Április 2., csütörtök
indultam suliba. Oké, mondjuk, kicsit tovább tartott elkészülnöm,
mert nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel, végül a bordó
bakancsomra esett a választásom sötétkék trapézfarmerral és bordó
kardigánnal. Mivel ehhez a szereléshez egyáltalán nem megy a
kék-fehér Szent Johannás sál, feltettem a kitűzőt a
farmerdzsekimre. A suli előtt a fiúk a szokásos helyen ácsorogtak.
Dave a telefonjával babrált, Zsolti pudingot(!) evett, amihez még
kanala is volt, Ricsi a gördeszkáját tologatta maga alatt, Cortez
pedig a zenelejátszóját nyomkodta. Őrülten helyes volt, a reggeli
napsütésben az összevissza álló haja már nem látszott feketének,
hanem nagyon sötét barnának. Fekete-fehér kapucnis pulcsiban, bő
fazonú farmerben (ami eltakarja a gipszét) és hófehér deszkás
cipőben ácsorgott, lazán, mint aki tényleg nincs tudatában annak,
hogy már az is ultramenő, ahogyan áll. Az oldalán pedig
kiegészítőként Edina csüngött, aki mára meggyógyult. A jelenetet
látva automatikusan bementünk a suliba, nem időztünk egy percet
sem velük.
Csengetéskor még őrültek háza volt a teremben, Andris és Robi
hozzákötöttek valamit a tévéhez, és Guitar Heróztak, ami
egyébként is őrült lármás volt, Cortez, Ricsi, Dave és Zsolti a
hátsó padban videót néztek Dave telefonján, ami szintén hangos
volt, Jacques Gáborral torpedózott a táblán, Kinga pedig
mindenkivel üvöltött, hogy hallgassanak el. Virág a padján feküdt,
és depresszióba zuhant, amiért a hétvégén az apukája horgászni
viszi, én pedig a helyemen olvastam, és azon tűnődtem, Barka
mennyire le fogja szúrni az osztályt, amiért így várjuk.
Szerencsénkre az ajtócsapódás után Barka helyett a fiúk tesitanára,
Szekeres jött be, és összeráncolt szemöldökkel nézett végig a
teremben.
– Ma én helyettesítem Barka tanárnőt – közölte.
– Igeeeeen! Teljesült a kívánságom! Barka elment a suliból, és
a témazárók nem érvényesek! – üvöltötte Zsolti. Mindenki
röhögve fordult felé.
– Először is ne ordíts! – szólt rá a tanár. – Másodszor pedig, a
tanárnő ma nincs bent, jövő hétfőn azonban a kijavított
dolgozatokkal jön órára.
– Erősebben kell koncentrálnom… – bólogatott Zsolti, mint aki
mindent ért.
– Vagy tanulnod kéne – vágta rá Kinga, aztán unottan a
helyettesítő tanárra nézett, hátha kiderül, hogy mit csinálunk az
órán.
– Tanár úr, folytathatjuk a Guitar Herót? – kérdezte Robi
izgatottan.
– Eleve nem értem, hogy kerül a tévéhez ez a… – nézett
Szekeres kérdőn a kábelekre.
– Ja, az semmi – ugrott oda azonnal Andris, és pillanatok alatt
szétkapta az egészet.
– Na jó! Mivel ennyire szép idő van, menjünk ki az udvarra –
állt fel a tanár. Az osztály egyöntetű morgással fejezte ki
nemtetszését. – Nem kérés volt, na gyerünk! – tapsolt kettőt
Szekeres, mi pedig komótosan feltápászkodtunk.
A könyvemmel a kezemben mentem le az udvarra, és felültem a
pad támlájára.
És csendben olvastam, Virág a nap felé fordulva, behunyt
szemmel meditált, Kinga pedig valamit jegyzetelt, úgyhogy
elvoltunk.
Rajzon Vladár kiosztotta a feladatot, ami csendélet volt. Amíg a
tanári asztalon rendezgette a szivacsot, krétát és egyéb
„csendéletkelléket”, eszembe jutott, hogy megmutatom neki a
tegnapi korrep. rajzom. Elvégre az is csendéletnek készült. Elvileg.
Feltápászkodtam, kivettem a táskámból, aztán kimentem a tanári
asztalhoz. Hiba volt, mert állítólag jelentkeznem kellett volna
előtte. Hoppá.
– Rentai, talán ha felszólítalak… – nézett rám Vladár szúrósan.
– Ó, elnézést – húztam el a számat, és zavartan visszamentem a
helyemre. Leültem, és feltettem a kezem. Vladár nem igazán
foglalkozott velem, csendben rendezgette az asztalt, talán kicsit
tovább is, mint kellett volna, én meg addig, mint valami béna,
folyamatosan jelentkeztem. Oltári kínos volt. Mikor befejezte,
felnézett.
– Igen?
– Tanár úr, kivihetném megmutatni a rajzom, amit
korrepetáláson készítettem?
– Nem – jött az egyszerű és tömör válasz.
Értetlenül néztem rá, aztán megvontam a vállam és eltettem a
rajzom. Ha nem, nem. Szótlanul ücsörögtem a helyemen, aztán
elkezdtem rajzolni. Na jó, a végeredmény katasztrofális lett, a
csendéletben szereplő kréta úgy nézett ki, mint egy bab, pedig
komolyan nem olyanra terveztem. A lapom fölé hajolva próbáltam
javítgatni a munkámon, ügyelve arra, hogy a körbe járkáló Vladár
semmit ne láthasson belőle. Kingánál elidőzött egy darabig, mert
szerinte Kinga rajzolt szivacsa nem valósághű, mire Kinga kikérte
magának, úgyhogy elvitatkoztak. Halk pisszegésre figyeltem fel,
és óvatosan hátrafordultam. Egyenesen Cortez mélykék szemébe
néztem, amitől egyébként is görcsbe rándult a gyomrom, és akkor
még nem tudtam, hogy mit akar. Egy pillanat alatt kihúzott a
rajzlapja alól egy másikat, amin egy béna, de felismerhető
csendéletkép volt, sok javítással, maszattal.
– Vedd már el! – sürgetett, én pedig hirtelen észhez tértem,
kikaptam a kezéből, és visszafordultam vele.
A saját lapomat begyűrtem a táskámba, és vadul zakatoló
szívvel meredtem Cortez munkájára. Direkt béna volt, direkt
pontatlan, de direkt nekem. A fejem zúgott, hirtelen két nagyon
erős érzés kezdett fojtogatni. Az egyik a Cortez iránt táplált
szerelem, a másik meg a csalás okozta adrenalinhullám, amitől
begörcsölt a gyomrom. A kettő kicsit soknak tűnt egyszerre.
– Rendben, kérem a rajzokat – tapsolt kettőt Vladár. Persze
mindenki ötöst kapott, én meg vártam, hogy mikor bukunk le a
hamis rajzom miatt. Vladár hirtelen megakadt egy lapnál, tudtam,
hogy az csak én lehetek, úgyhogy idegesen lesütöttem a szemem,
és vártam, hogy mikor küld le Mádayhoz.
– Rentai, a korrepetálás, úgy látszik, hasznos, már csak a
hozzáállásodon és a viselkedéseden kéne csiszolni, bár úgy érzem,
ez az, amit nem lehet korrepetálni – semmisített meg a gúnyos
megjegyzésével, aztán tovább értékelte a rajzokat. Mindegy, a
lényeg, hogy túl lettem a rajzórán. Nem is akárhogy.
Csengetéskor hálásan fordultam hátra Cortezhez.
– Köszönöm – mosolyodtam el.
– Nincs mit – bólintott.
Egy csomó mindent akartam hirtelen mondani meg kérdezni.
Hogy segítsek-e az irodalom beadandóban, meg hogy hogy van, és
egyébként is, már őrülten hiányzott, hogy nem beszélgetünk, és a
rajzóra után úgy éreztem, talán kisebb lett a szakadék köztünk,
vagy ilyesmi… Aztán bejött a terembe Edina, felült Cortez
padjára, és miközben almát evett, beszélgetni kezdtek. Nekem már
nem volt ott keresnivalóm. Csalódottan mentem le az udvarra.
Cortez: 5/5* – rajzon… még mindig nem tértem magamhoz.
Facebook: 5/1 – még mindig nem jelölt vissza, nem értem,
miért.
Virág: 5/3 – tudtunk webkamerázni, de csak egy negyedórát.
Vacsora: 5/2 – tonhalas-zöldséges rizs. No comment.
Április 3., péntek
Virágnak, akiért tanítás után jött az apukája, hogy elmenjenek
egész hétvégére horgászni. Sajna Virág apu megjegyzésétől totál
befordult, mert eszébe jutott, hogy mennyire nincs kedve az
egészhez, úgyhogy amíg a lépcső előtt ácsorgó fiúkhoz mentünk,
próbáltam feldobni Virágot. Sikertelenül.
– Emo, citromba haraptál? – kérdezte Ricsi, amikor odaértünk
hozzájuk.
– Hogy érted? – pislogott Virág álmosan.
– Rossz kedved van… – segítettem megérteni, mire Virág
bágyadtan megrántotta a vállát.
– Ja, kicsit – bólintott. – De mi van a citrommal? – kérdezett
vissza. Ricsi legyintve kiröhögte, és tovább tologatta a bal lábával
a deszkáját. Dave megkérdezte, hogy miért rosszkedvű Virág, aki
panaszosan elmesélte a hétvégi programját.
– Az tényleg gáz – bólintott Zsolti. – A válás után az én szüleim
is versenyben voltak, hogy ki tud nekem elképesztőbb
programokat szervezni – magyarázta, miközben a fogával
felbontott egy m&m zacskót, és körülbelül tíz csokigolyót szórt a
szájába. – Kértek? – fordította körbe.
– Kösz, nem – ráztam a fejem. A következő percekben minden
a péntek délutánról szólt, a többiek egymásnak ecsetelték, hogy
kinek mi a programja. Úgy tűnt, én vagyok az egyetlen, akinek
semmi tippje nincs, úgyhogy csendben hallgattam őket. Virág az
apukájával horgászik, Dave valami videót fog szerkeszteni, Ricsi
pár ismerősével deszkázni megy, Cortez pedig átugrik Zsoltihoz
zenélni.
– Mit zenéltek? – érdeklődtem, egyrészt mert tényleg kíváncsi
voltam, másrészt pedig reméltem, hogy elhívnak magukkal.
– Hát, csak úgy jammelünk egyet – vonta meg a vállát Zsolti.
– Klassz – bólintottam. Jammelnek. Jól hangzik. Akármit is
jelentsen.
A suliboxokba pakolva Virág aztán elmagyarázta, hogy ez azt
jelenti, spontán játszanak dalokat. Így már értettem. Óriási, hogy
Virág az ilyen dolgokba be tud avatni, őszintén, fogalmam sincs,
mi lenne velem nélküle.
Francia kultúrán Monsieur Durand-nal a Diadalívről néztünk
dokumentumfilmet. Magyaron Kardossal nyelvtanoztunk, közben
páran beadták a beadandót. Csak hétfőre kell, de volt, aki már
megírta (Kinga, mert túlbuzgó, Zsolti, mert lekapta a netről,
Jacques, mert érdekesnek találta a feladatot, és Gábor, mert volt rá
ideje.)
Csengetéskor a teremben egy pillanat alatt őrült lárma
keletkezett, így Kardos összecsapta a tanári zsebkönyvét, és
körbenézett.
– Reni, Arnold – szólt.
Kimentünk a táblához, és miközben Robi bekapcsolta a tévét,
amitől még nagyobb lett a hangzavar, Kardos megpróbált beszélni
velünk.
– A jövő heti irodalmi hét kapcsán… – kezdte, de miután rájött,
hogy képtelen túlüvölteni a tévét, Robira förmedt. – Haraszti, nem
zavar, hogy itt vagyok? – kérdezte.
– Nem, tanár úr, csak nyugodtan – bólogatott Robi. Kardos
elképedt arccal nézett rá, mire Robi zavartan elnevette magát. – Á,
úgy érti a tanár úr, hogy hangos. Elnézést, máris lehalkítom –
magyarázta.
Kardos a fejét csóválva fordult vissza hozzánk, és ezúttal
normál hangsúllyal mondta, hogy nekünk mint olvasókörösöknek,
mi lesz a feladatunk a jövő héten. Oké, az ötlet klassz volt, csak a
megvalósítása… Szóval arról van szó, hogy az irodalmi hét
alkalmából az olvasókörösök mindennap, ebédszünetben a
könyvtárban lesznek, ahol előadásokat tartanak. Arnold rögtön a
hétfőt kapta, én pedig a szerdát. És akkor elvileg a többi diák majd
beül és meghallgat minket. Az elképzelés jó, a bökkenő csupán,
hogy a Szent Johanna könyvtárába az olvasókörösökön kívül csak
az jár, aki nagyon eltévedt.
Arnolddal az udvarra menet megbeszéltük, hogy mivel Virág
úgyis elmegy, én pedig a délutánt az előadás előkészítésével
fogom tölteni, Arnold átjön segíteni. Ennek igazán örültem, úgyis
halálra untam volna magam. Vagyis eredetileg ezt hittem.
Ofőóra első tíz percében Hallerrel megbeszéltük a
„borzalmasan fontos” megbeszélnivalókat, ami olyasmi volt, mint
hogy ki és miért rajzolt gondolatbuborékot a teremben lévő lovas
plakátra, aminek következtében a képen szereplő ló feje fölötti
buborékban egy „nyihaaaaa” felirat szerepelt. (Zsolti nem ismerte
be, de mindenki tudta, hogy ő volt). Meg például megbeszéltük,
hogy senki nem tud semmilyen Guitar Heróról, az osztály egy
emberként állította, hogy sosem láttunk a teremben ilyesmit.
Ezzel Andris és Robi megúszta, legalábbis egy időre. Szó volt még
a jövő pénteken kezdődő tavaszi szünetről, amikor is a Szent
Johanna elég sok programot kínál az „unatkozó” diákoknak (én is
feliratkoztam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár meglátogatására
Kardossal és a Szépművészeti Múzeum kiállítására Barka
tanárnővel). Az ofő az óra hátralévő részét adminisztrációval
töltötte, ehhez Arnold segítségét kérte, aki odaült a tanári
asztalhoz, és ellenőrizte az ofő diktálását. Mi pedig elfoglalhattuk
magunkat.
Ricsi, aki éppen szendvicset evett, odahúzta hozzánk a székét,
és miközben a foga közt fogta a szendvicset, két szabad kezével
lerángatta magáról a cipzáros adidas pulcsiját, és feltette a fejére a
hatalmas fejhallgatóját.
– Mit hallgatsz? – érdeklődtem.
– Korn.
Bólintottam, de nem lehettem túl meggyőző, mert Ricsi azonnal
levette a fejhallgatót, és hitetlenkedve rám nézett.
– Ne mondd, hogy nem ismered!
– Hát… – néztem körbe, hátha valaki kiment a helyzetből.
Sajna a többiek mind ugyanolyan furán néztek rám. – Nem nagyon
– ismertem be végül.
– Ren, totál béna vagy! A Korn az alap! – közölte Ricsi.
– Úgy látszik, nekem nem – vágtam vissza kicsit sértetten.
Ezután Ricsi még kínosabb helyzetbe hozott, mert elkezdett
felsorolni mindenféle fura bandát, hogy hátha valamit ismerek,
miközben folyamatosan ráztam a fejem.
– Most komolyan, te mi a bánatot hallgatsz? – tárta szét a
karját.
– Beatlest – szólalt meg hirtelen Cortez, aki befejezte a
fordítást. Találkozott a tekintetünk, és igyekeztem kideríteni, hogy
ezt most gúnyból mondta vagy csak tényként, amikor is fülsüketítő
röhögésre lettem figyelmes. Zsolti, Dave és Ricsi éppen a zenei
ízlésemen szórakozott. Óriási. Kínomban a tanári asztal felé
néztem, de az egyetlen ember, aki ebben a témában meg tudna
védeni – Arnold –, totál el volt foglalva.
– Ez ciki! – szólt Dave.
– Nem, nem az! – ráztam meg a fejem automatikusan.
– A Beatles igenis nagyon klassz! – próbálkoztam, de sajna a
többiek túlerőben voltak.
– Majd én mutatok neked klassz zenét! Korn – Twist – húzta elő
Ricsi a telefonját. A következő pillanatban a készülék hörgő,
értelmetlen, kivehetetlen hangot hallatott, mire Ricsi ritmusra
mozgatni kezdte a fejét.
– Akárki hörög, azonnal hagyja abba! – szólt oda hozzánk az
ofő, Ricsi pedig kinyomta a telefont.
– Na, ez klassz zene! – magyarázta. Kinga, aki unottan
lapozgatta mellettem a határidőnaplóját, felvont szemöldökkel
nézett fel.
– Ez nem zene!
– Köszönöm! – sóhajtottam megkönnyebbülten, mert végre
valaki a pártomat fogta. Legalábbis ezt hittem.
– Attól, hogy az ész nélküli hörgést nem tartom zenének, még
nem mondom, hogy gimiben nem vérciki Beatlest hallgatni –
alázott meg egy pillanat alatt.
Ricsi Kingának magyarázott tovább a „Nu Metálról”, akit,
mondjuk, nem igazán hatott meg a dolog, Virág belefolyt a
beszélgetésbe, és erősködött, hogy a FOB-nál nincs jobb, mire
Cortez és Zsolti kiröhögte, úgyhogy összességében lármásan, de
jól elvoltak. Én pedig a könyvemet olvasva, mint valami kívülálló,
fél füllel hallgattam a beszélgetésüket. A repkedő
együttesnevekből egyébként egyet sem ismerek. Komolyan, több
időt kéne fordítanom arra, hogy megtudjam, mi érdekli a
korosztályomat. Akkor talán nem Cortez nagymamájával lenne
azonos az ízlésem. Jaj. Csengetéskor aztán felálltam és
elpakoltam a könyvem, miközben azon agyaltam, hogy
délutánonként egy kicsit néznem kéne a zenetévét, hogy jobban
képben legyek.
– Reni, figy – állt meg mellettem Zsolti, miközben kibontott
egy csomag ropit. – Gyere át délután, mutatunk pár kúl zenét.
Elkerekedett szemmel néztem rá, aztán Cortezre. Meghívtak!
Áthívtak, hogy amíg zenélnek, legyek ott! Wow! Mosolyogva
bólintottam, aztán hirtelen levert a víz.
– Bocs, de ma nem tudok menni – közöltem összeszorított
fogakkal.
– Oké – vonta meg a vállát Zsolti, aki, úgy látszik, hamar
túltette magát azon, hogy nem megyek. Arnold lépett a padomhoz,
fél vállán rántott egyet, hogy megigazítsa a katonai hátizsákját.
– Még beugrom a könyvtárba, találkozzunk nálad, jó? –
kérdezte, mire elvörösödve bólintottam. A többiek felvont
szemöldökkel meredtek felém.
– A költészet hetére készülünk, előadást tartok… –
magyarázkodtam, bár elég kellemetlenül éreztem magam.
– Rém érdekesen hangzik. Mehetek? Mostanában rosszul
alszom, hátha ettől megjön a kedvem – röhögött Dave, Ricsi pedig
vállon veregette, amiért „ennyire jó poént” eresztett meg.
Zavartan motyogtam valami „de viccesek vagytok”-félét, aztán
Cortezhez fordultam, aki engem nézett, látszólag komolyan, de a
szeme sarkában összefutó apró ráncok egyértelműen azt mutatták,
hogy mosolyog. Rajtam. Jaj!
És természetesen, hogy teljes legyen a történet, suli után láttam,
hogy Cortez és Zsolti társaságához Edina csatlakozott.
Felszabadultan, vihorászva indult el a fiúkkal, gondolom, ő ráért.
Ő péntek délután nem készül a jövő hétre. Ő péntek délután nem
foglalkozik a sulival. Ő péntek délután olyan, amilyennek nekem
is lennem kéne. Normális diák.
Cortez és Zsolti: 5/1 – meghívtak, nemet mondtam!
Menthetetlenül nyominak tartanak. Ez van.
Edina: 5/1 – remélem, cseng a füle a dobolástól!
Arnold: 5/5 – sikeresen megírtuk az előadásokat, ő Victor Hugo
mellett döntött, én pedig hosszas töprengés után Dickenst
választottam. Természetesen.
Sulirádió: 5/3 – Máday utasítására ma egész nap bemondták a
jövő heti irodalmi hetet. Jaj.
Vacsora: 5/3 – a tészta összeragadt, a szósz pedig csomós volt,
de összességében meg lehetett enni. Vagyis még jól vagyok.
Virág: 5/1 – késő este üzent egyet, az sms rövid volt, de találó:
„Halszagú vagyok. ” Szegény.
Április 5., vasárnap
napom ráment. Arnolddal webkameráztunk, elmondta, hogy miről
szól az ő novellája. Ezzel segíteni akart, de utána még
nehezebbnek éreztem, hogy elkezdjem. Kingát sikerült elcsípnem
msn-en, ráírtam, hogy mit tanácsol, hogy álljak neki, mire annyit
reagált, hogy az ő novellája tökéletesen sikerült, pályázatra való.
Ezt gondoltam, úgyhogy rá akartam térni arra, hogy elakadtam, de
közölte, edzésre megy, és kilépett. Hát, ennyit a segítségről.
Összegyűrt lapok, félbetépett oldalak, papírgalacsinok tucatjai
hevertek körülöttem, én pedig percenként ötvenszer túrtam bele a
hajamba, és kezdtem szétesni.
Újra megnyitottam a könyvesbolt honlapját, és átolvastam a
feladatot, az elvárásokat, a karakterszámot, a betűtípust, a
követelményt, a szabályzatot… És akkor begőzöltem.
Kikapcsoltam a notebookom, lehajtottam a fedelét, és egy
spirálfüzetet a kezembe véve lerogytam a babzsák fotelembe.
Elegem lett, és úgy döntöttem, nem érdekel a pályázat, nem akarok
senkinek és semminek megfelelni! Teljesen kiiktattam az
agyamból mindent, és egyedül egy dolog lebegett a szemem előtt,
hogy mindenféle görcsölés nélkül leadjak Kardosnak egy dogát,
amit szimplán le tud osztályozni. Ennyi! Viszont így lazán,
szabadon engedve a fantáziám, két óra alatt összehoztam a kért
novellát.
Április 6., hétfő”
hogy ott várjam meg, amíg apu kiáll. Persze azért siettem, mert
mielőbb látni akartam Virágot, akiről az egész hétvégén csak
annyit tudtam, hogy halszagú lett meg hogy befordult. Úgyhogy
amikor találkoztunk, egymást megölelve ugráltunk egy sort.
– Na? – kérdeztem mosolyogva.
– Ne is mondd! Rémes volt az egész – legyintett. – Viszont
mivel sok időm volt…
– Megírtad az irodalmat – fejeztem be helyette. Virág
összeráncolt szemöldökkel legyintett.
– Azt negyedóra alatt összedobtam. Nem az a lényeg. Hanem
valami más – biccentett.
– Mi? – csodálkoztam.
– Azt nem mondhatom meg – titokzatoskodott.
Virág mosolyogva, amolyan „majd meglátod” arckifejezéssel
bólogatott, úgyhogy ráhagytam a dolgot. Emós, úgyhogy a
hangulatváltozásaihoz már hozzászoktam, gondoltam, majd biztos
beavat a dologba, ha akar. Apu kitett minket a sulinál, mi pedig
odasétáltunk a lépcsőnél ácsorgó fiúkhoz.
– Irodalom? – kérdeztem köszönés nélkül.
– Nyugi. Zsír lett – bólintott Ricsi. A többiek is motyogtak
valamit, úgyhogy félve néztem Cortezre.
– Itt van – mosolyodott el. Látszólag szórakoztatta, hogy
ennyire aggódom.
– Megírtad? – kérdeztem fürkésző tekintettel méregetve. –
Maradjunk annyiban, hogy itt van – ismételte meg. Jaj, ne.
Tuti, hogy plagizált.
– Megnézhetem?
– Persze – húzta maga elé a táskáját. Kihalászott belőle egy
füzetet, kinyitotta és felém tartotta.
A versírást választotta, gyorsan átfutottam a sorokat, és
elgondolkodtam. Nem volt jó, de kifejezetten rossz sem. Igazából
nem rímelt, de értelmes volt, olyan, amit az ember elolvas, aztán el
is felejt. Tipikusan kettes.
– Ööö – néztem rá félve. – Kivel írattad meg? Cortez
elképesztően szép mosolyra húzta a száját.
– Senkivel.
– Te írtad?
– Ezt így nem mondanám.
– Oké – bólintottam. – Honnan van? Úgy éreztem, ez a
megfelelő kérdés.
– Ez egy harmadrangú banda egyik dalszövegének a második
része.
– Ügyes – nevettem fel önkéntelenül. El kell ismernem, Cortez
lusta, meg nem sok mindennel foglalkozik, mármint tanulás
szempontjából, viszont elég jól vág az esze. Egy ismeretlen angol
dalszöveget lefordítani. Kardos sose jön rá.
Nem akartam elvörösödve Cortezt bámulni, úgyhogy inkább
Dave-re figyeltem, aki állítása szerint három perc alatt írta meg a
versét. Erre kíváncsi voltam.
– Facebookon semmi? – kérdezte Virág, amikor leültünk a
helyünkre a nyelvi előadóban.
– Már mindenki visszajelölt, csak Cortez nem.
– Tippem sincs, mi lehet. Tegnap este megnéztem, és majdnem
mindennap fent van. Kérdezd meg, miért nem jelöl vissza.
– Nem kérdezem – ráztam meg a fejem. – Lehet, hogy nem akar
felvenni, és akkor jól beégek. Egyébként írogatnak egymásnak?
– Hát, ahogy megnéztem, Edina Cortez összes képét
kommentálja, meg a bejegyzéseit is…
– Óriási.
– Figyi. Lépj be az enyémmel, és akkor meg tudod nézni.
– Nem. Azt hiszem, nem akarom látni – zártam le a témát, és
előszedtem az angolfelszerelésem.
Csengetéskor Mr. O’Realy bejött az előadóba, és felvetette
velünk a fülhallgatót, hogy meghallgassunk, aztán lefordítsunk egy
párbeszédet, ami a reptéren játszódik. Arnold húszperces késéssel
jött órára, ledobta magát mellém, én pedig félretoltam a fejemen a
fülhallgatót.
– Kész lett a beadandód? – kérdezte, miközben elővett egy
könyvet. Persze nem az angolt, hanem egy Ian Fleming-regényt.
– Aha – bólintottam. – Érdekel?
– Persze.
Kihalásztam a táskámból a lapokat, aztán átadtam Arnoldnak,
aki az első óra végéig olvasgatta, ha jól láttam, többször is,
ráadásul kicsit feszengtem, mert néha mosolygott rajta, amit én
alapból negatívumnak vettem. Csengetéskor letettem a
fülhallgatót, mire Arnold felém nyújtotta a lapokat.
– Érdekeljen a véleményed? – kérdeztem félve, a szám szélét
rágva.
– Érdekel a véleményem? – kérdezett vissza komolyan.
– Oké, igen. De azért úgy, hogy ne akarjam elégetni.
– Ha megkérdezel, akkor őszintén mondom, ahogy gondolom. –
Na jó, legyen. Ne kímélj – bólintottam, felkészülve a
legrosszabbra. Kicsit féltem, mert Arnold véleményére nagyon
adok, és ha ő lehúzza az írásom, akkor attól tuti kikészülök.
– A novellád…
Nagyot nyelve figyeltem Arnold arcát, hátha le tudok olvasni
valami reakciót, de ő csak összeráncolt szemöldökkel
gondolkozott.
– A novellád zseniális.
– Komolyan? – kerekedett el a szemem. Azért erre nem
számítottam.
– Komolyan. Nem is tudok mást mondani róla, azt majd
megteszi Kardos.
– Hű – dőltem hátra a székemben. – Kösz.
– Magadnak köszönd.
Arnold szavai tényleg számítottak, és így, hogy ő ilyen
véleménnyel volt az írásomról, már vártam, hogy beadhassam.
Kémián Gondos a táblánál oldatta meg a házit, és erre kedvenc
tanítványát, Ricsit kérte meg. Kapott egy ötöst, de nem ez a
lényeg. Hanem hogy Ricsi újabban annyira nem zavartatja magát,
hogy le sem másolja rólam a házit, egyszerűen kiviszi magával a
füzetem, és kap egy ötöst. Nem semmi. Miután visszaült
mellém, Gondos továbbhaladt az anyaggal, így Ricsi nyugodtan
hátradőlhetett és relaxálhatott.
Ebédszünetben a diákok többségét nem érdekelte a könyvtárban
tartott előadás A párizsi Notre-Dame-ról, pedig valamennyi
sulibox oldalába becsúsztattak egy szórólapot. Mi Virággal
természetesen mentünk, egyrészt, mert olvasókörös lévén nekem
mindenképp részt kellett vennem benne, meg egyébként is, Arnold
tartotta.
Az egész könyvtárban maximum húszan voltunk, de legalább
minket tényleg érdekelt az irodalmi hét, így Arnold előadását
hangos taps követte, aztán mindenki sietett órára.
Irodalmon Kardos beszedte a maradék beadandó dolgozatokat,
és megígérte, hogy holnapra mindet kijavítva hozza. Igazából
ennek csak páran örültünk.
Olvasókör után Arnolddal és Virággal (aki fura módon semmit
nem mesélt a rajzszakkörről, sőt, még azt sem mutatta meg, hogy
mit készített, pedig mindig meg szokta) indultunk haza, közben
pedig olyan dolgokról beszélgettünk, mint például a töri témazáró
eredménye. Ami elég elkeserítően alakult, 11 dolgozatból (Cortez
nem írt) két ötös lett (Arnold és Gábor), egy 4/5 (Kinga, óra végéig
számoltatta újra a pontokat Barkával, de végül maradt a két jegy,
amitől totál kibukott), egy négyes (az enyém), a többi pedig kettes
vagy egyes. Nem túl jó arány.
Hazaérve megcsináltam a házim, aztán leültem anyuval
szemben az étkezőasztalhoz, és amíg ő vihartérképet szerkesztett,
én lehajtottam a fejem az asztalra, és sóhajtoztam.
– Elképesztő, a ciklonok csak úgy… – kezdte, majd felnézett a
képernyőről, hogy ellenőrizze, ott vagyok-e még. – Mi volt a
suliban? – váltott témát.
– Hát, irodalmi hét, rettenetes töri jegyek, punk-ska számok a
sulirádióban… Csak a szokásos.
– Értem. És mi van a hősünkkel? – kérdezte, mire megvontam a
vállam. Persze rögtön tudtam, hogy Cortezről van szó, gúnyos
nevekkel csak anyu és Arnold illeti.
– Semmi. Szó szerint.
– Azzal a kislánnyal még mindig?
– Edina? Igen, úgy tűnik, járnak.
– Értem. Ez nem jó hír – bólintott anyu azzal az „én megértem,
kamasznak lenni a világ legnehezebb dolga” nézéssel.
– És ráadásul Cortez nem jelöl vissza Facebookon, amitől
megőrülök – ráztam a fejem. Na, ezt nem kellett volna. Anyu
rögtön rákapott a témára, de természetesen őt egyáltalán nem
érdekelte, hogy Cortez visszajelöl-e, vagy sem. Őt az érdekelte,
hogy regisztráltam egy közösségi oldalra, amit azonnal csekkolni
akart.
Félórán keresztül mutogattam neki, hogy összesen egy kép van
rólam feltöltve, semleges helyszínen készült, tetőtől talpig
felöltözve, tehát semmi komprommittáló nincs a fotón, sőt, nem
derül ki belőle a címem, a házunk, a környék, de még a
magasságom sem.
– Anyu, ez csak egy fotó, ami a suli előtt készült Virág
mobiljával – magyaráztam, úgy ezredszer.
– És kik ezek az ismerősök?
– Mind a suliból vannak. Senki más!
– Nem jelölsz be idegent.
– Nem jelölök.
– Nem fogadsz el idegen barátokat.
– Nem, nem fogadok. Se idegeneket, se alieneket, se
pszichopatákat…
– Ne gúnyolódj, ez komoly dolog. El sem tudod képzelni,
milyen megdöbbentő számban vannak kiskorú áldozatok, akiket az
interneten zaklatnak…
– Anya, ez csak a Facebook. Olyan, mint az iWiW. Virág
MySpace-oldala is oké…
– Nem tudom. – rázta a fejét anyu. – Az lesz a legjobb, ha
felhívom Virág anyukáját.
– Jaj, ne!
– Csak a biztonság kedvéért.
– Óriási.
– Reni, tudom, hogy most lázadsz, és cikinek, sőt olykor
fojtogatónak tartod a szülői aggódást, de meg kell értened, ez
csakis a…
– Az én érdekemben történik. Tudom – bólogattam a betanult
szöveget skandálva.
Virág ki fog nyírni.
Vacsora után felmentem msn-re, ahol Virág már várt a
webkamerán.
– Anyu begőzölt – kezdte, mire a szám szélét rágva bólintottam.
– Bocs, én voltam.
– Semmi gond, csak totál ciki. Az előbb fejezte be a MySpaceoldalam
ellenőrzését.
– Hát, igazából csak csekkolják, nehogy zaklassanak – vontam
meg a vállam.
– Ja, anyu mondta, hogy nem érdekli a privát levelezésem meg
a zenekarok, csak a fotóim meg az ismerőseim.
– Aha – bólintottam.
– Cortez még mindig nem jelölt vissza?
– Nem – ráztam a fejem.
– Megnézem, mikor írt legutóbb.
Láttam Virágon, hogy most éppen nem rám figyel, úgyhogy
addig megnéztem az msn-listám. Aki online volt, az is elfoglaltat
jelzett, Cortez neve szürkén maradt.
– Tíz perce írt a Facebookra, Edina két perce kommentálta –
tért vissza Virág.
– Akkor örüljenek egymásnak – tártam szét a karom, közben
pedig Virág „elfoglaltra” váltott, így inkább elköszöntem tőle,
mert úgy tűnt, most zavarom.
Töritézé: 5/4 – Sejtettem, hogy nem lesz ötös, mert rontottam.
Irodalmi hét: 5/5 – hát, sok mindenkit nem érdekel, pedig
szerintem klassz dolog. Mindegy, legalább nem lesz lámpalázam
szerdán.
Cortez: 5/1 – semmi kapcsolatom vele, még olvasókörön is
elvolt a félretolt asztalánál, valamit rajzolgatott.
Arnold: 5/5 – az előbb üzent, hogy az ismeretterjesztő csatornán
Beatles-dokumentumfilm kezdődik. Megyek nézni. Oké, talán
emiatt nem vagyok túl népszerű.
Április 7., kedd
azt a szülinapomra kapott, térdig érő, kantáros kordruhát
választottam, amit a Kanadában élő nagyiék küldtek csomagban a
hétvégén. Kicsit korábban érkezett meg (csütörtökön leszek 15),
de még így is nagyon örültem, egyrészt, mert pont eltalálták az
ízlésem, meg legalább már ma fel tudtam venni. Ezt később
ezerszer megbántam, de reggel még jó ötletnek tűnt. Aztán amikor
odaértünk a suli előtt ácsorgó fiúkhoz, rögtön zavarba hoztak.
– Jó a tanítónőszerkód – közölte Zsolti.
– Tanítónő? – kérdeztem vissza kétségbeesetten. Jaj, ne. Hülyén
nézek ki, és ezt Cortez előtt beszélik meg! Óriási.
– Szerintem kúl – védett meg Ricsi, bár kétlem, hogy
szándékosan, mert hozzátette: – A Korn énekese is fellépett egy
hasonló szoknyában.
– Oké – bólintottam elfehéredve. – Váltsunk témát.
– Jó, csak hülyülünk. Tényleg jól néz ki – legyintett Ricsi.
Cortez abbahagyta a zenelejátszója nyomkodását, és a ruhámra
pillantott. Én idegesen ácsorogtam, és próbáltam elkapni a
tekintetét, hogy vajon ő mit gondol, de teljesen kifejezéstelen
maradt az arca. Ami ebben az esetben nem feltétlenül jó.
Mindenesetre a fiúk megadták az alaphangulatot reggel, hála
nekik, szinte egész nap feszengtem a ruhámban. No comment.
Mivel Dave ritkán viseli el, ha nem róla szól az élet, megmutatta a
vadiúj külső adattárolóját (ami nem tudom, miért volt nála reggel
háromnegyed nyolckor), úgyhogy a többiek azt tanulmányozták,
mi pedig Virággal bementünk a suliba.
A teremben ülve a Meg Cabot-sorozat harmadik részét
olvastam, és igyekeztem kikapcsolni az agyam, hogy ne görcsöljek
a szerkómon. Csengetéskor Kardos belépett.
– Bernáth, kapcsold ki a tévét – mondta, mire Andris egy
távirányítóval kinyomta.
– Nem is tudtam, hogy kaptatok távirányítót a készülékhez –
csodálkozott Kardos.
– Nem, ez az enyém – süllyesztette a zsebébe Andris, Robi
pedig riadtan figyelte az eseményeket.
Kardos nem foglalkozott tovább a témával, de nem azért, mert
eltűri az engedetlenséget, hanem mert volt más baja. Illetve az
osztálynak.
– Tehát a beadandók – csapta le az asztalra a vaskos mappát. Az
osztály egy pillanat alatt elcsendesedett, a teremben vágni lehetett
a feszültséget.
– Mielőtt kiosztanám, hadd mondjak pár szót.
– Rosszul hangzik – motyogta Dave. Kardos odakapta a fejét,
és szikrát szórt a tekintete.
– Igen, Felmayer, rosszul – hagyta helyben, és pár pillanatig
keresgélt a papírköteg között, majd felemelt egyet, maga elé
tartotta, és hunyorogva a lapra meredt. – Nos, Felmayer szerint ez
vers – köhintett egyet, majd folytatta. – „Ma délután rossz az idő,
ezért nincs jó kedvem, úgy döntöttem, unalmamban felmegyek a
netre.”
Az osztályban mindenki felröhögött, még Dave is büszkén
körbefordult, és mosolyogva bólogatott. Egyedül Kardos arca
maradt rezzenéstelen, így hamar elcsendesedtünk.
– Felmayer, az osztálytársaid szeretik a humorod. Én kevésbé.
Elégtelen – dobta le a padra a papírt.
Dave egyese után már senkinek nem volt kedve nevetgélni,
hirtelen nem tűnt túl szórakoztatónak a dolog. Kardos sorban
kiosztotta a házidogákat, a legtöbb jegy egyes, kettes, esetleg
hármas lett.
– Kinga – nyújtotta felé. – Szép munka. Ötös.
– Köszönöm – pattant fel Kinga, és vidáman kiment a lapokért.
– A pályázat?
– Hamarosan rátérünk – biccentett a tanár. Arnold nyitott be a
terembe.
– Neményi, ha már itt vagy – fordult felé Kardos, és ez esetben
is eltekintett attól, hogy tizenkét percet késett. – A novellád igen
elgondolkodtató, a csapdába esett szarvas vergődését sikerült
rendkívül életszerűen bemutatnod. Hangulatában leginkább Poe
köszön vissza, sötét, borús, depresszív világot társz fel az olvasó
előtt, gratulálok, ötös – nyújtotta felé a lapokat.
– Köszönöm – sétált a helyére Arnold.
– Csapdába esett szarvas? Ugyan már, ez annyira elcsépelt? –
fújtatott Kinga.
– Nos – vakargatta meg az állát Kardos –, ha a történetek
eredetiségét nézzük, akkor valóban, a legtöbben merítettek
valahonnan, ami természetesen nem probléma – bólintott a tanár. –
Kivéve Nagy és Pósa esetében, akik nemcsak mentettek, de szó
szerint másoltak. Ellenőrzőket! Most!
Ricsi és Zsolti a nyakukat behúzva vitték ki az ellenőrzőjüket,
sajna lebuktak, Kardos megtalálta a neten a versüket.
– Virág, a versed nagy jóindulattal kettes – emelte fel a
következő lapot Kardos, mire Virág boldogan tapsikolva ment ki
érte. – Pontosan nem értettem, hogy ki az a – lesett bele a tanár
papírba – Robert Pattinson, de mivel két rím is szerepelt a
költeményedben, megadtam az elégségest – legyintett lemondóan.
– Köszönöm – ujjongott Virág, és miközben visszaült a helyére,
odaadta nekem a lapot, hogy olvassam el.
Miközben a tanár a többiek házidogáját értékelte, átfutottam
Virág hat sorát, és akaratlanul is elmosolyodtam.
Már szinte mindenki maga előtt tudhatta a dogáját, egyedül én
forgolódtam értetlenül, mert Kardos nem szólított. Jaj. Kérdőn
hátranéztem, Arnold az utolsó padban széttárta a karját, Kinga
összehúzott szemmel méregetett, Virág pedig biztatóan
mosolygott. Pár pillanat múlva zavartan feltettem a kezem, mire
Kardos bólintott.
– Tudom, Reni, a te novelládról szeretnék kicsit bővebben
beszélni – közölte, én pedig ösztönösen lejjebb csúsztam a széken.
Mit csináltam? Jaj nekem! Lehet, hogy Kardos csalódott
bennem? Lehet, hogy elveszítettem a bizalmát? De hát nem
csináltam semmit, csak ami a feladat volt! Egy állatról írtam,
egyes szám első személyben, ahogy kérte! Hevesen zakatoló
szívvel vártam, amíg Kardos beírogatja a jegyeket a naplóba, és
közben mindenféle rémes gondolat cikázott az agyamban. Őrülten
sok időnek tűnt, mire a tanár becsukta a naplót és végre felnézett.
– Jó. Tehát. Reni, megtennéd, hogy kijössz, és felolvasod, amit
írtál?
– Tessék? – kerekedett el a szemem, és azt hiszem, annyira
megszorítottam a padom szélét, hogy elfehéredtek az ujjaim.
– Csak nyugodtan, gyere – biztatott Kardos.
A fenébe! Pont akkor, amikor a kordszerkómban amúgy is
feszengek! Ilyen nincs! Komótosan feltápászkodtam, és kábé
mintha halálsoron lennék, olyan arccal vonultam ki a tanári
asztalhoz.
– Akkor nem megyünk tovább az anyaggal? Éljen! – röhögött
fel Zsolti.
Kardos egy gyilkos pillantással elhallgattatta, aztán még
egyszer biztatott, hogy jó hangosan olvassam fel. A kezem és a
hangom remegett, hirtelen fojtogatóvá vált a légkör, és az sem
könnyített a helyzeten, hogy minden osztálytársam némán figyel.
Elképesztően kellemetlen volt az egész, úgy éreztem, a többiek
unják, én meg csak monoton hangon ledaráltam az egészet.
Próbáltam figyelni a hangsúlyra, de annyira izgultam, hogy nem is
emlékszem, egyáltalán hogy jött ki hang a torkomon. A második
oldalnál jöttem rá, hogy a többiek valószínűleg figyelnek, mert
hárman felnevettek. Azon, amit olvastam. Az írásomon. Felnéztem
a lapokból, mire Kardos óvatosan biccentett egyet. Sóhajtva
folytattam, és végig azon görcsöltem, hogy legyen már vége! Az
utolsó oldalnál annyira remegett a kezem, hogy alig láttam a
sorokat, de végül, keservesen hosszúnak tűnő percek után
befejeztem. Lesütöttem a szemem, és megvontam a vállam.
– Ennyi – közöltem természetellenesen vékony hangon.
Virág, Arnold, Jacques és Gábor kezdett el tapsolni, és egy
pillanat múlva mindenki beszállt. Kivéve Kingát. Kardos is tapsolt
egy keveset, aztán elcsendesítette az osztályt.
– Köszönjük – fordult felém, és mutatta, hogy a helyemre
mehetek.
– Reni, ez baromi vicces volt! Elolvashatom megint? –
nyújtotta a kezét felém Virág.
– Persze!
– Hé, Ren, ez jó volt! – dobott meg Ricsi egy összegyűrt
alufólia labdával. Zavartan megköszöntem a többieknek, akik,
megfeledkezve az irodalomóráról, mindenfelől kiabáltak pár
kedves szót.
– Csendet! – csapott Kardos az asztalra. – Reni novelláját két
okból olvastattam fel. Az első, hogy lássátok, ilyen egy eredeti
ötlet, szellemesen, humorosan megírva, egyszerű, mégis szép
nyelvezettel, mindenfajta mesterkéltség nélkül. Kiváló munka! –
jelentette ki, én pedig egyre kelletlenebbül fészkelődtem a
helyemen. – A másik ok, amiért végighallgattattam veletek, hogy
ismerjétek a művet, amely a novellaíró pályázaton képviseli az
iskolánkat.
– Mi? – kérdeztük egyszerre Kingával. Mindketten
megdöbbentünk és lesápadtunk. Csak nem ugyanazért.
Úgy éreztem, megfordul velem a világ. Jaj, ne! Így is
ultrastrébernek tartanak, most meg még pályázatra is küldik a
firkálmányomat. No comment. Az osztály nagy része nem
foglalkozott a dologgal, mert ránk csengettek, így mindenki ment a
dolgára, pár diák kivételével. A tanári asztalnál lapokat rendezgető
Kardoshoz négyen rohantunk oda egyszerre. Arnold, Kinga, Virág
és én.
– Tanár úr – kezdtem, de Kinga belém fojtotta a szót.
– Miért Renáta gyenge sztorija megy a pályázatra? – fonta
össze maga előtt a karját.
– Kösz – sziszegtem.
– Kinga! – rázta a fejét Kardos. – A beadott írások közül Reni
novelláját tartom olyannak, ami egy pályázaton is megállja a
helyét!
– És Arnoldé? – csodálkoztam.
– Neményi írása nem gyermek és ifjúsági kategória – mondta a
tanár, Arnold pedig egyetértően biccentett. Talán tényleg nem jó
ötlet a vergődő, haldokló szarvasát ebben a kategóriában
nevezni… Kinga nem hagyta annyiban a dolgot, visszatért az
eredeti témához, és magából kikelve dühöngött.
– Én is akarok pályázni! Ez így nem fair! A novellámmal
semmi gond!
Egyre kínosabban feszengtem az asztal mellett állva, és
próbáltam figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy éppen úgy
beszélnek rólam, mintha ott se lennék. A vitába beszállt Arnold is,
aki Kingát oltotta, amiért a „versenylóról” írt novellája szerinte
rémesen elcsépelt. Kardos nem szó szerint, de egyetértett, így
pillanatok alatt óriási cirkusz lett. Kinga azt fújta, hogy az én
írásom béna, unalmas és még csak nem is vicces, mire Virág és
Arnold egymás szavába vágva vettek a védelmükbe, Kardos pedig
próbált rendet tenni közöttük. Végül közölte, hogy velem majd
később beszél, és gyorsan kiment a teremből. A sírógörcs
kerülgetett, próbáltam beleszólni az egyre elfajuló vitába, de
esélyem sem volt, Kinga és Arnold szó szerint üvöltöttek
egymással, a sértő megjegyzések csak úgy záporoztak. Tehetetlen
düh kerített hatalmába, úgyhogy fogtam magam, és ott hagytam
őket. Visszasétáltam a padomhoz, és komótosan elrámoltam a
cuccaim, miközben fél füllel hallottam, hogy nem zavartatva
magukat, tovább vitáznak.
– Hé – szólt Cortez, aki a mögöttem lévő padban ült, és gipszelt
lábát feltéve egy székre, a zenelejátszóját nyomkodta.
– Igen? – fordultam felé, és igyekeztem visszatartani a
könnyeimet.
– Tényleg jót írtál – bólintott.
– Kösz – mosolyodtam el halványan, és gondterhelten
lehuppantam a székemre. Hihetetlenül jólesett, hogy ezt mondta.
Tuti akaratlanul, de megmentette a napom.
Oké, az újult erőm összesen ötven másodpercig tartott, mert
Edina beviharzott a termünkbe, és egy fánkot tett le Cortez elé,
miközben mosolyogva magyarázott valamiről. Arra nem
figyeltem, hogy mit mondott, mert el voltam foglalva a kockás
szoknyájával, fehér, V nyakú pulóverével és fehér csizmájával,
ami úgy állt rajta, mintha egy magazinból lépett volna ki. Kábé
úgy festettünk egymás mellett, mint a magazinokban szereplő
Menő kontra Ciki ruharovat. És nem én voltam a menő. Ja, és
ha ez még nem lenne elég, Kinga csengetéskor odarohant hozzám,
és ész nélkül olyanokat üvöltött, hogy „nyalis vagyok, kibuliztam a
pályázatot, úgysem nyerek a béna írásommal, ami annyira
unalmas, hogy elaludt rajta”. Á, nem volt megalázó. Dehogy.
Utálom ezt a napot: 5/1 –
Pályázat: 5/3 – igazából örülnék neki, csak sajna nem hagytak
rá időt.
Vacsora: 5/2 – annyira elkeseredtem, hogy végül megettem, de
őszintén nem tudom, mi volt az. Valami főzelék.
Cortez: 5/2 – aha. Hát, lehet, hogy ma kedves volt, amikor
megdicsért, de ez eltörpült amellett, hogy Facebookon még mindig
semmi, ráadásul Edinával ment haza suli után. Áááá.
Kinga: 5/1 – Azt hiszem, elmérgesedett a kapcsolatunk.
Próbáltam msn-en ráírni, de letiltott. Hihetetlen!!!
Április 8., szerda
egyedül álltam a tornateremben felállított színpadon, miközben az
egész suli kifütyült. Aztán egy réten rohantam, nyomomban egy
megvadult ló szaladt, azt hiszem, veszett volt, mert habzott a szája.
Te jó ég, ez a balhé Kingával tuti, hogy az agyamra fog menni.
A nap további része sem telt valami jól, de a csúcspont Vladár
volt, aki szünetben bejött, és kijelentette, hogy a holnapi óra
elmarad, így most kiosztja a házit a tavaszi szünetre. A feladat a
következő: a Naprendszer modellezése. Komolyan, Vladár kissé
túlértékeli a tantárgyát. Egy halom házit kaptunk mindenből a
szünetre, egy csomót kell javítani minden tárgyból, erre rajzból
feladatul kapjuk a Naprendszert. Óriási. Ricsi megállt a padomnál,
és gondterhelten nézett rám. Merthogy természetesen közös
munkáról volt szó, névsor szerint pedig mi állandóan
összekerülünk.
– Ren, az jó, ha lekapom a netről a sablont, aztán kinyomtatom,
és max átmegyek, és együtt összeragasztjuk?
– Aha, persze.
– Oké, tuti van valami csillagászati oldal, ahonnan le lehet
szedni a bolygókat – töprengett.
– Én már megtaláltam – lépett hozzánk Dave, kezében a
mobilját szorongatva.
A fiúk rögtön elfoglalták magukat Dave telefonjával, én pedig
összepakoltam a felszerelésem, miközben a sulirádiósok két
nagyon fontos információt mondtak be. Az egyik a könyvtárban
történő előadás (ma az enyém, hurrá ), a másik a holnapi
tavaszköszöntő buli. Az előadásom egyébként egész jól sikerült,
bár kicsit többen voltak, mint az elmúlt két napon, mert Kinga az
a-sokkal együtt szintén kíváncsi volt rá. Persze nem azért, mert
érdekelte, hanem hogy egész idő alatt összehúzott szemöldökkel
szuggeráljon, hátha belerontok. Miután megtartottam a kiselőadást
Dickensről, a könyvtárban lévők megtapsoltak (egy páran nem, de
ez várható volt), aztán Kinga megállt előttem, elzárva a kijárathoz
vezető utat.
– Csak hogy tudd, Máday beleegyezett, hogy Kardos mégis
beküldje az én novellámat is – sziszegte felszegett állal.
– Örülök – mondtam őszintén, mert reméltem, hogy ezzel
megnyugodott. Tévedtem.
– Remélem, tudod, hogy ezzel vetélytársak lettünk.
– Kinga, én nem akarok versenyezni. Nem is akartam ezt az
egész pályázat dolgot! Engem nem érdekel! – mondtam fáradtan:
Kinga csípőre tette a kezét.
– Na, persze. Tudod, Renáta, esélyed sincs a gyerekes
novelláddal. A selejtezőből kiesel. Túlértékelték a munkád.
– Na jó, tudod mit? – förmedtem rá, ő pedig a hangsúlyom
hallatán kissé ledermedt. – Nem érdekel! Kibuliztad, hogy
beküldjék? Jó, és akkor mi van? Sírtál Mádaynak, hogy részt
akarsz venni, és megengedte! Attól még egy versenylóról írtál, és a
pályázatbeküldők között még körülbelül ezren fognak erről írni!
Tudod, miért? Mert a versenyló téma populáris! Ezért nem akarta
Kardos beküldeni! Mert nem eredeti! – közöltem. Kinga arca
elfehéredett, a szája megremegett. Oké, eredetileg békét akartam,
de kezdett tényleg kiborítani.
– Azt hiszed, a te történeted egy ostoba hangyáról eredeti? – tért
magához, és rögtön támadni kezdett.
– Igen – vontam meg a vállam. – Lehet, hogy nem a legjobb, és
tudom, hogy nem fogok vele nyerni. De az enyémet választották,
te csak kikönyörögted a sajátod! – mosolyodtam el. Kinga
kinyitotta a száját, és mondani akart valamit, de nem tudott.
Sértődötten megpördült, és kiviharzott a könyvtárból.
Még akkor is remegtem, amikor Virág és Arnold mellém értek.
– De jól megmondtad neki! – tapsikolt Virág.
– Azt hiszem, megbántottam – suttogtam, és már emészteni
kezdett a bűntudat.
– Csak az fáj neki, hogy igazad van – vonta meg a vállát
Arnold. Igen, lehet, hogy Arnold jól látja a dolgokat, csak ez
rajtam nem segített. Kinga kikészült attól, hogy elvileg
„legyőztem”, és ott rúgott belém, ahol a legjobban fáj.
– Remélem, tudod, hogy Cortez és Edina hivatalosan nem
járnak! – közölte összehúzott szemöldökkel, amikor utolsó óra
után megállt a szekrényem mellett.
Ez az infó teljesen új volt számomra, eddig azt hittem, Cortez és
Edina már régóta együtt vannak! Hirtelen elöntött a
megkönnyebbülés. Sajna csak pár másodpercig tartott, mert Kinga
csípőre tett kézzel hozzátette.
– Még.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem halkan, szinte némán.
– Hát, ha azt vesszük, igen nagy szerepem volt abban, hogy
Edina ne legyen sokat kettesben vele. A tavaszi szünetben azonban
elég sok dolgom akad, így járkálhatnak együtt, egy kis mozi, egy
kis séta… Bármi megeshet. Sajnos mostantól nem érdekel a téma –
vonta meg a vállát.
Tátott szájjal néztem rá, aztán mindent bedobtam a táskámba, és
dühösen becsaptam a szekrényajtóm. Jacques megállított a
folyosón, és magyarázni kezdett, de nem igazán tudtam figyelni rá,
csak odavetettem, hogy holnap visszatérünk rá, és már rohantam
volna, de megragadta a karom. Értetlenül néztem rá, aztán egy kis
csomagot nyújtott felém.
– Ó! – mosolyodtam el boldogan. Szülinapi ajándék! Hurrá!
Jacques motyogott valamit arról, hogy holnap reggel utazik
Párizsba, és már nem lesz alkalma odaadni… Virág és Arnold a
lépcsőnél várakoztak, úgyhogy gyorsan megköszöntem Jacquesnak
a figyelmességét, aztán rohantam is Virágokhoz.
– Mit kaptál? – kérdezte Virág csillogó szemmel.
– Nem tudom, valamit a szülinapomra – mutattam.
– Aha – bólintott Arnold és Virág, aztán kimentünk a suliból. A
dombon felfelé ballagva a szülinap maradt a téma, mert Virág
mindenféleképpen meg akart győzni arról, hogy maradjak fent
éjfélig, hogy kívánhassak.
– Mi? Ez ostobaság! – rázta a fejét automatikusan Arnold.
– Nem! Ezt így kell! A szülinap előtti éjjel, pont éjfélkor
kívánni kell, és teljesül!
– Te már csináltad? – kérdeztem.
– Aha, múlt évben – bólogatott Virág.
– És bejött?
– Na jó, nem, de csak azért nem, mert nem volt rá lehetőség!
– Mit kívántál? – kérdezte Arnold.
– Hogy Bill Kaulitz szeressen belém!
– A Tokio Hotel-es tag? – nevettem fel.
– Aha. De jobb is, hogy nem jött össze. Nem tudok németül… –
vonta meg a vállát. – Most inkább…
– Tudjuk. Pattinson vagy Wentz – folytatta Arnold, és
gúnyosan rám mosolygott.
– A lényeg, hogy ne felejtsd el! Éjfélkor! Pontban!
– Oké, oké – legyintettem. – De mit csinálok éjfélig? Megvárod
velem msn-en? – kérdeztem Virágot.
– Nem – felelte egyértelműen. – Bocs, de dolgom van.
– Ó. Oké – bólintottam kissé csalódottan.
Hazaérve olvastam meg vártam anyuékat, meg leginkább
unatkoztam, aztán mikor anyu végre megérkezett, segítettem
vacsorát csinálni. Na jó, ez annyi volt, hogy a konyhapulton ülve
panaszkodtam Kingára. De jelen voltam.
Egyébként az éjfélt kivárni nem volt túl szórakoztató, ráadásul
Virág üzent, hogy mindenképp nézzem meg az e-mailem, mert
küldött valamit, amit 00:02-kor fogok megkapni, és állítása szerint
fontos, hogy ő legyen az első, aki boldog szülinapot kíván.
Úgyhogy duplán várhattam. Mindegy, végül is eltelt az idő, mert
olvastam, aztán a karórámat figyeltem, és két halk csipogás után
végre szülinapos lettem. Gyorsan lehunytam a szemem, és
kívántam valamit (szupertitkos, de azért nem nehéz kitalálni),
aztán benyomtam a notebookom, hogy csekkoljam az e-mailem.
Miközben befrissítettem az oldalt (mert még nem kaptam meg a
mailt), az msn magától bejelentkezett, úgyhogy gondoltam, akkor
benézek. Csak két név volt online, Dave (ZZZZzzzz) állapota
nincs a gépnél, és Cortez (Hey Ho Let’s Go) állapota elfoglalt. A
szívem a torkomba ugrott, az elmúlt időkben annyira hittem, hogy
együtt jár Edinával, hogy teljesen megfeledkeztem róla, milyen
érzés reménykedni. Cortez állapota elérhetőre váltott, és pár
másodperc múlva rám írt.
Cortez üzenete: ???
Reni üzenete: E-mail Virágtól….
Cortez üzenete: Aha, fontos lehet. Twilight tribute? lol
Reni üzenete: Nem, szülinapi mail.
Cortez üzenete: Mikor van?
Reni üzenete: Ma.
Cortez üzenete: Ja ok. boldog szülinapot.
Reni üzenete: Köszi.
Totál remegő gyomorral olvastam a sorokat, közben pedig
megnyitottam a mailem, amire megérkezett az elektronikus
képeslap. Pink háttér előtt egy fekete kiscica, akinek masni volt a
hajában(?), énekelni kezdett egy szülinapi dalt, miközben fekete
csillagok potyogtak az égből. Az üzenetben ez állt: „Hepiiii
börszdéj!!! Én vagyok az elsőőő. Cupp.Virág”
Mosolyogva néztem a megjelent képeslapot, közben pedig
összeszorult a torkom. Mert mégsem Virág volt az első. De tuti
meg fogja érteni. Az msn-ablak újra villogni kezdett, másolom:
Cortez üzenete: Na léptem.
Reni üzenete: Oké.
Cortez üzenete: Jó8.
Reni üzenete: Neked is.
Egy pillanatig vártam, aztán mielőtt kijelentkezett volna,
gondolkodás nélkül írtam. Másolom.
Reni üzenete: Várj.
Cortez üzenete: ?
Reni üzenete: Haragszol, vagy ilyesmi?
Cortez üzenete: ???
Reni üzenete: Tudod, a Facebook miatt…
Cortez üzenete: Nem értem.
Reni üzenete: Bejelöltelek Facebookon, és még nem jelöltél
vissza. Tudod.
Cortez üzenete: Nem láttam. Várj, nézem. Pár pillanatig vártam,
aztán Cortez megint villogni kezdett.
Cortez üzenete: Nem jelöltél.
Reni üzenete: De.
Cortez üzenete: Mondom, hogy nem.
Reni üzenete: Pedig tényleg. Ott vagy függőben.
Cortez üzenete: Én biztos nem. Lépj be.
Beléptem a Facebookra, és rögtön láttam, hogy van egy
felkérésem. Corteztől.
Reni üzenete: Oké, most látlak, de hidd el, én is bejelöltelek,
csak akkor még másik kép volt fent.
Cortez üzenete: Okos, két hónapja ez a képem. Tippem sincs,
kit jelöltél, de nem engem, az biztos. :D
Reni üzenete: Ó. Óóó. Jaj.
Cortez üzenete: Na mi van?
Reni üzenete: Semmi, semmi.
Cortez üzenete: Na. Mondd.
Reni üzenete: Oké, vmi mexikói Cortezt jelöltem be.
Cortez üzenete: *******
Reni üzenete: Jó, tudom.
Cortez üzenete: De béna vagy!
Reni üzenete: Jólvanna…
Cortez üzenete: 88
Reni üzenete: Neked is.
Cortez kilépett, én pedig mosolyogva néztem a képernyőt. Huh.
Nemcsak visszajelölt Facebookon, hanem ő is jelölt be! Na jó. De
ki a bánat az a másik Cortez? Mindegy, majd megírom neki, hogy
„hola, bocsi, téves volt”.
Cortez: 5/5* – wooow. Wow.
Kinga: 5/1* – jajj.
Előadás: 5/4 – Kinga és az a-sok kivételével a többiek élvezték,
úgyhogy nem volt gáz.
Jacques: 5/5* – igazán nagyon kedves, egy párizsi minialbumot
kaptam tőle, könyvjelzővel!!! Küldtem neki még egy mailt,
amiben újra megköszöntem.
Rajz korrep: 5/? – Tomi lemondta, vizsgázott ma.
Szülinap: 5/5 – mivel bulim nem lesz, a szüleim elkérték
Virágot és Arnoldot a tavaszköszöntő buli utánra, hogy
elmehessünk vacsizni. Szolid, de mégiscsak valamiféle ünneplés.
1
5: 5/5 – már negyedórája tizenöt éves vagyok.
Április 9., csütörtök
bámultam a szüleimet, akik mindenféle történeteket meséltek a
„híres tizenötödik szülinapról”, azon töprengtem, hogy mióta
gyakorolják ezt a kisebb stand-up előadást. Mindegy, szórakoztató
volt attól függetlenül, hogy az éjjeli titkos netezésem miatt igen
fáradt és nyúzott voltam. Szokásomtól eltérően már reggel
bekapcsoltam a gépem, mert reméltem, hogy valaki írt. Igaz, az
elmúlt években soha nem köszöntött fel egyik osztálytársam sem,
de mivel úgy gondoltam, a Szent Johannában szert tettem néhány
barátra, reménykedve nyitottam meg a mailem. Húú. Tizenöt
üzenet jött, a legtöbb a közösségin, plusz Ricsitől és Arnoldtól
egy-egy videólink. Az előbbit kinyomtam, amikor valami maszkos
tag (Slipknot vagy kicsoda) hörögni kezdett, Arnold videóját
azonban végigengedtem, és öltözködés közben meghallgattam a
Lucy In The Sky With Diamondot.
Amikor lementem a lépcsőn, csodálkozva néztem Virágra, aki
nem a kapuban várakozott, hanem az étkezőasztalnál.
– Boldog szülinapot! Tetszett a képeslap? Megnézted? Én
választottam a cicát, mert olyan ari! – hadarta izgatottan, a haja
pedig oldalra volt csatolva, amiből sejtettem, hogy jó kedve van.
– Igen, köszönöm szépen! – öleltem át, mert időközben a
nyakamba ugrott.
– Figyi. Az van, hogy az ajándékod nem lett tökéletes, nem így
akartam, de a színes nyomtatómmal szenvedtem egész éjjel, és
végül sikerült, de nem tudtam teljesen összeilleszteni, mondjuk,
annyira nem látszik, de azért bánt a dolog, mert… na mindegy. –
Matatott a táskájában, végül előhúzott egy füzet alakú csomagot,
és a kezembe nyomta.
Teljesen meghatottan szorongattam a Twilight-poszterrel
bekötött ajándékot, és fürkészve nyitottam ki. A döbbenettől szó
szerint pislogni is elfelejtettem.
– Ez egy…
– Manga! Igen! Én rajzoltam mindent, a karaktereket, a
helyszíneket, Photoshoppal színeztem… – mutatta, miközben
mellém állt és lapozgatni kezdte.
– Te jó ég! – kaptam a kezem a szám elé. A képregény
eszméletlenül szép lett, a színek, a szerkesztés, a
gondolatbuborékok, a karakterek, a helyszínek. Minden
felismerhető volt, a suli épülete, a saját mangafigurám, Virágé,
Cortezé… – Csak az a baj, hogy nem mutathatom meg senkinek –
nevettem fel, amikor az utolsó oldalra lapoztam, ahol Cortez és az
én mangafigurám a sulilépcsőn, egymást átölelve ül.
– Hát, ja – vonta meg a vállát Virág. – De tetszik?
– Hülyéskedsz? Ez a világ legszuperebb ajándéka! Virág, el
sem tudom mondani, mennyire örülök! – öleltem át újra, a
kezemben szorongatva az ajándékom.
– Nézd, itt van Pete Wentz is. A tornateremben lépnek fel –
lapozgatott, én pedig még mindig könnyekkel küszködve,
mosolyogva bólintottam.
Sajna késésben voltunk, a suliba meg nem vihettem magammal,
így gondosan eltettem az ajándékom. Útközben Virág elmesélte,
hogy egy hete éjjel-nappal ezt csinálja, még rajzszakkörön is
nekem rajzolt, ezért volt olyan titokzatos, és ezért rázott le a neten
mindig. Elmondása szerint baromi nehéz volt titkolóznia, de
megérte, mert szerinte „tök meglepett és őszintén viruló fejem
volt”. Hát igen.
A sulinál a fiúk azonnal boldog szülinapot kívántak, aztán jól
kiröhögtek, mert Cortez elmesélte nekik, hogy valami mexikói
tagot jelöltem be a Facebookon. Szerintük ez vicces. Szerintem
kínos. A tavaszi szünet előtti utolsó nap egyébként tök jól telt,
egyik órán sem tanultunk, úgyhogy összességében a szülinapom
szuper lett. A sulirádiósok két szám között folyamatosan
bemondták az esti tavaszköszöntő bulit, plusz a suliboxokba is
becsúsztatták a szórólapot róla. A költészet hete az ebédszünetben
véget ért, amikor is az utolsó olvasókörös is megtartotta az
előadását, akit mind a nyolc ember megtapsolt (hét végére eltűntek
az érdeklődők). Mivel a rajzóránk elmaradt, az ofő helyettesítette,
aki megengedte, hogy azt csináljunk, amit akarunk. Hát, Robi,
Andris és Gábor tévézett, Kinga azzal töltötte az idejét, hogy
levegőnek nézett, Arnold a padomnál olvasott, Ricsi a hajával
szórakozott, tincsekre szedte és csavargatta, Zsolti fánkot evett,
Dave Twitterezett a mobiljával, Virág pedig addig nyaggatta
Cortezt, amíg beleegyezett, hogy rajzolhasson a gipszére. Ezt az
egész osztály jó ötletnek tartotta, úgyhogy a nap végére mindenki
hozzátett egy keveset a műhöz. Amikor Cortez felém nyújtotta az
alkoholos filcet, nyomatékosan megkért rá, hogy maximum egy
smileyt rajzoljak. Ezen egyébként jót nevettünk. Nem mellesleg
még azt a mosolyt is sikerült elrontanom, Virág javította ki.
Suli után otthon átöltöztem az esti bulira, közben pedig
visszaírogattam a neten a sok „boldog szülinapot” üzenetemre,
meg beszélnem kellett telefonon a nagyiékkal (anyu szülei), akik
bár max. félórára laknak tőlünk, úgy érzik, bőven elég telefonon
felköszönteni. Egyébként ezzel egyetértek.
Fél hatkor Arnold jött át.
– Mehetünk? – kérdezte. Láthatólag nem volt sok kedve a
tavaszköszöntéshez.
– Még Virágra várunk.
– Jó. Egyébként boldog szülinapot – nyújtott át egy nagyon
könyv formájú ajándékot.
– Köszönöm.
Azonnal letéptem róla a csomagolást, ami mellesleg Arnold
stílusát tükrözve egyszínű csomagolópapírral volt bekötve,
mindenféle csilivili dísz nélkül. A kezemben tartott könyv egy
megsárgult lapú, nagyon régi kiadásnak tűnt, de a címe alapján
azonnal felcsillant a szemem.
– Zabhegyező?
– Igen. Első kiadás.
– Hűű – lapoztam bele, és közben megszagoltam a lapokat.
Könyvillat. Imádom. – Hol találtad?
– Online aukción – legyintett.
– Nem lehetett könnyű, ez állati ritka!
– Ne aggódj. Két hete viaskodom egy licitálóval.
– Két hete? Két hete készülsz a szülinapomra? – döbbentem le.
– Meg akartam venni neked ezt a könyvet!
– Hogy csináltad? – nevettem el magam meghatottan.
– A másik félnek esélye sem volt. Mint mondtam, akartam ezt a
könyvet!
Simán el tudtam képzelni, ahogy Arnolddal próbál valaki
szórakozni. Nem irigylem a tagot.
– Én tényleg nagyon… nem is tudom… – tekergettem egy
hajtincsem zavartan. – Honnan tudtad, hogy még nem olvastam? –
kérdeztem végül.
– Mert ha ezt olvastad volna, arról tudnék.
– Annyira jó? – csodálkoztam. Arnold mosolygott.
– Körülbelül negyvennyolc óra múlva túl leszel rajta, és
meglátod.
– Oké.
Virág megérkezett, gyorsan megmutattam neki az ajándékom,
amire azt mondta, hogy szép, de eléggé oldschool… Ezt Arnold
nem hagyhatta szó nélkül, úgyhogy ők az este nagy részét
végigveszekedték.
A tavaszköszöntő buli a Szent Johanna tornatermében
egyébként klassz volt. A zenék leginkább vidám punk-pop dalok
voltak, a sulirádiósok kitettek magukért, és tényleg tök jó
hangulatot varázsoltak. Cortez Edinával érkezett, de táncolni
természetesen nem tudtak, és bár nem vagyok rosszindulatú,
ezúttal örültem Cortez gipszének. Virággal és Arnolddal vettünk a
büfében sajtos pogit, aztán a tesiterembe visszaérve felmentünk a
lelátón ücsörgő Ricsiékhez, akik Cortezt körbeülve beszélgettek.
– Emó Kitty, veled meg mi van? – röhögött fel Dave, amikor
meglátta, hogy Virág pink pólóján Hello Kitty kacsint rájuk.
– Emó Kitty, ez jó! – vihogott Zsolti, közben kiesett a szájából
egy darab… valami. Talán chips.
– Fúj, de undorító vagy! – pattant fel előle Kinga, és átült egy
másik székre, mielőtt Zsolti leeszi. Csendben mosolyogva
hallgattam őket, közben pedig a szemem sarkából Edinát
figyeltem, aki Cortez mellett ült, és nevetgélés közben feltűnően
sokszor érintette meg a kezét. Hurrá.
– A fenébe, ott jön a dömper – csúszott lejjebb Zsolti, mi pedig
egyszerre fordultunk a felénk tartó végzős Tarr Zsófi felé, aki,
miután odaért, elhívta Zsoltit táncolni.
– Fáj a lábam – sziszegte Zsolti.
– Nem is fáj! – közölte Kinga.
– De fáj!
– Mondom, hogy nem!
A végzős lány a fejét kapkodta a vitázó Kinga és Zsolti között,
végül sértődötten leviharzott a lépcsőn. Nem nagyon számított, ők
tovább veszekedtek. A következő pillanatban Máday állt meg
mellettünk, és a vonalzójával Zsolti fejére csapott.
– Nagy Zsolt, vagy kulturáltan eszel, vagy itt maradsz
takarítani!
– Elnézést – törölte le a száját Zsolti.
– Pósa, neked meg hányszor mondjam, hogy csinálj valamit a
hajaddal? – förmedt az ig. helyettes Ricsire, aki tincsekbe álló
haját egy pánttal fogta hátra.
Máday mindenkihez szólt pár nem túl kedves szót, aztán
otthagyott minket, mi pedig jó diákokhoz méltó módon
kiröhögtük. Ez van.
Mivel Kinga a társaságunkban ült, próbáltam kedves lenni vele
vagy beszélgetni, mert gondoltam, az elmúlt napokban
megenyhült, de mikor mosolyogva ránéztem, ő csak összefont
karral és résnyire szűkült szemekkel, elég gorombán méregetett.
Zavartan elkaptam a fejem, mert ennél többet tényleg nem tudtam
tenni! Csendben hallgattam a többieket, akik a tavaszi szünetet
tervezték, és magamban mosolyogtam Edinán, aki láthatóan
szétunta az agyát, nem igazán tudott hozzászólni a
beszélgetésekhez, viszont semmi pénzért nem hagyta volna
egyedül Cortezt. Így neki kissé kellemetlenül telt az estéje. Meg
aztán nekem is, mert a Kings Of Leon Use Somebody című szám
alatt Edina ráhajtotta a fejét Cortez vállára, amitől én félrenyeltem
a pogit, és kis híján megfulladtam. Miközben Virág a hátamat
csapkodta, nehogy már elhalálozzak a tizenötödik szülinapomon, a
tekintetem találkozott Kingáéval, aki bár kifejezetten utál, de… De
mégis, átfutott az arcán valami, ami emlékeztetett egy emberi
reakcióra. Hirtelen felpattant.
– Dina, gyere velem a mosdóba – közölte parancsoló hangon.
– De én…
– Most! – nyomatékosított Kinga, mire Edina értetlenül
feltápászkodott.
– Miért jártok együtt ki? Én ezt nem értem – rázta a fejét Zsolti.
–Többek között azért, hogy kibeszéljünk – felelte őszintén Kinga,
és megragadva Edina karját, elhúzta tőlünk.
Így történt, hogy bár Kinga nem kívánt boldog szülinapot, és
még mindig le vagyok tiltva az msn-listájáról, továbbá indulás
előtt a fülembe súgta, hogy „ha harc, legyen harc, győzzön a
jobbik a pályázaton!”, mégis, úgy érzem, tett valamit értem a mai
napon. Azt, hogy az összevissza mászkálás, chipskínálgatás,
felbontatlan üdítőcsere, egymásnak való kiabálások és helyezkedés
következtében úgy alakult, hogy a Use Somebody végére én ültem
Cortez mellett.
A tavaszköszöntő buli végén Virággal és Arnolddal sietve
kimentünk a Szent Johannából. A lépcső előtt a szüleim vártak
kocsival, mindannyian beszálltunk hátra, és miközben apu elindult,
anyu mosolyogva hátrafordult.
– Na, milyen volt a buli?
Virág és Arnold válaszolt, én pedig köztük ülve, a nyakamat
tekergetve forogtam, hogy még egyszer vissza tudjak nézni az
épületre. A suli előtt megláttam Cortezéket, akikhez akkor ért oda
Edina. Kissé szomorúan fordultam vissza, és igyekeztem kiverni
őket a fejemből, mert úton voltam egy pizzéria felé, hogy
megünnepeljem a szülinapomat a szüleimmel és a két legjobb
barátommal.
Tavaszköszöntő: 5/4 – jópofa volt, klassz zene, és szinte végig a
lelátón ültünk, elvileg Cortez miatt, de azért egyikünk sem bánta
nagyon, hogy nem táncolunk.
Tavaszi szünet: 5/2 – az jó, hogy szünet lesz, csak a többiek…
Cortez… Jaj.
Szülinapi vacsi: 5/5 – minestrone leves, négysajtos pizza,
profitéról. Minden szuper volt, és így, hogy Virág és Arnold
velünk volt, együtt égett a fejünk, amiért anyuék énekeltettek a
pincérrel.
Ajándék: 5/5* – Vacsora végén kaptam meg anyuéktól a
Beatles Antológiát. Állításuk szerint egy csomót gondolkodtak
rajta, végül rájöttek, hogy minden tekintetben ez a legideálisabb
ajándék számomra, egyrészt, mert egy „százkilós” könyv, plusz a
Beatlesről szól. Egyetértek. Antológia, Zabhegyező, saját
manga! Hihetetlenül örülök!
Facebook: 5/1 – Késő este titokban bekapcsoltam a gépem,
hogy csekkoljak pár dolgot. Oké, igazából csak egyet akartam,
Cortezt a Facebookon. Kár volt. Az utolsó üzenete este 11 után
ment, Edinától, kábé ennyi: „Holnap ne felejtsd el, hatkor mozi!!!
Dina xxx” Óriási, éljen a tavaszi szünet! Ja, és mivel éjfél utánig
sírdogáltam, elmondhatom, hogy bőgtem tizenöt évesen is. Hurrá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése