Szeptember 7., vasárnap
A hétvége viszonylag klasszul telt, kivéve, hogy tegnap este
apu
céges vacsorájára kellett menni, ahova nem elég, hogy
rendesen fel
kellett öltöznöm (zéró tornacipő ), de még egy csomó idétlen
kérdést is feltettek nekem. Ma elkísértem anyut a
meteorológiai
intézetbe, és amíg ő dolgozott, én leginkább lábatlankodtam,
közben pedig sor került anyu kollégáinak a kérdéseire is.
Komolyan, a felnőttek totál furák! Ugyanis néhány „alibikérdés”
után rögtön rátértek arra, ami igazából érdekli őket, és
suttogó-
titkolózó hangon érdeklődtek.
Nem, a válaszom továbbra is nem. Nincs helyes fiú a suliban,
és
különben is, éppen elég volt a gólyatábor elmulasztása után
gyorsan beilleszkednem egy új osztályba és mielőbb
megtanulni a
neveket. Egyáltalán nem figyeltem fel senki különlegesre,
jó, Ricsi
menő meg nem kifejezetten ronda (vagyis egész helyes), de
nem
érdekel. Meg néhány idősebb srác, főleg a tizedik
évfolyamból
menőnek tűnik, de miért nem érti meg senki, hogy az a
filmekben
látott, „megláttam és
görcsbe rándult a gyomrom” izé engem
elkerült, és azt hiszem, el is fog. Mindegy, nem értik.Este
kaptam egy e-mailt az ofőtől. Kör e-mail, minden 9/b-s
diáknak, amiben az ofő megint felhívta (a héten úgy
ezredszerre) a
figyelmet arra, hogy holnap kezdődik a „nyílt szakkörök
hete”. Ez
azt jelenti, hogy a suli délutáni szakköreit egy hétig meg
lehet
nézni, aztán mindenki eldönti, hogy melyik érdekli. Ilyenkor
a
szakkörök eltérnek a normális programtól, és bemutatják a
kilencedikeseknek, hogy miről is van szó. Végül is ilyen
kedvcsináló bemutató, ahol megpróbálják beszervezni a
kilencedikeseket. Na mindegy, azért még egyszer belenéztem a
szakkörlistába, de már úgyis tudom, hogy melyiket választom.
Ja,
és az előbb Virág írt sms-t, hogy szétunta az agyát egész
hétvégén
(elvált szülők gyerekeként kéthetente az apukájánál van),
úgyhogy
most monopolyzni fognak. Mikor írtam, hogy jó játékot,
Virágtól
azonnal jött egy újabb üzenet, ami röviden ennyi volt: „Mi az a
Monopoly?”
Kiolvastam Dickens
Twist Olivérjét. 5/5 – az egyik
kedvenc
könyvem.
Kérdések a sulival kapcsolatban: 5/2 – egy idő után
bosszantó
és felesleges.
Kérdések a suliba járó fiúkkal kapcsolatban: 5/1 – hogy
másnak
ez miért ilyen fontos?
Megjegyzés a magasságomra: 5/1 – elkerülhetetlen.
Akárkivel találkozom, megállapítja, hogy nőttem. Ha hinnék
nekik, már az NBL-ben lennék. Nem is igaz, hogy annyit
növök,
csak úgy mondják.
Hosszú-hosszú hét: 5/5 – klassz volt, de elfáradtam. Alszom.
Szeptember 8., hétfő”
Reggel apunak korábban kellett elmennie, anyu miattam (hogy
engem elvigyen) totál késésben volt, szóval mondtam anyunak,
hogy megyek Virággal gyalog. Végül is a lejtőn állandóan
kocsival megyek lefelé, gyalog pedig felfelé. Ennek nincs is
értelme.Virág a kapunkban várt (szemébe lógó hajjal, úgyhogy
rossz
kedve volt), és a suli felé gyalogolva átbeszéltük a
hétvégét.
Ahhoz képest, hogy mindennap msn-eztünk, sok mondanivalónk
volt egymásnak. Már nem tudom, mi, de a suliig
beszélgettünk. Ja,
igen. Nyert monopolyban.
Hétfőn dupla angollal kezdünk, úgyhogy a suliboxomba
berámolva előhalásztam az angolkönyvet és a munkafüzetet.
– Johnny Depp? Nem túl eredeti – jött egy ismerős, nem éppen
kellemes hang a hátam mögül. Kinga már hétfő reggel elemében
volt, és kezdte cikizni a szekrényajtóm belsejére ragasztott
képeket.
– Nekem tetszik – vontam meg a vállam, remélve, hogy békén
hagy. Kinga még mondott volna valamit, de aztán összehúzott
szemmel végignézett a folyosón.
– Na, Cortez is megtalálta a sulit. Éppen ideje volt, nem
fogom
életem végéig tartogatni a jegyzeteket – sóhajtotta
tettetett
unalommal az arcán, és becsapta a szekrényajtaját.
Elfordítottam a fejem, hogy odanézzek, és akkor… És akkor
történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen Ádámot,
Cortezt.
Abban a pillanatban, ahogy megláttam, görcsbe rándult a
gyomrom, és úgy éreztem, muszáj lehajtanom a fejem és úgy
tenni, mintha csinálnék valamit, máskülönben elárulom magam.
Deszkás cipőt,
farmert és bő fazonú, fehér pólót viselt, fél vállán
hanyagul lógott a hátizsákja, másik kezében a gördeszkáját
tartotta. Összevissza meredező haja csak látszólag állt
szerteszét,
egyébként gondosan megcsinálta, és pont úgy nézett ki, ahogy
kell, és ahogy jól áll neki. A folyosó végén Ricsivel
beszélgetett,
aztán szép lassan minden osztálytársunk köré gyűlt, és
hallgatták.
Zavartan turkáltam a szekrényemben, csak néha néztem fel
egyegy pillanatra.
– Nézd, megjött Cortez! – jelentette be Virág. Mintha
magamtól
nem vettem volna észre.
– Tényleg? – kérdeztem a vállamat vonogatva.
– Aha, ott áll! – mutatott az osztályunk alkotta csoport
irányába.
Még ez hiányzott, hogy Virág mutogasson! A gyomromban
egyébként is verekedett a reggeli croissant és alma, és
kínosan latolgattam magamban, hogy vajon melyik nyer? Hülye
gondolatok.
Addig kotorásztam a szekrényemben, míg végül becsengettek.
Az osztálytársaink már lementek a nyelvi előadóba, a folyosó
teljesen üres volt, úgyhogy Virággal sietnünk kellett. Azt
reméltem, hogy ennyivel megúsztam az érthetetlen és
értelmetlen
viselkedést egy időre, de ez csak rosszabb lett. Ugyanis a
duplaangolon Ricsi, Zsolti és Dávid mellé Cortez is beült a
leghátsó padsorba, mögénk.
– Utána megnéztem, hogy hogyan készült a klip, meg néhány
interjút is, de nem értettem belőle egy szót sem –
magyarázta
Virág. Nekem. Jaj. Nem is figyeltem rá, azt sem tudom, miről
beszélt, mert teljesen lekötött a mögöttem zajló
beszélgetés.
Vagyis a kezdődő beszélgetés Ricsi, Cortez és Zsolti között.
Szó
szerint idézem.
Cortez: Ez ki?
Ricsi: Ki?
Cortez: Virág mellett.
Ricsi: Zsák. (Zsák
Jacques beceneve lett, mindenki így hívja.
Szegény.)
Cortez: Nem ő, a másik oldalán!
Ricsi: Ja! Osztálytárs. Regina.
Zsolti: Renáta.
Ricsi: Mindegy.
Cortez: Miért nem volt gólyatáborban?
Ricsi: Mit tudom én, biztos tanult.
Cortez: Stréber?
Ricsi és Zsolti: Totál…
Na, köszi. Szóval már
mindenkinek megvan rólam a
véleménye. A fenébe. Először is, mi az, hogy Regina? Az ki?
Másodszor, senki nem kérdezte meg, hogy miért nem voltam a
táborban, és lehet, hogy mindenki azt gondolja, hogy
tanultam.
Harmadszor meg. Nem vagyok stréber. Jó lett volna ezeket
egyébként elmondani, de nem volt hozzá bátorságom.Mr.
O’Realy pár perces késéssel jött órára, és amíg a tanári
asztalon rámolt, az egész osztály beszélgetett.
– Hé, Neményi! – hajolt előre Dávid, és megbökte a mellettem
ülő Arnoldot. Ő épphogy összecsukta a kezében tartott
magazint,
és felvont szemöldökkel fordult hátra. – Ma már lesz kedved
fordítani nekünk az angolt, vagy megint Zsák fog
szerencsétlenkedni? – folytatta Dávid.
Arnold újra kinyitotta az újságot, és olvasás közben
válaszolt.
– Nincs kedvem fordítani. Olvasok.
– Kösz, miattad megint nem értünk majd semmit – szólt közbe
Zsolti. – Milyen újság ez? – tette hozzá kicsit felállva,
hogy
átlásson Arnold válla fölött.
– IPM. A gondolkodó ember lapja. Neked nem ajánlom – vágta
rá lazán Arnold, és olvasott tovább.
Mosolyogva figyeltem a beszélgetésüket, hol Arnoldra nézve,
hol pedig hátrafordulva Zsoltihoz. És akkor véletlenül
összetalálkozott a tekintetem Cortezével. Mivel
gyomorgörcsöt
kaptam, azonnal visszafordultam, és az asztal alatt
összekulcsolt
kezemet vizslattam, mintha olyan érdekes lenne.
Összenéztünk. Ez
ezer százalék. Jaj. Természetesen ezek után az angolóra
valahogy
nem kötött le. Pedig a fejhallgatóban ismétlődő hang egyre
agresszívebben kényszerített rá, hogy ismételjem meg a
mondatot.
Rajtam kívül mindenki a feladatra koncentrált, láttam,
ahogyan
körülöttem tátognak az osztálytársaim, Mr. O’Realy pedig az
asztala mellett bólogatva figyel. Én azonban egészen máshol
jártam.
Duplaangol után a kémialaborba vonultunk át. Virág és Cortez
(Gondos ülésrendje miatt) legelöl, az első padban
lapítottak, én
hátrébb ültem, Ricsivel. Csengetés után Gondos valósággal
berontott a terembe, amitől mindenki elhallgatott.
– Jól van! – kezdte. Az arca olyan furán ráng, és mindig van
valami a szájában. Talán cukor. Vagy egy neutron. Fogalmam
sincs. – Antai-Kelemen? Megérkezett már? – olvasta fel a
naplóból, és hunyorogva nézett az osztályra.
Cortez lazán felemelte a kezét.– Jó. Ádám, kérd el a
többiektől a jegyzeteket – bólintott sietve,
és már lapozott is tovább a naplóban. – Pósa Richárd?
– Én eddig is itt voltam – szólt előre Ricsi.
– Tudom – vigyorodott el Gondos. – Viszont most felelsz.
Az osztály szó szerint ledermedt. Ricsi értetlenkedve
kászálódott fel, miközben sietve átlapozta a füzetét. Tök
üres volt.
Sejtettem, hogy Gondos az előző órán csak úgy tett, mintha
nem
venné észre, ki figyel és ki nem. Csekkolta és meg is
jegyezte. És
feleltet. Ricsi elfésülte a szemébe lógó hajtincseit, és a
szája szélét
rágva várta a kérdést. Gondos a múlt órán lediktált
atomszerkezeti
kérdéseket tette fel. Ricsinek, ahogy számítani lehetett rá,
még a
kérdés sem tűnt ismerősnek. Kezével az asztalon kopogtatva
gondolkodott, totál eredménytelenül, miközben az osztály
síri
csendben várakozott.
– Khm – köhintettem egyet finoman, mire Ricsi lenézett rám.
Ujjammal rámutattam a válaszra, amit sietve firkantottam le
hatalmas betűkkel a füzetem hátsó lapjaira. Ricsi egy
pillanatig
csodálkozva nézett rám, mire ujjammal még mindig a lapra
mutatva igyekeztem egyenesen Gondos felé nézni, nehogy
lebukjunk. Szerencsére Ricsi kapcsolt és válaszolt. Gondos
legnagyobb döbbenetére. Még négy kérdést kapott, mind a
négyet
lepuskázta a segítségemmel. És ötösre felelt!
– Jó, ülj le. Mindenki nyissa ki a tankönyvet… – kezdett
bele az
órába Gondos tanárnő, miközben beírta a naplót. Ricsi
megkönnyebbülten, hitetlenkedő arccal zuhant vissza a
székére.
Pár percig csak csodálkozott, és az állandóan hátraforduló
Cortezzel röhögött össze. Mikor Gondos elcsendesítette az
osztályt, Ricsi lehajtotta a fejét a padra, és rám nézett.
– Kösz – olvastam le a szájáról.
– Nincs mit – vontam meg a vállam sértetten. – Egy
strébertől
ez semmiség – szúrtam oda, mire összeráncolta a szemöldökét.
Ez egyébként célzás volt, de nem kapcsolt. Ügy látszik, az
ironikus hangsúlyt még gyakorolnom kell.
Szünetben aztán ment a röhögés. Természetesen Dávid és
Zsolti
szekálta szét Ricsit, amiért az első jegye egy kémia ötös.
Szerintük ez több mint ciki. A táskámat a vállamra dobva mentem Virághoz,
aki az ajtóban várt. Közben elhaladtam Cortezék előtt.
– Most komolyan, hogy a fenébe csináltad? – faggatta tovább
Dávid.
– Gondolod, hogy magamtól? – kérdezett vissza Ricsi szinte
sértetten. – Regi súgott.
– Reni – javították ki most már mindhárman. – Akkor ő –
vonta
meg a vállát Ricsi.
Na tessék. Élete első (és lehet, hogy utolsó) kémia ötösét
szerzem meg neki, és továbbra sem jegyzi meg a nevem. Az
viszont kis szívrohamot okozott, hogy Cortez már tudja. Jaj.
– Hú, ez a felelés nagyon durva volt. Már azt hittem, hogy
Ricsi
után én jövök – hajtotta a homlokát Virág a
szekrényajtajára.
– Igen, elég durva volt – bólintottam, és magamban kicsit
mosolyogtam azért. Igazából gondolkodás nélkül segítettem
Ricsinek, pedig lebukhattunk volna. Nem is vagyok igazi
stréber!
A szenzációs kémiafelelés emlegetése csak egy szünetig
tartott
az osztályban, ugyanis a következő tanórák hasonlóan
keménynek
bizonyultak. A termünkben Cortez megérkezésével teljes lett
a
létszám. Mögöttem ül, a harmadik padsorban. Éppen a
könyvemet
olvastam francia előtt (belekezdtem a Szép reményekbe), amikor
Kinga odaadta Corteznek az elmúlt hét jegyzeteit.
– Kösz – vette át, miközben beleivott a dobozos kólájába. –
Ez
minden?
– Vicces vagy – nézett a plafonra unottan Kinga. – Mintha
nem
lenne elég.
A beszélgetésükből úgy vettem ki, mintha annyira nem
kedvelnék egymást. Vagy nem tudom. Virág egy üres füzetbe
firkálgatott, azt hiszem, Pete Wentz képét rajzolta, csak
egyszer
nézett fel, akkor viszont csillogó szemekkel. A sulirádió
egy Fall
Out Boy-számot játszott.
Francián Monsieur Durand közölte, hogy jövő hétre ötoldalas
beadandó házi dolgozatot kér
„városlátogatás” címmel. Utána
irodalmon Kardos tanár úr közölte, hogy jövő hétre
háromoldalas
beadandó házi dolgozatot kér a Rómeó és Júliából. Ezután a
töritanár nem közölt semmit, hanem röpdolgozatot íratott az
őskorból. Óra végén le is osztályozta, úgyhogy megvan az első
jegyem! Összesen négy ötös lett, Arnoldé, maximális ponttal,
Kingáé, egy hibával, az enyém, két hibával és Gáboré is két
hibával. Óra végén
Kinga természetesen odajött, hogy az enyém
milyen lett, és amikor látta, hogy az övé egy ponttal jobb,
megkönnyebbült. Engem meg nem érdekel a pontszám, mert ötöst
kaptam!
Matekon halmazműveleteket csináltunk, Gazdag Márta tanárnő
egyenként hívott ki a táblához minket egy-egy feladatra.
Feledhetetlen élmény volt. Összesen harminc másodpercig
tartott,
amíg az osztálynak hátat fordítva megoldottam a táblán lévő
feladványt, de azt hiszem, fogytam két kilót közben.
Gyűlölök a
táblánál állni.
Na és persze, ha ez nem lenne elég, mármint a rengeteg
tanulnivaló, dolgozat és beadandó, na meg Cortez megjelenése
és
ennek a hatása rám nézve, elkezdődött a „nyílt szakkörök
hete”.
A folyosókon, az osztályokban lévő parafa táblán és az
iskola
faliújságján is nyomtatott írás hirdette, hogy melyik napon
milyen
szakkört lehet megnézni. A Szent Johannában a szakkörök
fontosak, és minden diák jár valamire. Ez is egy ilyen
„magánsulis” dolog, hogy a diákokat a lehető legtöbb időre
lekössék, addig is szem előtt vannak, és vigyáznak rájuk.
Ami
szerintem nem is olyan rossz dolog. Viszont a
szakkörválasztásnak
nem véletlenül tulajdonítanak ekkora jelentőséget. Ha valaki
kiválaszt egyet és feliratkozik rá, év végéig nem cserélhet
vagy
változtathat, sőt meg sem gondolhatja magát. Pont ezért van
a nyílt
hét. Az ofő szerint csak így, ilyen szigorú rendszerrel
érhetik el,
hogy ne vándoroljon mindenki kedve szerint a szakkörök
között,
ellehetetlenítve ezzel a többiek elfoglaltságát. Jogos.
Úgyhogy
szakkört kell választani, péntekig van a nyílt hét, akkor
pedig le
kell adni a jelentkezést.
Bár már kívülről fújtam – ugyanis tényleg mindenhol a
kiplakátolt szakkörlista néz ránk –, a suliboxom ajtajára is
felragasztottak egyet. Letéptem a celluxcsíkkal rögzített
lapot, és
Virág felé fordultam, aki ugyanígy tett.
– Hétfő énekkar, rajz és olvasókör – olvastam fel.– Én
megyek a rajzra – vágta rá Virág. Ezzel egyetértek.
– Én az olvasókört nézem meg – bólintottam. Ezzel meg ő ért
egyet.
– Én ma semmit – csukta be a szekrényajtaját Kinga. –
Hétfőnként edzésem van, nem hagyhatom ki. A lányokkal abban
maradtunk, hogy a keddi színjátszó kör lesz a legideálisabb.
Általánosban is színjátszós voltam, majdnem minden darabban
főszerepet kaptam. Már kicsit unalmas volt, hogy én vagyok a
legjobb. Hátha itt még van kit legyőzni – vonta meg a vállát
mosolyogva. Mi elég értetlenül nézhettünk rá, mert magától
folytatta. – Ti mire mentek?
Elmondtuk, mire Kinga gúnyosan elvigyorodott.
– Rajzolni és olvasni is lehet egyedül, nem értem, minek
ehhez
szakkör.
– Lehet, hogy igazad van. Rád viszont rád fér a színjátszás,
pocsékul adod elő magad – vágtam rá hirtelen. Kinga felvonta
a fél
szemöldökét, aztán nevetett egyet, ami így hangzott: ha-ha,
és
becsukva a szekrényajtaját, elment.
– Nem tudom, valamiért annyira nem kedvelem Kingát – nézett
utána Virág töprengve. – De szerinted miért nem?
Virág nem túl okos lány.
Elköszöntünk a folyosón, én átmentem a könyvtárba, Virág
pedig megkereste a rajzszakkört.
Valamiért megkönnyebbültem, hogy Kinga semmiképp nem
vesz részt az olvasókörben, úgyhogy mielőtt elkezdődött
volna,
már tudtam, hogy benne leszek. Kardos tanár úr egyáltalán
nem
lepődött meg az érkezésemen, szerintem számított rám,
csakúgy,
mint Arnoldra, aki már ott volt. A kilencedik évfolyamból
csak
négyen mentünk, mi ketten, plusz ketten az a-ból. A könyvtár
asztalait összetolták, az olvasókörösök (összesen heten az
egész
suliból!) leültek, Kardos tanár úr pedig belekezdett. Mi,
négyen a
háttérből figyeltük a bemutató órát. Komolyan, nagyon
tetszett. Az
olvasókör lényege, hogy minden hétfőn összeülünk és
kielemzünk
egy adott könyvet. Minden héten mást, beszélgetünk róla,
véleményt mondunk, aki már olvasta, ajánlhatja vagy éppen
lebeszélhet róla, aki még nem, és érdekli, az kiveheti. A
bemutatóórán egyébként (kedvcsinálónak a kilencedikesek miatt)
Tolkien volt terítéken, és annyira belemerültem a tanakodás
és
beszélgetés hallgatásába, hogy azt vettem észre, már vége
is.
Szabály, hogy a szakköröket tartó tanár nem befolyásolhat és
érdeklődhet, a bemutató végén szó nélkül elmegy, meg sem
kérdezheti, hogy ki iratkozik fel, és ki nem. Csak pénteken,
a
leadáskor tudja meg, hogy kit nyert meg a szakkörére.
Arnolddal a
könyvtárból kilépve megbeszéltük, hogy mindketten
feliratkozunk,
azonban a másik két kilencedikes rohant át az énekkarra,
valószínűleg nekik annyira nem tetszett. A suli előtt csak
pár
percet vártam, és Virág már meg is érkezett, tiszta grafit
volt a
keze, ebből sejtettem, hogy rajzolt. Hazafelé a dombon
felfelé
gyalogolva megosztottuk egymással a tapasztalatainkat.
Rajzra
sokkal többen járnak (huszonheten), mint olvasókörre.
Hazaérve, mivel a szakkör fél ötig tart, anyut már otthon
találtam, és miközben vacsorát főzött, gyorsan elmeséltem
neki a
napomat, na meg persze a töri ötösömet.
– Reni, ez fantasztikus! És hogy rögtön, az első szakkör
ennyire
lázba hozott! Én mondtam, hogy a Szent Johanna csodálatos
iskola! És még egész héten szakkörnézőbe mész, lehet, hogy
mást
is találsz! Annyira örülök!
Igen. Én is. A Szent Johanna tényleg klassz. A legvadabb
álmaimban sem gondoltam volna, hogy szeretni fogom, hogy
szakkört nézek majd, hogy – többé-kevésbé – kijövök az
osztálytársaimmal, és hogy lesz olyan, amikor a Simsre időt
kell
szakítanom a zsúfolt programjaim közepette. Márpedig
pontosan
ez történik. Vacsora előtt – a leckéim után – bekapcsoltam a
notebookom, hogy megnézzem az e-mailjeim. Két percre
terveztem, de amikor bejelentkezett az msn, nyolc ember
kérte a
kapcsolatfelvételt. Amikor magamhoz adtam őket, ebből öt
azonnal rám is írt, úgyhogy teljesen a gép előtt ragadtam.
Virággal
webkamerán beszéltem, Dávid egy linket küldött egy
mobiltelefonról, és folyamatosan kérdezgette, hogy szerintem
elég-e neki 2Gbyte memória, vagy bővítse. Arnold az
olvasókörről
írt, Jacques az énekkarról magyarázott, hogy milyen jó volt,
és
belinkelt valami francia dalt. Zsolti vicces YouTube
videókat nézetett velem, Robi pedig valamit küldött, miközben arra
panaszkodott, hogy lassú a fájl átmenete, ellenőrizzem a
netet.
– Nem is tudom, még mindig a Fall Out Boy a kedvenc
bandám, de a Paramore is az egyik legjobb. Szerinted? –
kérdezte
Virág, nagyokat pislogva a webkamerába.
Közben a tálcára pakolt sok megnyitott ablak megállás nélkül
villogott narancsszínben, nem győztem mindenkinek
válaszolni.
– Reni, vacsora – kopogott be apu a szobaajtómon, aztán be
is
nyitott.
– Szia, apu – fordultam hátra egy pillanatra, hogy
köszönhessek.
– Csókolom! – üvöltött Virág a webkamerába.
Apu gyanakodva közelebb jött, majd amikor meglátta Virágot,
lehajolt a gép elé, és kissé idegenkedve a technikától,
zavartan
integetett. – Szervusz, Virág!
– Mindjárt megyek, apu, csak… – mutattam a villogó
üzenetekre.
– Rendben, értem. Akkor várunk még egy kicsit – bólintott,
azt
hiszem, büszkén. – Szervusz, Virág – köszönt el Virágtól,
aki
idétlenül integetett a kamerába.
Mindenkinek írtam, hogy el kell mennem, de pechemre
mindenki visszaírta, hogy megvár. Félórát kértem, annyi
általában
elég a vacsorához. Lent, az étkezőben aztán a szüleim
teljesen
lázba jöttek.
– Reni, nem is mondtad, hogy ennyi kis barátod lett! –
lelkesedett anyu.
– Csak osztálytársak – vontam meg a vállam, és sietve ettem
tovább. Hat perc alatt lenyeltem a vacsorát, amit anyuék is
észrevettek. Azt, hogy gyorsan ettem, meg azt is, hogy
megettem.
(Narancsos csirke. Vagy csirkés narancs. Nem tudom
eldönteni.)
– Visszamehetek a szobámba? – kérdeztem türelmetlenül.
– Szerettem volna gratulálni a történelem ötöshöz és az
olvasókörhöz. Reméltem, válthatunk pár szót – nézett rám
csillogó
szemmel apu.– Ó – huppantam vissza, mert már félig indulóban
voltam. – Az
ötöst röpdogára kaptam, a szakkör pedig jó – feleltem,
remélve,
hogy ez a kimerítő válasz elegendő.
– Hagyd, menjen csak – szólt anyu apura. – Fel kell fognunk,
hogy ezentúl Reni életében már nem csak mi vagyunk, a
fontossági sorrendek is változnak.
– Nem! Dehogy! – szóltam közbe. Ezek a kamaszkezelő
könyvek hazudnak!
– Menj csak, várnak a kis barátaid. – sürgetett anyu. Kicsit
nehézkesebben álltam fel ismét. – Apu, hétvégén DVD-zhetnénk
–
ajánlottam fel kompenzációként.
– Rendben, de én választok filmet!
– Oké – mosolyodtam el, és kettesével szedve a lépcsőfokokat
már rohantam is vissza a gépem elé.
Mindenki megvárt, apu sem haragszik (ezért hétvégén Bruce
Willis-filmet kell néznem), úgyhogy minden szuper. Csak az a
francos közösségi portál… Nem kaptam újabb jelölést.
Töri ötös: 5/5 – az első jegyem.
Beadandó dolgozatok: 5/2 – még sehogy sem állok.
Olvasókör: 5/5 – alig várom a jövő hétfőt!
Msn az osztálytársakkal: 5/5 – azt hiszem, teljesen
befogadtak.
És végül (direkt utoljára)… Antai-Kelemen Ádám, Cortez: 5/5*
–
no comment.
Szeptember 9., kedd
Apu vitt minket (Virág már teljesen hozzátartozik a
reggelekhez) suliba. Apuval néha összenéztünk, ugyanis Virág
–
oldalra csatolt hajjal, tehát jókedvűen – megállás nélkül
arról
beszélt, hogy szerinte az AFC menő. Apu erre azt hitte, hogy a
KFC (a gyorsétterem), úgyhogy egészen a suliig próbálták
elmondani a másiknak, hogy ki miről beszél. Engem őszintén
szólva sem az AFC, sem a KFC nem érdekelt, mert a suli elé
kanyarodva láttam, hogy Ricsi és Cortez gördeszkákkal a
kezükben beszélgetnek Zsoltival.
– Jó tanulást – köszönt el apu, amikor kiszálltunk, és
amikor
elhajtott mellettünk, dudált kettőt.
Erre persze mindenki ránk nézett. Én rögtön elvörösödtem,
Virág tovább beszélt, az AFC (Anti Fitness Club, később
rájöttem)
klipjeiről.
– Sziasztok – köszöntem félénken a többieknek, mert nem
akartam szó nélkül bemenni mellettük a kapun.
– Á, jó, hogy jöttök – állított meg Zsolti. Kicsit
meglepődtünk,
de azért megálltunk. – Nagyon fontos, hogy ha Dave kérdezi,
akkor nem tudjátok, hogy ki tette fel a számát.
Virággal összenéztünk.
– Oké, mi tényleg nem tudjuk – közöltem. Virág vadul
bólogatott mellettem.
– Rendben. Ez vicces lesz – röhögött Zsolti, bár nem tudtam,
hogy min.
A következő pillanatban megállt a suli előtt a sötétített
üvegű
fekete autó, és Dávid szállt ki ingerülten. A fülébe dugott
headsettel beszélt, az utolsó mondatát épp csak elkaptuk.
– Ne hívogasson! Fogalmam sincs, miről beszél – ezzel
kirántotta a füléből a headsetet és kikapcsolta a mobilját.
–
Halljátok, tegnap este óta pizzát akarnak rendelni a
számomon.
Valami marha összekeverte, és egy pizzéria honlapján van a
számom! Rémes, apám most fogja letiltatni, mert már nem
győzzük elismételni, hogy semmilyen duplasajtos akcióról nem
tudunk – rázta a fejét fáradtan. – Veletek mi újság? –
nézett ránk,
mire Ricsi, Cortez és Zsolti nem bírta tovább visszatartani,
és
hangos röhögésben törtek ki.
– Szerintetek ez vicces? – tárta szét a karját Dave. –
Szerintük
vicces – jelentette ki ránk nézve.
– És végül tudtak rendelni a pizzériából? – kérdezte Virág
nagy,
csodálkozó szemekkel.
– Mit tudom én? Kit érdekel? Nem érted, hogy hajnalig
csörgött
a mobilom?– Miért nem kapcsoltad ki? – szóltam bele, mire a
három fiú,
Cortez, Ricsi és Zsolti egy hangos „húúú”-val díjazta a
kérdésem.
Dávid, mintha csak megsértettem volna, megrázta a fejét.
– Én sosem kapcsolom ki. Mi van, ha fontos hívás érkezik?
Erre nem tudtam mit mondani, ráadásul Kinga az a-s lányok
csordájával a háta mögött megérkezett, és egy pillanatra
megállt
mellettünk. – Nem tudjátok, mi volt tegnap a pizzériával?
Edzés
után rendelni akartunk, de egy bunkó kezelő egyfolytában
letette!
Kész. Erre mindenki szétröhögte magát, és miközben
megpróbáltam kiélvezni, hogy teljesen véletlenül milyen menő
társaságban ácsorgok és velük nevetek, azért nem hagytam
figyelmen kívül azt a tényt, hogy Cortez ma is mennyire, de
mennyire helyes és hogy a szemébe lógó sötétbarna haja alatt
kék
a szeme! Wow.
Sajna többet nem beszéltünk, a belépőkártyánkat lóbálva
bementünk a suliba, ahol az aulában Máday ig. helyettes,
azonnal
kirántotta a sorban érkező diákok közül Cortezt és Ricsit.
Állítása
szerint az első emeleti folyosóról gördeszkák hangjait véli
felfedezni. Rajta kívül természetesen ezt senki nem hallja,
úgyhogy kénytelen volt elengedni őket órára.
A teremben mindenki üvöltözött, a pizzás sztori volt a nap
sikere, csak Gábor gubbasztott a padjában, valami házit írt,
és
Jacques ücsörgött egyedül előttem. Megkérdeztem tőle
személyesen is, hogy milyen volt az énekkar. Hosszú választ
adott,
néhány szót (meg talán mondatot) nem értettem tisztán, de
lelkesnek tűnt, úgyhogy mosolyogtam. Eszembe jutott, hogy
még
nem is kérdeztem, hogy érzi itt magát úgy általában, úgyhogy
feltettem neki a kérdést. Azt mondta, ezen még nem
gondolkozott,
úgyhogy kért egy kis időt a válasz előtt.
Amikor kicsengettek az utolsó óráról, Virággal a
suliboxoknál
álltunk, és a szekrényünkbe pakoltunk.
– Réni! – szólított meg egy hang a hátam mögül. Jacques volt
az, aki elmondta, jól átgondolta a kérdésemet, és a válasza
igen.
Jól érzi magát itt.Mondtam, hogy ennek örülök. Meg annak is,
hogy egy teljes
tanítási napon át gondolkozott ezen az egyszavas válaszon.
De ezt
már nem mondtam, csak gondoltam.
A „nyílt szakkörök hete” keddi napján a fél suli lázban
égett. A
két legpopulárisabb szakkör, a foci és a színjátszás
bemutató órája.
Na meg a sakkszakköré. De ez kevésbé populáris.
– Reni, hogy állsz a könyvvel? – állt meg mellettem Arnold a
folyosón, és a hátizsákját ledobta a földre.
– Olvasom – bólintottam. Kellemetlen volt, ő ajánlotta
a Szép
reményeket, „biztos
fog neked tetszeni, te olyan vagy”
üzenettel,
ami totál Arnoldra vall. Még nem nagyon haladtam vele, az
msn,
webkamera meg ilyesmi elvette az időmet. Ez baj!
– Oké. Megyek a sakkra. Jössz?
– Nem, a sakk nem igazán erősségem – ráztam meg a fejem.
Arnold beletúrt a hajába, és összeráncolt szemöldökkel
meredt
rám.
– Meg se nézed?
– Nem, Virággal inkább a focira megyünk, tudod, csak
viccből.
Megnézni – mosolyodtam el.
– Hé, Cortez, rúgd már ide! – hallatszott Zsolti kiabálása a
folyosó túloldaláról.
– Ó, értem – vigyorodott el gúnyosan Arnold. – „Gimislá-
nyokhoz” méltóan mentek vihogni meg sugdolózni a lelátóra.
– Dehogy! – vágtam rá túlságosan hirtelen. Egyáltalán nem
vihogni és sugdolózni mentünk. Csak szerettem volna megnézni
a
focit. Cortezt és a focit. Cortezt. Mindegy.
– Holnap találkozunk. Megyek, kiborítom a sakkszakkört.
Arnold felkapta a földről a kitűzőkkel telerakott katonai
zsákját,
és elsétált a folyosón.
– Most hová is megyünk? Focit nézni? – kérdezte Virág
bambán.
– Miért ne? – vontam meg a vállam hanyagul, közben pedig
úgy kalapált a szívem, hogy azt hittem, ez mindenki számára
nyilvánvaló.Nem mondhatnám, hogy a foci érdekes volt, de
azért jól
szórakoztunk. A tesiterem egyik lelátója – a kijárat felőli
oldalon –
dugig megtelt, mi is csak azért kaptunk helyet, mert időben
mentünk. A büfében vett perecekkel és két jeges teával
ücsörögtünk a lehajtható széken, és az alattunk húzódó
pályát
figyeltük.
– Sosem értettem a focit – vonta meg a vállát Virág, és
leharapott egy darabot a perecéből.
– Én sem nagyon – feleltem.
A foci népszerű, a kockákon és nyomikon kívül minden fiú a
suli focicsapatába akart bekerülni. Ez volt a kettőből az
egyik
olyan „szakkör”, ahol nem a diákok választhattak, hanem az
edző
(Szekeres Tamás, a fiúk tesitanára). A múlt évben
elballagott
tizenkettedik osztály után öt hely volt a focicsapatban,
plusz négy
a cseréknek, így összesen kilenc embert választottak be. A
két
kilencedikes osztályból tőlünk természetesen Cortez, Ricsi,
Dávid
és Zsolti jelentkezett, az a-s fiúk közül öten! És akkor még
a többi
évfolyam diákjait nem is említettem, akiknek az elmúlt években
nem sikerült bekerülni, és újrapróbálkoznak. Ahogy elnéztük
az
edzést, úgy láttuk, hogy Zsoltinak van a legkevesebb esélye,
nem
kifejezetten atlétatermet (kicsit súlyosabb), de a labdával
egész
ügyes. Már amennyire én meg tudom állapítani az ilyesmit.
Cortez
azonban… Hát, úgy tűnik, nekem pont a suli leendő
legnépszerűbb
fiúja tetszett meg. Rám vall. Szóval elég jól ment neki az
edzés.
Amíg én a focit néztem (és titokban szörnyen drukkoltam,
hogy
mind a négyen bejussanak, az a-sok meg ne!), Virág
félrenyelte a
perecét, ezért fuldoklott egy darabig, én meg ütögettem a
hátát,
miközben Kinga és az a-s lányok befejezték a színjátszó kör
csekkolását, és átjöttek a focira.
– Hogy állunk? – kérdezte, helyet csinálva magának
mellettünk.
–Van esély rá, hogy Cortez és Dávid bejusson, Ricsi és
Zsolti
szerintem kérdéses – feleltem.
– És az a-s fiúk? – nézett Kinga összehúzott szemmel a pálya
felé.
– Szerintem jobbak – mondtam csalódottan.– A fenébe –
csettintett bosszúsan, és leült (arrébb lökve egy
esetlen tizedikest).
– Én itt ültem – szólt a fiú vékony, erőtlen hangon. Kinga
lenézően nézett végig rajta.
– Most komolyan, minek nézed? Csak fájdítod a szíved, na,
engedj leülni – legyintett.
Ez volt az egyik legbunkóbb megnyilvánulás, amit valaha
láttam. A srác feltolta az orrán a szemüvegét, és
csalódottan
elkullogott. Kingát ez egyáltalán nem zavarta, levágódott a
székre,
és térdére könyökölve, kézfejével támasztva az állát, a
pályán zajló
eseményeket nézte. Az edzés végén, amikor Szekeres tanár úr
kétszer megfújta a sípját, megszületett az eredmény. A
lelátókon
halk duruzsolássá csitult az egyébként üvöltöző diáktömeg.
És sikerült! Cortez, Ricsi és Dávid a csapatba, Zsolti
cserének
jutott be. Az a-sok közül csak egy fiú cserének, a többi
játékos a
felsőbb évfolyamokból került ki. Ez tök jó! Hogy pontosan
miért,
és ez, hogy bejutottak, mit is jelent, azt nem tudom, de
örülni kell.
Még Virág is hosszasan tapsolt és ugrabugrált a lelátón,
sőt, levette
a nyakába kötött halálfejes kendőt, és azt lóbálta örömében.
Szerettem volna gratulálni nekik, de nem volt alkalmam, mert
a
pályán lévő fiúk és a lelátó első soraiban ülők is
odarohantak
gratulálni, kisebb csoportot alkotva a friss csapattagok
körül.
Mindegy, azért tényleg örülök.
Vacsora közben részletesen beszámoltam anyuéknak a
focicsapat tagjainak beválogatásáról, és bár azt nem tudták,
hogy
engem ez miért érdekel ennyire, összességében velem együtt
örültek.
– Köszönöm a vacsorát – álltam fel az asztaltól, megint
kicsit
előbb, mint szoktam, és már indultam is a szobámba.
– Reni, alig ettél! Biztosan befejezted? – szólt utánam
anyu.
– Igen, köszönöm.
Alig egy órával később a konyhapulton ültem, és dupla
melegszendvicset ettem (négy szelet kenyér egymáson, minden
szelet közt sajt, sonka, és az egész összesütve), apu pedig
várta,
hogy megsüljön a sajátja is.– A leckéd kész? – kérdezte apu,
miközben kivette a
toastsütőből az ételt. A forró sajt olvadtan folyt végig a
szendvics
oldalán.
– Persze – válaszoltam. Az esti zugevéskor ilyen felszínes
beszélgetést folytatunk, így oldjuk a
lelkiismeret-furdalásunkat.
– Akkor jó – harapott bele apu a forró kenyérbe.
Anyu teljesen váratlanul jelent meg a konyhában.
– Mit csináltok? – kérdezte zavartan.
– Reni éhes volt! Csináltam neki egy szendvicset – felelte
azonnal apu. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Mi? Nem erről
szólt az egyezségünk. Hosszú évek óta találkozunk apuval az
esti
zugevő órákban, de ilyenre még nem volt példa.
– Reni, miért nem nekem szólsz? Tudod, hogy apád milyen
ügyetlen a konyhában!
Erre még döbbentebben néztünk össze.
– Most már megeszem,
de legközelebb neked szólok –
mosolyogtam anyura.
– Rendben – mosolygott vissza kedvesen, aztán apura förmedt.
– Reni nem vacsorázott rendesen, te viszont igen! Add ide
azt a
dupla melegszendvicset, késő van – rángatta ki anyu apu
kezéből a
még forró szendvicset. Egy ideig dulakodtak érte, de mint
mindig,
anyu nyert.
Én visszafojtott nevetéssel és persze a szendvicsemmel
mentem
fel a szobámba. Alig két perc múlva apu jött utánam.
– Ezentúl óvatosabbnak kell lennünk – suttogta. – Megsejtett
valamit.
– Gondolod? – kérdeztem, felé nyújtva a szendvicset, aminek
letörte a negyedét.
– Biztos. Holnaptól külön eszünk vacsora után, és egyikünk
őrködik. Jó éjt – nyomott egy gyors puszit a homlokomra, és
a
kezében tartott szendvicsdarabba harapva kiment a szobámból.
Csak pár percre ültem le a gép elé, bár minden osztálytársam
online volt, mégis, hogy elalvás előtt olvasni tudjak, hamar
elköszöntem tőlük. Csak előbb meghallgattam webkamerán, hogy
Virág elénekli az AFC Még vár ránk ez a Föld című számát. Egy
élmény volt.
Focisiker: 5/5 – tök jó volt.
Dickens: Szép
remények: 5/5 – Estelle és Pip
kapcsolata.
Zseniális.
Földrajz dolgozat: 5/? – szerintem jól sikerült, de majd
meglátjuk.
A-s lányok: 5/2 – állandóan összesúgnak mögöttünk.
Cortez ma elkérte egy tollamat francia kultúrán: 5/5 –
mostantól
az a kedvenc tollam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése