Sz.J.G. 4 Barátok Február 1-10

Február 1., hétfı

Reggel borzalmasan hideg volt, fagyos szél fújt az arcunkba,
úgyhogy a szám elé tettem a Szent Johannás sálam, Virág pedig a
lehetı legjobban összehúzta a kapucniját, ami miatt kicsit úgy
nézett ki, mint Kenny a South Parkból. Mi jót mosolyogtunk
ezen, Virágot azonban nem nagyon érdekelte, folyamatosan
dudorászott (azt hiszem, az MCR-tıl a This is how I disappeart,
amit nem tudott abbahagyni).
– Hogy telt a hétvége, Ren? – érdeklıdött Ricsi.
– Semmi extra – vonogattam a vállam. Most valljam be, hogy
DVD-ztünk (Virággal Odaátot néztünk, ı luv Sam, én luv Dean),
vasárnap meg olvastam és Arnolddal tanultam? Á, inkább
visszakérdeztem, hogy velük mi volt. Na, kár volt, a fiúk egymás
szavába vágva mesélték, hogy Vikivel milyen jót röhögtek a
próbán, meg szombaton moziztak, és Viki annyira vicces volt,
ahogy pop-cornnal dobált valakiket(?), meg vasárnap Viki
mekkora poént mondott a mekiben, szakadtak a röhögéstıl… Az
egész hétvégéjük Vikirıl szólt, én meg igyekeztem nem erıltetett
mosollyal hallgatni. Cortez nem szólt bele, csak csendben zenét
hallgatott, és bár piros pont neki, amiért nem kezdett el ı is
áradozni a barátnıjérıl, azért elég rosszul kezdıdött a
reggelem…
Virág baromira izgatott volt, mert elkezdıdött a képregény és
manga hét a suliban, úgyhogy gyorsan bementünk a kapun.
Miután felmutattuk a belépıkártyákat, levettünk két magazint az
állványról. Megjelent a suliújság. Cortezzel a címlapon. Wow.
Ahogy beléptünk az aulába, szinte mindenkinek a kezében a
suliújságot láttam. A lányok természetesen a címlapot bámulták,
amin az általam készített fotó szerepelt. Nem törıdve a „Cortez-
ırülettel” fellapoztam a magazint, és átfutottam az ajánlóimat.
Hát, vegyes érzelmekkel olvastam bele. A könyvajánlóm jól
sikerült (Coelho: 11 perc), azonban a film és zene hagyott némi
kívánnivalót maga után. Mondjuk, nem is én írtam. A filmet
Virág tanácsolta (Valentin-nap), a zenét pedig Arnold adta le
helyettem (The Walrus Songs of girls and serenity). Azért
néhányan gratuláltak. Mindegy.
A lépcsın felfelé lépkedve megnézegettük a kirakott képeket.
A legtöbb rajz a szakkörön készült, de sokan hoztak be otthonról
is, így összességében rengeteg festmény és rajz került fel a
falakra. Azonnal felismertem Virág munkáit, egyrészt, mert
nagyon profin rajzol, másrészt, mert majdnem mindegyik Pete
Wentzet vagy valamilyen más énekest ábrázolt. Mivel az egyik
kép elıtt elég nagy csoportosulás volt, odamentünk mi is.
– Na! Errıl beszéltem. Ezt csinálta Cortez! Ugye, milyen
szupi? – magyarázta Virág, de alig hallottam, mit mond. Teljesen
ledöbbenve álltam, és beletelt néhány percbe, mire magamhoz
tértem.
A képet azonnal felismertem, holott most láttam elıször. A
szívem olyan hevesen vert, hogy szinte kiugrott a helyérıl, és jó
lett volna leülni, mert a térdem néhányszor megbicsaklott, de
egyszerően nem tudtam elmozdulni. Földbe gyökerezett a lábam.
A képen egy épület látszott, aminek lépcsıjén egy manga lány
ült, lehajtott fejjel, egymás felé forduló lábbal, kissé csámpásan.
A térdén összekulcsolta a kezét, a haja elırelógott. Bár felette, az
égen millió fényes tőzijáték durrant, a manga lány egyedül volt,
és szörnyen szomorúnak tőnt. Te jó ég! A szám elé kaptam a
kezem, mire Virág rám nézett.
– Na, hogy tetszik?
– Virág – suttogtam rémülten. – Ez én vagyok…
– He? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel. – Szilveszter… –
motyogtam. Virág legalább négy percig kapkodta a fejét köztem
és a kép között, majd elkerekedett a szeme.
– Azta!
Hát, igen. Én is kábé ennyit tudtam mondani. Miért rólam
csinált Cortez mangát? Miért? Millió kérdésem volt, azonban
addig ácsorogtunk a kép elıtt (sok más diákkal együtt), hogy ránk
csöngettek.Ricsiék pont Kardos elıtt estek be a terembe, és azon nevettek,
hogy Zsolti ivás közben röhögni kezdett, aminek következtében
kijött a (diétás) kóla az orrán. Pfuj.
Cortez leült mögém, és unottan kipakolta az irodalomcuccát az
asztalra. Hátrafordultam hozzá, mert szerettem volna megdicsérni
a rajzát, hogy aztán lássam a reakcióját, de olyan „mivan?”
tekintettel nézett rám, hogy inkább gyorsan visszafordultam.
Kardos azzal kezdte a hétfıt, hogy néhányunknak olyan
botrányos a helyesírása, hogy ı szégyelli magát a közösségi
üzenıfalon közzétett üzenetek miatt, úgyhogy duplaórán végig
nyelvtanoztunk. Arnold valamikor fél kilenc körül érkezett,
Kardos csak a helyére parancsolta egy „foglald el magad
csendben” utasítással. Na igen, vicces lett volna, ha Arnoldot is a
táblához hívja, tekintettel arra, hogy néhány mondata még
Kardost is lenyőgözi. ? Házinak kaptunk egy beadandó
fogalmazást, és Kardos külön kihangsúlyozta, hogy kézzel írottra
gondol. Szegény Dave, csak csalódottan csettintett, aztán rögtön
kooperálni kezdett Gáborral, hogy mi lenne, ha megírná helyette.
Nos, a 10/b nem a szorgalmáról híres. Ezt az is ékesen
bizonyította, hogy ebédszünetben, mielıtt az udvarra indultunk
volna, az ofı feljött hozzánk, és azt mondta, addig nem mehetünk
szünetre, amíg meg nem kapja Gazdag tanárnı tanári
zsebkönyvét. Sejtettük, hogy nem jó ötlet, ha Andris lenyúlja,
amíg Robi felel, és hiába írtak bele maguknak két ötöst óra után,
mivel a naplóban nem szerepelt (és amúgy sem túl hiteles, az
ostobák legalább hármast írtak volna be…), egy-egy szaktanári
intéssel megúszták.
Arnold a könyvtárba ment, mi pedig Virággal beugrottunk a
mosdóba, hogy ı megigazítsa a fejkendıjét (mostanában indián
lányt játszik, és fejkendıben rohangál). Amíg a tükörnél
bíbelıdött, én a falnak dılve leguggoltam, és folyamatosan
Cortez kiállított rajzán kattogott az agyam.
– Renáta, már megint mi a bánat van veled? – lépett Kinga a
mosdóhoz, és ellenırizte, hogy a copfja pontosan tíz centire van-e
a tarkójától.
– Semmi – vonogattam a vállam.
– Hadd találjam ki. Rájöttél, hogy Corteznek barátnıje van, és
bár ennek majdnem fél éve, neked most esett le. Emiatt
befordultál és játszod a sértettet… – közölte gúnyosan.
– Nem – vágtam rá.
– Akkor? – nézett rám a tükörbıl.
– Cortez kiállított képén én vagyok – mondtam ki hirtelen.
Kinga unottan a plafonra nézett:
– Most ez olyan, mint amikor azt állítottad, hogy rólad szól a
Taylor Swift-szám? Vagy amikor azt hitted, hogy Cortez Mr.
Darcy?
– Nem. Ez olyan, hogy az a kép én vagyok, szilveszterkor –
jelentettem ki határozottan. Virág nagyokat pislogva figyelte,
ahogyan Kinga megpördül a tengelye körül, és kiakad.
– Na jó, ebbıl elég lesz! Nem kedvellek túlságosan,
kifejezetten jó barátok sem vagyunk, de ami sok, az sok! Ne
hagyd, hogy totálisan hülyét csináljon belıled!
– Mi? – döbbentem le.
– Barátnıje van. Nem szakít vele. Szilveszter után sem hagyta
ott. Mégis minek néz téged?
Mérlegeltem Kinga szavait, és rájöttem, tökre igaza van. Virág
bizonytalanul bólintott, mire Kinga folytatta.
– Tegyél rendet a fejében! Mondd meg neki, hogy ezt nem
csinálhatja veled. Nem érdekled, ez tény. Ha érdekelted is, már
elmúlt! Ne szórakozzon, ne rajzolgasson. Készítsen mangát a
barátnıjérıl. Egész hétvégén együtt lógtak, erre hétfın kirak
rólad egy rajzot? Két vasat tart a tőzben? Ki vagy te, a
MÁSODIK??? – üvöltötte Kinga az arcomba, és örültem volna,
ha nem rángatja közben a vállam.
– Igazad van – motyogtam.
– Beszélj vele! Kérdezd meg, hogy mi van! Indíts! – fordított a
vállamnál fogva az ajtó felé, én pedig eltökélten kiléptem. Virág
utánam futott, így együtt szaladtunk le a lépcsın. Pulcsiban
mentem ki az udvarra, és az sem zavart, hogy meg lehetett fagyni,
totál főtött az idegAz árkádok alatt Cortezék pár tizenkettedikessel ácsorogtak,
mikor odaléptem, és egyszerően félrehívtam. Pont beszélgetett,
de láthatta a fejemen, hogy sürgıs, így jött velem.
– Igen? – kérdezte, mire kissé elbizonytalanodtam. Oldalra
néztem, Virág megszeppenve ácsorgott, éppen Zsolti beszélt
hozzá (azt hiszem, Rambónak hívta a fejpántja miatt).
– Mi van? – kérdeztem végül, mert ennyi maradt meg Kinga
kitörésébıl. Cortez elıször pislogás nélkül meredt rám, aztán
elnevette magát.
– Mivel mi van? – kérdezett vissza. Jogos. De nem
engedhettem, hogy eltántorítson, összeszedtem minden erım, és a
szemébe néztem.
– Mi ez a kép?
– Melyik kép?
– A kiállított…
– Egy rajz – mondta. Mintha magamtól nem tudnám. Hurrá.
– Azt tudom. De miért?
– Mert képregény és manga hét van.
– Tudod, mirıl beszélek… – kezdtem elbizonytalanodni.
– İszintén? Nem igazán – vonta meg a vállát, és hátrafordult,
hogy összeröhögjön Ricsiékkel, akik valami ultranagy poént
mondtak.
– Ne csináld – dörzsöltem meg a homlokom. Bár nagyon
hideg volt, mégis levert a víz. – Felismertem a képet.
– Felismerted? – mosolyodott el, és tényleg úgy tőnt, mintha
éppen elhitetné velem, hogy semmirıl nem tud, de a mosolya
mögött éreztem, hogy jól szórakozik.
– Igen.
– És mit ismertél fel rajta? – húzott tovább, nekem meg szó
szerint égett a fejem.
– Magamat – nyögtem ki végül, mire Cortez összefonta a
karját, és félig felvont szemöldökkel meredt rám.
– Tényleg?
– Igen. Azt hiszem. Mármint tudom, hogy az csak egy rajz, de
nagyon hasonlít a…
– A mire?
– Szilveszter – suttogtam, és komolyan az ájulás szélén
voltam.
– Érdekes – nevette el magát. Oké, mi van, ha elnéztem? Ha az
csak egy kép. Ha látott valahol hasonlót, és rajzolt egy olyat. Ha
Kinga feldühített, pedig semmi ilyesmirıl nincs is szó. Jaj. Cortez
vidámnak tőnt, szemmel láthatóan teljesen feldobtam a napját a
képzelgéseimmel.
– Oké, mindegy. Felejtsd el – fordultam meg, és a bejárat felé
igyekeztem. Közben kicsit lenyugodtam, és amint csökkent az
adrenalinszintem, azonnal reszketni kezdtem a hidegtıl.
– Reni – szólt utánam, mire visszanéztem. – Semmi –
legyintett. Egy pillanatig némán bámultam rá, aztán befelé
indultam a suliba. A kitárt ajtóban Arnold állt, egyik kezében a
kabátomat fogta, a másikban egy pohár forrócsokit.
– Megfagysz! – szólt rám a fejét csóválva.
– Igen, tudom… – bújtam bele a kabátomba, de annyira
remegtem, hogy alig tudtam beledugni a karom.
– Minden rendben?
– Nem tudom – feleltem ıszintén.
– Tudok valamiben segíteni? – kérdezte, miközben felfelé
igyekeztünk a lépcsın.
– Nem hiszem. Totál hülyét csináltam magamból Cortez
elıtt… – kezdtem, mire Arnold sóhajtva felnézett. – Bocs, tudom,
hogy unod ezt a témát.
– Nem arról van szó, hogy unom – közölte.
– Akkor?
– Ahogy Cortez szóba kerül, komoly, intelligens lányból
nevetgélıs, zavart kamasszá redukálódsz, és ezt az énedet nem
tudom hová tenni.
– Tudom, és sajnálom! – túrtam bele a hajamba. – De nem
tehetek róla. Próbálom úgy alakítani a dolgokat, hogy ne okozzak
csalódást, de mostanában minden összejött. Kezdve a
szilveszterrel, amit még mindig nem hevertem ki, aztán hogy
Virággal olyan rosszban voltunk. Ráadásul megint bukásra állok
rajzból, és Vladár, ha teheti, tuti megvág év végén… Közben
persze Cortez is zavar, mert nem egyértelmő a viselkedése, de
ezen kár meglepıdni. És akkor mindezek mellett ott van az is,
hogy elmész… – suttogtam, nehogy más is meghallja. A hangom
persze totál elcsuklott, mire Arnold nehéz, mély sóhajt hallatott.
– Tudom – mondta nagyon halkan. – De, Reni, bármikor
mondd el, amit gondolsz. Azért vagyok a barátod, hogy meg
tudjuk beszélni ezeket a dolgokat. Is.
– Oké. Én tényleg örülök annak, hogy sikerült és átvettek.
Vagyis ıszintén, csak félig örülök – ismertem be.
– Tudom – mosolyodott el.
– Haragszol?
– Soha nem haragudtam még ıszinteségért – ölelt át szorosan,
én pedig viszonoztam.
– Nehéz kezelni ezt a helyzetet. – sóhajtottam, és mint mindig,
amikor Arnold távozása eszembe jutott, végtelenül sebezhetınek
éreztem magam.
– Nekem sem könnyő. De még itt vagyok – mondta.
– Még – ismételtem szomorúan.
Arnold megsimította az arcom, aztán bement a terembe.
Odaléptem a suliboxomhoz, és csak akkor vettem észre, hogy
Cortez a szekrényeknél áll. Nem tudtam, hogy mióta, de van egy
olyan érzésem, hogy látta, amint Arnold megölel. Hogy ezt
honnan veszem? Hát, rajzszakkör és olvasókör elıtt már nem volt
fent a képe a falon. Valaki leszedte. Máday szerint egy Cortezért
epekedı kilencedikes vihette el, de gyanítom, hogy nem errıl van
szó. Szerintem Ricsiék szedték le. Ezt onnan sejtem, hogy Dave
nem túl okosan a Twitter-oldalán ezt írta: „Kösz, Cortez, mínusz
ezer fokban cipeltetsz velünk képet…” No comment.

Net nélkül: 5/1* – Virág gondozza a farmom, de akkor is!
Kéne a gépem. Ááá.
A titokzatos kés: 5/5 – még az elején tartok, de nagyon tetszik.
?
Cortez képe: 5/? – Én ezt nem értem. Megrajzolta, kitették,
leszedte, most fogalmam sincs, hol van.
Angolóra: 5/2 – fordítottunk egész órán. Húsz szót egyáltalán
nem ismertem, úgyhogy meg kell tanulnom.
Olvasókör: 5/5* – Én tartottam, Philip Pullmanról. ?
Kutyasétáltatás Virággal: 5/4 – vacsora után kivittük
megsétáltatni Kiskutyát, és közben próbáltuk elemezni Cortez
viselkedését. Hát, nem jártunk sok sikerrel.
Arnold: 5/3 – szomorú vagyok. Nagyon.


Február 2., kedd

Egész napos teremfogság. Hurrá. Persze az egészrıl Andris és
Robi tehettek, akik korán beértek a suliba, és „felöltöztették” az
aulában lévı Jeanne d’Arc-szobrot. Kapott AC/DC-s kötött
sapkát, Metallica sálat, egy fekete kapucnis pulcsit és
síszemüveget. Az egész suli ezen röhögött, amíg Máday ki nem
kelt magából, és azonnali beismerést követelt. Ami persze
elmaradt. Viszont valahonnan sejtette, hogy a mi osztályunk
lehetett, úgyhogy minden szünetben a teremben kellett
maradnunk. Éljen. Második óra elıtt (föci) bejött és megkérdezte,
hogy vállalja-e valaki a következményeket.
– Igazgató-helyettes asszony, becsszó, hogy nem mi voltunk –
fetrengett Ricsi a padján, aki nehezen viselte a büntit. Hülyére
unta magát.
– 10/b, borotvaélen táncoltok! Ez a viselkedés teljességgel
elfogadhatatlan! Azonnal jelentkezzen, aki ezt tette! – kiáltotta.
Kis hatásszünet után Jacques emelte fel a kezét, mire mindenki
meglepıdött.
– Te voltál, fiam? – csodálkozott az ig. helyettes. Jacques
azonnal a fejét rázta, és szólt, hogy csak ki szeretne menni a
mosdóba. Na, ezen mindenki elnevette magát, és miközben
Jacques kiszaladt a terembıl, Máday megpróbált fegyelmezni
minket.
– Viccesnek találjátok? Rendben. Akkor Haraszti és Bernáth –
szólt Andrisra és Robira. A két rocker összenézett, majd
kelletlenül felálltak. – Tessék, mehettek szünetre. Nyugodtan, ki
lehet menni – mutatott Máday az ajtó felé, a kockák pedig
értetlenül meredtek rá.
– Tényleg?
– Persze. Nyomás – bólintott Máday. Andris és Robi nem
értette, de azért elindultak az ajtó felé. Közben mindenféle
számokat formáltak az ujjukból, és azt mutogatták körbe.
– Na, a továbbiakban egy hangot se halljak! – utasított minket
Máday, majd ránk csukta az ajtót.
– Ez mivoltez? – pislogott Virág álmosan, arra célozva, hogy
pont Andrist és Robit engedték ki szünetre, mi meg továbbra is
büntiben vagyunk.
– Idegenlégiós módszer – vágta rá Cortez, mire mindenki felé
pillantott.
– Az milyen? – csavargatta Ricsi az egyik raszta tincsét.
– A tettesek helyett a többieket büntetik, hátha így hamarabb
bevallják – szólt Arnold, fel sem nézve a regényébıl. Mindenki
Cortezre nézett, valamiféle megerısítést várva. Természetesen
Arnold jól tudta, így Cortez megvonta a vállát.
– Ez azt jelenti, hogy Andris és Robi vígan lóghatnak a
szünetben, mi pedig miattuk vagyunk bezárva? – kiáltotta Kinga.
– Hőtsd le magad, ló – szólt rá Zsolti. – Simán megéri, már
feltettük a beöltöztetett szobor képét a netre. Lájkolták vagy
százan… – vihogott.
– Tényleg, a hülyének is megéri… – gúnyolódott Kinga, és
tovább sms-ezett, feltehetıleg Olivérrel.
Én a helyemen ülve olvastam, Virág a mellettem lévı padban
smileykat rajzolt a kézfejére. Arnold felült a padomra, és
belemerült a saját könyvébe. Mögöttem Cortez felállt, és
hátrament Dave-ékhez, hogy nézzenek valamit a telefonján. Azt
hiszem, a Facebookon lógtak. Csengetés elıtt már mindenki
kellıen szenvedett, úgyhogy Andris és Robi érkezése igazán
feldobott minket. Ugyanis kéttálcányi üdítıt és kaját hoztak a
büfébıl. Mi, Virággal például kaptunk minyont. ? Jó, Máday
annyira nem lelkesedett a dologért, kikérte magának, hogy mi
vígan eszünk-iszunk, amikor éppen magunkba kéne szállni. Hát,
nem tudom, a mi osztályunk nem az a kifejezetten „magába
szállós” típus. ?
Infón végre géphez kerültem. Hú, azonnal megnéztem a
mailem, jött egy pár. Na jó, annyira nem hiányoztam senkinek,
igazából egy rakás spam jött, meg Justine, a francia
levelezıtársam írt. Gyorsan visszaírtam, hogy a rajzjegyem miatt
most ritkábban tudok jelentkezni, mert totális „netzárlat van
nálam”, de igyekszem írni infóórákon. ?
Miután megírtam a mailt, gyorsan csekkoltam a Facebookot.
Hő, hát nemhogy a netelvonás óta, de reggel óta pörögtek az
események, mindenki mindenfélét posztolt, linkelt, megosztott,
csatlakozott… totál káosz. Éppen az elmúlt 1 óra (!!!) eseményeit
figyeltem, amikor a chat ablakban felugrott egy üzenet. Másolom.
„Jól eltőntél, Beatles-lány”
Hirtelen felnevettem. A szilveszterkor megismert fiú, Peti volt
online. Gyorsan visszaírtam neki.
„Itt vagyok, emó-fiú”
Erre nagyon sokat mosolygott, úgyhogy chatelni kezdtünk.
Mondtam neki, hogy bünti van, mire azt írta, hogy többet vagyok
büntetésben, mint bárki, akit eddig ismert. Hát ja, anyuék
komolyan veszik a kamaszkorom, és folyamatos netkorlátozás és
neteltiltás áll fenn, ha valami rosszat csinálok. Írta, hogy látta
Virág taggelt képei között a farsangi képeket, és hogy szerinte tök
menın néztem ki Padméként. Ilyesmikrıl csevegtünk, amikor
megkérdezte, hogy Virág kiheverte-e Doriánt. Ezt nem értettem,
úgyhogy rákérdeztem a mellettem lévı gépnél ülı Virágtól.
– Mi? Persze, hát én hagytam ott… – pislogott Virág. Peti
Dorián régi sulijába jár, és Virággal egészen addig nem jöttek ki
egymással, amíg Virágék nem szakítottak. Peti ugyanis ki nem
állhatja Doriánt. Ez nálam azonnal jó pont volt, így hamar
összebarátkoztunk.
Rákérdeztem a cseten, ezt hogy érti, mire Peti írta, hogy
Dorián még összejár a régi sulitársaival (unszimpi emós társaság,
szilveszterkor volt szerencsém találkozni velük), és hogy Dorián
ott azt terjeszti, hogy ı szakított Virággal, amiért „szörnyen
gyerekes”.
– Micsoda? Jöjjön fel msn-re – közölte Virág, én meg írtam
Petinek, hogy Virág várja msn-en.
„Most veled akarm beszélni, Virágnak nem ér rá este?”
„Azt mondja, azonnal. És azt üzeni, hogy plíííz” – írtam
vissza. Peti írt sok-sok smileyt, és megkérdezte, elém jöhet-e
valamikor suli után. Írtam, hogy persze.
„Akkor holnap ott vagyok suli után. Vigyázz magadra,
Beatles-lány”.
„Te is, emó-fiú. ?”
Kiléptem a csetrıl, és gyorsan megnéztem a farmom. Mióta
Virág kezeli, szinte csak virágokat ültetett, úgyhogy miután
arattam, ültettem búzát, mert az több xp-t hoz. ?
Mire végeztem a farmomon, láttam, hogy Peti lájkolta egy
csomó bejegyzésem, meg írt kommentet a képemhez. Aranyos!
Még egy csomó idım volt netezni, és hirtelen rájöttem, hogy
annyira nem hiányozhat, ha 45 percet nem tudok folyamatosan
böngészni. Óra végéig Kvízpartoztam, és megdöntöttem a saját
csúcsom irodalom kategóriában. Hurrá.

Amikor hazaértem, apu még nem volt otthon, anyut pedig a
konyhában találtam, éppen aranygaluskát készített.
– Mi volt a suliban? – érdeklıdött.
– Semmi – feleltem ösztönösen. – Illetve – javítottam ki
magam, mert anyu már afféle „ahha, titkolózik a gyerek”
tekintettel méregetett – büntiben van az egész osztály, mert
Andris és Robi beöltöztették a Jeanne d’Arc-szobrot…
– De mókás – nevette el magát anyu.
– Hát, igen. Úgyhogy Máday kiakadt, mi pedig falazunk
nekik. Cserébe minden szünetben hoznak valamit a büfébıl, és a
sulirádió is nekünk zenélt egész nap – meséltem.
– Értem.
– És – kezdtem zavartan – tudod, szilveszterkor ott volt Virág
ismerıse, Peti…
– İ nem Dorián ismerıse?
– Hát, egy suliba jártak, de Peti nem kedveli Doriánt. Sıt.
– Igen? – ráncolta a szemöldökét anyu. Miért olyan nehéz
bevallani egy szülınek, ha valaki elénk jön a suli elé merı
kedvességbıl? Juj.
– Hát és tökre jófej, meg egész jót beszélgettünk
szilveszterkor, és elém jönne holnap suli után.
– Mit akar?
– Beszélgetni? – kérdeztem vissza értetlenül. Elvégre nem a
kezem kérték meg, nem kell mindenbıl ügyet csinálni.
– Suli után? Csütörtökön rajzóra, készülnöd kell!
– Rajzra?
– Igen, Renáta, rajzra. Mert éppenséggel bukásra állsz! –
közölte anyu dühösen. És Renátának hív. Akkor igazán mérges.
De kétlem, hogy a rajz bosszantotta fel ennyire. Inkább az
idegesítheti, hogy valaki elém jön, akirıl nem tudja, kicsoda.
– Mi lenne, ha mivel úgyis elém jön suli után, hazakísérne, és
akkor bemutathatnám. Rendes fiú – bólintottam. Jó, azt nem
tettem hozzá, hogy festi a körmét meg a szemét. Ilyesmit az
ember nem nagyon tud hogy felvezetni.
– Igen, ennek örülnék. Szeretném tudni, hogy ki koslat a
lányom után – sóhajtott anyu fájdalmasan. Azért a „koslat” kissé
túlzás, de anyu elég meggyötörtnek tőnt az új információtól, így
nem akartam még jobban kiborítani.
Felmentem a szobámba, és vacsoráig a gitáromat próbáltam
behangolni. Olyan fájdalmasan hamis volt, hogy végül feladtam
és félretettem. Hülye gitár! Hülye Cortez! Ah. Mindegy.

Aranygaluska: 5/3 – félsiker. A vaníliásodó finom lett, a
galuska is, már csak a dióhéjjal volt probléma, ami miatt szinte
kettétört a fogam. Legközelebb ott leszek, amikor anyu darál.
Biztos, ami biztos. ?
Facebook: 5/3 – azért láttam ám a falon, hogy Viki mennyi
mindent kommentel meg lájkol. Corteznek meg már több
ismerıse van, mint amennyi embert én valaha láttam. Összesen.
Pfff.
Arnold: 5/5* – pénteken megyünk színházba. Hurrrrá. ?
Kiskutya: 5/4 – oké, megértem, hogy Virág már nem akarja
Doriánnak hívni a kutyáját, de azért a Kiskutya, mint név… Hát,
nem túl okos. ?
Sulirádió: 5/5* – ma Franz Ferdinánd szólt egész nap. Minden
dalt nekünk küldtek. A hıs 10/b-nek, a valaha legtöbb büntetést
kapott 10. osztálynak. ?
Máday: 5/1 – azt hiszem, kezd berágni ránk. ?

Február 3., szerda

Duplamatek elıtt továbbra is büntetésben voltunk, de annyira
nem viselte meg az osztályt, ugyanis szinte mindenki a házimat
másolta. ? Én a helyemen ültem, és Jacques-kal (aki hátrafordult
hozzám) egy Kázmér és Hubát lapozgattunk. A képregény hét
miatt a könyvtárban használt képregény- és mangavásár volt, így
Virág kissé nehezen viselte, hogy büntetésben vagyunk. Megkért,
hogy suli után maradjak vele nézelıdni.
– Sajna nem tudok, mert Peti elém jön… – mondtam zavartan.
– Úúú, tényleg. Jó, mindegy, akkor majd benézek egyedül –
mosolygott Virág.
– Ki jön eléd? – ejtette az ölébe Arnold a Rumnaplót, és a
padomon ülve lenézett rám.
– Ja, csak egy ismerısöm – legyintettem. Arnold teljesen
ledöbbenve figyelt, úgyhogy hirtelen elkaptam a fejem. Pechemre
pont Cortez irányába, aki szintén engem bámult. Most mi van?
Miért néz rám mindenki furán???
Gazdag tanárnı csengetéskor bejött a terembe, és azonnal
beszedte a házikat, majd szólt, hogy mindenki vegyen elı egy
lapot. Hát, nem aratott osztatlan sikert. Egy rakás „ajj már”, „ne
mááár”, „most mééér” beszólás után sikerült rendet teremtenie a
teremben, és jöhetett a röpdoli. Szögfüggvények definíciói. Én
készültem, meg megtanultam, de elég nehéz úgy dogát írni, hogy
mindenfelıl pislogó szempárok merednek rád arra várva, hogy
segíts. Sóhajtva lefirkáltam a válaszokat két papírra
(természetesen A és B csoport, csak hogy több munkám legyen
vele), aztán az egyiket átdobtam Virág elé azzal az utasítással,
hogy adja tovább, a másikat pedig hátraejtettem Cortez padjára.
Éppen Jacques-nak súgtam le a válaszokat, amikor Gazdag
tanárnı hirtelen felállt a tanári asztaltól. Mindenfelıl papírzizegés
és mocorgás hallatszott, a legtöbben megpróbálták eltenni a
puskát.
– Kérem – nyúlt Gazdag Zsolti felé, aki a tenyerében
összegyőrte az apró lapot.– Tessék – nyújtotta Zsolti a dolgozatát, mire a tanárnı
dühösen megrázta a fejét.
– Nem azt. A kis papírt!
Elfehéredve néztem Zsoltira. Ha odaadja a puskám, akkor én
is egyest kapok! Nem kaphatok egyest, majdnem az egyetlen
vagyok, aki megtanulta!!!
– Milyen papírt? – pislogott Zsolti, és óvatosan felém nézett.
Én totál elkeseredetten figyeltem a jelenetet, és próbáltam magam
lélekben felkészíteni egy matek egyesre.
– Azt, ami a kezedben van!
– Ja, ezt – bólintott Zsolti, aztán hirtelen átfutott az arcán némi
mérlegelés, végül vállat vont, és… és bekapta a kis papírt. Gyors
szájmozgással összerágta, aztán nyelt egy hatalmasat. Én még
akkor is döbbenten meredtem rá, amikor a többiekbıl kitört a
röhögés. A tanárnı pislogás nélkül nézte Zsoltit, azt hiszem,
hirtelen nem találta a szavakat.
– Kérem az ellenırzıd. És könyörgöm, igyál valamit –
csóválta a fejét hitetlenkedve.
– Köszi – suttogtam alig hallhatóan, mire Zsolti biccentett,
majd ököllel megkocogtatta a mellkasát. Te jó ég, megette a
papírt! ?
Az egész napos teremfogság miatt a szünetekben Virág
mobilján neteztünk (mindenfélét lájkolgatott), meg IM-et
olvastunk, kitöltöttünk pár tesztet, úgyhogy végül is elvoltunk.
Utolsó óra után Virággal a suliboxnál pakoltunk.
– Mondd meg Petinek, hogy puszilom – mosolygott.
– Oké. Jó képregényezést. Most rohannom kell – kapkodtam a
fejem, mert Arnold köszönés nélkül ment el mellettünk.
– Arnold! – kiáltottam, mire megfordult.
– Igen?
– Nem vársz meg?
– Minek? Programod van, úgyis csak a kijáratig mennénk
együtt – vetette oda, rántott egyet a katonai hátizsákján, amin
csilingelve összekoccantak a kitőzık, azzal megfordult és ott hagyott.
Értetlenül néztem utána, aztán lesétáltam a lépcsın. Az
aulában összefutottam Ricsivel.
– Hé, Ren, a barátnıd már a suli elıtt vár! – mosolygott
gúnyosan.
– Fiú. Peti fiú – szóltam mérgesen. Jó, emós, meg kicsit
feminin, de attól még fiú!!!
– Felılem – vonogatta a vállát, aztán állig felhúzta az Adidas
pulcsija cipzárját. – Te, merre van a könyvtár?
Mielıtt megörülhettem volna, hogy Ricsi olvasni kezd,
gyorsan elmondta, hogy „le akar vadászni pár Frank Miller-
képregényt”, azért kérdezi.
– Virág is ott van – szóltam utána.
Ricsi eltőnt a folyosón, én pedig összehúztam a kabátomat, és
kimentem a suli elé.
Cortez, Zsolti és Dave ott ácsorogtak és beszélgettek, a
társaságukhoz meg éppen akkor csatlakozott Viki. A lány
látványa eléggé szíven ütött, baromira menı volt a szerkója.
Kockás gatya, bakancs, fekete dzseki. Hosszú haját fújta a szél,
egy hullámcsattal volt oldalra tőzve. A pink tincs kócosan
keveredett a szıke sörénybe. Éljen.
– Szia! – lépett elém hirtelen Peti. Nagyon arin nézett ki, fél
szemébe fésült haja gondosan le volt vasalva, halálfejes sapija
gondosan a fejére húzva.
– Szia! – mosolyodtam el.
– Mizu? – érdeklıdött.
Mivel Peti tökre közvetlen srác, elég könnyő vele beszélgetni.
Pár „hogy vagy? Jól.” után el is indultunk. Persze hallottam, hogy
a hátunk mögül Zsolti „húúú”-zik egy sort, de nem fordultam
vissza. Egyáltalán semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy
kinevessék Petit vagy esetleg megsértsék csak azért, mert ı éppen
emós. Jó, kicsit fura volt egy olyan sráccal sétálni hazafelé,
akinek tök szépen van kifestve a szeme, holott én meg egyáltalán
nem sminkelem magam, és egy pillanatra zavarba hozott a fekete-
fehér csíkos, levágott ujjú kesztyője, aminek következtében
láthatóvá vált a fekete körömlakkja, de ne legyünk felszínesek,
Peti mindentıl függetlenül nagyon kedves srác.
Hazáig a suliról beszélgettünk, meséltem neki, hogy bukásra
állok rajzból, ami miatt jól kinevetett.
– Hogy állhat valaki bukásra rajzból? – csodálkozott. Jó,
mindenkiben elveszett egy mővész, ez tény. Csak én még nem
találtam meg az enyémet. ?
– Menthetetlenül béna vagyok. – ismertem be, aztán meséltem,
hogy még korrepetáltak is kilencedikben.
Annyira jót beszélgettünk, hogy észre se vettem, már a házunk
elıtt álltunk.
– Gondolom, akkor egy darabig nem lesz neted.
– Ez attól függ, hogy a rajztanárom enged-e javítani, meg
attól, hogy tudok-e javítani – mondtam mosolyogva.
– Sok sikert hozzá.
– Köszi. Figyelj csak. Tudom, ez riasztó lehet, de a szüleim
szeretnének megismerni. Minden barátomat ismerik, és hát,
miután meséltem rólad, kíváncsiak, meg ilyesmi… – hebegtem.
– Oké, nem gond. Most?
– Hát, igen – rágtam a szám szélét.
– Szülıképes vagyok így? – nézett végig magán, mire
elmosolyodtam.
– Persze. Gyere.
Bementünk a házba, és nem lepıdtem meg, hogy anyu és apu
az étkezıasztalnál ült. Mikor meghallották az érkezésemet, úgy
csináltak, mintha éppen beszélgetnének, de én tudtam, hogy
tőkön ülve várták, hogy megjöjjek.
– Megjöttünk! – kiáltottam.
Természetesen anyuék azonnal felpattantak, és a jól betanult
„mit akarsz a lányomtól?” nézéssel méregették Petit. Miután túl
voltak a kézfogáson (röntgenszemük azonnal kiszúrta a
körömlakkot), feltettek pár kérdést Petinek. Normál esetben én
ilyen „hogy megy a suli?” „milyen a tizenegyedik?”, „hogy jössz
ki az osztálytársakkal?” kérdésekre számítottam. De a szüleim
ritkán tartoznak a „normál” kategóriába, úgyhogy szegény Peti
kapott pár keresztkérdést, mint pl. „dohányzol?”, „tagja vagy
bármilyen szektának?” (???), „hogyan jellemeznéd magad?”.
Rém ciki volt az egész, de komolyan, le a kalappal Peti elıtt, tök
lazán vette az akadályokat, és intelligensen meg szimpatikusan
válaszolt. Anyu egyszer el is mosolyodott, úgyhogy tudtam,
nagyjából áldásukat adják a barátságunkra.
– Jól van, gyerekek, akkor beszélgessetek nyugodtan, hozok
nektek valamit inni.
Persze apu továbbra is szeretett volna szemmel tartani minket,
úgyhogy természetesen a nappaliban ültünk le. Jó, kicsit frusztrált
minket apu társasága, aki eltakarta magát egy hatalmas újsággal,
de tök átlátszó volt; nem is olvasott, hanem minket figyelt. Aztán
egy idı után már nem is volt kellemetlen, tovább beszélgettünk
Petivel filmekrıl meg zenérıl (ırült nagy Muse-fan), én meg
büszkén villogtam, mert Arnold által már én is ismerem a
zenéjüket (?). Egyébként tényleg tök jól telt el az idı, észre se
vettem, hogy mióta beszélgetünk, csak amikor hatkor Peti
mondta, hogy mennie kell, mert suliból jött, és még nem is volt
otthon.
– Köszi hogy elém jöttél.
– Nincs mit. Majd azért, ha lesz neted, akkor írj. Elmehetnénk
moziba, vagy ilyesmi.
– Oké – feleltem, de mivel apu krákogott egyet, gyorsan
hozzátettem, hogy ha elengednek.
Mikor kikísértem a kapuhoz, gyorsan elnézést kértem a
szüleim viselkedése miatt. Gondoltam, más (mindjárt) tizenhat
éves lányokat lazán elengednek bárhová, anyuéknál meg durva
„pofavizit” van.
– Szerintem tökre rendben vannak a szüleid.
Mosolyogva bólintottam, aztán elköszöntem, és sóhajtva
visszaballagtam a házba. Apu továbbra is az újságot lapozgatta,
de nem olvasott el semmit, inkább csak maga elé meredt afféle
„te jó ég, a lányomnak egyre több fiúismerıse van” révülettel,
úgyhogy mentem anyuhoz a konyhába.
– Kedves fiúnak tőnik. Fura, de kedves.
– Mondtam, hogy nem olyan, mint Dorián – közöltem, jelezve,
hogy én márpedig megmondtam.
– Igen. És bár kora este van, a sminkje még mindig tart –
gúnyolódott anyu, mire felnevettem.
– Jó, hát ı ilyen – vonogattam a vállam.
– Tényleg nincs vele baj. Szívesen látjuk máskor is – bólintott
anyu. Apu megint köhécselni kezdett. – Igen, mindketten. Apád
is – jelentette ki határozottan, ügyet sem vetve apu csendes
demonstrációjára.
Vacsora után gitároztam még egy kicsit (reménytelen), aztán
Virág küldött sms-t, hogy megkérdezze, mi volt délután, úgyhogy
visszahívtam, és gyorsan elmeséltem neki a dolgokat.
– Szupi! Peti tényleg nagyon rendi. Sajnálom, hogy utáltam,
amikor Doriánnal jártam.
– Már rég elfelejtette! – mondtam. – Milyen volt a
képregényes mangavásár? – érdeklıdtem.
– Juj, naon jó – kezdte mesélni, aztán felsorolta, hogy miket
szerzett. Igazából egy szót sem értettem belıle, de örülök, hogy
örül.

Peti: 5/5 – kedves. Remélem, jó barátok leszünk. ?
Arnold: 5/1 – nem tudom, lehet, hogy berágott valamiért, mert
üzentem neki, és nem írt vissza.
Cortez: 5/? – hagyjuk…
Tévé: 5/1 – ritkán nézem, és most már tudom, miért.
Kapcsolgattam egy ideig, de mindenhol helyszíneltek,
nyomoztak, boncoltak, ügynökök rohangáltak terroristák elıl…
És mindehhez hozzátartozik, hogy egy részt sem láttam még
semmibıl…
Odaát: 5/4 – Virág itt hagyta nekem, de nélküle nem merem
nézni. Azért ijesztı.
Megyek olvasni: 5/5 – kiszenvedtem magam.


Február 5., péntek

Reggel izgatottan ébredtem. Persze nem a suli miatt, hanem az
esti színház hozott lázba. Mondjuk, Arnold tegnap nem igazán
beszélt velem, sıt, Vladár rajzon nem engedett javítani, úgyhogy
továbbra sincs netem. Duplaangollal kezdtünk, és Mr. O’Realy
kérte, hogy vegyük fel az asztalokon lévı fejhallgatókat, és
hallgassuk meg, amint két ember az idıjárásról beszélget. A
mögöttünk lévı négyes padsorból folyamatos röhögés hallatszott,
úgyhogy sejtettem, hogy Cortezék mással vannak elfoglalva.
Egyszer hátranéztem, de a pad alatt csináltak valamit. A tippem,
hogy Dave mobiljával szórakoztak.
Virág nyitott szemmel aludt mellettem. Egy ideig hallgattam a
fejhallgatóból szóló beszélgetést, majd, mikor kinyílt az ajtó,
izgatottan figyeltem, ahogyan Arnold leül mellém.
– Hol tartunk? – kérdezte. Megmutattam neki a tankönyvben,
mire bólintott, és a továbbiakban ügyet sem vetve az órára,
elıvette a regényét, és olvasni kezdett.
– Figyelj – toltam le a nyakamra a fejhallgatót. Arnold kérdın
felém fordult. – Haragszol rám?
– Nem.
– Pedig úgy veszem észre…
– Nem haragszom, csak néha nehéz követni téged – jegyezte
meg.
– Hő. Kiismerhetetlen vagyok? – csillant fel a szemem. De jó,
végre meg nem értett, kiszámíthatatlan lány lehetek. Arnold
pislogás nélkül meredt rám, aztán végül nem bírta tovább, és
elnevette magát.
– Ezt nem mondtam.
– Kár.
– Ki ez a fiú? – váltott át komolyra.
– Csak egy ismerıs. Szilveszterrıl…
– Jó eseménydús lehetett az az este – tőnıdött, nekem pedig
összeszorult a torkom.
– Nem is hinnéd, mennyire – motyogtam. – Akkor este
színház?
– Persze. Anyuval felveszünk.
– Oké – mosolyodtam el.
– Miss Rentai! – szólított fel a tanár, én pedig zavartan
felkászálódtam. Azt kérte, ismertessem a párbeszéd lényegét,
mire hebegtem valamit arról, hogy nem értettem jól. Mindenki
felém fordult, persze Kinga majd kiesett a padjából, annyira
jelentkezett, de nem súgott volna. Mr. O’Realy szólt, hogy
figyeljek jobban, aztán miattam újra meghallgattuk az egészet.
Kaptam pár „kösz, Reni”-t meg néhány összegyőrt szalvétát, de
összességében eltelt az óra.
Ofıórára Haller megviselten érkezett. Komolyan, annyi panasz
érkezett ránk a héten, hogy szegény ofı öregedett vagy tíz évet.
– Még egyszer. A Jeanne d’Arc-szobrot beöltöztetık kihozzák
az ellenırzıjüket. Bernáth és Haraszti, örülnék, ha beismernétek
– közölte az ofı. Jó, nyílt titok volt, hogy ık tették. Végül Andris
és Robi taps és füttykoncert közepette kivitték az ellenırzıket.
Lassan nem fér bele több intı. No comment.
– Felmayer, az ellenırzıdet! Három szaktanár jelezte, hogy
mobiltelefont használsz a tanórákon. Ebbıl elég! – folytatta az
ofı.
Ilyen és ehhez hasonló témákkal ment el az óra elsı fele.
– Szeretném megdicsérni Arnoldot, Jacques-ot és Gábort,
amiért rájuk egyáltalán nem érkezett panasz.
– És Reni? – üvöltötte be Zsolti.
– Rajzóra – suttogtam idegesen.
– Nagy Zsolt, elıször is ne üvölts! – szólt rá az ofı. –
Másodszor, valóban papírt ettél Gazdag tanárnı óráján?
– Ez a fogyókúra kikészít – vonogatta a vállát Zsolti, és
összeröhögött a többiekkel.
– Tanár úr, hogy lehet, hogy engem nem soroltak azok közé a
diákok közé, akikre nem érkezett panasz? – térdelt fel Kinga a
székére, hogy átkiabálja az osztályt.
– Nos, Kinga, Farkas tanárnı szerint fenyegetıztél, amiért 4/5
lett a feleleted földrajzórán.
– Nem! – rázta a fejét határozottan. – Nem fenyegettem,
hanem megpróbáltam jobb belátásra bírni…
– Különben? – röhögött fel Zsolti.
– Különben fogd be! – förmedt rá, mire az ofı széttárt
karokkal motyogott valami olyasmirıl, hogy „kezdünk teljesen
megvadulni”.
Ezek után a teremben lévı plakátokról volt szó, hogy miket
tegyünk ki. Hát, óra végéig olyan hangzavar volt, hogy egy
kukkot sem értettem.
– Elég legyen! Akkor jövı hétre mindenki hozzon plakátot, és
megszavazzuk, melyikek kerülnek ki. Hahó, még beszélek! –
próbálkozott az ofı, de mivel már csengettek, és Andris és Robi
beismerésével megszőnt a terembüntetésünk, csordaként
tódultunk ki a terembıl.
– Vissza. Ott van Dorián – toltam vissza Virágot az ajtóból,
amikor észrevettem, hogy az emós fiú a folyosón koslat.
Vártunk pár percet, aztán újra kilestem.
– Tiszta a levegı – mondtam, és Virággal együtt lementünk
Arnold után az udvarra.
Pokoli hideg szél fújt, minden diák fagyoskodva, egyik lábáról
a másikra támaszkodva ácsorgott. A sulirádióból egy System of a
Down-dal szólt, de csak addig mehetett, amíg Máday dörömbölve
be nem ordított a stúdió ajtaján, hogy kitiltja a két sulirádióst, ha
nem tesznek be valami „normális, kevésbé hörgıs” zenét. Ezután
The Killers következett, aminek én személy szerint jobban
örültem, de láttam az árkádok alatt álló Ricsin, hogy megviseli a
zeneváltás. ?
– Sziasztok – lépett hozzánk Karcsi. A kilencedikes srác
szemüvegének a fél lencséje be volt törve. Pókhálószerően futott
a repedés az üvegen.
– Mi történt a hemüddel? – ugrándozott Virág. Azért, hogy ne
fázzon. Vagy nem tudom, Virág boldog lány (újabban), úgyhogy
szokott csak úgy ugrálni.
– Tesi elıtt valaki ráült az öltözıben – mesélte szomorúan
Karcsi a nap sztoriját. Mármint szerinte a nap sztoriját.
Ingerszegény környezet, ez lehet az oka. ?
Hazaérve gyorsan elkészültem, aztán vártam, hogy Arnoldék
értem jöjjenek. Apu közölte, hogy „csini vagyok”, pedig csak egy
szimpla, fekete szoknyát vettem fel garbóval és csizmával, ami
színházba elegáns, de nem túl feltőnı.
A darab csodálatos volt, minden pillanatát eveztem. A Godot-
ra várva amúgy is hatalmas kedvencem, meg a színházat is
imádom, így ámulattal néztem végig. Mikor hazaértem, még
mindig a hatása alatt voltam, aztán küldtem egy „köszönöm,
szuper volt, imádtam, nagyon jól éreztem magam” sms-tArnoldnak. Pár másodperc múlva jött a válasz. „Igazán nincs
mit.” Tipikus Arnold-válasz. Letettem az asztalomra a jegyet,
hogy majd a hétvégén felteszem a tükrömre, mert Virág
megígérte, hogy nyomtat nekem képeket, és akkor majd
dekorálunk! ?

Ofıóra: 5/1 – hő, tényleg egyre balhésabbak a fiúk. ?
Gábor: 5/1 – ma, amikor az ofı meg akarta dicsérni, amiért
nincs rá panasz, akkor vettük észre, hogy nem is jött suliba.
Jacques szerint két napja torokgyulladással otthon maradt. Juj.
Ciki.
Cortezék: 5/3 – hétvégén próbálnak, meg valami meccset
néznek majd együtt. İk négyen meg Viki. Hurrá.
Godot-ra várva: 5/5* – Wooow. No comment.


Február 7., vasárnap

Ma reggel anyuval bementem dolgozni a meteorológiai
intézetbe, aztán kora délután Virág átjött, és hozott egy csomó
mindent. Régi tinimagazinokat, utazási katalógusokat meg
nyomtatott képeket. Miközben beraktam egy CD-t (a
megunhatatlan  Hard Day’s Night  albumot), egész jól
elszöszöltünk a tükrömmel.
– Figyi, kinyomtattam, de nem tudtam, hogy erre gondoltál-e –
mutatott Virág felém egy fotót. Még Virág csinálta
kilencedikben, mobillal, és csak nemrég jutott eszembe, hogy van
ilyenünk. A képen Arnolddal vagyunk. Én a padomban ülök, ı
rajta, és mindketten a kezében tartott könyvet nézzük. Szeretem
ezt a fotót, és most, hogy tudom, Arnold hamarosan elmegy, még
inkább szükségét éreztem, hogy kitegyem a tükrömre. Csak egy
éve készült, mégis, annyira nagyon mások vagyunk a fotón. Szép
emlék.
– Igen, ez volt az! – vettem el tıle, és feltettem a tükrömre,
középre, az Abbey Road matrica mellé.

Én éppen az Eiffel-torony fotóját vágtam ki az egyik utazási
katalógusból, Virág pedig egy csoportképet nézegetett, amikor
hirtelen megkérdezte:.
– Szerinted helyesek a fiúk az osztályban?
Meglepett a kérdése, úgyhogy letettem az ollót, és a képre
meredtem. Cortez állt középen, menın, amerikaifoci-mezben, bı
gatyában és deszkás cipıben. Mellette Ricsi, tetıtıl talpig
Adidas-ban, raszta haja elırelógott. Kétségtelenül ık ketten a
leghelyesebbek a suliban. Mellettük Zsolti (még kissé
kövérebben, mert év eleji a kép) meg Dave, zakóban és
farmerben. A kép szélén Andris és Robi, éppen egymás kezébıl
tekerik ki a PSP-t. Nekik sokkal hosszabb most a hajuk, mint
mikor a kép készült, így elmosolyodtam, amikor láttam, milyen
fura volt a rövid frizurájuk. Még csak kezdetleges rockerek
voltak. ? A kép másik szélén Jacques ácsorgott, mellette Gábor,
akinek Zsolti feltett keze kitakarja a fejét. A fotón egyébként még
Kinga és Virág is szerepelt, és én csináltam a mobilommal,
valamikor szeptemberben.
– Hát – néztem meg újra a fiúkat a fotón. – Aha, szerintem
helyesek. És szörnyen menık – tettem hozzá, le sem véve a
szemem a középen álló négyesrıl. – Miért kérdezed?
– Csak úgy – vonogatta a vállát Virág, aztán a kezébe vett egy
Bravóból kivágott Odaát képet. – Wooow, Jared – mutatta fel, én
meg elnevettem magam.
Délután megcsináltam a házikat, Virágét is, mert ı egész nap
sms-ezett(!), aztán készítettünk popcornt, és Odaát maratont
rendeztünk. ?

A tükröm: 5/5* – tök szép lett. Kép Virágról és rólam
(mobillal magunkat fotózzuk a tükörben), fotó, amin Arnolddal
ülök, kivágott Párizs képek, pár fénykép, ami a teremben készült,
Odaát, színházjegy és… és az elmaradhatatlan Cortez manga.
Mert hát annak ott a helye. Akkor is

Február 8., hétfı

Tudtam, hogy ma elkezdıdik a Valentin-hét a Szent
Johannában, így mikor beléptünk a suliba, rögtön kerestem a
diákokon a tavaly megismert szilikon karkötıket. Bár a
sulirádióból üvöltött a Love is in the Air, a büfében kígyóztak a
sorok, egy hervadt karkötıt sem láttam senkin. Illetve mégis. De
az már az ultraszánalmas kategória. Ugyanis Edina felvette a
tavalyi karkötıket, remélve, hogy beleszámít az ideibe. Hm. Hát
erısen benézte, ugyanis szó sincs semmilyen karkötırıl. Ezt a
suliboxokhoz érve azonnal megtudtuk. Minden szekrénybıl
kilógott egy szórólap, így a sajátunkhoz odaérve, Virággal
megfogtuk a papírokat, és egymással szemben állva olvasni
kezdtünk.
„Valentin-hét a Szent Johannában! Vásárolj a büfében egy
post-it tömböt, és ragaszd a barátod szekrényajtajára az üzeneted!
Gyere el pénteken a Valentin-bálra. Hölgyválasz! Megjelenés
kizárólag párban!”
– Hő – néztünk össze Virággal.
– Nézzük meg a szekrényeket! – ragadta meg a karom, és
elhúzott a folyosón, hogy csekkolhassuk, ki kapott már Valentin
cetlit. Csupán két szekrényen volt post-it. Cortezén és Ricsién.
Elıbbién 3(!!!). És még csak reggel fél nyolc múlt. Hét végére
szerintem egymásra tudják már csak ragasztani.
Lesétáltunk a büfébe, és beálltunk a sorba. Virág egy pink
post-it tömböt választott, én pedig egy sötétzöldet. Visszaérve a
terembe már ténynek számított, hogy a suliban tombol a post-it
láz. A folyosókon mindenki öntapadós tömbbel rohangált,
ólálkodtak  a  szekrényajtók  körül,  de  voltak,  akik
elkomolytalankodták, mint pl. Andris és Robi, akik egymás
hátára ragasztgattak mindenféle üzenetet. Mire felértünk a
folyosóra, már a szekrényajtómra volt ragasztva egy világoskék
lap, amitıl a szívem a torkomba ugrott. Remegı térdekkel
indultam a suliboxom felé, Virág pedig támogatóan megszorította
a kezem. Nem attól, akitıl vártam (persze hogy nem!), de azért
nagyon jólesett, hogy gondolt rám. Jacques-tól kaptam. Még
csengetés elıtt gyorsan felragasztottam egy post-itet a
szekrényajtajára, és ráírtam, hogy „Boldog Valentin-napot! Reni”
Bementem a terembe, és azonnal megköszöntem személyesen
is Zsáknak, majd, mivel hölgyválasz van, megkérdeztem, hogy
jönne-e velem a Valentin-bálra. Szegény Jacques szinte könnybe
lábadt szemmel mondta, hogy borzasztóan szívesen jönne, de
péntek délután elutazik a nagyszüleihez a hétvégére. A fenébe.
Jacques az örök kísérım a Szent Johannás bulikon. Most mi lesz
velem? Megnyugtattam, hogy semmi gond, majd legközelebb,
aztán gondterhelten körbenéztem. Cortez a padján ült és kólát
ivott, Virág meg éppen elkobozta tıle a kupakot, mert győjti. Az
ajtóban megjelentek az a-s lányok, élükön Edinával.
– Cortez! – szólalt meg élesen Edina, mire mindenki
odafordult.
– Mi van? – kérdezett vissza Cortez nem túl kedvesen, de
természetesen engem levett a lábamról a flegma stílusa.
– Megkérdeznéd Zsoltit, hogy eljönne-e velem a buliba?
– Kérdezd meg te – vonta meg a vállát Cortez értetlenül, mire
mindenki elkezdett nevetni. De ciki, még mindig féltékennyé
akarja tenni Cortezt. Ez a lány egyszerően nem érti meg, hogy
nem érdekli!!! Na jó, pont én beszélek… mindegy.
Edina lángvörös fejjel motyogott valamit arról, hogy jó, akkor
majd ı megkérdezi, mire Dave letette a telefonját, és közbeszólt.
– Nem lehet. A fellépık külön jönnek – szólt.
– Télleg? – ujjongott Virág. – A Jalapeno fellép a bulin?
– Igen, sikerült leszerveznem – fontoskodott Dave, mintha
csak a Royal Albert Hallba sikerült volna fellépést intéznie. ?
– És akkor az egész együttes bandaként érkezik? – érdeklıdött
tovább Virág.
– Igen, Cortez, Ricsi és Zsolti nem vesz részt a
hölgyválaszban, mivel ık zenészek. Mint menedzserüknek,
nekem sincs idım ilyesmivel foglalkozni, tehát én is egyedül
érkezem. Sajnálom, lányok, nem csaphattok le rám – fordult
körbe Dave sajnálkozva. Mindannyian (Kinga, Virág, az a-s
lányok és én) furán néztünk rá, jelezve, hogy annyira nem törtükmagunkat azon, hogy elhívjuk. – Nyugi, lányok, majd
legközelebb… – tette hozzá Dave.
– Mindenképp – gúnyolódott Kinga, aztán belemerült a lovas
jegyzetfüzetébe.

Irodalom utáni szünetben két kilencedikes lány toporgott az
ajtóban, Cortezt keresték. Egyikük szerette volna elhívni, a másik
pedig támogatóan elkísérte. Cortez afféle „hosszú hét lesz”
sóhajjal bólintott Dave felé, aki felállt, és az ajtóhoz ment.
– Mint Cortez személyi asszisztense, szeretném közölni, hogy
egyedül, zenészként jön a bulira.
– De akkor itt lesz? – csillant fel a lány szeme.
– Igen. A koncerten láthatjátok. Itt a Facebook-, MySpace-,
Twitter és iWiW-oldal. Csekkoljátok – nyomott Dave a lányok
kezébe egy-egy nyomtatott szórólapot. Most, hogy már nemcsak
menedzser, személyi edzı, hanem személyi asszisztens is, Dave a
fejébe vette, hogy kéne neki még egy telefonszám, hogy minden
ügyben külön kereshessék. ?
A folyosón sétálva láttam, hogy már három post-it van a
szekrényajtómon, ezért izgatottan megnéztem ıket. Sajna még
mindig nem AZ a matrica volt ott, de továbbra is nagyon örültem,
fıleg, hogy láttam, másoknak már minimum öt post-it virított az
ajtaján. Leolvastam az üzeneteket: „Boldog Valentin-napot!
Karcsi” és „Besztfreeeeend! Hepi Vdéjt. Virág xD”.
Elıhalásztam a zsebembıl a tömböm, ráfirkantottam mindkét
lapra, majd elıbb Virág szekrényére tettem, aztán megkerestem
Karcsiét is. Szegénynek csak két lap volt a szekrényén, az egyik
az enyém, a másik meg egy „Hülye vagy, Potter” feliratú. Juj.
Arnold éppen csengetés elıtt érkezett (rekordkésés, az egész
elsı óráról lemaradt), úgyhogy gyorsan elmeséltem neki a post-it
ırületet.
– És ez azért jó, mert? – kérdezte némi tanakodás után.
– Barátság post-it! – lelkesedtem. – Az elıbb tettem a tiédre is.
– Köszönöm. Viszonoznom kéne? – húzta el a száját. Arnold
totál antiszoc, sosem vesz részt szívesen az ilyen dolgokban.
– Hát, elvileg igen, de amúgy nem. Tudom, hogy barátok
vagyunk… – vontam meg a vállam.
– Akkor ezek szerint nem kell kiragasztanom a szekrényedre is
ezt az amúgy is nyilvánvaló tényt.
– Nem – nevettem el magam.
– Köszönöm – biccentett.
– Viszont péntek este buli és hölgyválasz, és…
– Nem tudok eljönni – mondta.
– Jaj, de kár!
– De más biztosan szívesen jön veled.
– Nem hívok meg mást. Te vagy Jacques. Mindketten
leráztatok, úgyhogy ez most kimarad szerintem – szóltam, és
elhallgattam azt az apróságot, hogy Cortezt amúgy sem
hívhatnám el. Ha merném, akkor sem.
– Nem ráztalak le – mosolyodott el Arnold. – Nem leszek
itthon.
– Hogyhogy? – csodálkoztam, aztán lesütöttem a szemem. –
Párizsba mész?
– Igen, van néhány papír, amit alá kell írnom, plusz a
nyelvvizsga miatt, meg megnézem a kollégiumot is…
– Mikor jössz vissza?
– A jövı hét végén. Egy hétre megyek a szüleimmel, pénteken
indulunk – mesélte halkan.
– Értem – bólintottam, és igyekeztem nem elsírni magam.
– Na, ne csináld – emelte meg a fejem az államnál fogva. –
Kérsz egy ilyen… post-itet?
– Nem – nevettem fel hangosan.
Miután Ricsi lemásolta a fizikaházimat, órán bepróbálkozott
Gondosnál, és felajánlott neki egy „kedvenc tanárom” post-itet.
Mivel Gondos amúgy is rajong Ricsiért és a tudásáért (?),
örömmel elfogadta, sıt… a háziját leellenırizve adott egy ötöst
is. Na, ennyi kellett, Ricsit mindenki „csókosnak” nevezte, de ı
nagyon okosan csak bólogatott, mondván, hogy csinálják utána.
Természetesen ezek után mindenki próbált a tanároknál
bevágódni az öntapadós lapokkal, úgyhogy Dave szerint Ricsinek
szabadalmaztatnia kéne az ötletét, mert zseniális. ?
Tesi után kifáradva (békaugrálás, te jó ég) mentünk fel a
suliboxunkhoz Virággal, és szomorúan láttam, hogy nem nıtt a
post-it lapjaim száma. Továbbra is három volt, Virágtól, Zsáktól
és Karcsitól. Virágnak pedig kettı. Egy tılem, egy pedig fordított
„R” bető aláírással.
– Az ki? – csodálkoztam.
– Csak egy rajzszakkörös – legyintett Virág, és úgy láttam,
elvörösödött. Nem is említette, hogy van valaki a rajzon, akivel
jóban van. ?
Hazaérve rögtön beszámoltam anyunak a Valentin-ırületrıl.
– De kedves! És akkor öntapadós lapokat ragasztgattok
titokban egymás szekrényére?
– Igen. És nekem már van három! – meséltem örömmel.
– Gratulálok! És az soknak számít? – kérdezte anyu izgatottan.
A konyhapulton ültem, és a sarkammal rugdostam a szekrényt.
– Attól függ. Corteznek huszonhárom van, Ricsinek tizenhét,
de hát ık nagyon menık – vonogattam a vállam. – De Kingának
is van már tizenöt. Persze felszegett fejjel mászkált egész nap, és
úgy tőnik, nagyjából elégedett a népszerőségével – meséltem.
– Nem baj, majd neked is lesz sok. Biztos vagyok benne, hogy
sok kis barátod van az iskolában… – vigasztalt anyu.
Hát, nem is tudom. Az olvasókörösöktıl talán kapok párat.
Meg a szerkesztıségtıl… de ennyi. Maximum tíz post-itet
szerezhetek. Maximum.

Valentin-hét: 5/5 – jópofa és tök jó ötlet ez a post-it.
Sulirádió: 5/4 – csupa szerelmes dal. A fiúk tüntetnek, a
lányok örülnek. És volt Oasis is! De jóó.
Cortez: 5/5* – hát, talán nyomok majd egy post-itet a
szekrényére a hét vége felé. Ha lesz még hely. Pff.
Ricsi: 5/5 – Gondos totál odavan érte. Ha tudná, hogy Ricsi
még a periódusos rendszert sem ismeri fel. ?
Arnold: 5/3 – pénteken elutazik egy hétre.
Kiskutya: 5/2 – vacsora elıtt Virággal megsétáltattuk. Kértem,
hogy adjon neki „normális” nevet, de azt mondja, még
gondolkozik, hogy ki után nevezze el. ?
Net: 5/3 – nem tudom. Nem is hiányzik. Inkább megyek
olvasni…?

Február 9., kedd

Valentin-hét, második nap. Reggel Cortez, Ricsi, Dave és
Zsolti körül mindenfelé lányok kis csoportja ácsorgott.
– Sziasztok – köszöntem oda.
– Csoki – köszönt vissza Zsolti. Vagy valami olyasmi.
– Ren, kész van a bioszházid? – nézett rám Ricsi álmosan.
Amikor szó nélkül meredtem rá, megrázta a fejét, és hozzátette. –
Jó, igazából azt akartam kérdezni, hogy odaadod-e…
– Persze – vettem ki a táskámból mosolyogva a spirálfüzetem,
és a kezébe nyomtam.
– Renáta, talán ez az oka annak, hogy az osztályunkban senki
nem hajlandó házit írni! – lépett oda hozzánk Kinga, és szigorúan
meredt a társaságra.
Csak megvontam a vállam, mert a zord februári reggelen
egyáltalán nem volt kedvem vitába szállni Kingával. Ha nekem
megvan a házim, miért ne adnám oda, hogy másolják le? Én
úgyis megírom, felılem másolják csak. Ráadásul a fiúk
elmondása alapján nem volt idejük a sulival foglalkozni, ugyanis
valami szörnyen izgalmas részt néztek a neten valami
krimisorozatból… ? Kinga, látva, hogy nem reagálok a
piszkálódására, új témát keresve körbenézett. Hamar megakadt a
tekintete a körülöttünk ólálkodó lányokon.
– Mi van itt? „Imádlak, Cortez” pólót osztogatnak?
– Ne is mondd – rázta a fejét Dave. – Egyszerően nem értik
meg, hogy Cortezt nem lehet elhívni a pénteki bulira. A lányok
totál bevadultak a hölgyválasztól…
– Úgy látszik, Cortez, a rajongóidnak nem túl magas az IQ-
szintje.
– Kinga, csak néhány másodperced van, hogy leakadj rólam –
nézett fel Cortez egy pillanatra.
– Hő, de harapósak vagyunk ma reggel – morogta Kinga
unottan, aztán látva, hogy Cortez nem partner, inkább Zsoltit
kezdte piszkálni, aki sovány joghurtot ivott.
– Na, és te kit hívtál el? Telivért? – röhögött Zsolti, aztán,
mikor jeleztem neki, hogy kicsit törölje meg a száját, a kabátja
ujjával agresszíven megdörzsölte az arcát. Kinga, mint mindig,
amikor Olivérrel piszkálták, mérgesen ráförmedt.
– Olivér, a neve Olivér! És ha tudni akarod, nem fog eljönni,
mert edzése van. Éppen ezért természetesen én sem veszek részt a
Valentin bulin. Hogyan is hívhatnék el mást, amikor ı a barátom!
– dicsekedett Kinga. Na ja, a társaságunkban csak neki volt
barátja, így Virággal lehajtott fejjel bámultuk a vizes, fekete
aszfaltot, mintha csak baromi érdekes lenne. Sajna Kinga látta
rajtunk, hogy kínos témát érintett, és szokásához híven ki is
használta a helyzetét. – Na, és ti?
– Senki – ráztam meg a fejem, mire mindenki csodálkozva
nézett rám. Oké, lúzer vagyok, de azért ennyire nem kéne
ledöbbenni, hogy nincs kit elhívnom.
– Neményi? – ráncolta a homlokát Kinga.
– Nem lesz itt – legyintettem.
– Na és te? – fordult Kinga Virághoz. Hamar túltette magát a
válaszomon. Mindegy.
– Nem tudok senkit elhívni – felelte Virág lebiggyesztett
szájjal.
– Ugyan, biztos van valami kifestett emós fiú, aki eljönne
veled – gúnyolódott Kinga.
– Szerintem sokkal inkább Reni esete a kifestett emós fiú –
szólalt meg hirtelen Cortez, mire döbbenten odakaptam a fejem.
– Mi? – kérdeztem értetlenül.
Ricsiék röhögtek egy sort, Cortez pedig nem válaszolt, csak
tovább nyomkodta a zenelejátszóját. Ezek után úgy döntöttem,
inkább bemegyek a suliba. Megragadtam Virág karját, és
felhúztam a lépcsın. Pechemre Kinga is jött velünk.
– Renáta, ez nem volt rossz – bólogatott Kinga elismerıen.
– Mi?
– Fogalmam sincs, honnan szedted azt a pojácát, de Cortez jó
mérges miatta. Látod, tudsz te, ha akarsz!
– Mi? – néztem furán, aztán rájöttem, Cortez és Kinga is
Petirıl beszél. – Hé, ı nem pojáca – mondtam ki hirtelen, ami
elıször eszembe jutott.
– Tökmindegy – legyintett türelmetlenül. – Végre nem Cortez
körül forog a világ. Egyébként meg kell hagyni, pocsék az
ízlésed. Az a gyerek sminkeli magát!
– Peti csak egy ismerısöm – magyaráztam. Kinga egy afféle
„ja, persze” pillantással rám hagyta a dolgot, aztán, mintha csak
eszébe jutott volna valami, hirtelen megállt, aminek
következtében mi is megtorpantunk. – Ha nem jöttök pénteken a
bulira, akkor mit csináltok? – vonta fel ijesztıen magasra a
szemöldökét.
– Hát – kezdtem, és összenéztünk Virággal. – Úgy terveztük,
hogy tartunk egy „kontrát” nálam.
– Kontrát? Anti-Valentin-napot? Nem rossz. Mi a program?
– Jaa, semmi komoly – vágtam rá azonnal. – Csak Virág átjön,
és két liter kóla meg vajas popcorn társaságában nézünk néhány
csöpögıs, romantikus filmet – mosolyodtam el.
– Elég szánalmas – jegyezte meg Kinga.
– Tudom. De hát nincs barátunk, a Valentin-nap nekünk nem
sokat jelent, szóval sok-sok csoki és sírás a Szerelmünk lapjain. –
nevettünk össze Virággal. Kinga megvetıen meredt ránk. – Ha
van kedved, akkor gyere te is – invitáltam, Virág pedig a
szívószálát rágcsálva vadul bólogatott.
– Na persze, majd pont veletek töltöm a péntek estét… –
vigyorgott Kinga gúnyosan.
– Jó, csak egy ötlet volt. Mindegy.
Virággal vettünk a büfében két narancslevet és két brióst,
aztán felmentünk a lépcsın. A folyosón egy csomóan voltak,
persze, a szekrények miatt. Elhaladtunk Cortez és Ricsi szekrénye
mellett, de nem láttunk oda, mert akkora tömeg győlt köréjük,
hogy képtelenség volt rálátni az ajtókra. No comment. A miénk
körül persze senki nem ólálkodott. Továbbra is csak három post-it
árválkodott az ajtómon.
– Ez megint kezd ciki lenni – sóhajtottam.
– Ühüm – bólogatott Virág.
– Figyelj, szerintem én teszek post-itet mindenkiére –
közöltem egyszerően. – Valentin-hét van, ez errıl szól.
– Oki, akkor én is.
Csengetésig a teremben Virággal a post-it tömbünket írtuk.
Illetve én névre szólóan megcímeztem az egymás alatt lévı
öntapadós lapokat, Virág pedig az ujjára rajzolt egy kinyújtott
nyelvő smileyt (:P), és nyomdaként használva a bırét, minden
oldalra nyomott egy mintát. Annyira örült a felfedezésnek,
miszerint feltalálta az ujjnyomdát (?), hogy nem akartam
elrontani a kedvét Guttenberg nevének említésével. ? Monsieur
Durand-nal francia kultúrán a francia gyarmatokról tanultunk,
ami nagyon érdekes téma, úgyhogy örültem, hogy kaptunk belıle
házinak egy beadandót. Jó, a többiek annyira nem lelkesedtek,
szóval én inkább csendben virultam, egy csomó jó ötletem van,
színes, nyomtatott lapok, térképekkel és ábrákkal… Oké, talán
ezért tartanak strébernek. Mert lázba hoz egy beadandó.
Ingerszegény környezet, én mondom.
Szünetben a zöld post-it tömbömmel jártam a folyosót, és
rátapasztottam az összes osztálytársunk szekrényére a Valentin-
üzimet. Illetve majdnem az összes szekrényre. Egy emberé
annyira tele volt, hogy egymásra ragasztott cetlik bontották az
egész ajtót. Szívecskék, xD-k, „Lájk” feliratok és millió, millió
lánynév. Cortez szekrénye. Mivel igazságtalanságnak éreztem
volna, ha pont ı nem kap (na meg feltőnı is, nem?),
csengetéskor, a terembe lépve odamentem hozzá. Éppen Dave és
Ricsi mellett állt, és valamirıl beszélgettek.
– Cortez – szólítottam meg, mire felém fordult, és kérdın
nézett rám. – Már nem fért a szekrényedre – téptem le a tömböm
felsı lapját, és a pólójára nyomtam, a vállához. Ez elég durván
sikerült, mindenki felénk fordult, és már kissé meg is bántam,
hogy ilyen gorombán adtam át a post-itet, de eléggé kiborított a
szekrényének látványa. Cortez leszegett állal nézte a fekete
pulcsiján lévı zöld öntapadós cetlit, aztán elröhögte magát.
– Kösz – mondta, majd elıhalászta a farmerja zsebébıl a kék
post-it tömböt (elég vastag volt, még nemigen használhatta),
letépte a legfelsı cetlit, amire egy C bető volt firkantva, majd
hasonló mozdulattal, mint én, ráragasztotta a pulcsimra. – Neked
is „boldogot” – tette hozzá. Mosolyogva megvontam a vállam, és
megfordultam. Hát, akkor kábé így állunk. Ezt jó tudni. De hogy
is?
Ebédszünetre már elég sok post-it lett a szekrényemen.
Úgyhogy egészen feldobódtam.
– És Andris és Robi is tett a szekrényemre, pedig azt hittem,
ık elkomolytalankodják. Jó, lehet, hogy koponyát rajzoltak a
lapokra, de végül is kedvesek, nem? – kérdeztem. Arnoldot. Aki
annyira nem lelkesedett.
– De, Reni, ez fantasztikus – vágta rá cinikusan. Jó, lehet,
hogy Arnold nem jön lázba pár papírtól. Lehet, hogy neki van
igaza. De hát Valentin-hét van! Mindenki bezsongott, a
sulirádióból üvöltött a Baby One More Time Travis-feldolgozása
(szeretem), a forrócsokis poharakon a papírfül szívecskés… Tök
jópofa az egész.
– Mit olvasol? – váltottam témát, de közben már meg is
néztem az Arnold kezében tartott könyv gerincét. Álmodnak-e az
androidok elektronikus bárányokkal? Hő, a címe nagyon klassz.
Arnold pár szóban elmondta, hogy Dick zseniális mővét
egyszerően nem tudja letenni, én meg áhítattal hallgattam, amikor
Virág beleszólt.
– Ajj már, ez nem is az! – közölte. Arnolddal mindketten furán
néztünk rá. Virág és a könyvek? Érdekes gondolat.
– Mi nem az? – kérdezte Arnold, mivel úgy tőnt, Virág csak
ennyit akart megjegyezni.
– Én láttam már ezt. A szárnyas fejvadász. Ez egy film, nem
könyv… – mesélte izgatottan. Arnold sóhajtva csóválta a fejét.
Sokszor tesz így, amikor Virággal próbál szót érteni.
– Virág, a könyv volt elıbb, aztán megfilmesítették.
– De nem, mert én tökre rég láttam. Még apuval. Gyerek
voltam. Emlékszem, úúúgy féltem – mesélte, miközben
összevissza ugrált, hátha felmelegszik és kevésbé fázik.
– Valóban, Virág, a film is régi. Azonban a könyv elıbb
íródott. Értelemszerően – magyarázta Arnold.
– Neem, már totál retró.– De a könyv elıbb íródott, mivel ebbıl készítették a filmet –
próbálkozott tovább Arnold, de Virágot nehéz meggyızni. İ
állította, hogy nem, és kész. ?
Mosolyogva hallgattam a szokásos „eszmecserét”, közben
pedig odalestem az árkádok alatt álló társaságra. A fagyos szél
csípte a szemem, a kezemben tartott forrócsoki már kihőlt. Cortez
középen állt, a falat támasztotta, mellette Dave és Zsolti vihogtak
valamin. Másik oldalán Ricsi, aki éppen felénk nézett.
Odaintettem neki, mire biccentett egyet, aztán elfordult. A
sulirádió megállás nélkül szólt, én pedig sóhajtva elkaptam a
fejem Cortezrıl, akihez éppen az a-sok mentek oda valami
ürüggyel. „Hit me baby one more time”. Na ja. Pontosan.
Utolsó órán Barka maratonit diktált (törin mindig
ínhüvelygyulladást kapok), úgyhogy a csengı megváltás volt
számunkra. Mondjuk, a tanárnı még mindig diktált, a többiek
pedig komolyan vették az óra végét, szóval már pakoltak, meg
sokan ki is mentek a terembıl, én azonban leírtam mindent. Virág
tanácstalanul ácsorgott mellettem, és a hajában lévı enyhe
hullámot tanulmányozta a telefonja kijelzıjén, amikor
megrezzent a készülék. Azon nyomban maga elé kapta, és vadul
nyomkodni kezdte.
– Apukád írt? – néztem fel rá egy pillanatra, majd gyorsan
kihúztam még sárgával a törifüzetemben lévı fejezet címét. Éljen
az átláthatóság. ?
– Ööö. Ühüm – biccentett Virág, és annyira sms-ezett, hogy
kifelé menet nekiütközött az ajtófélfának.
Kivettük a szekrényünkbıl a kabátokat, aztán amikor
becsuktam az ajtót, hirtelen Kinga bukkant elı mögüle. Utálom,
amikor ezt csinálja. A frászt hozza rám!
– Megkaptam a post-it cetliteket – közölte habozás nélkül. –
Bájos – tette hozzá unottan.
– Gondoltuk, Valentin-hét van, teszünk az osztálytársak és
ismerısök szekrényére.
– Értem. Nos. Nesze – nyomott egy-egy világoslila cetlit a
szekrényünkre, amin ez állt: Kingától. Az üzenet és a hozzá
főzött „nesze” is szörnyen kedves volt. Olyan kingás.
– Igazán köszi – nevettem el magam kínosan.
– Gondolkodtam a dolgokon – mondta, ügyet sem vetve ránk
vagy bármire. – Amennyiben én választok filmet, és
fogyaszthatok chips  és popcorn helyett  diákcsemegét,
szénsavmentes ásványvízzel, akkor elmegyek péntek este
hozzád… – nézett rám Kinga, és sütött róla, hogy most nagy
szívességet tesz.
– Igazán lekötelezel – meredtem rá hitetlenül.
– Jó. De ha ez egy „anti-Valentin” buli, akkor átveszem a
szervezést.
– Kinga, ezen nincs mit szervezni. Csak átjöttök hozzám, és
filmezünk.
– Csak hiszed, hogy ezen nincs mit szervezni… – vigyorgott
öntelten.
Éppen vitába akartam szállni vele, hogy ez eleve a mi ötletünk
volt, szóval ne szóljon bele, amikor a folyosón elindult felénk
Dorián. Egyenesen felénk. Virág azonnal lehajtotta a fejét, és a
bakancsát tanulmányozta.
– Ne engedd, hogy rakjon az ajtómra – motyogta alig
hallhatóan, én pedig ösztönösen megszorítottam a kezét, és
felszegett állal vártam, hogy Dorián odaérjen hozzánk. Kinga
csípıre tett kézzel állt és összehúzott szemmel figyelte az
eseményeket. Hát persze hogy nem marad ki semmibıl.
– Odaengednétek? – kérdezte Dorián tılem és Kingától. Pont
Virág szekrényajtaját takartuk.
– Ööö, figyelj csak – kezdtem zavartan.
– Húzzál el innen, amíg szépen mondom! – vette át a szót
Kinga, és még én is megrémültem tıle. Te jó ég! Kinga totál
pszichopata.
– Szeretnék ragasztani egy post-it lapot Virág szekrényére.
Ugye nem bánod? – fordult Virág felé, és próbálta elkapni a
tekintetét, ı azonban csak lefelé nézett, egyáltalán nem reagált.
– Dorián, szerintem ez nem jó ötlet. Kérlek, most menj el –
mondtam halkan, mert nem akartam durva lenni. Bezzeg Kinga!
– Mondd, alapozó ment a füledbe? Tőnés innen! Senki nem
kíváncsi rád! Na, indíts! – tapsolt kettıt, mire a folyosón sétáló
diákok felénk néztek. Dorián habozott pár pillanatig, aztán, látva,
hogy Kinga nem viccel, megfordult, és elindult vissza, a lépcsı
felé.
– Köszi – suttogta Virág zavartan, én pedig megsimítottam a
vállát.
– Elment – mondtam. Kinga idegesen nézett hol ránk, hol
pedig Dorián után.
– Idióta. Mit nem lehet ezen érteni? Nem kér, nem kér. Ennyi.
Virág, legközelebb válassz nálad okosabb fiút. Ne ugyanolyat…
– rázta a fejét. Attól függetlenül, hogy Kinga minden egyes
megnyilvánulása bántó, néha igazán jól jön a segítsége. Ha azt
segítségnek lehet nevezni, hogy szörnyen ijesztı tud lenni. ?
Hazaérve megcsináltam a házit, aztán beszámoltam anyunak a
post-itekrıl, hogy már tizenhárom van a szekrényemen! Plusz
egy. Ami a pulcsimon volt. Corteztıl. Az övét nem raktam ki a
szekrényemre (még a végén valaki lenyúlja), hanem este, vacsora
után betettem a Cortez-dobozomba, ahol olyan kincsek vannak,
mint pl: karkötı, zsepi, rágós papír… wow. Ez szánalmas. Na,
mindegy.

Valentin-hét: 5/5 – tökre sok post-item győlt már össze. ?
Cortez: 5/5* – kaptam tıle. A pulcsimra. Jó, mondjuk, csak
mert én is adtam neki, de akkor is. Összeillünk. Vagy nem.
Mindegy.
Dave: 5/3 – feltőnt, hogy rengeteg post-it virít a szekrényén.
De ugyanolyan színő. Kiderült, hogy Dave magának írogat. Ezen
nagyon sokat nevettem. ?
Vacsora: 5/1 – tejszínes penne. Édes volt. Azt hiszem, anyu
nem fızıtejszínt használt. Juj.
Pótvacsora apuval: 5/5* – késı este összefutottunk a
konyhában. Én csak egy almát ettem, apu viszont talált Túró
Rudit, aminek kifejezetten örült. Közben olyan mély témákról
beszélgettünk, mint „a Valentin-nap hülyeség”, „neeem, nem
ciki, hogy nincs kivel mennem a bulira” vagy éppen a
„kontrabulik mindig viccesebbek”. Persze ez mind nem igaz, de
jó volt szövetségest találni. ?

Február 10., szerda

Hő, ırült eseménydúsan indult a reggel. És most nem arra
gondolok, hogy vacilláltam, a kék kardigánom vagy a piros
bolyhos pulcsim cikibb-e (végül a kéket vettem fel), hanem arra,
hogy amikor apu kitett a sulinál, Cortezék társaságában Viki
ácsorgott. Na, igen. Az Avril-klón látványa mindig mínusz ezerre
csökkenti az egómat, de ez még hagyján. Csak lazán
odaköszöntem, és már mentünk is tovább. Az aulában Máday
ráordított Virágra, hogy vegye le a sapiját (valami színes, kötött
borzalom, fogalmam sincs, honnan szedte, mostanában fura
ruhákban jár), aztán, amikor a lépcsın ballagtunk felfelé, két lány
odaszólt, hogy „tök jó ötlet, megyünk”. Na, ezt egyáltalán nem
értettem, csak kérdın forgolódtam, mert még abban sem voltam
biztos, hogy nekünk szólnak, már el is tőntek. Mindegy,
megvontam a vállam, és tovább mentünk. Aztán jött az igazi
dráma. A folyosón, a szekrényünkhöz érve Virág riadtan kapta a
kezét a szája elé, és már akkor sírni kezdett, amikor én még fel
sem fogtam, mi történt. Na jó, Virág szekrényajtaján egyetlen
post-it sem maradt, tök üres volt az egész.
– Talán a szél fújta le – nyugtattam, de persze rögtön rájöttem,
hogy ez hülyeség. Minden más suliboxon ott virítottak az
öntapadós cetlik, egyedül Virágé volt tök üres.   – Ne sírj –
simítottam meg a haját, de Virág rendíthetetlenül szipogott
tovább.
– Mi történt, bezárt a krisnás bolt, ahonnan öltözik? – állt meg
mellettünk Kinga, és nem túl kedvesen Virág hogyléte felıl
érdeklıdött.
– Kinga, ne gonoszkodj már! – förmedtem rá mérgesen. –
Valaki leszedte Virág Valentin-üzeneteit.
– Dorián – vágta rá Kinga azonnal, és bosszúszomjas arccal
meredt a folyosóra, mintha csak ott lenne az emós srác.
– Igen, valószínőleg – bólintottam kelletlenül. Tuti, hogy ı
volt. A dög!
– Megyek és megkeresem – indult el Kinga, én meg
utánakaptam, és visszarántottam.
– Úgyis letagadja. Hagyd. Ne dühítsük fel még jobban. Elég
volt ez is – csóváltam a fejem, és komolyan kezdett elegem lenni
Virág exébıl. Jó lenne, ha lassan leakadna Virágról, mert ez így
egyre durvább. Virág tovább szipogott, és motyogott valami
olyasmit, hogy most elveszett minden üzenete, mire elıhalásztam
a zsebembıl a tömböt, és egy újat ragasztottam az ajtajára. Mivel
Kinga nyugodtan nézte a jelenetet, némán, a szememet forgatva
próbáltam jelezni, hogy talán kövesse a példám. Nem jött be.
– Mit forgatod a szemedet? – kérdezte idegesen. Kinga maga a
nagybetős Diszkréció!
– Nem segítenél? – sziszegtem mérgesen.
– Akkor azt mondd, ne csak bámulj – vette elı a saját tömbjét,
és unottan Virág ajtajára nyomott egy cetlit.
– Na, látod, már van kettı! Biztosan mindenki ragaszt neked
újat – mondtam mosolyogva.
– Jó, de az nem oan… – szomorkodott, és kinyújtva a pulcsija
ujját ledörzsölte a könnyeit. Régen, amikor emós volt, az ilyen
esetek után takarta le a fél szemét. Újabban csak sírdogál.
Bementünk a terembe, ahol Jacques a helyén ülve képregényt
olvasott, egészen addig, amíg Andris ki nem kapta a kezébıl, és
el nem kezdte ütni vele Robi fejét. Zsák türelmesen várta, hogy
visszakapja.
– Adjátok vissza neki! – kiáltottam, miközben Virágot a
helyére kísértem. A két megvadult kocka ügyet sem vetett rám,
továbbra is csak püfölték egymást. Istenem, de örülnék, ha
hamarabb felnınének!
Leültem Jacques mögé, és váltottunk pár szót arról, hogy
Andris és Robi mennyire elemükben vannak már korán reggel.
Egyébként Jacques-ot szórakoztatta a dolog, csak azt sajnálta,
hogy nem tud tovább olvasni.
Csengetés elıtt Cortezék léptek a terembe, és azonnal
kiszúrták, hogy Virág kisírt szemmel üldögél a helyén.
– Mi történt, emó? – állt meg Ricsi a padja mellett.
– Gyızött a Team Jacob, vagy miért sírsz? – röhögött Zsolti.
– Dorián leszedte az összes post-itet, ami a szekrényén volt –
közöltem, mire a fiúk idegesen néztek rám.
– Akkor rakjunk rá újat – szólalt meg Dave.
– Én már tettem, de ha akarja, leveszi azt is – vonogattam a
vállam tehetetlenül.
– Akkor most az lesz, hogy emó lapjait máshol győjtjük –
nézett fel Ricsi, és a tekintetében „heuréka!” csillogott. Na, igen.
Nobelt neki. ?
– Jó, győjtsük annak a kilencedikes Harry Potter figurának a
hátán! – jutott Dave eszébe hirtelen. Itt a másik nobeles.
– Hagyjátok békén Karcsit! – jelentettem ki ellentmondást
nem tőrı hangon.
– Kár – csettintett Dave.
– Szerintem aki akar Virágnak adni, az a kezébe nyomja, és
majd elteszi – szólt Cortez, mire mindannyian csendben
végiggondoltuk. Jó ötlet volt. – Az úgy jó? – kérdezte tıle Cortez,
Virág pedig levette a szemüvegét, és megtörölte az
összekönnyezett lencséket.
– Ühüm – mosolyodott el. Ezek után a fiúk tök rendesek
voltak, és mindenféle aranyos üzeneteket írtak Virágnak, aki
egész nap az egymásra ragasztott post-itekkel járkált a suliban.
A történethez hozzátartozik, hogy láttam ám a fiúk arcán, hogy
nincs vége a sztorinak, Dorián szemétkedése felett túl gyorsan és
egyszerően átsiklottak. Sejtettem, hogy lesz folytatás. Volt is.
Érdekes módon harmadik szünetben Dorián jelezte Mádaynak,
hogy került a szekrényajtajára néhány nyomdafestéket nem tőrı
üzenet, az igazgatóhelyettes pedig azonnal kivizsgálta az ügyet. A
végeredmény: a lapokat azonnal eltávolították, valamint találtak
egy darab tettest. Aki nem túl okos módon a saját tömbjét
használta fel a trágár üzenet kiírására. Zsolti. Dave, Cortez és
Ricsi hagyományos, sárga lapon üzent. Szegény Zsolti, kapott
egy osztályfınökit. Mondjuk, ahogy láttam, nem viselte meg
túlságosan a dolog.

A Valentin-hét közepén már minden szekrényajtót szép színes
lapok borítottak (kivéve Virágét), úgyhogy a suliban jó hangulat
volt. A romantikus zenéket azonban kezdték váltani a ska-punk
meg punk-rock dalok, aminek a diákok örültek, Máday már
kevésbé. Ebédszünetben, amikor éppen Arnolddal és Karcsival
beszélgettünk a Bookline sikerlistájáról, Virág meg mellettünk
ácsorgott és azzal játszott, hogy kifújja a levegıt, ami a hidegben
jól látszott, és megpróbálja elkapni, hirtelen odajött hozzánk egy
tizenegyedikes lány.
– Reni, hányra menjünk? – kérdezte. Jó, még életemben nem
beszéltünk egymással, fogalmam sincs, honnan tudja a nevem,
amikor én sem tudom az övét. Talán színjátszós, de az sem
biztos. Éppen ezért annyira kérdın néztem rá, amennyire csak
tudtam. Ha rajzfilmfigura lennék, még egy kérdıjel is megjelent
volna a fejem felett.
– Tessék? – kérdeztem döbbenten.
– Pénteken. Az anti-Valentin-napra.
– Ööö. Hát nem tudom. Mármint, ki szólt róla? –
csodálkoztam. A választ már sejtettem, de megelégedtem volna
egy sima „Kinga hívott” típusú felelettel. Ha lehet, még jobban
ledöbbentem.
– A Facebookon kaptam meghívót.
– Mi??? – kiáltottam, talán kicsit hevesebben reagálva, mint
terveztem. – Bocs, de azonnal beszélnem kell Kingával. Majd
késıbb folytatjuk – hagytam ott a lányt, és Virággal együtt
besiettünk az épületbe.
– Ezt nem hiszem el! – fújtattam dühösen.
– Ajj már! Ez nem ér! – lihegett mellettem Virág. – Én miért
nem kaptam meghívót?
Egy pillanatra megtorpantam, és ránéztem. Komolyan, ıt az
egész sztoriból ez izgatja leginkább? Mindegy, hagyjuk.
Kingát a folyosón találtuk meg, éppen az a-sokkal beszélgetett.
– Kinga! – szóltam rá durván.
– Renáta, megköszönném, ha nem ordítanál – fordult meg
flegmán.
– Miért? Miért küldesz meghívót a Facebookon? Ez nem egy
buli, hanem csak DVD-zés! Kiket hívtál meg?
– Nyugi. Még csak kilencen jeleztek vissza. Ne idegeskedj!
– De én nem akarok kontrabulit, hiszen Cortezék fellépnek! Ez
olyan, mintha elhívnám a diákokat egy másik buliba, pont a Szent
Johannás bulival egy idıben…
– Miért, nem így van? – kérdezte.
– Nem! – kiáltottam. – Nagyon nem! Mondd le!
– Visszaigazolták, nem mondhatom le!
A fenébe! Tanácstalanul meredtem magam elé, aztán csak
erıtlenül legyintettem. Virág még azon gyızködte Kingát, hogy
kér egy meghívót, én pedig szomorúan a terembe indultam.
Amikor beléptem, már tudtam, hogy tudják. Dave kezében az
iPad is elég egyértelmő volt, de a tekintetük még inkább
rávilágított arra az apró tényre, hogy kegyetlenül berágtak rám.
– Oké, mielıtt bármit mondtok. Csak kilencen jeleztek vissza,
és én nem ezt akartam – hadartam el egy szuszra.
– Reni, miért szerveztél rá egy bulit a fellépésünkre?
Megosztja a diákokat – ráncolta a homlokát Dave, és mint
menedzsert, igazán megharagítottam.
– Nem, Dave – ráztam meg a fejem. – Virággal eldöntöttük,
hogy nem jövünk, mert nem hívunk el senkit. És Kinga se,
úgyhogy ıt meghívtuk. Aztán ez történt… – motyogtam
kelletlenül. El tudtam volna süllyedni szégyenemben.
– Kösz – bólintott Ricsi szomorúan.
– Higgyétek el, én csak a Szerelmünk lapjait akartam
megnézni! – fakadtam ki.
– Az tré – állt meg mellettem Andris. Köszi. Amúgy miután
ezt benyögte, már el is ment.
– Jó, mindegy. Jön, aki jön – vonogatta a vállát Cortez.
– Sajnálom. És lemondom, tényleg!
– Miért? Azt csinálsz péntek este, amit akarsz – mondta,
engem pedig a sírógörcs kerülgetett.

Hazafelé egész úton arról magyaráztam, hogy mennyire
dögnek tőnhetek. Sajna Virág a telefonjával bíbelıdött, Arnoldot
meg nem érdekelte az újabb „Cortez-eset”, úgyhogy szegény
Karcsit fárasztottam, aki csak némán bólogatott, és azt hiszem,
egész végig nem tudta, hogy mirıl beszélek. Otthon
megcsináltam a házikat, aztán kérleltem anyut, hogy egy fél órát
netezhessek, de nem enyhült meg. Pedig ma igazán rá akartam
írni a fiúkra msn-en.
Valószínő, hogy ezekben a pillanatokban is milliónyi virtuális
szitok zúdul rám, és még védekezni sem tudok. Próbáltam
Virágra rácsörögni, hogy csekkolja, alakult-e már „Dög Reni”
csoport a Facebookon, de foglalt volt.

A titokzatos kés: 5/? – vagy hatvan oldalt olvastam vacsoráig,
de egy betőre sem emlékszem. Jaj.
Kinga: 5/1 – rám hozta a bajt, és egy kicsit sem sajnálja. Most
lepıdjek meg? Majd legközelebb.
Netelvonás: 5/1 – brühü.
Valentin-hét: 5/2 – már egyáltalán nem jópofa! Legyen már
vége!
Dorián: 5/1 – no comment.
Cortezék: 5/1* – berágtak. Jogos.
Virág: 5/2 – tegye már le a telefont!