Március 23., hétfő”
vasárnap este vitte haza, így ma reggel ugrálva, visongva
köszöntöttük egymást a kapuban. Apu összeráncolt szemöldökkel
nézte a „lányos” üdvözlést, aztán megkopogtatta az óráját, hogy
idő van. Pár perccel később kirakott minket a Szent Johanna előtt,
úgyhogy gyorsan berohantunk, és a suliboxba pakolászva tovább
örülhettünk egymásnak.
– Komolyan. A mozi után egy mexikói étteremben
vacsoráztunk apuval, ahol a pincér totál úgy nézett ki, mint Pete
Wentz! – mesélte Virág a hétvégi élményeit. – És amikor kihozta a
burritóm, rám mosolygott – tette hozzá.
– És erre te? – kérdeztem mosolyogva.
– Nemtom, mert ráharaptam valami erősre, úgyhogy egész este
folyt az orrom és zokogtam – vonta meg a vállát.
– Ó. Sajnálom. De! – néztem rá csillogó szemmel. – Akkor is
rád mosolygott „majdnem Pete Wentz”!
– Ki mosolygott kire? – állt meg mellettünk Kinga, és
miközben a vadiúj, totál menő, világoskék horgolt kardigánját
simítgatta magán, kérdőn nézett ránk.
– Virágra egy Pete Wentz-klón – vontam meg a vállam.
– Ó, értem. Hát, szóljatok, ha felnőttetek – vigyorgott
gúnyosan.
– Mi van a hősünkkel? – kérdezte Arnold, amikor beálltunk a
büfé előtti sorba, és azonnal tudtam, hogy kire gondol. Ilyen maró
gúnnyal csak Cortezről beszél.
– Hát, elég rosszul néz ki, de gyógyul. Elvittem a házit, meg
talán holnap is beugrom…
– Reni, kihasznál…
– Önként vállaltam.
– Naiv vagy.
– Valakinek naivnak is kell lennie – vontam meg a vállam, mire
Arnold mosolyogva csóválta a fejét.
– A végén sírni fogsz.
– Majd abbahagyom – tártam szét a karom.
Tény, hogy Arnold nem bírja Cortezt, meg baromira nem
lelkesedik azért, hogy ennyire odavagyok érte, mert szerinte „nem
érdemli meg”, viszont az is tény, hogy ha eljön a sírás ideje, ott
lesz mellettem, és nem fogja a fejemhez vágni, hogy megmondta.
Nem az a típus.
Vacsora után olvasni kezdtem, már csak pár oldalam maradt a
Godot-ból, amikor apu bekopogott, majd bejött a szobámba.
– Olvasol?
– Igen – bólintottam, kissé feltápászkodva a babzsák
fotelemben. –Mit?
– Beckett.
– Az jó, nagyon jó – biccentett apu, és téblábolni kezdett a
szobámban. Megállt az íróasztalom fölötti tükör előtt, és megnézte,
hogy mik vannak ráragasztva. Az osztálykép, Virággal egy közös
„felfelé nézünk emósan” fotó, egy Beatles Abbey Road-matrica,
egy Cortezt ábrázoló manga, amit Virágtól kaptam, és egy
Twilight-kép.
– Ki ez a tag? – bökött apu Robert Pattinsonra.
– A Twilightból Edward. Vámpír.
– Vámpír? És az menő?
– Eléggé – biccentettem. Apu láthatólag elraktározta a friss
információt, aztán sétálgatott még a szobámban, én pedig felvont
szemöldökkel követtem minden lépését.
– Újabban keveset beszélgetünk. Tudom, kamasz vagy, a szülő
az ellenség, ciki elmesélni a dolgokat, meg ilyesmi.
– Nem, dehogy. Csak semmi extra nem történik mostanában –
vontam meg a vállam.
– Értem. Hát, akkor jó olvasást – indult kifelé apu a szobámból,
én pedig sóhajtva becsuktam a könyvem.
– Láttam fagyit a hűtőben – szóltam utána. Apu mosolyogva
nyitva hagyta az ajtót, én pedig csendben követtem.
Olvasókör: 5/5 – Németh László műveiről beszéltünk, nagyon
klassz volt.
Edina: 5/1 – talán a kitartása miatt, de mindenhol ott van, ahol
akar, sőt, ott is, ahol nem szívesen látják (lásd Ricsiék).
Msn: 5/3 – Virággal beszéltünk, Cortez neve meg szürke
maradt. Offline volt.
Beckett Godot-ra várva: 5/5 – életem egyik legjobb könyve.
Oké, mindenre ezt mondom, de ez most tényleg.
Március 24., kedd
Igaz, némiképp meteorológiai befolyásoltság alatt állok, de
anyu reggel mondta, hogy ma igazi tavaszi idő lesz, úgyhogy ezeléggé feldobta a kedvem. És tényleg! Ragyogó napsütésben
érkeztek a Szent Johannába a diákok, és jó időben mindig
hajlamosabbak vagyunk lazábbra venni a tanítási napot. Sajna
rögtön az első órán lelombozódtunk, amikor Kardos becsapta
maga mögött az ajtót, és egy pillanat alatt csend lett az osztályban.
– Tanár úr! – jelentkezett Andris, ami meglepő, irodalmon
leginkább behúzott nyakkal szokott ülni.
– Igen?
– Nem lehetne, hogy a mai órán beszélgessünk? – kérdezte,
mire összeráncolt szemöldökkel fordultam felé. Megőrült?
Kardossal akar tanulás helyett beszélgetni?
– Bernáth – nyitotta ki a naplót Kardos. – Pontosan 1,8-ra állsz
irodalomból, úgyhogy gyere a táblához, beszélgessünk – közölte,
és miközben Andris falfehér arccal kibotorkált a táblához, a
többiek lehajtott fejjel bámulták a padot, mintha csak valami
érdekes lenne rajta. Óra végéig fel sem mertek nézni.
Csengetéskor egy emberként sóhajtottunk fel, Kardos pedig
felvette a tanári zsebkönyvét, és kifelé indult. Aztán eszébe jutott
valami, és felénk fordult, mire többen visszasüllyedtek a székükre,
és félve néztek rá.
– Antai-Kelemennel mi van?
– Lábadozik – üvöltötte Ricsi, mire Zsolti elkezdett röhögni
azon, hogy „lábadozik, szó szerint lábadozik, merthogy eltört a
lába, hahaha”. Kardos értetlenül meredt rá, aztán legyintett.
– Valaki látogatja?
– Persze! – vágta rá Zsolti. Kardos körbenézett a teremben.
– Valaki értelmes látogatja? – javította ki magát, mire mindenki
kiröhögte a lealázott Zsoltit.
– Én viszem neki a tanulnivalót – feleltem halkan. Kardos
némán bólintott, nem volt több kérdése, úgyhogy kiment a
teremből. Zsolti – Kardos távozása után felbátorodva – hőbörögni
kezdett.
– Mi az, hogy értelmes? Én nem vagyok értelmes?
– Muszáj válaszolni? – pattant fel Kinga, és összepakolta a
cuccait.
– Hallgass, ló – förmedt rá Zsolti. Kinga lesajnálóan megrázta a
fejét, és kiviharzott a teremből. Zsolti, aki úgy érezte,
megbántották, nem akart leszállni a témáról. – Én igenis értelmes
vagyok! Kardos milyen alapon mond rám ilyet? Beperelem!
Arnold odasétált a padomhoz, és rám várt, miközben unottan
Zsoltira nézett.
– Nem perelheted be, a vád nem állja meg a helyét, ráadásul te
fizeted a perköltséget, és visszaperelhet rágalmazásért – közölte
szárazon.
– Akkor is beperelem! – szólt Zsolti egy perc hatásszünet után.
Arnold a fejét rázva legyintett, aztán lementünk az udvarra.
Suli után Virággal és Arnolddal hazafelé indultunk, illetve ők
haza, én pedig Cortezhez. Nem terveztem túl hosszúra a látogatást,
mert egy halom házim meg tanulnivalóm volt, a cikkeimhez pedig
még hozzá se kezdtem, úgyhogy eléggé sietősre vettem a dolgokat.
Legalábbis elméletben. Aztán amikor Cortez nagymamája
beengedett, és felértem Cortez szobájába, már el is felejtettem,
hogy van más dolgom is azon kívül, hogy segítsek neki pótolni a
lemaradást.
– Ez minden? – kérdezte cinikusan, amikor a kezébe nyomtam
egy halom jegyzetet.
– Aha – mosolyodtam el. – Mikor jössz suliba? Kardos hiányolt
ma.–
Akkor megpróbálok minél előbb, már nekem is baromira
hiányzik – közölte, én meg elnevettem magam.
Leültem a fotelbe, ezúttal sokkal természetesebben, mint a
múltkor, és miközben másolta a leckét, én csendben figyeltem.
– Egyébként hogy vagy? – törtem meg a csendet pár perc
múlva.
– Egyébként jól – bólintott mosolyogva. Természetesen a
mosolyától zavartan lesütöttem a szemem, és koncentráltam, hogy
egyenletesen vegyem a levegőt.
– Klassz – motyogtam.
Cortez tovább firkálta a házit, én pedig felálltam, hogy kicsit
megmozgassam magam.
– Elzsibbadtam, járkálok egy kicsit, nem gond? – kérdeztem
felnyújtózva, mire Cortez pislogás nélkül meredt rám. Egy ideig
kérdőn néztem vissza, nem értettem, hogy mi baja. Aztán leesett,
és rögtön elvörösödtem. Hetek óta feküdnie kell, gondolom, már
agybajt kap tőle, én meg félóra ücsörgés után közlöm, hogy
elzsibbadtam és járkálnom kell… jaj.
– Nem úgy értettem, bocs – ültem vissza a fotelbe, és zavartan
igazgattam a hajam.
– Nem gáz, jó poén volt. Tessék, kész vagyok – nyújtotta felém
a füzetem, én pedig elvettem. – Kösz.
– Nincs mit. Szerintem lassan megyek is – néztem rá fájó
szívvel.
– Oké. Ideadnád a gitárt, mielőtt elmész?
– Persze. Melyiket?
– Azt – bökött az akusztikus felé.
Levettem az állványról a hangszert, és odavittem neki. Cortez
lazán az ölébe vette, aztán nyújtózva elemelte az éjjeliszekrényéről
az egyik pengetőt.
– Jó gitározást – vettem fel a táskám a fotelből, aztán
visszaejtettem. – Mit fogsz játszani?
– Még nem tudom, csak úgy összevissza. Valami tipp?
– Hát, valami olyat, amit ismerek – szóltam bátortalanul.
– Oké, nézzük.
Cortez elkezdett gitározni, én pedig visszaültem a fotelbe, és a
térdemre könyökölve figyeltem. Igyekeztem megörökíteni a
pillanatot, amikor a világ legmenőbb fiúja csak úgy, spontán
játszik pár dalt nekem a gitárján. No comment.
– Na? – nézett fel a szám végén.
– Klassz volt.
– De felismerted?
– Nem – ráztam meg a fejem.
– Macy’s Day Parade. Green Day – bólintott.
– Ó, nem ismertem – hebegtem zavartan, a szám szélét rágva.
– Oké – legyintett, és újra a gitár fölé hajolt. – És ezt?
Hát, Cortez kábé öt dalba játszott bele, én pedig folyamatosan a
fejemet ráztam.
– De béna vagy! – mondta hitetlenkedve. – Nirvána,
Ramones… Ezeket mindenki ismeri!
– Nem vagyok béna! – vágtam rá sértődötten.
Cortez hangosan felröhögött, én pedig felálltam és a táskámért
nyúltam. Kicsit megviselt, hogy lebénázott, és azt hiszem,
bármennyire próbáltam megjátszani, hogy nem bántott meg, az
arcomra lehetett írva, mert amikor átvetettem a táskám vállpántját,
Cortez mosolyogva visszatartott.
– Ülj le, még egyet mutatok – szólt, és láthatóan szórakoztatta a
sértettségem.
– Jó – huppantam vissza a fotelbe. – De nem vagyok béna? –
ismételtem, mire Cortez a fejét rázva felröhögött, és a gitárjára
nézett.
Lefogta az akkordot, és pengetni kezdte a húrokat, én pedig
négy másodperc múlva közbeszóltam.
– Ticket To Ride, Beatles! – kiáltottam a felismeréstől
boldogan.
– Az – bólintott, és tovább játszotta, én pedig ámulva néztem. A
kedvenc bandám egyik kedvenc számát gitározta nekem Cortez.
Valaki ébresszen fel!
– Nem is tudtam, hogy szereted a Beatlest – mosolyogtam,
amikor végigjátszotta a dalt.
– Nem is – rázta a fejét automatikusan. – A nagyi miatt
ismerem, totál odavan érte.
– Ó – húztam el a számat. Van annál cikibb, mint hogy az
imádott, nem mellesleg hihetetlenül kúl srác kedvenc bandáiról
fogalmam sincs, de a nagyanyjával megegyezik az ízlésem? Jaj.
Zavartan megvontam a vállam, Cortez pedig a gitárja húrjait
tanulmányozta, amikor szinte mindkettőnkből egyszerre tört ki a
nevetés. Valahol abszurd és vicces volt az egész párbeszédünk,
úgyhogy jót szórakoztunk rajta. Még mindig nevettünk, amikor
megcsörrent Cortez mobilja. Odanyúlt a rezgő és egyre
hangosabban zenélő telefonért az éjjeliszekrényhez, és a kijelzőre
meredve elhúzta a száját, aztán unottan a füléhez emelte.
– Igen?
A hirtelen beállt csendben tisztán hallottam a készülékből
kiszűrődő csacsogó, élénk hangot, és azonnal az arcomra fagyott a
mosoly, mert tudtam, hogy Edina az. Komótosan felálltam és
felvettem a táskám, miközben Cortez vadul „aházott” a telefonba,
és a szemével az én mozgásomat követte.
– Megyek – suttogtam szinte némán, hogy épp csak
leolvashassa a számról, aztán lenyomtam a kilincset, és
mosolyogva intettem neki. Fél kézzel lefogta a telefont.
– Szia – biccentett mosolyogva. – Nem, figyelek, csak
elköszöntem Renitől – közölte, mire a készülékből őrült hangos
nyivákolás hallatszott, és miközben kiléptem az ajtón, hallottam,
hogy Cortez azt magyarázza, hogy átvittem neki a házit. Azt
hiszem, Edina begőzölt.
Cortez: 5/5* – Wow.
Edina: 5/1 – minden próbálkozása ellenére Cortez unja. Ez most
már tuti.
Időjárás: 5/5 – anyu szerint marad a tavaszias idő, ami már
nagyon hiányzott.
Március 26., csütörtök
bejelentette, hogy hétfőn témazárót írunk. Erre Dave jelezte, hogy
úgy érzi, hétfőre megbetegszik. A bejelentését az osztály röhögve
díjazta, Barka kevésbé értékelte. Dave tuti kiemelt figyelmet kap a
dolgozatírás közben. Kicsengetéskor mindenki
megkönnyebbülten kászálódott fel.
– Milyen óra jön? – üvöltötte Zsolti teli szájjal; éppen egy májkrémes
szendvicset fogyasztott, nem túl kulturáltan.
– Rajz. Végre valami könnyű – dobálta be a tancuccait Ricsi a
táskájába, aztán, mivel a kijelentése után összeráncolt
szemöldökkel meredtem rá, röhögve megvonta a vállát. – Bocs, a
többségnek könnyű – javította ki magát.
– A mai órán a színekkel fogunk foglalkozni – lépett a terembe
Vladár, mire a többiek örömmel bólintottak. Én meg ültem ott
bénán a helyemen, és azon töprengtem, hogy mi van a színekkel.
Kérdőn a mellettem lévő padban ülő Virághoz fordultam, és
széttártam a karom, mire Virág felmutatott egy doboz temperát.
A szám szélét rágva hallgattam, aztán, mivel nem volt nálam
tempera (tényleg véletlenül felejtettem el kiszedni a suliboxból óra
előtt), felemeltem a kezem, és közöltem Vladárral, hogy kimennék
a felszerelésemért. Amikor kiléptem az osztályból, utánam szólt,
hogy ha megelégszem egy igazolatlan órával, vissza se kell
mennem. Ez elég durva volt, és bár szívesebben lófráltam volna a
folyosón vagy a könyvtárban rajzóra helyett, tudtam, hogy vissza
kell mennem. Óra végéig a padom fölé görnyedve próbáltam
kikeverni a Vladár által megadott színeket, de ötből csak kettő jött
össze, mert a lila helyett állandóan feketét sikerült varázsolnom,
emiatt pedig a többire nem maradt időm. Kettőt is csak úgy
sikerült elérnem, hogy súgtak. A narancssárgát Virág szájáról
olvastam le, a barnát pedig Arnold suttogta, amikor elsőként lett
kész, és kivitte a tanárnak. A két színre egyébként kettest kaptam.
De milyen áron?
Duplamatekon Gazdag tanárnő rossz passzban jött órára,
úgyhogy maratonit feleltünk, a fél osztály egyest kapott, ráadásul
pont takarásban voltam, amikor Zsolti felelt, így hiába keresett
engem a tekintetével. Kingára pedig hiába nézett, ő ahelyett, hogy
súgott volna, csak némán jelentkezett. Tudta a választ. Persze hogy
tudta! De nem segített. Óra végére eléggé felment az agyamban a
pumpa, úgyhogy ahogy a tanárnő kitette a lábát, dühösen Kingára
néztem.
– Belehaltál volna, ha súgsz?
– Igen – közölte durván, és felpattanva meghúzta a copfját. –
Miért kéne segítenem? Ugyanabba az osztályba járunk, ugyanabba
az iskolába. Ha én meg tudom tanulni, akkor más is!
– Most ne azzal foglalkozz – ráztam meg a fejem. – Ötösre
feleltél, ügyes vagy, de utána miért kellett végigjelentkezned az
órát? Mindenki tudja, hogy tudod a választ, ez annyira rád vall!
– Renáta! – szólt rám ridegen. – Te is ötöst kaptál. Pontosan mi
a problémád?
– Az, hogy a viselkedésed…
– Milyen? Milyen a viselkedésem? Szánjam meg Zsoltit, aki a
fél életét a videómegosztón tölti, ahelyett, hogy tanulna? Vagy
Virágot, aki a MySpace-en lóg egész nap, de képtelen felismerni
egy egyismeretlenes egyenletet? – fújtatott.
– Nem kell megszánnod senkit. Csak ne provokálj – vontam
meg a vállam, érezve, hogy ez egy véget nem érő vita kettőnk
között, és úgy döntöttem, inkább Virágot vigasztalom, aki megint
egyest kapott matekból. Jaj.
Suli után Arnolddal és Virággal komótosan ballagtunk fel a
dombos utcán. Délutánra annyira kisütött a nap, hogy a dzsekinket
a kezünkbe fogtuk, és pulcsiban gyalogoltunk.
– Az előző egyest anyu írta alá, akkor a mostanit apunak kell –
tűnődött Virág magában, mi pedig Arnolddal a fejünket csóválva
hallgattuk.
– Holnap úgyis nálam alszol, ne gyakoroljunk egy kicsit
matekra? – próbálkoztam, de Virág hallani sem akart róla.
Elmondása szerint a holnapi este olyan lesz, amilyenre
terveztük, popcorn, DVD és Fall Out Boy-CD-hallgatás (az
utóbbiról egyébként nem tudtam, de mindegy), és szerinte ebbe a
tökjó programba nem fér bele a matek.
– Virág, a jegyeid alapján már most javítanod kéne, hogy az
átlagod stabillá váljon, és ne az utolsó pillanatokban kelljen
hajtanod – tanácsolta Arnold. Virág elhúzta a száját, és rávágta,
hogy tök szép idő van. Ő így vált témát.
Szívesen hallgattam volna őket tovább, de megérkeztünk Cortez
utcájához, úgyhogy lassítottam a lépteimen, végül pedig teljesen
megálltam. Virág mosolyogva intett, Arnold azonban kérdőn
nézett felém.
– A házi… – hadartam, és mielőtt Arnold bármi rosszallót
mondott volna, inkább befordultam az utcába.
Cortez nagymamája beengedett, megkérdezte, hogy vagyok,
meg ilyesmi, úgyhogy pár szót váltottam vele, aztán mondta, hogy
menjek fel nyugodtan. A Ramones-plakát előtt megálltam, és mély
lélegzetet véve bekopogtam, miközben próbáltam az agyamba
vésni, hogy otthon csekkoljam le ezt az együttest, mert ciki, hogy
semmit nem tudok róla.
– Szia – léptem be az ajtón, és mint mindig, amikor Cortez
közelében vagyok, őrülten verni kezdett a szívem.
Cortez félretette a játékkonzolt, és fájdalmasan nézte, ahogy
kiveszem a táskámból a tancuccaimat.
– Már megint ilyen sok? – vonta fel a szemöldökét.
– Csak hogy ne unatkozz a hétvégén – feleltem mosolyogva. –
Vicces – nyúlt a jegyzetekért visszafojtott vigyorral, aztán
belelapozott.
Pár másodperc ácsorgás után leültem a fotelbe, és éppen
előszedtem volna a könyvemet, hogy olvassak, amíg Cortez
átmásolja a dolgokat, amikor kopogtak az ajtón. Annyira biztos
voltam abban, hogy Cortez nagymamája jött fel, hogy csak akkor
kaptam fel a fejem, amikor Cortez köszönt és a belépő
visszaköszönt. Edina volt. Szinte minden vér kifutott a fejemből,
és ösztönösen visszacsúsztattam a könyvem a táskámba.
Edina bejött, odahajolt Cortezhez, hogy puszit adjon, aztán fél
szemöldökét felvonva valami köszönésfélét morgott felém is.
Kelletlenül visszaköszöntem, aztán kínos csöndben néztem,
amint letesz az asztalra egy tálca sütit.
– Gondoltam, jólesne – magyarázta mosolyogva.
– Kösz, de még a tegnapiból is van – vonta meg a vállát Cortez.
Edina nem zavartatta magát, leült Cortez mellé, és megsimította
a karját. Én meg pislogás nélkül meredtem rájuk. Oké, Edina sütit
visz neki, sőt, mint kiderült, nem is első alkalommal, leül, csacsog,
igazgatja a haját, aggodalmasan fontoskodik, puszival köszön, és
úgy ül le mellé, mintha csak összetartoznának. Mintha csak…
Teljesen ledöbbentem. Mintha járnának! Zavartan felkászálódtam
és felvettem a táskám. Szinte egyszerre néztek fel rám, úgyhogy a
hajamat csavargatva, totál bénán kezdtem magyarázni arról, hogy
elfelejtettem, hogy fontos dolgom van.
– És a füzeted? – kérdezte Cortez.
– Maradhat, most nem kell – legyintettem, és kierőlködtem egy
mosolyt, ami baromira nehezen, de sikerült.
– Biztos?
– Aha. Sziasztok – köszöntem el gyorsan, és már be is csuktam
magam mögött az ajtót.
Hogy én mekkora balek vagyok! Ők telefonálnak, msn-eznek,
sms-eznek, Edina átmegy hozzá, sütit visz, puszi… Én meg azt
hittem, valami baromi különleges van abban, hogy naponta
rohanok a házival, mint valami lúzer. Jaj. Lesiettem a lépcsőn, és
már épp a bejárati ajtón menekültem volna, amikor Cortez
nagymamája meglátott.
– Reni, már mész is?
– Igen, most csak odaadtam a jegyzeteket – hadartam sietve,
mert szerettem volna kint lenni a házból, mielőtt kiszakad belőlem
a bőgés.
– Ó, értem. Köszönöm, hogy elhoztad – bólogatott Cortez
nagymamája, én pedig újra az ajtóra néztem, remélve, hogy
pillanatokon belül a másik oldalán tudhatom magam. Cortez
nagymamája (talán csak elkapta a pillantásom, talán tényleg
elhitte, hogy sietek) kedvesen elköszönt tőlem, én pedig mehettem.
Az utat gyorsan tettem meg hazáig, és piros pont jár azért,
amiért csak a szobaajtóm becsukása után tört rám a zokogás. Igaz,
akkor annyira, hogy nem bírtam abbahagyni. Mikor anyu hazaért,
még mindig a babzsák fotelemben ülve bőgtem, körülöttem egy
halom zsepi volt szétdobálva, és kicsit nehezemre esett
elmagyarázni, hogy mi a bajom, mert folyamatosan belebőgtem a
beszámolómba. Anyu a másik babzsák fotelemen fészkelődve
hallgatott, és próbálta a szaggatott beszédemből kivenni, hogy
mégis mi történt. Aztán magamra hagyott, mert sürgősen meg
kellett keresnie egy kamaszkezelő könyvben, hogy ilyenkor
pontosan mi a teendő. Vacsorára már összeszedtem magam, azt
hiszem, elfogytak a könnyeim, de a szüleim tolerálták az „éppen
megszakad a szívem” dolgot, és engedték, hogy a szobámban
egyek. Ami azért volt jó, mert webkameráztam Virággal. Amikor
elmondtam neki, hogy mi történt, és hogy Edina és Cortez tuti,
hogy járnak, Virág majdnem annyira kiakadt, mint én.
Cortez: 5/1 – minden hiába.
Edina: 5/1 – áááá.
A mai napom: 5/1 – no comment.
Rajzóra: 5/2 – rémes, de mégis, a délutánomhoz képest még az
is jó volt.
Március 27., péntek
forgolódástól buci fejjel ébredtem, a szemeim alatt sötét karikák
húzódtak, és úgy éreztem magam, mint akit kimostak.
Virág a kapuban várt ránk, és figyelmen kívül hagyva azt az
apró tényt, hogy apu a kocsiban ül, az egész utat
végigmagyaráztuk, egymás szavába vágva. Szegény apu, a kora
reggeli órában tuti el tudott volna képzelni jobb társaságot két
begőzölt kamaszlánynál, de mindegy.
Az aulában Máday rászólt Virágra, hogy vegye le a fekete-fehér
csíkos sapkáját.
– Jaj, ne, háromnegyed órán át igazgattam, hogy félreálljon, és
kilógjon alóla a hajam… – mutatta Virág az emós sapiját, de
Mádayt nem hatotta meg, így kénytelen volt levenni, alatta totál
lelapult a haja, így mehettünk a mosdóba zselézni.
Amíg Virág a tükör előtt bíbelődött a hajával, én a falnak dőlve
leguggoltam, és várakoztam. Elég ciki dolog ez a szerelmi bánat
téma, mert időnként tök jól van az ember, aztán hirtelen eszébe jut,
és egy pillanat alatt befordul, így volt ez velem is. Egyszer nézem
Virágot, amint a haját tupírozza, aztán nyílik az ajtó, és Edina a
három a-s lány kíséretével becsörtet. És akkor végem is lett.
– Nekem jó a nyolc, addig úgyis átugrom Cortezhez –
magyarázta Edina a szabad tükör elé állva, és ellenőrizte a
szájfényét.
Megsemmisülten néztem rájuk. Átugrik hozzá. Az mit jelent?
Miért ugrál? Kihez ugrunk csak úgy át? A barátunkhoz? Jaj.
Virág csendben igazgatta az ujjaival a haját, én a csempének dőlve
guggoltam, miközben az a-sok továbbra is beszélgetve kivonultak
a mosdóból.
Virág a tükörből rám nézett, az arca szomorú volt, és kicsit
talán dühös is.
– Annyira sajnálom – mondta.
– Tudom – biccentettem. – Én is.
A folyosóra kilépve szinte belebotlottam Kingába. Ahogy a
szemébe néztem, összetalálkozott a tekintetünk, és egy pillanatig
hezitáltam azon, hogy megkérdezzem, mit tud. Ha valaki, akkor ő
biztosan tisztában van a dolgokkal.
– Bocs – kerültem ki, miközben elkaptam a fejem. Nem,
gondoltam, ő a másik oldalon áll, és most nem bírnám ki, ha
megalázna.
A tanítás egyébként klasszul telt, a péntek mindig laza, úgyhogy
hamar elment az idő. Ebédszünetben Arnolddal és Virággal az
udvaron lévő padon ültünk és a sulirádiót hallgattuk, miközben
Virág valami újságból szedegette ki a termékmintákat, Arnold meg
én pedig olvastunk. Ő Rejtőt, én pedig Meg Cabotot.
– Milyen? – kérdezte egy idő után, a könyvemre utalva.
– Jópofa – vontam meg a vállam, és felmutattam neki a
Hívószám sorozat borítóját. – És a tiéd?
– Zseniális – mondta. Virág, miután kiszedegette az újságba
ragasztott ajándékokat, hirtelen felállt, és megkérdezte, hogy
kérünk-e valamit a büféből. Mindketten nemet intettünk, úgyhogy
beszaladt magának egy Túró Rudiért.
Teljesen belemerültem a gondolataimba, amikor Arnold rám
szólt.
– Hol jársz?
– Bocs, csak elgondolkoztam.
– Értem. Szóval holnap színház – ismételte meg, mivel úgy
tűnt, elsőre nem hallottam.
– Ó, oké – biccentettem, és kierőltettem egy mosolyt. Arnold
szótlanul bólintott, aztán összehúzott szemekkel méregetni kezdett.
– Minden rendben? – kérdezte, és őszintén jólesett a reakciója.
Megtehette volna, hogy a fejemhez vágja, hogy ő megmondta,
meg ilyesmi, de nem. Igazi barátként viselkedett.
– Igen. Azt hiszem. Köszi – mosolyogtam rá. Lehet, hogy
veszítettem, lehet, hogy Edina összejött Cortezzel. Nem tudom. Az
viszont biztos, hogy két olyan barát támogat és áll mellettem,
amilyenről csak álmodni lehet.
Infón Tölgyessy tanár úr negyedóra alatt leadta az anyagot,
utána elfoglalhattuk magunkat, ami mindig könnyen megy.
Arnolddal Honfoglalóztunk, és egy idő után Jacques odaült
hozzánk, mert érdekesnek találta, amit játszunk. Virág mellettem
valami termékmintával kenegette magát, ami egy idő után habzott,
úgyhogy kiment a mosdóba lemosni. Kiderült, hogy testápolónak
hitte, pedig tusfürdő volt. (A csodálatos angoltudásunk, az tehet
róla). Andris és Robi autóversenyeztek, a tanár mögéjük állt, és
bíráskodott, mivel folyamatosan veszekedtek, úgyhogy mindenki
elvolt.
A délután nagy részét olvasással töltöttem. Hogy a szüleim ne
gondolják, hogy totálisan befordultam, az étkezőasztalnál ülve
olvastam, és igyekeztem vidámnak látszani.
Virág hétkor jött, addig megsétáltatta Robert Pattinsont. A
szobámba érve lerogyott a babzsák fotelembe, és kinyitotta a lila
csillagmintás válltáskáját.
– Twilight? – vette ki az A variációjú DVD-csomagot. – Vagy
Szívek szállodája? – ez volt a B, és engem rögtön meggyőzött. –
Oké – mosolyodott el. – Akkor Jess és Dean.
A körülmények miatt most duplán örültem. Mert Cortezről is
elvonta a figyelmem, ami miatt igazán hálás voltam. Egy halom
popcornnal, két fél literes kólával és pizsiben (én Yellow
Submarine-es szettben, Virág pedig halálfejes gatyában és Pete
Wentzes, bő fazonú pólóban) kezdtük el nézni a filmet. Éjfél után
kerültünk ágyba, de megérte. Rengeteget nevettünk, és halálra
zabáltuk magunkat popcornnal, így aztán megúsztuk anyu vacsiját
is.
Dvd-zés Virággal: 5/5 – nem aludtam sokat, de nagyon-nagyon
klassz volt.
Arnold 5/5 – Irtó rendes volt Cortezzel kapcsolatban. Igazi
barát.
Meg Cabot: 5/5 – Nagyon klassz a könyv. Oké, azt nem
akarom, hogy belém csapjon a villám, de annak örülnék, ha
kialakulna valami képességem.
Cortez és Edina 5/1 – legalább egy estére kivertem őket a
fejemből.
Március 30., hétfő
Arnolddal, vasárnap egész nap Sims Virággal. Teljesen
megfeledkeztem valamiről. Egy érzésről, ami reggel, miután apu
kirakott minket a sulinál, szinte gyomorszájon vágott. Hogy
mennyire szeretem Cortezt. Ott állt a többiekkel, a szokásos
helyén. Járógipszben. Virág megszorította a karom, és mélyen a
szemembe nézve próbált erőt adni.
– Sziasztok – köszöntem, és Cortezről a lehető leghamarabb
kaptam el a tekintetem. Sajna a következő pillanatban vissza
kellett néznem rá, mert hozzám szólt.
– Elhoztam a füzeteidet.
– Kösz. Hogy vagy? – kérdeztem, mert azért nem akartam
bunkónak tűnni.
– Szokatlan, de nem vészes. Kicsit lassú. Nehezebben megy a
kick-flip ezzel – kopogtatta meg a gipszét.
A poénját a fiúk hangos röhögéssel értékelték, én azonban csak
bólintottam. Elvégre poénkodjon a barátnőjével, vagy mi. Oké,
mivel már nem tudtam sokáig játszani a jeges, kíméletlen
karaktert, Virággal gyorsan bementünk a suliba. Bármennyire is
szeretném utálni Cortezt, sajnos lehetetlen. A visszatérésének
egyébként (természetesen) nem csak én örültem borzalmasan. A
büfésnénitől elkezdve a végzősökön át, a sulirádiósokig mindenki
vele volt elfoglalva. Eléggé népszerű. Mindegy. Viszont volt, akit
annyira nem hatott meg Cortez járógipsze. Kardos ahogy belépett
az osztályba, máris a tárgyra tért.
– Jövő hét szombaton április 11. lesz. Mond ez valakinek
valamit? – kérdezte, miközben csontos arca kemény vonásai egy
pillanatra sem enyhültek meg.
– Anyám szülinapja! – üvöltötte Zsolti.
– Nagy Zsolt, ha még egyszer beleordítasz a tanórámba,
leküldelek az igazgatóhelyetteshez – förmedt Kardos Zsoltira, mire
mindenki abbahagyta a nevetést.
– Reni – szólított fel Kardos, mivel jelentkeztem.
– A költészet napja?
– Köszönöm – biccentett elismerően. – Ez alkalomból a Szent
Johannában a jövő hét irodalmi hét – mondta. Az osztály halkan
morogva várta, hogy ez pontosan mit jelent. Mivel Kardos
jelentette be, sok jót nem. – Hétfőre szabadon választható
beadandó feladat egy vers vagy egy novella írása.
– Nee – csúszott ki Dave száján, mire Kardos gyilkos tekintettel
elhallgattatta, megfordult, és felírt egy internetcímet a táblára, amit
kétszer alá is húzott.
– A feladat a következő…
Oké, szóval az irodalmi hét kapcsán két beadandóból
választhatunk. Egy vers, nincs meghatározva a műfaja vagy
stílusa, példának azonban ajánlott néhányat a
szöveggyűjteményből, ami alapján könnyen meg lehet írni. A
másik, ami igazán elnyerte a tetszésem, egy tízoldalas novella,
főszerepben egy állat, egyes szám első személyben elmesélve. Ez
szerintem elég érdekes feladat, úgyhogy én rögtön a novellaírást
választottam, és tényleg feldobódtam tőle. A többiek kevésbé.
– Felmayer? – szólította fel a tanár Dave-et, aki megállás nélkül
jelentkezett.
– Tanár úr, minek a netcím?
– A legjobban sikerült munkákat beküldjük az oldalon
meghirdetett pályázatra, hogy képviselje iskolánkat, tehát akit
komolyabban érdekel, az nyugodtan nézzen utána – közölte, mire
Kinga fészkelődni kezdett, a többiek pedig látszólag ellazultak. –
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem kap mindenki
osztályzatot! – tette hozzá, mire többen feszengeni kezdtek.
Csengetéskor az osztály egy emberként pattant fel, és akár egy
felbolydult darázsfészek, úgy nyüzsögtünk. Cortez, aki egyébként
is szenvedve ült a gipsz miatt, ezúttal még fájdalmasabb arccal
nézett maga elé. Hát igen. Beadandó Kardosnak. Nyilvánvalóan
Cortez rémálma. És amióta Edina a barátnője, ez engem egy
cseppet sem érdekel. Haha!
Elpakoltam a táskámba, és vártam Arnoldra meg Virágra.
Közben a többiek természetesen a beadandókról tanakodtak.
– Á, lekapom a netről – vonogatta a vállát Dave.
– Állatról írni novellát? Ez meg mekkora baromság? Miről
írjak? – töprengett Zsolti.
– Disznóról – szólt oda Kinga. – Az találó.
– Te meg írjál tetűről! – ordította Zsolti, aztán nagyszerű ötlete
támadt. – írjál lótetűről!
Kinga a fejét rázva kiment a teremből, hogy gyorsan megnézze
az infóteremben a Kardos által megadott honlapot. Az udvarra
kiérve Arnold hozzám fordult.
– Melyiket írod?
– A novella tetszik, a vers húzósabb – feleltem.
– Akkor válaszd a novellát, szerintem menni fog – bólintott. –
Vettél már részt pályázaton?
– Nem, még soha – ráztam a fejem, és magamban hozzátettem,
hogy Kinga és Arnold színvonala miatt várhatóan nem is fogok.
– Hé, én tudjátok miről írok? – ébredt fel hirtelen Virág, aki
annyira bambult, hogy már azt hittük, állva elaludt. – Robert
Pattinsonról.
– A kutyáról? – kérdeztem.
– Nem, az emberről. A verset róla írom – bólogatott.
Arnold a fejét rázva próbálta felfogni, hogy Virág miről beszél,
miközben én az árkádok alá néztem, ahová addigra ért ki Cortez,
akit Ricsi támogatott. Körülöttük egy csomó felső évfolyamba járó
ácsorgott. A sulirádiósok éppen Cortez visszatérésére küldtek egy
dalt.
– Ez mi? – ráncoltam össze a szemöldököm kérdőn.
– Ramones – felelte azonnal Arnold, és láttam rajta, hogy nem
tetszik neki. Ezen, mondjuk, nem lepődtem meg. Csoda lett volna,
ha valamiben egyetértenek.
Más kérdés, hogy a punk dal Máday tetszését sem nyerte el, aki
büntetésül eltiltotta a két stúdióst egy napra (holnap) a rádiótól,
ezért ő adja majd a dalokat. Éljen a sanzon. Jaj.
A nap pozitívuma, hogy Edina nem volt suliban. A nap
negatívuma viszont egyértelműen a töritézé. Komolyan, még
sosem láttam ennyire bepánikolva az osztályt, mint törióra előtt.
Nemhogy az udvarra, de a folyosóra sem ment ki senki, egész
szünetben a helyükön ültek és készültek. Ez mindenkinek mást
jelentett:
Kinga, Arnold, Gábor és én utoljára átfutottuk a füzetünket, a
többiek leginkább puskát gyártottak. Csengetéskor Barka
berobogott, a terembe, és azzal a lendülettel osztani is kezdte a
dogákat. Virág, aki a szünetben végig zenét hallgatott a mobilján,
kérdőn nézett fel.
– Ez mi? – csodálkozott.
– Témazáró – suttogtam. Virág olyan arcot vágott, mintha
először hallana a dologról.
– Nem kéne előtte összefoglalnunk?
– Már megvolt – néztem rá értetlenül.
– Jujj – dörzsölte össze a kezét Virág, és kapkodva belelapozott
a füzetébe.
– Virág, tedd el a füzeted – rakta le elé Barka a lapot, aztán
felém fordult és kiosztotta az enyémet. Más csoportban voltunk,
úgyhogy ez azt jelentette, hogy írhatok kétfélét. Óriási.
Barka még a többieknek osztotta a lapokat, miközben Virág a
halálfejes tolla végét rágcsálva nézett körbe.
– Tanultál? – suttogta felém, mire bólogattam. – Mikor? –A
hétvégén – válaszoltam. Látszott rajta, hogy nem érti.
– Mikor? Simseztünk.
– Előtte. Meg utána. Mi az első kérdésed? – nyújtogattam a
nyakam a lapja felé, de Barka rám szólt, úgyhogy csendben kellett
maradnom.
Na jó. Az óra síri csendben telt, én igyekeztem a leghamarabb
megírni a dogám, mert Virág némán szuggerált, Jacques folyton
hátrafordult, hogy segítsek, Robi pedig pisszegett, hogy foglaljam
le a tanárt, mert így nem tud puskázni. Kétszer odahívtam Barkát,
hogy megkérdezzek tőle valami tök átlátszó dolgot, addig a
többiek, párszor tudtak lesni, de többet nem tehettem. Jacques-nak
előreadtam egy cetlit a válaszokkal, aztán Virág válaszait
dolgoztam ki. Tök jó, negyvenöt perc alatt megírtam három dogát.
Csengetéskor kimerülten kászálódtam fel a helyemről, és
csodálkozva néztem hátra a fiúkra, akik kivételesen egyszer sem
pisszegtek rám.
– Hogy ment? – kérdeztem Ricsit.
– Mindent tudtam – válaszolta büszkén. Összehúzott szemmel
néztem rá, elvégre ő sem gondolhatja komolyan, hogy beveszem.
Ekkor Cortez felemelte a pad alól a könyvét, és mosolyogva
becsukta. Na igen. Mivel ő a hiányzása miatt nem írt dogát, lesúgta
az egészet Ricsiéknek. Azt hiszem, tényleg csak én vagyok annyira
béna, hogy készülök az órákra.
Olvasókör előtt Virággal ácsorogtam az aulában, és vártuk,
hogy kész legyen a melegszendvicse (Arnold előrement a
könyvtárba, hogy visszavigyen egy könyvet). A lépcsőről óriási
hangzavar és röhögés hallatszott, úgyhogy odakaptam a fejem.
Ricsiék segítették le Cortezt, aki egyesével szedte a lépcsőfokokat,
a járógipszével láthatóan nem tudott megbarátkozni. Mikor leértek,
váltottak pár szót, aztán Ricsi, Dave és Zsolti kimentek a bejárati
ajtón, Cortez pedig megpihent az aula egyik padján.
– Na, rohantam, mert Vladár elkezdi nélkülem – fogta Virág a
tenyerébe a még gőzölgő melegszendvicset, és elviharzott
rajzszakkörre.
Én meg ott maradtam. Esetlenül ácsorogtam, azon tanakodva,
hogy most mi legyen. Cortezzel egyfelé megyünk, a könyvtárba.
Ha elsietek előre, az bunkó dolog. Ha bevárom, az meg ciki,
elvégre miért kísérgessem, ha van barátnője. Még a végén úgy
tűnne, mintha nyomulnék, vagy ilyesmi. Oké, végül győzött a
lelkiismeretem, meg a kis lepkék a gyomromban, úgyhogy
megálltam előtte.
– Jössz? – kérdeztem.
– Aha, mindjárt. Menj előre, mondd meg, hogy igyekszem –
felelte ráérősen. Megráztam a fejem.
– Kardos be fog rágni. Szerintem gyere.
Cortez unottan a plafonra nézett, aztán megtámaszkodott a
padon, és megpróbált feltápászkodni. Ösztönösen elkaptam a
karját, hogy felsegítsem.
– Kösz – mosolygott rám, és sikerült megtartania magát. A
többire nem nagyon emlékszem, mert a mosolyától zúgni kezdett a
fülem, és azon igyekeztem, hogy egyenletesen vegyem a levegőt,
mielőtt megfulladok.
A lényeg, hogy együtt mentünk olvasókörre. Igaz, tíz percet
késtünk, de Kardos csak Cortezt szidta le.
És hogy a nap teljes legyen, este fogadóóra volt, amin Vladár
kedvesen kipanaszkodta magát anyunak a „minősíthetetlen
magatartásom” miatt, úgyhogy tökmindegy a szerelmi bánatom
vagy éppen a többi tantárgyból a kitűnő átlagom, Vladár
beuszította anyut, így büntiből visszacsökkent a netkorlátozásom
egy órára. Pff.
Cortez újra suliban: 5/5* – nem hittem volna, hogy ilyen
hatással lesz rám. Pedig de. És borzalmasan hiányzott.
Töritézé: 5/4 – Egy választ tuti elrontottam.
Msn: 5/2 – a fogadóóra miatt kongott az ürességtől, azt hiszem,
otthon mindenki fejmosást kap éppen.
Virág: 5/1 – az anyukája megtudott pár egyest, amit Virág nem
írt be az ellenőrzőjébe, úgyhogy nem jöhetett a netre. Emiatt
telefonon beszéltünk, de csak pár percet és titokban.
Vers- és novellaíró pályázat: 5/3 – csekkoltam az irodalmi
oldalt a neten. Elég húzósnak tűnik, de azért kinyomtattam.
Március 31., kedd
Reggel Virág a kapunkban várakozott, fekete csőnadrágot,
kockás deszkás cipőt és vastag, pink kapucnis pulcsit viselt, nyaka
köré hatalmas, fekete-fehér kockás kendő volt tekerve. A haját a
szemébe fésülte, úgyhogy tudtam, befordulós napja van.
– Mi volt? – tértem rá rögtön a fogadóóra témára.
– Ne is mondd! Gazdag és Kardos elég goromba dolgokat
állított rólam – motyogta, miközben beült a hátsó ülésre.
– Én Vladártól kaptam – bólogattam. Apu rosszallóan nézett
rám, jelezve, hogy a jelenlétében ne beszéljünk meggondolatlanul,
merthogy ő szülő. Ez igaz, viszont ahelyett, hogy abbahagytuk
volna, szimplán átváltottunk franciára, úgy diskuráltunk tovább.
Ez egyébként állati jó csel, komolyan beválik akár beszélgetésnél,
akár levelezésnél, a szüleim nem értenek belőle semmit.
A suli előtti lépcsőhöz érve be kellett látnom, hogy nemcsak
Virágnak telt kellemetlenül az estéje, szinte valamennyi
osztálytársammal „komolyan elbeszélgettek” otthon.
– Érted, Kardos azt mondta anyámnak, hogy vérlázító a
magatartásom – hadarta Zsolti. – Mit akart ezzel mondani? –
csodálkozott.
– Talán azt, hogy nem elég, hogy sötét vagy, mint az éjszaka,
de még pofátlan is – állt meg mellettünk Kinga.
– Nyerítést hallottam, ti is? – forgolódott Zsolti, megjátszva,
hogy nem vette észre Kingát. Kinga lenézően legyintett, aztán ott
maradt velünk, nem törődve azzal, hogy a fiúk nem szívesen
látták.
– Mit csinál Dave? – kérdeztem Ricsitől.
– Twitterezik – legyintett unottan.
Mint mindig, Dave szokás szerint fontoskodva járkált a
telefonjával, a lehető legnagyobb feltűnést keltve, és alig várta,
hogy valaki megkérdezze, mit csinál. Mivel fél füllel hallotta, amit
mondtam, vagányán odaállt mellém, és magyarázni kezdte, hogy
most éppen „mikroblogol”, vagyis helyzetjelentést ad arról, hogy
hamarosan bemegy a suli épületébe.
– Ez tényleg őrülten izgi – bólogattam, óvatos mosolyra húzva
a szám.
– Gúnyolódj csak, de mindenki, aki számít, ezt használja.
– Kimaradtam belőle – tettem fel a kezem.
– Ne már, Ren, legalább a Facebookra regelj. Sokkal többet
használjuk, mint az IWiWet.
– Most komolyan, lemaradtam valamiről, mert nem használom?
– kérdeztem unottan, aztán már válaszolni is akartam a saját
kérdésemre, hogy nem, amikor Kinga közbeszólt.
– Igen.
Felé kaptam a fejem, és mélyen a szemébe néztem. Az más, ha
a fiúk cukkolnak, hogy béna vagyok, meg ilyesmi. De ha Kinga
mondja, hogy lemaradok valamiről, akkor elhiszem. Mert őt
ismerve csak egy dologról lehet szó. Cortezről. Aki egyébként
abban a pillanatban érkezett meg, a nagypapája hozta suliba
kocsival, és miközben Ricsi és Zsolti segített neki kiszállni,
Kingára néztem.
– Regisztráljak? – kérdeztem halkan.
– Igen – felelte egyszerűen.
– Oké – bólintottam. Neki elhiszem.
Első óráig egyébként tízen ajánlották fel, hogy meginvitálnak az
oldalra, és bár önként is fel tudok regisztrálni, azért Virágtól
elfogadtam.
Irodalmon Kardos így indított:
– A tegnapi fogadóórák okoztak némi meglepetést. Bernáth,
Pósa, Nagy, Felmayer és Bencze – nézett végig a termen. –
Ezentúl minden jegyet én írok be az ellenőrzőtökbe.
A teremben halk nevetés futott végig, aztán Kardos egy szúrós
tekintettel elhallgattatott minket, és Jacques-ot szólította fel,
felelésre. Szegény Jacques negyedórán át állt a helyén, és csúnyán
szenvedett egy életrajzzal. Már azt hittük, hogy sosem lesz vége,
amikor nyílt az ajtó, és Arnold lépett be ráérősen.
– Neményi, most már elég volt, igazolatlan óra, add ide az
ellenőrződ! – förmedt rá Kardos. Arnold maga elé húzta a
hátizsákját, ledobta a tanári asztalra az ellenőrzőjét, aztán egy
halom összegyűrődött lapot is.
– Ez mi? – kérdezte Kardos, akit láthatóan sokkal inkább
foglalkoztatott a papírköteg, mint az igazolatlan.
– A beadandó. A novella tizenkét oldalas lett, tisztában vagyok
vele, hogy a tanár úr tíz oldalt kért, de harmadik átírásra sikerült
lecsökkentenem az oldalszámot. Mindamellett elhoztam az eredeti
változatot is, ami sokkal inkább kiteljesedik, felépítés
szempontjából pedig…
– Jó, értem – bólogatott Kardos. – Ülj le – hajította vissza az
ellenőrzőjét, amibe természetesen ezúttal sem írt be.
Arnold felvette az asztalról, és a helyére sétált, miközben
találkozott a tekintetünk, és mosolyogva bólintottam neki. Kardos
felvette a lapokat, és érdeklődve beleolvasott.
– Monsieur Kardos – köhintette Jacques, akiről mindenki
megfeledkezett, és aki továbbra is a helyén ácsorgott, a felelése
eredményére várva.
Kardos zavartan felnézett rá, aztán legyintve befirkantott neki
egy kettest. Jacques boldog volt. Komolyan.
Csengetéskor Arnold a padomhoz jött, és megvárta, amíg
elpakolom a holmim.
– Hogy sikerült a novellád? – kérdeztem, bár azért sejtettem a
választ.
– Könnyen ment – biccentett. – Hoztam neked is – emelt ki egy
suliújságot a táskájából.
– Honnan van? – kaptam ki a kezéből izgatottan az áprilisi
számot.
– Akkor töltötték fel a tartót, amikor jöttem.
– Na végre! Ez az új? – állt meg mellettem Kinga, majd szó
nélkül kivette a kezemből, és ellapozott.
Csodálkozva néztem rá, aztán sóhajtva Arnold mellé álltam, és
inkább vele együtt lapoztam át gyorsan.
– Jó lett – futottam át az ajánlóimat, aztán ellapoztunk Arnold
négyoldalas cikkéhez, ami olyan lett, amilyenre számítottam.
Zseniális.
Kinga, aki Arnold írása miatt kisebb rohamot kapott, azonnal
heves vitába kezdett, és mivel úgy láttam, Arnold megbirkózik
vele, Virággal együtt lementem az udvarra. A duplafrancia hamar
eltelt, Monsieur Durand maratonit diktált, föcin Farkas tanárnővel
az időjárási frontokról tanultunk (kaptam is egy óraimunka-ötöst
az aktivitásomért), törin pedig továbbmentünk az anyaggal, mert
Barka még nem javította ki a dogákat. Ennek sokan örültek.
Facebook: 5/3 – regisztráltam, de amíg Cortez nem jelöl vissza,
nem látom az adatlapját.
Suliújság: 5/5 – vidám, színes és nagyon tavaszi lett az áprilisi
szám.
Sulirádió: 5/3 – kissé depresszív hangulat lett az egész napos
Edith Piaftól, egyedül Máday élvezte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése