Október 1., csütörtök
magamon. Napozás hiányában az arcomon megjelentek a
mitesszerek és barátaik, a hajam kezd sötétedni, kopik a szép nyári
színem, Ráadásul a kedvenc csíkos pólóm teljesen elnyűtt, már fel
sem unkám venni. Ezek miatt a dolgok miatt indultunk kicsit késve,
mert szegény apu próbált megnyugtatni, de nem járt sikerrel.
Dühösen mentem ki a kapun, Virág dühösen várakozott.
– Utálom a szemüvegem! – morogta köszönés nélkül.
– Utálom ezt a pólót! – rángattam magamon a nem igazán kedvelt
darabot.
– Gyerekek, olyan szép nap van, ne dühöngjetek! – mosolygott
apu. Válaszul két mérges kamaszpillantást kapott, úgyhogy inkább
csendben elvitt minket suliba.
Amikor kiszálltunk, ösztönösen vissza is akartam fordulni, de
Virág elkapta a karom. Jaj, ne! Az épület előtt Cortezék társaságában
Viki ácsorgott. Már messziről kiszúrtam, természetesen senkivel nem
lehet összekeverni.
– Mit keres itt reggel? – sziszegtem.
– Fogalmam sincs – rázta a fejét tanácstalanul Virág, miközben
elrakta a szemüvegét.
Bátortalanul indultam feléjük, folyamatosan a szám szélét rágva,
és közben azon dühöngtem, hogy miért ezt a béna ruhát vettem fel,
és miért nincs kiengedve a hajam, és miért… Egyáltalán miért volt
ott?
– Sziasztok – köszöntem halkan, és már el is akartam menni
mellettük, de pechemre Ricsi megállított. – Ren, a kémiaházi…
– Persze – bólintottam, és kelletlenül megálltam. Kihalásztam a
táskámból a füzetem, és sietősen a kezébe nyomtam. Sajnos addigra
a többiek is feleszméltek, és ők is elkérték.
Viki Cortez mellett állt és szórakozottan figyelte a jelenetet. Már
reggel fél nyolckor úgy nézett ki, mint Avril Lavigne egy IMcímlapon.
Óriási, az önbecsülésemet meg majd megkeresem. Ennél
szomorúbban nem is indulhatott volna a napom, néha megölelte
Cortezt, összeröhögött Zsoltival, lökdösték egymást Ricsivel…
Nincs mese, ő a menő fiú barátnője, az irigység tárgya, a jó fej,
haverkodós lány. Vááá.
– Majd adjátok vissza óra előtt – mondtam a füzetemre mutatva.
– Jó, kösz – mosolygott Ricsi.
– Gratulálok, Renáta, sikerült teljesen semmitmondó ajánlót írnod
– lépett hozzánk hirtelen Kinga.
A gyomrom amúgy is a torkomban volt, Kinga érkezése, ha lehet,
még tovább fokozta a dolgokat. Megjelent az októberi szám. Jaj.
– Mutasd – vettem ki a kezéből türelmetlenül, és odalapoztam a
rovatomhoz.
A Szent Johanna havi magazinja egy iszonyatosan nívós
kiadvány, ezért is rémültem meg Kinga beszólásától. A halloweeni
dupla oldalam ránézésre jó lett, a twilightos képek, a színek meg a
stílus passzolt. Az írás már nem nyűgözött le. A könyvajánlómról
üvöltött, hogy sokat foglalkoztam vele, és még a filmajánló is
elment, viszont a zene… Na, az pont úgy hatott, mintha egy
negyvenöt perces föciórán firkantottam volna. No comment.
– Muti – kérte el Virág. Hunyorogva elolvasta, és kicsit elhúzta a
száját a végén. Na igen, ez van.
– Nos, kétségtelen, hogy az egész októberi számot a riportom
menti meg – fonta össze a karját Kinga. Ellapoztam, és belenéztem a
cikkbe. A jobb felső sarokban a gondnok képe volt.
– Te meginterjúvoltad a gondnokot? – csodálkoztam.
– Igen, a tetőre felrúgott focilabdákról kérdeztem… – szólt
felszegett állal.
– Aztaa – tapsolt kettőt Zsolti. – Ez annyira baromira érdekes!
– Ha tudnál olvasni, akkor talán reagálnék, de így felesleges –
vágott vissza Kinga.
Ők ketten rögtön vitába szálltak, Zsolti cukkolta Kingát, aki
különféle sértéseket vágott a fejéhez. Szóval csak a szokásos reggeli
dolog. Annyi különbséggel, hogy a társaságunkban ott állt plusz egy
fő (később kiderült, Vikinek nem volt első órája, ezért volt itt), aki
láthatólag tényleg senkit nem zavart. Csak engem. De nagyon.
Hamarosan Dave is megérkezett, ő azt kezdte ecsetelni, hogy néhány
lány rajongója (mind Zsolti, álnéven) írt neki e-maileket, és alig
tudott időt szakítani a válaszra… e Na, persze. Még álldogáltunk a
suli előtt, egészen addig, amíg Ricsi le nem ugrott a deszkájával a
lépcsőről, aminek következtében Máday kirontott az épületből.
– Pósa, ne mondjam még egyszer, hogy az épület megrongálása
komoly…
– Elnézést – emelte fel a kezét Ricsi védekezően.
– Mellesleg. Beszéltem néhány szülővel, és a mai naptól senkit
nem engedek el a tanulószobáról!
– De nekem edzésem van! – hüledezett Kinga.
– Köszönd az osztálytársaidnak! – sziszegte Máday, de közben
Cortezék alig bírták visszatartani a nevetést.
– Nekem muszáj edzésre mennem! – közölte Kinga.
– Akkor már csak egy lehetőség maradt. Kérem a tolltartódobáló
nevét! Felmayer, neked azt is elnézem, ha japánul vallod be! – szúrta
oda Máday cinikusan. Kész, a fiúkból kitört a nevetés. Egyébként
gondolni lehetett, hogy Dave kikérője sántít, mint ahogy Zsoltié is. –
Na, nyomás befelé – tapsolt kettőt az ig. helyettes, és végignézett
rajtunk. Vikin elidőzött a tekintete, látszott, nem igazán tudja hova
rakni. – Kisasszony, megkérdezhetem, hogy pontosan mit keres itt? –
húzta fel a szemöldökét, és nem titkolt ellenszenvvel méregette a
lányt. Vikiben minden megvan, amitől Máday kiborul. Erős, füstös
smink, orrpiercing, tövig vágott, feketére festett körmök, bőven térd
fölé érő kockás szoknya, durván szőkített haj, pink tincsekkel. Első
látásra nem szívlelte.
– Semmit, már megyek is – válaszolta Viki pimasz mosollyal az
arcán, aztán gyorsan elköszönt a fiúktól. Cortez szájára sietve
nyomott egy puszit, amitől legalább két embernek meghűlt az
ereiben a vér. Sose gondoltam volna, hogy Mádayval egyszer
közösen akadunk ki. De ez is eljött.
– Antai-Kelemen, örülnék, ha az iskolára koncentrálnál… – nézett
az ig. helyettes Viki után, aki a buszmegálló felé igyekezett.
– Hogyne – bólintott Cortez röhögve, és a többiekkel besietett a
portára.
Csengetésre zuhantunk a terembe, úgyhogy nem volt időm
lelkiekben felkészülni Vladárra. Eleve kiakasztott a reggelem, aztán
Viki, a suliújság… Már csak egy jó kis rajzóra hiányzott. No
comment.
– A mai órán párban dolgozunk – kezdte Vladár, amint belépett.
Kétségbeesetten néztem Ricsi felé, aki kábé ugyanígy nézett vissza
rám. Ez ránk nézve mindig borzasztó hír. – A feladatot ismertetem,
miután Rentai megtisztel, és nem a hátát kell néznem – mondta
élesen, én pedig azonnal visszafordultam, elnézést motyogva. –
Ugyan, megszoktam – legyintett a tanár tettetett sértettséggel, a
többiek meg mind nevettek. – Tehát a feladat…
A feladat természetesen mindenkinek tökre tetszett, már megint én
pislogtam értetlenül. A jövő hét a Szent Johannában zenei hét lesz,
ehhez kapcsolódott a feladat. Egy A3-as kartonra rajzolni, írni,
ragasztani zenével kapcsolatos dolgokat. Na most a mi esetünkben ez
azért volt nagyszerű, mert Ricsivel ég és föld a zenei ízlésünk,
úgyhogy elég nehezen jutottunk közös nevezőre. Mondjuk, ez Cortez
és Virág esetében is problémás volt. Természetesen Vladár a rajzórát
rögtön meg is duplázta, a művtöri most már zsinórban elmarad,
úgyhogy a feladat duplaórán zajlott. Aminek következtében a
szünetünknek is lőttek, ugyanis mindenki rohant nyomtatni az
infóterembe.
Második órára már nagyjából kezdett összeállni a munkánk, bár
nem értettem, hogy egy raszta hajú, szoknyás férfi mit keres a
kartonunk közepén.
– Ez Jon Davis – magyarázta Ricsi, sokadszorra.
– Értem, de nem illik a képbe – mondtam, sokadszorra. Vladár
csendben mászkált az asztalok között, és hümmögött, meg
bólogatott, meg hátrahőkölt. Utóbbit a mi munkánk láttán,
természetesen.
Nem is volt kérdés, Kinga szedte össze az alkotásokat. Elégedett
fejjel járt körbe, és ledobta a tanári asztalra a vaskos köteget.
– Nézzük – mosolygott Vladár. Egy ideig.
A munkák szuperül sikerültek. Tényleg, tök ötletesek, szépek, jó
volt rájuk nézni. Cortez és Virág egy Fall Out Boy-tablót készített
(Virág kihisztizte). Megrajzolták a bandát a színpadon, a közönség
első sorait, a rajz köré pedig élő felvételeken készült képeket
ragasztottak. Csillagos-trillagos-brillagos ötös lett. Nem is kérdés,
Vladár el volt ájulva. Andris és Jacques egy Metallica tablót
készített, szegény Jacques-nak nem volt sok beleszólása, viszont ők
dalszövegeket és kottákat ragasztottak rá, így elég művészi lett. Ötöst
kaptak. Dave és Robi egész kartonján nyomtatott képek szerepeltek,
amik mozaikként illettek össze, végül a sok kis darabból összeállt
egy hatalmas AC/DC-kép. A kreativitásukért Vladár ötöst adott.
Zsolti és Arnold munkájáról üvöltött, hogy Arnold egyedül csinálta,
és nemcsak azért, mert Zsolti egész órán evett, hanem mert a
kartonon csak Beatles szerepelt. Középen Yellow Submarine rajz,
körülötte az együttes összes albumának borítója, vegyítve néhány
fotóval, legalul pedig a Let it Be egyik sora, különböző
betűtípusokkal. Vladár szerint Virágokéval holtversenyben a legjobb
munka. Zsolti büszkén reagált a hírre, pedig, mondjuk, neki tényleg
nem volt köze hozzá. e Kinga és Gábor tablóján érezhető volt, hogy
Kinga „kicsit” elnyomta Gábort, szegény, semmit nem szólhatott,
Kinga egyedül csinálta meg. A karton tetején nagy betűkkel a Single
Ladies felirat volt olvasható, majd alatta nyomtatott képekkel a
Beyonce-videoklip táncjelenetei, lépésről lépésre. Az ötlet
mindenképp klassz, úgyhogy természetesen ötöst kaptak. Vladár
őszinte büszkeséggel, óvatosan félretette, aztán a láng, ami a
szemében égett, egy pillanat alatt kihunyt. Aha, mi jöttünk.
– Rentai és Pósa – nézett ránk komoran. – Ez mi a bánat?
És ekkor megfordította a kartont, hogy az egész osztály láthassa.
Éljen a megaláztatás. Persze mindenki felröhögött, és tulajdonképpen
nekem is kedvem lett volna nevetni, csak túlságosan féltem az
egyestől. Nos, a munkánk a többieké után úgy festett, mintha valami
rossz vicc lenne. Káosz, kapkodás és túlzsúfoltság jellemezte,
ráadásul üvöltött róla, hogy nem tudtunk megegyezni, így a karton
közepén ott áll (üvölt) a Korn énekese, körülötte maszkos tagok
(Slipknot) és raszta társaság (RATM). Sötétkék filccel firkált
dalszövegek, aztán néhány kis kép erejéig Oasis és Beatles, de mivel
Ricsi ezeken könyökölt, miközben színezett, ezért néhány kép
beszakadt, celluxszal kellett visszaerősíteni. Akárhogy néztem, rémes
volt az egész.
– Tanár úr – lóbálta meg a kezét Ricsi, én meg közben kiszedtem
az egyik raszta tincséből egy ragasztócsíkot. Vladár unottan szólította
fel. – Az a helyzet, hogy a kartonunk direkt ilyen, így terveztük.
Mer’ így olyan művészi, meg minden.
– Nos – bólintott Vladár. – Igen, nyilván. Ez pedig egy művészi
jegy rá.
A szívem a torkomban dobogott, és frászt kaptam, valósággal
szuggeráltam a naplót.
– Elégséges, de a legnagyobb jóindulattal – közölte.
– Igeeeen! – pattant fel Ricsi, enyhén önkívületi állapotban.
– Gratulálok, gratulálok! – lépett oda hozzánk Dave, és kezet
fogott mindkettőnkkel.
– Nem zavar, hogy tart az óra? – kiáltott rá Vladár döbbenten.
Nem, egyébként nem zavart minket. Totál feldobódtunk a jegytől.
Elképesztő, hogy kettes lett rajzból valami, amiben én is benne
voltam. Hűű e
Második óra irodalom volt, továbbmentünk az anyaggal. Kardos a
táblára írt, Virág pedig hunyorogva meredt előre. Pisszegtem neki, és
mutattam, hogy vegye fel a szemüveget. Csak a fejét rázta.
– Nem látja senki – suttogtam, jelezve, hogy az osztály nagy része
mögöttünk ül. Virág kihalászta a táskájából a pink tokot, és
komótosan felvette a szemüvegét. Rögtön abbahagyta a hunyorgást,
és végre gond nélkül látta a táblát.
– Virág, kérlek, elemezd ezt a verset – szólt Kardos.
Virág bólintott és tovább üldögélt. A tanár felvont szemöldökkel
nézte, aztán kezdett fogyni a türelme.
– Most? – kérdezte Virág egy idő után.
– Persze hogy most! – kiáltotta Kardos hirtelen, amitől a fél
osztály összerezzent.
– Juj, megyek – mászott ki a padból, és kibotorkált a táblához.
– Jé, emó hemüveges! – fedezte fel Zsolti, mire mindenki
észrevette. Szegény Virág zavartan ácsorgott egyik lábáról a másikra,
és látszott rajta, hogy rém kellemetlenül érzi magát.
– Úgy utálom – szomorkodott Virág.
– Nem gáz, olyan, mintha eddig is hordtad volna – gondolkozott
Ricsi.
– Ugye? Szerintem is – fordultam felé bólogatva.
Igazából teljesen jól elbeszélgettünk Virág szemüvegéről, egészen
addig, amíg Kardos össze nem csapta a tenyerét és egy határozott
„Elég legyen” kiáltással el nem hallgattatott minket.
– Virág, valóban csodaszép a szemüveged, jól is áll, de tudod, mi
lenne igazán nagyszerű? – kérdezte Kardos erőltetetten kedves
hangsúllyal.
– Más színben esetleg? – kérdezett vissza Virág, még mindig a
szemüvegén agyalva. Kardos két ujjával megmasszírozta az
orrnyergét, és csak a fejét rázta.
– Vagy ha például ELEMEZNÉD A VERSET!!! – üvöltötte,
Virág pedig ösztönösen hátrált egy lépést.
– Juj, elnézést, máris – bólintott, aztán mégis megakadt. – Melyik
verset?
Én lehunytam a szemem, és csak reméltem, hogy megússza.
Nem úszta meg. Kardos feje megremegett, bevágta az egyest, és
óra végéig olvastatta velünk a szöveggyűjteményt, ráadásul holnapra
beígért egy dogát is. Óriási.
Szünetben persze mindenki Virágot okolta, szegény meg csak a
szemébe fésülte a haját és teljesen befordult. Fel akartam vidítani,
vettem is neki a büfében egy kakaós csigát, de az udvarra kiérve
láttam, hogy valaki megelőzött. Dorián türelmesen hallgatta Virág
panaszáradatát. Úgyhogy rám nem volt szükség. A kakaós csigával
leültem a padra, és a sulirádiót hallgattam; a stúdiósok egyre
többször bemondták, hogy jövő héten végig zenei hét lesz. Arnold ült
le mellém, oda se néztem, mert gondoltam, tuti előveszi a könyvét, és
akkor nem zavarom. Meglepetésemre volt kedve beszélgetni.
– Mi a terved a hétvégére? – kérdezte. Ezen ösztönösen
elmosolyodtam. Mégis, mi lenne a tervem?
– Hát. Holnap éjjel anyu szerint óriási csillaghullás várható, és az
előrejelzések alapján tiszta lesz az ég, úgyhogy Virág nálam alszik,
és akkor megnéznénk.
– Olvastam róla – bólintott. – Valószínűleg megnézem, még ma
délután összeszerelem a csillagvizsgáló távcsövem.
– Nekünk össze van szerelve – mosolyogtam, aztán eszembe jutott
valami. – Gyere át, és nézd velünk.
– Nem is tudom – gondolkozott. – Virággal ilyen természeti
jelenséget nézni? Tudja, mi az a csillag?
Hangosan felnevettem, és tényleg örültem, hogy Arnold is
csatlakozik hozzánk. Végül is miért nézné egyedül?
Utolsó óra után Máday nem kímélt minket, jött a tanulószobára.
– Nemááár, lassan azt is elfelejtjük, hogy miért vagyunk itt
délutánonként – szenvedett Ricsi, lábával az előtte ülő Virág székét
rugdosva.
– Egy tanuló kidobott egy fém tolltartót a tizenkettes teremből. El
is találhatott volna valakit, aki akár súlyosan megsebesülhetett volna
– közölte szárazon Máday. Na, igen, ebben végül is van valami.
– Merő kíváncsiságból – kérdezte Zsolti. – Mit kap, aki bevallja?
– Ja, holnap péntek, szívás lenne itt ülni – túrt a hajába Cortez
szenvedőn.
– Ti csak hallgassatok! Lőttek a programomnak, az edzésemnek, a
skype-nak… – hőbörgött Kinga.
– Juj, nem tudsz Telivérrel beszélni. Ó, de rémes! – imitált Zsolti
női hangot, Kingát utánozva. Dave automatikusan felkapta a fejét.
– Én ezt a hangot már hallottam! – kiáltotta.
– Mivel Zsoltié! Nagyokos! – nézett Kinga a plafonra.
– Nem, nem! – rázta a fejét Dave, és összeszorított szemmel
koncentrált. Mikor újra kinyitotta, veszett düh szikrázott a
tekintetében. – Te hívogatsz!!!
– Mi? – kérdezte Zsolti, de beleröhögött. Addigra Cortez és Ricsi
is kész volt, úgyhogy Dave rájött.
– Ezt még nagyon visszakapod!
– Ragadnak rám a nőőőők! Haha – röhögött Zsolti gonoszul,
felidézve szegény Dave naiv szavait.
Máday az egészből nem értett semmit, de kezdett elege lenni a
hangzavarból és rendetlenségből, így egy határozott „Csendet!”
kiáltással rendet teremtett.
– Amennyiben a tolltartódobáló beismeri, megszűnik a
tanulószoba.
– Mit kap a tettes? – kérdezte Ricsi.
– Igazgat… – kezdte, de valamennyi osztálytársam a fejét rázta,
egyfajta „akkor soha nem fog kiderülni” stílusban, úgyhogy Máday
megakadt. – Osztályfőnöki figyelmeztetést, valamint egy beírást a
szülőknek a házirend megsértése miatt – javította ki magát.
Ez így már jobban hangzott, úgyhogy meg kellett fontolnunk.
– Kaphatnánk pár percet? – kérdezte Dave, mire Máday
szemöldöke felszaladt.
– 10/b, az agyamra mentek – fújtatott Máday, miközben
kiviharzott a teremből és bevágta maga mögött az ajtót.
Ezzel el is kezdődött a tanácskozás. Kinga, Ricsi és Zsolti
egyértelműen azt hangoztatta, hogy vállalják be, az ofő beír, de ezzel
vége a délutáni szívásnak. Gábor, Jacques, Dave és Virág azt firtatta,
hogy mi van, ha Máday be akar húzni a csőbe, és sokkal nagyobb
bünti lesz. Arnold tartózkodott, ő csak annyit tanácsolt, hogy
kössünk alkut Mádayval. Én meg nem tudtam. Egyre húzósabb lett a
dolog, mert a hétköznap még elment, de a péntek délutánt sokan
fájlalták volna, ráadásul a jövő heti szakkörökről már senki nem
akart lemaradni. Andris és Robi tétováztak, látszott rajtuk, hogy nem
tudják, mitévők legyenek.
– Cortez? – nézett fel Robi. Na, erre csend lett, mindenki a
válaszra várt.
– Hívjuk vissza – mondta egyszerűen.
Gábor kiment az ig. helyettesért, aki visszajött a terembe.
– Nos? – nézett végig rajtunk.
– Aki kidobta az ablakon, az kap egy osztályfőnökit? – kérdezte
Cortez.
– Igen – bólintott türelmetlenül Máday.
– És vége a tanulószobának?
– Igen, most azonnal – válaszolta, az osztályban pedig néma csend
lett. Andris és Robi a fejüket kapkodták, látszott, hogy most már
félnek és nem szívesen mondanak semmit. A többiek viszont attól
féltek, hogy akkor örökre tanulószobán maradunk. Jaj.
– Rendben – szólalt meg újra Cortez. – Én voltam.
Komolyan, nekem a döbbenettől tágra nyílt a szemem, de nem
mertem semerre nézni, nehogy feltűnést keltsek. Valamennyien így
tettünk. Máday összehúzott szemmel méregette Cortezt.
– Antai-Kelemen, nem voltál te véletlenül az udvaron abban az
időben?
– Nem.
– Hát, jó. Akkor kérem az ellenőrződ – nyújtotta a kezét az ig.
helyettes. Cortez feltápászkodott a padjából és ledobta a tanári
asztalra. – Csak merő kíváncsiságból, miért dobtad ki a tolltartót az
ablakon? – kérdezte, fél kézzel már a kilincset fogva. Cortez
mosolyogva széttárta a karját.
– Fizikán épp a gravitációt tanultuk. Gondos tanárnő azt mondta,
nyugodtan kísérletezzünk – mondta, és Ricsiékből egyszerre tört ki a
röhögés.
Máday tekintetét én nem álltam volna, egyértelműen sütött belőle
a „még kihúzod a gyufát nálam” fenyegetés, de le a kalappal Cortez
előtt, tartotta a szemkontaktust, amíg az ig. helyettes ki nem ment.
Mikor becsukódott az ajtó, mindenki egyszerre fordult Cortezhez és
kezdett el magyarázni.
– Na. Megvannak a szabad délutánok – közölte lazán, és
természetesen mindenki tapsolni meg füttyögni kezdett. Te jó ég!
Lehet valaki még ennél is lazább? Nem hiszem.
Rajzóra: 5/2 – túléltem. És kettest kaptam!!! e
Dave: 5/5 – rájött, hogy Zsolti szórakozik vele, az előbb néztem a
neten, már a Facebookon megy a harcuk. e
Farm: 5/4 – vettem egy házat, amivel szereztem sok XP-t. Dejóó.
Kvízpart: 5/5 – megdöntöttem a csúcsom általános kategóriában.
Arnoldétól még mindig messze vagyok, de azért ez sem rossz.
Csillagpor: 5/5 – mindjárt megyek olvasni.
Suliújság: 5/3 – sokan gratuláltak, de nem lett az igazi…
Cortez: 5/5* – no comment. Egyszerűen ultramenő.
Október 2., péntek
szövegértést tanultunk végig (Arnold és Cortez halálra unta),
francián Monsieur Durand-nal nyelvtanoztunk, tesin Korponay
utasítására tollasoztunk (Virág eltörte az egyik ütőt véletlenül),
úgyhogy összességében jól telt. Ami kicsit húzósabb volt, az az
irodalomdoga utolsó órán, mivel sokan azt sem tudták, hogy miről
van szó, na meg az ofőóra volt kellemetlen. Mondhatni, Haller
tombolt.
– Elégtelenek, tolltartódobálás, tanulószoba, fegyelmezetlenség,
szemtelenkedés, tanóra alatti evés, üres dolgozatok, szaktanári
panasz… – sorolta mérgesen a zsebkönyvébe feljegyzett bűneiket. –
Nagyon nem leszünk így jóban!
Az ofőre persze záporoztak a „de tanár úr, az nem úgy volt” típusú
védekezések, és ő egy ideig türelmesen hallgatta, aztán elege lett.
– Most átnézem a naplót, addig lesztek szívesek kulturáltan
elfoglalni magatokat.
– Dave, passzold ide a sajtos rudat! – ordította Zsolti. Az ofő
döbbenten nézett fel.
– Mondom, kulturáltan – csóválta a fejét.
– Tanár úr, én örülnék a legjobban, ha Zsolti tudná, ez mit jelent –
szólt Kinga unottan.
Az óra telt, az ofő bekért pár ellenőrzőt (sok egyes szokott
hiányozni, rejtély, miért… e ), aztán számolgatott, az órájára nézett,
végül így szólt.
– Arnold, kérlek, gyere velem, Borrel igazgató úr akar veled
beszélni, lekísérlek.
A kijelentést néma csend fogadta.
– Neményivel? Miért? – kérdezte Dave.
Az ofő mondott valami olyasmit, hogy ez nem tartozik senkire,
aztán bevárta Arnoldot, aki kifejezéstelen arccal kászálódott ki a
padjából. Rémülten néztem utána. Mielőtt kilépett, még egyszer
hátrafordult és találkozott a tekintetünk. Rá abszolút nem jellemző
módon elmosolyodott, azt hiszem, azért, hogy megnyugtasson, aztán
kiment.
– Hé, lehet, rájöttek, hogy Neményi földönkívüli – töprengett
Zsolti.
– Gratulálok, egy pillanatig azt hittem, gondolkozol, de hiába. Ez
soha nem fog megtörténni – rázta a fejét Kinga.
Zsolti csak kiröhögte, aztán el is terelődött a szó. Természetesen a
hétvége volt a téma. Szinte mindenkinek volt valami klassz terve,
Andris és Robi Band Hero-maratonra készül, Jacques Egerbe megy a
szüleivel kirándulni, Kinga a jövő heti díjugratóversenyére edz (még
nem hívott meg senkit, de mindegy), Cortezék próbálnak meg
deszkáznak, Gábor meg még nem tudja. Csendben hallgattam a
terveket, aztán jól zavarba is jöttem, mert Ricsi rákérdezett, hogy mi
mit csinálunk.
– Hát – köhintettem. – Csillaghullás lesz, úgyhogy azt nézzük –
feleltem. Virág lapozott egyet az IM-ben, közben meg felnézett és
bólogatott.
– A tévében? – kérdezte Dave. Furán nézhettem rá.
– Nem, élőben. Az égen.
– Ja – értette meg végre, aztán vállat vont.
– Azta, mekkora program. Emó és Reni az eget bámulják.
Légyszi, nézzük mi is – vihogott Zsolti gúnyosan.
– Szerintem érdekes lesz – védtem magam, már amennyire
tudtam.
– Hánykor lesz? – kérdezte hirtelen Cortez.
– Anyu azt mondta, tizenegy körül – feleltem halkan.
– És min nézed?
Mivel nem láttam jelét az arcán semmi negatív vagy lenéző
kifejezésnek, rendesen válaszoltam.
– Távcsövön. De Arnoldé kicsit profibb, lehet, hogy azon jobb
lesz – tettem hozzá. Cortez mélykék szeme szélén apró
mosolyráncok jelentek meg, amitől azonnal zavarba jöttem.
– Hogyne – bólintott, most már szélesen mosolyogva.
– Figyelj, ha van kedvetek, vagy ilyesmi… anyu csinál forró
csokit – szóltam bátortalanul, de ahogy kimondtam, már meg is
bántam. Cortez csak a fejét rázta, és azt hiszem, ez a mosoly már
gúnyos volt.
– Kösz, nem. Nézzétek csak az eget, biztos jó lesz. – Aztán
összeröhögött Ricsivel. Nekem a torkomban dobogott a szívem, és
egyáltalán nem értettem, hogy miért bánt, mindenesetre nagyon
rosszul esett.
Csengetéskor szó nélkül mentem ki a teremből. Zsolti, mondjuk,
utánam szólt, hogy beugorhat-e forró csokiért, de csak megvontam a
vállam. Felőlem.
Virággal együtt mentünk haza. Miután bazsalygott vagy öt percet
Doriánnal, és végül sikerült elszakadniuk egymástól erre a baromi
hosszú hétvégére, már indulhattunk is. Szerettem volna Cortezéktől
elköszönni, de a suli előtt ott ácsorgott Viki, úgyhogy jobbnak láttam
lelépni. Hazaérve felmentünk a szobámba, és amíg én kipakoltam a
táskámból meg előkészítettem a tancuccokat hétfőre, addig Virág
netezett.
– Mit csinálsz? – kérdezte, amikor észrevette, hogy az íróasztalom
kulcsos fiókjából előszedek egy dobozt.
– Elteszem a cetlit, amit Cortez adott angolon – legyintettem és a
tenyerembe gyűrt fecnit néztem. Cortez írta le nekem a válaszokat
Mr. O’Realy kérdéseire.
– Hűűű, a Cortez-doboz. Muti – huppant le mellém, otthagyva a
netet.
Na, igen, a Cortez-doboz. Igazából kilencedik óta mindent
eltettem, ami hozzá köthető. Végül is az emlékeim vannak benne,
róla. Jó, tény, hogy sok mindent elárul a kapcsolatunkról, hogy tele
van csokipapírral, rágósdobozzal, Valentin-karkötővel, Mekiszámlával,
fotókkal vagy éppen kinyomtatott msn-üzenetekkel. De
azért én mégis elraktam ezeket, aztán nyáron, amikor szétuntam az
agyam, egy cipősdobozt kidekoráltam matricákkal meg képekkel,
beleszórtam mindent, és végül ez lett a híres „Cortez-doboz”.
– Hú, de jó ez a kép! – emelte fel Virág a nyomtatott fotót.
Odamásztam mellé, nekidőltem az asztalom oldalának és kicsit
szomorúan meredtem a jégpályán készült fotóra. Azóta szinte
minden megváltozott. Van Viki meg együttes, meg elfoglaltabbak,
nem hívnak magukkal… A kép készülése óta csak egy dolog nem
változott. Hogy mit jelent nekem Cortez.
– Talán ki kéne dobálnom ezeket – túrtam bele a sok „szemétbe”.
– Dehogy!!! – rázta a fejét Virág. – Nem szabad.
– De amíg én rágópapírokat tartok meg emlékbe, addig Viki
például jár Cortezzel – tűnődtem.
– De neked legalább van vele emléked. Egy doboznyi –
mosolygott Virág, és végiggondolva tökéletesen igaza volt!
Anyu a csillaghullás miatt tökre izgatott volt, egész délután főzött,
hogy közben legyen mit ennünk. Mondtam, hogy nem expedícióra
indulunk a Holdra, hanem kimegyünk a kertbe, de tökmindegy. Mi
addig Virággal Simseztünk. Átrakta az én játékomba is Dorián
simjét. Most már Virág simje Dorián simjével él, simán kirúgta
Robert Pattinsont. Viszont Pete Wentz-cel még néha találkozgat. e
Arnold este nyolc körül jött, addigra apu a kertben pontosan
kijelölte, hogy hol legyen a két csillagvizsgáló távcső.
– Ez annyira jó, gyerekek, az ég tiszta, remekül fogtok szórakozni
– mosolygott anyu, miközben megterített a vacsorához.
– Hullócsillagnál kívánhatunk? – kérdezte Virág, a halálfejes
kapucnis pulcsiját igazgatva.
– Természetesen – bólogatott anyu.
– Juj, akkor én tök jókat fogok kívánni.
Amíg Virág anyuval csevegett, megkérdeztem Arnoldot, hogy mi
volt a dirinél.
– A tanulmányi eredményem miatt hívott be – felelte.
– Mi a gond a tanulmányoddal? Színötös vagy.
– Igen, ezért akart velem beszélni. A kiemelkedő teljesítményű
tanulókkal ez a forma… – bólintott.
– Ó. Értem – mosolyogtam. – Ennyi?
– Igen. Nagyjából.
– Klassz.
– Kinek szedhetek krumplipürét? – kérdezte anyu. – Arnold, a
laktózérzékenységed miatt neked külön készítettem…
– Nagyon figyelmes, köszönöm – bólintott Arnold, aztán a száját
húzva fordult felém.
Ha-ha. Már azt hitte, ilyen ürügyekkel megúszhatja. Ááá, anyu
nem ismer tréfát. Szegény Arnold egyébként jobban járt volna, ha a
„hagyományos” püréből eszik, mert amit ő kapott… Na, annak sem
az állagára, sem a színére nem tudok mit mondani. e
Valamikor tíz után jól felöltöztünk (azért késő este nagyon hüvi
van), és kicuccoltunk a kertbe (vittünk jó sok forrócsokit meg
kekszet is). A pagoda alól (mivel fedett a teteje) az égvilágon semmit
nem láttunk, úgyhogy megoldásként pár pokrócot dobtunk le a
földre, és azon ülve várakoztunk.
– Ez már az? – mutatott az égre Virág, egy percen belül úgy
ötödszörre. Arnolddal odakaptuk a fejünket. Már megint.
– Nem, Virág, ez sem az volt – sóhajtotta Arnold.
– Ajj már, mikor kezdődik? – nézett fel türelmetlenül a kapucnija
alól.
– Virág, ez nem tűzijáték vagy film. Türelem, majd látni fogod –
dörrent rá Arnold.
Arnold a bőrkabátja zsebébe dugta a kezét és időnként felfelpillantott.
Én törökülésben ültem, megigazítottam a sálam, hogy
nehogy megfázzak, aztán a tiszta égboltot figyeltem. Virág pedig
unottan a nyakában lógó távcső zsinórját birizgálta. e Jó, lehet, hogy
mi nem vagyunk túl menők, meg hogy péntek este minden normális
diák valami trendi programot választ. Viszont akkor, ott, úgy
éreztem, hogy nem szívesen lennék máshol. Mert igenis jó poén a
barátokkal csillaghullást várni. Az is lehet jó program. Csak aztán
eszembe jutott Cortez. Hogy vajon ha nincs Viki, akkor eljött volna?
Hogy ő egyáltalán olyan fiú, aki nézne velem csillaghullást vagy
egyszerűen kiröhög? Pedig ma úgy tűnt, hogy érdekli, mert ő nem
nevetett, szóval lehet, hogy ő is nézne csillaghullást, így agyaltam,
amikor megláttam az elsőt. És azonnal kívántam, gondolkodás
nélkül.
– Láttad? – fordult felém Arnold hirtelen.
– Igen! – bólintottam boldogan.
– Mit? Mit kell nézni? Hol van? – kapkodta a fejét Virág. Mi
mindketten felpattantunk, és a felállított csillagvizsgálókhoz léptünk.
Virág egy ideig bénázott mellettünk, ugye, neki nem volt rendes
távcsöve, csak az a klasszikus nyakba akasztható, és elég sokat
hisztizett, hogy márpedig ő nem lát semmit.
– Hogyhogy nem látsz? – lépett hozzá Arnold.
– Tök sötét – nyújtotta át a távcsövét Virág. Arnold belenézett,
majd egy pillanat múlva leengedte a kezét. –Virág. Itt egyedül te
vagy sötét – közölte, és levette a távcső elejéről a védőkupakot. e
– Jaa! – röhögött fel Virág, és ezután boldogan nézegetett bele a
távcsövébe. Igaz, kábé házmagasságig emelte, de mindegy,
elnézelődött.
Mi azért Arnolddal elég sok hullócsillagot láttunk, és csodálatos
volt, utólag meg is beszéltük, hogy nagyon megérte kivárni. Sőt, a
végén még Virág is látott, összesen kettőt. De az egyikben nem
biztos, azt mondja, lehet, hogy repülő volt. e
Cortez: 5/4 – néha olyan undok, aztán meg nem. Én ezt nem
értem. e
Csillaghullás: 5/5* – woow. Arnold még fotózott is, azt mondta,
majd átküldi. e
Ofőóra: 5/2 – jól leszidtak minket. Én is kaptam a rajz miatt. e
Sims: 5/5 – Cortez és én szuperboldogok vagyunk. Klassz, hogy
amíg neki barátnője van, addig én ilyen okosságokkal foglalkozom.
No comment.
Forrócsoki: 5/4 – a vacsorát hagyjuk, de a forrócsoki jólesett.
Oké, inkább volt puding, de mindegy.
Virág: 5/5* – Örülök, hogy itt van. Mondjuk, eddig Doriánnal
msn-ezett a gépemen, de most látom, hogy végzett, úgyhogy megyek
is.
Október 3., szombat
tökre jól telt a napunk. Például elénekeltük a YouTube-on a You
Belong With Me dalszöveges változatát körülbelül tízszer egymás
után, meg néztünk pár részt a Szívek szállodájából (én Jess- ő pedig
Dean-fan). Aztán kora délután kimentünk a kertbe jógázni, ami elég
viccesre sikerült, merthogy egyikünk sem tud. Viszont, ugye, vettem
hozzá könyvet, és gondoltam, majd jól megtanuljuk onnan. Amikor
Virág diktált, akkor nagyjából ment a dolog, bár azért elég nehéz.
Viszont amikor én adtam instrukciókat Virágnak, hogy mit csináljon,
azon nagyon sokat nevettünk. Mondtam, hogy képzelje magát fának,
és akkor ne dőljön el, de nem nagyon sikerült. Ráadásul a gyakorlat
közben folyamatosan csörgött a mobilja, és fel is vette. Mondtam,
hogy egy fa nem telefonál, de lefogta a készüléket, és őrülten
csillogó szemekkel suttogta, hogy Dorián az. Mindegy, Virág a
kertben mászkálva telefonált, én meg fél kezemmel tartva a könyvet
próbáltam elsajátítani az alapokat. Azt nem mondanám, hogy
sikerült, de próbálkoztam. e
Arctisztító krém: 5/1 – konkrétan semmit nem ér.
Msn: 5/2 – csak páran lézengtek, Arnolddal Honfoglalóztunk,
Jacques-nak pedig besegítettem egy játékban, (ilyen szobakijutós,
logikai), mert megakadt az egyik szinten.
Cortez: 5/1 – offline. e
Szilmarilok: 5/5 – mindjárt kezdem olvasni. Megyek is. e
Október 5., hétfő
nem sokat tudtam, de a suliba beérve azonnal megvilágosodtam. A
szekrények ajtajába csúsztatott szórólapok szerint a zenei hét azt
jelenti, hogy figyelni kell csütörtökig a sulirádióból szóló dalokat, ki
kell találni az összest, és a győztes osztály, tehát aki a legtöbbet
eltalálja, az szerkeszti pénteken egész nap a zenét. Hű. Na ez aztán
tényleg lázba hozott mindenkit, főleg, mert a stúdiósok elég
kegyetlenek, szinte soha, senki kérésére nem játszanak dalt, csak
amit ők akarnak. Jó, persze, akad kivétel, de az akkor nagyon csókos.
e Aztán a szórólap alján még valami, ami hatalmas őrületet váltott
ki a diákokból. Másolom:
MINDENKINEK JÁR 3 PERC HÍRNÉV!
ŐRÜLETES KARAOKE BULI PÉNTEK ESTE A SZENT JOHANNÁBAN!
MEGJELENÉS KIZÁRÓLAG ZENEKAROS PÓLÓBAN!
(JELENTKEZÉS ÉS DALLISTA A STÚDIÓSOKNÁL.)
Na, ez érdekesen hangzik. Ráadásul már kora reggel kígyózó
sorok vártak a stúdió ajtaja előtt. Úgy érzem, ez vicces lesz. e
Kardossal duplaórával kezdtünk, ez általában megviseli az
osztályt, harmadik órára eléggé leamortizálódott mindenki. Ráadásul
kiosztotta a pénteki dogákat. Siralmas eredmények születtek. Aztán
jött a matek és a fizika. A hétfő egyébként tényleg kemény nap, még
én sem nagyon kedvelem, pedig vasárnap sokat szoktam készülni rá.
Ezzel szinte egyedül vagyok, mert ebben a hétfői első négy órában
jellemzően záporoznak az egyesek. Zsolti például még szinte fel sem
ébredt, amikor Gazdag feleltette, de Ricsi sem volt szerencsés,
Kardos az egyes irodalom dogája után nyelvtanból is kikérdezte. Így
ő például két egyessel kezdte a hetet. Jaj. e
Csengetésekkor a szokásos nyüzsgés helyett azt lehetett
észrevenni, hogy sehol nincs őrület. Tényleg, a suli olyan volt,
mintha nem lennének benne diákok. Mi is hang nélkül pakoltunk,
nem is mertünk másként tenni, mert a fiúk leüvöltöttek volna. A
sulirádió miatt, természetesen. Szegény Jacques például suttogva
megkérdezte tőlem, hogy milyen óra jön, erre Zsolti megdobta egy
vonalzóval. – Psssszt! – tette a szája elé a kezét és tovább fülelt.
Amikor lement a zeneblokk (összevágott számok pár másodpercben,
elég kegyetlen játék), mindenki egyszerre kezdett beszélni.
– Mondom, hogy a második RHCP volt! – kiáltotta Ricsi. –Azt
nem hallottam jól, leragadtam az elsőnél – dühöngött Dave.
– Az By the Way – bólintott Cortez, és lefirkantotta egy lapra.
– Hány dal volt a bejátszásban? – kérdezte Robi.
– Tizenkettő – lépett be a terembe Kinga. – Mennyi van meg?
– Kevés, még csak öt – számolt Cortez.
– A fenébe. Az a-sok már hatot tudnak, de még nem sikerült
kiszednem belőlük.
– Mert talán ez egy verseny, és nem fogják elmondani? – vontam
fel a szemöldököm.
– Renáta, az ipari kémkedés is a verseny része! Meg kell
nyernünk, tehát mindent a győzelemért! Megyek, fülelek a
folyosón… – hagyott ott minket a teremben.
– Ez kész – röhögött Zsolti.
– Igazából nem érdekli a zene. De a verseny szótól megőrül –
bólogattam mosolyogva. Hátrafordultam Cortezhez, aki még mindig
a lapot böngészte.
– Tipp? – vonta fel a szemöldökét.
– Nincs, ezeket nem ismerem – ráztam meg a fejem csalódottan.
Na, persze, én aztán tényleg nem vagyok képben.
– Mindegy, majd következő szünetben hátha rájövünk párra –
hajtotta össze a papírt. – Milyen volt a csillaghullás? – kérdezte
hirtelen.
– Szép – vontam meg a vállam zavartan. – És a próba?
– Jó – vágta rá. Hát, ennyi. Az össz, amit meg tudtunk beszélni.
Ez azért nagyon szomorú. Sosem álltunk túlzottan közel egymáshoz,
de most aztán nem szakadék, hanem óceán van köztünk. e
A sulirádió a mai mixet minden szünetben leadta, ebédszünetben
háromszor is. Minden diák susogott meg koncentrált, de a hírek
szerint egyik osztály sem találta el mindet. Mi összesen kilencet
írtunk, abból kettő nagyon bizonytalan. Mindegy, majd holnap, új
mix, új dalokkal. Talán én is bele tudok szólni. De menő lenne, ha
tudnék egyet! Juj, de jó lenne!
Zenei hét: 5/5 – tök jópofa, ráadásul ezzel elérték azt a stúdiósok,
ami még soha, egy tanárnak sem sikerült. Mármint hogy a diákok
csendben vannak szünetben. Hű. e
Olvasókör: 5/4 – Karcsi tartott előadást, „Rowling világa”
címmel, és elég jól sikerült.
Msn: 5/2 – Csak Andris és Robi volt online, de azon kívül, hogy
videókat küldözgettek nekem (valami klasszikus rock), nem sokat
beszéltünk.
Farm: 5/3 – Kéne még szomszéd. Virág tudott bővíteni, mert a
francia haverja, Pierre magához adta, úgyhogy neki már sokkal
nagyobb a területe.
Komolytalanság: 5/1 – Jó, amíg én ilyen dolgokkal foglalkozom,
addig Viki például újabb képet töltött fel az iWiWre Cortezről.
Brühü. e
Október 7., szerda
másról nem szólnak a szünetek (rosszabb esetben a tanórák),
úgyhogy tegnap például tökre jó nap volt. Aztán jött a mai nap, és jól
lelombozódtam. Kezdem azzal, hogy reggel megint észrevettem egy
kisebb tucat pattanást a homlokomon. Na, ez már önmagában rémes,
ráadásul akárhogy hisztiztem, anyu nem engedte, hogy frufrut vágjak
magamnak. Nem értem, mi ellenvetése van, ha a lánya reggel hétkor
ollóval áll a tükör előtt, és kész új frizurát varázsolni magának, amire
van úgy hét perce. Na, mindegy. A mitesszer maradt, a homlokom
szabadon, így indult a nap. Aztán a suli előtt (Virág végig sms-ezte
az utat Doriánnal, akivel percekkel később találkozott) Cortezék egy
árva szót sem szóltak hozzám. De komolyan, semmit. Csak ott álltak,
Cortez menőn a gördeszkáját tologatta a lábával, a haja tökéletesen
kuszán állt, napszemüvegében úgy festett, hogy minimum egy Ray
Ban reklámszerződés… És akkor ezt így megállapítottam, de mivel a
kutya sem foglalkozott velem, bementem a suliba. Kár volt. A portán
felmutattam a belépőkártyám, beléptem az aulába, aztán Máday, aki
a jelek szerint csak rám várt, elordította magát.
– Renáta! Az iskolaújság termébe! Most!
Hű. Remegő gyomorral bólintottam, és komolyan rettegve
mentem be. Tudtam, hogy most valami rossz következik, és egy
ideig azt hittem, hogy velem van baj. Aztán a terembe lépve láttam,
hogy szinte mindenki ott van, úgyhogy minimálisan/de
megkönnyebbültem. Éljen a bajtársiasság, meg ilyenek.
– Mi történt? – kérdeztem az a-s Krisztiánt, de válaszra azért nem
igazán számítottam, mert az arca eléggé riadt és értetlen volt.
– Passz – felelte, ahogyan erre számítottam is.
Pár pillanattal később Kinga csörtetett be, levágta a táskáját egy
padra, és fújtatva nézett körbe.
– Csak tudnám, miért kell állandóan az egész aulát átordítva
közölni, hogy megbeszélés lesz…
– Szerintem ez nem megbeszélés – kockáztattam meg, rosszat
sejtve.
– Gratulálok, Renáta, megint sikerült lenyűgöznöd az
ítélőképességeddel. Egy szerkesztőségben minden munkatárs, kora
reggel. Igazad van, ez valóban nem megbeszélés – gúnyolódott, és
páran el is vigyorodtak. Már épp mondani akartam valamit, hogy
azért reagáljak, de Timi lépett be a terembe, nyomában Máday. És
becsukták az ajtót.
– No – csapta le az asztalra Máday a suliújság októberi számát. És
igazam volt! Bár ne lett volna. Tényleg nem megbeszélés. Hanem
őrült nagy letolás. Juj. – A Szent Johanna iskolaújságja nívós,
igényes havilap. Szerkesztőségünkbe komoly válogatás során lehet
bekerülni, és úgy gondolom, az itt jelen lévők megérdemelten
dolgozhatnak a magazinon – magyarázta. Kinga, aki ezt dicséretnek
vette, egyenes háttal bólogatott. Nem is sejtette, hogy ez csak a
felvezetés. Az októberi számot átlapozva azonban én már fel voltam
erre készülve. Máday folytatta is. – Éppen ezért értetlenül állok a
történtek előtt! Soha, még soha ennyire igénytelen, összekapkodott,
minősíthetetlen szám nem jelent meg! – üvöltötte dühtől remegve. A
teremben döbbent csend lett, mindenki riadtan pislogott.
– Hogyan? – vonta fel a szemöldökét Kinga. Én nem szóltam
volna, de hát ő tudja. Máday helyett Timi válaszolt. Felemelte a
magazint, és sietve belelapozott.
– Kész tragédia. A visszajelzések alapján az októberi szám tele
van hibákkal, nyomdai és tartalmi egyaránt előfordult, ezenkívül
pedig a diákok „eszméletlenül unalmasnak” találták – magyarázta. –
De, hogy konkrét példát mondjak – bólintott, látva a sok értetlen és
döbbent arcot –, a halloweeni sütirecept hiányosan került a cikkbe,
többen jelezték, hogy az édesség undorítóan rossz lett, és a
végeredmény egyáltalán nem hasonlít a képen szereplő süteményre –
olvasta fel a jegyzetfüzetéből. – A keresztrejtvény úgy hibás, ahogy
van, a megoldás senkinek nem jött ki! A három ajánló közül kettőre
rengeteg panasz érkezett, a diákok szerint a filmajánló telis-tele van
hibával, még a főszereplő neve sem stimmel, a zeneajánlót pedig
egyszerűen kuszának és értelmetlennek minősítették – folytatta, én
pedig lesütöttem a szemem. Juj. Még soha nem szégyelltem magam
ennyire. e
– Az '56-ról szóló cikk tele van dátumhibával, ezenkívül kusza és
monoton. Ráadásul néhány helyen megegyezik a wikipediával,
mondanom sem kell, ugye, hogy ez mennyire amatőr és felháborító!
– szúrt le egy tizenkettedikes lányt, aki a szája szélét rágta, és inkább
hallgatott. – Összességében felháborító lett az egész szám, továbbá,
ha ezek után valaki nem adja le határidőre a cikkét, azt kitesszük.
Pont!
Na, ez is rám vonatkozott. Timi idegesen végignézett a
társaságon, mindenki olyan „magamba szállok” arccal ült, és
töprengett.
– Azért – tette hozzá Timi – egy emberben nem csalódtunk, ő
ismét kiváló munkát végzett.
Kinga széles vigyorra húzta a száját, és félig felvont szemöldökkel
fordult körbe, merthogy szerinte ez az ő nagy pillanata volt.
Tévedett.
– Neményi még nincs itt, de ő az egyetlen, aki azon kívül, hogy
főszerkesztő-helyettesként megpróbálta a maximumot nyújtani és
néhányótoktól az utolsó pillanatban szedte el az összecsapott cikket –
nézett rám jelentőségteljesen –, még volt energiája az októberi szám
egyetlen tökéletes és érdekes cikkét megírni. Le a kalappal előtte.
Többen (köztük én is) egyetértőn bólogattunk, Kinga azonban
felháborodottan pattant fel.
– Mielőtt Neményinek szobrot emelnénk, jelezném, hogy a sok
firka között azért ott van az én riportom, amin rengeteget dolgoztam!
És amiről most egy szó sem esett! – fújtatott dühösen. Timi, mint
akinek csak most jutott eszébe valami roppant fontos, sietve
fellapozta a noteszét.
– Köszönöm, Kinga, már majdnem elfelejtettem. A legtöbb
panasz az októberi lappal kapcsolatban a riportra érkezett.
– Mi??? – kerekedett el Kinga szeme.
– Kinga, nem fogok kertelni. Utálták!
– Micsoda? – hüledezett.
– A diákok konkrétan panaszáradattal jöttek hozzám, hogy
tönkretettük az eddig legkedveltebb rovatot. Ezen sürgősen
változtatni kell!
– Már nem azért – magyarázta magából kikelve Kinga –, de én
utánajártam, megnéztem, megszerveztem, meginterjúvoltam,
utánaolvastam, megszerkesztettem! Pár idióta miatt nem fogok
változtatni!
– Az a pár idióta éppenséggel az olvasó! Tehát kérlek, hogy tartsd
tiszteletben a véleményüket!
– Nem érdekel! Kifogástalan riportot adtam le!
– Kinga! – förmedt rá Timi még az eddiginél is ingerültebben. –
Őszintén? Kit érdekel a gondnokkal készített interjú a tetőre felrúgott
labdákról? Néhányan állításuk szerint elaludtak, miközben olvasták.
– Hah! – fonta össze a karját maga előtt Kinga, és résnyire
összehúzott szemmel figyelt. – Nem érdekel, ki mit mond. Enyém
lett a riport, én döntöm el, kivel és milyen témában készítem el!
– Sajnálom – csóválta a fejét Timi –, de a rengeteg negatív
visszajelzés miatt többé nincs szabad kezed.
– Tessék??? – Kinga valósággal lesokkolódott.
– Populáris és menő cikket kell írnod, olyat, ami éppen
foglalkoztatja a diákokat.
– Populáris? Menő? Ugyan már! Ez egy újság! Ne nevettessük ki
magunkat!
– Ez egy újság, diákoknak. Sajnálom, de nem engedélyezem a
novemberi számhoz az ötleted!
– Micsoda? Ezt nem teheted! – szállt vitába Kinga. – Már az
időpontot is megszerveztem, a büfés néni a jövő héten ad interjút
arról, hogy a diákok milyen egészségtelenül táplálkoznak!
A teremben szinte mindenki visszatartott nevetéssel nyugtázta
Kinga zseniálisan unalmas ötletét.
– Kizárt dolog, hogy ez érdekelne bárkit is! – közölte Timi
keményen.
– De én erről fogok írni!
– Nem, erről biztosan nem. A Szent Johannában egészen más
dolog tartja lázban a tanulókat…
– Például? – tette csípőre a kezét.
– Például alakult egy együttes diákokból. Tele vannak MySpaceismerősökkel,
a neten mindenki kommentálja a próbáról feltöltött
videókat és képeket, a Twitteren az egész iskola követi őket! Miért is
nem olvashattam róla? Már az októberi számban helyük lett volna! A
novemberiben pedig benne lesznek! Mert most leginkább róluk szól
minden! Úgyhogy, Kinga, egyeztess Cortezékkel, riportot akarok a
Jalapenóval, két oldalon, képekkel!
Mivel Kinga sokkot kapott, Timi körbefordult.
– Ami a többieket illeti. Szedjétek össze magatokat, hallgassatok
Arnoldra, ne késsetek, és igényes, minőségi munkát adjatok le,
máskülönben elválnak útjaink – jelentette ki gorombán, majd
felmutatta az októberi számot. – Ezt pedig felejtsük el, ha lehet,
örökre. Na, nyomás órára!
Úgy mentünk ki a szerkesztőség terméből, mintha minimum öt
témazárót írtunk volna Gazdag tanárnőnél. Rosszkedvűen,
bágyadtan, néhányan pedig idegbetegen. Jó, inkább csak Kinga. De ő
annyira vibrált, hogy a közelébe se mertem menni.
Csengetésre értünk a terembe, Baranyai tanárnő már bent volt, és
éppen lapokat osztogatott.
– Mit írunk? – kérdezte Virág álmosan.
– Dolgozatot – felelte frappánsan a tanárnő. Hű. Na, erre senki
nem számított, úgyhogy S. O. S. sercegtek a füzetlapok, őrült
tempóban lapozgatták a könyveket, de hiába. Negyven másodperc
alatt senki nem tudta megtanulni. Nem csoda.
Baranyai felírta a táblára az öt-öt kérdést (két csoport, hurrá,
duplamunka nekem), addig Dave a telefonjával netezett, próbálta
kiguglizni a válaszokat, Ricsi a füzetéből igyekezett kilesni valamit,
de akkor járt volna jól, ha, mondjuk, előző órán ír valamit, nem csak
a fingerboardját tologatja. Zsolti a tenyerébe írogatott pár választ, de
semmit nem ért vele. Én meg unottan néztem a táblát, és azon
tűnődtem, Virág válaszait írjam-e előbb vagy a sajátjaimat. Óriási.
A tanárnő csendben járkált a padok között, én meg lefirkantottam
a b csoport megoldásait egy cetlire, és vártam, hogy mikor tudom
odaadni. Arnold, örök későként, éppen jókor érkezett meg, a tanárnő
letolta a késése miatt, én meg gyorsan átnyúltam Virág felé, és a
markába ejtettem a puskát.
– Ülj a helyedre, és írd meg a dolgozatot. A késésed miatt csak tíz
perced maradt, úgyhogy igyekezz! – szólt Baranyai Arnoldra, aki
felvont szemöldökkel a táblára nézett.
– Majd megerőltetem magam – felelte cinikusan, én pedig
ösztönösen felnevettem. Arnoldnak tíz perc öt kérdésre? Ugyan már.
Abba neki belefér még egy büfé és pár oldal olvasás is, miután
megírt egy hibátlan dogát. Baranyai még nem ismeri.
Gyorsban leírtam a saját válaszaim is, majd letettem a tollam.
Végeztem. Mármint azt hittem. Óvatosan körbenéztem. Előttem
Jacques megakadt a második kérdésnél, így kicsit megrúgtam a széke
lábát. Hátrafordult, láttam rajta, hogy szomorú, amiért nem tudja a
válaszokat. Lesúgtam neki, szerintem a felét nem értette, de nagyon
koncentrált, és végül írt valamit. Sajna, a tanárnő rám szólt, úgyhogy
elnézést kértem és csendben ültem tovább. Aztán megint forgolódni
kezdtem. Ricsi Virág vállát bökdöste a tollával, hogy adja már hátra
a puskát, de Virág még írt. Zsolti a nyakát nyújtogatta és Kinga lapját
próbálta lelesni, de ő a karját a papír köré fonta, és nem segített.
Dave arcán úgy láttam, ő improvizál a válaszoknál, mindenesetre
valamit írogatott. Cortez lapja pedig üresen hevert az asztalon. Még a
neve sem volt rajta rendesen, hanem szokása szerint leszignózta. A
papír bal felső sarkában lévő C betű a tanárok szerint irtóra nagy
pofátlanság, de szerintem azért elég vagány. e És egyébként is, az a
jobb eset, amikor ráír valamit, Kardost például az őrületbe kergeti a
névtelenül beadott üres dogáival.
– Pszt – sziszegtem neki, aztán felemeltem magam előtt a lapot,
úgy, hogy lássa.
– Reni, tedd le a dolgozatod! – szólt rám élesen Baranyai tanárnő.
– Elnézést – vágtam rá azonnal. Tippem sem volt, hogy
segíthetnék.
– Tanárnőőőő – lóbálta meg a kezét Ricsi.
Baranyai még egyszer felém nézett, aztán odament és lehajolt
Ricsihez. Egy pillanat alatt döntöttem, hátrafordultam, elvettem
Cortez lapját, és kicseréltem a sajátommal. A kezem eszméletlenül
remegett, annyira féltem, aztán elég csúnya írással, direkt kapkodó
betűkkel lefirkantottam a választ Cortez dogájára. Mikor végeztem,
már nem volt lehetőségem visszacserélni, mert Baranyai járkálni
kezdett. Meghűlt bennem a vér, amikor néhány dolgozatba bele is
lesett. Amikor mellém ért, ráhajoltam a lapra, és úgy tettem, mintha
még mindig írnék valamit, közben meg levert a víz. Nem lett volna
semmi, ha belenéz a dogámba, és meglátja, hogy nem az én nevem
szerepel a tetején. Juj.
– Rendben, összeszedné valaki?
Természetesen Kinga volt, aki vállalta. Ez neki jutalomkör, a
hiányos és egyben hibás válaszokat látva mindig akad pár kedves
szava az amúgy is a kiborulás szélén álló osztálytársainkhoz. No
comment.
– Nocsak – hallottam gúnyos hangját a hátam mögül. Persze hogy
észrevette Corteznél az én dogámat. – Ez érdekes.
– Csak vidd ki, oké? – fordultam hátra, és gyorsan a kezébe
nyomtam Cortez lapját. Kinga szemöldöke még feljebb szaladt.
Lassan felér egészen a hajáig. – Ez aztán a szép munka! – bólintott
gúnyos elismeréssel. – Nem is tudom. Kié melyik volt? – húzott, én
pedig szinte elájultam.
– Mi a probléma? – kérdezte Baranyai elég gyanakvóan.
– Semmi – mosolygott Kinga. Aztán beszedte még Jacques-tól, és
végre kivitte.
Pechünkre Baranyai még órán kijavította, úgyhogy csengetésre
minden erőm elhagyott, annyira izgultam. A végeredmény viszont
klassz lett, elég sok ötös született. e
Csengetéskor hátrafordultam Cortezhez, hogy megbeszéljük a
bioszórát, mármint, hogy milyen izgi volt és majdnem lebuktunk,
meg ilyesmi, de a sulirádió miatt egy hangot sem szóltam. Ugyanis
mindenki azon volt, hogy végre eltaláljunk mindent. Néma csendben
hallgattuk a mixet, én pedig ma ismét rádöbbentem, hogy semmit
nem tudtam hozzátenni.
– Fall Out Boy! – közölte határozottan Virág, amikor elhalkult a
zeneblokk, és mindenki vadul találgatni kezdett. – A második, az
FOB volt!
– Biztos? – nézett fel rá Cortez, miközben felírta.
– Naná! Álmomban is ráismerek Pete Wentz zenéjére! – nevetgélt
Virág büszkén.
– Hé! – pattant fel Kinga hevesen. – Teljesen megőrültetek? –
Óvatosan a tanári asztal felé biccentett. Baranyai tanárnő még mindig
ott ült, és látszólag a naplóba írogatott. De csak látszólag. – Egy szót
se! Tudjátok… – susogta Kinga izgatottan.
Megfogadtuk a tanácsát, és csendben diskuráltunk tovább, aztán
amikor végre kiment a biosztanár, Kinga jól felelősségre vonta a
többieket. Merthogy Baranyai minden versenyen a saját osztályát
akarja nyertesnek, és tuti, hogy kémkedni maradt nálunk a szünetre.
– Mi volt a harmadik szám? Tipp? – nézett fel Cortez. –A
negyedik az Hooligans, Játszom – kiáltotta Robi.
– Oké – firkantotta le Cortez. – Akkor megvan a FOB, a
Hooligans, a Prodigy…
– A harmadik – csukta össze a könyvét Arnold. – Doors. People
are strange – közölte unottan. Mindenki döbbenten nézett rá.
– Ezt meg honnan tudod? – csodálkozott Zsolti, miközben
beleharapott a rántott húsos szendvicsébe.
– Úgy hívják, zenei műveltség. Javaslom, nézz körül a témában –
vonta meg a vállát hanyagul, mire mosolyogva néztem rá. Arnold
óriási. e
A duplamatek után (elég kemény volt, Andris és Jacques szívott a
táblánál, elég sokat) viszonylag nyugisan telt a nap. Ebédszünetben
Arnolddal és Virággal mentünk az udvarra, hallgattuk a sulirádióból
szóló zenei mixet, meg vettünk a büfében sajtos pogit kólával.
Azonnal csatlakozott hozzánk Karcsi, akinek levettem a „hülye
vagyok, nem kérdés” cetlit a hátáról. Szegény, valamikor reggel
ragaszthatták a pólójára, pech, hogy ebédszünetig senki nem szólt
érte. Úgyhogy mi így beszélgettünk, aztán megjött Dorián is. Virág
emós szívszerelme búskomoran odaült mellénk, és nem igazán
zavarta, hogy éppen beszélgetünk, Virágnak nyújtotta a fél
fülhallgatóját, és akkor ők így csendben zenét hallgattak. Láttam
Virág arcán, hogy ez most neki amolyan „hűűű” élmény, úgyhogy
csak mosolyogva bólintottam. Klassz dolog a szerelem, tűnődtem, és
jó volt rájuk nézni. Aztán az árkádok alatt álló társaságot bámulva
kiegészítettem magamban a dolgot. Merthogy a szerelem önmagában
egyáltalán nem klassz. Ha viszonozzák, akkor igen. Amúgy meg.
Bah!
Hazaérve anyut a konyhában találtam, éppen nyújtott. Mármint
tésztát.
– Mi volt a suliban? – érdeklődött vidáman. Szívem szerint
rávágtam volna, hogy semmi. De mivel ez tabu, kénytelen voltam
rendesen válaszolni.
– A szokásos. Lehúzták a cikkem, ötöst kaptam bioszból, nem
tudok hozzászólni a zenei héthez, mert nem ismerem a trendi
számokat. Cortez ritkán vesz észre, akkor is valami házival
kapcsolatos a dolog, egyébként pedig tökéletesen boldog a
barátnőjével, akit mindenki annyira, de annyira bír! A suliban
kitették a rajzórán készült tablókat, az enyém egy eldugott helyre
került, de még így is közröhej tárgya lettem. Virággal három
értelmes mondatot nem tudok váltani, mert nem lát a szerelemtől,
Arnoldot pedig nem akarom sokkolni a gyerekes dolgaimmal –
hadartam, aztán elgondolkoztam. – Azt hiszem, ennyi.
Anyu döbbent arcából azt vettem ki, néha egy szimpla „minden
rendben volt” is jól jönne, de hát velem ilyesmi ritkán van.
– Értem – bólintott furán. – Hát… Szeretnéd, ha a hétvégén
csinálnánk valami mókás, lányos dolgot? Takarítunk, zenét
hallgatunk, filmezünk? Készítenék pralinét.
– Jól hangzik – mosolyodtam el halványan. – De pénteken
karaoke buli van a suliban, szombaton Kinga díjugratóversenye,
amire, mondjuk, még nem hívott el, de, gondolom, azért csak szól.
Vasárnap pedig Arnolddal megyek kiállításra.
– Ó, hát ez aztán zsúfolt program – biccentett elismerően anyu, és
láttam, hogy valamiféle büszkeség tölti el. Sajnos ki kellett
ábrándítanom.
– De természetesen ettől még nem vagyok menő, továbbra is a
nyomik táborát erősítem, csak véletlenül van programom a hétvégére
– lomboztam le, miközben megmostam egy almát. –Megyek,
megcsinálom a házim.
Vacsora után benyomtam a gépem, de nem sok minden volt ott.
Ültetgettem a virtuális farmomon, megetettem a virtuális tevéimet,
megnéztem Virág virtuális halait, aztán arra gondoltam, hogy
csinálni kéne valami olyasmit, ami kevésbé virtuális. Olvasás. Naná.
e
Éppen a Szilmarilokat bújtam, amikor apu bekopogott a
szobámba.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
Egy könyvvel ültem a babzsák fotelemben. Erre mit válaszoljak?
Szerencsére apu átlátta, úgyhogy kérdezett párat, mint pl. Jó a
könyv?”, „Tolkien, remek”, „A gimiben én is sokat olvastam…”.
Kezdett az egész elég kínos lenni.
– Na jó, anyád küldött, azt mondta, szomorú vagy – bökte ki
végül.
– Ó. Hát, nem vagyok szomorú. Boldog sem. Inkább olyan
nemtudom – magyaráztam bonyolult helyzetem.
– Igen, van ilyen.– Apu elég tanácstalanul, zsebre dugott kézzel
ácsorgott. Megnézte az asztalom feletti tükröt, fel-felvett pár tollat az
asztalomról, majd vissza is rakta. Én meg a szememmel követtem,
végül félretettem a könyvem.
– Pótvacsora?
– Mindenképp.
Negyedóra múlva egy csomag keksszel és gyümölcsjoghurttal
ültünk a babzsák foteleken a szobámban, miközben én az ölembe
fektetett laptopon mutogattam a dolgokat.
– Na, és ez Cortezék MySpace-oldala. Elég menő, nem? Ennyi
ismerősük van, és itt vannak a kommentek, és itt meg a képeik, nézd,
ez tökre jó! Itt a videók, mindent Dave szerkeszt… – hadartam.
Apu szinte lesokkolódott a sok új információtól, de a világért sem
vallotta volna be, hogy ez neki túl gyors. Én meg, ugye, abszolút 21.
századi gyerek lévén, kellően kapkodtam a neten, mint mindig.
Megmutattam még apunak a farmom, aztán Cortezék Facebookoldalát
is, szóval mindenfélét.
– Na? – kérdeztem mosolyogva.
– Nos. Nagyszerű. És ezek pontosan mire jók?
Mosolyogva elmagyaráztam. Nagyjából. Mert azért mindent én
sem tudok, ehhez Dave vagy minimum Robi és Andris kéne. Ők
klassz előadást tartanának.
– Na, és hol van a szupermenő lány? – nézett apu összeráncolt
szemöldökkel.
– Viki? – csodálkoztam, és még az is fájt, hogy kimondom a
nevét. Apu bólintott, én meg vettem egy jó nagy levegőt, amit kissé
szaggatottan fújtam ki, és beléptem a közösségire. – Jó, de mielőtt
megmutatom. Nem kell mondanod, hogy csúnya vagy hogy béna,
vagy ilyesmi, mert tudom, hogy nem igaz, és nem érezném tőle
jobban magam.
– Ígérem.
Betöltöttem Viki képeit, és akkor apuval átnéztük őket. Betartotta
a szavát, néma csendben nézte a fotókat, nem ciccegett vagy hőkölt
meg. Csak nézte. Mikor végeztem, bezártam az ablakot, és
megvontam a vállam.
– Hát, ő az.
– Értem. Na, hagylak olvasni, jó éjszakát – indult az ajtó felé, és a
tányérokat fél kezébe véve, lenyomta a kilincset. Mielőtt kiment
volna, visszanézett. – Én nem mondok arra a lányra semmit – kezdte
lassan, nagyon elgondolkozva. – De annak örülök, hogy te ilyen
vagy.
Zavartan néztem, először azt hittem, apu elkezdi az „én lányom a
legszebb a világon”, „nekem te vagy a legjobb” meg „a mi
büszkeségünk vagy és mi így szeretünk” dolgokat, amik aztán lehet,
hogy őszinte szavak, de csak a szülői elfogultságot tanúsítják. Apu
szemében azonban mást láttam. Azt hiszem, azt, hogy örül, amiért
nem sörrel ülök egy képen a közösségi oldalon, nem csillog kő az
orromban, és nem írom senki képe alá, hogy ő márpedig a „pasim”.
És nemcsak azért, mert az ismerősei előtt totál égő lenne, ha,
mondjuk, ilyen képekkel villognék, hanem azért, mert saját maga
előtt sem szeretne szégyenkezni miattam. Lehet, hogy Viki nem is
menő, hanem ciki? A felnőttek szerint mindenképp. Kérdés, hogy ez
mennyire segít rajtam? Semennyire. Hurrá.
Szilmarilok. 5/5 – Tolkien. Imádom. e
Biosz: 5/5 – sikerült ötöst szereznem Jacques-nak, Corteznek,
Virágnak, Ricsinek és magamnak is.
Suliújság: 5/1 – juj, de leszúrtak minket.
Kinga: 5/3 – ma kicsit megőrült. Kirúgta a fotósát, mondván, az ő
hibája volt a cikk sikertelensége. Azt hiszem, Kinga soha nem
ismerné el a vereséget. És most megint nincs fotósa.
Virág: 5/3 – msn-en elfoglalt volt, rá sem írtam. e
Október 8., csütörtök
végül csak túléltem. Összesen hatszor alázott meg az osztály előtt,
kétszer pedig kimondottan kicsúfolt a munkám miatt, de mivel nem
jegyre ment, ráhagytam. A lényeg, hogy eltelt. Szünetben
folytatódott a zenék kitalálása, én meg mára pont besokalltam attól,
hogy úgysem találok el semmit. Tévedtem, ma rám köszöntött a
szerencse. A dalkavalkád közt kihallottam valamit, amit elsőre nem
mertem mondani, de a harmadik szünetre biztos lettem a dolgomban,
és egyszerűen Cortezhez fordultam. – Oasis!
– Tessék? – nézett rám furán. Jó, mondjuk, nem csodálom,
konkrétan nem is köszöntünk ma egymásnak, és akkor egyszer csak
közlöm vele ezt, így.
– A hatodik dal, Oasis! Felismertem! Az Importance of Being
Idle!
– Rémes a kiejtésed – pislogott szemtelenül, én meg azonnal
elvörösödtem.
Lehet,
– Jó, azt tudom – motyogtam zavartan. – De biztos, hogy az volt!
– Oké, oké – írta fel mosolyogva.
– Hé, eltaláltam egy dalt! – közöltem boldogan, az egész
osztálynak címezve. Merthogy tényleg örültem ennek. Sajnos a
reakciók nem voltak annyira pozitívak, kaptam pár cinikus „Hű, de
jó”, „Wow, Ren, nem semmi”, „Nobelt neked” beszólást. Kicsit
nagyobb lelkesedésre számítottam de hagytam a dolgot, láthatólag
lekötötte őket, hogy kitalálják a többi dalt.
– Na, már csak három kell, és ma megvan mind! – tanulmányozta
Cortez a papírt.
– TH, Tokió Hotel – vágta rá Virág.
– Melyik? – vonta fel a szemöldökét Cortez.
– A hármas. Az tuti hogy a Durch den monsun. Olyan jó az a
szám – nevetett Virág. A fiúk döbbenten nézték.
– Emó, sötét vagy, de legalább az idétlen zenéid miatt a héten
minimum tizenötöt eltaláltál – dicsérte meg Ricsi a maga fura
módján. Virág csak mosolygott, és a halálfejes tolla végét rágcsálta.
Ebédszünetig le kellett adni az egész heti daltippeket, úgyhogy
mindenki ezzel volt elfoglalva. Kémia előtt Kinga valósággal
berontott a laborba.
– Tessék! Megvan! Így kell ezt csinálni! – csapott le Cortez és
Virág asztalára egy cetlit.
– Honnan szedted? – csodálkozott Dave.
– Beépültem.
– Kinga, hihetetlen vagy! Kitől csórtad el a dallistát? – ámult
Andris.
– Kikérem magamnak! Én nem loptam el semmit! Ne
sértegessetek!
– Akkor hogy csináltad? – lesett bele Zsolti a listába. Közben
leette linzerrel a papírt.
– Pfuj – fintorgott Kinga, aztán, mivel elég sokan vártuk a választ,
unottan a plafonra nézett. – Van pár információ a birtokomban, amit
néhány illető nem szeretne nagydobra verni, így…
– Zsarolás – szólt közbe Arnold.
– Nos – dobta át a vállán dús, barna haját – attól függ, hogy
vesszük. Én inkább „valamit valamiért” elvnek hívom.
– Vagyis zsarolás – ismételte Arnold.
– Kit érdekel? Jók vagyunk! Mi szerkesztjük holnap a zenét! Jöhet
a metááál! – üvöltötte Robi.
– Haraszti, jól hallom? Metán? Akkor talán mesélj nekünk róla –
csapta be maga mögött az ajtót Gondos. Az egész osztály
elcsendesedett, szegény Robi meg kiment a táblához.
Gondos folyamatosan rágott valamit a felelés alatt (cukor, talán,
de a sulilegendák alapján lehet elektron, részecske, esetleg atom e ),
aztán bevágta az egyest. Szegény Robi.
Én szorgosan jegyzeteltem egész órán, mert gondoltam, ez a
normális egy kémiaórán, de az előttem ülőket elnézve ez egyáltalán
nem biztos. Virág a pad alatt mangát lapozgatott, Cortez zenét
hallgatott, Zsolti Dunakavicsot evett és megpróbálta halkan
ropogtatni, Dave twitterezett a telóján, Andris és Robi pad alatt PSPzett,
Jacques aludt(?), Arnold olvasott, Gábor és Kinga figyelt.
Mellettem Ricsi a fingerboardjával játszott, azzal szórakoztatta
magát, hogy nekitolja a tollamnak, így elrontom az írást. Igen, én is
remekül éreztem magam.
– Meghalok unalmamban. Nincs valamid, amivel ellehetek?
– Ricsi, ez egy kémiaóra – sziszegtem, ha esetleg neki nem lenne
egyértelmű.
– Na és? Itt a zenelejátszód?
– A tiéd hol van?
– A táskámban, de unom. A tiéden jót lehet röhögni…
– Kösz – sóhajtottam, de Ricsi annyira aranyosan nézett, hogy
nem tudtam rá komolyan haragudni. – Tessék – nyomtam a kezébe,
aztán gyorsan írtam tovább, mert lemaradtam.
Ricsi óra végéig négyszer röhögött fel a zenéim miatt. Na, persze,
véletlenül rajta maradtak a sírós számaim meg a sok popzene, amit
Kinga tanácsolt. Hurrá.
Ebédszünetben Cortez leadta a stúdióba a listánkat, és reméltük,
hogy nyerünk. Negyvennyolc dalt tudtunk az ötvenből (ebből
legalább öt csak erős tipp), de nem gondoltuk, hogy más osztály
többet tudott volna. Már szinte fel is osztottuk, hogy ki hány számot
kérhet holnap, amikor majd az egész suli a mi zenénket hallgatja…
Aztán utolsó óra után a stúdiósok bemondták, hogy megvan az
eredmény. Mindenki lemerevedett, abbahagyta a pakolást, megállt és
figyelt.
– Harmadik helyen a 12/a végzett, akik 37 dalt találtak el.
Gratulálunk nekik – Olvasta be a stúdiós. – Második helyen a 10/b,
46 helyes válasszal…
– Mi??? Nem nyertünk? – ordította Kinga, és a halántékán
kidagadtak az erek.
– Azta, mennyit tudtunk, akkor sok olyan is jó lett, amiben nem
voltunk biztosak! – ugrált Virág vidáman.
– Hallgass már! – szúrta le Kinga. – Ki nyert?
– Első helyen pedig – szólt a stúdiós – a 11/b, akik összesen 47
dalt találtak el. Holnap ők szerkesztik a zenét minden szünetben.
– Ah! – csapott Kinga a homlokára. – Baranyai! Miatta!
– Kinga, csak eggyel maradtunk le – vontam meg a vállam.
– Renáta, az, hogy te összesen egy hervadt dalt tettél a sikerhez,
az egy dolog. De hogy egy vállrándítással elintézed a versenyt, ez
igen szomorú. Egy kis jellem, tudod, rád férne…
Ez jellemző Kingára. Ha ideges, bánt. Legtöbbször engem. No
comment. De egyébként amit mondott, az igaz. Na, nem amit rólam,
hanem a biosztanárról. Szünetekben bent maradt az osztályokban
naplót írni, így hallotta a tippeket. És véletlenül az ő osztálya nyert.
e
Suli után Arnold átjött, és megcsináltuk együtt az angolházit.
Mármint neki már kész volt, de segített. Virágot is hívtam, de nem
jött, rohant haza, hogy msn-ezzen Doriánnal, akivel így összesen tíz
percet töltöttek ma külön. Amíg mindketten hazaértek. Na, mindegy.
Miután végeztünk az angolházival, úgy döntöttünk, hogy
Kvízpartozunk. Bekapcsoltam a gépem, aztán, nem is tudom,
ösztönösen Cortez Twitter-oldalára mentem. Megszoktam, hogy
csekkolom. A bejegyzés alapján moziba ment Vikivel, amin
elgondolkoztam.
– Szólj, ha végeztél – jegyezte meg Arnold szárazon.
– Bocs, csak … – kezdtem, de aztán egy legyintéssel elintéztem. –
Szerinted Viki menő?
– Nem – felelte őszintén és nagyon határozottan.
– Akkor miért kedveli mindenki?
– Cortezt miért kedveli mindenki? – kérdezett vissza.
– Az más. Cortez…
– Ha ömlengeni szeretnél róla, akkor sajnos ki kell ábrándítsalak.
Ebben én nem vagyok partner.
– Tudom. Oké, mehet a kvíz – vontam meg a vállam.
Arnold nagyon-nagyon jó barátom, de van, amit képtelen vagyok
megbeszélni vele. Hiányzik Virág!!! e
Zenei hét: 5/4 – kár, hogy nem nyertünk. Cortez: 5/1 – e
Virág: 5/2 – nagyon örülök, hogy boldog. Csak… Na, mindegy.
Kinga: 5/4 – küldött Facebookon meghívót a versenyére. Oké,
lehetett volna kicsit személyesebb is, de legalább elhívott.
Msn: 5/1 – sehol senki. Mármint mindenki van, csak éppen
elfoglalt vagy nincs a gépnél. Sorozatot néz vagy dobol, vagy még
nem ért haza a moziból. Ááá. e
Október 9., péntek
sorjában. A suliban minden oké volt, reggel apu szokás szerint
kirakott minket. Virággal a fiúkhoz mentünk, közben odaadta az
egyik pólóját kölcsön. Kicsit húztam a szám, mert nem igazán
akartam FOB pólóban menni az esti karaoke bulira. Csak hát mivel a
szórólapon rajta volt, hogy megjelenés zenekaros pólóban, nekem
meg nincs ilyenem, Virág kölcsönadta. Ami rendes dolog tőle, szóval
igyekeztem megbarátkozni a felsőről zordan néző Pete Wentz-cel.
– Sziasztok – köszöntünk, mire a fiúk abbahagyták a röhögést.
– Ha Zsolti jön, semmiről nem tudtok – esketett meg minket
Dave. Nem volt nehéz, szokás szerint semmiről nem tudtunk.
– Hé, emó, énekelsz ma? – röhögött Ricsi.
– Nem, nem – csóválta a fejét Virág zavartan. – De Dorián igen!
– Juj, de izgi, juj, juj – ugrált Ricsi idétlenül.
– Hagyd már abba! – vinnyogott Virág.
– Istenem, még reggel nyolc sincs, Virág, ne nyávogj! – lépett
hozzánk Kinga. – Na, jó! Utoljára mondom, eszetekbe ne jusson
deszkázni vagy bármi nevetséges próbát tartani szombaton! Ott
lesztek a versenyemen! Pont!
– Nyugi. Mondtam, hogy megyünk – mondta unottan Cortez.
– Na, azért! – bólintott elégedetten Kinga. Igazából megértettem a
félelmét. Ha Cortezék mennek, az egész suli megy. Ha viszont más
programot találnak ki… Nos, erre már volt példa. Közben Zsolti is
megérkezett, kibontott egy csomag ropit, és monoton tempóban
rágcsálta.
– Emó, jön Dóri – nézett Dave a távolba. Virág azonnal el is
köszönt tőlünk, és Dorián elé futott, hogy aztán együtt menjenek be a
suliba.
– Gyerekek – legyintett Kinga lenézően.
– Na, mert Telivérrel olyan komoly a dolog – gúnyolódott Zsolti.
– Igenis, komoly! – húzta ki magát Kinga büszkén.
– Ja, gondolom. Milyen, ha elhív kajálni? Megbeszélitek, hogy
este nyolc. Mindketten leültök a gép elé egy tányérral, és a skype-on
megeszitek… – magyarázta, mire Cortez, Dave és Ricsi elröhögte
magát. Kinga feje meg vörösödött.
– Ha tudni akarod, egyáltalán nem! Mellesleg holnap végre
találkozunk! Alig várom! Ti meg szörnyen nevetségesek vagytok!
A fiúk „húú”-ztak egy sort, Kinga pedig duzzogva bement az
épületbe. Ott maradtam pár pillanatig a fiúkkal, de mivel valami
zenéről beszéltek, elég kellemetlenül éreztem magam, hogy csak ott
állok bénán, úgyhogy egyedül indultam be a suliba. Az esti buli miatt
mindenki lázban volt, a kilencedikeseken kívül minden lány arra
várt, hogy elhívják őket. Na, igen. Tavaly még nem érdekelt a dolog,
állandóan Virággal és Arnolddal mentem az iskolai rendezvényekre,
de tizediktől ciki, ha egy lány egyedül érkezik. Virág első szünetben
ugrott visongva a nyakamba, merthogy Dorián megkérte, menjenek
együtt. És ez olyan „wow” meg „hű”, meg „azta”. Mondtam, hogy
nagyon örülök, aztán vártam. Nem kellett sokáig, Arnold második
órára beesett, úgyhogy a nyelvi előadóban éppen egy sárkányos
gumicukrot próbáltam elrágni, amikor konkrétan meghívattam
magam.
– Ez tényleg ennyire fontos? Csupán látszat, hogy kivel érkezel –
mondta nem igazán lelkesen.
– Oké, de nem akarok égni. És semmiképp sem érkezhetek
egyedül, ebben – halásztam ki a táskámból a FOB pólót.
Arnold arcán ritkán látni komoly reakciót, de ez azért őt is
megdöbbentette.
– Miért? Csak azt mondd meg, miért?
– Mert nincs zenekaros pólóm – vontam meg a vállam szomorúan.
Már csöngettek, amikor Jacques zavartan megállt a padunknál, és
lehajolt hozzám.
– Réni – suttogta.
Mosolyogva érdeklődtem, hogy mi újság, mire Jacques dadogott
pár pillanatig, végül megkérdezte, hogy mennék-e vele ma este a
karaoke bulira. Totál ledöbbentem, hirtelen elfogott a boldogság,
mert végül is csak először hívtak el valahova, így, de aztán sajnos
rájöttem, hogy elkésett. Csak két percet, de akkor is.
– C’est la vie – tárta szét a karját, én meg megígértem, hogy
legközelebb mindenképp vele megyek!
Tesi előtt az udvaron ültünk, közben Kingához odament egy
tizenegyedikes fiú, és halkan mondott neki valamit. Kinga diszkrétre
vette a figurát, és irtó hangosan közölte vele, hogy „nem, eszébe sem
jut vele menni a bulira, egyrészt, mert van barátja, másrészt pedig
nőellenesnek tartja, hogy egy fiatal lány nem érkezhet egyedül
szórakozni”.
– Hihetetlen, hogy mennyire értetlenek az emberek! – fújtatott,
amikor odaért hozzánk. Úgy látszik, most éppen olyanja volt, hogy
velünk osztja meg a gondolatait. – Nem fogadok el meghívást!
Egyedül is képes vagyok bejönni az iskolába, hiszen mindennap
megteszem… Miért lenne ez másképp ma este?
– De nem ciki, ha egyedül jössz? – kérdeztem.
– Ciki? Ciki, ha az ujjaidat morzsolgatva várod, hogy valami
balek elhívjon! Én a magam ura vagyok!
– A vak is láthatja – jegyezte meg Arnold csak úgy, mellékesen.
Kinga ráhagyta, aztán kérdőn Virágra és rám nézett.
– Ti kivel jöttök? „Sötét lovag” és Neményi? – tippelt kicsit
sajátosan, de azért talált, úgyhogy bólintottunk. – Sejtettem.
Javasolnám, ha le akartok döbbenni, gyertek az öltözőbe. Kiderül ott
még ma néhány furcsaság… – vigyorgott gonoszul. – Edináról…
– Csak nem? – kérdeztem, elkerekedett szemmel. A régi jó déjŕ
vu Edina elhívta Cortezt? Ne máár! Ezen már túl vagyunk, nem?
– Nem! Cortez senkit nem hívott, és mindenkit lerázott. Viki nem
jöhet Szent Johannás bulira, mivel nem ide jár, így Cortez egyedül
jön. Azonban…
– Mondd már! – sürgettem, és tényleg totál kíváncsi voltam.
– Na, jó! Edina elhívta Ricsit, aki igent mondott!
– Neee! – kaptam a szám elé a kezem döbbenten.
– De igen.
– Ricsi és Edina? – csodálkozott Virág. – Hogy? De miért? És
hogy?
– A legjobb tudomásom szerint Edina képtelen elfogadni, hogy
Corteznek barátnője van, ezért féltékennyé akarja tenni.
– A legjobb barátjával? Edina nem túl okos – ráztam a fejem.
– Nem, egy cseppet sem. De rohanok az öltözőbe, hátha
megtudok még valamit – dörzsölte össze a tenyerét, és már ott is
hagyott minket.
– Ez fura – mondtam, és így is gondoltam. Edina és Ricsi? De hát
utálták egymást.
Suli után Arnolddal és Virággal indultunk haza. A stúdiónál még
álltak páran, ők az utolsók, akik feliratkoztak a karaoke műsorra, de
úgy nagyjából kiürült a suli. Annyi rossz zenét hallottunk ma (a 11/bsek
kívánságlistája, no comment), hogy kifejezetten jólesett csendben
hazasétálni. Az idő szép volt, kicsit csípős, és a levegőben érezhető
volt az ősz semmivel össze nem téveszthető illata. Hazaérve nem sok
időm volt, megnéztem a farmom, bepakoltam hétfőre meg
összekészítettem a házim. Aztán anyunak segítettem gereblyézni a
kertben, ami egyébként annyiból állt, hogy néztem, ahogy csinálja.
Arnold fél hatra jött, előtte elkészültem, bár meg kell hogy mondjam,
a FOB póló rémesen állt rajtam.
– Ez borzasztó – közölte Arnold, ahogy kinyitottam az ajtót.
– Kösz, ez szép bók volt, biztosan remek estém lesz ezek után –
bólintottam.
– Nem úgy értettem. De ha tanácsolhatom – nyomott a kezembe
egy pólót.
– Mi ez? – néztem meg, aztán elmosolyodtam. Fekete, bő fazonú
póló, Beatles – Hard Day’s Night, a zenekar tagjainak arcképeivel,
ahogy a borítón is van.
– Megmentettél, örök hála. De akkor te mit vettél fel? –
kérdeztem, mert tudtam, ez Arnold egyik kedvenc pólója.
A másik kedvencét vette fel, a fekete pólón Jim Morrison portréja
látható. Így nyugodt szívvel fogadtam el az őrülten klassz gesztust.
Felrohantam a szobámba, és gyorsan átöltöztem. Átvettem a szürke
kord trapézgatyám, hozzá a bő fazonú (fiú) pólót, de mivel ez így
elég bénán festett, mivelhogy leért a combom közepéig, feltettem
hozzá egy övet meg egy vékony sálat a nyakamba. Hát, a
végeredmény elég klassz lett, már egyáltalán nem voltam béna, a
kiegészítőkkel meg fel sem tűnt, hogy nagy rám a póló, inkább olyan
„direkt” látszata volt. És sokkal inkább én voltam, mint a FOB
pólóban.
Apu felajánlotta, hogy elvisz minket, de mi inkább sétáltunk. Oké,
őrülten fura volt Virág nélkül, még soha nem volt rá példa, hogy
Szent Johannás bulira külön érkezzünk. És még csak nem is hívott.
e
A sulihoz érve beálltunk a befelé haladó sorba, aztán átmentünk
az udvaron, a tesiterembe. A dupla szárnyú ajtónál a két stúdiós
megállított minket, ellenőrizték a pólókat, aztán végre beengedtek. A
tornaterem lelátóin már rengetegen voltak, azonnal kiszúrtam az
osztályunkat, a harmadik sorban ültek.
– Sziasztok – köszöntem, és végignéztem a társaságon.
Ez tök jó poén volt, az egész suli különböző zenekaros pólókban
villogott, volt ott minden. Robi és Andris Metallica, AC/DC (ők,
mondjuk, amúgy is azt hordják), Dave Linkin Park, Cortez Ramones,
Jacques valami számomra ismeretlen francia popegyüttes. Sokan,
főleg a végzős fiúk közül, poénból Britney meg Christina pólót
hordtak, a lányok viszont komolyabban vették a feladatot, minden
második ruháról Justin Timberlake mosolygott rám. Egyébként
jellemzően sok Michael Jackson, Queen és Nirvána póló volt a
diákokon. Beatles csak rajtam. Arnolddal felvettük a székre rakott
dallistát, majd leültünk. Nem sokkal később Virág és Dorián érkezett
meg. Ugyanúgy voltak felöltözve, fekete csőnadrág, FOB póló,
szembe fésült haj. Kétségtelen, hogy illenek egymáshoz. Rögtön
utánuk belépett Ricsi és Edina, úgyhogy rá kellett döbbennem, ők
tényleg együtt jöttek. Mondjuk, egyáltalán nem passzoltak, Edina
feszülős SP pólóban, rendezett hajjal és szolid, de szép sminkkel.
Mellette Ricsi arcába hulló raszta hajjal, RATM felsőben, szebb
napokat is látott deszkás cipőben. De azért kúl volt. e
Hat előtt már telt ház volt, Kinga is megérkezett, egyedül,
büszkén. Rögtön felült hozzánk és cikizni kezdte a „kis”
kilencedikeseket, akiknek a villogásától állítása szerint agybajt kap.
– Hé, ott jön Zsolti! – intett Ricsi, közben felrakta a lábát az előtte
levő szék támlájára. Máday ezt egy határozott vonalzócsapással
díjazta.
– Hol voltál már? – nézett Dave a lépcsőn felbaktató Zsoltira.
– A büfében. Kértek? – kínált körbe egy csomag olvadós rágót.
Nem kértünk, azonban mindannyian pislogás nélkül meredtünk a
szerelésére. Backstreet Boys póló? A nap egyik legnagyobb poénja.
e
A stúdiósok felmentek az ideglenesen kialakított színpadra,
ellenőrizték a mikrofonokat meg a háttérben lévő hatalmas kivetítőt.
– Ez vicces lesz – röhögött Dave, amikor elhalványodtak a
fények, és szinte csak a színpad maradt megvilágítva.
– Micsoda? – kérdeztem, de pillanatokkal később rájöttem. A
stúdiós ugyanis felkonferálta az első nevezőt.
– Jó, tehát az első dal következik. Megjegyzem, a rémes előadást
egyöntetű nemtetszés esetén megszakítjuk – mondta, mire az egész
suli felröhögött. – Tehát, kérem a színpadra első előadónkat. Nagy
Zsolt, 10/b. A dal pedig, Baby One More Time, Britneeeeey…
Zsolti konkrétan kiköpte az olvadós rágót, rá Kinga pólójára, aki
undorodva pattant fel.
– Mi a franc ez? – nézett körbe Zsolti riadtan, de addigra már a fél
suli biztatóan tapsolt meg fütyült.
– Úgy hallottam, szeretsz női hangon telefonálni. Akkor az ének is
menni fog – csapkodta meg a vállát Dave.
– Zsolti, ne kéresd magad, vár a közönség – röhögött a stúdiós a
mikrofonba.
– Ezt még visszakapod! – állt fel Zsolti, és gyilkos tekintettel
meredt Dave-re. – Ezt a cikit.
Hatalmas tapsvihar közepette szaladt le Zsolti a lépcsőn, és a fejét
csóválva felsietett a színpadra. Idegesen átvette a mikrofont, és
megdörzsölte a szemét. Közben már elkezdődött a dal, a mögötte
lévő kivetítőn megjelentek az első sorok. Az egész suli néma
csendben nézte, Zsolti pedig túl halkan kezdett énekelni, szegény,
nagyon zavarban volt. Még engem is vert a víz, annyira drukkoltam,
hogy túlélje. Az első versszak lement ilyen bénán, mindenki
feszengve várta, hogy legyen már vége, amikor Zsolti erőre kapott.
És elkezdett hülyülni, ami megmentette az egészet. Tényleg baromi
sokat nevettünk. Affektálva énekelt, a levegőbe markolt fájdalmas
arccal, és még néhány tánclépést is belevitt, ami nagyon viccesre
sikeredett. Őrült nagy tapsot kapott, úgyhogy elégedetten jött vissza.
– Na, így kell ezt! – tárta szét a karját. Dave nem bánta, hogy jól
sült el a dolog, végignevette az egészet, Cortezzel és Ricsivel együtt.
A karaoke folytatódott, jött pár lány, melankolikus dalokkal, ami
kicsit lehúzta a hangulatot, de aztán a színpadra lépett négy
tizenkettedikes fiú, és megénekeltették a sulit a Szóljon hangosan az
énekkel. e
Annyira élveztem az egészet, hogy csak egyszer mentünk át a
büfébe, akkor is siettünk vissza. Csak egy Katy Perry-számról
maradtunk le, azt nem is sajnáltuk.
– Pósa Richárd, 10/b, Chop Suey – szólt a mikrofonba a stúdiós,
mire Ricsi felpattant, és óriási üdvrivalgás közepette sietett le.
Nagyon sokat nevettük, mert Ricsi eleve úgy kezdte, hogy
belehörgött a mikrofonba, aminek következtében Máday már indult,
hogy lefújja az egészet, de addigra annyian álltak a színpad előtt,
hogy nem jutott oda. Én még sosem hallottam ezt a SOAD-számot,
így nem tudom, az eredeti is ennyire üvöltős vagy csak Ricsi adta
bele a maximumot, mindenesetre jó pár tanárnál kicsapta a
biztosítékot. Viszont a diákok imádták. Ricsi után Tankcsapda-blokk
következett, öten is Menyország Touristot szerettek volna énekelni,
de hogy ne legyen unalmas a dolog, így ezt az öt embert egyszerre
hívták fel. Ez még csak a buli negyede volt, de a tornaterem
küzdőterén többen álltak, táncoltak vagy ugráltak, mint ahányan a
lelátókon ültek, és szinte mindenki énekelt az előadóval együtt.
Szegény Virág hunyorogva nézte a távoli kivetítőt, nem sokat látott
belőle, és mivel Dorián egész este mellette ült, nem merte felvenni a
szemüvegét. Tankcsapda után maradt a rock vonal, Andris és Robi
visították együtt a színpadon, hogy Highway to Hell. A hangulat
óriási volt, amikor Jacques egy francia slágerrel következett. Senki,
de senki nem tudta hova rakni a dolgokat, végül gyér taps
kíséretében lebotorkált. Én biztosítottam róla, hogy nagyon klassz
volt, és látszólag megnyugtattam kicsit. Szegény. Éppen két
kilencedikes lány nyávogott valami béna számot, amikor a mögöttem
ülő Cortez áthajolt a vállam fölött, és irtó közelről megkért, hogy
szóljak Zsoltinak.
– Oké – biccentettem, és zavartan előrehajoltam. Ezután Zsolti
megkért, hogy cseréljünk helyet, így tökre messze kerültem
Corteztől. Óriási.
– Bíró Dorián – szólt a stúdiós, mire Dorián komótosan
feltápászkodott Virág mellől, átverekedte magát a színpad előtt
ácsorgó tömegen, és elég boldogtalanul megállt a mikrofon előtt.
– Hűű – tette Virág a szívére a kezét, és így, hogy Dorián elég
messze volt, gyorsan felvette a szemüvegét, hogy lássa is.
Dorián szívhez szóló dala (MCR Fekete parádéja) nem volt rossz,
a tömeg elvolt vele, Virág szerelmesen nézte, ráadásul Dorián
egyszer felintegetett felénk a lelátóra, amitől Virág teljesen odavolt.
Vajon egyszer nekem is énekel majd így valaki? Integet a
színpadról? Titkosan rám mosolyog, úgy, hogy azt csak én veszem
észre? Aha, kizárt dolog. Na, mindegy. Dorián kapott tapsot, nem is
volt rossz előadás, viszont utána rögtön Kingát szólították.
– Kinga énekel? – csodálkoztam.
– A legjobb előadót kihirdetik a végén – bólintott Ricsi, aki
mellett Edina láthatólag halálra unta magát.
– Ja, így értem – legyintettem. Ha verseny van, akkor tényleg nem
meglepő.
Kinga három a-s lánnyal a nyomában (Edina maradt) felment az
emelvényre, rutinosan kikapta a mikrofont a döbbent stúdiós
kezéből, és közölte a közönséggel, hogy mikor melyik oldal
tapsoljon, továbbá hogy a refrént énekelhetik együtt, de amúgy ne.
Oké, Kinga határozottsága kicsit sokkolta a jelenlévőket. Barbee
Popsztár című dalát adta elő, de olyan profin, hogy a legtöbben
döbbenten hallgatták. A három a-s háttértáncosként funkcionált,
közben Kinga kitöltötte a színpadot, énekelt, nagyon is jól, de még
arra is volt energiája, hogy a videoklip teljes koreográfiáját letáncolja
és hogy a legújabb fotósnak pózoljon (akit a színpad elé állított).
– Hű – néztem döbbenten a szám végén. – Ez vérprofi volt.
– Ühüm – bólogatott Virág. A tömeg őrülten megtapsolta Kingát.
Ő csak elégedetten odadobta a stúdiósnak a mikrofont, és levonult a
kíséretével együtt. Nem semmi.
Kinga után következett pár Jacko-imitátor, két Billy Jean és egy
Beat It. Éppen Zsoltival nevettem valamin, már nem is tudom, min,
amikor hirtelen megfordult velem a világ. Ugyanis hallottam a
nevem. A stúdióstól.
– Mi? – néztem körbe zavartan.
– Te jössz – bólintott Dave.
– De én nem… – és egyre csak ráztam a fejem. Virág értetlenül
nézett rám, Arnold csodálkozva becsukta a könyvét.
– Rentai Renáta! – szólított újra, egyre türelmetlenebbül a stúdiós,
és már a közönség is rákapott, füttyögtek meg óbégattak.
– Ez valami vicc? – kérdeztem.
– Menj – mosolygott Cortez.
Jó, azon túl, hogy a világ legkedvesebb mosolya volt, és még egy
pánikroham küszöbén is elvesztem a mélykék szempárban, lel kellett
állnom. Az agyam folyamatosan kattogott. Ki utálhat ennyire? Ki
akar nekem rosszat? Egy pillanat alatt felmértem a helyzetet. Edina
gúnyosan, fél szemöldökét felvonva vigyorgott. Első számú jóakaró.
De miért tenné?
Kinga üvöltött, hogy húzzak már ki énekelni. Tőle kitelik. De
miért tenné? Újabban nincs konfliktusunk. Ricsi tapsolva röhögött.
Mellette Zsolti a kezével jelezte, hogy menjek. Dave vihogott. Ők
ketten állandóan szívatják egymást, szerintük ez jó poén. Na, de én
nem ártottam nekik, kizárt, hogy ők írattak fel. Cortez csak
mosolygott. Virág értetlenül nézett. Ők nem lehettek. Viszont
mellette Dorián. Na, ő úgy nézett, mint aki igazán jól fog szórakozni
rajtam. De azért csak nem éget be ennyire, egy egész suli előtt!
Remegő térdekkel lementem a lépcsőn, és átnyomultam a diákok
közt. Karcsi megpaskolta a vállam, Máday az óráját kopogtatta,
miszerint igyekezzek már. Talán Vladár volt? Ő nevezett volna be?
Agyrém, ennél nevetségesebb dolog eszembe se juthatott volna. A
rajztanár már csak nem jelentkezik a nevemben egy karaoke
versenyre! Jaj nekem. Millió potenciális gyanúsított, egy színpad,
egy mikrofon. Felfelé lépve meg is botlottam, ezen már amúgy is
mindenki elröhögte magát, úgyhogy lesütött szemmel vettem át a
mikrofont.
– Nyugi – suttogta a stúdiós, azt hiszem, láthatta rajtam, hogy nem
vagyok a helyzet magaslatán. És nem mellesleg világítottam, annyira
lefehéredtem. – Nem fogsz hányni, ugye?
– Nem tudom – feleltem. Ezt tényleg nem tudtam. – Mi a dal? –
tártam szét a karom.
– Valami Taylor Swift-szám. De nem te választottad? –
csodálkozott. Nem tudtam válaszolni, egyrészt, mert a dal
elkezdődött, másrészt pedig… Kinga volt? Ő mutatta meg nekem ezt
a dalt. De Virággal énekeltem annyit. Arnold fordította le nekem.
Ricsi kiröhögte a zenelejátszómban. Cortezről és rólam szól! Jaj
nekem. Ki a fene nevezett be???
Hirtelen szemben találtam magam egy egész sulival. Millió
kíváncsi szempár, millió érdeklődő arc. Néhányan összesúgtak.
Néhányan mosolyogtak. De mindenki engem nézett. Te jó ég.
Lenéztem a pici monitorra, az első sor már beszíneződött,
lemaradtam róla. Nem tudtam elkezdeni énekelni, a közönség pedig
egyre nyugtalanabbul nézett, egyre hangosabb lett a duruzsolás.
Valaki ki akart velem szúrni. Ez fájt. De egy suli előtt nem állhatok,
mint egy sóbálvány, miközben a sorok csak úgy színeződnek,
belőlem meg egy hang sem jön ki. Rákényszerítettem magam a
gondolkodásra, akármilyen nehezen is ment. Oké. Rosszabb is
lehetett volna. Például, ha nem ismerem a dalt. Rémesen szörnyű az
angolom, de ezt a számot álmomból keltve is tudom. A szövegét is, a
kiejtést is! Félrenéztem a stúdiósra, aki széttárt karokkal állt és
figyelt. Körkörös mozdulatot tettem a mutatóujjammal, jelezve, hogy
kezdjék elölről.
– Kis technikai probléma, elnézést – pattant fel mellém a
színpadra, a másik mikrofonba beszélve. – Na, ezt cseréljük – kapta
ki a kezemből, mintha csak az lett volna a gond, hogy bedöglött az
enyém.
– Kösz – mosolyodtam el, és remegő ujjakkal elvettem tőle a
másik mikrofont.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, miközben a dal eleje újból
felcsendült. Óvatosan felnéztem a lelátóra, ahol a többiek ültek.
Virág vadul integetett, és ütemre tapsolni kezdett, aminek
következtében először csak a mi osztályunk, majd a mi sorunk, végül
pedig az egész lelátó rákezdett a monoton, biztató tapsra. A
dobhártyám szinte kiszakadt, olyan ritmusban éreztem a pulzusom, a
gyomrom émelygett, és legszívesebben sírva elszaladtam volna, de…
De a barátaim ott tapsoltak a lelátón, huhogtak és doboltak a
lábukkal, csak hogy oldják a feszültséget. Emiatt úgy döntöttem,
valahogy eléneklem a dalt! És még valami miatt. Cortez. Aki hirtelen
felállt a székről és elindult, közben a többiek felhúzták a térdüket,
meg félreültek, hogy kiférjen a sorból. Matatott a zsebében, és
előhúzva a mobilját félrevonult telefonálni. Olyan düh kerített
hatalmába, olyan végtelenül szomorú lettem, hogy már az mit
érdekelt, hogy éppenséggel egy egész suli előtt állok, mikrofonnal a
kezemben. Az első sor megint beszíneződött a monitoron, ismét
lecsúsztam az elejéről. A tömeg fele már abbahagyta a tapsolást, és
kérdőn néztek, amikor erőt merítettem. Hogy honnan? Nem volt
nehéz. Arra gondoltam, ezt a dalt most előadom azoknak a
lányoknak a nevében, akik labdába se rúghatnak, akik belezúgtak egy
menő srácba, akinek éppenséggel van barátnője. A reménytelenek
nevében. Az, hogy Cortez az előadásom közben egyszerűen felállt és
félrevonult telefonálni, mindennél jobban fájt. Már ideges sem
voltam. Dühös sem. Csak fájt.
Hát, így történt, hogy a második sornál beszálltam a dalba,
valahonnan, nagyon mélyről, kínzó keserűség tört fel belőlem,
aminek hatására sikerült. Sose gondoltam volna, de megtettem! Igaz,
eleinte vékony, remegő hangon kezdtem és csak egy helyben álltam,
lehunyt szemmel, de aztán újra felnéztem. Cortez az arcához
szorította a telefont, másik kezével befogta a fülét, hogy halljon,
közben meg járkált. Éljen! Hát, akkor nekem már minden mindegy
volt, az adrenalinszintem az egekbe szökött, úgyhogy beleadtam,
amit csak tudtam. Taylor is megcsinálta a klipben, nekem is sikerülni
fog! Minden érzelmem belevittem a dalba, hogy mennyire szeretem
Cortezt, hogy mennyire nem szeretem Vikit, hogy mennyire
láthatatlannak érzem magam, és milyen szomorú vagyok… Mindent.
Mikor vége lett a számnak, hirtelen tört rám a pánik, annyira
reszketve adtam vissza a mikrofont, hogy szinte kiesett a kezemből.
Olyan tapsvihar tört fel, hogy zengett az egész tesiterem.
– Jól van, ügyes voltál – mosolygott a stúdiós.
Lebotorkáltam, vagyis inkább lekóvályogtam a színpadról, és
visszaindultam a helyünkre. A pulzusom mérhetetlen volt, még a
fülemben is éreztem a szívdobogásom, de túléltem. Jaj.
– Reni, ez állati jó volt! – pattant fel Virág, és megölelt.
– Le kell ülnöm – nyögtem zavartan, és lerogytam a székre. A
fiúk egy csomó dicséretet szórtak rám, úgyhogy összességében
kezdtem megnyugodni. Kinga viszont csak összefont karral
méregetett.
– Gratulálok, Renáta, bámulatos volt! Én egész héten a
koreográfiát tanultam, skáláztam, gyakoroltam, hogy professzionális
előadást nyújtsak. Erre te mit csinálsz? A bénaságoddal meg a
zavaroddal meghatod a közönséget, és örömujjongást érsz el egy
hamis, átlagos énekelgetéssel, csak mert olyan esetlen vagy!
– Kinga, állj le! Reni nem is tudott róla, hogy énekelni fog –
védett meg Virág, de nem sokra ment vele.
– Na, persze! Még higgyem is el? Nevetséges! – duzzogott, én
meg megvontam a vállam és ráhagytam. Cortez akkor ért vissza, a
zsebébe rejtette a telefonját, és levágta magát a székre.
– Lemaradtam valamiről? – kérdezte mellékesen.
– Semmi – legyintett Zsolti. Én meg pislogás nélkül meredtem
magam elé. Hát, úgy látszik, csinálhatok én bármit. Ami Taylornak
sikerült a klipben, az nekem soha nem fog. Hurrá.
Még félórán át tartott a karaoke, volt ott Pink meg Good
Charlotte, aztán egy dalcímnél Cortez felpattant és leszaladt a
lépcsőn. A tömeg már akkor óriási tapsviharban tört ki, amikor
átrohant közöttük, aztán amikor Cortez a lépcső helyett lazán
felugrott a színpadra (woow), már mindenki fütyült és őrjöngött.
Menő? Á, dehogy. A dalválasztása is abszolút népszerűségi csúcsot
döntött, Ramonest énekelt, úgyhogy az első dallamoknál
előrenyomultak egy csomóan a színpadhoz, és ott ugráltak. Cortez
lazán feltette a lábát a monitorra (neki nem kell dalszöveget néznie),
a mikrofont lazán maga elé tartotta, és mosolyogva beleüvöltötte:
„Hey ho, let’s go”.
Oké, életemben nem láttam még pörgősebb, menőbb és
zseniálisabb előadást, de szerintem sokan vagyunk így ezzel. A szám
végére már a lelátón is álltak, azt hiszem, csak Arnold ült egyedül,
mindenki más felpattant. Wow. Cortez előadása után még hárman
jöttek, de esélyük sem volt, egyszerűen lehetetlen volt überelni azt a
hangulatot, amit ő elért. Nem véletlen, az egész suli odavan érte.
Az utolsó karaoke dal után a stúdiósok összesítették a
szavazatokat, a diákok pedig csoportokban ülve beszélgettek meg
nevettek. Rengeteg dolgot kellett megvitatni, ez tény.
– Rendben, megvannak a győztesek! – szólt a műsorvezető a
mikrofonba, mire mindenki elhalkult és izgatottan figyelt.
A harmadik helyezett egy végzős lány lett (Madonna Hung up), ő
örömmel rohant fel a színpadra. Másodikként egy tizenegyedikes fiú
végzett, ő Mika Grace Kellyjével érte el a helyezést. e
Izgatottan, az ujjaimat morzsolgatva figyeltem a színpadot, ahol a
stúdiós vigyorgott, direkt fokozva a hatást. A diákok dobogtak meg
füttyögtek, hogy mondja már el, a stúdiós pedig feltette a kezét és
bólintott.
– Jól van már! Toronymagasan, első helyen végzett… – kezdte.
Láttam, hogy Kinga már fészkelődik, és nyugodt arccal várja a nevét,
úgyhogy igyekeztem tőle messze kerülni, hogy ne én legyek, akire
ráront vereség esetén. – Antai-Kelemen Ádám – üvöltötte a stúdiós,
de a várt hatás elmaradt.
Mindenki pislogva, értetlenül nézett körbe, csak mi kezdtünk
tapsolni önfeledten, de a gyér zaj elveszett a hatalmas csendben. a
stúdiós zavartan széttárta a karját, és újra a mikrofonhoz hajolt.
– Cortez! – közölte. Na, ezt így már mindenki értette, úgyhogy
olyan őrjöngés keletkezett, hogy szinte ránk szakadt a mennyezet.
Cortez lazán, mosolyogva ment ki a színpadra, átvette az oklevelet,
majd egy pillanattal később újra felcsendült a dala, úgyhogy
megragadta a mikrofont. Én mosolyogva néztem és igyekeztem nem
tudomást venni Kingáról, aki „bundáról”, „elfogultságról” és
„csalásról” óbégatott. Pedig természetesen semmi ilyesmiről nem
volt szó. Egyszerűen Cortez érdemelte meg az első helyezést.
Karaoke est: 5/5 – nagyon klasszul éreztem magam, jó volt. e
Hazaút: 5/3 – mi, Arnolddal csendben sétáltunk, mögöttünk Virág
és Dorián csevegtek vidáman.
Kinga: 5/1 – a Facebookon létrehozott egy oldalt, miszerint
csaltak a karaoke versenyen. Csak két fanja van, és természetesen én
sem léptem be. Szerintem túlreagálja.
Dave: 5/4 – feltette a videókat a YouTube-ra. Én is ott vagyok,
megnéztem az előadásom. Hát, rémes, de azért őszinte. És már hatan
megnézték! e
Cortez: 5/1 és 5/5 – jó, az én éneklésem alatt bunkó módon végig
telefonált, de mivel annyira nagyon menő és olyan jó hangulatot
csinált, jár neki a szélsőséges pontozás. e
You Belong With Me.– 5/? – Taylor a klip végén összejön az
álomsráccal. Törvényszerű, hogy hamarosan Cortezzel és velem is ez
történik majd, hiszen a dal pontosan rólunk szól! Vagy nem? e
Október 10., szombat
Korán reggel elkészültem, felvettem a szerintem tök jó ruhámat
(farmer, tornacipő, ing és mellény), összefogtam a hajam aztán jött
Virág, és megreggeliztünk. Sietnünk kellett, így is épphogy lenyeltük
az utolsó falatot, amikor dudáltak. Kingáék megérkeztek értünk.
Hátra ültünk hárman (Kinga anyukája vezetett, mellette Kitti,
Kinga húga ült unottan), és útközben beszélgettünk. Illetve Virág és
Kinga magyarázott, én meg köztük csendben néztem az utat a
szélvédőn át.
– Hihetetlen, hogy háromnegyed óra múlva találkozom Olivérrel!
– lelkendezett Kinga boldogan.
– Én már több mint tíz órája nem láttam Doriánt, alig várom, hogy
odaérjünk… – türelmetlenkedett Virág.
Erre akartam mondani, hogy nekem is szörnyen hiányzik Cortez,
meg hogy alig várom, hogy lássam, de… De nem mondhattam. Mert
az én kapcsolatom egyáltalán nem hasonlít az övékéhez. Sőt,
mondhatni, nekem egyáltalán semmilyen kapcsolatom nincs
Cortezzel. Ellenben Kinga és Olivér járnak, Virág és Dorián pedig
már majdnem járnak. Úgyhogy csendben ültem, a szélvédőn át
bámultam az utat és hallgattam, ahogy egymásra licitálva vitáznak
arról, kinek ki hiányzik jobban.
Ezer évnek éreztem, mire végre kiértünk Gödöllőre és
kiszállhattam. A friss levegő jólesett, és szükségem is volt rá, mert a
következő pillanatban megláttam Cortezt és Vikit. Nos, reggel
tényleg úgy éreztem, tök jó ruhát vettem fel, de ahogy megláttam
Cortez barátnőjét, összeszorult a gyomrom. Mit akartam az
ingemben meg a nevetséges mellényemben? Viki bakancsba tűrt
csőfarmert viselt mintás pólóval és menő dzsekivel, haja a vállára
omlott, szemfestéke kifogástalanul füstös, és kiegészítőként Cortezt
ölelte át. Mint punk Barbie és deszkás Ken. Gyönyörű összkép, én
meg majd megkeresem valahol az egómat. Még a kocsit is alig
hagytuk el, amikor Kinga megtorpant egy pillanatra. Mivel ilyet
ritkán látok, odanéztem. Azonnal felismertem Olivért, hiszen a
közösségin egymillió képet láttam róla, Kinga szekrényajtajáról is ő
néz, de élőben egyébként még helyesebb volt. Magas srác,
kifogástalan, hófehér mosollyal, félrefésült szőkés hajjal. Ahogy
Kinga odaszökkent, Olivér felkapta, erősen megölelte, és még meg is
pörgette. Idilli jelenet. Lovas Barbie és lovas Ken. Ja, és ha már itt
tartunk, Dorián egymagában lézengett a közönség között, amikor
pedig meglátott minket, céltudatosan felénk (illetve Virág felé)
indult. Ők ketten vigyorogva köszöntötték egymást, aztán Dorián
elhívta Virágot üdítőt venni. Zavartan a keze után nyúlt, mire Virág
félénken megfogta és elindultak. Pár lépés után Virág vigyorogva
hátranézett rám. Én csak felmutattam a hüvelykujjam, és mosolyogva
bólintottam. Virág boldog. Én pedig örülök neki. Ahogy néztem a két
fekete ruhás, halálfejes kiegészítőkkel teleaggatott alakot,
megállapítottam magamban, hogy kétségtelenül ők emó Barbie és
emó Ken. Klassz. De, amíg babákon gondolkoztam, eszembe jutott,
hogy tökre egyedül vagyok. e
Egy ideig lézengtem az egyre növekvő tömegben, de közben
teljesen hülyén éreztem magam. Vettem egy baracklevet meg egy
perecet, aztán tovább kerestem a helyem. Virágékat láttam, de egy
padon ültek és beszélgettek, nem akartam odamenni zavarni. Kinga a
versenyre koncentrált, ráadásul ősi ellensége, Vass Angéla ezen a
napon biztosan veszített a népszerűségi versenyükben, mert nemcsak
az egész Szent Johanna képviseltette magát, de Kinga eléggé
villogott Olivérrel is.
A verseny kezdete előtt már tényleg úgy gondoltam, szívesebben
lennék bárhol inkább, mint itt. Csak kószáltam, néha megálltam
valakik mellett, de mivel nem vettek rólam tudomást,
továbbsomfordáltam. Bármit megadtam volna azért, hogy Arnold
velem legyen, de mivel ő közölte, hogy „legalább száz különb
elfoglaltságot talál magának, mint megnézni Kinga versenyét”,
meglepetésszerű felbukkanására egyáltalán nem számíthattam.
– Hé, Ren! – kiáltott rám valaki. Mivel a világon csak egyetlenegy
ember hív így, megkönnyebbülten fordultam körbe, hogy
üdvözöljem Ricsit.
– Sziasztok – köszöntem kissé csalódottan, mert Ricsi nem
egyedül érkezett. Edina szorongatta a kezét folyamatosan. Elnéztem
őket, Ricsi a saját, laza stílusában, földre lógó, letaposott farmer, bő
póló, kapucnis pulcsi. Edina csinos csizmában, kardigánban és
szoknyában. Hm. Pláza Barbie és raszta Ken. e
– Mi újság? – mosolygott Ricsi kedvesen.
– Semmi különös. Csak vettem pár dolgot, aztán megyek vissza a
többiekhez – mutattam fel a perecem, és lehet, hogy füllentettem, de
semmiképp nem akartam beégni, hogy egyedül vagyok.
– Kikkel vagy?
– Kingáékkal jöttem, meg Virág és Dorián is itt van…
– Neményi?
– Nem jött – ráztam meg a fejem.
– Nem jössz oda hozzánk?
– Virágék… – kezdtem, de Ricsi biccentett a fejével, úgyhogy
odanéztem. Virág és Dorián kézen fogva sétálgattak, ha jól láttam,
közös zenelejátszót hallgatva. Klassz. – Oké – vontam meg a vállam.
Rendes volt Ricsitől, hogy hívott, de mikor odaértem, azt
kívántam, bár ne fogadtam volna el. Cortez, Dave és Zsolti rendesen
köszönt (utóbbi elkérte a perecem), Viki azonban csak hidegen
végignézett rajtam, és olyan fejet vágott, mint aki egyáltalán nem
örül annak, hogy még egy lány jött a társaságukba, láthatólag elég
volt neki Edina is.
Zsolti rendes volt, rögtön beszélgetni kezdett velem, de alig
váltottunk három mondatot (a tegnapi karaoke volt a téma), Viki
egyszerűen közbeszólt és másról kezdett beszélni. Döbbenten
ácsorogtam és a szám szélét rágva számoltam a másodperceket. A
verseny még el sem kezdődött, de én már menni akartam.
– Akkora poén volt! – röhögött Viki feltűnően. Néhány
nagyszülő, akik körülöttünk álltak, pisszegtek is egy sort. Viki és a
fiúk még hangosabban vihogtak ezen.
– Mert mondtam, hogy ne lökdöss! – szólt rá Zsolti, mire Viki
meglökte a vállát.
Ők így lökdösődtek meg vihogtak, meg zavarták a nézőket,
rágólufit pukkasztgattak, én pedig csak álltam, és az egyelőre üres
pályát figyeltem. Néha körbenéztem, hátha látok valakiket, akikhez
odamehetnék, de egy Szent Johannás diákkal sem volt olyan
viszonyom, hogy csak úgy odaállhattam volna a társaságukhoz. e
– Baromi érdekes, lovakat bámulunk – közölte Viki, a fiúk pedig
egyetértően bólintottak.
– Megtenné, hogy csendben marad? – nézett hátra ránk egy férfi,
akinek a kisgyereke a nyakában ült.
– Aha, majd holnap – legyintett Viki, és tovább magyarázott, én
pedig zavaromban lesütöttem a szemem. Persze a többiek körében ez
nagyon menő beszólás volt, de én hirtelen feszengeni kezdtem.
Amúgy sem éreztem jól magam velük, Viki túl élénk volt és bunkó,
ráadásul egyáltalán nem hagyta, hogy a fiúk velem beszélgessenek,
folyamatosan kivívta, hogy róla szóljon minden.
– Na jó, halálra unom magam – bontott ki egy csomag rágót, és
eldobta a papírját. – A lovacskák után megyünk kajálni? Meki?
– Benne vagyok – bólintott Zsolti, és a többiek is egyetértettek
vele. Engem nem hívtak, de nem baj. Amúgy sem mentem volna.
Még egyszer körbenéztem a fiúkon, akik Vikivel nevetgéltek.
Nem csak Cortez miatt szorult össze a szívem, bár kétségtelen, hogy
ő volt a legfőbb oka. A nyakában nem volt ott a megszokott fa
nyaklánc, és nem kellett sokat agyalnom, hogy hol keressem. Vikin
volt. Az ő kapcsolatuk amúgy is mérhetetlenül fájt, de ezt már
kezdtem megszokni. A fiúk viselkedése azonban szörnyen bántott.
Nem foglalkoztak velem, csak Viki volt a téma, nevettek vele meg
hülyültek, én meg egyszerűen feszengtem és láthatatlannak éreztem
magam. A verseny közben elkezdődött, az első díjugrató elindult a
pályán, én pedig úgy éreztem, ideje menni.
Lehajoltam, felvettem a rágós papírt és összegyűrtem a
tenyeremben.
– Mit kukázol, Reni? – kérdezte Zsolti. A többiek ezen jót
röhögtek.
– Nem, csak… – kezdtem, aztán félbehagytam a mondatot. Minek
magyarázkodjak? Ugyan. – Majd találkozunk – intettem óvatosan, és
elnézést kérve a mellettünk állóktól, elindultam.
– Kajáért mész? – szólt utánam Zsolti. Hátranéztem és megráztam
a fejem. Viki éppen mondott valamit, amin Dave szakadt a
nevetéstől, Edina is mosolygott, már-már kínosan próbált
kapcsolódni. – Akkor hova?
– Csak megnézek valamit – mosolyogtam erőltetetten. Cortezzel
találkozott a tekintetünk, de elkaptam a fejem. Nem bírtam ránézni.
Kiverekedtem magam a tömegből, közben tapsoltam, mert végzett
egy versenyző, aztán végre kijutottam. Sajnáltam, hogy lemaradok
Kinga versenyéről, de képtelen voltam ott maradni.
Nagyon nem találtam a helyem. Sétáltam kicsit, aztán megláttam
egy padot, és odamentem. Felültem törökülésbe, elővettem a
Szilmarilokat, és olvastam. Persze legszívesebben hazamentem
volna, de Kingáék nélkül nehezen jutottam volna el Gödöllőről a II.
kerületig. e
Már majdnem félórája ücsörögtem egyedül, amikor valaki
rádobott az ölemben tartott könyvemre egy Mars csokit. Felnéztem,
remélve, hogy Virág az, aztán összeszorult a gyomrom. Cortez nézett
le rám mosolyogva.
– Te tényleg leültél olvasni? – rázta a fejét hitetlenül.
– Aha, mármint nem láttam jól az előttem állóktól, meg
mindenhol sokan vannak, végül gondoltam, leülök ide – hadartam, és
zavaromban a hátrafogott hajam egyik tincsét csavargattam az ujjaim
között.
– Aha – mosolygott úgy, mint aki egyáltalán nem hisz nekem.
– És te? – kérdeztem vissza gyorsan.
– A többiek éhen halnak, úgyhogy mentem venni valamit – vonta
meg a vállát. – Persze ezután megyünk enni, de Zsolti alacsony
vércukorszintről beszélt meg arról, hogy kis fekete foltokat lát… –
nevette el magát.
– Igen, már legalább másfél órája reggelizhetett – néztem egy
pillanatra az órámra. Cortez felröhögött, én meg zavartan
mosolyogtam.
– Mit olvasol? – ült le mellém, és kivette a kezemből a könyvet.
– Tolkien – válaszoltam, de persze addigra már elolvasta a borítót.
– Lehet, hogy hétfőn előadást tartok belőle az olvasón – tettem
hozzá. De minek? Miért mondok ilyeneket a suli legmenőbb
fiújának??? No comment. Cortez kicsit fura arccal, de bólintott.
– Jó volt tegnap a karaoke számod – váltott témát, nekem pedig
ösztönösen felkeltek a lepkék a gyomromban, és verekedni kezdtek.
– Nem, nem. Bénáztam. A tiéd, az tényleg jó volt… – mondtam,
aztán beugrott valami. – De honnan tudod, nem telefonáltad végig az
egészet?
– Megnéztem a neten, Dave átküldte.
Szinte elájultam, annyira odavoltam a dologtól, hogy Cortez
megnézett a neten, sőt tetszett is neki! Ez most akkor azt jelenti,
hogy szeret? Hogy szakít Vikivel és velem akar járni? Hogy örökké
együtt leszünk, és majd elvesz feleségül? Vagy reálisabban, semmi
ilyesmiről nincs szó, egyszerűen csekkolta a neki küldött videót. e
– Holnap nincs kedved eljönni a próbánkra? Még nem is jöttetek
egyszer se… – nézett mélyen a szemembe. Miközben
figyelmeztetnem kellett magam, hogy ne felejtsek el levegőt venni,
megráztam a fejem.
– Virág tuti nem jön, mert valami programja van, én meg
Arnolddal megyek kiállításra.
– Milyenre?
– Azt hiszem egy holland fotósnak nézzük meg a képeit. –Annyira
izgalmasan hangzik, hogy szerintem lemondom a próbát, és én is
megnézem – vágta rá mosolyogva, én meg akaratlanul is elnevettem
magam.
– Jó, unalmasan hangzik, de egyébként érdekes, majd átküldöm a
neten néhány munkáját…
– Alig várom. Még ma, oké? – bólintott, aztán mindketten
felnevettünk. e
– De azért majd szívesen elmegyek megnézni a próbátokat…
– Jó, majd ha van időtök, jöttök. Holnap úgyis sokan leszünk…
– Hogyhogy?
– Viki néhány haverja már bejelentkezett, meg Edina is.
– Edina – ismételtem visszatartott vigyorral.
– Aha – nézett rám Cortez, és azt hiszem, most tényleg szavak
nélkül értettük egymást. Erről egy a véleményünk, az tuti.
Összecsuktam a könyvem és a táskámba raktam, közben kivettem
a Beatles pólót, hogy ne gyűrjem. Összehajtottam újra, és óvatosan
eltettem. Cortez csendben nézte.
– A tegnapi karaoke után úgy döntöttél, ma duplázol?
– Mi? Ja, nem – ráztam a fejem nevetve. – Csak azt hittem, hogy
Arnold mégis eljön, és vissza akartam adni neki.
Cortez összeráncolt szemöldökkel, totál hitetlenül meredt rám.
Nem is értettem, amíg nem kérdezett rá.
– Neményi pólóját hordod?
– Nem! – ráztam meg a fejem hevesen. – Csak kölcsönadta a
karaoke miatt…
– Aha – biccentett, szája sarkában gúnyos mosollyal.
Pár pillanatig csendben ültünk egymás mellett, aztán mindketten
felkaptuk a fejünket, konkrétan egy kiáltásra.
– Ezer éve várunk, hol vagy már? – üvöltötte Viki, kérdőn
lépkedve felénk.
– Itt – adta meg Cortez az ésszerű választ.
– Mit csináltok? – ért oda hozzánk, és az arckifejezésétől valóban
megijedtem. Ne dühíts fel egy vagány punk lányt, akin bakancs van!
Ez szabály. Jó, csak most találtam ki, de szerintem hasznos.
– Beszélgetünk – közölte Cortez egyszerűen.
– Aha – erőltetett Viki egy mosolyt az arcára, és megpróbált
kedvesen rám nézni. Nem nagyon sikerült neki. – És visszajössz?
– Ja – állt fel Cortez, és ellépett a padtól.
– Lemaradtál, valaki leesett a lóról, iszonyat vicces volt, hülyére
röhögtem magam… – mesélte, miközben ügyet sem vetve rám,
elindultak a pálya felé. – Asszem az az osztálytársad…
– Mi? – pattantam fel olyan hirtelen, hogy leesett a táskám a
földre. Viki és Cortez megállt, én meg felkapva a táskám, utánuk
rohantam. – Kinga volt?
– Fogalmam sincs, hogy hívják!
– De láttad már velünk? Szent Johannás?
– Aha – bólintott. Cortezzel összenéztünk, látta rajtam, hogy
mennyire kiakadtam, úgyhogy automatikusan a táskámért nyúlt, én
meg a kezébe nyomtam, és őrült tempóban rohanni kezdtem.
A fejemben ezermillió dolog zakatolt, és kínzó bűntudatot
éreztem, hogy cserbenhagytam Kingát. Ő versenyen van, én meg egy
padon ülve olvasok… Annyira rohantam, hogy szúrt az oldalam, sőt,
meg is botlottam, csak nagyon nehezen tudtam megtartani az
egyensúlyom. Szinte beleszálltam Kinga anyukájába.
– Mi történt? – kérdeztem riadtan.
– Jól van, szerencsére semmi baja, csak a látvány volt rémes –
sóhajtotta, és azt hiszem, az utóbbi percekben öregedett vagy húsz
évet.
– Beszélhetek vele? – kérdeztem.
Kinga anyukája hálásan mosolyogva megsimította a vállam, és
örömmel útba igazított. Szörnyű látványra számítottam, az
összezúzott Kingára, aki sápadtan, a sziréna villogójának kékes
fényében fekszik. Hála a jó égnek a rémképeim olyannyira nem
igazolódtak be, hogy Kingán az sem látszott, hogy történt valami. A
lova mellett állt, teljes díjugrató felszerelésben, és valakivel üvöltött.
Azt hiszem, az egyik rendezővel. Éppen azt bizonygatta, hogy semmi
baja és hogy újra ugrik, és hogy egyáltalán nem érdekli, hogy az
orvos szeretné megnézni.
– Mit néz rajtam az orvos? – kiabálta. Olivér mellette állt,
időnként bólintott vagy éppen a fejét rázta, és leszögezte, hogy Kinga
épsége a legfontosabb. Szívbemarkolóan szép jelenet volt, a lelkem
mélyén még egy picit irigykedtem is. A fiú szeméből sütött a féltés
és az aggodalom. Dejóó.
– Renáta, mi van? – nézett rám hirtelen Kinga. Oké, a szép
jelenetről ennyit. Igazából egy hatásvadász zene alatta, és akkor
működik a romantikus filmjelenet. Egyébként Kinga stílusa inkább
egy pszichothrillerbe való. Na, mindegy.
– Csak jöttem megnézni, hogy jól vagy-e – motyogtam zavartan.
– Nem látszik? – förmedt rám.
– De, de – bólogattam. Jó, Kinga elveszítette a versenyt, úgyhogy
ideje volt elhúznom onnan, mert robbanni készült. – Ööö, ha
bármiben tudok segíteni, akkor nyugodtan hívj – intettem.
– Újra tudod szervezni a versenyt? Vissza tudod forgatni az időt?
Utólag le tudod nyugtatni a lovam? Nem? Akkor szia! – üvöltött rám
dühösen. Pislogás nélkül meredtem rá, aztán Olivér mosolyogva
tátogta, hogy „minden oké lesz”. Bólintottam és otthagytam őket.
Lassan sétálgattam, közben az agyam folyamatosan zakatolt.
Összefutottam Kinga anyukájával, aki szólt, hogy lehet, nem tudnak
hazavinni. Biztosítottam róla, hogy semmi gond, majd megyek
Virággal, a lényeg, hogy Kinga jól legyen… Csak hát hol van Virág?
Időközben a verseny véget ért, az emberek kezdtek szétszéledni,
én meg tanácstalanul kerestem Virágot és Doriánt, hogy menjünk
haza, meg Cortezéket, hogy visszaszerezzem a táskám. Majdnem egy
órán át bolyongtam, de senkit nem találtam. Óriási. Itt hagytak
volna? Agyrém. Telefonom, pénzem, diákom a táskámban. Ott
álltam Gödöllőn, a véget ért díjugratóversenyen, tök egyedül, és nem
tudtam, mihez kezdjek. Már-már a sírógörcs kerülgetett, amikor
megpillantottam két Szent Johannás diákot. Hála a jó égnek!
Gyorsan odamentem hozzájuk, és kölcsönkértem egy mobilt.
Azonnal tárcsáztam Virágot.
– Hol vagy? – kérdeztem dühösen.
– Hogyhogy hol? – kérdezett vissza. – Úton haza…
– Mi? Miért? De miért nem vártatok meg?
– Mert Kingáékkal mentél haza, nem?
– Virág, én még mindig itt vagyok?
– Hol?
– Gödöllőn?
– Ijjjj, nemár!
– Jaj, Virág, miért nem vártatok meg? Semmi nincs nálam!
– A táskád itt van, velem!
– De miért?
– Mert Cortez ideadta!
– De… Most hogy jutok haza? – kérdeztem, de inkább magamtól.
Gyorsan leraktam a telefont, és megkértem a srácot, hogy még egy
gyorsat csöröghessek.
Anyu háromnegyed óra múlva ott volt értem. Egyáltalán nem
értette, hogy mi történt, viszont ott kellett hagynia a munkáját, amitől
kicsit pipa volt. – Sajnálom – ráztam a fejem szomorúan.
– Semmi baj – bólintott, miközben idegesen dobolt a kormányon.
– De nem értem, hol vannak a többiek!
– A többiek? – kérdeztem vissza, arcomon keserédes mosollyal.
Jó kérdés. Virág elhúzott Doriánnal, Kinga Olivérrel dokihoz ment,
Cortez Vikivel és a többiekkel Mekibe. Ennyit a többiekről.
Hazaérve még egyszer bocsánatot kértem a bonyodalomért, amit
okoztam és amiről egyáltalán nem tehettem, aztán felmentem a
szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, és lerogytam a
babzsák fotelembe. Senkim nincs. Szomorú. e
A mai nap: 5/1 – nem tetszett.
Viki: 5/1 – annyira nagyon nem kedvelem, de annyira!
Cortez: 5/3 – Jó, leült velem beszélgetni, de Viki egyetlen intésére
elhúzott. e
Virág: 5/2 – este áthozta a táskám, és tényleg nagyon sajnálta, ami
történt, de mindegy.
Msn: 5/1 – fel sem mentem. Minek?
Kinga: 5/4 – Facebookon üzent, hogy minden oké volt a dokinál.
Ez azért jó hír.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése