

nem találtam, ráadásul elszórakoztam vele az egyórás netezésemet

is. Klassz.

Én, mondjuk, hamar feladtam, anyu viszont próbált ötleteket

adni, de a sorozatokat, amiket említett, vagy rémesen cikinek

találtam, vagy nem is ismertem. Ja, és ha ez még nem lenne elég,

apu boldogan közölte a vacsoránál, hogy szombaton farsangi

rendezvény lesz a cégénél, amire természetesen megyünk.

– Hát nem óriási? Öltözhetek Scofieldnek! – lelkesedett.

Anyuval pislogás nélkül meredtünk rá.

Mégis, mi lehet rémesebb egy farsangi bulinál, amire nincs

jelmezötletem? Két farsangi buli! No comment.

Sulirádió: 5/3 – ma Jonas Brotherst játszottak, aminek a lányok

irtóra örültek. A fiúk kevésbé, így ebédszünetre lincshangulat

alakult ki, és a stúdiósok átváltottak Linkin Parkra.

Cortez: 5/5* – akkor is nemet mondott Edinának! Ami jó jel.

Más kérdés, hogy tuti nekem is nemet mondana. Ha egyszer el

merném hívni. De persze nem merem.

Tarr Zsófia: 5/2 – ebédszünetben hivatalosan is megerősítette,

hogy hajlandó az X-akták párjának öltözve Zsoltival menni a

farsangi bulira. Az egész suli ezen röhög.

Twilight: 5/5 – Bárcsak én lennék Bella, Cortez pedig Edward.

Mondjuk, akkor vámpír lenne, de nem baj.

Január 28., szerda

Oké, ma már kezdett igazán a farsangról szólni minden, a

legtöbb diák a jelmezéről csevegett, Jacques mesélte, hogy ők (a

franciakonyhakultúra-szakkörösök) egy rakás fánkot készítenek

péntekre, és ha ez még nem lenne elég, egy csomó diák „párba”

rendeződött. Ami azt jelenti, hogy meghívták egymást, így nem

egyedül érkeznek majd a farsangra. Mondjuk, ez még minket,

kilencedikeseket annyira nem érint, inkább tizediktől ciki, ha egy

lány kísérő nélkül megy, de így is van olyan kilencedikes, akit

meghívott felsőbb évfolyamba járó fiú. Például Kinga. Aki hiába

teszi az agyát, hogy őt ez nem érdekli, azért valahol, mélyen biztos

büszke rá, hogy Dani (a suliújság fotósa) ismételten vele akar

menni az iskolai rendezvényre.

– És mit mondtál? – kérdeztem, amikor a suliboxoknál állva

Kinga csak úgy, mellékesen megemlítette a dolgot.

– Természetesen nemet – nyitotta ki a szekrényajtaját, így

Vilmos herceg egyenesen rám mosolygott az ajtóra ragasztott

poszterről.– Pedig nem semmi, hogy egy végzős hívott meg! –

gondolkoztam hangosan. Engem még soha nem hívott el fiú.

Kinga szorosabbra húzta a copfját, és hanyagul megvonta a vállát.

– Nézd, Renáta, el tudok menni egyedül is, nem kell kíséret!

Nem fogok nevetséges módon ugrálni és sikoltozni, csak mert

valaki elhívott a farsangi bálba! – közölte. A következő pillanatban

a miénkkel szemben lévő teremből a négy a-s lány viháncolva,

egymás szavába vágva rontott ki. – Na, erről beszélek – mutatott

Kinga unottan feléjük.

Megvártuk, amíg a lányok susogva elhaladnak mellettünk,

közben kihallottuk a fecsegésükből, hogy az egyiküket (Tamarát)

meghívta egy tizedikes fiú. Csak tudnám hogy tudta kiválasztani a

négy, szinte egyforma és mindig együtt lógó lány közül. Biztos

rábökött vagy kisorsolta. Mindegy. Virág, aki Robert Pattinsonképeket

ragasztgatott a suliboxba, integetni kezdett, úgyhogy

megragadtam a karját, és kihúztam a szekrényből.

– Na, kész vagyok – söpörte le a ruháját, amire néhány

elhasználódott celluxcsík ragadt.

– Figyeljetek – szóltam halkan, felváltva nézve Virágra és

Kingára. – Tudom, vagyis gondolom, hogy mindkettőtök farsangi

jelmeze megvan már, de ha esetleg lenne kedvetek…

– Nyögd már ki, Renáta, nem érek rá egész nap – sürgetett

Kinga Klassz, mindig hatásosan tudja kezelni a szituációkat.

– Oké, szóval, mivel úgyis hárman vagyunk lányok az

osztályban, és nekem meg nincs jelmezötletem, mi lenne, ha

Charlie angyalainak öltöznénk?

– A filmből? – pislogott Virág.

– Nem, az egy sorozat volt eredetileg – vágtam rá. Kinga

csípőre lelte a kezét.

– Már bocs, de nem fogom lejáratni magam egy ősrégi

sorozattal, csak mert neked nincs ötleted!

– Gondoltam, segíthetnétek egy kicsit, hogy ne égjek be

annyira. Komolyan, még tippem sincs, minek öltözzek.

– Felejtsd el. Én már kitaláltam a sajátom – felelte Kinga

gúnyosan, és otthagyott minket a szekrénynél. Csalódottan

becsuktam a szekrényajtóm.

– Én beöltözök veled, ha gondolod. – ajánlotta fel Virág.

– Sajna, azok hárman voltak. Kinga nélkül nem megy – vontam

meg a vállam.

– Arnold nem lenne benne? – töprengett Virág.

– Kizárt – nevettem el magam. Hát, erről ennyit.

Angol előtt a büfében vettem egy kókuszkockát, és mivel kint

szakadni kezdett a hó, a nyelvi előadóban ettem meg, miközben

olvastam. Mellettem Virág az ujjaira rajzolt szomorú smileykat,

Arnold pedig az IPM magazint lapozgatta, amikor valaki meglökte

a vállam. Hátrafordultam. Cortez volt.

– Van nálad zenelejátszó? – kérdezte.

– Aha, odaadjam? – nyúltam a táskámért.

– Légyszi. Lemerült az enyém, és kell valami angolra – közölte

a vállát vonogatva.Kihalásztam a táskámból a lejátszómat, és hátrafordultam.

– Tessék – tettem le a padjára. Cortez megköszönte, és azonnal

nyomkodni kezdte. Fél perc múlva fintorogva vette ki a füléből a

fülhallgatókat. – Mi ez?

– Beatles – feleltem halkan, és éreztem, hogy elvörösödik a

fejem. Ez jellemző. A skate-punkot hallgató Corteznek képes

voltam odaadni a Beatlesszel telenyomott zenelejátszóm. Mekkora

égés! – Van rajta rádió – jutott hirtelen eszembe.

– Oké – nyomta át gondolkodás nélkül, és a padra hajtotta a

fejét.

Elfojtott örömmel fordultam vissza a padomhoz, és Virággal

egymásra mosolyogtunk. Ez ilyen tipikus lányos összenézés, egy

néma pillantással megtárgyaltuk a „hú, az én lejátszómat kérte el”,

meg a „mostantól ez a tárgy szent ereklye számomra”, na meg a

„Cortez hozzám szólt, sőt, kért is valamit” témát. Érdekes, hogy

egy összenézéssel mennyi mindent meg lehet beszélni. Arnold már

nem volt ennyire feldobva.

– Ne fogd vissza magad, ha úgy érzed, jólesne önfeledten

vigyorogni, mert nemcsak elkérte a zenelejátszód, hanem egy

nézéssel pofátlanul leminősítette az általad hallgatott és nem

mellesleg kedvelt zenét is, csak rajta – motyogta, fel sem nézve a

magazinból.

– Ez kicsit cinikusan hangzott, de mindegy – vontam meg a

vállam mosolyogva.

– Nem, dehogy – nézett fel egy pillanatra, miközben lapozott. –

Biztos van abban is jó, ha a méltatlanul éltetett személy megböki a

vállad. Máskülönben nem örülnél neki – rázta meg a fejét.

Kinyitottam az angolkönyvem, és elengedtem a fülem mellett

Arnold megjegyzését. Sosem kedvelte Cortezéket, így amikor róla

vagy róluk alkot véleményt, általában szó nélkül hagyom. Vannak

dolgok, amiken úgysem lehet változtatni, ezért kár is megpróbálni.

Egyébként Cortez angol után visszaadta a zenelejátszóm, én

pedig, mint valami féltett kincset, a táskám mélyére süllyesztettem.

Az ebédszünetet az udvaron töltöttük, és miközben forró csokit

ittam és megettem hozzá a vaníliás croissant-t, Virág és Arnold

beszélgetését hallgattam. Kettejük eszmecseréje mindig

szórakoztat, mert hiába ők a legjobb barátaim, azt hiszem, egyedül

én kötöm össze őket.

– Virág, utoljára mondom, a klasszikus értelemben vett

vámpírok nem járnak nappal! – ismételte magát sokadszorra

Arnold.

– De igen!

– Ez őrület! Reni, segítenél? – fordult felém kétségbeesetten

Arnold.

– Nem, én inkább kimaradnék belőle – ittam bele mosolyogva a

forró csokimba.

– Élvezed, ugye? – húzta össze a szemét Arnold, aztán sóhajtva

Virágra nézett. – A Stoker, Rice, King, de még a Hamilton

könyveiben szereplő vámpírok is egyaránt éjszaka járnak. Érted?A vámpírok nem mászkálnak nappal!

– De – felelte Virág, és hatalmas, barna szemével fürkészően

nézett Arnoldra.

– Feladom. Virág, veled nem lehet érdemi vitát folytatni. Az

érvelésed nevetséges! – rázta meg a fejét Arnold.

Nem akartam belefolyni a vitájukba, lehetetlenség lenne

igazságot tenni. Arnold valamennyi vámpírkönyvet jól ismeri,

úgyhogy az érvelése biztosan jogos, Virág viszont hatalmas

Twilight-rajongó, úgyhogy kizárt, hogy meg lehetne győzni.

A suliból kilépve megálltunk a lépcső tetején, és az egyre

sűrűbben szakadó hóesésben vártam, hogy Virág feltegye a

halálfejes sapiját, miközben Cortezék a lépcső alján hógolyókat

gyúrtak.

– Hé, emó! – kiáltotta Ricsi, és Virág felé hajított egy hógolyót.

Sajna, Virág elég lassú, úgyhogy mire felfogta, hogy el kéne

hajolni, már rég szétporladt a sálján a hógolyó.

– Ne már! – csapkodta a kabátját. A következő pillanatban a

portás jött ki, és a hógolyókkal együtt elküldött minket szebb

tájakra.

Lesétáltunk a lépcsőn, amikor Dave apukájának a kocsija

megállt az épület előtt.

– Akkor találkozunk egy óra múlva – intett Dave a többieknek,

miközben beszállt a kocsiba.

– Mi lesz egy óra múlva? – érdeklődött Virág.

– Szánkózni megyünk. Jöttök? – kérdezte Cortez.

– Én nem. Ma 30 Seconds to Mars-délutánt tartok – felelte

Virág, és amikor a fiúk kérdőn néztek rá, válaszoltam helyette.

– Jared Leto-videókat néz a neten, és befordul.

– Jó program – gúnyolódott Ricsi.

– És te? – fordult felém Cortez. Éreztem, hogy kipirul az arcom,

és a fülemben dobogó vért hallgatva szinte megszűnt körülöttem a

világ. Aztán muszáj volt összeszednem magam, mert vártak a

válaszomra.

– Nem megy. Rengeteg házi van matekból, és törire is tanulni

kell – mondtam. A fiúk egymásra néztek, aztán kitört belőlük a

röhögés. Nem értem, ezen mi olyan vicces? Ja, és egyébként, ha

nekem ennyi házim van, akkor nekik is! Csak őket ez annyira nem

hatja meg. Óriási.

Arnold kilépett a suliból, a fejére húzta piros, fülre lehajtható

sapkáját, aztán mindhárman elindultunk a sűrű havazásban.

Otthon egyedül voltam (anyu a meteorológiai intézetből nem

tudott egyenesen hazajönni, mert rádióműsorba hívták a havazás

miatt), úgyhogy nekiálltam a leckéknek. Kis idő múlva baromira

elakadtam a matekkal, úgyhogy kénytelen voltam felmenni az

msn-re. Csak ketten voltak online, Virág (I Luv Robert Pattinson)

– állapota elfoglalt, és Arnold (felejts el, indiszponált vagyok) –

állapota nincs a gépnél. Azért próba szerencse, ráírtam egy

üzenetet. Bemásolom.

Reni üzenete: Itt vagy?

Pár perc múlva válaszolt is. Másolom.Arnold üzenete: Most már igen.

Reni üzenete: Elakadtam a matekkal.

Arnold üzenete: Hol?

Reni üzenete: Lineáris többismeretlenes egyenletrendszerek,

harmadik feladat.

Arnold üzenete: Segítek. De ne használj hangulatjeleket!

Reni üzenete: Oks.

Arnold üzenete: És ne rövidíts!

Reni üzenete:

Arnold üzenete: Kilépek!

Reni üzenete: Csak vicceltem.

Arnold üzenete: Jó. Előtted van a matek?

Reni üzenete: Igen.

Arnold videóhívást indított.

Farsangi jelmez: 5/1 – Passz. Talán el sem megyek.

Havazás: 5/2 – ez egyre rosszabb, anyu szerint hétvégéig

többször fog esni.

Cortez: 5/5* – elkérte a zenelejátszóm, és még szánkózni is

hívott. Hűűű.

Teveclub: 5/5 – ma megtanult egy újabb trükköt a tevém.

Matek házi: 5/5 – Arnoldnak hála, félóra alatt kész lettem vele.

Január 29., csütörtök

Rémesen kezdődött a napom. Este az olvasástól nem

álmosodtam el, alig tudtam elaludni, az éjjeliszekrényemen lévő

világító földgömböt is hiába bámultam a sötétben, egyszerűen nem

ragadt le a szemem. Úgyhogy mire végre elaludtam, az összes

afrikai ország fővárosát megtanultam. Klassz. Reggelre annyi hó

esett, hogy késve indultunk, mert apunak el kellett lapátolni a

kocsifelhajtóról. Csengetéskor zuhantunk be az ajtón, szerencsére

Barka még nem kezdte el a torit, csak a lapokat osztotta ki.

– Mi ez? – emelte fel Virág a padjára rakott papírt, miközben

fogával lehúzta a halálfejes kesztyűjét.

– Röpdolgozat – mosolygott Barka.

Az osztályban halk morajlás keletkezett, ami suttogásból és

papírsercegésből állt.

– Öt kérdés, öt válasz. Egy helyes válasz egyes, két helyes

válasz kettes… – sorolta Barka, én pedig Virág felé fordultam, aki

zavartan nézett.

– Két válasz mennyi? – értetlenkedett.

– Legalább kettőre válaszolj – suttogtam.

– Jó. De hogyan? – tárta szét a karját.

A többiek kábé ugyanilyen gondterhelt arccal ültek. Na igen, ki

lehet röhögni, amiért készülök az órákra, de ilyenkor mindig jól

jön a segítségem. Más MySpace-oldalt szerkeszt, sorozatokat

bámul, szánkózik meg WoWo-zik egész délután (most Andrisra és

Robira gondolok), aztán röpdolinál meg egy csomó kétségbeesett

szempár fordul felém. Hirtelen azt sem tudtam, kinek segítsek

először. Gyorsan leírtam az öt választ a lapomra, aztán kivettem a

zsebemből két zsepit. Amikor Barka elfordult, mindkettőre

rámásoltam a válaszokat, és a tenyerembe zárva a zsepiket vártama megfelelő pillanatot, amikor továbbadhatom őket. Barka viszont

nem igazán akart ismét elfordulni, én pedig kezdtem úgy érezni,

hogy mindjárt beszedi a lapokat, és vége. Mellesleg az sem

segített, hogy Virág könyörgően pillantgatott felém, a hátam

mögül meg Cortez pisszegett. Végre elérkezett a pillanat, kinyílt az

ajtó, és Arnold, örökös későként, belépett a terembe. Amíg

kimagyarázta magát Barkánál, én átnyújtottam Virágnak az egyik

zsepit, aztán gyorsan hátrafordultam, és a másikat leejtettem

Cortez padjára.

– Add tovább, ha leírtad! – suttogtam, mert a Cortez melletti

padban ülő Ricsi is szerencsétlenül meredt rám.

Nyugodtabb szívvel fordultam vissza a padomhoz, ahol az

előttem ülő, éppen felém forduló Jacques riadt arcát pillantottam

meg. Óriási. Mire Barka beszedte a lapokat, megírtam nyolc röpdolgozatot,

szóval pont elegem lett. És azt már meg sem kell

említenem, hogy a szünetben mindenki könyörgött a

matekházimért.

Rajz előtt Arnolddal az IPM rejtvényeit oldottuk meg, aztán

csengetéskor Vladár becsapta maga mögött az ajtót. Rajzóra.

Hurrá.

– A mai órán farsangi álarcot készítünk – mondta ünnepélyesen.

Hát, én annyira nem dobódtam fel ettől az ötlettől. –Mindenki

válassza ki a szimpatikus alapanyagot – tette le a tanári asztalra a

kartondobozt, amiből mindenféle színes papírtekercs állt ki.

Nem akartam tolongani, gondoltam, megvárom, amíg a többiek

válogatnak, aztán a maradékért majd kimegyek. Nyugodtan ültem

a helyemen, amikor Vladár tekintete megakadt rajtam.

– Rentai, megtisztelnél egy próbálkozással, vagy írjam be az

egyest? – kérdezte.

– Nem, már megyek is – pattantam fel, és kiballagtam a tanári

asztalhoz. Egy csillogó lila selyempapírt emeltem ki, krepp papírt,

hurkapálcikát, ragasztót meg ollót, szóval ami maszkkészítéshez

kell. Aztán visszaültem a helyemre.

Körülöttem mindenki boldogan dolgozott, én meg forgolódtam,

hogy az alapokat ellessem. Virág pink színű papírt vágott éppen

maszk formára, és kis fekete csillagokat ragasztgatott rá. Nagyon

belemerült a munkába, úgyhogy nem akartam zavarni. Totál bénán

meredtem a padomon begyűjtött kellékekre, és csak arra vártam,

hogy Vladár belém kössön.

– Pszt – szólalt meg hirtelen egy hang, én pedig hátrafordultam.

– Hogy állsz? – kérdezte Cortez.

– Jól – bólogattam.

– Még el se kezdted, ugye? – mosolyodott el. Megráztam a

fejem, miközben elvesztem a rám meredő sötétkék szempárban.

Rajzóra? Vladár? Álarc? Egyáltalán nem érdekelt, éppen azt sem

tudtam, hogy hol vagyok. – Megrajzoljam neked a…? –kezdte, de

félbehagyta a mondatot, mert Arnold elsétált mellettünk, és

óvatosan ledobott a padomra egy kivágott sablont. Gyorsan

visszafordultam, és kérdőn néztem rá.

– Csak erősítsd hozzá a pálcát, és ragassz rá valamit, hogyszínes legyen – suttogta.

– Köszi – pislogtam hálásan.

– Neményi, miért nem vagy a helyeden? – nézett fel Vladár. –

Elfogyott a ragasztóm – füllentette Arnold, és továbbment a tanári

asztalhoz.

Gyorsan szétvágtam a lila papírt, és elkezdtem ráragasztgatni a

maszkra, amit Arnold adott nekem. Már majdnem kész lettem,

amikor nem találtam az ollómat. Hátrafordultam Cortezhez.

– Kölcsönadod? – emeltem fel az ollót a padjáról.

– Aha – bólintott. – Megvagy?

– Mindjárt kész vagyok – vigyorogtam.

– Oké.

Már fordultam volna vissza, amikor megakadt a szemem a

maszkján, ami igazán profi módon festett.

– Hű, ez baromi jó – dicsértem meg.

– Kösz.

– Rentai, ha ennyire unatkozol, ki is hozhatnád a munkádat –

szólt rám élesen Vladár.

Felkaptam a padomról az álarcom, és büszkén kivittem. Vladár

a hurkapálcát fogva felemelte, és gyanúsan nézegette.

– Nocsak, sikerült egy olyan feladatot adnom, amivel

kiérdemeltem az érdeklődésedet?

– Igen, ez a feladat nagyon tetszett – vigyorogtam a lehető

legkevésbé erőltetetten.

– Lekötelezel. Kimondhatatlanul hálás vagyok – gúnyolódott. –

Mielőtt még elveszítenéd a kedved, gyorsan megajánlok egy

közepest.

– Köszönöm – szaladt ki a számon azonnal.

Vladár még csipkelődött, de nem érdekelt. Legalább nem állok

bukásra rajzból! Hurrá! Mosolyogva spuriztam vissza a helyemre,

és egy pisszenés nélkül hallgattam a többi álarc értékelését.

Csengetéskor azonnal hátramentem Arnold padjához.

– Köszi a segítséget! – sóhajtottam őszinte

megkönnyebbüléssel.

– Szívesen.

A fél ebédszünetet az udvaron töltöttük. Azért csak a felét, mert

a tizenegyedikes fiúk hógolyózni kezdtek, és szerettünk volna

kimaradni belőle, úgyhogy visszamentünk a terembe. A suli

csatornáján (ami minden teremben az egyesen van) éppen Máday

ig. helyettes olvasta be a házirend aktuális módosításait.

– Továbbá tilos a tantermekben található

televíziókészülékekhez hordozható DVD-lejátszót csatlakoztatni –

fejezte be az olvasást, mire Andris és Robi mosolyogva

összenéztek.

– Ha tilos, akkor tilos – jegyezte meg Robi, és előhúzott a

táskájából egy kábelt, amit egy pillanat alatt összekötött a tévével.

– Most mondták be, hogy tilos – mondtam értetlenül. A két

kocka lesajnálóan megrázta a fejét.

– Reni, figyelj jobban. Azt mondta, tilos DVD-lejátszót

hozzácsatlakoztatni. De mi nem a lejátszót csatlakoztatjuk, hanema kábelt.

– Na, ki akarja a 300-at nézni? – kiáltotta Andris, mire a

teremben lévő Jacques és Gábor boldogan felnézett.

– Jó ötlet ez? – kérdeztem.

– Persze. Úgyis lyukas óránk lesz, Durand még hiányzik.

Szólok a többieknek is – lépett az ajtóhoz Robi, és kinézett a

folyosóra. – Hé, kilenc b-sek! Kezdjük a 300-at!

Behajtotta az ajtót, és sietősen visszaült a helyére. Gábor

behúzta a sötétítőket, Andris lekapcsolta a villanyt, így a januári

félhomály ideálisnak tűnt a tévézéshez. Én hunyorogva olvastam,

Virág a tévét bámulta, Arnold pedig a helyére ült, és elővette a

könyvét.

– Nem zavar, hogy nem látok? – nézett fel Kinga a lámpát

lekapcsoló Andrisra.

– Nem – közölte egyszerűen Andris, és felült az asztalára.

Kinga fújtatva összecsapta a mappáját, és dühösen meredt a tévére.

A következő pillanatban a teremhez érkező Zsolti elüvöltötte

magát a folyosón, hogy „This Is Sparta!”, aztán berúgta a

teremajtót. Cortez, Ricsi és Dave röhögve jöttek be utána.

– Zsolti, mekkora egy állat vagy! – háborodott fel Kinga.

– Most miért? – nevetett Zsolti, és felült a padjára.

Csengetéskor kinyílt a teremajtó, mire Andris leállította a filmet.

Az egész osztály némán figyelte, hogy ki lép be.

– Remélem, csak becsapódott az ajtó, és senki nem rugdosta –

mosolygott Tölgyessy. Az infótanár érkezésére mindenki

megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mit nézünk? – fordult a tévé

felé.Hát, ez könnyen ment. Tölgyessy jó fej, hagyta, hogy tovább

nézzék (az egyébként korhatáros) filmet, sőt, fejet hajtott Robi és

Andris előtt, akik megint „megmagyarázták” a házirendet. Igazán

profik abban, hogy félreértelmezzék.

Suli után Virág átjött, és Simseztünk egy órát, aztán anyunak

segítettem vacsorát készíteni. Illetve ő főzött, az én feladatom

pedig kimerült annyiban, hogy a konyhapulton ülve drukkoltam,

hogy feljöjjön a piskóta. Végül nem jött fel, megint lapos maradt.

Mindegy.

– A farsangi jelmezt illetően pedig – magyarázta anyu, aztán

behajolt a sütőbe, így a mondat második felét nem hallottam.

Gondolom, észrevette, mert mikor kivette a piskótát, megismételte.

– Holnap elmegyek egy kölcsönzőbe, és szerzek valami bájos kis

jelmezt – szólt.

– Ó. Oké. De sorozatkarakter-jelmez legyen!

– Persze, tudom. Biztos, hogy akad valami jó, ne izgulj, nem

lesz „ciki” – nyugtatott anyu. Hát, nem tudom.

300: 5/3 – csak félig néztem, mert közben olvastam, de annyira

nem tetszett. A fiúk viszont odavannak érte.

Sulirádió: 5/1 – a stúdiósok minden szünetben bemondták, hogy

milyen jó lesz a sorozatfarsang. Én meg teljesen bepánikoltam.

Rajzóra: 5/3 – hármast kaptam. Hű.

Piskóta: 5/3 – nem volt rossz, de furán nézett ki ilyen laposan.

Ráadásul rájöttünk, hogy a hozzávalók fele kimaradt belőle, mertanyu csak a neten talált recept első oldalát nyomtatta ki.

Holnap farsangi buli: 5/1 – jaj.

Január 30., péntek

A suliban ma minden a délután hatkor (hivatalosan fél hétkor)

kezdődő farsangi buliról szólt. A sulirádióban két szám között a

stúdiósok folyamatosan bemondták, hogy a legeredetibb

jelmezötletet díjazzák. A büfébe kirakták a konyhakultúraszakkörösök

által készített fánkokat (ebédszünetben vettem is

belőle, aztán megdicsértem Jacques-ot, mert elég finom lett).

Suli után kicsit gondterhelten értem haza, és türelmetlenül

tébláboltam a házban, nagyon vártam anyut a jelmezemmel. Fél

ötkor aztán felhívtam, mert Virággal és Arnolddal azt beszéltem

meg, hogy háromnegyed hatkor nálam találkozunk, jelmezben! És

én még ott álltam nemcsak jelmez, de jelmezötlet nélkül is! Anyu

mondta a telefonba, hogy tíz perc és hazaér. A hangja kissé

gondterheltnek tűnt, aminek annyira nem örültem. Sejtettem, hogy

valami gáz van.

Amikor anyu autója befordult a kocsifelhajtóra, magamra

kaptam a kabátom, és kimentem elé. Igazából segíteni akartam

becipelni a cuccokat. Csakhogy nem volt nála semmi.

– Hol a jelmezem? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Menj be, mert megfázol – hessegetett vissza a házba, amikor

becsapta a kocsiajtót. Persze ezzel csak időt akart nyerni.

A házba lépve aztán újra, kicsit hisztérikusabban kérdeztem,

hogy hol a jelmezem.

– Reni, annyira sajnálom! Két kölcsönzőben is jártam, de azt

mondták, farsangi szezon van, mindent elvittek – hadarta.

– Jaj, ne! – huppantam le a fotelbe, és a tenyerembe temettem

az arcom. Nem tudok elmenni a farsangi bulira!

– Ne idegeskedj. Most jön a B variáció – tapsolt anyu

hangosan, hogy lelkesítsen kicsit, mert látta rajtam, hogy

összezuhantam.

– Van B variáció? – emeltem meg a fejem.

– Mindig van. Adj két percet – vette le a kabátját, hanyagul

ledobta a kanapéra, és leült az étkezőasztalon hagyott notebookom

elé.

Amíg anyu a laptopon pötyögött, én a fotelben „itt a világvége”

arcot vágtam.

– Megvan! – nézett fel anyu. – Az S. O. S. jelmezötlet fórum

megmentett minket. Mennyi időnk van?

– Maximum félóra – néztem a karomon lévő fehér Baby G

órámra, amit mindig is szerettem, de amióta Cortez egyszer elkérte

tesin, azóta állandóan hordom.

– Jó. Te vegyél fel egy farmert és a fekete bőrdzsekit, én

keresek egy karót – sürgetett anyu. A hirtelen lelkesedésem

azonnal alábbhagyott, és pislogás nélkül meredtem anyura.

– Hogy mi?

– Reni, ma te leszel Buffy, a vámpírok réme! – mosolygott

anyu büszkén.

Oké, tudom, hogy ez is jobb, mint a semmi, de azért mégis!Hogy micsoda? Anyu otthagyott a nappaliban, én pedig

csekkoltam a notebook képernyőjét. Ezek szerint nem viccelt.

Óriási. A szobámban átöltöztem (felvettem egy kék farmert, meg a

bőrdzsekim, ahogy anyu mondta), aztán visszamentem a

nappaliba. Anyu egy parókával várt.

– Muszáj ezt? – hőköltem vissza.

– Ne aggódj, tökéletes lesz a jelmezed – nyugtatott. Amíg anyu

leporolta a szőke frufrus parókát (a garázsban találta egy

dobozban, amit a költözés óta nem pakoltunk ki), én összefogtam a

hajam.

– Biztos, hogy az enyém lesz a legcikibb jelmez! –

szomorkodtam a paróka frufruját igazítva, miközben a tükörképem

néztem.

– Dehogy! Jó móka lesz, kiköpött Buffy vagy. Tessék, fogd! –

nyomott a kezembe egy fadarabot, aminek földes volt a vége.

Gondolom, egy virágcserépből húzta ki. Hát, tényleg S. O. S

jelmezem lett. Marha jó.

Csengettek, úgyhogy az ajtóhoz léptem, és olyan fejjel

nyitottam ki, mintha citromba haraptam volna.

Együtt

– Klassz a borostád – engedtem be Arnoldot, aki doktor Housenak

öltözve sántikált be.

– Te pedig… – ráncolta a szemöldökét, mire felmutattam a

kezemben lévő fadarabot.

– Buffy – sóhajtottam.

– Értem – vonta meg a vállát, aztán köszönt anyunak. Épphogy

becsuktam az ajtót, amikor ismét csengettek, így azzal a lendülettel

ki is nyitottam. A következő pillanatban anyu, Arnold és én

ledöbbenve meredtünk az ajtóban álló narancssárga plüssruhás

alakra.

– Sziasztok, csókolom! – jött a hatalmas plüssfej mélyéről egy

kissé eltorzult, de ismerős hang.

– Virág? – esett le az állam, mire Virág két kézzel megragadta a

jelmez óriási fejrészét, és nehézkesen lehúzta magáról.

– Alig kaptam levegőt – söpörte ki a frufruját a homlokából, és

kipirult arccal meredt ránk.

– Ez meg mi? Hol a Hannah Montana-jelmezed? – kérdeztem.

– Ne is mondd! Mindet kikölcsönözték, anyu már csak ezt tudta

kivenni nekem – vonta meg a vállát szomorúan.

– Kenny a South Parkból? – pislogott Arnold.

– Ez van – kapta a hóna alá Virág a méretes plüssfejet. – Ti kik

vagytok?

Arnolddal elmagyaráztuk neki a jelmezünket, ami ezek szerint

nem volt egyértelműen felismerhető, de mindegy.

– Rendben, indulás – csapta össze a tenyerét anyu, és a

kabátomat a kezembe nyomva (amit rá kellett vennem a

bőrdzsekire, hogy meg ne fázzak) kiterelt minket az ajtón.

Beszálltunk a kocsiba, és anyu elindult, hogy elvigyen a suliig.

Közben kétszer hátraszólt Virágnak, hogy húzódjon oldalra, mert a

hatalmas, narancssárga plüssfejen kívül semmit nem lát avisszapillantóban. A Szent Johanna bejárata felé özönlöttek a

diákok, de mivel már besötétedett, semmilyen jelmezt nem tudtunk

kivenni, csak alakokat láttunk az épület körül.

– Jó szórakozást – parkolt le anyu a suli előtt. – Kilencre értetek

jövök.

Arnolddal kiszálltunk a kocsiból, aztán kirángattuk Virágot is a

hátsó ülésről, akinek olyan nagy volt a jelmeze feje, hogy nem

tudott egyedül kikászálódni.

A tesiterem folyosóin mindenfelé jelmezes diákok rohangáltak,

amíg a dupla szárnyú tornateremajtóhoz nem értünk, legalább hat,

rabruhába öltözött Scofieldet láttam. Viszont pozitívum, hogy a

kapkodva kitalált jelmezem senkit nem érdekelt, mindenki el volt

foglalva a mellettem botorkáló, Kennynek öltözött Virággal. A

terem ajtajánál két tizenkettedikeses sulirádiós ácsorgott, és

mielőtt beengedtek volna, megállítottak.

– Minek öltöztetek? – kérdezte.

– Doktor House – mutatta a botját Arnold.

– Buffy – emeltem fel a fadarabom, és zavartan megigazítottam

a parókám frufruját.

– És Kenny – röhögött a stúdiós, meg sem várva, hogy Virág

bemutatkozzon. Elég egyértelmű volt így is. –Rendben, akkor

gyertek – hívott be minket a stúdiós a terembe, és a két oldalon

húzódó lelátókra kezdett mutogatni. – Te – bökött Arnoldra – menj

oda ahhoz a csapathoz, akiket orvosi köpenyben látsz. Ott

gyülekeznek a vészhelyzetesek, Grace klinikások meg a többi

kórházsorozatosok.

Odanéztem a lelátóra, ahol az első sorban néhány diák integetve

invitálta a bottal közlekedő Arnoldot.

– Te pedig – fordult felém a stúdiós srác – oda fel – mutatott a

lelátó tetejére, ahol a horrormaszkosok dekkoltak.

– De mi együtt szeretnénk maradni – ráztam meg a fejem, mert

a Stúdiós már Virágot küldte egy másik sorba.

– Nyugi, ez csak azért kell, hogy csoportképek készülhessenek

az adott kategóriába öltözött diákokról, a fényképek után

vegyülhettek. Na, nézd, ott integet neked egy vámpír – mutatott fel

a lelátóra, ahol valóban mindenki felém hadonászott.

Utoljára megszorítottam Virág narancssárga plüssruhás karját,

és zavartan felbaktattam a lelátóra vezető lépcsőn. Közben

mindhármunkat megtapsoltak.

– Sziasztok – köszöntem zavartan, amikor odaültem egy rakás

idegenhez.

– Reni, de jó, hogy itt vagy – huppant le mellém a 9/a-s

Krisztián, akit a suliújságból ismerek. Kiköpte a tenyerébe a

vámpír-fogát, és láthatólag örült annak, hogy végre ismer valakit.

– Te is a Buffyból öltöztél? – kérdeztem, folyamatosan a

parókámat igazgatva.

– Részben. Én vagyok Angel – mutatott rá a térdig érő

bőrkabátjára.

– Ja, oké. Nem ismerem a sorozatot – közöltem, aztán mivel

értetlenül nézett rám, gyorsan elmagyaráztam, hogy egy órávalezelőtt még pont nem volt jelmezem sem, úgyhogy a netről

szedtük az ötletet.

– Értem – vonta meg a vállát. – Még sosem szórakoztam ilyen

jól, nagyon viccesnek ígérkezik, nézd, ott vannak a lostosok –

mutatott a szemközti lelátóra –, felettük ülnek a dallasosok.

– Igen, azt látom – bólintottam, mert a hat, cowboykalapos fiú

jelmezét azonnal felismertem. – Kik azok ott, legfelül? – mutattam

a lelátó sarkára, ahol egy csoport mogorván ücsörgött, összehúzott

szemmel méregetve az érkezőket.

– Maffiózók – vágta rá Krisztián.

– Ó, értem – biccentettem, és kezdett szórakoztatni a dolog, így,

hogy a vámpírsorozat csapatból egy embert ismertem, akivel

legalább tudtam beszélgetni, egész jól éreztem magam, és már nem

is tartottam annyira rossz ötletnek a kategóriák szerinti

csoportosulást.

Négy újabb diák állt meg a dupla szárnyú ajtóban, a stúdiós

pedig egyenként beengedte őket, és néha elkiáltotta magát.

– Helyszínelő! – szólt, és a maga mellé állított CSI-pólós fiúra

mutatott. A mi oldalunkon lévő lelátó harmadik sorában füttyögni

kezdtek, néhány hasonló pólót és baseballsapkát viselő diák pedig

azonnal odahívta magukhoz.

– Mr. Spock! – üvöltötte a stúdiós. A terembe belépő Gábornak

(aki kék-fekete ruhát és fekete gumihajat viselt) a lelátón ülő

három Star Trek-es azonnal integetni kezdett.

– Miami Vice? – nézett körbe a stúdiós tanácstalanul. – Oké, ti

vagytok az elsők, üljetek le valahová – utasította a két

tizenkettedikes fiút, akik fehér nadrágban és színes ingben,

tapsvihar közepette meghajoltak, és felültek a lelátóra.

Sorban érkeztek a diákok, és az újabb jelmezbe öltözött alakok

látványa egyre nagyobb ovációt és tapsvihart váltott ki a lelátókon

ülő tömegből. Hozzánk társult még két fiú az Odaátból, továbbá

négy vámpírmaszkos. A szemközti lelátón ülő Arnoldokhoz (ők

voltak a sorozatdokik) zöld műtősruhások érkeztek, a lelátó szélén

gubbasztó Virághoz pedig nem sokkal később odacsapódott

Jacques, aki Lucky Luke-nak öltözött. Őt először a kalapja miatt

mindenképp a dallasosokhoz akarták ültetni, végül kiharcolta,

hogy „rajzfilmfiguraként” a Kennynek öltözött Virághoz

csatlakozzon.

– Újabb három Scofield – szólt a sulirádiós, én pedig

sokadszorra is megdobbanó szívvel néztem a bejáratra. Ezúttal

viszont tényleg Cortezék érkeztek. Ricsi testszínű, hosszú ujjú

pólót viselt, amin végig tetoválásminta húzódott, Dave kék

„rabruhát”, Cortez pedig fehér pólót, sötétkék dzsekivel. Nincs

mese, Scofieldként is végtelenül helyes.

A lelátó első három(!!!) sorában ülő, Szökés-jelmezbe öltözött

diákok hangos ovációval köszöntötték őket. Sejtettem, hogy ez

lesz a legnépszerűbb jelmez, de hogy ennyire, arra azért nem

számítottam.

– Még egy Hannah Montana – jelentette be a stúdiós, mire egy

tucat, felsőbb évfolyamba járó lány integetni kezdett.– Mi az, hogy még egy? – lépett be Kinga idegesen, és a szőke

parókája alól Felnézett a lelátókra. Hát ja. Jobban járt volna, ha

beleegyezik a Charlie angyalaiba, az legalább eredeti lett volna.

Idegbajosan felült a többi Hannah Montanához, és a

játékmikrofonjával hadonászva kérdőre vonta őket, hogy miért

kellett ugyanabba öltözniük. Jól beégett.

Hamarosan a négy a-s lány közül három is bebillegett,

mindhárman a Hősökhöz ültek, ugyanis valamennyien

chearladernek öltöztek, akikből szintén volt vagy tíz.

Fél hét előtt már szinte megteltek a lelátók, a Szökés-jelmez

tarolni látszott, belőlük volt a legtöbb, de szép számmal voltak a

Helyszínelők, a menő ruhákban pózoló, sznoboknak öltözött

narancsvidékesek és Gossip girlösök is. Néhány diák azonban

egymagában üldögélt, egy tizenkettedikes fiú oldaltáskával (Jack

Bauer), meg egy tizenegyedikes, ballonkabátos srác (Columbo).

Andris és Robi utolsóként bővítette a Szökés csapatot, aztán

végszóra belépett Zsolti meg Tarr Zsófi, és hatalmas röhögés és

füttykoncert közepette az X-aktásokhoz ültek le.

Pontban fél hétkor Tölgyessy tanár úr csinált minden csoportról

pár fotót, aztán a stúdiósok felmentek a tesiteremben felállított

színpadra, és a Narancsvidék főcímdalát berakva hivatalosan is

megkezdték a farsangi bulit. A tornateremben azonnal mindenki

mozgolódni kezdett, így én is elköszöntem a

vámpírsorozatosoktól, és miközben elsötétültek a lelátók (és a

fények a táncteret világították meg), átültem Virághoz.

– Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen klassz lehet egy

farsangi bál – magyaráztam feldobódva.

Virág a fejét rázta, ezzel jelezve, hogy segítsek levenni a

jelmeze fejrészét, így felálltam, két kézzel megragadtam a

narancssárga plüssfejet, és lerángattam róla. Csapzottan, a

homlokára tapadt hajjal, kipirultan nézett rám.

– Aha, tényleg klassz – mosolygott.

A tánctéren néhány felsőbb évfolyamos táncolt, a többiek pedig

újabb csoportokat alkotva beszélgettek. Arnold leült mellém,

elővette a farzsebébe gyűrt könyvét, és a telefonja kijelzőjével

megvilágítva olvasni kezdett, miközben mi, Virággal

beszélgettünk.

– Látod valamerre Cortezt? – kérdeztem halkan.

– Azt hiszem, a büfébe mentek. Menjünk mi is, szomjas

vagyok! – állt fel, jelmeze fejét a hóna alá fogva.

– Kérsz valamit? – fordultam vissza Arnoldhoz.

– Nem, köszi – intett, és lapozott a könyvében.

A büfénél hosszasan kígyózott a sor, és már épp beálltunk volna

a végére, amikor Ricsi ránk szólt.

– Ha kértek valamit, most szóljatok, még nem fizettem –

közölte.

– Hú, köszi – álltunk oda hozzájuk (a mögöttünk sorban állók

legnagyobb felháborodására).

Ricsi átnyújtotta nekünk a két narancslevet, aztán a lépcsőnél

várakozó Cortezhez és Dave-hez mentünk.– Hé, add ide a fejrészt! – kérte el Dave azonnal Virág

plüssfejét.

Röhögve néztük, ahogy Dave forgolódik a hatalmas,

narancssárga fejben, és megpróbálja lefotózni magát a telefonjával.

– Add ide, segítek – vettem el a telefonját, aztán rájöttem, hogy

elhamarkodottan ajánlottam fel a segítséget, mert Dave

szuperkütyüjét nézegetve azt sem tudtam, mit kell megnyomni. –

Nekem ez nem megy – ráztam meg végül a fejem.

– Majd én – kapta ki a kezemből Cortez, és (nem meglepő

módon) rögtön tudott pár fényképet csinálni vele.

Zsolti csörtetett a büfé felé, ha nem szólunk rá, észre se vett

volna minket.

– Itt vagytok? – fordult felénk végre. – Alig tudtam lerázni a

dömpert. Most meg vihetek neki melegszendvicset.

– Így jár, aki lányokat hív el a farsangi bálra – vigyorgott Dave.

– Nagyon vicces – erőltetett egy mosolyt Zsolti az arcára, aztán

beállt a büfé sorába.

Már épp meg akartam kérdezni a fiúkat, hogy jönnek-e, mert mi

visszamennénk a bulira, amikor a mellettünk elhaladó négy a-s

lány közül egy lemaradt, és odaállt hozzánk. Természetesen Edina.

– Cortez, nincs kedved táncolni? – kérdezte szélesen

mosolyogva.

– De itt nincs zene – válaszolta Cortez, mire mindannyian

elnevettük magunkat. Ez azért jó poén volt. Edina viszont nem jött

zavarba, megigazította a copfját, és legyintett.

– Nem itt! A tornateremben. Na, gyere már! – kérte,

nevetségesen nyájas stílusban. Aztán megragadta Cortez kezét, és

szó szerint kihúzta a társaságunkból!

Totál megsemmisülten néztem utánuk, és legszívesebben

elbőgtem volna magam. Ricsi és Zsolti kezükben a

szendvicsekkel, beszélgetve utánuk indultak, én pedig még mindig

lefagyva álltam, és pislogás nélkül meredtem magam elé.

– Hé, gyere, menjünk mi is – húzott Virág az udvarra vezető

ajtó felé.

– Van még itt valaki? Hahó! Segítenétek? Nem tudom levenni a

jelmez fejét! – kiáltotta Dave, vaksin forgolódva. Visszamentünk

érte, és segítettünk neki átvágni az udvaron

A tornateremben éppen befejeződött egy Gwen Stefani-szám, és

elkezdődött Avril Lavigne When You’re Gone című dala.

Átvágtam a lassúzó diákok között, és Cortezék mellett

elhaladva (Edina úgy csimpaszkodott a nyakába, mint egy majom)

komolyan elgondolkodtam azon, hogy lekérjem, aztán

természetesen lúzerként viselkedtem, és csak felültem a lelátóra

Arnold mellé.

– Most nézd meg – suttogtam elkeseredetten.

– Zsák a foltját. Ne foglalkozz vele – vonta meg a vállát,

épphogy csak egy pillanatra felnézve a könyvéből.

A térdemen könyökölve bámultam a táncteret, és minden

energiámmal azon voltam, hogy a lehető legjobban utáljam Edinát,

egy kicsit Cortezt és még a dalt is, amire táncolnak. Rémes.Kinga huppant le mellém, keresztbe fonta maga előtt a karját, és

unottan nézett a tánctérre. Amikor, meglátta Cortezt és Edinát,

kérdőn felém fordult.

– Állítólag nincs iskolai buli összetört szívek nélkül. Legalább

most már tudom, hogy van igazságalapja.

– Örülök, hogy segítettem bebizonyítani – szűrtem a fogam

között.

– Renáta, örülj neki, hogy ennyi a bajod! Az én esetem nagyobb

tragédia! Tele van a terem a jelmezemmel!

Virággal mindketten értetlenül bámultunk rá. Ezt komolyan

gondolta? Szerinte az, hogy életem szerelme, a srác, akiért az első

pillanattól kezdve odavagyok, éppen egy másik lánnyal lassúzik,

az nem akkora tragédia, mint hogy többen öltöztek Hannah

Montanának? Kingának nincs szíve.

Keservesen lassan telt az idő, azt hittem, sosem lesz vége a

számnak, amikor végre a stúdiósok lekeverték. És nem kezdtek

újat! Hála az égnek. A tánctéren ácsorgó párok szétrebbentek és

kérdőn a színpad felé fordultak, miközben kigyúltak a lámpák,

megvilágítva az egész tornatermet.

– Bocs, tudom, hogy most nem kedveltek – szólt a mikrofonba

a sulirádiós, és a tömeg valóban morajlani kezdett. – De megvan a

jelmezverseny nyertese! – tette fel a kezét csitítóan, mire a

hőbörgés valamelyest alábbhagyott.

Virág izgatottan figyelte a színpadot, én továbbra is bénultan

ültem, Arnold pedig kiélvezte, hogy végre van elég fény az

olvasáshoz.

– Ha Hannah Montana nyer, akkor vajon mind kimegyünk a

színpadra? – tanakodott Kinga.

– A jelmezverseny győztese, tehát a legeredetibb jelmez az idei

évben nem más, mint – hallgatott el a stúdiós, kis hatásszünetet

hagyva – a 9/b-ből Bencze Virág Kenny-jelmeze! – kiáltotta.

A teremben óriási tapsvihar keletkezett, Virág pedig boldogan

felpattant.

– Nyertem! Reni, én nyertem! – ugrándozott.

– Menj, siess – sürgettem, hirtelen megfeledkezve az összetört

szívemről, és boldogan mosolyogtam Virágra.

– Gyere, gyere! – kezdett tapsolni a sulirádiós srác, Virág pedig

leszökdécselt a lépcsőn narancssárga plüssjelmezében, és a

színpadhoz sietett.

A sulirádiós kinyújtotta a kezét, felrángatta a színpadra, és a

mikrofon elé állította.

– Hű – szólt Virág a mikrofonba, mire többen nevetni kezdtek.

– Ez annyira klassz! Csak nem tudom, hol a jelmezem fejrésze –

tárta szét a karját szomorkodva.

– Itt vagyok! Itt! – kiáltotta Dave. Az egész suli egy emberként

fordult felé, aztán Ricsi és Cortez odakísérte a színpadhoz.

Fellökték Dave-et a színpadra, aki odaállt Virág mellé.

– Az a helyzet, hogy rászorult ez az izé a fejemre. Nem tudom

levenni – mondta a mikrofonba.

Hát, ennyi kellett, mindenki szakadt a nevetéstől, az infótanárpedig készített pár képet a jelmezverseny győzteséről. Illetve

győzteseiről, mert a jelmezbe öltözött Virág boldogan mosolygott,

a mellette álló Dave pedig Szökés-ruhában, a Kenny-jelmez

fejrészében ácsorgott mellette. Vicces volt.

Az eredményhirdetés után szinte az egész osztályunk egy

csoportba verődött a lelátón, és a történteken nevettünk, miközben

Kinga és én megpróbáltuk leszedni Dave-ről Virág jelmezének a

fejét. Nagyon jól szórakoztunk, egy csomó mobillal csináltunk

képeket, és bár Edina sokszor és feltűnően indult meg felénk

(gondolom, hogy Cortezt felkérje táncolni), a mai bulin többet nem

jutott a közelébe. Részben, mert amíg a lelátón ültünk, bunkóság

lett volna elhívnia közülünk, aztán pedig már nem volt alkalma.

Mert amikor Virág meghallotta, hogy egy Fall Out Boy-számot

játszanak, az egész osztályt felállította, hogy táncoljunk rá. És mi

táncoltunk (Arnold kivételével, mert ő sosem táncol), és ez már az

a része volt az estének, amikor jól éreztem magam.

Farsang: 5/4 – majdnem tökéletes volt. Majdnem.

Virág jelmezének fejrésze: 5/5 – a buli végére már mindenkin

volt rövidebb-hosszabb ideig. A mobilok pedig tele vannak fura,

Kenny-jelmezes képekkel.

Tánc: 5/5 – Virággal ugráltunk egy nagyot a FOB-ra, aztán

táncoltam Dave-vel, Jacques-kal, és egyszer lekért egy Star Trekes

is. De az semmi. Virág táncolt Michael Knighttal.

Cortez és Edina: 5/1 – bár az este végül jól sikerült, azért ma

egyszer megszakadt a szívem. És az elég rossz volt.

Január 31., szombat

Ismét jelmezben. Apu cégének farsangi báljáról hazafelé tartva

a kocsi hátsó ülésén bambultam némán, és a fejem az ablakhoz

nyomtam.

– Mi baja? – súgta apu anyunak.

– Szerelmi bánat – válaszolta anyu halkan.

Igen, a felnőttek diszkréten kezelik a kamaszok szívügyeit.

Anyuék például rendszerint úgy tárgyalják meg a gondjaimat,

mintha ott sem lennék vagy éppenséggel nem hallanám. Igaz, hogy

bágyadtan meredtem ki a kocsiablakon, és az elmosódó

lámpafényeket néztem, de attól még jelen voltam.

– Mi történt? – kérdezte apu, ezúttal normál hangsúllyal. Ennyit

a diszkrécióról.

– Cortez más lánnyal táncolt a farsangi bulin – közölte anyu.

Miért nem írják ki reklámtáblára? Jaj.

– Ó, a kamaszbánat – bólintott apu merengve.

– Igen, az milyen kedves tud lenni! – értett egyet anyu.

Nem! Nem kedves! Miért gondolják, hogy kedves, ha

sírógörcsöt kapok éjjel, ha bedagadt szemmel ébredek, és nincs

étvágyam? Egyáltalán nem kedves! Tragikus! Egész úton némán

ültem, és a szüleimet hallgattam, akik „mókásnak” tartják, hogy

éppen meghasad a szívem. Ja, és ehhez hozzátartozik, hogy apu

céges farsangi buliján minden kollégájától meghallgattam a „de

megnőttél”, „hogy megy a suli?” és a „mi van a fiúkkal?” sablontémát,

amit előszeretettel hoznak elő minden találkozásnál.– Jó éjszakát – köszöntem el anyuéktől, amikor beléptünk a

házba.

– Már le is fekszel? – csodálkozott apu

– Hagyd – szólt rá anyu. – Most magányra vágyik – tette hozzá,

elvileg az én érdekemben. Viszont kezdtem kicsit kellemetlenül

érezni magam. – Menj nyugodtan – mosolygott megértően. –

Adjak pár szomorú szerelmes dalt, amit hallgathatsz?

– Öhm. Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem, és döbbenten

néztem a szüleimre.

Érdekes, hogy ők aggódnak értem, miközben a lépcső alján

anyu tündérjelmezben, apu pedig a Szökés sorozat rabruhájában

pislogott felém. Azt hiszem, nekem is aggódnom kéne.

Apu céges farsangja: 5/1 – unalmas volt, fárasztó, és a kis

szendvicseknek fura ízük volt.

A jelmezem: 5/3 – ma is Buffy voltam, de az égvilágon senki

nem ismert fel. Mindegy.

Közösségi oldal: 5/5 – Dave és Ricsi is feltette a tegnapi

képeket. Az egyiken én is rajta vagyok.

És Cortez is. Akkor ez közös képnek számít. Szerintem.

Február 1., vasárnap

Ma anyuval lányos napot tartottunk, reggel elkísértem a

meteorológiai intézetbe, ahol délben végeztünk is, aztán vásárolni

mentünk. Jól éreztem magam, bár mindenképp meg akart nekem

venni egy Lionel Richie CD-t, mert szerinte arra jót lehet sírni.

Mondtam, hogy én nem akarok sírni, mert annyira nem vagyok

kiborulva. Erre azt mondta, hogy akkor Lionel ideje még nem jött

el. Fogalmam sincs, mit értett ezalatt. Délután olvastam, aztán

kimentem Virággal megsétáltatni Robert Pattinsont (mármint a

kutyát), és közben alaposan megtárgyaltuk a farsangi bulit.

Twilight: 5/4 – a hétvégén kiolvastam az első részt, azért

annyira nem nagy durranás. Legalábbis eddig. Anyu megvette a

folytatást, úgyhogy el is kezdem mindjárt.

Arckrém: 5/? – vettünk egy új típust, mert a régi nem használt

eléggé, patis maradtam tőle. Ez állítólag jobb, a reklámban a

lánynak estére el is múlik. Kíváncsi vagyok.

Honfoglaló: 5/4 – Arnolddal játszottunk, kétszer ő nyert,

egyszer pedig én.

Abbey Road: 5/5* – ma egész nap ezt az albumot hallgattam, ez

a kedvencem.

Február 2., hétfő'

Ma a suliban természetesen a pénteki farsang volt a téma.

Illetve a pálmát két sztori vitte el, az egyikről tudtunk (Virág

nyertes jelmeze, aminek a fejrésze Dave-re szorult), a másik

viszont csak ma reggelre robbant.

– Ne! – nevettem el magam a suli előtt állva, miközben Cortez,

Ricsi és Zsolti meséltek.

– De! Komolyan! – bólogatott Ricsi.

– Hogy volt ez? – kérdezte Virág álmosan, és a szemébe fésülte

a haját.

– Mondom. Zoli elvesztette a fogadást, és piros sortban, egypiros dzseki alatt félmeztelenül, bójával a kezében akart bejönni a

farsangra. Máday még az aulában elkapta.

Aha, szóval erről lemaradtunk. Zoli (12/b-s) egyébként a suli

egyik legmenőbb fiúja, és ezek szerint kiütötte a biztosítékot

Mádaynál. Szerintem viszont értékelni kellett volna a kreativitást.

Elvégre sorozatfarsangot tartottunk, és az, hogy valaki a zord

januári időben (akkor is, ha a suliban öltözött át) képes az udvaron

átrohanni egy piros sortban, vízimentőnek öltözve, az értékelendő.

Kár, hogy Máday hazazavarta, mielőtt bejöhetett volna. Na

mindegy.

– Mi történt? – lépett hozzánk Dave, aki szinte még ki sem

szállt az apukája kocsijából, már tudni akarta, hogy miről van szó.

Hát igen, ő nem bírja, ha lemarad valamiről.

Ricsi gyorsan beszámolt neki is a sztoriról, közben pedig Cortez

elkérte a kémiaházim. A portára belépve azonnal észrevettem,

hogy feltöltötték az újságtartót. Megjelent a februári szám.

Virággal mindketten levettünk egyet az A5-ös méretű, vastag

magazinból, és szokás szerint először az én cikkemet ellenőriztük.

– De jó lett! – mosolygott Virág, amikor átnézte az oldalam.

– Köszi – futottam át az ajánlóimat. Egész jól néznek ki

összeszerkesztve, képekkel. Persze a fiúktól majd megkapom,

hogy romantikus lett a könyv-, film- és zeneajánlóm, de majd

kivédem azzal, hogy február van.

Duplaangollal kezdtünk, úgyhogy egyenesen a nyelvi előadóba

mentünk.

– Kösz, Reni – dobta le Cortez a kémiafüzetem az asztalomra.

– Nincs mit – tettem el a füzetet a táskámba. Kezd elegem lenni

abból, hogy a házim elkérésén kívül semmilyen kommunikáció

nincs köztünk.

Oké, kicsit indulatos voltam. A csengetés után Mr. O’Realy

érkezése helyrerázott, ugyanis egy finom „Miss Rentai”

elhangzása után feltápászkodtam a székemről, és kezdhettem a

felelést. A fenébe. Arnold még sehol, Virág hasonló szinten áll

angolból, úgyhogy a kezemmel a padon kopogtatva töprengtem a

válaszon. Ami, bár tényleg készültem, csak nem akart eszembe

jutni. A szám szélét rágva gondolkoztam, a tanár megértően és

türelmesen várakozott, amikor Virág hirtelen hátrafordult, aztán

vissza. Rátett a padra egy papírfecnit, és feltűnés nélkül elém tolta.

Döbbenten néztem az apró lapra, amin a válaszok szerepeltek.

Felemelt fejjel, kicsit bizonytalanul kimondtam a szót, a tanár

pedig biztatóan bólintott. Utána elmondtam a következőt. És így

tovább. A papírfecnin szereplő tíz szó lelesése után Mr. O’Realy

befirkantotta az ötöst a naplóba, én pedig megkönnyebbülten ültem

le.

– Köszi – fordultam hátra Cortezhez.

– Szívesen – vonta meg a vállát. – Rémes a kiejtésed – tette

hozzá, és bár bunkónak hangzott, mégsem volt az, mert miközben

mondta, láttam a szemén, hogy visszafojtja a mosolyát. Igen, lehet,

hogy pár perccel azelőtt még mérges voltam vagy ilyesmi, de

ahogy belenéztem a mosolygós, kék szempárba, a nevem semtudtam volna megmondani.

– Hogy érted? – kérdeztem zavartan.

– Hát, csak rémes. Nagyon franciásan beszélsz angolul, ami

rémesen hangzik – magyarázta.

– De még csak most kezdtem angolul tanulni – mentegetőztem.

Cortez nevetve megrázta a fejét, és bedugta a fülébe a

fülhallgatóját.

Lehet, hogy éppen az angolomat minősítette, de ezt olyan

kedvesen tette, hogy nem tudtam komolyan venni. Mosolyogva

fordultam vissza a padomhoz, és összenéztünk Virággal. Arnold

negyedórával csengetés után érkezett, ledobta a táskáját mellém, és

levágta magát.

– Hol tartunk?

– Feleltem. Ötösre – meséltem büszkén.

– Ügyes – halászta ki a táskájából a regényét.

– Cortez segített – vontam meg a vállam. Arnold szótlanul

bólintott, és lapozott egyet.

Csengetés előtt két perccel Virág (aki egészen addig ráborult a

padjára, és valamit firkálgatott) végre felemelte a fejét.

– Kész! – kiáltotta büszkén, és nyújtózott egyet. Mr. O’Realy és

az egész osztály hátrafordult felénk. Virág zavartan leengedte a

karjait. – Elnézést – nevetgélt, és halkabban folytatta. –

Megcsináltam.

Arnolddal a suliújság szórejtvényére pillantottunk.

– Gratulálok, mind a tíz szót megtaláltad a betűhalmazban –

vakargatta az állát Arnold.

– Igen! Alig egy óra alatt – vigyorgott Virág.

– Elképesztő. Gratulálok – gúnyolódott Arnold, de Virág nem

vette magára, büszkén mutogatta mindenkinek.

Olvasókör után otthon bekapcsoltam a notebookom, mert Virág

üzent, hogy a suli honlapjára feltöltötték a farsangi képeket. Egész

jók lettek, szinte mindegyiket lementettem a gépemre.

Cortez: 5/5* – ma, ahogy segített angolon… No comment.

Farsangi képek: 5/4 – nem is voltam olyan béna Buffyként,

úgyhogy most örülök.

Február 3., kedd

Reggel, amint a sulihoz értünk, hatalmas pelyhekben esni

kezdett a hó, úgyhogy a fiúkkal együtt bementünk az épületbe.

Máday szokása szerint a Jeanne d’Arc-szobor mellett állt, és a

belépő diákokat fürkészte. Minket, Virággal figyelmen kívül

hagyott, de a mögöttünk érkező fiúkra egymás után rászólt, hogy

„Antai-Kelemen, tedd el a zenelejátszót”, „Pósa Richárd, fésülködj

meg, hogy áll a hajad?”, „Nagy Zsolt, állva csak a lovak esznek,

rakd el a chipsed!” és végül „Felmayer Dávid, ez iskola, nem a

titkosszolgálat, vedd ki a füledből a headsetet!”. Azt hiszem,

Máday nélkül unalmasak lennének a reggelek.

Csengetésig a padomnál ülve olvastam a Twilight második

részét, a többiek leginkább ordítoztak és összevissza rohangáltak a

teremben, miközben a sulirádióból Eminem Loose Yourselfje szólt.

Szóval csak amolyan tipikus első óra előtti káosz.Pontban nyolc órakor aztán eltettem a könyvem, mert Kardos

bevágta maga mögött az ajtót, és csontos, sápadt arcával, pusztán a

megjelenésével elhallgattatta az osztályt. Lecsapta a naplót a tanári

asztalra, és lassan lapozgatni kezdte. Minden egyes lap

sercegésénél felszisszent az osztály azon része, akik félnek az

irodalomtól. Vagyis Kingán és rajtam kívül mindenki (Arnold még

nem volt bent).

– Felmayer – állapodott meg Kardos Dave nevénél, és felnézett

a naplóból. Az egész osztály egy emberként fordult hátra,

miközben Dave zavartan feltápászkodott.

– Tanár úr, ma van a szülinapom – kezdte Dave szomorúan

pislogva. Kardos összeráncolt szemöldökkel meredt rá, kínosan

hosszú ideig gondolkodott, majd unottan a plafonra nézett.

– Nem bánom, nekem mindegy, melyik nap írom be az egyest.

– Köszönöm – vigyorgott Dave, és villámgyorsan leült. Kardos

tovább lapozott a naplóban, a többiek pedig mind behúzták a

nyakukat. Mintha így elkerülhetnék a felelést.

– Bernáth – mondta ki az újabb nevet a tanár, mire Andris

sápadtan feltápászkodott.

– Nekem is ma van a szülinapom – motyogta. Kardos

lepillantott a naplóra, és megrázta a fejét. – Szép próbálkozás. Na,

kezdheted.

Tíz percig felelt, illetve Kardos tíz percig próbált kihúzni belőle

egy értékelhető választ, de reménytelennek tűnt. Én próbáltam

súgni neki, de szegény a metaforát amforának olvasta le a számról,

úgyhogy mikor kimondta, hogy a versben két amfora található,

Kardos begőzölt.

– Tegye fel a kezét, aki készült a mai órára – nézett végig a

termen villogó tekintettel. Óvatosan feltettem a kezem, de inkább

gyorsan megpihentettem a vállamon, ugyanis ahogy körbenéztem,

csak Kinga magasba lendített karját láttam. A többiek lapítottak.

– Tanár úr, én akartam készülni – nyafogta Virág, aki nehezen

viselte a kínos csendet, úgy érezte, hogy meg kell törnie. Pedig

még én is a fejemet rázva fordultam felé, mert bár velem nincs

gondja Kardosnak, jó tiniként megtanultam már, hogy

szemrehányáskor csendben kell maradni. Persze Kardos vérszemet

kapott.

– És mi akadályozott meg benne, kedves Virág? – vigyorgott

erőltetetten. A szavaiból áradó maró gúny végigsöpört a termen.

– A MySpace-oldalam szerkesztgettem, és nagyon elment az

idő – vonta meg a vállát Virág.

Hát, már késő, gondoltam. De tény, hogy Virág a lehető

legrosszabb időpontot választott az őszinteségre. Kardos villámló

szemmel nézett körbe az osztályban.

– Rendben, 9/b. Rendben – bólogatott.

– A fenébe, Virág! – suttogta Ricsi, és megértettem, hogy miért

mondja. Kardos megköszörülte a torkát, és mosolyogva bólintott.

– Jövő hétfőre tízoldalas házidolgozatot kérek, aminek a témája,

„én és az internet”.

– Tíz oldal? – rökönyödött meg Robi.– Tíz oldal. Hétfőre. Most pedig nyissátok ki a könyveteket…

Sóhajtva előszedtem a felszerelésemet, és bár soha, senkinek

nem vallottam volna be, nekem tetszik a feladat.

Kardos belekezdett az anyagba, közben pedig kinyílt az ajtó, és

Arnold csörtetett be.

– Reggelt! – köszönt hanyagul, és a padjához lépve ledobta a

katonai hátizsákját.

– Neményi… – kezdte Kardos a letolást, de félbehagyta, és csak

legyintett. Azt hiszem, mára elege lett belőlünk.

Az irodalomóra szó nélkül telt, a csengő megszólalásakor pedig

Kardos némán becsapta a naplót, és kiment a teremből. Hát, ennyi

kellett, a következő pillanatban Virág felé minden irányból

papírgalacsin repült, különböző megjegyzésekkel együtt.

– Okos vagy! Meg is írod nekem? – kérdezte Ricsi a fejét rázva,

miközben Virág értetlenül pislogott.

– Most mi van? Nem miattam kell házidolit írni – vonta meg a

vállát. – Vagy igen? – fordult felém kérdőn.

– Ne aggódj, Kardos már Andris felelésénél berágott –

nyugtattam, mert nem akartam, hogy lelkiismeret-furdalása legyen

a dolog miatt.

– Lemaradtam valamiről? – állt meg a padom mellett Arnold.

– Tízoldalas házidoga jövő hétre a netről – vontam meg a

vállam.

– Klassz – bólintott Arnold.

Na, most viszont mi kaptunk egy adag összegyűrt alufólia

labdát, az egyik ráadásul fejen talált.

Duplafrancián Monsieur Durand-nal továbbmentünk az

anyaggal, focin Farkas tanárnő Dave-et akarta feleltetni, de a

szülinapja miatt inkább mást választott. Andrist. Szegény,

másodszorra felelt Dave helyett, ráadásul megint egyesre.

Ebédszünetben a büfében vett forró csokival és croissant-nal

mentünk az udvarra. A sulirádióból valami ska zene üvöltött, mi

pedig megálltunk a szokásos helyünkön, és a fagyos szélben

ácsorogva beszélgettünk Virággal. A sulirádióban véget ért a

szám, és a stúdiós beleszólt.

– A következő szám a 9/b-s Dave-nek szól.

Az árkádok alatt álló Dave meghajolt, az udvaron ácsorgó

diákok pedig mosolyogva megtapsolták. Aztán felcsendült a szám,

és Dave arca elvörösödött. Halász Judit Boldog születésnapot című

dala hatalmas röhögést váltott ki, és bár Dave szeretett volna

elsüllyedni, Zsolti továbbra is tapsoltatta a diákokat, és a karjával

jelezte, hogy éljenezzünk még.

Este, amikor rámentem az msn-re, az egész osztályom online

volt, szinte mindenki rám kattintott. Hát, ennyit az egyórás

netkorlátozásomról. Mindegy, miközben Jacques-kal amőbáztam,

Virággal webkameráztam és Arnolddal Honfoglalóztam, egyszer

csak üzenet érkezett.

Cortez üzenete: Itt vagy?

Egy pillanatra csodálkozva néztem a képernyőre, aztán

megpróbáltam újra normálisan levegőt venni. Semmi pánik, csakCortez rám írt. Hűű. Bemásolom.

Reni üzenete: Igen.

Cortez üzenete: A beadandó…

Reni üzenete: Segítek megírni.

Cortez üzenete: Kösz.

Reni üzenete: Szívesen. Jó lenne, ha írnál pár oldalt magadtól,

és akkor majd együtt átírjuk. Vagy ilyesmi.

Cortez üzenete: Miről írjak?

Reni üzenete: Csak úgy általánosságban, hogy mire használod a

netet, mi a kedvenc Honlapod, meg hasonlók.

Cortez üzenete: Oké.

Reni üzenete: Oké.

Vártam pár pillanatig, és úgy gondoltam, hogy vége a

beszélgetésünknek. Megint segítséget kért irodalomból, megint

segítek neki, és ennyi. Már majdnem bezártam az ablakát, amikor

ismét írt. Másolom.

Cortez üzenete: Ezt láttad már?

Aztán linkelt egy videót. Gyorsan megnéztem, egy gördeszkás

felvétel volt valami versenyről. Senkit nem ismertem rajta,

semmilyen trükköt nem értettem belőle, és őszintén, minimálisan

sem érdekelt a dolog, de. De átküldte, hogy nézzem meg. Ezzel

pedig megmutatott nekem valamit, ami őt érdekli. Wow!

Sajna az egyórás netkorlátozásom lejárt, így ki kellett lépnem,

de teljesen feldobódva vacsoráztam. Pedig komolyan, nem sok

ember ette volna meg mosolyogva azt a sajtkrémlevest. Tényleg.

Dave szülinapja: 5/5 – megúszott három felelést, és nagyon

beégett a sulirádióban. Szóval vicces volt.

Kardos: 5/3 – igazán berágott ránk.

Cortez: 5/5* – msn-en beszélgettünk. Igazán beszélgettünk. Na

jó, videókat küldözgetett, de akkor is! Hű.

Sajtkrémleves 5/3 Legyűrtem, és ez a lényeg.

Február 4., szerda

Nyugis nap. Az összes óra elrepült, kivéve a tesit, ami viszont

olyan hosszúnak tűnt, mint az összes többi egyben. Miközben

átvettem a tesicuccom az öltözőben, Virág folyamatosan

nyaggatott.

– Na jó, most komolyan. Te kit választanál, Pete Wentz vagy

Robert Pattinson?

– Hát – húztam meg a cipőfűzőm, és tanácstalanul

megcsóváltam a fejem. – Muszáj?

– Aha – bólogatott Virág. Az utóbbi időben igen sok energiát

fektet abba, hogy válasszon a gitáros és a színész között.

Egyszerűen nem tud dűlőre jutni.

– Pete Wentz nekem nem igazán tetszik. Pattinsonnak meg fura

a haja – töprengtem.

– De ha itt állnának előtted, és azt mondanák, válassz, mit

felelnél? – kérdezte Virág.

– Ha itt állnának előttem, megkérdezném, mégis mit keresnek a

lányöltözőben – álltam fel a padról, és felhúztam a Szent Johannás

melegítőm cipzárját. Virággal hangosan felnevettünk, aztán az a-slányok lesajnáló grimaszát figyelmen kívül hagyva kimentünk az

öltözőből.

Korponay tanárnő széles vigyorral várt a teremben. Ez a mosoly

mindig ugyanazt jelenti, vagyis hogy kiélheti legfőbb

szenvedélyét. Egész órán át teremköröket futtatott velünk, időre. A

négy a-s lány és Kinga körülbelül hat kört vert ránk, de nem igazán

zavart minket. Mi, Virággal inkább a „lassan járj, tovább érsz”

elvet követtük, és eleinte békésen kocogtunk, aztán, mikor az

oldalam szúrni kezdett, Virág vádlija pedig begörcsölt, inkább

csak egymást támogatva nyöszörögtünk. Ebben persze az a

legcikibb, hogy a fiúk, akik a terem közepén fociztak, végig tanúi

lehettek a folyamatos leépülésünknek. Jaj. Mindegy, végül

valahogy eltelt a tesióra. Óra végén az öltözőben folytattuk a

beszélgetést. Úgy tűnt, Virág végre döntött.

– Robert Pattinsont választom! Őt jobban szeretem – közölte

határozottan.

– Biztos? – néztem fel rá mosolyogva, miközben benyomtam a

melegítőgatyám a táskámba. – Pedig az I Don’t Care videóklipet

legalább ezerszer nézted meg a neten Pete Wentz miatt. – Virág

összeráncolt szemöldökkel végiggondolta, láttam rajta, hogy most

teljesen elbizonytalanodott. Oké, lehet, hogy ez gyerekes dolog, de

miért ne beszélgethetnénk ilyesmiről? Szerintem ez tök normális.

Sajna az a-s lányoktól megint csak egy megvető mosolyt kaptunk,

aztán Edina megunta a fecsegésünket, és témát váltott, mintha ott

sem lennénk.

– Jövő héten Valentin-nap van.

– És? Elhívsz valakit a sulibálra? – kérdezte Kinga gúnyosan,

mivel nyílt titok, hogy Edina minden iskolai rendezvényre Cortezt

szeretné partnerként, de állandóan kosarat kap. Az a-s lányok,

Kinga és Virág kérdőn nézték Edinát, nekem pedig felugrott a

gyomrom a torkomba, és a fülemben éreztem a szívdobogásom.

– Nem. Az iskolai bál alól állandóan kihúzza magát, gondolom,

Ricsiék miatt. Hogy ne legyen ciki – ragadta meg a kilincset, és

lenyomta.

– Akkor? – kérdezte az egyik a-s lány, mire mindenki, még én

is kérdőn néztem Edinára.

– Mozi. Arra nem fog nemet mondani – vonta meg a vállát

magabiztos mosollyal, kicsapta az öltöző ajtaját, és kiment.

Pislogás nélkül meredtem utána, miközben totálisan

megsemmisültem. Lerogytam a padra, és a térdemre hajtottam a

fejem. Mi elérhetetlen tinibálványokról beszélgetünk Virággal,

közben meg Edina komolyan randira hívja Cortezt? Te jó ég!

– Nyugi, nem lesz semmi gond – simította meg Virág a

hátamat.

– Aha – nyöszörögtem. – Lehet, hogy hányni fogok. – Ekkor

egy másik, sokkal erőteljesebb kéz ragadta meg a vállamat.

Sejtettem, hogy nem Virág, ezért felnéztem. Kinga ijesztően

közelről és ijesztően mérgesen nézett az arcomba.

– Renáta! Végtelenül szerencsétlen képet vágsz!

– Kösz – nevettem el magam kínosan.– Tudod, mit mond nekem az edzőm, ha verseny előtt meginog

az önbizalmam? – kérdezte. Megráztam a fejem, mire megragadta

a két vállam, szembefordított magával, és az arcomba ordított:

– Mit sírsz, mint egy gyerek? Szedd össze magad! Szánalmasan

festesz, sőt, a szánalmasnál is szánalmasabban! Most összeszeded

magad, kimész oda, és megmutatod, hogy mire vagy képes! A

kétségbeesett arckifejezéseddel nem érsz el semmit! Azért nem

adnak díjat! Vagy ezt akarod? Akkor indulj a szánalomversenyen!

Kinga úgy ordította ezeket a szavakat a fülembe, hogy

komolyan megrettentem.

– Na, mit gondolsz? – kérdezte kicsit normálisabb hangsúllyal.

– Hogy az edződ őrült! – nyögtem ki.

– Nem ez a lényeg! Érted, mit akarok mondani?

– Azt hiszem, igen – bólogattam.

– Én nem. Viszont cseng a fülem – közölte Virág. Kinga

felhúzott a padról, és újra a szemembe nézett.

– Renáta, szánalmas, hogy minden egyes alkalommal, amikor

szóba kerül Cortez, te vagy nyomorult tekintettel meredsz magad

elé, vagy hányni akarsz, vagy mit tudom én. Nem csodálom, hogy

így nem vagy vetélytárs Edina szemében.

– Igazad van! Vetélytárs leszek! – nyögtem.

– Ez a beszéd! Nem vagy te olyan buta, hogy feladd. Elvégre a

harmadik legjobb felvételit írtad, csak van itt keresnivalód? –

veregetett vállon.

– A második.

– Mi?

– A második legjobbat. Holtversenyben veled – magyaráztam.

Kinga arcvonásai megkeményedtek, és rögtön átváltott

barátságtalanabb stílusra.

– Igen, tényleg – húzta meg a copfját, és felkapta a táskáját.

– Kinga – szóltam utána, mielőtt kilépett az ajtón.

– Igen?

– Kösz.

– Nehogy azt hidd, hogy érdekel a lelkivilágod. Az érdekel,

hogy észnél legyél és ne rontsd le a jegyeidet. Éppen elég nehéz,

hogy rajtam és Arnoldon kívül te vagy az egyetlen, aki megpróbál

gondolkodni az osztályban. Elrepül ez a pár hónap, és év végén ott

kell lennünk a legjobb átlaggal rendelkező osztályok között! –

közölte, és kiviharzott az öltözőből.

Hát igen. Ez Kinga. Ha lent vagy, megragad és felhúz. Ha

viszont fent vagy, mindenáron le akar rúgni onnan. Sosem fogom

megérteni.

Edina: 5/1 – komolyan nem bírom azt a lányt!

Kinga: 5/4 – Jó, persze önzésből, de sikerült lelket öntenie

belém.

Citromos csirke vacsorára: 5/3 – nem éreztem az ízét, úgyhogy

megettem mindet. Komolyan, a szerelem néha csodákra képes. Szó

szerint.

Február 5., csütörtök

Második óráig folyamatosan jókedvem volt, aztán jött a rajzóra,és mint amikor elzárják a vizet, kábé olyan hirtelen savanyodtam

be.

Mivel nem jegyre rajzoltunk, az óra végéig némán

szöszmötöltem a rajzlapom fölé görnyedve, lehetőleg úgy, hogy a

hajam teljes egészében eltakarja a lapomat. Óra végén Vladár

körbesétált a teremben, kiosztott néhány ötöst (Virágnak,

Corteznek és Kingának), aztán amikor mellém ért, horkantott

egyet a maszatos rajzlapomat fürkészve, és némám továbbment.

Ezt megúsztam, úgyhogy csengetéskor gyorsan kispuriztam, hogy

a mosdóban lemossam a tenyeremen és alkaromon végighúzódó

grafitfoltokat.

A duplamatekot Gazdag tanárnő egyben tartotta, egész órán

egyesével a táblánál oldottunk meg feladatokat (ki hosszabb, ki

rövidebb ideig, Kinga két percig, Robi majdnem negyedóráig), így

csengetés előtt tíz perccel be is fejeztük az órát. Miután a tanárnő

kiment a teremből, megkérve minket, hogy maradjunk csendben,

természetesen mindenki őrjöngeni kezdett. Andris és Robi a

telefonjukkal neteztek, Cortez a padjára hajtott fejjel zenét

hallgatott, Ricsi a fingerboardja tologatásával ütötte el az időt.

Dave ide-oda sétálgatott, miközben fontoskodva beszélt a

headsetjén (mindenki tudta, hogy az apukájával), Virág mangát

olvasott, Gábor pedig a tévét bámulta. Jacques hátrafordult

hozzám, és leellenőrizte a franciaházim, Zsolti pedig azzal foglalta

el magát, hogy elvette Kinga lovas mappáját, és olyan magasra

emelte, hogy ne érhesse el. Persze Kinga hamar ráunt, mert két

próbálkozás után sípcsonton rúgta Zsoltit, és már vissza is szerezte

a mappát. Miközben a többieket néztem, Arnold felült a padomra,

előhúzta a farzsebében ronggyá gyűrődött könyvét, és olvasni

kezdte.

– Milyen a könyv? – kérdeztem, miközben elővettem a

sajátomat.

– Jó. A tiéd?

– Elmegy.

Ezt megbeszéltük. Az a jó Arnoldban, hogy nem kell mindig

feleslegesen beszélgetnünk, akkor is jól elvagyunk, ha mindketten

csendben olvasunk. Csengetéskor aztán felcsendült a sulirádióban

a Metró Station Shake it című dala, és minden teremből

kiözönlöttek a diákok. Lesétáltunk az udvarra, de olyan hideg volt,

hogy csak a fél szünetet töltöttük kint, végül visszamentünk a

terembe. Igazából olvasni akartam, de Jacques beszélgetős

kedvében volt, úgyhogy meghallgattam, hogy a régi barátai

mennyire ritkán írnak neki és hogy szerintem ez miért van.

Próbáltam megvigasztalni, de csak annyit tudtam mondani, hogy

az én régi, általános iskolás osztálytársaim egy betűt sem írtak

azóta, hogy elballagtunk. Ez elég rosszul jött ki, mert éppen fel

szerettem volna vidítani, de végül jót nevettünk a dolgon.

Megkérdeztem, hiányoznak-e neki a barátai meg hogy jól elvan-e

itt. Őszintén érdekelt, mert hajlamos vagyok elfelejteni, hogy

Jacques-nak milyen nehéz lehet. Viszont a válasza meglepett, mert

azt mondta, tök jól elvan és hogy mennyi: klassz dolog van itt,milyen rendes vele mindenki, mennyit nevetünk együtt (ezt nem

tudom, mire értette, mert azért annyit nem, de mindegy), sőt, azt is

mondta, hogy két igazán jó barátja is van. Na, ez lepett meg a

legjobban. Merthogy Gáborra és rám gondolt. Nem is tudtam,

hogy ennyire jóban vagyok Jacques-kal. Ezek szerint viszont igen.

Ennek örülök.

Suli után hazamentem, a leckémmel és a fogalmazásommal két

óra alatt kész lettem. Aztán (mivel anyu hívott, hogy későn jön,

mert ónos eső várható) csináltam szendvicset, leültem a babzsák

fotelemre, és estig olvastam.

Cortez: 5/5* – Durand feleltette francián, de Cortez kiejtése

annyira kifogástalan (és nem mellesleg annyira jól áll neki a

francia nyelv), hogy természetesen ötöst kapott. Ráadásul öt olyan

szót is használt, amit még sosem hallottam. Hű.

TeveClub: 5/5 – meghívtak egy karavánba. Virággal

megbeszéltük, hogy csak együtt csatlakozunk.

Február 9., hétfő”

A hétvége eleje klasszul telt, péntek este átjött Virág, és

Simseztünk meg jól kibeszéltük Edinát, a szombati színház is

tökéletes volt, Arnoldnak és nekem is igazán tetszett a darab,

ráadásul kaptunk egy plakátot, amit megtarthattam. Vasárnap

viszont szörnyen unatkoztam, Virág nem volt gépközeiben, az msn

szinte egész nap kongott az ürességtől, és bár vártam, hogy Cortez

bejelentkezik, a neve egyszer sem váltott át zöldre. Így aztán egész

nap olvastam.

Ma reggel az aulába belépve három dologra lettünk

figyelmesek. Az első, hogy a sulirádióból üvöltött a The Moog 1

like you című dala. A második, hogy a büfénél szó szerint

kígyózott a sor. A harmadik pedig, hogy a lépcső aljában lévő

stúdió ajtajánál sorban álltak a diákok.

– Mi van itt? – kérdeztem csodálkozva, de Virág is csak a fejét

rázta.

A büféablaktól ellépő három, tizenegyedikes lány nevetgélve

mutogatott egymásnak egy halom szilikon karkötőt, miközben

folyamatosan sugdolóztak.

Virággal csodálkozva felbaktattunk a lépcsőn, és a

suliboxokhoz mentünk. Valamennyi szekrényajtóból piros

szórólap lógott ki, í'így mikor a sajátunkhoz értünk, kirántottam a

papírt, és összeráncolt szemöldökkel olvasni kezdtem.

– Valentin-hét a Szent Johannában. Kérj egy dalt a sulirádióban,

lepd meg a barátodat egy karkötővel (a büfében kapható), és gyere

el pénteken a Valentin-bálra!

– Hűű – csillant fel Virág fél szeme. A másikat eltakarta a haja.

Még mindig értetlenül meredtem a papírra. Közben elhaladt

mellettünk két tizedikes lány, és direkt feltűrték a pulóverük ujját,

hogy jól látszódjon, mindketten viselnek karkötőt.

– Ez tök jópofa – lelkesedett Virág, aztán megragadta a vállam.

– Adhatnál AKÁ-nak.

– Á, nem hiszem – ráztam meg a fejem azonnal. (AKÁ=

Cortez, csak ha nem magunk vagyunk, így nevezzük, hogy senkine jöjjön rá. ) – Vagy talán mégis – bizonytalanodtam el, és

magamban ezerszer elképzeltem, ahogy átadom Corteznek a

Valentin-karkötőt, ő pedig ad egyet nekem, és… Na igen.

Felébredtem az álmodozásból, aztán Virággal együtt lementünk a

lépcsőn, mert duplaangollal kezdtünk a nyelvi előadóban.

– Veszünk valamit inni? – kérdeztem, és a büfénél kígyózó

sorra meredtem.

– Aha – bólintott Virág, és hátrabaktattunk a sor végére,

miközben a sulirádiósok egymás után közöltek üzeneteket, amiket

szerelmes dalok kísértek.

Végighallgattuk Dido Here with me című dalát, aztán végre mi

következtünk.

– Két sajtos perecet, egy almalevet és egy forró csokit kérnek –

hadartam, aztán gyorsan hozzátettem: – És megnézhetném a

karkötőket?

A büfésnéni elém tolta az ablak mellett lévő átlátszó dobozt,

aztán otthagyott vele, hogy elkészítse a forrócsokim. A doboz

roskadásig volt pakolva szilikon karszalaggal. Volt köztük

egyszínű (szinte valamennyi színben), többszínű, mintás, ábrás,

kockás, csíkos… Lehajolva fürkésztem a műanyag dobozba

zsúfolt karkötőket, aztán kiszúrtam egyet, és könyékig

belenyúltam a karkötőhalmazba, miközben a doboz oldalát nézve

próbáltam koordinálni a kezem.

– Adhatok még valamit? – állt meg előttem a büfésnéni, és

lepakolta a pultra a rendelésünket.

– Igen, egy pillanat. Ezt kérem! – rántottam ki a kezem a

dobozból, és szorosan fogtam a pink alapon fekete kockás

gumikarkötőt. – Tessék, barátságkarkötő – nyújtottam Virágnak,

aki először bambán meredt rám, végül felfogta, hogy ezt neki

vettem, és sikongatni kezdett.

– Komolyan? Ez az enyém? – ugrándozott, majd azonnal

felhúzta a csuklójára a szerinte „szuperszép” darabot, és a

nyakamba ugrott. – Soha nem veszem le! Ez az igaz barátság

karkötőm? –lelkesedett.

– Hé, örülnétek egy kicsit arrébb? – szólt ránk a mögöttünk

sorban álló srác, aki szerintem megunta a visongatást.

Fölkaptam az üdítőket meg a pereceket, és már el akartam jönni

a büfétől, amikor Virág visszaverekedte magát, és szélesen

rámosolygott a büfésnénire.

– Én is szeretnék venni egy karkötőt – jelentette be boldogan. A

sorban állók hangosan fújtatni kezdtek, de Virág nem zavartatta

magát, ráérősen válogatott.

– Ezt egy kicsit félreteszem, nézegesd, addig kiszolgálom a

többieket, rendben? – mosolygott vissza Virágra a büfésnéni, és

hagyta, hogy félreállva kutakodjon a karkötők között.

– És ez? Ez hogy tetszik? – mutatott felém Virág egy újabb

darabot.

– Ez is jó, mindegy, melyik. Akármelyik jó! – sürgettem, mert

Virág nem nagyon tudott megállapodni egy karkötőnél. Közben a

büfében vásárlók hanyagul belenyúltak a dobozba, és mindigkivettek egyet belőle. Ők nem tulajdonítottak akkora jelentőséget a

dolognak.

– Nem! Te a tökéletes karkötőt választottad nekem, én is azt

akarom neked adni! – erősködött Virág. – És ez a fehér?

– A fehér jó lesz – bólintottam kissé unottan.

– Nem, a zöld jobb lesz. Sok zöldet hordasz – rázta a fejét.

Végül, hosszas várakozás és töprengés után Virág felém mutatott

„top 3” karkötőt, hogy azokból válasszam ki, amelyik a legjobban

tetszik.

– Ez – böktem a sima, egyszínű sötétzöldre. A másik kettő túl

csicsás volt.

– Oké. Akkor ezt kérem, ezeket meg visszaadom – tolta vissza

Virág a büféablakba a karkötős dobozt, és örömmel mutatta fel a

megvásárolt darabot.

A mögöttünk sorban állók gúnyos éljenzésbe kezdtek, amikor

végre otthagytuk a büfét.

– Vedd fel – adta át Virág, én pedig felhúztam a karomra a

szilikon karkötőt. Virág könnyes szemmel nézte, aztán az én

karom mellé tette a kezét, hogy megnézzük, milyen együtt a két

karkötő.

Örültem, hogy ennyire boldog tőle, meg annak is, hogy

immáron nekem is lett egy karkötőm. A nyelvi előadóba éppen

csengetésre estünk be, közvetlenül utánunk Mr. O’Realy becsukta

maga mögött az ajtót, és szólt, hogy mindenki vegye fel a

fejhallgatót. Angol párbeszédeket hallgattunk, aztán negyedóra

múlva kinyílt az ajtó, és Arnold csörtetett be a terembe.

– Miről maradtam le? – kérdezte.

– Két ember beszélget a napszakokról – suttogtam.

– Zseniális – vonta meg a vállát, és fel sem vette a fülhallgatót,

csak előszedte a táskájából a könyvet, és zavartalanul olvasni

kezdett.

– Mit szólsz a karkötő őrülethez? – kérdeztem, DJ-sen

félretolva a lejemen a fülhallgató felét.

– Mihez?

Felmutattam neki a karom, amin ott virított a Virágtól kapott

zöld karkötő, aztán nagy vonalakban elmeséltem, hogy miről van

szó. Arnold rezzenéstelen arccal nézett rám.

– Ez elképesztően nagy baromság – jelentette ki végül, és

visszamerült Stevenson Kincses szigetébe.

– Szerintem jópofa – néztem csalódottan a karomra, és hirtelen

megijedtem, hogy ha Arnold nem kapható az ötletre, talán egész

héten csak ez az egy karkötőm lesz.

Franciaóra után Virággal a suliboxhoz mentünk, és miközben ő

kivette az irodalomholmiját, én beragasztottam a szekrényembe a

színházban szerzett plakátot. A szekrényajtóm kezdi tükrözni a

személyiségemet, ami jó, mert ez azt is jelenti, hogy van

személyiségem.

Kinga savanyú képpel lépkedett felénk a folyosón, messziről

láttam, hogy valami baja van.

– Mi a gond? – kérdeztem barátságosan. Jókedvem volt, aValentin-hét a karkötő őrülettel, a romantikus dalokkal és a

nyüzsgő, sugdolózó diákokkal teljesen feldobott. Az egésznek volt

valami különleges hangulata, ami ránk fért a zord, nyomott

februári napon.

– Ne is mondd! – fújtatott Kinga, és felhúzta a karján az

ingujját. Piros szilikon karkötő virított a vékony csuklóján.

– Piros! – csodálkoztam.

– Ahogy mondod! Piros! Ez az ostoba Dani! Nem elég, hogy

elsőként ad karkötőt, az aulában, egy rakás végzős előtt, de a

legfeltűnőbbet! – rázta a fejét dühösen.

– Szerintem kedves – mosolyodtam el, és kicsit irigyeltem.

Mármint nem a piros karkötőjét, hanem hogy ő legalább kapott

egy fiútól. Kinga rám hagyta a dolgot, és kivágta a szekrényajtaját.

Edina, nyomában a három a-s lánnyal kijött a mi termünkből, és

sugdolózva, nevetgélve billegtek át a szemközti, saját termükbe.

Arnold éppen akkor ért hozzánk, kezében egy pohár forrócsokit

tartott.

– A büfénél mindenki elvesztette a fejét – közölte.

– Nekem tetszik ez a karkötő dolog – néztem le mosolyogva a

karomra, és mint minden diák, én is ösztönösen feltűrtem a

pulcsim ujját, hogy látsszon, már kaptam egyet.

– Ez nevetséges – rázta meg a fejét Arnold, amikor két végzős

lány sétált el mellettünk, karjukon három(!!!) színes karkötővel. –

Elvárják tőlünk, hogy egy hétig magunkon viseljük a népszerűségi

szintünket, mint valami stigmát! A szembejövők már így is először

a karodra néznek, aztán az arcodra. Ha öt karkötőt viselsz,

elismerően bólintanak. Ha egyet sem, lesajnálóan merednek rád,

mint valami kirekesztett, kitaszított…

– Arnold – szakítottam félbe mosolyogva. – Szerintem ez nem

ennyire drasztikus. Ez csak egy kedves dolog, ami megtöri a

szürke napokat.

– Most még ezt gondolod. De majd, ha például szerdán még

mindig csak egy karkötőd van, és szánakozó pillantásokat kapsz,

átértékeled az egészet.

– És ha kapsz tőlem egy karkötőt? – próbálkoztam mosolyogva.

– Én fel nem veszem – rázta meg a fejét ellentmondást nem

tűrően.

– Antiszociális! – vetettem oda gúnyosan, és nevetve mentünk

be a terembe.

A padomhoz lépve letettem az irodalomkönyvem és a

szöveggyűjteményem, aztán Cortezhez fordultam, hogy

megkérdezzem, átfussam-e a dogáját a csengetésig. A helyén ülve

zenét hallgatott, két karját a padon pihentette. Tekintetemmel

automatikusan a csuklójára néztem, a pulóvere alól félig kilátszott

a piros(!!!) szilikon karkötő. A gyomrom felugrott a torkomba, és

hirtelen értelmet nyert a pár perccel ezelőtti jelenet, amikor Edina

kilibbent a termünkből. Akkor adta oda. Cortez észrevette, hogy a

padom mellen állva nézem, és kihúzta a füléből a fülhallgatóját.

Erőltetett mosollyal az arcomon lehuppantam a helyemre, és

igyekeztem nem sírógörcsöt kapni. A fenébe!Kardos bevágta maga mögött az ajtót, mire az osztály

elhallgatott.

– Mára tízoldalas beadandót kértem. Szatmáry, beszednéd? –

szólt rá Kingára, aki azonnal felállt és körbement a teremben.

Mögöttem kicsit elidőzött, és finom sziszegést is hallottam, de

nem fordultam hátra. Nem akartam Cortezre nézni, mert úgy

éreztem, bármelyik pillanatban elbőghetem magam. Nemcsak

kapott egy karkötőt Edinától, de hordja is. Azt hiszem, megszakadt

a szívem.

Átnyújtottam az összefűzött lapokat Kingának, és kinyitottam a

könyvemet. Kardos letette a vaskos kupacot a tanári asztalra, és

egymás után ellenőrizte, hogy mindenki beadta-e.

– Neményi, ez több mint tíz oldal – jegyezte meg a

dolgozatokat nézve.

– Igen tanár úr, de a témát relevánsnak ítéltem meg…

– Jó, értem – szakította félbe Kardos, és továbbhaladt. – Ki

szándékozik megvakítani? – emelt fel egy sárga papírköteget,

amire pink színű tollal írtak.

– Az az enyém – lóbálta meg a kezét Virág.

– Kedves Virág, legközelebb talán fehér papírra kék vagy

fekete tollal írj, máskülönben el sem olvasom – dünnyögte Kardos.

– Elnézést – görbült le Virág szája, és kivette a tolltartójából a

lila tollát.

– Nocsak, nocsak – nézett fel a lapokból Kardos.

Automatikusan keresztbe fontam magam előtt a karom, és nagyonnagyon

rosszat sejtettem. – Antai-Kelemen, ezt komolyan

gondoltad? –mutatott fel Kardos egy papírt, mire lehunytam a

szemem. A fenébe. Tök üres volt.

– Sajnálom, nem volt időm megírni – közölte Cortez. Kardos

végtelenül hosszú ideig meredt rá, már mindenki legalább hatszor

elkapta a fejét, de Cortez állta a tekintetét.

– Az ellenőrződet – szólt végül Kardos, mire Cortez

kikászálódott a padjából, előrement és letette a tanári asztalra.

Miközben Kardos beirt az ellenőrzőjébe, az osztályban egy

pisszenés sem hallatszott, csak Cortez székének nyikorgása törte

meg a csendet, amikor visszaült a helyére. Óvatosan

hátrafordultam, és tágra nyílt szemmel néztem rá.

– Megőrültél? – sziszegtem, és reméltem, hogy le tudja olvasni

a számról. Félmosolyra húzta a száját, és hanyagul megvonta a

vállát.

– Sajna, nem jött az ihlet – közölte.

– Vártalak msn-en tegnap… – kezdtem rémülten, de Kardos

közbeszólt.

– Tessék, viheted – hajította a tanári asztal szélére Cortez

ellenőrzőjét, aminek a lapjai dobás közben sercegve szétnyíltak.

Cortez zsebre dugott kézzel ment ki érte, aztán felkapta, és

komótosan visszaült a helyére.

Remegő gyomorral fordultam vissza, és igyekeztem elhinni,

hogy ez nem az én hibám. Mert én tényleg vártam msn-en. És

legalább pár oldalt írhatott volna. Vagy valami. Totál lelkibeteglettem, ráadásul Kardos olyannyira berágott, hogy egy szót sem

szólt egész órán, csak a szöveggyűjteményt olvastatta velünk.

Rémesen soká ért véget az irodalomóra, a csengő

megszólalásakor pedig Kardos szó nélkül kiment a teremből. Az

osztály egy emberként lélegzett fel, és a következő pillanatban

szinte mindenki Cortez köré csoportosult, folyamatosan röhögve.

Karba tett kézzel ültem, és a fejemet rázva néztem a jelenetet.

Egyáltalán nem értettem egyet Ricsi pacsizásával meg Dave

vihogásával, sem pedig Zsolti „ez nem volt semmi” beszólásaival.

Lehet, hogy Cortez nagyjelenete menő, meg ultra laza volt, meg

hogy ez imponál a többieknek, és bevallom őszintén, még nekem

is megdobogtatni a szívem a nemtörődömsége, mert kétségtelenül

jól állt neki. Csak éppen a többiek nem számoltak azzal, amivel én

igen. Hogy Kardos egyébként is pikkel Cortezre, és ha csak egy

szikrányi esélyt lát arra, hogy meg tudja buktatni, egy percig sem

habozik majd.

– Jössz az udvarra? – állt meg mellettem Arnold.

– Aha – bólintottam, és Virággal együtt az ajtó felé indultam.

Mielőtt kiléptünk, még visszanéztem. Cortez a padján ült, és

szendvicset evett, közben meg mosolyogva vonogatta a vállát,

amíg Ricsiék rajta röhögtek.

– Ne gyötörd magad, nem a te hibád – vigasztalt Arnold,

amikor lesétáltunk a lépcsőn.

– Segítenem kellett volna neki. Számított rá – rágtam a szám

szélét, és komolyan a sírógörcs kerülgetett.

– Ez egyáltalán nem igaz! – szállt vitába azonnal Arnold. – A

segítséged nélkül is meg kellett volna írnia. Elvégre nem hülye. Itt

egyértelműen devianciáról van szó.

– Figyelj, hagyjuk ezt. Elég rosszul érzem magam a dolog

miatt, szóval beszélhetnénk másról? – kértem. Arnold összevont

szemöldökkel bólintott.

– Mindjárt jövök utánatok. Kértek valamit a büféből?

– Én egy gumicukrot. Sárkányosat! – mondta Virág. Arnold

először furán nézett, aztán megvonta a vállát, és levált tőlünk,

hogy beálljon a büfé végtelenül hosszú sorába.

Az udvaron rémesen hideg volt, a szél csípte az arcom, és

valami szemerkélni kezdett, de engem nem érdekelt különösebben,

Virág pedig emós, úgyhogy jól bírja a zord dolgokat. A stúdiós

bemondta a rádióba, hogy a 12/b-s Zolinak küldik a következő

számot (ma összesen négy számot küldtek neki, eléggé népszerű),

aztán felcsendült a Killers Mr. Brightside című dala. Virág halkan

énekelgetett mellettem, miközben én az ajtót néztem, amin éppen

Cortezék jöttek ki. Sóhajtva elkaptam a fejem, és a hamuszürke

eget kezdtem pásztázni. Rémes, lehet, hogy én is emós leszek a

végén?

Suli után Virág elhúzott rajzszakkörre, Arnold felment a

szekrényéhez, én pedig egyedül ácsorogtam az aulában.

– Sziasztok – intettem a két végzős stúdiósnak, amikor

elmentek mellettem, aztán megakadt a szemem a büfén. Mivel

véget értek az órák, senki nem állt sorba.– Mit adhatok? – kérdezte a büfésnéni, amikor észrevette, hogy

tanácstalanul ácsorgok az ablaknál.

– Csak megnézném a karkötőket – fordultam az átlátszó doboz

felé, aminek az aljában körülbelül hat darab karkötő árválkodott. –

Hű, elég kevés maradt – jegyeztem meg.

– Ez mindig így van. Most fogom feltölteni holnapra. Ha vársz

egy percet, akkor válogathatsz – mondta. Bólintottam, és

figyeltem, ahogy beleönti a karkötőket a dobozba. Szomorúan

néztem a színes, vidám gumi karkötőket, ahogy összenyomódva

préselődnek a doboz aljára, amikor megakadt a szemem egy

darabon. Fekete alapon fehér felirat húzódott végig rajta, és bár

nagyon béna angolos vagyok, ezt az egy szót igazán ismerem.

Skate.

– Egy pillanat! – állítottam meg a büfésnénit, mire abbahagyta a

karkötők öntését. Belenyúltam a dobozba, és gyorsan kirángattam

a kiszemelt darabot. – Ezt kérem.

Egy pillanat alatt a zsebem mélyére süllyesztettem, és még

körbe is néztem, hogy megbizonyosodjak róla, senki nem látott.

Fogalmam sincs, hogy csinálok ezzel a karkötővel, de mivel nem

láttam belőle többet, muszáj volt megvennem. Akkor is, ha nem

adom oda. Arnold lebaktatott a lépcsőn, én pedig szó nélkül

követtem, és átmentünk a könyvtárba.

Otthon anyuéknak nagyjából beszámoltam a Valentin-hétről.

– Ez olyan bájos! És milyen kedves ötlet ez a karkötő –

áradozott anyu.

– Igen. Csak az ciki, ha ez az egy lesz rajtam egész héten –

mondtam, miközben a villámmal bökdöstem a vacsorát.

– Biztosan kapsz még. Sok kis barátod van.

– Aha – bólogattam kedvetlenül, mire a szüleim aggódva

összenéztek.

Valentin-hét: 5/5 – folyamatos romantikus zene a sulirádióban.

Tök hangulatos.

Karkötők: 5/5* – remélem, azért még kapok. Bár ennek az

egynek is örülök.

Cortez: 5/1. –

Edina: 5/1. –

Olvasókör: 5/3 – Kardos lenyugodott, és élvezettel beszélt az

orosz irodalomról. Csak én nem voltam ott 100%-ig. Mármint

fejben.

Február 10., kedd

Reggel, miközben a suliboxomból kiszedtem az

irodalomfelszerelésem, meghallottam az a-s lányok csacsogását.

– Hat – tűrte fel a pulóvere ujját Edina, és büszkén mutogatta a

színes karkötőit. Zavartan fordultam vissza a szekrényemhez, és az

ingujjamat markolászva ellenőriztem, hogy nem látszik-e ki az

egyetlen árva karkötőm. Lehet, hogy Arnoldnak igaza lesz? Lehet,

hogy ez annyira nem is jópofa dolog? Lehet, hogy tényleg

stigmaként jelöli a népszerűségünket? Jaj.

– Figyi – suttogta Virág. – Add oda neki, nem lesz semmi gáz.

Ösztönösen a zsebembe rejtett karkötőhöz nyúltam, és megráztama fejem.

– Nem, nem adom oda. Ma még csak nem is köszönt –

közöltem szomorúan. Virág (aki persze tudott a titkos karkötőről)

a szája szélét rágva gondolkozott, látszott rajta, hogy őszintén

sajnálja a dolgot. Hát igen. Én is.

– Kijavítottam a dolgozatokat – jelentette ki Kardos, miután

belépett az osztályba, majd letette az asztalra a vaskos mappáját. –

Aki a nevét hallja, kijön érte.

A jegyek elkeserítően rosszak lettek. Három ötös (Arnold,

Kinga, én), a többi mind egyes és kettes. Tökre rosszul éreztem

magam, így mikor a nevemet hallottam, lehajtott fejjel

sunnyogtam ki, és rá sem néztem a dolgozatomra, csak elvettem,

és siettem vissza a helyemre.

– Nagyon szép munka – szólt utánam Kardos, és ettől csak

jobban belém állt a görcs.

Kibírtam volna a dicsérete nélkül, valamiért egyáltalán nem

dobott fel, sokkal inkább árulónak éreztem magam, ahogy

lehuppantam a helyemre, miközben körülöttem mindenki az egyes

dogáját tanulmányozta. Egész órán a könyvemet bámultam, egy

pillanatra sem néztem fel, így mire kicsöngettek, totál begörcsölt a

nyakam.

– Reni, egy pillanatra – szólt Kardos, miközben a többiek

felálltak és kimentek a folyosóra.

– Igen? – álltam meg a tanári asztal mellett.

– Minden rendben? – kérdezte fürkésző tekintettel.

– Persze – füllentettem, és szerettem volna minél előbb

szabadulni. A többiek már így is Kardos kedvencének tartanak,

nem akartam, hogy tovább romoljon a helyzet.

– Ne érezd rosszul magad, Bencze és Felmayer újraírhatja –

vigasztalt, és ettől felcsillant a szemem. Legalább Virág és Dave

javíthat.

– Csak ők? – kérdeztem, gombóccal a torkomban.

– Igen. Amennyiben Virág olvasható színnel ír, Dave pedig

kézzel, akkor minden oké.

– Cortez? – néztem fel rá összehúzott szemmel, előre félve a

választól. Kardos szigorúan megrázta a fejét.

– Antai-Kelemen esete más. Egészen más – magyarázta. Na

igen. Erre azért magamtól is rájöttem. De egy próbát megért. –

Behívattam a nagyszüleit – tette hozzá.

– Ó! – riadtam meg.

– Réni – szólított Jacques, mire Kardos és én is odafordultunk.

Jacques a lehető legrosszabbkor akart velem beszélni. Kardos

mosolyogva elköszönt tőlem, és kiviharzott a teremből. Még

mindig döbbenten néztem utána, amikor Jacques maga elé húzta a

táskáját, kotorászott benne egy darabig, aztán előrántott egy

karkötőt.

– Ó! – csodálkoztam, aztán boldogan felvettem a fehér alapon

színes virágmintás szilikon karkötőt. Már kettő van!

Földrajzon Farkas tanárnő a kőzetekről tartott diavetítést, és

felhívta a figyelmünket arra, hogy néhány kőzetbe az idők során atenger belemosta a kagylókat, amiknek a maradványai jól

látszódnak a képeken.

– Nagy ügy, Photoshoppal jobbat csinálok! – kiáltotta Dave,

mire az egész osztály felröhögött. Farkas tanárnő sajna nem

értékelte a poént, azonnal leállította a diát, és lefeleltette Dave-et.

Persze nem győztünk súgni neki, így egy gyenge kettest kapott,

ami a poénjáért nem is olyan vészes.

Ebédszünetben az udvaron ácsorogtunk, a sulirádióból üvöltött

az Aerosmith Cryin’ című dala, ami elég melankolikusan hatott

rám, totál kezdtem befordulni. Cortezék az árkádok alatt álltak és

beszélgettek, közben pedig Zsoltihoz odament Tarr Zsófi, és egy

karkötőt nyújtott át neki. Természetesen a fiúk hangos röhögésben

törtek ki, szegény Zsófi pedig beslisszolt az épületbe.

– Hát ezért nem adhatom oda – motyogtam Virágnak, aki

hevesen bólogatott. A fiúk képtelenek diszkréten kezelni az ilyen

dolgokat, úgyhogy kezdtem örülni annak, hogy a vásárolt karkötő

a zsebem mélyén lapul.

– Vettél neki karkötőt? – kérdezte Arnold, fel sem nézve A

kincses szigetből.

– Ööö. Aha. De mindegy, nem adom oda – feleltem gyorsan. –

Viszont már kettőm van! – jutott eszembe, és megmutattam a

csuklómon lévő szilikon karkötőket.

– Kitől? – kérdezte Virág csillogó szemmel.

– Jacques – felelte helyettem Arnold.

– De ari! – tapsikolt Virág, és látszott rajta, hogy örül nekem.

Persze az én két karkötőmmel sehol nem voltam, a végzősök

mindkét karján szép számmal virítottak a színes darabok, de úgy

általában is mindenki birtokolt fejenként ötöt.

Suli után megcsináltam a leckémet, aztán csak tébláboltam anyu

körül a konyhában. Felültem a konyhapultra, leugrottam,

belenéztem a serpenyőbe, visszaültem, lemásztam, ettem egy

almát, kidobtam a csutkát, visszaültem… Szóval kezdtem az

agyára menni. Anyu majdnem egy órán keresztül némán tűrte,

aztán felém fordult.

– Reni, ha mondani akarsz valamit, akkor nyugodtan.

– Nem, semmi – ráztam meg a fejem, és visszaültem a

konyhapultra. Ezek után azzal szórakoztattam magam, hogy

miközben a lábamat lóbáltam, monoton ütemben rugdostam a

cipőmmel a szekrényt.

– Rendben! – fordult felém anyu újra. – Nem akarsz mondani

semmit. – jelentette ki, mire bólintottam. – De kérdezhetek?

– Persze – vontam meg a vállam.

– Jó. Kitől van a másik karkötő? – nézett a karomra.

– Zsáktól – mondtam, aztán amikor összeráncolt szemöldökkel

meredt rám, kijavítottam: – Jacques-tól.

– Értem. És mástól nem kaptál?

– Nem – ráztam meg a fejem, és egyre jobban lóbáltam a

lábam.

– És ettől szomorú vagy?

– Nem – füllentettem.– Persze. Na, és te adtál valakinek?

– Nem.

– Akkor máshogy kérdezem. Vettél még valakinek?

Sóhajtva leeresztettem a vállam. Ezek a kamaszkezelő könyvek

tudnak valamit!

– Ott van a táskámban. Nem fogom odaadni – közöltem.

– Értem. Ha szeretnéd dühösen becsapni a szobaajtód, akkor

nyugodtan. Nem szólok érte, ígérem – mondta.

Értetlenül néztem rá, mire megmagyarázta. – A kamaszok

szoktak ilyesmit csinálni.

– Ó! Oké. Én nem akarom.

– Rendben. Tessék, répa – nyújtott át egy megpucolt zöldséget.

– Tudok fütyülni.

– Nem baj. Edd meg.

Vacsora után (nemcsak répa volt, hanem zöldséges rizottó)

felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a gépem. Virág azonnal

videóhívást kezdeményezett.

Bosszúsan nézett bele a kamerába, és közölte, hogy Zsolti

megint átverte. Azt mondta neki, linkel egy exkluzív Robert

Pattinson-videót, és bevette. Persze nem az volt.

Már majdnem letelt az egyórás netkorlátozásom, amikor apu

kopogott, és benyitott a szobámba.

– Csókolom! – kiáltotta Virág a kamerába.

– Szervusz, Virág – hajolt le apu a gépem elé, és

visszaintegetett neki.

– Kiléptem – zártam be Virág ablakát, és lehajtottam a

notebookom fedelét. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem aput,

aki összevissza járkált a szobámban.

– A Beatles még mindig menő? – nézett rá a tükrömre

ragasztott Yellow Submarine-képre.

– Nekem igen – vontam meg a vállam.

– Amikor annyi idős voltam, mint te… – kezdte, aztán sóhajtva

legyintett. – Na jó, hagyjuk ezt. Anyád küldött, azt mondta,

szomorú vagy és vidítsalak fel.

– Értem. Hát, jól vagyok – vontam meg a vállam. Ettől a

válaszomtól apu totál elakadt a „lelkizésben”. – Pótvacsora? –

dobtam fel az ötletet.

– Hogyne.

A konyhában aztán, miközben mogyoróvajat ettünk, mindketten

sokkal nyitottabbak lettünk, úgyhogy evés közben be sem állt a

szám, mindent elpanaszoltam, ami bántott. Cortez, Edina, karkötő,

Kardos, a hülye Valentin-hét meg minden. Oké, kicsit lesokkoltam

aput, de komolyan megkönnyebbültem. Sajna ő nem, de mindegy.

Cortez: 5/1 – hozzám se szól.

Karkötő: 5/2 – már van kettő, de ez akkor is ciki!

Valentin-hét: 5/2 – már egyáltalán nem tartom jópofának.

Bárcsak vége lenne!

12/b-s Zoli: 5/5 – a legmenőbb srác a suliban, ma láttam, hogy

legalább tizenöt karkötő van rajta, és folyamatosan kapja az újakat.

Jacques: 5/5 – azért aranyos, hogy gondolt rám.

Február 11., szerda

Reggel még a suli előtt ácsorogtunk, amikor Kinga odalépett

hozzánk.

– Hogy álltok a karkötőkkel? Én eddig hetet kaptam – húzta fel

vajszínű kabátja ujját, hogy bebizonyítsa, nem túloz. Valóban, a

jobb kezén négy, a balon pedig három színes szilikon karkötő

díszelgett.

– Ez egy hülyeség – vágta rá azonnal Dave.

– Tehát egyet sem kaptál – vigyorgott gúnyosan Kinga.

– Kinek kell? Ha akarok, veszek magamnak – rázta a fejét.

Kinga ráhagyta, és körbefordult.

– Kettő – mondtam, mikor felém fordult.

– Aranyos. És ti? – hagyta rám a dolgot, és a többiekre nézett.

Bár ez az „aranyos” elég megalázóra sikeredett, azért nem

akadtam ki túlságosan. Kinga ilyen.

Virág boldogan mutogatta az egy árva karkötőjét, Dave unottan

magyarázta, hogy ez baromság, Zsolti a Zsófitól kapott darabot

dugdosta a karján, Ricsi ötöt mutatott fel, amin kicsit

meglepődtem, végül pedig Cortez is feltűrte a belebújós

snowboard dzsekije ujjait, és… és láttam, hogy négy-négy

arányban osztotta el, tehát összesen eddig nyolcat kapott. Totál

ledöbbenve pislogtam, és szörnyen nevetségesnek éreztem magam.

Ösztönösen megsimítottam a zsebem, amelynek mélyén ott lapult

a titokban megvásárolt karkötő. Hogy én mekkora lúzer vagyok!

Második óra szünetében átmentünk a kémialaborba, és bár

Virág többször is hívott, nem volt kedvem kimenni az udvarra. A

Valentin-hét pont az ellenkezőjét váltotta ki belőlem a

tervezettnek: ami első napon még hangulatosnak és vidámnak tűnt,

az a hét felére fojtogatott és rezignálttá tett. Úgyhogy a teremben

maradtam, és a padomban ülve olvastam.

– Hé, Reni – állt meg mellettem Andris, úgyhogy az ujjammal

megjelöltem, hogy hol tartok a könyvben, aztán összecsuktam. –

Ezt nézd – húzott elő a zsebéből egy… Egy távirányítót.

– Klassz – néztem rá furán. Sajna, ennél jobban nem tudok

örülni egy távirányítónak.

– Nem, várj. Nem jól mutatod, így nem érti – jött oda Robi, és

megpróbálta kitekerni a szerkezetet Andris kezéből. Néhány

pillanatig néztem a dulakodásukat, aztán kezdtem ráunni. Már

nyitottam volna a könyvem, amikor végre Robi kicsavarta Andris

markából a távirányítót, és felém mutatta.

– Nagyon szép – dicsértem meg. Mert gondoltam, erre várnak.

– Aha, szép, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy ez egy

univerzális távirányító.

– És? – pislogtam, és kérdőn néztem körbe. Egyszerűen nem

értettem, hogy nekem ezt miért kell tudnom.

– Na ezt nézd – vigyorgott Robi szélesen, és a kémialabor

elejében lévő tévére irányította, ami a tanári asztal mögött, a tábla

feletti polcon állt. Ahogy lenyomta a gombot, a tévé zörögve

bekapcsolódott. Kezdtem kapisgálni a dolgot.

– Ha lebuktok… – csóváltam a fejem mosolyogva.– Mi? Kizárt. Csak figyelj. És pszt – emelte Andris a

mutatóujját a szája elé, aztán röhögve előrementek.

Csengetéskor mindenki beviharzott a terembe, Ricsi pedig

levágta magát mellém.

– Volt házi? – nézett rám.

– Nem – válaszoltam, és előszedtem a felszerelésem. Gondos

sietősen berobogott a terembe, és hunyorogva körbenézett, hogy

mindenki a helyén van-e.

– Vedd ki a füledből – bökött az első padban ülő Cortezre, aki

sóhajtva eltette a zenelejátszóját. – Mindenki pakoljon el az

asztaláról – szólt, mire az osztály hangosan felmorajlott.

– Mi ez? – suttogott felém Ricsi.

– Témazáró.

– Miből?

– Az eddigi anyagból. De a múlt órán mondta…

– És én hol voltam? – ráncolta a szemöldökét.

– Itt ültél.

Ricsin látszott, hogy még mindig nem tudja beazonosítani,

úgyhogy halkan folytattam. – A rágócsomagolás tetkóját

ragasztgattad a kézfejedre – segítettem emlékezni.

– Tényleg! – csettintett Ricsi, mire halkan elnevettem magam. –

Richárd, minden rendben? – nyújtogatta a nyakát Gondos.

Ricsi megköszörülte a torkát.

– Igen, tanárnő, csak a periódusos rendszeremet kerestem.

A kijelentésére Cortez, Dave és Zsolti a fejüket csóválva néztek

hátra.

– A csoport, B csoport – osztotta fel Gondos a dolgozatokat,

hogy az egymás mellett ülők nehogy egymásról lessenek. Ennek

persze csak annyi az értelme, hogy én kétféle dogát írok. Hurrá.

A tanárnő kiosztotta a lapokat, én pedig azonnal hozzáláttam,

elsőként a B csoport megoldásaihoz. Vagyis Ricsi és a sokkal

előrébb ülő Virág feladatainak kezdtem neki. Gondos a tanári

asztalnál ült, és le sem vette a szemét az osztályról. A következő

pillanatban a tábla feletti tévé bekapcsolódott, mire Gondos

összerezzent, és félve nézett hátra.

– Mi ez? – kérdezte leginkább magától, és csodálkozva felállt.

A többiek visszafojtott nevetéssel figyelték a történéseket, én

pedig gyorsan átcsúsztattam Ricsi elé a kis papírt, amire a

megoldásokat firkantottam.

– Siess, Virágnak is kell – suttogtam, és azonnal hozzáláttam a

saját tézémhez.

Ricsi kapkodva kezdte másolni a megoldást, Gondos pedig

felnyúlt, kikapcsolta a tévét, és zavartan visszaült a helyére. A

saját dogám harmadik válaszát dolgoztam ki éppen, amikor megint

bekapcsolódott a tévé.

– Mi van ezzel a…? – pattant fel Gondos, és újra a tévéhez

lépett.

– Megvagy? – sürgettem Ricsit, mert Virág tanácstalanul

fordult felém hátra.

– Várj, egy pillanat – kapkodott Ricsi, aztán ledobta a tollát azasztalra. – Viheted – lökte elém a kis lapocskát, és megnyugodva

hátradőlt a székén.

Gondos ismét felnyúlt, kikapcsolta a tévét, de ezúttal nem ült le,

hanem állt előtte, és csípőre tett kézzel figyelte. Ezalatt én

előrehajítottam a papírt Virágnak, aki, mondjuk, nem kapta el,

hanem bambán nézte. Cortez szerencsére reagált helyette, és

villámgyorsan felvette a földről az összehajtogatott cetlit.

Miközben lehajolt, egy pillanatra rám nézett, és találkozott a

tekintetünk. Na igen. Amíg Gondos a „tévérejtélyt” vizsgálta,

szinte mindenki tudott puskázni, kivéve az első padban ülőket.

– A fenébe – dünnyögtem magam elé, és egy újabb kis cetlire

elkezdtem átmásolni a saját csoportom válaszait. Ami egyben

Cortezé is.

– Érdekes – ült le ismét Gondos az asztalhoz, és paranoid

módon kapkodta a fejét az előtte ülő osztály és a mögötte lévő tévé

között.

Andris unottan dobolt a padján, láthatóan befejezte a

dolgozatírást, ami nem meglepő, volt rá ideje. Körbefordult,

hogy ellenőrizze, mindenki elég hálás-e neki a leleményességéért.

Amikor rám nézett, gyorsan megráztam a fejem, és tátogva

magyaráztam, hogy még egyszer. Először hunyorogva nézett,

aztán Robi (aki persze szintén a jelenetünket figyelte) végre

megértette, és bólintott. Amikor a tévé újra bekapcsolt, Gondos

dühösen felpattant, és rácsapott az asztalra.

– Mi van ezzel a tévével?

Felemeltem a kezem, hogy előrehajítsam a Corteznek szánt

puskát, de Gondos előbb visszaült, mint reméltem, így idegesen a

tenyerembe zártam a kis cetlit, és a szám szélét rágva

gondolkoztam.

– Vidd ki – szóltam Ricsire.

– Mi?

– Vidd ki a dogát, és tartsd szóval.

– Mégis, mit mondjak? – suttogta riadtan.

– Bármit. Na, menj már – löktem ki a padból, Ricsi pedig kis

híján leesett a székről.

– Befejezted, Richárd? – vonta fel a szemöldökét Gondos.

– Khm. Igen – indult Ricsi a tanári asztalhoz, én pedig

megvártam, amíg odaér, majd gyorsan én is felálltam.

– Mi az? – nézett rám Gondos.

– Én is kész vagyok – feleltem, és megálltam Ricsi mögött.

Virágék padja előtt.

Óvatosan hátráltam egy lépést, amíg bele nem ütköztem a

padba, majd hátratettem a kezem, és óvatosan leejtettem az

összegyűrt cetlit.

– Mi az? – kérdezte hirtelen Gondos, és éreztem, ahogy kifut a

vér a fejemből.

– Tessék? – pislogtam ártatlanul.

– Ledobtál valamit a padra! – állt fel a tanári asztaltól, nekem

pedig felugrott a gyomrom a torkomba.

– Tanárnő, az elektromágneses kötésről mikor tanulunk? –kérdezte Ricsi hirtelen, mire én is és Gondos is értetlenül

fordultunk felé. Oké, rendes tőle, meg minden, de kicsit későn

kérdezett.

– Renáta, állj félre! – indult felém Gondos, én pedig mély

lélegzetet vettem, oldalra álltam, és összehúzott szemmel néztem a

padra. Semmi nem volt rajta.

– Láttam, hogy letettél valamit! Antai-Kelemen, állj fel –

utasította idegbajosan Cortezt, aki lazán felállt. – Mutasd a kezed!

Cortez hanyagul széttárta a karjait, Gondos pedig alaposan

megnézte az üres tenyerét, aztán benézett a padjába is, de nem

talált semmit. Megkönnyebbülten néztem vissza a tanárnőre, aki

fújtatva kikapta a kezemből a dolgozatom, és rám parancsolt, hogy

üljek a helyemre. Mikor szembefordultam az osztállyal, az első

padra néztem, ahol Cortez félmosolyra húzta a száját, mellette

pedig Virág óvatosan, csak az ujjai mozgatásával integetett. A

tenyerében ott volt a papírfecni.

– Mit is kérdeztél az előbb, Richárd? – ült vissza a helyére

Gondos.

– Öhm – vakargatta meg az állát Ricsi, a következő pillanatban

pedig bekapcsolódott a tévé. Gondos tombolva pattant fel a

helyéről, Ricsi gyorsan visszasomfordált a padunkhoz, én pedig

karba tett kézzel, hátradőlve néztem, ahogy az első padban Cortez

folyamatosan körmöl.

Szünetben aztán Gondos egy pillanat alatt kizavart minket a

teremből, hogy megkeresse a gondnokot a hibás tévé miatt, mi

pedig a folyosón állva megállás nélkül röhögtünk.

– Szép volt! – szólt Ricsi Andris és Robi után, akik csak

mosolyogva legyintettek.

– Kösz, Reni – nézett rám Cortez, én pedig azonnal

elvörösödtem. A héten először éreztem, hogy észrevett.

– Nincs mit – legyintettem zavartan, aztán, hogy eltereljem a

témát, Ricsire néztem. – Mikor tanulunk az elektromágneses

kötésről? – kérdeztem hangosan felnevetve.

– Most mi van? Nem jutott eszembe jobb.

– Mi az az elektromágneses kötés? – csodálkozott Virág, mire

már szó szerint folyt a könnyem a nevetéstől. Mindnyájan épp

kitűnő dolgozatot adtunk be, közülük pedig csak én tudom, hogy

miből.

Suli után Arnolddal és Kingával a suliújság termébe mentünk,

ahol már mindenki ott volt, csak ránk vártak. Máday kiosztotta a

márciusi számra vonatkozó instrukciókat (fő téma márc. 15 és a

tavasz), aztán Timi bővebb eligazítást tartott. A megbeszélés alig

egyórás volt, mostanra már jól összerázódtunk, és mindenki

pontosan tudja a szerepét, úgyhogy hamar végeztünk. Hazaérve

gyorsan megcsináltam a házim, aztán két pillanat alatt lenyeltem a

vacsorát, ami komolyan nagy teljesítmény.

– Hová ilyen sietősen? – kérdezte anyu, amikor az üres

tányéromra hivatkozva befejeztem a vacsorát.

– Csak netezni – legyintettem.

– Határozottan vidámabb vagy, történt valami? – kérdezte apu,folyamatosan a karomat fürkészve. Felhúztam a pulcsim ujját,

hogy lássa, még mindig csak két karkötőm van.

– Semmi, csak Virág vár msn-en.

Miközben felrohantam a szobámba, hallottam, hogy anyuék a

„szeszélyes viselkedésemet” próbálják megfejteni, aztán

becsuktam az ajtóm, és a notebookommal a kezemben

lehuppantam a babzsák fotelemre. Az msn tömve volt, Virág

rögtön videóhívást kezdeményezett, utána pedig sorban ugráltak

be az ablakok.

Az egyórás netkorlátozásom végén elköszöntem a többiektől, és

kilépés előtt még egyszer szomorúan néztem Cortez nevére, ami

mellett ott volt a kis piros tábla. Elfoglalt.

Kémiaóra: 5/5* – vicces volt, és a végén jól sült el. De tényleg

majdnem lebuktam.

Sulirádió: 5/3 – a stúdiósok a hét közepére besokalltak a sok

romantikus zenétől, ezért egész nap Babyshambles szólt. Máday

totál begőzölt.

Cortez: 5/5* – végre! Ma végre hozzám szólt.

Tesi: 5/1 – az öltözőben Edina folyamatosan a rengeteg

karkötőjét mutogatta, én meg a melegítőfelsőmet húzogattam,

hogy ne látsszon, hogy nekem csak kettő van.

Február 12., csütörtök

Reggel a büfénél sorban állók még mindig gőzerővel vásárolták

a karkötőket, én pedig alig vártam, hogy vége legyen.

Második óra elején Vladár letette a tanári asztalra a magával

hozott kartondobozt.

– A mai órán Valentin-napi képeslapot készítünk – közölte,

nekem pedig szokás szerint görcsbe rándult a gyomrom. Csak

tudnám, miért van ilyen hatással rám a rajzóra.

– De jó! – tapsikolt Virág a mellettem lévő padban, aztán rám

nézett, és biztatóan bólintott. Oké, gondoltam, megpróbálom.

A többiek sorban kimentek a kellékekért, én meg úgy

döntöttem, nekem tökéletesen jó lesz, ami marad.

– Hoztam neked is – állt meg Arnold a padom mellett, és

gondterhelten nézett rám.

– Kösz – forgattam a kezem között az A5 méretű, kinyitható

lapot.

– Reni – szólt, mire ismét felnéztem. – Csak ne szólalj meg.

– De… – szálltam volna vitába, mire Arnold határozottan

közbeszólt.

– Komolyan. Egy szót se.

– Oké – sóhajtottam. Beláttam, hogy igaza van, rajzórán

általában minden szavam botrányt okoz, úgyhogy megpróbáltam

lapítani és betartani az ígéretem.

Csak éppen fogalmam sem volt róla, hogy mit kell csinálni.

Képeslap? Készítsek képeslapot? De hát a szétnyitható A5-ös lap

már önmagában képeslap formájú, mit lehet még vele kezdeni?

Zavartan körbenéztem, de nem lettem okosabb, mindenkit lekötött

a feladat. Rémesen sokáig bámultam az előttem lévő papírra, aztán

kértem Virágtól egy filctollat, és nekiláttam a munkának. Két ésfél perc alatt végeztem, úgyhogy sejtettem, hogy vagy én szúrtam

el valamit, vagy a többiek. Persze ezt egy percig sem gondoltam

komolyan. Óra vége előtt Vladár megkérte Kingát, hogy szedje

össze a képeslapokat.

– Hah! – állt meg mellettem Kinga.

– Mi az? – néztem fel rá értetlenül.

– Renáta, te semmiből sem tanulsz? – kérdezte vigyorogva,

aztán kivitte a köteg képeslapot a tanári asztalra.

Hátradőltem, és a tanári asztalnál ülő Vladárt figyeltem.

– Lássuk. Virág, ez kitűnő munka – mutatta fel Virág munkáját,

hogy mindenki jól lássa.

– Jaj – szaladt ki a számon, és a szám szélét rágva figyeltem.

Virág képeslapja kívülről színes-csilivili nonfiguratív mintákkal

volt díszítve, majd mikor Vladár kinyitotta, láttam, hogy mindkét

belső oldal is gondosan megrajzolt, kiszínezett, kedves ábrákkal

tarkított munka volt. Aha. Legalább megértettem, hogy mit kellett

volna csinálnom. Vladár sorban felmutatta a többiekét, úgy látszik,

mindenki megértette a feladatot, engem kivéve. Arnold idézetet írt

bele, Cortez szintén nonfiguratív mintákat rajzolt, Kinga egy lovat

(!!!), Gábor a kézlenyomatát, benne idézettel, szóval mindenkié

elég klassz lett. Aztán Vladár a következőért nyúlt, és a keze

félúton megállt a levegőben. Legalább tudtam, hogy az enyém

következik. Hosszasan nézegette az asztalon lévő munkámat,

kinyitotta, becsukta, újra kinyitotta, én meg kezdtem kissé

feszengeni. Óvatosan hátrafordultam, és láttam, hogy Arnold a

tenyerébe temeti az arcát. Pedig én tényleg megpróbáltam.

– Akkor szeretném megmutatni a következőt – kezdte Vladár.

Komolyan, mindenki felém fordult. Pedig Vladár nem is mondta a

nevem. Ez nem ér. – Azt hiszem, ezt kommentálnom sem kell –

emelte meg hirtelen a fehér lapot, amin az égvilágon semmi nem

volt. Összehúzott szemmel figyeltem a vakítóan fehér papírt, de

tudtam, hogy a java csak most jön. – És ez még nem minden –

tette hozzá, és hirtelen kinyitotta a képeslapot.

A belső oldalon vastag, fekete filccel ez állt: „Szeretettel”.

Ennyi. Ez minden. Se egy rajz, se egy színes vonal, semmi. Az

osztály felnevetett, és Vladár is elégedett pillantásokkal lesett bele

a képeslapomba.

– Hát nem kedves? Ki ne örülne egy ilyen Valentin-lapnak? –

kérdezte, mire még nagyobb röhögés tört ki.

– Én örülnék – suttogta Virág, de látszott rajta, hogy csak

vigasztalni próbál.

– Rentai, gyere, ezt megtarthatod. Sőt, add oda valakinek –

dobta Vladár megalázóan a tanári asztal szélére a képeslapom, én

pedig lehajlott fejjel mentem ki érte.

A csengő megszólalásakor kis híján elbőgtem magam a

megkönnyebbüléstől.

– Jó voltál, Reni – ordította röhögve Zsolti, én meg csak

intettem, és továbbra sem vettem le a szemem a „munkámról”.

– Megnézhetem? – állt meg mellettem Arnold.

– Persze – csúsztattam el a pad széléig. Arnold felkapta éshosszasan tanulmányozta.

– Szerintem kifejező – mondta, én pedig halványan

elmosolyodtam. – Komolyan. Nézd meg. Sokkal többet mond,

mint hinnéd. Nézd csak meg a belsejét. Azt hinnéd, hogy üres. De

nem! És ez a „Szeretettel” felirat! Zseniális – bólogatott, mire

felnevettem.

– Na jó, add vissza.

– Nem, komolyan mondom, hogy engem megnyert. Van benne

valami.

– Igen, egy szó – kaptam ki a kezéből, és mindketten elnevettük

magunkat.

– Cserélünk? – nyújtotta felém Virág a sajátját, mire megráztam

a fejem.

– Nem, a tiéd baromi szép lett, az enyém meg egy nulla.

– Nem baj – vonta meg a vállát. Átvettem Virág képeslapját,

aztán én is odaadtam neki az enyémet.

– Bocs, hogy ilyen béna.

– Tényleg nem gond – mosolygott Virág, és komolyan

meghatódtam. Állatira rendes volt.

Duplamatek előtt lelkiekben felkészültünk Gazdag másfél órás

egyenleteire, de legnagyobb meglepetésünkre Tölgyessy jött

helyettesíteni.

– Nincs matek? Váááá! – üvöltötte Zsolti.

– Na jó, csendet – csitította el az osztályt az infótanár,

legalábbis megpróbálta. – Tartsunk matematikaórát vagy mindenki

csendben elfoglalja magát? – tette fel a költői kérdést, aztán

mosolyogva nézte, ahogy elhalkulunk és a többség átül valahová.

Andris és Robi beállította a tévét, és valami sorozatot néztek a

tanárral meg Gáborral együtt. Jacques keresztrejtvényt fejtett,

Zsolti, Dave, Ricsi és Cortez a leghátsó pacihoz vonultak, és

valamit néztek Dave telefonján. Arnold odahúzott mellém egy

széket, és olvasott, Virág pedig előszedte a táskájából az új

tinimagazint, és azt nézegettük együtt.

– Válassz, lila vagy fekete tollal jelöljem a válaszaidat? –

kérdezte.

– Feketével – vontam meg a vállam, Virág pedig rögtön

leszedte a kupakot, és hozzákezdett a teszthez. Mindenképp tudni

akarta, hogy ki illik hozzá és ki hozzám. Én kibírtam volna, ha

nem tudom, de mindegy.

Kinga összecsapta a lovas mappáját, és dühösen a tévére

meredt. Mivel a jelenete senkit nem érdekelt, felállt a helyéről, és

odajött hozzánk.

– Nem tudok ilyen zajban koncentrálni. A tévében

folyamatosan lőnek! – fújtatott mérgesen. – Egyébként ti mit

csináltok?

– Kamasztesztet töltenek, és időnként vihognak valamin – vágta

rá Arnold, fel sem nézve a könyvéből.

– Mi? Ez annyira gyerekes! – rázta a fejét Kinga, aztán

összehúzott szemöldökkel az újságra meredt. – Na, és mi jött ki?

– Még semmi, most kezdtük – feleltem.– Értem. Enyém a rózsaszín toll – húzott oda egy széket, és bár

folyamatosan szánalmasnak nevezte a tesztet, azért ő is kíváncsi

volt rá.

– Oké – emelte fel a fejét Virág, amikor összeszámolta a

pontokat. – Kinga, hozzád Joe Jonas illik.

– Az meg ki a fene? – kérdezte Kinga csalódottan.

– Ő – fordította felé az újságot Virág.

– Ez biztos téves. Számold újra. Egyáltalán miért te számolod?

Na, add ide – kapta ki a kezéből, és gyorsan átfutotta a

végeredményt. – Lehetetlen! Ez a teszt rossz! Nektek mi jött ki?

– Nem tudjuk, mert elvetted – közöltem. Kinga dühösen

visszadobta a magazint az asztalra, és várt.

– Reni, hozzád… – húzta végig az ujját Virág az oldalon, és

gyorsan leolvasta a választ – hozzád Benji Madden.

– Ki? – kérdeztük egyszerre Kingával.

– Good Charlotte. Elég „badguy” – mosolygott. Kingával

egyszerre hajoltunk a kép fölé, aztán összenéztünk.

– Miért Renáta kapja a rosszfiút? Hiszen ő teljesen mulya!

– Hé! – háborodtam fel, aztán elgondolkodtam. – Tényleg,

miért nekem jött ez ki?

– Várjatok, én jövök – számolt gyorsan Virág, közben pedig

folyamatosan azt suttogta, hogy „Pete Wentz, Pete Wentz, Pete

Wentz”. – Ó! – görbült le a szája.

– Mutasd – húztam magam elé az újságot, aztán értetlenül

néztem fel a Tokió Hoteles tagot látva. – Tom Kaulitz?

– Módosítom a válaszaimat. Muszáj, hogy Pete Wentz jöjjön

ki? –magyarázta Virág, és újratöltötte a tesztet.

– Nekem nem kell Jonas! – váltott vissza Kinga az őt érintő

témára. – Miért te kaptad a rosszfiút? – förmedt rám.

– Mit tudom én! Nem én akartam. Igazából azt sem tudom, ki

az! Én csak válaszoltam.

– De hozzád jobban illik a jófiú. Vidd Jonast!

– Nekem nem kell! – hadakoztam, és észre sem vettem, hogy

mennyire elképesztő dolgon vitázunk.

– Akkor sem jó ez a teszt – rázta a fejét Kinga.

– És mi van, ha Reni a rosszfiúra bukik? – kérdezte Arnold

hirtelen, még mindig a regényét olvasva. Mindhárman kérdőn

néztünk rá, aztán össze.

– Ez nem igaz – válaszoltam enyhe fáziskéséssel. Arnold

megvonta a vállát, és lapozott a könyvében, Kinga pedig tovább

követelte, hogy „vigyem Jonast”. Hogy hova vagy minek, azt nem

tudom. Arnold szavai viszont egész nap nem mentek ki a fejemből.

Rajzóra: 5/1. –

Tinimagazin-teszt: 5/2 – ki a fene az a Benji Madden?

Virág: 5/5 – hétszer töltötte ki a tesztet, mire végre kijött, hogy

Pete Wentz illik hozzá.

Vacsora: 5/1 – zellerkrémleves. Bah.

Karkötő gyűjtés: 5/2 – tisztára lúzer vagyok.

Február 13., péntek

A Valentin-hét utolsó napja. Az egész suli az esti Valentin-bálrakészült. A stúdiósok minden szünetben emlékeztettek arra, hogy

megjelenés fiúknak feketében, lányoknak pirosban (jaj!). Dani

óránként kérte Kingát, hogy menjenek együtt, aki már-már

könyörtelenül hárította el a meghívást. A büfében kígyózó

sorokban álltak a diákok, hogy még utoljára bevásároljanak

karkötőből. Szóval totál káosz.

– Hogy telt a Valentin-hét? – kérdezte mosolyogva Haller

ofőórán. Csak halk morajlás fejezte ki az általános nemtetszést,

úgyhogy az ofő nem feszegette tovább a témát, hanem azonnal

váltott. – Először is. Szeretném megkérdezni, hogy tudtok-e

valamit a kémialabor televíziójáról.

– Semmit – vágta rá azonnal Andris, mi pedig zavartan

vigyorogtunk.

– Gondoltam – biccentett az ofő gyanakodva, és sietősen

kinyitotta a tanári zsebkönyvét, majd felsorolta a

megbeszélnivalókat. Jövő héten osztályfényképezés, csapnivaló

töridoga-eredmények, gyanúsan jól sikerült kémia témazáró (itt

leginkább Andrisékra nézett), panasz Farkas tanárnőtől (Dave

eléggé kiakasztotta), meg ilyesmi. Aztán óra vége előtt két perccel

az ofő becsukta a naplót, és felnézett. – Rendben, végeztünk,

mehettek a szünetre. – Szinte egy emberként pattantunk fel, mire

az ofő feltette a karját. – Illetve Cortez, te maradj. A többiek

mehetnek – javította ki magát, én pedig a szám szélét rágva

néztem körbe. Tuti, hogy Kardosról van szó.

Kisebb csordaként sétáltunk le a lépcsőn, pont csengetésre

értünk le az. aulába.

– Na gyorsan vegyünk kaját, mielőtt a karkötősök ellepik a

büfét – szólt Zsolti.

– Ez akkora baromság! Ezer karkötőm is lehetne, ha akarnám –

vágta rá kicsit sértődötten Dave, aki egész héten nem kapott egy

darabot sem. Andris és Robi bólogatva értettek egyet, és

mindnyájan a büféhez siettek.

Cortez zsebre dugott kézzel sétált le a lépcsőn, és amikor a

többiek észrevették, azonnal köré gyűltek.

– Mi volt? – kérdezte Ricsi, miközben letört egy darabot a

pogácsából, és a szájába hajította.

– Kardos – vonta meg a vállát hanyagul Cortez. A beszélgetés

többi részét nem hallottam, mert kimentek az udvarra.

– Én csak azt mondom, hogy szerintem hülyeség. Ha minden

barátomtól kapnék karkötőt, nem tudnám hova rakni. Mert

rengeteg barátom van. Komolyan! – sétált el mellettünk Dave,

Zsoltit győzködve.

Kicsit szomorúan néztem utána, aztán megragadtam Virágot, és

beálltunk a büfénél kígyózó sorba.

– Ezek a tesztek tuti hibásak. Jó, lehet, hogy hétszer írtam át,

mire kijött, hogy Pete Wentz illik hozzám, de végül is az a lényeg,

hogy kijött. Nem? – fecsegett Virág, aki nehezen tette túl magát a

tinimagazin teszteredményén. Miközben hallgattam, az előttünk

állók karkötőit figyeltem. Mindenkin halomszámra lógtak a színes

darabok.– Ez nevetséges – szóltam, Virág pedig riadtan nézett rám. –

Szerinted sem illik hozzám?

– Nem az! Az rendben van – legyintettem, és a büféablakban

álló nénire mosolyogtam.

– Mit adhatok?

– Karkötőket! – feleltem, és belemarkoltam a műanyag

tartókba.

– Mit csinálsz? – pislogott Virág.

– Egész héten mindenki másnak a karkötőjét nézegette

ámuldozva, közben az osztályban egy csomó mindenkinek még

egy darab sincs! Miért ne adhatnánk nekik? Őket ismerjük a

legjobban, mégsem vettünk egyet sem – közöltem egyszerűen.

Virág sietősen lépkedett utánam, én pedig kettesével szedve a

lépcsőfokokat, megszámoltam a kezemben tartott szilikon

karkötőket.

– Andris, Robi, tessék – léptem be a terembe, és a kezükbe

nyomtam két egyforma, sötétkék karkötőt. Ugyanolyat kaptak,

nehogy összevesszenek.

– Hű, köszi – mosolyogtak, és a következő pillanatban

ellenőrizték, hogy nincs-e különbség a két darab között.

Jacques-nak és Gábornak is adtam egyet, aztán a folyosón

megtaláltam Arnoldot, aki a szekrényéből szedte elő a tesicuccát.

– Oké – kezdtem, mire kérdőn felém fordult. – Nem kell

hordanod. De ez mégiscsak a Valentin-hét, úgyhogy tessék –

adtam át a sima, fekete karkötőt.

– Értem – nézegette fürkésző tekintettel, aztán sóhajtva felvette.

– De csak ma hordom, és csak mert fekete! – mentegetőzött, és

gyorsan ráhúzta a pulóvere ujját, hogy ne látsszon.

Mosolyogva bólintottam, aztán Virággal együtt megfordultam.

Kinga az a-s lányok kíséretében indult lefelé, úgyhogy utánuk

siettem.

– Kinga, várj!

Igaz, csak neki szóltam, erre mindannyian megálltak, és

bevártak. Nem így akartam, de mindegy.

– Tessék – adtam oda egy világoskék karkötőt Kingának, aki

teljesen döbbenten meredt rám, fogalma sem volt, hogy mit

reagáljon, én pedig úgy döntöttem, nem várom meg, mivel nem

tudtam, meddig tart a hirtelen rám törő bátorság.

Virággal együtt lesiettünk a lépcsőn, de mielőtt kiléptem volna

az udvarra, megálltam, és sóhajtottam egy hatalmasat. „Most vagy

soha” alapon kilöktem az ajtót, és egyenesen az árkádok alatt álló

társasághoz léptem.

Kicsit elbizonytalanodtam, amikor észrevettem, hogy jó

néhány, felsőbb évfolyamba járó diák is velük van.

– Zsolti – nyújtottam át egy zöld karkötőt –, Dave – nyomtam a

markába egy fehéret –, Ricsi, bocs, már csak ilyen volt – tettem a

kezébe mosolyogva egy színes darabot, aztán belenyúltam a

zsebembe, és kivettem az utolsót. – Tessék – adtam oda Corteznek,

és egy pillanatra sem néztem a szemébe, csak megfordultam, és

otthagytam őket.– Miért? – kiáltott utánam Dave.

– Mert Valentin-hét van. Gondoltam, legyen értelme – vontam

meg a vállam, és bementem a tesiterem épületébe. Ahogy

becsuktam magam mögött az ajtót, minden bátorságom elszállt, és

Virágba kapaszkodva kapkodtam a levegőt.

– Hű. Ez hatásos volt – bólogatott tágra nyílt szemmel.

– Lehet, de most mindjárt elájulok – feleltem, aztán egymásra

néztünk és elnevettük magunkat. Azt hiszem, megtettem, ami

tőlem tellett.

A dolog végül is jól sült el, mert a következő szünetben Andris,

Robi és Gábor adott nekem karkötőt, suli után pedig, mikor

kimentünk az infóteremből, az aulában ácsorgó Ricsi, Dave és

Zsolti hívott magához. Mindannyian átnyújtottak egy karkötőt

(Ricsi direkt rikító színűt vett, bosszúból, amiért én is színeset

adtam neki ), én pedig büszkén vettem fel az új karkötőimet. Így

már nyolc volt!

– Ti még maradtok? – kérdeztem Ricsiéket, miközben Virág

feltette a kapucniját, jelezve, hogy indulásra kész.

– Aha, megvárjuk Cortezt.

– Miért?

– A nagyszüleit mára hívatta be Kardos – húzta el a száját Ricsi.

– Ó! – jött ki belőlem az egyetlen reakció, aztán elköszöntem a

fiúktól, mert gondoltam, az mégis elég furán venné ki magát, ha

ott maradnék.

A dombon felfelé gyalogolva Arnolddal és Virággal

megbeszéltük, hogy fél hatra átjönnek, és akkor együtt megyünk

vissza a suliba. Hazaérve anyut a konyhában találtam, egy

szakácskönyvet lapozgatott, teljesen elmerült benne.

– Mi volt a suliban? – kérdezte fel sem nézve.

– Minden oké – ültem fel a konyhapultra, és felhúztam a

pulóverem ujját. Anyu egy fél pillanatra felnézett rám, aztán

mielőtt tovább bújta volna a könyvet, megpillantotta a

karkötőimet.

Természetesen csak erre vártam, és azonnal beszámoltam

mindenről.

– Ez nagyszerű – csapta össze anyu a tenyerét. – És akkor

mindenkitől kaptál?

– Hát, nem egészen – ráztam meg a fejem. – Csak három

embertől nem kaptam, Arnoldtól, ami érthető, hiszen komoly elvei

vannak. Kingától, ami szintén érthető, mert ő Kinga. És… És

Corteztől sem kaptam.

– Sajnálom – nézett rám anyu szánakozva, én pedig rögtön

magyarázkodni kezdtem.

– Szerintem most a karkötő a legkisebb problémája. Kardos

mára hívatta be a nagyszüleit…

– Jaj.

– Hát, igen – bólogattam, és hogy témát váltsak, leugrottam a

pultról, és a vágódeszkán lévő paradicsomot fürkésztem. – Ez mi

lesz?

– Az előétel, bruscetta.– Klassz – füllentettem.

– Apád kollégája jön vacsorára a feleségével, de ne aggódj,

elugrom érted…

– Nem fontos. Arnolddal és Virággal jövök haza, úgyhogy nem

kell félbeszakítanod a vacsorát.

– Biztos?

– Egészen. Megyek öltözni.

Persze a gardróbomból mindent kirángattam, mire előkerült a

piros kötött pulcsim, ami bár irtó nyomin állt rajtam, kénytelen

voltam felvenni. Fél hatkor Virág csöngetett be, nem sokkal

később pedig Arnold is megérkezett, úgyhogy indulhattunk.

– Arnold, hazakíséred Renit és Virágot is? – kérdezte anyu, azt

hiszem, századszorra.

– Persze – ígérte meg Arnold, azt hiszem, századszorra. –

Rendben, akkor érezzétek jól magatokat. De biztos ne menjek

értetek?

– Szia, anya – köszöntem el gyorsan, és kitessékeltem Virágot

meg Arnoldot az ajtón.

Mivel besötétedett, a Szent Johanna körül csak alakokat láttunk,

aztán amikor az árnyak a bejárathoz értek, a porta fényében

felismerhetővé váltak a diákok.

– Állj! – tartott fel minket a tornaterem dupla szárnyú ajtajában

álló stúdiós. – Te mehetsz, te is – engedte át Arnoldot, majd engem

is, de Virágra felvont szemöldökkel nézett. – Megjelenés

lányoknak pirosban.

– Ja, igen – biccentett Virág, és lehúzta a pulcsija cipzárját.

Alatta piros pólót viselt, az elején fekete halálfejjel. – És ez is

piros – mutatott büszkén a piros kockás csatjára, amivel oldalra

tűzte az egyébként szemébe lógó haját.

– Mehetsz – mosolyodott el a sulirádiós, és végre bemehettünk.

A tesiterem Valentin-díszben úszott, ami leginkább abból állt,

hogy mindenfelé piros, szív alakú lufik lebegtek. A plafonon, a

lelátók szélén, a lépcsőkhöz rögzítve és az ez alkalomra felállított

színpadhoz kötve.

– Hát, ez elég giccses – jegyeztem meg, miközben felültünk a

jobb oldali lelátó harmadik sorába.

– És akkor még szépen fogalmaztál – motyogta Arnold, és

kirángatta a farzsebéből a Dr. Jekyll és Mr. Hyde egy elnyűtt

példányát.

– Sziasztok. Szívecskés mézes puszedlit? – nyújtott felénk egy

zacskót Zsolti, mire mosolyogva vettem egy darabot.

– Köszi. A többiek? – kérdeztem.

– A büfében – felelte, aztán leült az előttünk lévő székre, és

féloldalasan hátrafordult. – Látom, Neményi jól szórakozik –

röhögte el magát. Arnold unottan lapozott egyet a könyvében, és

fel sem nézve reagált:

– Úgy hívják, olvasás. Próbáld ki, nem olyan nehéz.

Zsolti gúnyosan „húú”-zott egyet, aztán nevetve rám nézett. Én

csak mosolyogva megráztam a fejem, hogy hagyja Arnoldot, aztán

sóhajtva körbenéztem. A lelátókon, csakúgy, mint a tánctéren,csoportokba verődött diákok beszélgettek.

– Mi a pálya? – csapta le magát mellém Ricsi, miközben a nagy

lendülettől félig a karomra ömlött a kólája. – Bocs.

– Nem gond – feleltem, és megtapogattam a pulóverem ujját,

ami szinte azonnal beitta a kólát, így hidegen tapadt a karomra.

Óriási. Na nem mintha a pulcsimért annyira kár lenne, csak mégis.

Egy buli elején kólás ruhában ücsörögni. Ez az én formám.

– Tessék – nyúlt elém hirtelen egy zsepit tartó kéz.

– Kösz – néztem fel, és zavartan mosolyogtam Cortezre.

Megfogtam a zsepit, és ahogy átvettem, azonnal kiesett belőle

valami, és az ölembe hullott. Reflexből utánakaptam, aztán

megremegett a kezem. Felemeltem a vajszínű szilikon karkötőt, és

a torkomban dobogó szívvel bólintottam. – Köszi – mosolyogtam

erőltetetten, mert hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, aztán a

zsepivel megpróbáltam felitatni a pulcsimra ömlött kólát.

– Zoli nekünk integet, menjünk oda – pattant fel hirtelen Ricsi,

és lementek a tánctérre. Én fel sem néztem, csak bambán

szöszmötöltem a zsepivel egészen addig, amíg Virág meg nem

ragadta a karom. Akkor aztán ránéztem, és csillogó szemét látva

zavartan elmosolyodtam.

– Na jó – csukta össze Arnold a könyvét, és felállt. –

Nyugodtan sikoltozzatok és egymás szavába vágva beszéljétek át

ezt a roppant fontos momentumot, addig én hozok inni a büféből –

indult le a lépcsőn, mi pedig Virággal ügyet sem vetve rá, szót

fogadtunk.

– Muti! – kérte el Virág a karkötőmet, és óvatosan, mintha

valami becses kincs lenne, alaposan megnézte az egyszínű darabot.

– Ez nem semmi – bólintott elismerően, és visszaadta. Gyorsan

felvettem a karkötőt, és azt játszottam, hogy amikor rápillantok,

erősen megdobban a szívem. Ezzel jól elszórakoztam.

– Ez életem legszebb napja – közöltem boldogan mosolyogva,

szinte végszóra, mert a következő pillanatban elsötétedtek a

lelátók, és a hangszórókból felcsendült a Sixpens None The Richer

Kiss me című dala, és a diákok lassan megtöltötték a táncteret.

Félig kábán, állandóan a karkötőmet ellenőrizgetve üldögéltem

a lelátón, és mindenkire mosolyogtam, aki elhaladt mellettünk.

Arnold a telefonja kijelzőjével megvilágított könyvét olvasta,

Virág pedig velem együtt beszélgetett a hozzánk leülőkkel. Éppen

Andris és Robi fárasztottak minket a Guitar Hero játékkal, amikor

felcsendült az AFC-től a Miért hazudom.

– Jujj! – pattant fel Virág. – Valaki! – nézett tanácstalanul

körbe.

– Muszáj? – húzta el a száját Robi.

– Aha – ragadta meg a kezét, és ezzel együtt fel is kérte.

Mosolyogva néztem utánuk: szinte azonnal elnyelte őket a

tánctéren felgyülemlett tömeg.

Andris rettegve nézett rám, mire mosolyogva megráztam a

fejem.

– Nyugi, én nem akarok táncolni.

– Huh. De jó – sóhajtott megkönnyebbülten, én pedig büszkénnéztem a karomon lévő karkötőkre. Illetve csak az egyikre. Az

AFC-számot egy FOB váltotta fel (a rövidítéseket Virág tanította

meg nekem), úgyhogy szegény Robi kénytelen volt Virággal

maradni a tánctéren. Ricsi, Cortez, Zsolti és Dave felsétáltak a

lépcsőn, és az előttünk lévő sorba ültek le. Nem sokkal utánuk

Kinga is megérkezett, egy dobozos őszibaracklevet szorongatva.

– Nem tudom lerázni Danit! Zsolti, húzd ki magad – bökte meg

az előtte ülő Zsoltit, aki hiába nyújtózkodott, a lelátó lépcsőzetes

elrendezése miatt képtelenség volt, hogy eltakarja a feljebb ülő

Kingát. – De béna vagy!

Zsolti felháborodottan hátrafordult, és összehúzott szemmel

meredt Kingára. – Hé, Dani! – intett a lelátó aljában ácsorgó

végzős fiúnak.

– Megvesztél? – süllyedt le Kinga az ülésen, de késő volt, Dani

észrevette.

– Bocs, nem kellett volna? – vigyorgott Zsolti.

– Sziasztok. Mi újság? – ült le közénk Dani, Kinga legnagyobb

bánatára.

Zsolti hangosan felröhögött, Kinga pedig zavartan, a copfját

igazgatva magyarázta, hogy egyáltalán nincs kedve táncolni. A

csoportosulásunkat látva (főleg, hogy Kinga és Cortez is velünk

ült) az a-s lányok felvonultak a lépcsőn, és megálltak előttünk.

– Van kedve valakinek táncolni? – kérdezte Edina,

egyértelműen Cortezre nézve.

– Erre a zenére? Kösz, nem – rázta meg a fejét, én pedig

akaratlanul is elmosolyodtam.

– Oké, akkor mi lementünk táncolni. Holnap találkozunk –

intett Edina Corteznek, nekem pedig görcsbe ugrott a gyomrom.

Holnap. Holnap szombat. Holnap Valentin-nap. Holnap Valentinnap

és szombat! Riadtan néztem körbe, de Arnold a könyvét bújta,

Virág valahol táncolt, így egyedül Kingával néztünk össze.

Semmit nem olvastam ki a tekintetéből. És ez igazán dühített.

– Mi van holnap? – kérdeztem, és minden erőmmel azon

voltam, hogy a hangom ne remegjen meg.

– Mozi – közölte Cortez.

– Ó, értem – bólintottam. Nem volt túl bőbeszédű, úgyhogy

segítségkérően Kingára pillantottam, hátha megesik rajtam a szíve.

Egy pillanatig farkasszemet néztünk egymással, aztán unottan a

plafonra meredt.

– Mozi? – kérdezte túljátszva a szerepét, holott üvöltött róla,

hogy szívességet tesz.

– Aha. Edina szólt, hogy van egy csomó kuponja, amit el kéne

használni, mert vasárnapig jó, úgyhogy elhívott – vonta meg a

vállát Cortez

– Aha. És ki megy? – kérdezte Kinga. Tágra nyílt szemmel

meredtem magam elé.

– Csak én – felelte Cortez, velem pedig forogni kezdett a tesiterem.

– Te hogyhogy nem mész? – kérdezte Kinga Ricsit, jogosan,

mivel megszoktuk, hogy Cortez és Ricsi általában együtt lógnak.

– Szülinapom van holnap. És elvált szülők gyerekeként megvagyok áldva a szülinapokon. – legyintett.

Kinga pattogott, hogy Ricsi mennyire béna, amiért Valentinnapon

van a szülinapja, mire a többiek is beszálltak a

beszélgetésbe. Csak én ültem a fülemben dobogó vérrel. Edina

mégis megtette. Elhívta Cortezt, ő pedig igent mondott. Nekem

pedig megszakad a szívem.

– Átmegyek a büfébe – közöltem annyira halkan, hogy azt

hittem, senki nem hallotta meg. Arnold, valószínűleg a

hangsúlyom miatt, felnézett, és mikor meglátta a lesápadt fejem,

összecsukta a könyvét.

– Megyek veled.

Lebotorkáltam a lépcsőn, megragadtam Virág karját (aki még

mindig a tánctéren ugrált), és átmentünk a suli épületébe.

– Mi történt? – pislogott nagyokat Virág.

– Hozom a kabátokat – közölte Arnold.

– Megyünk? Miért?

Hazafelé, a dombon baktatva nagyjából elmeséltem Virágnak a

dolgot, aki megértően bólogatott, és folyamatosan próbált

felvidítani, de nem sok sikerrel. Mikor a kapunkhoz értünk,

Arnold, aki eddig egy szót sem szólt, mondta, hogy majd holnap

beszélünk, aztán elrángatta Virágot, aki mindenképp be akart

velem jönni.

– Gyere már, hazakísérlek – húzta el Arnold.

– Jó, jó. De figyi, Reni, tíz perc múlva várlak az msn-en. Oké?

Jó?

Mosolyogva intettem, de ahogy beléptem a kapun, már nem

bírtam visszafogni magam, és patakokban folytak a könnyeim.

– Sziasztok – köszöntem hangosan, ahogy beléptem az ajtón, és

szerettem volna azonnal felsunnyogni a lépcsőn. Sajna anyu

kiszúrta, hogy hamarabb jöttem, úgyhogy szólt, menjek oda

hozzájuk.

Lehajtott fejjel léptem az étkezőbe, a szüleim társaságában apu

kollégája és felesége vacsorázott.

– Hogyhogy ilyen korán? Hamarabb vége lett? – kérdezte anyu,

aztán meglátta a szétbőgött fejem, és letette a villáját.

– Ez volt életem legpocsékabb estéje! – fakadtam ki, és

megfordultam.

– Ó, azok a rosszul sikerült kamaszbulik – nosztalgiázott apu

munkatársa, én pedig felrohantam a lépcsőn.

A szobámba érve becsaptam magam mögött az ajtót, majd

lerogytam a babzsák fotelemre, és kitört belőlem a zokogás. Na

igen. Életem első ajtóbecsapása. Most már igazi kamasz lettem.

Valentin nap: 5/1. –

Edina: 5/1. –

Cortez: 5/1. –

Karkötő Corteztől: 5/5 és 5/1 – lehet, hogy eleinte örültem, de

most már nem.

Msn: 5/2 – rejtve kapcsolódtam, és egyedül Virággal beszéltem.

Február 23., hétfő”

Az egész múlt héten árnyéka voltam önmagamnak. A Valentinesteután éjjel kettőig bőgtem, kisebb-nagyobb megszakításokkal.

És mégis, amikor azt hittem rosszabb már nem lehet, következett a

hétfő. Az volt csak az igazi arcul csapás. Cortez hiányzott,

megfázott vagy valami ilyesmi, csak szerdán jött suliba, addig

pedig Edina elégedett fejét kellett néznem, aki minden szünetben

direkt feltűnően sms-ezett, csak hogy mindenkinek világos legyen,

Cortezzel. Szerdán pedig, amikor végre suliba jött, egy szót sem

szólt hozzám. Én pedig kiborultam. A délutánjaimat mélabús

dalok hallgatásával és rendszertelen sírdogálással töltöttem, a

hangulatomhoz nagyban hozzájárult a szürke, csapadékos,

rettentően hideg és komor februári időjárás is. Anyu és apu

próbáltak feldobni, de aztán utánaolvastak, és úgy ítélték meg,

hagynak szenvedni, majd elmúlik. Szerintük. Szerintem nem. Az

msn-t egész héten be se kapcsoltam. A netezésem kimerült

annyiban, hogy a közösségin ellenőriztem először Cortez, majd

Edina állapotát, és amíg mindkettejük adatlapján az „egyedülálló”

szerepelt, valamelyest megnyugodtam. De így, hogy mérhetetlen

fájdalmakkal küszködtem, kénytelen voltam elfoglalni magam,

úgyhogy kiolvastam a Twilight harmadik részét is. És bár tényleg

szörnyen szomorú voltam, szerencsémre két emberre mindig

számíthattam. Virágra, akivel suli után és a kora esti

kutyasétáltatás alkalmával ezredszerre is képesek voltunk átrágni

magunkat a Cortez témán, és Arnoldra, aki direkt elterelte a

figyelmem a dolgokról azzal, hogy három és fél órát téblábolt

velem tegnap a könyvesboltban, csak hogy jókedvre derítsen.

Fogalmam sincs, mihez kezdenék nélkülük.

Ma reggel Virággal mindketten kicsit frusztráltak voltunk a

Szent Johannás blézerben, akkor is, ha kivételesen felvehettük

farmerrel. A múlt heti hiányzók miatt (Cortez szerdáig, Gábor,

Andris és Zsolti egész héten nem jött) az osztályfényképezés mára

tolódott, úgyhogy kénytelenek voltunk kiöltözni. Máday ig.

helyettes állítása szerint lazára vette a figurát az osztályképekkel

kapcsolatban, régebben kötelező volt ünneplőben megjelenni,

mostanra már elég a blézer, sál és kitűző. Tehát csak annyi a

„lazaság”, hogy lehetünk farmerben. Mindegy, tőle ez is extrém

jófejségnek számít.

Duplaangollal kezdtünk, úgyhogy Virággal beültünk a nyelvi

előadóba, és a csengetésig elfoglaltuk magunkat. Ő a márciusi IMet

olvasgatta, én pedig kinyitottam a munkafüzetem, és

ellenőriztem a házit. Csengetésig a sulirádióból egy Queen-szám

üvöltött, közben pedig szép lassan mindenki beszállingózott a

terembe.

– Reni – bökte meg a hátam Ricsi.

– Igen? – fordultam hátra.

– Volt kémiaházi?

Előszedtem a táskámból a kémiafüzetem, és szó nélkül

hátraadtam.

– Örök hála – vette el, én pedig némán bólintottam. Vagyis

vissza a kezdetekhez.

Arnold huszonkét percet késett, szerintem ez az egyéni csúcs,de Mr. O’Realy csak a helyére utasította.

– Hol tartunk? – kérdezte halkan. Ez inkább csak olyan udvarias

kérdés volt tőle, egyébként semmi köze az angolórához, az ő

szintjével be se kéne járnia. Ahogy Corteznek se.

Némán felé mutattam a könyvem, mire bólintott, és fellapozta a

regényét.

– Pszt – bökött meg Ricsi. Hátrafordultam, és elvettem tőlük a

füzetemet. – Kösz.

– Nincs mit. .

Arnold rosszallóan megcsóválta a fejét. Azt hiszem, ezzel azt

akarta jelezni, hogy béna vagyok. És lehet, hogy igaza van. A

Valentin-hét óta magamba fordulva duzzogok, sírok, szenvedek,

képtelen vagyok kezelni az érzelmeimet, de ha elkérik a házim,

még mindig szó nélkül odaadom. Ez jellemző.

Irodalmon Kardos így indított:.

– Reni a táblához, a többiek kinyitják a szöveggyűjteményt. –

Sóhajtva behajtottam a tankönyvem, és kimentem felelni. Egy

percig nem aggódtam, monoton stílusban ledaráltam a verset,

aztán vártam az eredményt.

– Ez a vers ennél azért egy kicsit vidámabb – firkantotta be

Kardos az ötöst, én pedig lesütött szemmel bólintottam, és

visszaültem a helyemre. Az óra további részében a blézerem ujját

húzogattam, és kifelé bámultam az ablakon. Komolyan, soha nem

gondoltam volna, hogy kamasznak lenni ennyire megterhelő meló.

Óra végén nem úsztam meg, Kardos elkapott a folyosón, és

aggódva faggatni kezdett, hogy mi a bajom.

– Csak egy kicsit fáradt vagyok, biztos az időtől van.

Hidegfront… – lőttem el az adu-ászt. Meteorológiai

befolyásoltságom miatt állandóan tudom, hogy mikor milyen

frontra foghatom a rossz hangulatom.

– Tehát hidegfront – biccentett Kardos hunyorogva. Simán

átlátott rajtam. A felnőttek nagyon értenek az ilyesmihez. Még a

légköri dolgokról próbáltam győzködni, vagyis hogy tényleg

minden rendben velem, csak már nehezen viselem a hosszú telet,

meg ilyesmi, amikor Cortez fülhallgatóval a fülében kisétált a

teremből, és kikerült minket a folyosón.

– Antai-Kelemen – szólt utána Kardos, mire Cortez megállt és

visszafordult. – Szeretném, ha nem feledkeznél meg a délutánról.

A nagymamád a múlt héten telefonált, hogy a megfázásod miatt

nem tudsz megjelenni, viszont a mai napon számítok rád,

remélem, tisztában vagy vele, hogy…

És ekkor Cortez megtette azt, ami miatt még mindig lesütöm a

szemem, ha eszembe jut. Vagyis Kardos beszéde közben

összehúzta a szemét, majd egy rutinos mozdulattal kirántotta a

füléből a fülhallgatót, és szemtelenül mosolygós szemmel

megkérdezte.

– Tessék?

Kardos pislogás nélkül meredt rá, én pedig a szám szélét rágva

óvatosan megráztam a fejem. Oké, állati menő volt meg ultralaza,

de ezt csak mint diák mondhatom. Kardos szemével nézve eztúllőtt minden pofátlanságon. Jaj.

– Utolsó óra után! Ne felejtsd el! – közölte szigorúan, és szó

nélkül otthagyott minket.

Cortez megvonta a vállát, és visszatette a fülébe a fülhallgatóját,

én pedig jól ottmaradtam egyedül.

Az egész ebédszünet eltelt az osztályképek készítésével.

Mondjuk, a három fotó három pillanat alatt elkészült, inkább az

előkészületek során akadtak gondok. A tesiterem lelátójának első

két sorába ültetett minket a fotós, és elvileg az egész két percet vett

volna igénybe, de tekintettel arra, hogy 12 diák 12 félét fújt, és

mindenkinek volt valami elképzelése a dologgal kapcsolatban, a

fotósnak meggyűlt a baja velünk. Az ofő próbált rendet tenni, de

képtelenségnek tűnt. Andris és Robi kezdte az egész vitát azzal,

hogy nem akarnak egymás mellett ülni, de amikor a fotós

szétültette őket, akkor kitalálták, hogy mégis. Ekkor megint

mindenkit átültettek, mi, Virággal és Arnolddal lekerültünk az alsó

sorba, Kinga mellénk, de ez nem volt jó, mert ő fent akart ülni.

Ezután felkerült, Zsolti pedig le a helyére, de Kinga elég bunkó

stílusban kifakadt, hogy Zsolti a termetéből adódóan takarja őt, és

nem fog látszani. Ekkor Zsolti rávágta, hogy Kinga arca akkora,

hogy mindenhonnan jól látszik, így ők ketten heves vitába kezdtek,

közben Jacques elesett (fogalmam sincs, hogy hogyan), és

kiszakadt a zakója. Így megint változás történt, őt hátra kellett

ültetni, hogy elrejtsék a lyukas zakóujját. Az ofő próbált rendet

teremteni, a fotós Virágra förmedt, hogy vegye ki a homlokából a

haját, mert nem látszik az arca, de Virág direkt így akarta. Én

némán tűrtem, hogy hatodszorra is átültessenek, pedig

borzalmasan untam, nekem annyi volt a kérésem, hogy Arnold és

Virág között ülhessek. A fotós kissé rángó arccal bólintott,

úgyhogy mi hárman vonultunk egyik sorból a másikba. Közben

Dave ráunt a dologra, és amíg a fotós rendezgetett minket, mint a

dominókat, odaállt mellé, és elkezdte kielemezni a gépét.

Véleménye szerint „tök elavult” technika. Na ekkor a fotós már

elveszítette a türelmét, ráüvöltött, hogy azonnal menjen vissza a

csoportképbe, az ofő hatodszor szólt Cortezre, hogy vegye ki a

fülhallgatóját, és Arnoldra, hogy tegye el a könyvét, Zsolti pedig

egyre ingerültebben követelte, hogy legyen már vége az egésznek,

mert ebédszünet van, és éhen hal. Kinga ezt nem hagyta szó

nélkül, megjegyzést tett, ami miatt minden kezdődött elölről.

– Befejezni! – üvöltötte el magát a fotós, a tornaterem pedig

visszhangzott.

Egy pillanatra mindenki elcsitult, még az ofő is kérdőn nézett a

dühöngő fotósra, aztán további hat perc alatt sikerült mindenkinek

megfelelő helyet találni a három nyomorult kattintás erejéig. Az

első két kép normális, „csendben ülünk és mosolygunk”

osztálykép lett, és bár kicsit erőltetettre sikerült, azért mégis

meglett. Az utolsó kép afféle „bulis” felvételnek készült volna,

ekkor az ofő felállt, és azt mondta, mindenki legyen kicsit „őrült”,

hogy vicces legyen a kép. Kábé mint a lámák, annyira voltunk

bulis hangulatban, szinte mindannyiunkat az érdekelte, hogy elteltaz ebédszünet, és mehessünk már végre, úgyhogy az „őrült”

képünk a következőképp sikerült: Jacques a könyökét fogja, Gábor

pislog, Andris és Robi lázadásuk jeléül hátat fordítanak, Zsolti

dühös, Kinga összefont karral duzzog, Dave úgy csinál, mintha

telefonálna, Cortez zenét hallgat, Ricsi lehajtja a fejét, mintha

aludna, Arnold olvas, Virág pedig átölel engem, csak az a baj,

hogy a haja az arcába van fésülve, úgyhogy olyan, mintha egy haj

lenne a legjobb barátnőm. Hát, ennyit a „vicces” képről. A fotózás

végén kisebb csordaként vonultunk ki a tesiteremből.

Suli után Virággal lementünk a büfébe, hogy rajz és olvasókör

előtt vegyünk valamit inni. Virág még a büfésnénivel beszélgetett,

aki megdicsérte a pillangós csatját, amikor megláttam a lépcsőn

komótosan lebaktató Cortezt. Fura, hétfő délután még sosem

láttam a suliban, órák után mindig gyorsan lelépnek a többiekkel.

– Hát te? – kérdeztem, és igyekeztem közömbös lenni.

– Kardos – nézett unottan a plafon felé.

– Nem hiszem, hogy most ráér, mindjárt kezdődik az olvasókör

– feleltem. Cortez mélyen a szemembe nézett, amitől azonnal

megremegett a gyomrom, aztán sóhajtva bólintott.

– Tudom. Megyek én is.

– Olvasókörre? – döbbentem le. – Minek? Miért?

– Mert ezt találta ki. Nagyobb kiszúrást el se tudok képzelni –

magyarázta, miközben lecsavarta a kólája kupakját, és beleivott.

– És mit kell csinálnod?

– Megírni az eddigi beadandókat, hogy jegyet tudjon rá adni.

– Az összes eddigi beadandót? Ma? Egy óra alatt? –

csodálkoztam, mert ez azért tényleg durván hangzott. Cortez

visszadobta a táskájába a kólát, és kínosan elnevette magát.

– Nem. Nem csak ma.

– Ó – csodálkoztam. Igen, ez így már érthetőbb volt.

Virág elsietett rajzszakkörre, úgyhogy kettesben maradtam

Cortezzel. Kicsit zavartan ácsorogtam mellette az aulában, és fél

szemmel őt, fél szemmel meg a lépcsőt pásztáztam. Fogalmam

sem volt, hogy mit mondhatnék, Cortez szemmel láthatóan bárhol

szívesebben lett volna, mint hétfő délután a suliban, úgyhogy

inkább csendben maradtam, számoltam a másodperceket, és

vártam, hogy Arnold jöjjön már. Kínomban kihalásztam a

táskámból a rágómat, és a síri csendben kibontottam. A csörgés

fülsüketítően hangosnak hatott a néma épületben, mire Cortez

felém fordult.

– Kérsz? – kínáltam meg zavartan.

Kivett egyet a dobozból, aztán visszaadta, és tovább

ácsorogtunk csendben.

– Milyen volt a mozi? – kérdeztem hirtelen, mert úgy éreztem,

belehalok, ha nem kérdezem meg.

– Milyen mozi? – kérdezett vissza.

– Edinával – vontam meg a vállam, mintha csak nehezemre

esett volna pontosan felidézni a dolgokat.

– Ja – bólintott. – Oké volt.

– Klassz – mosolyodtam el, és az agyam azonnal kattognikezdett. Mit jelent az oké? Jó volt? Nagyszerű? Elment? Nem volt

rossz? Vagy talán a legjobb? Mi a fene pontosan az oké?

– Te mit keresel itt? – kérdezte Arnold hirtelen. Annyira

elgondolkoztam, hogy észre se vettem, amikor mellénk ért.

Cortez felvont szemöldökkel mérte végig Arnoldot, aztán

megvonta a vállát.

– Olvasókör – felelte nem túl kedvesen.

– Nocsak, gondoltad, megnézed, merre lehet a könyvtár? –

kérdezte gúnyosan. Cortez lesajnáló pillantással méregette.

– Ja, gondoltam, majd veletek megyek, nehogy eltévedjek –

nézett összeráncolt szemöldökkel a kijárat felé. Mosolyogva

bólintottam, és mielőtt Arnold reagálhatott volna, elindultam.

Mindketten követtek.

A könyvtárban Kardos és az olvasókörösök már mind bent

ültek, és az érkezésünkkor felnéztek.

– Reni, Arnold – biccentett Kardos.

Leültem egy székre, Arnold pedig felpattant az asztalra, a

többiek viszont mit sem törődtek velünk, mindannyian az unottan

ácsorgó Cortezt figyelték, aki, mintha csak valami láthatatlan

akadály lenne előtte, megállt az ajtóban, és láthatólag nem akart

beljebb jönni.

Kardos szólt Corteznek, hogy üljön le egy asztalhoz, ami a

szakkör összetolt padjaitól külön, az egyik könyvespolc mellett

árválkodott.

– Felállhatsz könyvekért, ha kérdésed van, jelentkezz,

máskülönben ne zavard az olvasókört – közölte Kardos szárazon.

– Eszemben sincs – ígérte meg Cortez visszafojtott mosollyal,

és lesajnáló grimaszai nézett az összegyűltekre. Totál lúzernek

tarthatja ezt az olvasókör dolgot.

– Rendben. A mai alkalommal Passuth Esőisten siratja Mexikót

című művéről beszélünk – csapta össze a tenyerét Kardos, mire az

olvasókörösök felcsillanó szemmel figyelni kezdtek. Aztán egy

koppanás hallatszott, és mindenki hátrafordult. Cortez lefejelte a

padot.

– Antai-Kelemen, ha egy kis kultúrától sokkot kapsz, nehéz

hetek várnak rád – jegyezte meg Kardos élesen, a többiek pedig a

fejüket rázva fejezték ki nemtetszésüket. Visszafojtott mosollyal

néztem Cortezre, aki továbbra is a padon feküdt, látszólag totál

kiakadt.

Nekem úgy tűnt, két perc alatt eltelt az olvasókör, Corteznek

meg, azt hiszem, egy örökkévalóságig tartott, de lényeg a lényeg,

mindkettőnknek véget ért. Összepakoltam a holmim, a többiek

kimentek a könyvtárból, Kardos pedig Cortez asztalához lépett, és

felemelte a füzetét. Fél szemmel odanéztem, és láttam, hogy

maximum két mondat szerepel az oldalon, a többi rajz és firka.

– Lesz ez még több is – jegyezte meg elégedetten Kardos. –

Tanár úr, nem lehetne, hogy otthon… – próbálkozott Cortez.

– Nem. Itt írod. Hétfő délutánonként. Pont – jelentette ki

Kardos, és visszadobta az asztalra a füzetet.

Virág az aulában várt ránk, és kicsit fura volt négyesbenhazaindulni, bár hozzá kell tennem, Cortez nem sok vizet zavart,

némán baktatott mellettünk a dombon felfelé, azt hiszem, kiszívta

az agyát a Passuth-mű elemzése.

– Ez mindig ilyen? – kérdezte, kábé félúton.

– Mi? – kérdeztem vissza.

– Az olvasókör.

– Aha. Rémes volt? – mosolyodtam el.

– Amikor ébren voltam, igen – vágta rá, mire hangosan

felnevettem. Arnold rosszalló pillantást vetett rám a sapkája alól.

– Minden rosszban van valami jó. Gondolj csak bele. Már

ismersz egy könyvet. Az alapműveltséged így már eléri némely

emberszabású szintjét. Ez nem kis teljesítmény – győzködte

gúnyosan Arnold.

Cortez hangosan kiröhögte Arnoldot, jelezve, hogy egy

pillanatig sem veszi őt komolyan, aztán benyomta a zenelejátszója

gombját, és csendben sétálva hallottuk, ahogyan üvölteni kezd a

fülében a zene.

Osztályfényképezés: 5/4 – vicces volt, akkor is, ha bénák lettek

a képek.

Olvasókör: 5/5 – tökéletes volt, Cortez jelenléte tette azzá.

Cortez: 5/2 – fogalmam sincs. Néha kedves, néha napokig átnéz

rajtam. Egyszerűen nem tudom.

Vacsora: 5/2 – fokhagymás rukkolás penne. Bah.

Február 24., kedd

Ma éreztem először, hogy kezd egy kicsit jobb kedvem lenni.

Edina mintha leszállt volna Cortezről, vagy legalábbis nem

nyomul annyira látványosan, mint eddig. Azt, mondjuk, nem

tudom, hogy sulin kívül milyen kapcsolatban vannak, de a suliban

köszönnek egymásnak, meg néha ebédszünetben beszélnek, de

ennyi. Ez azért jó hír.

Egyébként laza nap. Duplafrancián Monsieur Durand-nal

megnéztük a Belleville-i randevút, földrajzon Farkas tanárnővel

tovább haladtunk az anyaggal, törin pedig Barka is szeretett volna

továbbmenni, de a maratoni diktálást némiképp nehezítette, hogy

Virág minden mondatát más színű tollal írta (szerinte így „jobb

fej” a füzete). Úgyhogy alig haladtunk valamit, mivel a tanárnőt

félpercenként félbeszakította Virág egy-egy „várjon, lemaradtam,

hol tartottunk, jó, akkor nem írok semmit!” beszólása.

Csengetéskor Barka kijelentette, hogy ami kimaradt, azt dolgozzuk

ki otthon a könyvből. Óriási. Zsolti egy összegyűrt alufólia labdát

dobott Virág fejéhez.

– Virág, az agyamra mész! – közölte.

– Most miért? – pislogott értetlenül Virág

– Kinek van kedve kidolgozni otthon? Leszedem a netről –

vonta meg a vállát Dave.

– Hagyd, lesz, aki megcsinálja – vigyorgott Ricsi, és

egyértelműen rám nézett. Csodálkozva néztem körbe, és hirtelen

hatalmába kerített valamiféle rossz érzés.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem, mire Dave, Ricsi és… és

legnagyobb fájdalmamra Cortez is elröhögte magát.– Hát, csak hogy tuti kidolgozod. És akkor odaadod, nem? –

mosolygott Ricsi kedvesen, de valahogy nem tudtam értékelni.

Virág lesütött szemmel ácsorgott mellettem, Arnold pedig

összecsapta a könyvét, és bevágta a táskájába. Zavartan

megvontam a vállam.

– Igen. Tuti kidolgozom. Meg oda is adom – válaszoltam

zavartan. – De minek másolnád le? Majd megírom a dogád –

feleltem, és felkaptam a táskám. Arnold bevárt az ajtónál, mi pedig

Virággal csendben kimentünk.

Még hallottam, hogy Ricsi azt kérdezgeti, mi bajom van, meg

hallottam, hogy Kinga megjegyzést tesz az agyára, de nem

foglalkoztam vele. Az udvaron ácsorogva némán néztem magam

elé, közben a metsző szél megcsípte az arcom, beférkőzött a ruhám

résein, és pillanatok alatt átfagytam.

– Ne törődj velük – mondta Arnold csendesen, de a süvítő

szélben szinte alig hallottam.

– Tényleg így gondolják? Én vagyok, aki majd megcsinálja?

Ennyi? – bámultam hitetlenkedve a forrócsokimba.

– Dehogy, tuti nem – ugrált mellettem Virág, aki szintén

szétfagyott. Egy pillanatra Arnoldra néztem, tudván, ő jobb

emberismerő, és mivel csak elkapta a tekintetét, nagyot

sóhajtottam.

– Ez gáz – motyogtam.

Majdnem csengetésig kint álltunk az udvaron, közben pedig

próbáltam rájönni, hogy vajon tényleg kihasználnak-e. Jó, persze

tudom, hogy nem vagyunk közeli barátok, de mégis. Ha úgy

tekintenek rám, mint valakire, aki majd megcsinálja helyettük,

akkor Arnoldnak lesz igaza. Pedig nem akartam, hogy igaza

legyen.

Francia kultúrán egész végig a füzetembe bámultam, egy

pillanatra se néztem fel, pedig Ricsi pisszegett, Zsolti és Dave

rezegtették a telefonom, Cortez pedig néha megbökött.

– Mi az? – fordultam hátra.

– Csak hülyültünk – suttogta, de Monsieur Durand rászólt.

Mosolyt erőltettem az arcomra, aztán visszafordultam, és azon

voltam, hogy ne bőgjem el magam.

Hazaérve azonnal felmentem a szobámba, benyomtam a Hard

Day’s Night albumot, és lehuppantam a babzsák fotelembe. Sajna

vacsorára le kellett mennem, úgyhogy megpróbáltam jópofizni. Na

de kiket akartam átverni? A szüleim „kamaszkezelőkönyv”-bajnokok.

– Mi volt a suliban? – kérdezte anyu. Ugye a „semmi”, az

tabuszó, úgyhogy erőltetett mosollyal mesélni kezdtem.

– Reni, apáddal arra az elhatározásra jutottunk… – kezdte anyu,

és ez mindig rosszul kezdődik. Ha a szülők elhatározásra jutnak,

ott gáz van.

– Igen?

– Hogy meghosszabbítjuk az internethasználatodat, napi egy

óra helyett másfélre – jelentette ki ünnepélyesen.

– Óriási – szurkáltam a villámmal egy sült paradicsomdarabot.

– Azt hittem, ennél jobban örülsz majd – fürkészett anyu.– Per pillanat az egy órát sem tudom kitölteni, úgyhogy nekem

mindegy – szaladt ki a számon.

– Hogyhogy? Azt hittem, minden örömödet a kis barátaiddal

való msn-ezésben leled – értetlenkedett anyu.

– Hát, mostanában nem.

– Mi történt? – szólt közbe apu, és rájöttem, hogy hibáztam. A

szüleim cselesen rávezettek arra, hogy kiszakadjon belőlem, amit

egyébként is sejtenek. Vagyis, hogy baj van.

– Semmi, csak mostanában nem vagyok oda az msn-ért –

vontam meg a vállam.

– Virággal van baj?

– Nem.

– Arnolddal?

– Nem.

– Cortezzel?

– Vele már az is jó lenne, ha baj lenne – csúszott ki a számon.

Anyu és apu egymásra nézett. Most ez pontosan nem tudom, hogy

mit jelent, de ők tuti tudják.

– Még mindig nem foglalkozik veled? – rázta a fejét szomorúan

anyu.

– Sose foglalkozott. Hagyjuk. Felmehetek a szobámba? – tettem

le a villám a tányérra.

– Reni, a kamaszproblémákat borzalmasan nehéz kezelni.

Tudom, most úgy érzed, az egész világ ellened van, hogy minden

rossz, és igazán semmi sem érdekel… – kezdte anyu, mire

értetlenül megráztam a fejem.

– Nem, semmi ilyesmi nincs. Csak befejeztem a vacsorát –

vontam meg a vállam.

– Ó, értem – dőlt hátra anyu a széken, felhagyva a „bizalmas,

előrehajolós” pózzal. – Menj csak.

Visszamentem a szobámba, és bekapcsoltam a gépem. Az msn

tömve volt, rejtve kapcsolódtam, de így is jött egy rakás üzenet. A

legtöbb Ricsitől és Dave-től, hogy „ne legyünk fasírtban, nem úgy

értették”. És bár jólesett, hogy legalább észrevették, mekkora

barmok voltak, mégsem írtam vissza. Minek?

A kedvem: 5/1 – asszem, megbántottak.

Esőisten siratja Mexikót: 5/3 – még csak 10 oldalt olvastam,

mert elaludtam közben. Természetesen ez nem a mű hibája, hanem

az én szégyenem.

Virág: 5/5 – annyira kedves, megpróbált felvidítani, és feltett a

közösségire egy új közös képünket, aminek az LB nevet adta.

(LB=legjobb barátnők.)

Arnold: 5/5 – elverhettem Honfoglalóban. De szerintem csak

mert érzelmi nyomoronc vagyok, és megszánt.

Sulirádió: 5/5 – a stúdiósok lázadnak az időjárás ellen, csupa

nyári számokat adtak egész nap.

Február 25., szerda

A napom rémesen indult. Reggel észrevettem, hogy a

homlokomon megint gyűlnek a patik, pedig elég sokat szórakozom

a krémek próbálgatásával. Ráadásul baromira görcsölt a hasam,ami még jobban kikészített. Anyu először azt akarta, hogy

maradjak otthon, aztán sikerült meggyőznöm, hogy minden oké,

majd elmúlik. Azért kaptam egy görcsoldót, hogy ha nagyon fájna,

akkor evés után vegyem be.

– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte anyu, kábé ezredszerre.

– Persze. Csak a tesit nehogy elfelejtsük – sürgettem. Anyu

beírta az ellenőrzőmbe a felmentést a mai napra (ezt a cselt

egyébként a későbbiekben tuti igénybe veszem még), aztán a

kezembe nyomta az esőkabátomat.

– Esni fog?

– Igen – bólintott meggyőzően. Hát, ezt jó tudni.

Apuval felvettük a kapuban ácsorgó Virágot (a haja a szemébe

volt fésülve, elég drasztikusan, úgyhogy befordult), aztán a sulinál

kiszálltunk. Ricsi, Zsolti, Dave és Cortez a lépcsőnél ácsorogtak, a

szemerkélő eső miatt mindannyian felhúzták a kapucnijukat.

Eredetileg nem álltam volna meg, mert minek, szóval csak

köszönni akartam, de végül kénytelen voltam. Merthogy Ricsi

elém állt, és egy kicsit elázott szalvétát nyújtott felém.

– Mi ez? – csodálkoztam.

– Citromos minyon – felelte, és annyira aranyosan nézett, hogy

kénytelen voltam elmosolyodni.

– Vettél nekem minyont? – döbbentem le.

– Aha. Dühös vagy még? – kérdezte, és azt hiszem, őszinteséget

láttam az arcán.

– Nem. Nem is voltam – füllentettem, és elvettem a ragadós

szalvétát.

Virág biztatóan megszorította a karom, és visszasétáltunk a

többiekhez.

– Minden oké? – kérdezte Cortez. A kapucnija alól rám néző

mélykék szempár kissé erős hatással volt rám a reggeli órákban.

– Aha, köszi – vontam meg a vállam a lehető

legtermészetesebben, de azért egy kicsit elérzékenyültem.

– Te, Reni, akkor nincs harag? – faggatott Dave türelmetlenül.

– Nincs – ráztam meg a fejem.

– És izé. A kémia… – kezdte zavartan, mire nevetve az égre

néztem.

– Adom – rángattam ki a táskámból a füzetem.

– Figyelj – lépett mellém Zsolti. – Azt megeszed még? – nézett

a kezemben lévő, egyre jobban szétázó minyonra.

– Nem, a tiéd lehet – adtam oda neki, és Virággal együtt

bementünk a portára. Lehet, hogy elkérték a kémiaházim, és lehet,

hogy Zsolti megette a nekem szánt minyont. De mindezek ellenére

éreztem, hogy a bocsánatkérésük komoly volt, és csak ez

számított.

Tesióra előtt az öltözőben ültem felmentettként, és vártam,

hogy Virág elkészüljön.

– Renáta, veled mi van? – nézett rám Kinga kérdőn, amikor

észrevette, hogy még mindig farmerben és kötött pulcsiban

dekkolok a padon.

– Ma felmentett vagyok – vontam meg a vállam.– Miért?

– Mert fáj a hasam – magyaráztam. Kinga lesajnálóan megrázta

a fejét.

– Ha tudnád, mi az a versenysport, akkor nem döntene le egy

görcs – közölte a maga kíméletlen stílusában. Ráhagytam, és

segítettem Virágnak megkeresni a cipőjét, ami valahogy beesett a

pad alá.

– Köszi – vigyorgott, aztán felvette a másik cipőjét is, de

közben leesett a halálfejes hajpántja, úgyhogy azt is kihalásztuk a

pad alól. Virág ma kicsit szét volt esve, az a-s lányok meg jót

röhögtek az esetlenségünkön.

Korponay tanárnő elfogadta a felmentésem, és megkért, hogy

üljek fel a lelátóra, amíg a többiek tornáznak. A fél pályán a fiúk

fociztak, a másik oldalon a lányok röplabdáztak. Az Esőistent

olvastam, de hamar csatlakozott hozzám Arnold, aki csak akkor

tornázott aktívan, ha jegyet kapott rá, egyébként tétlenül ácsorgott

a pálya szélén.

– Hétvégén könyvtárba megyek, jössz? – kérdezte.

– Persze – csillant fel a szemem. A Fővárosi Szabó Ervin

Könyvtár az egyik kedvenc helyem, csak sajna ritkán jutok el,

úgyhogy ha lehetőségem van rá, persze hogy megyek.

– Oké. Anyu kirak minket valamikor délelőtt, és majd felvesz…

– Akkor ráérünk – bólintottam boldogan.

– Igen.

Infón a fiúk rickrolloztak,szinte mindenkinek átküldték emailben

a linket, és ezen iszonyúan jól szórakoztak. Még

Tölgyessy tanár úr is viccesnek találta, úgyhogy beszállt a játékba.

Egyébként a suliban tarolt a téma, a stúdiósok majdnem

mindennap leadták a számot a sulirádióban, ami még mindig

hatalmas népszerűségnek örvend. Én már kicsit unom azért, főleg,

mert komoly hadjárat indult ellenem, mindenki azt akarja, hogy

bedőljek. Viszont ami az infóórát illeti, klassz, hogy ilyenekkel

töltjük az időt.

Suli után megcsináltam a leckémet, aztán Virág jött, hogy

megsétáltassuk Robert Pattinsont. Közben olyan fontos dolgokról

beszéltünk, mint Cortez, Pete Wentz, hasfájás, pattanástalanító

krém, MySpace és Twilight. Szóval csak a szokásos.

Vacsora után anyuék lelkesek voltak, amikor közöltem, hogy

boldog vagyok a másfél órásra bővített net miatt.

– Örülünk, hogy megint jóban vagy a kis barátaiddal –

biccentett anyu.

Internetes trükk.

– Eddig is jóban voltam. Csak most megint – magyaráztam, és

bár hevesen bólogattak, azért azt hiszem, nem egészen tudnak

követni.

Az msn fullon volt, és ezúttal nem rejtve léptem be, hanem

rendesen. Oké, azonnal rám írtak öten, mind linkeket küldtek, én

pedig folyamatosan írtam, hogy semmit nem nyitok meg. Hiába,

kitartóak voltak. Másolom.

Ricsi üzenete: Reni, ezt nézd meg!Reni üzenete: Neeem!

Ricsi üzenete: Komolyan, ez nem az! Hanem Shakespeare!

Neked köszön ezen a videón!

Reni üzenete: Ez volt eddig a legeredetibb próbálkozás.

Ricsi üzenete: Na majd meglátjuk.

Szóval komoly erőfeszítések árán hárítottam el az egyre

durvább próbálkozásokat. Volt ott minden, Máday kánkánozik egy

videón ( ), Moličre elveszett műve a YouTube-on. Totál képtelen

dolgok. Viszont szórakoztatott. Éppen Virággal kameráztam,

amikor egy újabb ablak nyílt meg a gépemen. A szívem a

torkomba ugrott. Másolom:

Cortez üzenete: Szia. Vagy?

Reni üzenete: Szia. Igen. (Közben azért nem hagyhattam

figyelmen kívül Cortez új, fekete-fehér képét, amin kissé lehunyt

szemmel mosolyog. Wow.)

Cortez üzenete: Van egy perced?

Reni üzenete: Persze

Cortez üzenete: Oké kösz. Csekkolnál nekem valamit?

Reni üzenete: Irodalom?

Cortez üzenete: Ja.

Reni üzenete-. Küldd.

Cortez. Ok, pill. BRB.

Reni üzenete: ???

Cortez üzenete: Gyúrnod kéne angolra. BRB=Be right back.

(Mindjárt jövök.) Reni üzenete-. Oké.

Amíg Cortezt vártam, gyorsan elmeséltem Virágnak, hogy rám

írt, és hogy mennyire laza, és hogy miket tud, amiket én nem is, és

egyébként is… Szóval visongtunk egy sort a webkamerába.

Lányos dolog, mindegy. Cortez alig egy perc múlva megint írt.

Másolom.

Cortez üzenete: Re.

Reni üzenete: Oké.

Cortez üzenete: Nézd meg nekem ezt pls, semmit nem értek

belőle.

Reni üzenete: Jó.

És a következő pillanatban ész nélkül kattintottam a linkre. A

megnyíló ablakban megláttam a YouTube oldalát, a következő

felirattal: You’ve got rick rolled!!! És már el is kezdődött a Never

Gonna Give You Up.

Lesütöttem a szemem, és hitetlenkedve ráztam a fejem. Hát ez

van. Az egyetlen ember, aki miatt gondolkodás nélkül megnyitok

egy linket még az ilyen zord, átverős időkben is. Cortez.

Nem tehettem mást, visszaírtam. Másolom.

Reni üzenete: Szép volt.

Cortez üzenete: Nemár. Megnyitottad? Lol.

Reni üzenete: Ez van.

Cortez üzenete: De miért??? Annyira átlátszó volt!

Reni üzenete: Nem tudom, megfeledkeztem róla. Azt hittem,

irodalomból kell segítség. Mindegy. Ügyes.

Cortez üzenete: Ááá. Ez így könnyű volt.Reni üzenete: Grat.

Cortez üzenete:

Reni üzenete: Na mondd el gyorsan a többieknek, hogy

megnyugodjanak. Szia.

Cortez üzenete: Szia.

Rickroll: 5/2 – bedőltem. Cortez simán átvert. Jaj.

Hasfájás: 5/1 – azért elég kellemetlen napom volt miatta.

Cortez: 5/5 – akkor is msn-eztünk, ha átvert.

Ricsi: 5/5 – nagyon kedves volt, hogy bocsánatot kért, és még

minyont is kaptam.

Zsolti: 5/4 – ő is kedves volt, bár megette a minyonom.

Február 26., csütörtök

Apu reggel kitett minket a suli előtt, és már előre rettegtem

attól, hogy a fiúk hogy fognak körberöhögni azért, amiért Cortez

ilyen könnyen átvert. Virággal együtt komótosan sétáltunk a

lépcső előtt ácsorgó Ricsiékhez, miközben a nap gyéren erőlködött

a szürke felhők fölött.

– Sziasztok – köszöntem, és büszke, de vesztes mosollyal

meredtem rájuk. Ricsi, Zsolti, Dave és Cortez visszaköszöntek,

aztán tovább beszélgettek. Értetlenül néztem Virágra, aztán újra a

fiúkra.

– Mire vártok? – kérdeztem türelmetlenül.

– Hogy hét ötvenöt legyen, és bemenjünk. Mint mindig –

motyogta Dave, és tovább nyomkodta a telefonját.

– Nem úgy értem – ráztam meg a fejem. – Hanem az alázást

mikor kezditek?

– Milyen alázást? – nézett rám ezúttal Ricsi is. Csodálkozva

fordultam Cortez felé, aki óvatos mosolyra húzta a száját, és

széttárta a kezét.

Legalább tíz másodpercig álltam a tekintetét, közben, mondjuk,

elvesztem a mélykék szempárban, aztán elkaptam a fejem, mert

leesett. Cortez nem mondta el, hogy rászedett. Hogy miért?

Fogalmam sincs. Mindenesetre egy csomó hülye lepke szállt fel a

gyomromban, és konkrétan beleremegtem a gondolatba, hogy

Corteznek és nekem van egy titkunk. Wow.

– Mivel S. O. S. meg kellett beszélnünk Virággal a történteket,

gyorsan bementünk a suliba, és miközben leadtam a suliújságnak a

márciusi ajánlóimat, szünet nélkül susogtunk. A létező összes

alternatívát figyelembe vettük, és végül arra jutottunk, hogy Cortez

szimplán jó fej volt, és nem akarta, hogy a többiek lealázzanak,

amién ilyen könnyen bedőltem.

Baromira fel voltam dobva, és nemcsak azért, mert Cortez

ennyire klasszá tette a reggelem, hanem mert első szünetben Zsolti

közölte, hogy holnap suli után mennek hamburgerezni, és ha van

kedvünk, menjünk velük.

– Sajna apuval vagyok a hétvégén – rázta a fejét szomorúan

Virág.

– Jól van, emó, akkor majd legközelebb – legyintett Dave, aki

hamar túljutott azon, hogy Virág nem tud jönni.

– De megkérhetem, hogy ott vegyen fel, és akkor addig tudokmenni – töprengett tovább Virág.

– Akkor jössz? – türelmetlenkedett Dave.

– Hát, ha jól meggondolom – pislogott Virág, mire Ricsi

ráförmedt.

– Jól van, találd ki holnapig – zárta rövidre, és felém fordult. –

Ren?

– Ha Virág megy, én is – feleltem a táskámba pakolva.

– Tipikus lányválasz – húzta a száját Zsolti.

– Mit tudsz te a lányokról? – lépett hozzánk Kinga, és

lesajnálóan méregette Zsoltit, majd meg sem várva, hogy

reagáljon, körbenézett. – Hová megyünk?

– Te sehova – közölte Zsolti.

– Ó, ne! Nem mehetek? Nem hívtok magatokkal? Ne! – tette

Kinga a szívére a kezét, és gúnyosan túljátszotta a szerepét.

– Ha ilyen lenéző vagy, akkor mit érdekel, hogy hova

megyünk? – kérdezte Dave. Kinga unottan felnézett, és erősen

meghúzta az egyébként is fájdalmasan szoros copfját.

– Csak megkérdeztem, hogy az osztály és az évfolyam

leggyengébb tanulói mivel töltik a péntek délutánt ahelyett, hogy a

lemaradást pótolnák…

– Hé – szólt rá Ricsi, és felém bökött. – Évfolyamharmadik. –

Tényleg. Nos, nem érdekel, hogy megszántátok Renátát, és a

házikért cserébe veletek mehet…

– Kösz – szaladt ki a számon.

– Ne áltassuk egymást – vigyorgott rám gúnyosan Kinga, én

pedig azonnal elvörösödtem. Életemben nem égettek még be

ennyire. És fájt. Jaj. Mellesleg egy klassz filmben ilyenkor a

védelmemre keltek volna, hogy „dehogy, Reni nélkülözhetetlen a

társaságban” vagy „Renit a házik nélkül is hívnánk”… Persze az

életben semmi ilyesmi nem hangzott el, mert Zsolti és Dave

Kingának estek, rólam pedig nem esett több szó, úgyhogy

megsemmisülten pakoltam tovább a táskámba.

Vladár már bent is volt az osztályban, mire feleszméltem.

– A mai órán jegyre dolgozunk. – jelentette ki, miközben

végignézett az osztályon. Rám kicsit tovább bámult, mint a

többiekre, ezért a pulcsim ujját húzogattam, és úgy tettem, mintha

baromi érdekes lenne. – Párban – tette hozzá kis hatásszünet után,

ami miatt kénytelen voltam levenni a szemem a pulcsimról, és

óvatosan hátranéztem Ricsire. Szegény.

A feladat – a többiek számára – egyszerűnek tűnt, egyfajta

kiegészítős dolog. A lényeg, hogy rajzolnunk kell egy fát, de úgy,

hogy képzeletben megfelezzük a rajzlapot, és Ricsi a lapja jobb

oldalára, én pedig a lapom bal oldalára rajzolom le a „fél fát”.

Amikor végzünk, Vladár félbehajtja a rajzlapokat, és összeteszi,

hogy mennyire passzolnak. A többiek totál belelkesedtek és

azonnal munkához láttak, Ricsi pedig feltápászkodott, és

kedvetlenül odahúzta a székét hozzám.

– Mit gondolsz, képes vagy lerajzolni egy fát? – suttogta.

– Aha, fát tudok. Csak az a baj, hogy négy vonalból – feleltem,

aztán gyorsan lefirkantottam a „fámat” egy papírfecnire, ésmegmutattam. Ricsi pislogás nélkül meredt rá, majd olyan

hangosan felröhögött, hogy mindenki felénk fordult.

– Pósa, a feladat vagy Rentai szórakoztat ennyire? – szólt rá

Vladár ingerülten.

– Elnézést – motyogta Ricsi, még mindig azon erőlködve, hogy

visszatartsa a nevetését.

– Na jó, kezdjük – hajoltam a rajzlapom fölé, és vagy négy

percig bámultam, mire húztam egy határozatlan vonalat. Mármint

a mozdulat volt határozatlan, a vonal határozottan sikerült,

határozottan egyenesre. Ez meg milyen fa? Mindegy.

Óra vége előtt begyorsítottam, és a lombkoronát nagy, körkörös

mozdulatokkal oldottam meg, aminek következtében Ricsi, Cortez,

Virág, de még az előttünk ülő Jacques is abbahagyta a munkát, és

felém nézett.

– Reni, mit csinálsz? – suttogta Virág.

– Mi? Miért? – fordultam hátra.

– Ne húzd át, amit rajzoltál, jegyre megy – pislogott nagyokat

Virág. Én meg értetlenül néztem rá. Aztán leesett, a nagy

satírozásom miatt azt hitte, hogy áthúzom az egészet.

– Nem, dehogy. Csak a lombot rajzolom – magyaráztam. Virág

és Cortez összenéztek.

– Rentai, bár kimondottan élvezetes a hátadat nézni, mégis

megkérnélek, ha már ennyire unod az órám, hozd ki a munkádat.

Te is, Pósa.

Ricsivel automatikusan visszafordultunk, és kivittük a rajzunkat

a tanári asztalhoz. Semmi gond, lelkiekben felkészültem Vladár

megsemmisítő megjegyzéseire, de ma az eddigieknél is

messzebbre ment. Konkrétan közölte, hogy a „rajztudásom óvodai

szinten sincs”, ehhez hozzájárul még, hogy „szemtelenségem

határtalan” (fogalmam sincs, miért van üldözési mániája), végül

pedig, miután kiröhögtette a rajzom az osztállyal,

értékelhetetlennek minősítette, és bevágta az egyest. Ja, és

mindehhez hozzátartozik, hogy miattam Ricsi is karót kapott

(annyira nem passzolt össze a rajzunk), a többiek pedig

mindannyian ötöst. Ez van. Jaj.

Pechemre amíg a suliban vicces és klassz sztori lett a

rajzomból, hazaérve már nem tűnt annyira mulatságosnak. Anyu a

konyhában állt, csípőre tett kézzel, ami a „durván mérges, és

mindjárt felrobban” póz, és „csalódtam benned” arckifejezéssel

nézett rám. Ez nem fair!

– Renáta, annyit kértem, hogy tartsd meg a kettest! – közölte,

azt hiszem, ezredszerre. Ja, és Renátának hív, ami csak és

kizárólag akkor fordul elő, ha nagyon be van rágva.

– Én megpróbáltam! De bénán rajzolok. Tudod, hogy nem

tudok rajzolni! És minden másból ötösre állok…

– Nem érdekel, ha mindenből ötösre állsz, de egyből buksz? –

szakított félbe.

– Nem fogok megbukni! Megoldom valahogy. De Vladár utál!

Komolyan utál! – érveltem. Reméltem, hogy anyu megszán, mert

hát végül is arról lenne szó, hogy az „egyszem” lányát nem kedvelivalaki. Sajna anyu nem hatódott meg. Sőt.

– Pontosan mit csináltál, mielőtt beszedte a rajzod?

– Rajzoltam – közöltem egyértelműen.

– Értem. Akkor bemegyek a tanár úrhoz, és beszélek vele. Ha

tényleg az van, amit mondasz. Hogy egyenes háttal, a rajzlapodra

nézve, előre fordulva vártad az óra végét, némán, mint a

kisangyal…

– Öhm – vakargattam meg a fejem.

– Igen? – húzta fel anyu a szemöldökét. Ez nem ér! A felnőttek

olyan számítóak! Már akkor tudta, hogy nem így volt, amikor

előadta ezt a kis csalit, hogy bemegy Viadalhoz. Tudta, hogy nem

kell bemennie, mert szerinte is én hibáztam! Anyu lepaktált

Vladárral? Óriási.

– Jó, nem pont úgy ültem. De attól még pikkel rám!

– Tehát hogy volt?

– Oké, éppen háttal voltam – kezdtem, mire anyu arcán azonnal

megjelent az a bizonyos „ahha!” tekintet, nekem meg végem is

lett. Győzött. A felnőtt kontra gyerek vitában, azt hiszem,

esélytelenként indulok.

– Háttal? Háttal a tanárnak, óra közben? És csodálod, hogy nem

kedvel? Renáta, nem mehetek panaszkodni, ha közben a minimális

tiszteletet sem adod meg a tanár úrnak.

– Én megadom! De miért kell ennyire véresen komolyan venni

a rajzot?

– Mert a tantárgyad, Vladár a tanárod, és kész. Ugyanolyan

komolyan kell venned, mint a többit.

– Persze – szóltam sértődötten. – Matekból a többiek…

– Nem érdekelnek a többiek! – zárta le a témát anyu.

– Persze, gondoltam – zsörtölődtem, miközben folyamatosan

motyogtam. Anyu türelmesen várt, aztán amikor befejeztem,

bólintott.

– Rendben.

– Mi? – húztam el a számat. Ha anyu kijelenti, hogy rendben,

akkor semmi sincs rendben. Legalábbis rám nézve. Kíváncsi

voltam, mi jön. Netelvonás? Msn-tiltás? Esetleg kilakoltatja a

simjeimet? Kábé ilyesmire számítottam.

– Rajz korrepetálás.

– Neeee! – üvöltöttem, és azt hiszem, az utcán felszálltak a

galambok, a befagyott pocsolyákon megrepedt a jég, a forgalom

egy pillanatra megállt, és mindenki kérdőn nézett. Vagy csak

túlreagálom. Mindegy. Rajz korrep? Ami ütközik az olvasókörrel?

Az olvasókörrel, ahová most Cortez jár? No comment.

Rajz: 5/1. –

Cortez: 5/5 – msn-en rám írt, hogy nézzek meg egy deszkás

videót. Megnéztem, sokat nem tudtam hozzáfűzni, de megmutatta,

úgyhogy wow.

Virág: 5/2 – totál kiakadt webkamerán a korrep hallatán,

szerinte ez nem fair, főleg az olvasókör miatt. Egyetértettünk.

Virág MySpace-oldala: 5/4 – megint változtatott rajta, de

valami apróság lehetett, mert én nem vettem észre. Pedig melózottvele vagy egy órát. Mindegy, megnéztem és biztosítottam róla,

hogy nagyon kúl.

Rajz korrep: 5/1* – a gondolattól is kész vagyok, inkább

megyek olvasni az Esőistent.

Február 27., péntek

Mivel anyuék eléggé mérgesek voltak a rajz miatt, nem

állhattam elő csak úgy azzal, hogy suli után mekizni készülünk a

többiekkel. Sajna ilyenkor muszáj átgondolni a dolgokat, merthogy

ha a rajz vallomás után rögtön előállok vele, tuti nem engednek el.

Mert, bármilyen köntösben tálalom, végül anyu úgyis csak ennyit

hallana: megint bukásra állok, hamburgerezhetek a többiekkel?

Nem, ez így nem jó. Meg kellett várnom a megfelelő pillanatot.

Ami ilyen esetekben a kora reggeli rohanás. Tudom, nem szép

dolog, de működik.

Apu a kocsikulcsot kereste, anyu kapkodva csomagolta az

uzsonnámat, én pedig úgy láttam, most eléggé nem figyelnek

ahhoz, hogy elkéredzkedjek.

– Anyu, elmehetek suli után a többiekkel hamburgerezni?

– Ne most, Reni, késésben vagyok, ónos eső lesz ma, azt se

tudom, hol áll a fejem. Kérdezd meg apádat. Sonkát vagy

szalámit? – mutatta fel a félkész szendvicsem.

– Sonka – bólintottam, és apu után kezdtem járkálni, aki a

kocsikulcsot kereste. – Elmehetek suli után a többiekkel

hamburgerezni?

– Nem láttad a kulcsot? Elkésünk, Virág valószínűleg a kapuba

fagyott, ma értekezletem van… Hol lehet a kulcs?

– Segítek keresni.

– Köszönöm – bólintott. Keresgélés közben még ötször

megkérdeztem, hogy elmehetek-e, mire apu feltápászkodott, rám

nézett, és azt hiszem, végre figyelt rám.

– Anyád mit mondott?

– Hogy kérdezzelek téged.

– Jó, menj.

– Itt a kulcs – emeltem fel az asztalról, és a kezébe adtam. –

Köszi, apu.

Anyunak mondtam, hogy apu elengedett, aztán pár perc múlva

Virággal együtt sietősen rohantunk fel a Szent Johanna lépcsőjén.

Csengetésre estünk be a terembe.

Az ebédszünet utolsó perceiben apu felhívott.

– Anyád ma kacsát csinál – kezdte.

– Hallottam – mosolyodtam el. – Mit vigyek?

És egész komoly rendelést adott le a mekiből, én pedig

mosolyogva tettem el a telefonom. Visszasétáltam Virághoz és

Arnoldhoz, akik éppen vitatkoztak.

– Virág, a színművek nem bénák! Hogy mondhatsz ilyet?

– Mert miért van ott mindenkinek a neve a mondatok előtt?

– Mert színmű! – fogta a fejét Arnold.

– Akkor is gáz – vonta meg a vállát Virág.

– Gáz? Reni, azt mondja, gáz a színmű! Csinálj valamit! –

fordult felém könyörgő tekintettel.Nevetve hallgattam tovább az érvelésüket, és úgy döntöttem,

nem szólok bele. Megoldják ők, mint mindig.

A tanítás egyébként lazán telt, semmi extra nem volt, csak

kaptam egy ötöst földrajzból, meg ofőórán Haller kiosztotta az

osztályfényképeket, ami után semmiről nem tudtunk beszélni, mert

mindenkit lefoglalt az, hogy részletesen kiröhögje a fényképeket,

na meg hogy aláírjuk a hátoldalakat.

Suli után Virággal és Arnolddal bepakoltunk a szekrényünkbe,

aztán lesiettünk a lépcsőn.

– Biztos, hogy nem jössz? – kérdeztem Arnoldot, miközben

tudtam, hogy hiába. Kizárt, hogy neki program legyen a péntek

délutáni meki.

– Biztos – mondta.

– Oké, akkor holnap találkozunk – köszöntem el tőle.

– Jó, délelőtt felhívlak, aztán felveszünk. Jó hétvégét, Virág –

búcsúzott el tőlünk, és a fejébe húzva a piros, fülvédős sapkáját,

lesietett a lépcsőn.

Virággal megálltunk a suli előtt, ahol Cortez, Ricsi, Dave és

Zsolti ácsorgott.

– Mit egyek? – nézett az égre Zsolti.

– Még van időd kitalálni – közöltem.

– Á, felejtsd el. Egész nap ezzel foglalkozott – vonta meg a

vállát Dave.

Hirtelen Jacques állt meg mellettünk, és megigazította a Szent

Johannás svájci sapkáját a fején.

– Zsák mit csinál itt? – kérdezte Zsolti.

– Elhívtam. Baj? – néztem rémülten.

– Nem – vonta meg a vállát Ricsi, miközben Jacques

mosolyogva nézett mindannyiunkra.

Na jó, az egész úgy volt, hogy tesi után, amíg Virágot vártam,

aki egész szünetben zselézte a haját, hogy „elég mangás legyen”,

Jacques szóval tartott a folyosón. Beszélgettünk, aztán csak úgy

megemlítettem, hogy megyünk hamburgerezni, mire ő olyanokat

mondott, hogy az tök jó, meg hogy ő nem igazán jár sehova suli

után, mert nem ismer senkit, és nem hívják sehova… Ezek után

természetesen megkérdeztem, hogy eljönne-e velünk, ő pedig jött.

– Kit várunk még? – nézte az óráját Dave, persze csak azért,

hogy megmutassa, megint új órát visel, ami „jobb, pontosabb,

menőbb és a legújabb”. Hatszor megdicsértem, és bár Dave még

hallgatta volna egy darabig, végül ráuntam.

– Most már senkit – szólt Cortez, amikor a suliból kijött Robi és

Andris.

– A kockák minek jönnek? – kérdezte Dave.

– Valami játék jár a menühöz, azt akarják megszerezni – vonta

meg a vállát Ricsi.

– Mehetünk? Idefagyok – motyogta Virág.

– Induljunk.

Alig tíz perc alatt elsétáltunk a plázáig, és bár eszméletlenül

hideg volt, és a szemerkélő ónos eső miatt a budai, dombos járdák

eléggé csúsztak, azért klasszul telt az idő. Mi, Virággal leginkábbcsak csendben hallgattuk a többieket, akik mindenféle Guitar

Heróról, Tony Hawkról, meg ilyesmiről vitáztak. Őszintén, nem

nagyon tudom, hogy miről beszéltek, de jó volt hallgatni. Ráadásul

a tudat, hogy Cortezzel együtt van „programom”, folyamatosan

megdobogtatta a szívem.

Ahogy beértünk a plázába, lehúztam a kabátom cipzárját meg a

kesztyűmet, és éreztem, hogy szinte azonnal kezdek felmelegedni.

A mekiben elég sokan voltak, és mi is „nagyobb társaságnak”

számítottunk, úgyhogy miközben beálltunk a sorba, folyamatosan

kapkodtuk a fejünket, hogy találjunk asztalt. Mikor sorra

kerültünk, mindenki egyszerre kezdett beszélni, aztán rájöttünk,

hogy ez így nem megy, úgyhogy engedtük, hogy Zsolti kezdje. Ezt

később megbántuk, mert annyi kaját kért, hogy nem győztük

kivárni. Utána mi, Virággal kértünk, eközben azonban Robi és

Andris átállt a mellettünk lévő kasszához, és sorra is kerültek.

Virág elvette a tálcát, és félreálltunk, hogy megvárjuk a

többieket. Szegény Jacques volt soron, és verejtékező homlokkal

nézte felváltva a fejünk fölött lévő táblát meg a rá várakozó

kiszolgálót. Aztán rendelt. A mekis nem teljesen értette a kiejtését,

úgyhogy a többiek szakadtak a röhögéstől, szegény Jacques pedig

segítségkérőn pillantott körbe. Már épp odaálltam volna mellé, de

Zsolti megelőzött.

– Zsák barátomnak lesz egy „lö hamburger”, egy „lö krumpli”,

és egy „lö kóla” – közölte.

– Ne gonoszkodj – löktem félre, miközben még mindig

hatalmas röhögés hallatszott. Gyorsan Jacques mellé álltam, és

lebonyolítottam a rendelését. Hálás volt. Komolyan.

– Egy kis segítséget kérnék – szólt a srác a mellettünk lévő sor

pénztárgépe mögött, úgyhogy automatikusan odanéztünk. Persze,

hogy Andrissal és Robival volt gond, akik hetedszerre vesztek

össze a pultnál és módosították a rendelésüket.

– Mi van? – kérdezte Ricsi.

– Nincs két egyforma akciófigura – sóhajtott Robi

gondterhelten.

– Na és? Vegyetek különbözőt. Csak üljünk már le – toporgott

Dave. – Kihűl ez az izé, és ehetetlen lesz.

– Ott van két asztal – ragadta meg Cortez mindkét kezével a

vállam, és a mutatott irány felé fordított. Sajna éppen nem

érdekeltek az asztalok, ugyanis az érintésétől felugrott a gyomrom

a torkomba, a helyiséget elárasztó olajszag hirtelen fojtogatónak és

undorítónak tűnt, a körülöttünk ordító vendégek hangját elnyomta

a fülzúgásom, és… és ekkor Virág megragadta a karom, és

félrehúzott, mielőtt elájultam volna.

Némán siettünk a Cortez által mutatott asztalokhoz, és egy szó

nélkül, csupán négy összenézéssel megállapítottuk, hogy „hú, és

wow, és tejóég, és nemigaz”. Nincs mese, tényleg ilyesmiről szól

ez az LB (legjobb barátnő) dolog.

Lefoglaltuk az asztalokat, és pár pillanat múlva már szűkösen

ugyan, de mindannyian megvoltunk.

– Zsolti, a két tálcádtól nem férek el – panaszkodott Dave, akiösszesen csak egy sült krumplit evett.

– Akkor menj arrébb – vitatkozott Zsolti.

– Nem tudok. Zsák, húzzál arrébb – bökte oldalba Dave

Jacques-ot.

Cortez és Ricsi hamar befejezték a hamburgerezést, aztán

elmentek fagyiért (hoztak mindenkinek), és miközben fagyiztunk,

olyan dolgokról beszéltünk (de leginkább nevettünk), ami

egyáltalán nem lényeges. Például Dave Gazdag tanárnőt utánozta,

amin Virág annyira nevetett, hogy szinte lefordult a székről, vagy

Cortez komolyan, gyilkos pillantással idézte fel Kardos szavait,

amin szintén nagyon röhögtünk, vagy amikor Zsolti megmutatta a

saját arcán, hogy a büfésnéni hogy csipkedi meg őt szinte minden

reggel. Dőltünk a nevetéstől, és azt hiszem, elmondhatom, hogy mi

voltunk a leghangosabb, legélénkebb és legvidámabb társaság az

egész mekiben. Ja, és közben Robi meg Andris, akik egymás

mellett ültek, és egy ideig csendben, a legnagyobb egyetértésben

eszegettek, egy pillanat alatt összeszólalkoztak azon, hogy Andris

szerint Robi jobb akciófigurát kapott a „Happy Mealhez”, Robi

nem akarta elcserélni, Andris viszont elhatározta, hogy megszerzi,

így mindketten azt az egy nyomorult figurát szorongatták, végül

eltörték, és Andrisnál maradt a feje. Ezek után egy csomót

beszéltünk, meg nevetgéltünk, meg eleve totál jó hangulat volt.

Aztán Zsolti összegyűrt egy hamburgerpapírt, és a bejárat felé

nézett.

– Na, a ló is megérkezett.

Mindannyian odafordultunk, nekem pedig megremegett a

gyomrom. Kinga a négy a-s lány kíséretében bevonult a mekibe, és

úgy csináltak, mintha nem vettek volna észre minket. Megálltak a

táblák alatt, és azon tanakodtak, hogy mit vegyenek.

Automatikusan végignéztem Edinán, aki sokkal menőbb ruhában

volt, mint én. Persze ő suli után átöltözött, volt ideje agyalni azon,

hogy mit vegyen fel, én meg abban voltam, amiben egész nap. Az

én hótaposó csizmám, farmerem és zöld kardigánom totál

semmilyen volt Edina drapp pulóvere, kockás szövetnadrágja és

drapp csizmája mellett. Jaj.

– Köszönjünk nekik vagy majd észrevesznek? – kérdezte Dave.

– Már észrevettek – csúszott ki a számon, mire Virág aprót

bólintott.

– Nem, nem. Nézd, nem is láttak – magyarázta Dave.

Te jó ég, a fiúk mennyire bénák! Persze, totál véletlen, hogy ott

voltak. Totál véletlen, hogy hat előtt öt perccel érkeztek, amikor

mi, Virággal épp indulóban voltunk. Persze, totál véletlen, hogy

Cortezék úgyis maradnak még, így totál véletlenül egyedül

maradnak velük. És végül természetesen véletlen, hogy az a-sok

erről mind tudtak, mert tesi előtt az öltözőben hallották a

beszélgetésünket Virággal.

Virág óvatosan megkopogtatta a halálfejes karóráját, amiből

rájöttem, hogy mennünk kell.

– Mi megyünk – tologattam magam előtt a tálcát kínosan.

– Oké, sziasztok – köszönt el Ricsi.– Sziasztok – álltam fel, Virág pedig rögtön utánam.

Kinga és Edina abban a pillanatban ért hozzánk, amíg a másik

három a-s lány beállt a sorba.

– Zsolti, hagytál másnak is enni? Hihetetlen – mutatott Kinga a

pult felé, Zsolti pedig kiröhögte.

– Csatlakozhatunk? – kérdezte Edina nyájas, magas hangon.

Legszívesebben ráordítottam volna. Csak, gondoltam, az elég

furán venné ki magát, így inkább mellőzöttként meredtem a

társaságra.

– Felőlem – rángatta meg a vállát Dave, és a nyakát nyújtogatta,

hogy megnézze, mekkora sor áll. – Hozok egy kólát.

A jelenet előbb lezajlott a fejemben, mint megtörténhetett

volna. Dave feláll, Cortez mellett üres a szék, Edina leül. Mint

valami rossz forgatókönyv! Riadtan néztem Virágra, aki a szája

szélét rágva töprengett, folyamatosan az óráját nézve. Végül

láthatóan dűlőre jutott, és levágódott Cortez mellé, még mielőtt

Edina tette volna meg.

– Figyu – kezdte, mire Cortez összeráncolt szemöldökkel

meredt rá. – Segítenél?

– Miben?

Virág rám nézett, én pedig megráztam a fejem, jelezve, hogy

Dave még nem jön egy darabig.

– MySpace. Akartam üzenetet írni, de nem tudom

megfogalmazni angolul. Nem hosszú, csak tényleg bénáztam, és

nem akarom, hogy kinevessenek – hadarta.

– Oké, persze. Küldd át msn-en, hogy mit fordítsak.

– Tényleg? – csillant fel Virág szeme.

– Aha.

– Tényleg? – kezdett tapsikolni, ami, azt hiszem, eléggé

megriasztotta Cortezt.

– Igen, csak küldd át.

Virág megint rám nézett, én pedig összeszorított fogakkal

ráztam a fejem. Még mindig nem jött Dave, ezért Virágnak ott

kellett maradnia, nehogy Edina üljön le, emiatt szegény Virág totál

furának tűnt.

– De nem gond?

– Virág – sóhajtotta Cortez. –, csak küldd át. Nem gond.

Komolyan. Komolyan! – ismételte, jól megnyomva a végét. Azt

hiszem, kezdte unni.

– Szupi! – tapsikolt Virág, és bambán meredt Cortezre.

– Van még valami? – kérdezte Cortez kissé zavartan.

– Asszem, ez minden – vakargatta meg a homlokát Virág, de

nem mozdult.

– Te jó ég – dünnyögte a fülembe Kinga, úgy, hogy csak én

halljam. – Menjetek már!

– Nem – közöltem szinte mozdulatlan szájjal, csak a fogaim

közt sziszegve.

– Menj, átveszem.

– Miért tennéd? Ez az egész a te műved – fordultam ezúttal felé.

Kinga szánakozva meredt rám.– Ha én nem jövök, jönnek nélkülem. Átkozottul rossz

emberismerő vagy.

– Hátba szúrsz – jelentettem ki szomorúan.

– Miért tenném? Elölről se esne nehezemre, hátulról meg még

élvezet sincs benne. Menj – nógatott.

Virág még mindig Cortezt bámulta, aki egyre

kényelmetlenebbül érezhette magát. Amikor szóltam, hogy

menjünk, Virág felpattant, Edina megindult, de Kinga gyorsabb és

tekintélyt parancsolóbb volt, így levágta magát Cortez mellé, és

komolyan ránézett.

– Beszélnünk kell.

– Igen?

– Cortez. Te sötét vagy irodalomból – jelentette ki Kinga

kíméletlenül, mire Cortez felröhögött.

– Megvesztetek? Aki ideül mellém, mind őrült?

– Ha gondolod, cserélhetek Kingával – szólt Edina, aki Jacques

mellett foglalt helyet, és láthatóan nem volt megelégedve a

helyzettel.

– Csönd, mi most komoly dolgokról beszélünk – intette le

Kinga Edinát egy határozott, megsemmisítő mozdulattal. – Szóval

érted. Teljesen sötét vagy irodalomból. Ami rossz jegyet

eredményez. A rossz jegyed rossz átlagot, ami rossz osztályátlagot,

amit nem engedhetünk meg magunknak!

Cortez segítségkérőn körbenézett, majd feladta, elővette a

zenelejátszóját, és miközben Kinga rendíthetetlenül magyarázott

neki, inkább zenét hallgatott.

– Mehetünk – suttogtam Virágnak. – Itt minden oké.

Kimentünk a mekiből, és sietve a parkoló felé igyekeztünk.

A mozgólépcsőről még egyszer visszanéztem, és láttam a

többieket, közben pedig próbáltam végiggondolni a történteket.

Kinga mindenképp megosztó személyiség, és nem tudok

kiigazodni rajta. Néha barát, néha ellenség. Ma barát volt. Mi

pedig elkéstünk.

Meki a többiekkel: 5/5 – nagyon-nagyon jól éreztem magam.

Virág: 5/5 – tök rendes volt, mint mindig.

Cortez: 5/5 – szeretem. Nagyon.

Pótvacsora apunak: 5/3 – majdnem lebuktunk.

Edina: 5/1 – átlátok rajta. Ezt jó tudni akkor is, ha sokra nem

megyek vele.

Esőisten siratja Mexikót: 5/2 – szinten alul teljesítek,

egyszerűen nem haladok vele. Pedig minden stimmel, nagyszerű

író, remek könyv, ráadásul Cortezról szól (ha csak névben, akkor

is), és mégis mindig bealszom rajta. Jaj.

Március 2., hétfő”

Feldobódva ébredtem, részben a tudat miatt, hogy március van,

részben pedig, mert a hétvégém nagyon klasszul sikerült. Pénteken

hamburgerezés, szombaton a délutáni zárásig könyvtár Arnolddal,

vasárnap pedig „lányos nap” anyuval, ami abból állt, hogy délelőtt

bementem vele dolgozni a meteorológiai intézetbe, utána

vásároltunk, késő délután pedig DVD-ztünk, elkezdtük nézni aSzívek szállodáját, ami mindkettőnknek nagyon tetszik. Úgyhogy a

hétvége klassz volt, ráadásul a suliba érve leemeltem a porta előtti

állványról a suliújság márciusi számát, és Virággal együtt

átböngésztük a cikkemet.

– Hű, ez nagyon menő lett – csapta össze a magazint Virág, és

elsüllyesztette a táskájában, aztán beálltunk a büfé sorába. – Láttad

a közösségit ma? – váltott témát hirtelen.

– Nem, reggel nem szoktam netezni. Miért? – kérdeztem vissza.

Virág közelebb hajolt hozzám, és szinte suttogva válaszolt.

– AKÁ. Szülinap. Holnap – bólogatott sokat sejtetően. Gyorsan

megnéztem az órám számlapján a dátumot. Tényleg.

Cortez tizenhatodik szülinapja. Holnap. Jaj.

– Szerinted? – töprengtem miközben sorra kerültünk, és kértünk

egy citromos minyont, két forró csokit, egy sajtos rolót és a

büfésnéni dünnyögése miatt két almát is.

– Küldj neki képeslapot. Van egy menő oldal, mindenféle

animációs képeslappal – gondolkozott Virág. – Jujj, van is egy jó,

egy kiscica énekel, közben pedig pink csillagok váltakoznak a

háttérben, totál menő – csillant fel Virág szeme.

– Öö – húztam el a számat. – Kizárt, hogy Cortez értékelné.

– Jó, de az enyémre küldesz majd egy olyat?

– Jobbat is – nevettem el magam, Virág pedig hálásan

elmosolyodott.

Duplaangolon szabadfoglalkozás volt Mr. O’Realy hiányzása

miatt. Én az Esőistent olvastam, Virág mangát rajzolt.

– Hogy haladsz a könyvvel? – lépett oda hozzánk Arnold.

Meglepődve nézett rám, amikor meglátta, hogy hol tartok.

– Izé – vakargattam meg a homlokom, és mentséget kerestem.

Arnold mosolyogva megrázta a fejét, mielőtt bármit mondhattam

volna.

– Tedd le.

– Nem! – ráztam a fejem automatikusan. Könyvet félbehagyni?

Totál ciki.

– Komolyan mondom. Ez nem fog menni – erősködött.

– Dehogynem! Nem teszek félre könyvet!

– Reni – mosolyodott el halványan, miközben a keze között

forgatta a regényt. – Nincs semmi baj azzal, ha nehéz a nyelvezete,

és nem birkózol meg vele azonnal. Majd pár év múlva visszatérsz

rá, nem kell erőltetni.

– Nem nehéz a nyelvezete! Oké, tény, hogy nem haladok vele

olyan gyorsan, mint szeretnék, de attól még érdekes. Meg jó. Csak

mindig elalszom közben.

– Pont ezért hagyd. Lehet, hogy most egyszerűen nem érdekel.

Olvass mást.

– Nem, nem.

– Te tudod. De csak azért ne kínozd magad, mert éppenséggel a

Cortez név feltűnően sokszor szerepel a műben. Attól még unod –

közölte szárazon, én pedig azonnal elvörösödtem. Ilyen nincs.

Arnold hallja a gondolataimat!

Irodalom után (Kardos berágott az osztály „csapnivaló”helyesírása miatt, és emiatt inkább nyelvtanoztunk) ismét az

udvarra készültünk, de a folyosón észrevettem, hogy nem szól a

sulirádió. Érdeklődve néztem körbe, mert ilyet még nem

tapasztaltam, amióta a Szent Johannába járok.

– Mi van a zenével? – kérdeztem Virágot, aki ugyanolyan

döbbenten nézett rám.

– Fogalmam sincs. Lehet, hogy betegek a stúdiósok.

– Mindketten? Nem, itt más van – ráztam meg a fejem, és a

folyosón minket kikerülő tizenegyedikes lány után szóltam. Meg

sem várta a kérdésem végét, közbeszólt.

– Énekkar-hét van. Az ebédszünetben nincs zene, mert előadás

van az étkezőben – hadarta, és már ott is hagyott minket.

– Megnézzük?

– Meg – vágta rá Virág és Arnold is.

Az ebédlőben páran ácsorogtak, és az énekkar műsorát

figyelték. Érkezésünkre a második sorban éneklő Jacques

elmosolyodott, és alig észrevehetően biccentett. Éppen a

Kóristákból adtak elő egy dalt, egész szép volt, legalábbis nekem

tetszett, csak éppen bejött pár végzős fiú (köztük az ultramenő,

Valentin-héten sok karkötőt viselő Zoli is), és egészségesen

kiröhögték az egészet. Máday azonnal intézkedett és kiküldte őket,

de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy összezavarják szegény kórust.

Suli után Cortez unottan ücsörgött az aulában, mi pedig

Virággal és Arnolddal a büfénél álltunk sorba.

– Menj, most egyedül van, majd én kérek neked – sziszegte

Virág, én pedig óvatosan hátranéztem a vállam felett.

– Miért kell odamenni? – kérdezte Arnold mellékesen.

– Hát, Corteznek holnap szülinapja van… – kezdte Virág.

– Mondd, hogy nem vettél semmit! – nézett Arnold mélyen a

szemembe, és a tekintetéből azonnal láttam, hogy lesajnál.

– Nem, dehogy. Csak, gondoltam, boldog szülinapot kívánok,

mert holnap úgyis mindenki rajta fog lógni – vontam meg a

vállam, mintha nem érdekelne a dolog.

Arnold a fejét csóválva mosolygott, én pedig úgy döntöttem,

hagyom az egészet. Nem akartam nevetségesnek tűnni, hogy egy

nappal előbb boldog szülinapot kívánok, amikor holnap úgyis

egész nap látni fogom. Az azért ciki lenne.

Olvasókör: 5/5 – Arnold Beckett Murphy című művéről beszélt.

Zseniális volt!

Cortez: 5/3 – Elaludt olvasókörön, Kardos keltette fel a végén

úgy, hogy lecsapott egy szöveggyűjteményt az asztalára. Vicces

volt.Kórushét: 5/2 – klassz ötlet, de a diákok lázonganak a sulirádió

miatt. Ijesztő a csend ebédszünetben.

Vacsora: 5/1 – borjúnak tűnt. De többet nem mondhatok.

Közösségi oldal: 5/1 – az üzenőfalon ma estig tizenketten írtak

Corteznek a szülinapja alkalmából. Azt hiszem, a java még

hátravan.

Március 3., kedd

Rémesen indult a nap. Reggel izgatottan ébredtem, és egy

csomót görcsöltem azon, hogy hogy kívánjak Corteznek boldogszülinapot. Laza akartam lenni, de azért határozott, olyan, aki

tudja, hogy ma van, de csak épphogy eszébe jutott, emlékezetes,

de feledhető is… Úgyhogy totál káosz.

A suli előtt Cortez, Ricsi és Dave a szokásos helyükön

ácsorogtak és jókedvűen beszélgettek.

– Ügyesen – suttogta Virág, mire a gyomorgörcsömmel együtt

elindultam feléjük.

– Sziasztok – köszöntem, és Cortezre néztem. Most vagy soha

alapon vettem egy mély lélegzetet, de mielőtt bármit mondtam

volna, Zsolti lépett hozzánk.

– Hé. Anyu küldi. Boldog szülinapot – tartott a kezében egy

torta alakú csomagolást. Ami minden bizonnyal egy tortát rejtett.

– Kösz – röhögött Cortez, és átvette a csomagot.

– Megnézzük, mi az? Remélem, Fekete-erdő. Tuti, hogy

Feketeerdő. Nézzük meg, hogy Fekete-erdő-e – türelmetlenkedett

Zsolti.

– Tudod mit? Visszaadom, és nézd meg – vigyorgott Cortez, és

már meg is szabadult a reggel fél nyolckor kapott tortájától. Zsolti,

mintha csak erre várt volna, azonnal elkezdte leszedni a

csomagolást.

– Aha! Fekete-erdő! Kértek? – nézett körbe.

– Nem, kösz – ráztam a fejem kicsit furán. Zsolti egyetértően

bólintott, aztán előszedett a táskájából egy villát.

– Miért van nálad villa? – ásított Virág.

– Hogyhogy miért? Hát ezért – pislogott értetlenül. Nem tudom.

Szerintem fura reggel fél nyolckor Fekete-erdő tortát enni a suli

előtt, de biztos én látom rosszul.

Virág megszorította a karom, én pedig feleszméltem, és újabb

kísérletet tettem arra, hogy Cortezhez szóljak. Sajna megint nem

sikerült, mert egy csapat tizenkettedikes fiú lépett hozzánk,

úgyhogy Virággal együtt bementünk a suliba, és miközben Máday

rászólt az érkező diákokra, szomorúan bámultam magam elé.

– Hosszú még a nap – vigasztalt Virág.

– De én akartam az első lenni. Nem mintha jelentene valamit,

de azt megjegyezte volna. Így én leszek az ezredik, aki boldog

szülinapot kíván – vonogattam a vállam. Virág töprengve bólintott.

– Az van, hogy a közösségin tegnap óta mennek Corteznek az

üzenőfalas jókívánságok, ma reggelre már szinte csak erről szólt

az egész, úgyhogy gáz.

– Edina? – kérdeztem szomorúan.

– Reggel 5:50-kor írt neki – bólintott Virág.

– A fenébe.

– Hát ja.

Ezt megbeszéltük. Egyébként Cortez szülinapjáról tényleg

minden diák tudott, popularitása eddig sem volt kétséges, ma

azonban tényleg minden róla és neki szólt. Összességében klassz

volt, de a legtöbben, mint például én is, valamilyen szinten

keserűen figyeltük az eseményeket. Mert hát, valljuk be, kevés

ember ennyire menő, és valahol, a szíve mélyén minden diák

elképzelte már azt a szituációt, hogy a szülinapja tömegeketérdekel, neki szól a sulirádió, a felsőbb évesek együtt lógnak vele a

szünetben, meg ilyesmi. Legtöbbünknek ez persze csak illúzió.

Hiába görcsöltem egész nap azon, hogy boldog szülinapot

kívánjak Corteznek, egész nap nem sikerült. Az ebédszünet után

pedig már nem is akartam. Az volt a napom mélypontja. Virággal

és Arnolddal az udvaron álltunk, és az erőlködő napsütésben Virág

csacsogását hallgattuk, aki nem tudta eldönteni, hogy simám

Robert Pattinson vagy egy Twilight-kép legyen az új layoutja a

MySpace-en. Esetleg Pete Wentz. Szóval komoly dilemmában

volt. Arnold némán olvasott, én pedig hébe-hóba odanéztem az

árkádok alá, ahol Cortez elég nagy társaságban ácsorgott. Mint

mindig. Csakhogy ezúttal kicsapódott az ajtó, és Edina a három a-s

lány kíséretében kicsörtetett rajta. Automatikusan odafordultam,

Virág félbehagyta az érvelést, és az eseményeket figyelte, de még

Arnold is lejjebb engedte a könyvét, és néha odapillantott.

– Cortez – szólt Edina, és maga elé húzta a táskáját.

– Jaj, ne – szaladt ki a számon halkan, és találkozott a

tekintetem Virágéval. Ajándék. Ez ajándék lesz. A fenébe!

– Boldog szülinapot – halászott ki Edina a táskájából egy kis

csicsásan becsomagolt ajándékot, és átnyújtotta Corteznek.

– Kösz – mosolygott zavartan Cortez, a körülötte állók pedig

„húúú”-ztak egy sort. Edina megnyerő vigyorral Cortez felé hajolt,

egyértelműen azzal a szándékkal, hogy puszit adjon, mire Cortez

elsőre kissé hátrahőkölt, de aztán gyorsan két puszit nyomott az

arcára.

Éreztem, ahogy lesápadok és minden vér kifut a fejemből. A

térdeim totál megremegtek, egy pillanatig nem is voltam biztos

benne, hogy állva maradok. Virág segítőkészen mellém pattant, és

megszorította a karom.

– Ne foglalkozz velük. Megérdemlik egymást – mondta

dühösen.

– Aha – bámultam még mindig Cortezék irányába, és minden

erőmmel azon voltam, hogy el ne bőgjem magam.

Edina a puszit követően Cortezék társaságában maradt, én pedig

lesütött szemmel hátat fordítottam nekik, és nagyot sóhajtva

elhatároztam, hogy összeszedem magam. Vagy ilyesmi.

– Minden rendben? – lapozott a könyvében Arnold, és folytatta

az olvasást anélkül, hogy rám nézett volna.

– Persze – feleltem nagyot nyelve, és mosolyt erőltettem az

arcomra. – Szerintem legyen Twilight a layout – szóltam oda

Virágnak, aki mosolyogva bólintott, és látszott rajta, hogy örül

neki, hogy figyeltem rá attól függetlenül, hogy éppen megszakadt

a szívem. Na igen, van ez így.

Francia kultúrán Monsieur Durand feleltetett, először Cortezt

hívta ki, aki ugyan felállt, hogy kimenjen, de egy csomóan

bekiabálták, hogy szülinapja van, így a tanár mosolyogva

felköszöntötte, és azonnal visszaültette a helyére. Utána Zsoltit

hívta ki, aki kérte, hogy ne feleltessék, mert Corteznek szülinapja

van. Ezen ugyan mindenki jót röhögött, de sajna az érvelése nem

állta meg a helyét, úgyhogy kiszenvedett egy hármast. Elégnehezen. Az óra további részét fordítással töltöttük, de mivel

hamar végeztünk vele, elfoglalhattuk magunkat kicsengetésig.

– Mit kaptál? – kérdezte Virág Corteztől, miközben előszedte a

tükrét a táskájából, és megigazította a pink-fekete pillangós csatját.

Erre én is felkaptam a fejem, és a felszerelésemet elpakolva félig

hátrafordultam.

– Nem tudom, nem néztem meg – vonta meg a vállát Cortez.

– Ha valami twilightos, nekem adod? – mosolygott Virág.

– Ha valami twilightos, neked adom – bólintott Cortez

mosolyogva.

– Nem nyitod ki? – érdeklődött tovább Virág.

– Tényleg, nyisd már ki. A csomagolás „full lávos” – röhögött

fel Ricsi, mire Cortez zavartan megrázta a fejét. Késő bánat, mert

Dave, aki már a táskájával a vállán előrejött, felült Ricsi padjára,

és a lábát lógatva kezdte piszkálni Cortezt.

– Nyisd már ki! Tuti valami ciki dolog, hadd röhögjünk egy jót.

– Aha, élveznéd, mi? – vigyorgott Cortez, és előhalászta a

táskájából az ajándékát. Kitette a padjára a rózsaszín szívecskés

papírba csomagolt dobozt, és összeráncolt szemöldökkel nézte.

Ezt már Zsolti sem hagyhatta ki, előrejött a helyéről, felkapta az

ajándékot, és a füléhez közel téve megrázta.

– Ne már! Mi van, ha egy hal van benne? – riadt meg Virág.

– Hal? Emó, olyan sötét vagy, mint az éjszaka – fakadt ki Ricsi.

– Ki ajándékoz halat becsomagolva?

– Hát, csak gondoltam, mi van, ha egy hal! Vagy – kapott Virág

riadtan a fejéhez – ha egy mókus?

– Ez kész – dobta meg Ricsi egy tollal, Virág pedig lehajolt

érte, felvette és visszaadta.

Zsolti letette az ajándékot Cortez elé, aztán felült Virág padjára,

és onnan fürkészte tovább a dobozt. Ekkor már én is

hátrafordultam, egyrészt, mert kíváncsi lettem, másrészt pedig, bár

gonosz dolog, de sokkal jobban éreztem magam attól, hogy a fiúk

így kiröhögik Edina ajándékát. És akkor még be volt csomagolva.

– Én tudom, mi van benne – lépett hozzánk Kinga, de Monsieur

Durand rászólt, hogy üljön le, így felpattant az én padomra, és a

vonalzójával az ajándék felé bökött. – Én nem nyitnám ki a

többiek előtt.

– Miért? – kérdeztük szinte egyszerre Zsoltival és Ricsivel.

– Ciki? – nézett fel rá Virág.

– Inkább úgy fogalmaznék, vérciki – suhant át az arcán egy

gonosz vigyor. Szegény Cortez, esélye sem volt, ezek után Dave és

Zsolti követelte, hogy azonnal bontsa ki, Ricsi pedig azt mondta,

ha Cortez nem, akkor majd ő.

– Nyugi – tárta szét a karját Cortez, és felbontotta az ajándékot.

A szívem a torkomban dobogott, ahogyan a kezét figyeltem, ami

alól lassan eltűnt a csicsás csomagolás, és… Na jó. Több dolog

történt egyszerre. Cortez összeráncolt szemöldökkel félrehúzta a

száját, és kivett a csomagolásból egy… Egy plüsst! A többiek őrült

hangos röhögésben törtek ki, a tanár felkapta a fejét, és próbált

csitítani minket, de képtelenség volt. Szakadtunk a röhögéstől.Cortez automatikusan odadobta Ricsinek a plüsst, aki a keze

között fogva szemügyre vette, és tovább dobta Dave-nek. Ő

Zsoltinak, aki Kinga fejéhez, aki Virágnak, aki örült neki.

– Ez egy kiskutya! – mosolygott a fehér plüsst szorongatva,

amin piros póló volt, „I Love You” felirattal.

– Te jó ég – törölgette a szemét Dave. Ő konkrétan sírt a

röhögéstől.

– Tessék – adta vissza Corteznek Virág a plüsst, aki ösztönösen

összerázkódott.

– Nekem ne.

– Akkor mit csináljak vele? – csodálkozott Virág.

– Várj – kérte el Zsolti. – Szedjük le a fejét.

– Ne már! Hogy lehetsz ennyire barbár? – förmedt rá Kinga.

– Akkor tartsd meg, ha annyira tetszik.

– Nekem nem kell – rázta a fejét Kinga.

– „Ájlávjús” kutya. Ez kész – röhögte el magát Ricsi újra, és

szinte mindannyian követtük.

– Hé, még van ott más is! – mutatott Zsolti az ajándékra. Cortez

félve elővett még a csomagból egy doboz csokit, ezt azonnal

lepasszolta Zsoltinak (szívecskés Milka praliné), aki csengetésre

be is falta.

– Belehaltál volna, ha mást is megkínálsz? – kérdezte

undorodva Kinga. Zsolti megtörölte az arcát, és teli szájjal

körbenézett.

– Kértetek volna?

– Nem – feleltük automatikusan.

Monsieur Durand kiment a teremből, mi pedig pakolni

kezdtünk. Az ajtóban Edina állt meg, és odaszólt Kingának.

– Kész vagy?

– Jövök – kapta fel Kinga a vállára a táskáját, és az ajtó felé

igyekezett.

Edina jókedvűen ácsorgott, és rámosolygott az ajtón éppen

kilépő Cortezre.

– Tetszett az ajándék?

– Aha, kösz – intett Cortez, és már el is tűnt a folyosón. Ricsi,

Dave és Zsolti lehajtott fejjel, rángó vállal követte. Edina mit sem

értve az egészből belépett a terembe, és magabiztos arccal Kingára

nézett.

– Tudtam, hogy tetszeni fog neki – vigyorgott, és egy pillanatra

rám és Virágra meredt, mintha csak bizonyítani akarna valamit.

– Hát persze – bólintott Kinga kétszínűen, aztán kifelé indult a

teremből. Edina is megfordult, hogy kövesse, de megtorpant. Mi,

Virággal lesütöttük a szemünket, és próbáltunk nem nevetni. Edina

határozatlan léptekkel a táblához ment, és csípőre tett kézzel nézte

a plüsskutyát, ami a szivacs helyén hevert, krétaporosan,

összekoszolva.

– Ez meg mi? – rikácsolta Edina hisztérikusan, miközben

Jacques elindult a tábla felé.

– Pardon – lökte félre Edinát, aztán megragadta a plüsskutyát,

és letörölte vele Monsieur Durand írását.Arnolddal és Virággal együtt kispuriztunk a teremből, és hazáig

az esetet elemeztük. Oké, nem kedvelem Edinát, de tényleg nem,

viszont ezúttal kicsit megszántam. Na de hogy lehet valaki annyira

béna, hogy egy tizenhat éves, ultramenő fiúnak plüsskutyát

ajándékoz a szülinapjára? Sejthette volna, hogy így reagálnak. Jó,

mondjuk, Zsoltinak nem kellett volna a szivacs helyére tennie,

mert ez elég durva, de akkor is. A plüss, az tabu. Ezt még az

olyanok is tudják, mint én. Edinát ennél okosabbnak, vagy

legalábbis rafináltabbnak gondoltam. Hát, ez van.

Otthon megcsináltam a házim, aztán olvastam, teljesen

belemerültem a Passuth-könyvbe, meg azért minél előbb szerettem

volna elolvasni Beckettet is, így be se kapcsoltam a gépem.

Minek? Cortezt úgyis elárasztják a szülinapi mailek és üzenetek,

vagy talán otthon sincs, Arnold nem mondta, hogy vár

Honfoglalón, Virág pedig a MySpace-oldalával szórakozott.

Úgyhogy hagytam az egészet, és inkább olvastam. Aztán vacsora

közben megcsörrent a zsebemben egy Paramore-szám (Virág

megint átállította a telefonom, hogy máshogy csörögjön), és

megkért, hogy mindenképp csekkoljam le az oldalát, mert

megszületett élete első blogbejegyzése. Biztosítottam róla, hogy

megnézem, aztán gyorsan letettem, mert anyuék nem szeretik, ha

vacsora közben telefonálok, meg egyébként is, akkor tudni

akarják, hogy mit mondott, minek, mi az a blog, miért, mi értelme,

hol… Szóval egy rakás kérdés. Ezért inkább rendesen befejeztem a

vacsit, aztán jaj nekem, mert jól megfeledkeztem az egészről.

Majdnem este 11 óra volt, amikor az ágyamban fekve, félálomban

eszembe jutott, hogy Virágnak mennyire fontos ez az izé, úgyhogy

felkászálódtam, benyomtam a notebookom, és a legnagyobb

titokban és csendben adtam magamnak négy percet arra, hogy

netezzek. Ami egyébként tilos, hétköznap, tanítási időben ilyen

késő este… Gyorsan megnyitottam Virág MySpace-oldalát,

elolvastam a blogját, ami egyébként öt sor volt, leginkább arról írt,

hogy mennyire klassz a Twilight és ő egy igazi twilighter, aztán

már be is zártam volna, amikor betöltött az msn, és automatikusan

bejelentkezett. Mintha csak látna valaki, óvatosan körbenéztem a

szobámban, és az éjjeli lámpám fényében, a szám szélét rágva

elhatároztam, hogy legalább megnézem, ki van online ilyen későn.

Az egész msn-lista szürke volt, kivéve egy zöld nevet. Cortez.

Összeráncolt szemöldökkel meredtem a képernyőre, aztán épp

kijelentkeztem volna, amikor felugrott egy ablak. Másolom.

Cortez üzenete: ???

Reni üzenete: ?

Cortez üzenete: Mit csinálsz? Késő van.

Reni üzenete: Megnéztem vmit.

Cortez üzenete: Aha.

Reni üzenete: És te?

Cortez üzenete: Várok.

Reni üzenete: Mire?

Cortez üzenete: A szüleim… msn… meg kell várnom őket,

kábé egy óra múlva jönnek.Reni üzenete: A szülinapod miatt?

Cortez üzenete: Ja. Reni üzenete: Értem.

Cortez üzenete: Na tűnés aludni.

Reni üzenete: Megvárjam veled?

Cortez üzenete: Nem kell, de azért kösz.

Reni üzenete: Oké.

Cortez üzenete: Jó8.

Reni üzenete: Neked is.

Mosolyogva néztem az egymásnak írt sorokat meg a képét az

ablak sarkában, aztán hirtelen elhatározással felpattantam a

babzsák fotelből, lekapcsoltam a lámpám, a sötétben az ölembe

vettem a földön világító notebookom, és megint írtam. Másolom.

Reni üzenete: És meddig beszéltek?

Cortez üzenete: Változó. Van, amikor 1 órát, néha többet. Ma

tuti többet.

Reni üzenete: Álmos leszel holnap.

Cortez üzenete: Te is.

Reni üzenete: Lehet.

Cortez üzenete: Akarsz egy jó számot hallani?

Reni üzenete: Jöhet.

Cortez megosztotta velem a hallgatott zenéjét (Less Than Jake),

és miközben a fülhallgatómat bedugtam a fülembe és hallgattam,

folyamatosan írogattunk egymásnak. Zenéről, meg kérdezte, hogy

mit olvasok, meg mondta, hogy néz valami új sorozatot, meg

ilyesmi. Totál boldog voltam, az álmosság kiment a szememből, és

azt kívántam, bárcsak ne telne olyan gyorsan az idő. 11:57-kor

aztán jött az az üzenet, amit annyira el akartam kerülni. Másolom:

Cortez üzenete: Léptem.

Reni üzenete: Oké, jó beszélgetést.

Cortez üzenete: Kösz szépen. Ha elalszol reggel, ne engem

hibáztass, én mondtam, hogy menj.

Reni üzenete: Tudom. Szia.

Cortez üzenete: Szia Reni üzenete: Hé

Cortez üzenete: ???

Reni üzenete: Boldog szülinapot.

Cortez üzenete:

Aztán az állapota elfoglaltra váltott, én pedig zakatoló szívvel

lehajtottam a notebook tetejét. Wow.

Cortez: 5/5* – no comment.

Elmúlt éjfél, és én még mindig nem alszom: 5/1 – no comment.

Március 4., szerda

Hihetetlenül, borzalmasan és kimondhatatlanul álmos voltam

reggel. Komolyan, a Cortezzel való msn-ezés után legalább másfél

óráig csak feküdtem az ágyamban, és próbáltam elaludni,

leginkább sikertelenül. Emiatt bedagadt szemekkel ébredtem,

nyűgösen, hisztisen, ráadásul kétpercenként könnybe lábadt

szemmel ásítottam.

– Mitől vagy ennyire fáradt? – kérdezte anyu folyamatosan

engem fürkészve.– Nem tudom – füllentettem, és uralkodni próbáltam magamon,

hogy ne aludjak el beszélgetés közben.

– Influenzás leszel? Lázad van? Gyere ide – húzott magához, és

már a homlokomat ellenőrizte. – Semmi.

– Csak álmos vagyok. Tavaszi fáradtság – improvizáltam, de

anyu megrázta a fejét.

– Az korai lenne. Mindegy. Reni, ma iskola után jön Tamás rajz

korrepetálásra.

– Ki az a Tamás? – ásítottam.

– Aki korrepetálni fog.

– Miért ma?

– Mert holnap rajzóra. És holnap jelzed Vladár tanár úrnak,

hogy mindent megteszel a jobb jegy érdekében, valamint hogy

korrepetálnak.

– Nee – nyafogtam a hűtőnek dőlve.

– Sajnálom, a bukást el kell kerülni – közölte anyu

ellentmondást nem tűrő hangon, én meg amúgy sem voltam olyan

állapotban, hogy nagyon vitatkozzak. Kivonszoltam magam a

kocsiig, aztán amikor Virág beszállt a hátsó ülésre, azonnal

felébredtem kicsit.

– Miért ilyen karikás a szemed? – fürkészett.

– AKÁ – közöltem.

– Mármint?

– AKÁ, msn – fordultam hátra.

– Hű – döbbent le Virág.

Apu lassított, és kérdőn felém nézett, majd a visszapillantóból

Virágra is.

– Az én időmben a titkosírás volt a menő. Gondolom, azóta sok

minden változott.

– Kicsit – mosolyodtam el, és gyorsan kiszálltunk a sulinál.

A kapuig mindent elhadartam Virágnak, aki lázasan bólogatott,

meg néha közbeszűrt egy „hűűt” vagy egy „uhht”.

A tanítás egyébként laza volt, infón például Tölgyessy közölte,

hogy foglaljuk el magunkat, úgyhogy szót fogadtunk. Andris és

Robi játszottak (egymás ellen, valami autóverseny dolog),

Cortezék YouTube-oztak, Zsolti legújabb feltöltött dobszólóját

nézték, Kinga valami lóbarát oldalon szörfölt, Virág a MySpaceoldalát

szerkesztette, mi pedig Arnolddal Honfoglalóztunk.

Hazaérve gyorsan átvettem egy másik farmert (ami rajtam volt,

annak sáros lett az alja), meg felvettem egy cipzáros kapucnis

pulcsit, és felgumiztam a hajam, szóval olyan „otthoni style”-ba

rendeződtem, ha már ilyen korrepetálós délután van. Anyu a

konyhában főzött (?), és amikor meglátott, a fakanállal belenyúlt a

lábosba.

– Kóstold meg – nyomta a számba.

Egy pillanat múlva éreztem, hogy szétmarja valami a torkom. –

Ez mi? – kérdeztem köhögve.

– Chili con carne. Erős?

– Meghalok – köhögtem vörös fejjel, és egy pohár vízért

nyúltam, de anyu a kezembe adott egy szelet kenyeret.– Tessék, edd meg – legyintett, és témát is váltott. –

Remélhetőleg Vladár tanár úr értékelni fogja az igyekezeted,

mindenesetre holnap jelezned kell neki, hogy korrepetálnak. Ez

nagyon fontos.

– Még mindig nem kapok levegőt – krákogtam. Anyu

megveregette a vállam, és folytatta a prédikációt a rajzjegyemmel

kapcsolatban. Közben csengettek.

– Menj, nyisd ki, ez biztosan Tamás.

Hurrá. Tamás bácsi megérkezett. Blah. Köhögve, könnyező

szemmel botorkáltam az ajtóhoz, felkészülve a legrosszabbra. Más

se hiányzott nekem, mint hogy valami grafitfoltos, türelmetlen

öregember kapjon szívrohamot, ha meglátja a firkáimat.

Kinyitottam az ajtót, és bár még mindig köhögtem, ezúttal félre is

nyeltem. Tamás bácsi helyett egy huszonkét év körüli, kábé

száznyolcvan centi magas, állig érő hajú, bőrkabátot viselő,

iszonyatosan helyes srác állt velem szemben, egy mappával a

kezében.

– Reni? – nyújtotta a kezét, én pedig ösztönösen kirántottam a

hajgumit a hajamból, és széles vigyorral megrángattam a karját.

Oké, van, hogy a korrepetálás is jól sül el.

Tomi (ezután már nem Tamás bácsi) bejött, váltott pár szót

anyuval, aztán kipakolta a holmiját az asztalra.

– Chili con carne? – érdeklődött anyu mosolyogva.

– Köszönöm, inkább csak egy pohár üdítőt – közölte Tomi, én

pedig a pulcsimat húzogattam meg a hajam rendezgettem, afféle

lányos zavaromban. Anyu persze rögtön észrevette, és rám szólt,

hogy üljek le és figyeljek. Jaj.

Tomi egyébként a képzőművészetire jár (már csak miatta is

meg kéne gondolnom, hogy biztos nem akarok-e tehetségesebb

rajzos lenni). Elmondása szerint nem sokan szorulnak rajz

korrepre, így megörült, amikor szóltak neki. Ja, mondjuk, ez rám

nézve ciki, de mindegy.

– Mielőtt elkezdjük, megnézném pár rajzodat – mondta, mire

automatikusan elhúztam a számat.

– Nem elég, ha csak azt mondom, rosszak?

– Jobb lenne felmérni, hogy mennyire.

– Hát jó.

Szerencsémre Tomi jó fejnek bizonyult, és miután feleszmélt a

rajzaim okozta sokkból, biztosított róla, hogy minden tőle telhetőt

megtesz. Ezután viszont komolyra vette a figurát, és kíméletlenül

rajzoltatott, rám szólt, javított, újrarajzoltatta, rám szólt, megint

lerajzoltatta, aztán végre letelt az idő.

– Na? – mutattam fel anyunak a szétmaszatolt rajzlapot.

– Aha! Egy dió! – jelentette ki anyu büszkén.

– Tulajdonképpen egy falevél. De haladunk – feleltem

szomorúan.

– Nem reménytelen – állt fel Tomi az asztaltól.

– Tényleg? – kérdeztük anyuval egyszerre.

– Mármint a kettes. A kettes nem reménytelen – bólintott.

– Ó. Hát jó.– Ezt vidd el a tanárodnak holnap, hadd lássa, hogy igyekszel.

És akkor jövő szerdán.

– Oké.

Kikísértem Tomit, azt hiszem, ábrándos vigyorral a fejemen,

még integettem is neki, aztán felrohantam a szobámba, és S. O. S.

hívtam Virágot. Ha valamire eddig nem gondoltam, az az, hogy

egy rajz korrep is lehet klassz dolog. Oké, többet figyeltem Tomi

művésztekintetére meg a hajára, meg az arca éles vonásaira, mint

arra, amit mondott, de összességében rajzoltam egy diónak tűnő

falevelet. Ez is több mint a semmi. Virág egy percen belül

lecsekkolta a „tanáromat” a közösségin, aztán kijelentette, hogy

borzalmasan szívesen jön jövő héten ő is a korrepemre. Ezen nem

lepődtem meg.

Hosszú nap: 5/2 – mindjárt elalszom.

Rajz korrep: 5/5 – ilyen tanárral nem nehéz

Énekkar-hét: 5/3 – szegény énekkarosok, mindenki szidja őket,

amiért ebédszünetben nincs zene.

Chili con carne: 5/1 – no comment.

Március 5., csütörtök

A tegnapi korrepetálás némileg jól sült el. Gazdag tanárnő

komolyan gondolta a dolgokat, a duplamatek első óráján szinte

végig Ricsi felelt, vért izzadt a táblánál, már-már kínosan hosszú

ideig szenvedett, miközben én ész nélkül próbáltam súgni neki. A

tanárnő kétszer rám is szólt, de mindegy. A lényeg, hogy a felelés

végén Ricsi kapott egy kettest, ami mindenképp haladás. Legalább

nem totál bukásra, hanem 1,2-re áll. Wow.

Rajz előtt a tegnapi dió/levél alkotásomat szorongatva vártam,

hogy Vladár lealázzon. Meg is történt. A folyosón ácsorogtam,

hogy legalább ne az egész osztály előtt szívja a vérem.

– Rentai, csengetés után mit keresel a folyosón? Vagy úgy

döntöttél, hogy már be se fáradsz a tanórámra?

– Nem, dehogy – ráztam meg a fejem, és bizonytalanul felé

indultam. Azért megtartottam a két lépés távolságot, és óvatosan

átnyújtottam a rajzlapom.

– Ez mi? – kapta ki a kezemből, és egy pillanat alatt szemügyre

vette, majd leengedte a kezét. Ezzel éreztette, hogy nem igazán

érdekli.

– Korrepetáláson rajzoltam – feleltem halkan. Vladár felvonta a

szemöldökét, és ismét vetett egy pillantást a lapra.

– Lenyűgöző – adta vissza. Azt hiszem, nem értettük meg

egymást, úgyhogy újra megpróbáltam.

– Szerdánként jár hozzám egy végzős a képzőművészetiről,

hogy ki tudjam javítani a jegyeimet.

Vladár összehúzott szemmel méregetett, mintha valami cselt

gyanítana.

– Rentai, nem te vagy az első diák, aki beijed a közelgő

évvégétől. Ennél azért többre lesz szükséged, noha értékelem a

szüleid igyekezetét.

– Értem – rágtam a szám szélét csalódottan, mire Vladár

gúnyosan elmosolyodott.– Ha azt gondoltad, meghatódom egy gyors firkától, rosszul

ítélted meg a helyzetedet.

– Ez nem egy gyors firka! Másfél óráig rajzoltam! – közöltem

felháborodottan.

– Nos, ha ez igaz, akkor csak annyit mondhatok, szedd össze

magad, mert ez a dió nem elég a ketteshez!

– Ez egy falevél! – motyogtam sírógörccsel küszködve.

– Pláne.

Vladár maga elé mutatott, jelezve, hogy húzzak be a terembe,

tehát vége a beszélgetésünknek. Óriási. Lehajtott fejjel

somfordáltam a helyemre, és egész órán a rajzlapomra borulva

igyekeztem teljesíteni a feladatot, lehetőleg úgy, hogy ne legyen

rám panasz azon kívül, hogy nem tudok rajzolni. Szünetben az

udvaron Virág és Arnold próbált lelket önteni belém. Mindketten

úgy gondolják, hogy „átcsúszom” rajzból. Klassz.

– Mindegy. Majd lesz valahogy – váltottam témát, és az

árkádok alatt álló Cortezékre néztem, akik mellett Edina köszönés

nélkül vonult el.

– Hű, fasírt van – nézett oda Virág is.

– Ja, a szülinapi ajándék óta nem is láttam, hogy beszélnének –

bólintottam.

– Hát, én se örülnék, ha az ajándékba adott plüsskutyával

fociznának a folyosón – vigyorgott Virág.

– Robi és Andris? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

Virág vihogva bólogatott. Hát, ha más nem, az totál feldobott,

hogy Edina berágott Cortezre, és látszólag felhagyott a

próbálkozással. Ez is több mint a semmi.

Suli után Virág átjött hozzám, és építettünk egy új Sims-házat.

Vladár: 5/1 – kegyetlen.

Cortez: 5/5 – irodalmon elkérte a szöveggyűjteményem.

TeveClub: 5/4 – megtanult egy új trükköt a tevém.

Énekkar: 5/1 – ebédszünetben megnéztük az ebédlőben a

kórust, de három tizenegyedikes fiú köpőcsövezte őket. Jaj.

Zsolti: 5/3 – megint feltöltött egy új dobszólót a videómegosztóra,

úgyhogy majd regisztrálok és kommentelek valamit

neki.

Március 6., péntek

Ofőórán Haller bekérte azoknak az ellenőrzőjét, akik

valamilyen tárgyból bukásra állnak. Sajna én is közéjük tartozom a

rajz miatt. Mentségemre legyen mondva, összesen Arnold, Kinga

és Gábor maradt ki a névsorból. Kinga, mondjuk, ezen totál

kiakadt, és óra után komoly prédikációt tartott az osztálynak a

„felháborító és megdöbbentő” osztályátlagról. Elég nehéz volt

komolyan venni, merthogy a színjátszó próbák miatt Petőfi-bajuszt

viselt, úgyhogy senki nem bírta ki nevetés nélkül. Végül egy

„szörnyen gyerekesek vagytok” kijelentéssel kiviharzott a

teremből, és elsietett a próbára.

Ebédszünetben az étkezőben rengetegen voltak, a kórus utolsó

előadását szinte mindenki látni akarta. Sajna nem azért, mert olyan

érdekes lett volna, hanem mert mikor befejezték, a diákoküdvrivalgásban törtek ki, és örömmel üvöltöztek arról, hogy most

egy évig megint nem hallják a „béna nyávogásukat”. Szegény

Jacques totál megviselten lépett ki az étkezőből, nehéz hete volt,

kifütyülték, köpőcsövezték, félbeszakították, és tükörrel a szemébe

villogtatva zavarták az előadást.

Suli után Cortezék elmentek deszkázni (nem hívtak, csak a

beszélgetésüket hallottam), én pedig úgy döntöttem, hogy ha már

ők deszkáznak, akkor otthon én is megpróbálkozom vele. Megint.

Virág automatikusan bólintott, hogy akkor átjön segíteni, és

legnagyobb meglepetésemre Arnold is velünk tartott.

Hazaérve előkerestem a térd- és könyökvédőket, a bukósisakot

meg a deszkát, ami egész télen magányosan hevert a

szekrényemben. Virág a kocsibehajtón ácsorgott, állig felhúzta a

pink kockás, cipzáros pulcsiját, Arnold pedig leült egy kis

kertészszékre (félretéve találta a bokrok mellett, azt hiszem,

anyuval felejtettük ott még ősszel) és olvasott. Amikor meglátott a

bukósisakban és a farmeremre húzott térdvédőkben, gúnyosan

elmosolyodott.

– Na jó – tapsoltam, jelezve, hogy kezdődik a produkció. –

Tessék, Virág, add az instrukciókat – nyomtam a kezébe a

kinyomtatott lapokat, amiken a trükkök szerepeltek.

– Oké. Akkor most állj rá!

Ekkor estem el először. Aztán még egypárszor. Végül is a

délután tökre jól eltelt, Virág tologatott a deszkán, aztán

cseréltünk, felvette a védőfelszerelést, és én tologattam őt, közben

pedig Arnold csendben olvasott, csak néha nézett fel, amikor

valamelyikünk borult egy hatalmasat. Anyu hazaérve még mindig

a kocsibehajtón talált minket, láthatóan örült, hogy jól elvagyunk.

– Játsszatok csak, gyerekek – nézett ránk mosolyogva.

Hát, ez annyira nem játék, merthogy az egész szenvedés azért

volt, hogy imponáljak Corteznek a gördeszkatudásommal, akkor

is, ha ez jópár kék és lila foltba került. Mindegy.

Kórushét: 5/1 – végre vége. Jacques aranyos, meg minden, de

az egész hetes kornyikálás sok volt.

Cortez: 5/5 – ma a deszkájával a suli előtt… wow.

Virág: 5/4 – holnap nálunk alszik, mert az anyukája moziba

megy késő este.

Esőisten siratja Mexikót: 5/3 – Akkor is kiolvasom! Valahogy.

Valamikor.

Március 9., hétfő”

A hétvége tökre jól sikerült, Virággal deszkáztunk a

kocsibehajtón, meg megsétáltattuk Robert Pattinsont, aztán este

csináltunk egy halom popcornt, és későig néztük a Szívek

szállodáját. Vasárnap pedig ugyanez, azzal a különbséggel, hogy

miután Virágért jött délután az anyukája, megcsináltam a

leckéimet, tanultam meg olvastam. Az msn-t elkerültem egész

hétvégén, de mint utóbb kiderült, ez iszonyatosan nagy hiba volt.

A suli előtti lépcsőn Ricsi, Dave és Zsolti ácsorgott.

Összeszorult gyomorral lépkedtem feléjük, borzasztó rossz érzés

kerített hatalmába.– Sziasztok – köszöntem, és összevissza kapkodtam a fejem

közöttük. – Cortez? – kérdeztem.

A fiúk úgy néztek rám, mintha a Marsról jöttem volna.

– Nem hallottad? – kérdezte Zsolti.

– Mit? Mit kellett volna hallanom?

– Cortez repült egyet – bökte ki Ricsi, én pedig úgy éreztem,

hogy mindjárt elájulok. Repült? Mi az, hogy repült? Hova?

Mármint mi van? Elrepült a szüleihez? Vagy elrepült a suliból?

Kirúgták? Vagy mi?

– Nem értem – ráztam a fejem, és ez volt az egyetlen, amit ki

tudtam préselni magamból.

– Cortez elszállt – magyarázta Dave idegesen.

– Beszéljetek már érthetően! Mi történt? – förmedtem rájuk,

mire a fiúk először furán néztek, aztán Ricsi bólintott.

– Cortez iszonyút borult a hétvégén.

– Mármint megsérült? – kérdeztem, és éreztem, hogy kifut a vér

a fejemből.

– Ja – bólintott Zsolti.

– Te jó ég! És hogy van? Mi történt? – kaptam a szám elé a

kezem.

– Őszintén? Én ilyet még nem láttam. Dave elhányta magát –

felelte Zsolti.

– Mert nem bírom a vért! – vágta rá Dave védekezően, velem

pedig forogni kezdett a világ.

– Vér? Milyen vér? Mondjátok már el, mi volt! – üvöltöttem

rájuk hisztérikusan, Virág pedig riadt „mindjárt elbőgöm magam”

nézéssel ácsorgott mellettem.

– Korláton volt, rosszul számította ki, lecsúszott, és borult.

Négy bordája repedt, széttört a sípcsontja, zúzódások a karján, és

beverte a fejét. Mentő vitte el – hadarta Ricsi idegesen. Pislogás

nélkül meredtem rá. Képtelen voltam felfogni, amit hallok.

– Kórházban van?

–Ja – biccentett Ricsi. – A héten tuti bent tartják az agyrázkódás

miatt, aztán fekvőgipsz.

– Úristen – néztem magam elé riadtan, és fojtogatott a zokogás.

– De… de jól van? – dadogtam, bár be kell vallanom, a kérdés elég

hülyén hangzott.

– Hát, ezektől függetlenül, ja. De komolyat borult.

– A nagyszülei? – kérdeztem kábán.

– Eléggé kiakadtak. Tegnap bementem velük – bólintott Ricsi.

–Bemehettél a kórházba?

– Aha, de csak pár percre. Ma is megyek délután.

– Megmondanád neki, hogy… – gondolkoztam. – Hogy

jobbulást?

– Ja, de írhatsz neki sms-t. Nála van a mobilja. Mármint az

enyém, mert az övé széttört, de átraktam a kártyát, úgyhogy a saját

száma él.

– Széttört a telefonja? – kérdeztem gombóccal a torkomban, és

próbáltam magam elé képzelni, hogy mégis mekkora esés

következtében törik szét Cortez csúcsszuper telója.– Aha, darabokra tört a Blackberry. Meg a zenelejátszója. Meg

a feje – bólogatott Zsolti.

– Te jó ég! – ráztam a fejem hitetlenül, és otthagytam a fiúkat a

suli előtt. Virággal együtt felmentünk a lépcsőn, és miközben

remegő kézzel pakoltam a suliboxomba, folyamatosan azon

agyaltam, hogy mit írjak neki. Edina és a három a-s lány elvonult

mellettünk, és a beszélgetésükből azonnal kivettem, hogy

Cortezről folyik a szó.

– Óriási szívás. Az előbb hívtam, de vizsgálatra vitték, majd a

következő szünetben újra próbálom… – hallottam Edinát, én pedig

eltorzult arccal meredtem utána.

– Nem írok – ráztam meg a fejem végül, és visszacsúsztattam a

telefonom a zsebembe.

– Pedig biztos örülne – fésülte a szemébe a haját Virág.

– Ezren hívogatják, lehet, hogy pihennie kéne. Inkább hagyom

– legyintettem idegesen.

Nem akartam úgy csinálni, mintha Cortez balesete csak engem

érintene vagy hogy engem jobban érintene, mint másokat, de totál

kiborultam. És láthatóan mások is. Rögtön az első szünetben a

sulirádiósok neki küldtek „jobbulást” dalt, egy csomóan sms-eztek

vele, az ofő bejött második óra után, hogy sajnálatát fejezze ki, és

buzdított minket, hogy amint Cortez jobban lesz, látogassuk meg,

meg ilyesmi. Úgyhogy az egész nap róla szólt. Komolyan, egy

pillanatra sem emlékszem egyik tanórából sem, sőt, még az

olvasókörön is bambán meredtem magam elé, csak néha néztem a

félretolt, üres pad felé, ahol normál esetben Corteznek kéne ülnie.

Totál szívás az egész.

Hazaérve anyu rögtön látta rajtam, hogy nagy a gáz, úgyhogy

beszámoltam neki a helyzetről.

– Te jó ég! Mindjárt felhívom a nagymamáját. Bemész hozzá a

kórházba? Mert akkor sütök valamit. De hogy történt? És mikor?

És miért nem volt rajta bukósisak? És miért gördeszkázik ilyen

veszélyesen?

Anyunak ilyen és ehhez hasonló kérdései voltak, körülbelül

háromezer, és igazából egyikre se tudtam válaszolni. Csak ültem a

konyhapulton bambán, és azon agyaltam, hogy miért történhetett

ez.

A mai nap: 5/1 – utálom! Ez volt életem egyik legrémesebb

napja.

Cortez: 5/1 – nem mertem neki sms-t írni.

Gördeszka: 5/1 – hülye gördeszka, amiatt történt az egész.

Március 10., kedd

Virág szerint a közösségi oldal üzenőfalán legalább ezer

„jobbulást” üzenet szólt Corteznek ma reggelig. Persze ez nem

meglepő, csak logikátlan, mert tuti, hogy ő nem olvasta őket.

Merthogy kórházban van. Mindegy. Reggel kedvetlenül ballagtam

oda a csonka társasághoz. Mármint Ricsihez, Dave-hez és

Zsoltihoz.

– Hogy van Cortez? – kérdeztem köszönés nélkül.

– Hát, nem sok változott. Fekszik összetört fejjel és végtagokkal– ecsetelte Ricsi nem túl kíméletesen Cortez állapotát. Elhúztam a

számat, és megráztam a fejem. Valahogy nélküle az egész olyan

fura volt.

– Mész ma hozzá? – kérdeztem.

– Aha. Suli után – bólintott.

– Megmondanád neki, hogy jobbulást? – kérdeztem, mire Ricsi

automatikusan bólintott.

– Ja, most én vagyok az üzenetkézbesítő, annyi hívása meg

sms-e volt tegnap, hogy a dokik letiltották róla, a nagyanyja el is

vette tőle. Úgyhogy most csak rajtam keresztül üzenhetnek neki.

– Gondoltam – feleltem, és tényleg nem lepődtem meg. – Ti is

mentek? – kérdeztem Dave-et és Zsoltit.

– Nem, a nagyszülei kérték, hogy egy ideig csak Ricsi járjon be

hozzá. Viszont – turkált a zsebében Dave – ezt el ne felejtsd

elvinni neki – adott át Ricsinek egy zenelejátszót. – Rátöltöttem

pár zenét, amit szeret, így nem unja halálra magát.

– Oké, viszem – tette el a táskájába Ricsi.

– Figyu – szólt Virág, és ő is a táskájában kezdett matatni. – Ezt

bevinnéd neki? Mondd, hogy tőlem van – adott át egy rajzlapot.

Ricsi összeráncolt szemöldökkel nézte a mangafigurát, és

mosolyogva bólintott.

– Még valaki valamit? – fordult körbe Ricsi poénból.

Aztán hamar kiderült, hogy ez nem is annyira poén. Igazából

egy csomóan üzentek meg küldtek mindenféle dolgot Corteznek,

például a büfésnéni egy kókuszkockát, a tizenkettedikes fiúk

képregényeket, Jacques keresztrejtvényt, meg ilyesmi. Virággal és

Arnolddal ebédszünetben az udvaron ittuk meg a forró csokinkat,

miközben a sulirádióból egy régi No Doubt-szám szólt.

– Szerinted mikor fog jönni? – kérdeztem Virágtól,

sokadszorra.

– Á, tippem sincs. A fekvőgipsz tök gáz. Még a kórházból sem

engedték ki. Szerinted mikor rajzolhatok a gipszére?

– Fogalmam sincs. De remélem jól van. Meg nem fáj neki –

motyogtam erőtlenül.

– Biztos, hogy nincs jól – szólt közbe Arnold, aki kezdte unni a

Cortez-témát.

– Gondolod?

– Fekvőgipszben van, ergo nem tud felkelni, a folyamatos

fekvés miatt fennáll a vérrög kialakulásának kockázata, azt

megelőzendő minden bizonnyal injekciózzák véralvadásgátlóval –

jelentette ki, mire Virággal automatikusan a szánk elé kaptuk a

kezünket. Ez azért elég rosszul hangzik. Arról nem beszélve, hogy

fogalmam sincs, Arnold miért van ennyire képben. Mindennel.

Foci előtt Farkas tanárnő szólt, hogy öt percet késik az óráról,

úgyhogy várjuk csendben. Ebből persze nem lett semmi, mindenki

összevissza kiabált, lehetőleg a legtávolabb ülő emberrel próbált

kommunikálni.

– Hé, Ricsi, ezt add oda Corteznek – dobott Ricsi padja felé

Andris egy újabb képregényt.

– Oké – süllyesztette Ricsi a fullig pakolt táskájába azajándékot. Kinga némán olvasott a padjában, aztán felpattant és

dühösen körbenézett.

– Oké, rémesen tragikus, ami Cortezzel történt, de nem áll meg

a világ! Majd felépül, és újra beül a padjába, hogy bambán

nyomkodja a zenelejátszóját és rontsa az átlagot. De amíg nincs itt,

foglalkozhatnátok mással is – közölte feldúltan. Páran értetlenül

felé fordultunk.

– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Cortez kórházban van –

csodálkozott Virág. Kinga csípőre tette a kezét.

– Na és? Gördeszkázott felszerelés nélkül, elesett, majd

meggyógyul. Van ilyen. Felelőtlen volt, így járt. Viszont az élet

megy tovább. Például pénteken az ünnepség alatt én vagyok a

darab főszereplője, nem kis energiámba került, rengeteget

próbáltam, és mi a hála érte? Semmi, senkit nem érdekel, mert

mindenkit leköt az, hogy valaki bénázott és elesett – hadarta.

– Kit érdekel a színjátszókör? Ha Cortez nem lenne kórházban,

akkor se foglalkoznánk vele – rázta a fejét értetlenül Ricsi.

– Csak a magad nevében beszélj! – zsörtölődött Kinga.

– Hidd el, a többiek nevében is beszélek – vágta rá Ricsi.

– Jó. Én csak azt mondom, hogy kiváló eredményeket érek el

szinte mindenben, mégsem kapok elegendő figyelmet vagy

legalábbis annyit, amennyi járna. Bezzeg, ha valaki eltöri a lábát

egy béna gördeszkán… – nézett unottan a plafonra.

– Kinga, messzire mész – szólaltam meg, mert úgy éreztem,

most tényleg nem jó az időzítése.

– Renáta, te csak maradj ki ebből. Neked aztán tökmindegy,

kiről szól a nap, mivel rólad úgysem fog soha – alázott le ezzel a

klassz mondattal, aztán tovább fújta, hogy ő mennyi mindent tesz

azért, hogy kiemelkedően teljesíthessen, blablabla.

Farkas tanárnő becsapta maga mögött az ajtót, mire az

osztályban csend lett.

– Először is, Richárd, kérlek, add át Corteznek, hogy jobbulást

kívánok – kezdte a tanárnő együttérzően.

– Ez nem igaz! – csapta le Kinga az asztalára a lovas mappáját.

– Kinga, valami gond van? – fordult felé hirtelen Farkas.

– Kimentem a mosdóba – pattant fel Kinga, és szó nélkül az

ajtó felé igyekezett.

– Ez az, hűtsd le magad! – ordította Zsolti, Dave pedig egy

összegyűrt alufólia labdát dobott utána.

Szóval ezt megbeszélték. Kinga pechére valamennyi tanár azzal

kezdte az órát, hogy sajnálja, ami Cortezzel történt, úgyhogy nap

végére még jobban kiakadt. Én nem igazán foglalkoztam vele,

mert minden órán őrült tempóban jegyzeteltem, mivel két

példányban kellett. Egy magamnak, egy pedig Corteznek, mert bár

mindenki a szívén viseli a sorsát, az valahogy senkinek nem jutott

eszébe, hogy a lemaradásában segítsen. Csak nekem. Mindegy.

Hazaérve anyu ismertette az álláspontját a „veszélyes,

kegyetlen és őrült” gördeszkázásról, aztán „kis időre” elkobozta a

deszkámat, ami kábé azt jelenti, hogy soha többet nem látom.

Mikor kérdőn néztem rá, annyit mondott: „Inkább te sírj a játékodmiatt, mint én a kórházi ágyad szélén.” Mindegy, Tony Hawk

utóda már nem leszek. Azt viszont nem mondanám, hogy

megviselt a döntés, Cortez balesete után valószínűleg egyébként

sem próbálkoztam volna.

Cortez: 5/1 – nélküle borzalmas a suli, állandóan a mögöttem

lévő üres padot figyelem.

Francia: 5/4 – Monsieur Durand dogát íratott, szerintem jól

sikerült.

Edina: 5/1 – küldött Corteznek levelet Ricsin keresztül.

Ráadásul úgy csinál, mintha járnának, túlaggódja a dolgokat, és

besavanyodott fejjel vonul a folyosón. Nevetséges.

Március 11., szerda

A suliban szép lassan kezd lecsengeni Cortez balesete. Ricsitől

még mindig sokan kérdezősködnek meg érdeklődnek, de

összességében visszatért az élet a Szent Johannába. Csakhogy

Cortez nélkül. Mondjuk, az én figyelmemet még mindig lekötötte,

hogy mennyire sajnálom és hogy mennyire végtelenül hiányzik, de

azért koncentrálnom kellett másra is. Például a délutáni rajz

korrepemre. Ahogy a múlt héten megbeszéltük, Virág kijelentette,

hogy mindenképp jön hozzánk délután. Arnold becsukta a

könyvét, és kérdőn nézett fel ránk, a megosztott figyelme mindig

jól működött, hiába olvas, akkor is hallja és képes követni a

körülötte zajló beszélgetést.

– Virág, minek mész Renihez rajz korrepetálásra?

– Hát izé. Hogy ne legyen olyan unalmas neki – mosolygott

Virág, én pedig zavartan piszkáltam a hajamat.

– Aha. Értem – bólintott Arnold, de látszott rajta, hogy egy

szavunkat sem hiszi.

Oké, tény és való, hogy a „nem mindennapi rajztanáromat” meg

kellett mutatnom Virágnak.

Alighogy hazaértünk Virággal, Tomi már meg is érkezett.

Megigazítottam a hajam, és kinyitottam az ajtót, hogy beengedjem.

Ugyanolyan helyes volt, mint múlt héten, csak most hátra volt

fogva a haja, meg kissé borostás volt, amitől még „művészibb” lett

a külseje.

– Azta’. Mint Viggo Mortensen… – suttogta Virág, amikor

beengedtem a „rajztanárom”.

– Ki? – kérdeztem értetlenül.

– Gyűrűk ura. Aragorn – magyarázta. Kérdőn Tomi felé

néztem, aki éppen kipakolta az étkezőasztalra a felszerelését.

– Tényleg – bólintottam.

Tomi bemutatkozott Virágnak is, és biztosította róla, nem

zavarja, hogy ott van, örül neki, ha több embert korrepetálhat.

Aztán amikor meglátta Virág rajzait, hüledezve megjegyezte, hogy

ilyen munkákat rég látott. Virág vigyorogva, a csatját igazgatva

vonogatta a vállát a bókok hallatán, aztán neki is látott egy új

mangafigura kidolgozásának, mi pedig Tomival megpróbáltunk

lerajzolni egy faágat. Mármint én próbáltam, ő pedig drukkolt.

Nos, az eredmény nem lett egyértelmű, a korrep végén

mindhárman mást láttunk a rajzomban: Virág egy kart, Tomi egykígyót, én pedig egy villát, de a lényeg, hogy fenyőágnak készült.

Korrep végén Virággal igazi lányos viselkedést produkáltunk,

ami kábé annyit jelent, hogy a szobámba vonultunk, és visongva,

egymás szavába vágva magyaráztunk arról, hogy mennyire helyes

a „rajztanárom”.

– Oké, továbbra is Robert Pattinson és Pete Wentz a fav –

bólogatott Virág.

– Nekem pedig Cortez – tettem fel a kezem mentegetőzve.

– De a rajztanárod… Hűű.

– Hát igen – nevettem el magam.

Anyu pár perc után bekopogott az ajtómon.

– Nyugodtan visongjatok és ugráljatok kamaszosan, csak szólni

akartam, hogy kész a vacsora.

– Megyünk.

Mindig szeretem, ha Virág nálunk vacsorázik, mert valamilyen

különös okból kifolyólag meg bírja enni anyu főztjét, így nem

tűnik fel, hogy én csak összeturkálom.

Cortez: 5/1 – tuti tök szomorú egyedül a kórházban. Lehet,

hogy el kéne törnöm valamimet, és akkor én is ott lehetnék. Oké,

ez rossz ötlet volt.

Rajz korrep: 5/5 – bár utálok rajzolni, de valamiért ez a heti

másfél óra elszalad. Vajon miért?

Kémia: 5/1 – Gondos szétszívatta Jacques-ot, szegény, vért

izzadt a kettesért.

Tesi: 5/4 – elmaradt, a színjátszósok próbáltak. Hurrá.

Március 12., csütörtök

Laza nap, a színjátszósok próbáltak a tesiteremben, ezért Kinga

egy órán sem vett részt, ami, mondjuk, nem olyan nagy baj.

Egyébként semmi extra, még a rajzóra is viszonylag gyorsan eltelt,

Vladár „jobbulást” képeslapot rajzoltatott velünk Corteznek.

Komolyan odatettem magam, próbáltam valami szépet, de végül

csengetéskor csak ráírtam a lapra, hogy „gyógyulj meg hamar”, és

firkantottam egy smileyt is, hogy rajz is legyen a dologban. Nem

gáz, ha megkapja, akkor tuti érteni fogja, hogy tőlem ez is több,

mint ami elvárható.

Óra végén Ricsi összeszedte a képeslapokat, és amikor hozzám

ért, mosolyogva megnézte.

– Eredeti.

– Jobb, mintha rajzoltam volna – vágtam rá.

– Ez biztos.

– Hogy van? '

– Unatkozik – felelte.

– Elhiszem. És hogy viseli a kórházat? Mikor mehet haza?

– Tegnap fájt a feje, úgyhogy még megfigyelik. A hétvégét tuti

bent tölti.

– Hű. És mit fog csinálni?

– Unatkozni – vonta meg a vállát, és továbbment, hogy

összeszedje a képeslapokat.

Virággal és Arnolddal az udvarra igyekeztünk, miközbenfolyamatosan azt hajtogattam, hogy mennyire sajnálom Cortezt.

– Lehet, hogy küldeni kéne neki valamit. Tök hosszú a hétvége

egy kórházban. Ráadásul fekve. Bah – ráztam a fejem.

– Cortezt ismerve öt giga zene megfelelő elfoglaltság. Más nem

hiszem, hogy lekötné – zsörtölődött Arnold.

– Talán, ha könyv…

– Felejtsd el. Az sem biztos, hogy tud olvasni – kontrázott

azonnal Arnold.

– Jaj ne már! – löktem meg viccesen Arnoldot, hogy fejezze be

a morgást. Nem kedveli Cortezt, ez oké, de totál lenézi, holott

Cortez nem buta. Sőt. Három nyelven beszél… ekkor jutott

eszembe, hogy tök jó lenne, ha küldenék neki valami idegen

nyelvű könyvet.

– Menjünk a könyvtárba – váltottam irányt hirtelen.

Virág unottan várakozott az egyik polcsor mellett, Arnold a

fejét csóválva, összefont karokkal állva fürkészte, hogy mit

gondoltam ki, én pedig az ujjamat végighúzva a könyvek gerincén,

kerestem.

– Megvan!

– Don Quijote spanyolul? Kissé túlértékeled a képességeit –

közölte Arnold.

– Miért? Spanyolul szerintem jobban leköti. És egyébként is

rövidített, meg vannak benne illusztrációk.

– Inkább nem mondok semmit – rázta a fejét Arnold.

– Szerintem értékelni fogja – vontam meg a vállam zavartan.

Ricsit az aulában kaptam el, pont a büfébe igyekezett. –Figyelj.

Elvinnéd ezt Corteznek?

– Aha – vette át a könyvet, és kérdőn nézte a borítót. – Azt

akarod, hogy az intenzívre kerüljön?

– Vicces – vigyorogtam erőltetetten. – Ha van kedve és

unatkozik, elolvassa.

– Te tudod – nyomta bele a táskájába, és már el is tűnt a büfébe.

Azért reméltem, hogy örülni fog. Legalább egy kicsit.

Suli után Virág átjött, és mivel holnap nincs tanítás, csak a

délelőtti ünnepség, egész délután Simseztünk.

Cortez: 5/5 – remélem, örült a könyvnek, és nem néz totál

bénának.

Msn: 5/4 – full ház volt, egyszerre beszéltem Jacques-kal,

Virággal, Arnolddal, Zsoltival és Dave-vel.

Sims: 5/5 – Virág hozzáment Robert Pattinson simhez, ami

miatt Pete Wentz sim összeverekedett vele. Izgi volt.

Március 13., péntek

A márc. 15-i ünnepség – mint minden Szent Johannás esemény

– a tornateremben volt. Virággal és Arnolddal együtt ültünk fel a

lelátó harmadik sorába, és unottan vártuk a műsort. A tesiteremben

felállított színpadon már felállt az énekkar, előttük pedig a

színjátszósok próbálgatták az utolsó beállást.

– Azt hittem, Kinga ló lesz a műsorban – közölte Zsolti,

miközben kibontott egy csomag ropit. A kijelentése természetesen

nagy röhögést váltott ki, ami miatt Máday odajött hozzánk, avonalzójával rácsapott Zsolti fejére, ráadásul elvette a ropiját.

Szerencsére Zsolti felkészült: még egy halom kaja volt a zsebeibe

rejtve.

Kilenckor Borrel igazgató úr megkezdte az ünnepséget, ezt

követően egy órán keresztül forradalmi műsort néztünk a

színjátszósok előadásában. Mármint, azt hiszem, csak én néztem,

mert Arnold a félhomályban olvasott mellettem, Virág bealudt,

Ricsi zenét hallgatott, Zsolti evett, Dave a telefonjával játszott, a

többiek pedig kulturáltan unatkoztak. Szóval csak egy tipikus sulis

ünnepség.

Viszont tízkor szabadok lettünk, úgyhogy valamennyi diák

boldogan – és egyszerre – indult ki a suliból.

– Hogy van Cortez? – léptem Ricsi mellé, miközben átvágtunk

az udvaron.

– Alakul. Hétfőn még lesz pár vizsgálata, aztán elvben

hazamehet – bólintott.

– Az tök jó. Örülök. Figyelj, megmondanád neki, hogy

jobbulást? – kérdeztem, Ricsi pedig vigyorogva rám nézett.

– Miért nem mondod meg neki te?

– Hogy érted?

– Mivel szétunja az agyát, a nagymamája megengedte a

látogatást, csak azt kérte, egyszerre ne menjen öt főnél több. Mi

most megyünk – magyarázta, én pedig totál feldobódtam.

Bemehetek Cortezhez a kórházba? Hű, az olyan totál romantikus,

viszek virágot, meg váltok pár szót az orvosokkal, iszom a

kávéautomatából. Tisztára, mint egy film.

– Oké, mehetek veletek? Mármint hárman vagytok, Virággal

szívesen csatlakozunk, és akkor az öt fő… – töprengtem. Ricsi

röhögve megrázta a fejét.

– Ja, nem, ez így necces – húzott ki egy lapot a zsebéből,

széthajtogatta, és összeráncolt szemöldökkel tanulmányozni

kezdte. –Most megyünk Dave-vel és Zsoltival, Zoli jön velünk

meg Edina.

– Edina? – csuklott el a hangom.

– Ja, már reggel jelezte, hogy jönne, így felírtam.

– Felírtad? Mit? – csodálkoztam, és átálltam mellé, hogy

belelessek a papírba. Nem hittem a szememnek. Vasárnap

délutánig konkrétan ötfős turnusokba voltak osztva a diákok!

– Te jó ég! Kórházlátogatásról van szó, nem városnézésről? –

döbbentem le.

– Nekem mondod?! – röhögött kínosan Ricsi. – Én csak

megemlítettem, hogy lehet látogatni, mire mindenki jönni akart!

Be kellett osztanom, ez milyen már?

– Gáz – motyogtam.

– Beférsz szombaton egyedül, vagy ha Virággal akarsz jönni,

akkor csak vasárnap délután van két hely, mert a stúdiósok… –

bökött a táblázatra a papíron. Sajnálkozó vigyorral az arcomon

megráztam a fejem.

– Kösz, nem. Csak add át neki, hogy… – gondolkoztam totál

kiakadva. – Ne adj át semmit – legyintettem, és visszamentemVirágokhoz.

Ünnepség: 5/2 – unalom.

Zsolti: 5/4 – még medvecukor is volt nála, azt ettük, miközben

Kinga szavalt a színpadon.

Virág: 5/5 – suli után átmentem hozzá, és miközben a zenetévé

ranglistáját hallgattuk, én a Passuth-könyvet olvastam, Virág pedig

Tivilight-plakátokat ragasztott a falára.

Cortez: 5/1 – totál kiakasztott a csoportos időpontos látogatás.

A tanulság: ne zúgj bele menő srácba, mert amikor már azt hinnéd,

semmi nem lephet meg, kiderül, hogy mégis.

Március 18., szerda

Annyira lekötöttem magam a hét elején, hogy még naplót sem

írtam. Na, nem mintha olyan elfoglalt lettem volna, inkább

szándékosan eltereltem a figyelmem, és megpróbáltam nem

foglalkozni Cortezzel, a kórházzal, a látogatóival, Edinával, az

„össznépi aggódással”, szóval úgy az egész történettel. Így is

eléggé kiakasztott, hogy Cortez balesete óta az összes Szent

Johannás diák úgy csinált, mintha „besztfrendek” lennének, még

azok is meglátogatták a kórházban, akik egyébként két szót sem

váltanak vele a hétköznapokban. Úgyhogy jobbnak láttam

kimaradni a felszínes, „hű, most aztán jól aggódom érte”

viselkedésből, és inkább Virággal és Arnolddal lógtam a hétvégén

és suli után. A többiek meg játszhatták a „látszatbarátot” meg

„látszatbarátnőt”. Utóbbi leginkább Edinára vonatkozik, aki a

szokottnál is jobban tette az agyát. Ja, és mellesleg az egész suliból

négyen nem látogattuk meg, illetve nem kommunikáltunk

semmilyen formában a balesetet szenvedett Cortezzel. Arnold, aki

elvből nem, hiszen nincsenek jóban. Kinga, aki elvből nem, hiszen

szerinte mindenki „túlreagálja” a dolgot. Virág, aki elvből nem,

mert nélkülem nem akart. És én, aki elvből nem. Mert nem állok

be a sorba akkor se, ha szinte belehaltam, annyira szerettem volna

látni, és igen sok zsebkendőm fogyott esténként, amikor az élet

igazságtalan dolgairól elmélkedtem. Nem biztos, hogy számít, de

tartom magam az elveimhez.

Virággal elsétáltunk Ricsiék mellett, akik szokás szerint a

lépcső előtt ácsorogtak.

– Sziasztok – köszöntem, és meg sem álltam a társaságukban,

mert Edina már ott volt. A beszélgetésből kihallottam, hogy

Cortezről van szó.

– Reni – szólt utánam Ricsi.

– Az asztalodon hagyom – vetettem oda, meg sem várva, hogy

mit akar kérdezni, mert biztos voltam benne, hogy a kémiaházival

kapcsolatos.

– Kösz – röhögte el magát. – De most pont nem ezt akartam. De

ha már felajánlottad…

Visszasétáltam hozzájuk, és igyekeztem türelmetlennek

látszani. Borzasztóan frusztrált Edina látványa, aki olyan

görcsösen kapcsolódott Cortez barátaihoz, mintha csak az élete

függne tőle.

– Igen? – néztem Ricsire, aki lehajolt a táskájához, és előrelógóhajjal kutatott benne. Pár pillanat múlva feltápászkodott, és a

kezembe nyomta a Don Quijotét. – Cortez küldi.

– Oh. Oké. Kösz. – biccentettem, és keserű mosollyal elvettem

a könyvet.

Virággal együtt bementünk az aulába, ahol a Jeanne d’Arc-szobor

mellett állva Máday csekkolta a belépő diákokat.

– Virág, vedd le a kapucnid, egy épületben vagy, ha mégis

megáznál, az komoly problémát jelentene – hadarta, mire Virág

rosszkedvűen lerángatta a homlokába húzott kapucniját, és kócos

hajjal meredt maga elé. – Renáta, a szerkesztőség termébe – intett

felém Máday, és már tovább is siklott a tekintete, hogy rászóljon

egy magas sarkú csizmában érkező tizenkettedikesre.

– Megvárlak a suliboxnál – köszönt el Virág, én pedig

bementem a suliújság termébe.

Kinga már ott volt, fontoskodva magyarázott Timinek az

áprilisi számmal kapcsolatban.

– Nem, Kinga nem veheted át Neményi rovatát.

– Csak megpróbálom. Én is írok róla, ő is, és akié jobb, az kerül

bele az újságba – erősködött Kinga.

– Felejtsd el. Megkapod az Események rovatot – zárta le Timi.

Kinga duzzogva vonogatta a vállát, aztán meglátott, és felcsillant a

szeme. Ez rám nézve nem jelentett sok jót.

– Renáta! Jó, hogy jössz.

– Ide járok – vágtam rá gúnyosan, Kinga azonban elengedte a

füle mellett. – Te hatással vagy Neményire…

– Nem kérem meg semmire! – vágtam közbe.

– Csak gondoltam, jobb belátásra bírhatnád…

– Kinga – néztem mélyen a szemébe. Fáradt voltam, szomorú,

dühös és csalódott. Nem volt kedvem harcolni vele. – Arnold

cikkei a legnépszerűbbek a suliújságban.

– Tudom. Pontosan ezért akarom a rovatát.

– Ő tette népszerűvé. A stílusával, a fogalmazásával, az

intelligens humorával. Érdekesen ír, ezért szeretik olvasni. Ha

elveszed a rovatát, senki nem fogja olvasni a tiédet, hacsak nem

tartod a szintjét. Ami nem könnyű.

Kinga hosszasan hallgatott, aztán csípőre tett kézzel méregetni

kezdett.

– Mi van? Védőügyvédet játszol, vagy mit érvelsz ennyire?

Neked nem mindegy, ki írja a dupla oldalt?

– Kinga, ehhez most nincs kedvem. Találj ki valamit. Csak

hagyjál – legyintettem erőtlenül. Kinga csodálkozva nézett rám.

– Veled meg mi van?

– Semmi, csak nincs kedvem vitatkozni.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy nincs – zártam le, és felültem a padra. Pechemre

Kinga nem tágított, sőt, egyre kíváncsibb lett.

– Olyan nincs, hogy nincs kedved vitatkozni! Magyarázd meg!

– méregetett szúrós szemmel. – Cortez miatt savanyodtál be

ennyire? Nyugi, jól van, biceg egy darabig, aztán majd megint

összetörheti a képét. Ezért kár ennyire kiborulnod… – közölte.– Nem érdekel, hogy mi van vele. És nem borultam ki.

Kinga hosszasan nézett rám, végül sóhajtva felült mellém a

padra.

– Nem járnak.

– Kik?

– Kik? Mégis kik?

– Edina és Cortez? – kérdeztem, mire Kinga bólintott.

– Nekem nagyon úgy tűnik. A közösségi üzenőfala, a látogatás,

Edina fátyolos tekintete… Tök olyan, mintha a barátnője lenne –

suttogtam szomorúan.

– Na és? Edina rájátszik a szerepére. Ha ebből ítéled meg a

helyzetet, akkor elég béna vagy!

– Kösz.

– De komolyan. Játszod itt a megbántottat, árnyéka vagy

önmagadnak, holott körülbelül annyi közöd van Cortezhez, mint

Edinának. Vagyis semmi.

– Te mindig tudod, hogy mivel dobj fel – motyogtam

kelletlenül.

– Nem tehetek róla, ha fáj az igazság. Szedd össze magad, suli

után menj át hozzá, nézd meg, hogy van.

– Nem tehetem.

– Miért? Az egész suli bent lógott nála a kórházban… – Nem

azért – szakítottam félbe. – Virággal délután rajz korrepem lesz.

– Virág korrepetál rajzból?

– Nem, egy tanár jár hozzám.

– Akkor mit keres ott Virág? – nézett rám furán.

– Hát, ööö… Csak úgy átjön – vontam meg a vállam. Kinga

összehúzott szemmel nézett rám, és amolyan „határozottan

kihagynak valamiből” tekintettel méregetett.

– Neményi szokás szerint késik, úgyhogy Reni, majd add át

neki a rá vonatkozó részeket – csapta le az asztalra Timi a

mappáját, és tapsolt párat, hogy mindenki figyeljen rá. – Tehát az

áprilisi szám…

Ebédszünetben Arnolddal és Virággal az árkádok alatt lévő

padokból egyet kicipeltünk az udvar közepére, és felültünk a

támlájára. Arnold olvasott, Virág lehunyt szemmel, a nap felé

fordulva, mozdulatlanul ült, én pedig a kezem közt forgattam a

Corteztől visszakapott könyvet, és folyamatosan agyaltam.

Butaság volt könyvet küldenem neki, valószínűleg egyszer se

nyitotta ki, emiatt bénának, eminensnek és könyvmolynak tart.

Hurrá.

Utolsó óra után Virág és Arnold az aulában várt, amíg

elszaladtam a könyvtárba, hogy visszavigyem a könyvet. A

könyvtáros néni elvette a kezemből, és amíg én nézelődtem a

sorok között, regisztrálta.

– Egy pillanat! – szólt rám élesen, mire azonnal odamentem a

pulthoz.

– Igen?

– Utoljára mondom, a könyvtári könyvre ugyanúgy vigyázni

kéne, mint a sajátunkra.– Tessék? – ráncoltam össze a szemöldököm.

– A könyvjelző használata luxus? Mégis miért kell minden

alkalommal elmagyaráznom, hogy…

– Bocsánat – szóltam közbe. – Én használok könyvjelzőt. És

vigyázok a könyvekre – magyaráztam, mire a könyvtárosnő a

szemüvege mögött gúnyosan összehúzta a szemét.

– Igazán? Akkor nyilván én hajtogatom be az oldalak sarkát,

mert unatkozom. Tessék – lapozta fel a könyvet, és megmutatta a

behajtott oldalakat. Mosolyogva néztem, és úgy éreztem, a

boldogságtól szinte kicsattanok. Sajna a könyvtáros nem örült

velem.

– Szerinted ez vicces? – förmedt rám.

– Nem, dehogy. Elnézést kérek, többé nem fordul elő.

– Bejegyzem a gépbe.

– Értem.

– Többé ne forduljon elő!

– Ígérem – rohantam ki a könyvtárból, és szinte Virág nyakába

ugrottam.

– Ilyen jó móka a könyvtár? – kérdezte furán.

– Elolvasta. Elolvasta a könyvet, amit küldtem neki!

– Honnan veszed? – kérdezte Arnold.

– Behajtotta az oldalak alján, ahol tartott – ecseteltem boldogan.

Arnold fintorogva megrázta a fejét.

– Miért pont a lába tört el? A karja tanulságosabb lett volna.

– Jaj! – ráztam a fejem automatikusan.

– Behajtani a lapok sarkát? – förmedt rám.

– Jó, én is utálom, ha valaki ezt csinálja, de most nem érdekel!

– Persze. Világos.

Arnold elköszönt a kapunkban, mi pedig Virággal

hazamentünk, hogy várjuk a „rajztanáromat”.

Cortez: 5/5 – elolvasta a könyvet. Hűű.

Rajz korrep: 5/4 – még mindig irtó helyes a srác. Ma

gyümölcsöket rajzoltunk, csak épp az én almáim láttán Virág

majdnem lefejelte az asztalt, úgy nevetett.

Esőisten: 5/1 – feladom. Belekezdek egy másik könyvbe, ezt

pedig félrerakom. Egyszerűen nem megy, mindig elalszom

közben.

Tesi: 5/1 – Edina halálra idegesít, ráadásul tornateremköröket

futottunk, és beszorult a levegő, ami miatt még mindig szúr az

oldalam.