Sz.J.G.-A kezdetek Dec.12-18

December 12., péntek

Nyugis nap, az órák hamar elteltek, tanítás után pedig gyorsan

hazamentem, és átöltöztem a korizáshoz. Begyömöszöltem a

hátizsákomba a korimat, és már rohantam is, mert Virág várt rám.

A suli előtt egy rakás diák várakozott, plusz Korponay és

Szekeres, a két tesitanár.

– Na, lássuk akkor – vette elő Korponay a zsebébe gyűrt

névsort, és gyorsan végigkérdezgette, hogy mindenki visszaért-e

már.

A felolvasás közben Kinga is megérkezett a négy a-s lány

kíséretében, úgyhogy teljes volt a létszám. A korizás egyébként

szemmel láthatóan a kilencedikeseket érdekelte a legjobban, ebből

a két osztályból jöttek a legtöbben, felsőbb évfolyamokból

összesen maximum tizenöten. Útközben persze ment a röhögés,

naná, hogy a fő téma az volt, hogy Zsolti egyáltalán nem akar

korcsolyázni, a többiek szerint csak a büfé miatt jön. 

A műjégpályához négyre értünk, egy kis sorban állás után már

mehettünk is átvenni a korikat. Egyébként egy rakás fiatal volt, és

rájöttem, hogy a suli kezdete óta alig láttam más diákot a Szent

Johannásokon kívül. Ja, és nem is hiányoztak.

Én már átvettem a korim, és betettem a szekrénybe a táskám és

a kabátom (rétegesen öltöztem, két pulcsi, plusz legfelülre a

beatles-es, sőt a trapézfarmerem alá még harisnyát is vettem,

nehogy felfázzak), úgyhogy amíg Virág szenvedett a korijának a

felvételével, én leültem mellé a padra, és jobban a nyakam köré

tekertem a Szent Johannás kötött sálam. Kinga és a négy a-s lány

óvatosan lépkedve a korijukban elhaladtak előttünk. Mind az öten

menő ruhában, színes kötött pulcsikban, kordgatyákban, színben passzoló sapkákban és fülvédőkben voltak, és úgy mentek el

mellettünk, mintha nem is ismernénk egymást. Klassz.

– Várj, segítek – hajoltam le Virág elé, mert sehogy nem tudta

bekapcsolni a koriját.

Virággal egymás kezét fogva indultunk ki az öltözőből, és

ahogyan rám támaszkodva botladozott, kezdtem úgy érezni, hogy

ő inkább azért jött el, hogy felvehesse az  „emós koriszerkóját”.

Mert vizuálisan tényleg megmosolyogtató volt a szerelése, fekete

csőfarmer beletűrve a pink halálfejes koriba, ehhez fekete,

kapucnis pulcsi csillagos mellénnyel, levágott ujjú csíkos kesztyű

és pillangós hajcsat, ami az ultra feltupírozott haját tartotta meg

oldalt. 

– Ez annyira klassz, ugye Reni? – kérdezte mosolyogva, majd

elég magabiztosan ráment a jégre. Utánakaptam, de késő volt.

Virág akkorát borult, amekkorát még nem láttam. A hátán fekve

nézett fel rám, hatalmas szeme döbbenetről tanúskodott.

– Vigyázz! – nyújtottam ki a kezem, és felrángattam, mert

útban voltunk.

Szóval Virág nem tud korizni. Ez ma kiderült. Viszont

pozitívum, hogy senkit nem láttam még ennyi esés után is

jókedvűnek. A kezét szorítva húztam magam után, hogy legalább

egy kört  menjünk esés nélkül, de Virág képtelen volt állva

maradni, hol fél térden, hol két térden, hol szinte fekve húztam

magam után. Egyébként korizni őrülten hangulatos, a sötétben

reflektorral kivilágított jégpálya, a hangszórókból szóló (nem

éppen a legjobb) zene, a hideg, ami korizás közben fel sem tűnik,

mert kimelegszünk, de ahogy megállunk, azonnal érezzük az

orrunkon beszívott, mellkasig hatoló, jéghideg levegőt… Szóval ez

mind tök jópofa dolog.

– Szünet, állj! – kiáltotta Virág, mire kitértem oldalra, és

magam után húzva Virágot, kimentünk a pálya szélére.

– Csak megigazítom a ruhám, mert esés közben kijött a pólóm,

és fázik a derekam – magyarázta.

Miközben vártam, a szememmel próbáltam a körbe-körbe

korcsolyázó tömegből kivenni egy ismerős arcot. Illetve egy

konkrét arcot. Annyira nézelődtem, hogy észre se vettem a felém száguldó alakot, aki közvetlenül előttem fékezett le, hódarát szórva

a gatyámra. Ricsi.

– Mi újság? – kérdezte, és egy pillanattal később már Cortez és

Dave is odasiklottak hozzánk.

Cortez a koripályán. Na igen. Hát, ez  megérdemel egy pluszmondatot.   Fekete-fehér cipzáras, kapucnis pulcsi, fekete, bő

fazonú, oldalzsebes gatya, fekete hokikori (!), összevissza zselézett

haj, mélykék szem, óvatos félmosoly. Jaj. Azt hiszem, kissé

tovább néztem, mint illett volna.

– Te jó ég, Virág, ez meg mi? – nevette el magát Ricsi, amikor

észrevette a pink korit.

– Micsoda? Ja, ez? A korim. Szép, nem? – mosolygott Virág

izgatottan.

– Nagyon – gúnyolódott Ricsi, de Virág ezt nem vette észre,

úgyhogy elhitte, hogy a srácoknak tetszik.

Zsolti lépkedett felénk, és bár a lábán korcsolya volt, eszébe

sem jutott rámenni a jégre. Maradt a pályán kívül, a kezében

gőzölgő melegszendviccsel.

– Kér valaki? – kérdezte. Megráztuk a fejünket.

– Megyünk egy kört? Valaki? – nézett körbe Cortez.

Visszamentem a jégre, és magabiztosan megálltam.

(Általánosban apu rendszeresen vitt korizni, úgyhogy viszonylag

jól tudok.) Virág követve a példám, szintén ráállt a jégre, de

kicsúszott alóla a lába, és hanyatt zuhant, magával rántva a

mellette álló Dave-et is.

– Virág, megőrültél? Ez fájt! – tápászkodott fel Dave, aki ugyan

csak féltérdre esett, ezt azonban sikerült kellőképpen túljátszania.

Felszedtem Virágot a jégről, és erősen tartva őt magam mellett

sikerült egy helyben maradnunk.

– Menjetek csak, majd jövünk mi is. Lassabban – mondtam,

mire Cortez bólintott. A következő pillanatban Kinga suhant

felénk, és elegánsan megállt. Átdobta a válla felett a sálját, és

kipirult arccal, felvont szemöldökkel meredt ránk.

– Virág, talán több időt kéne szentelned a gyakorlásra, elvégre

ez egy korcsolyapálya, nem emo bemutató – közölte.– Kinga, mielőtt csinálsz egy dupla Axelt, közlöm, hogy ez csak

a műjégpálya, ide azért jönnek az emberek, mert jópofa…  –

vigyorogtam rá erőltetetten (közben azért villogtam kicsit a

tudásommal is, elvégre sokat nézem a műkorcsolyabajnokságokat).

Kinga figyelmen kívül hagyta a megjegyzésem, és helyette a

pálya szélén álló Zsoltit kezdte el szekálni azzal, hogy inkább

mozogjon, ahelyett, hogy állandóan eszik. Erre Zsolti rávágta,

hogy Kinga nehogy  „véletlenül” elessen, úgyhogy ők egymást

piszkálták, miközben az a-s Edina megállt mellettünk.

– Na mi az, csak ácsorogtok vagy valaki korizni is tud? – nézett

mosolyogva Cortezre, majd kinyújtotta felé a kezét. – Egy kört?

A szívem vadul dobogott, levegőt meg elfelejtettem venni,

annyira megrémültem a mozdulattól. Edina kinyújtott kézzel

invitálja Cortezt, ergo kézen fogva fognak korizni. Jaj ne!!!

– Oké – bólintott Cortez, majd figyelmen kívül hagyva Edina

kinyújtott kezét, elindult. Edina meg utána. A fordulóban beérte,

így együtt korcsolyáztak, aztán elveszítettem őket szem elől az

emberforgatagban.

– Jól vagy? – suttogta Virág, hogy csak én hallhassam,

miközben a többiek még mindig Kinga és Zsolti veszekedésén

szórakoztak.

– Nem tudom – néztem fátyolos tekintettel a korizó tömeg felé.

– Igyunk valamit.

– Biztos nem akarsz maradni? – kérdezte Virág, de én csak

karon ragadtam, és lerángattam a jégről.

A büfében beálltunk a sorba, és miközben én folyamatosan

dühöngtem, amiért Edina ilyen pofátlanul kirángatta Cortezt a

társaságunkból, Virág megértően bólogatott, és szerintem élvezte,

hogy szilárd talajon áll. A sor lassan haladt, úgyhogy ott

toporogtunk, és amíg sértetten, dühösen és leginkább értetlenül

magyaráztam, feltűnt, hogy a mögöttünk sorban állók hangosan

röhögnek. Beszéd közben hátrafordultam, hogy megnézzem, kik

azok, aztán gyorsan visszanéztem Virágra. Mögöttünk egy csapat

(hat) emós lány állt, és Virág kinézetén szórakoztak. Idősebbek

voltak nálunk, legalább tizenhat évesek, és undok arccal, összehúzott szemmel (egy kiló füstös fekete szemfesték mögül)

méregettek minket. Virág befejezte a mondatát, és neki is feltűnt,

hogy mögöttünk zajonganak, így hátrafordult. Tök kedvesen nézett

a lányokra, akikhez ekkorra már csatlakoztak a hozzájuk tartozó

fiúk is (mind Pete Wentz-klón, kockás kendők a nyakban,

félrefésült, szembe lógó haj). Virág rájuk mosolygott, egyfajta  „ti

is emo, én is emo” nézéssel, de nem aratott sikert, csak durván

kiröhögték. Vettünk két forró teát, és inkább elindultunk a pálya

felé, miközben záporoztak Virágra a csípős megjegyzések. A

legenyhébb a „műemós” volt, a többit inkább nem írom le.

– Ne foglalkozz velük – legyintettem, és beleittam a teámba.

Virág totál elkeseredett fejet vágott, látszott rajta, hogy mindjárt

elsírja magát.

– Miért ilyen undokok? Kinevették a korimat! – szipogta.

– Csak rosszindulatúak. Hagyd, szerintem csak irigyek a

koridra – mondtam mosolyogva, hátha jobb kedve lesz. Egyébként

ezt komolyan gondolom, most tényleg nem értem, hogy Virágot

miért nevezték  „műemósnak”. Gőzöm sincs, hogy azok a lányok

mitől eredetibbek. Emo, emo. Én nem látok nagy különbséget.

Virág vigasztalhatatlan volt, kezdett magába borulni, ezt abból is

tudtam, hogy kivette a csatját, és a szemébe fésülte a haját.

Cortez állt meg mellettünk a jégen. Na jó, a megállt, az enyhe

kifejezés, szóval a kori oldalával fékezve megérkezett úgy, hogy

egy kiló hódara került a gatyámra.

– Hol vettétek? – kérdezte a poharunkra nézve.

– A büfében. De kilométeres a sor – bólintottam.

– Én még nem ittam bele, tessék, megihatod – nyújtotta át Virág

a saját gőzölgő poharát, aztán lehajtotta a fejét.

Cortez összevont szemöldökkel (szörnyen menő, ha ilyen

gyanakvó arcot vág) nézett Virágra, aztán felém fordult.

– Mi baja?

– A  büfénél pár lány kinevette, és  „műemósnak” nevezte –

mondtam, miközben megsimítottam Virág vállát, aki teljesen maga

alatt volt.

– Kik voltak? – kérdezte Cortez.

– Nem tudom.Ricsi és Dave lépett ki a jégpályáról.

– Ezt nézzétek, csináltunk pár képet arról, ahogy korizok. Jól

sikerült, nem? – mutatta felém a telefonját Dave. A kijelzőt nézve

(amin Dave mosolyogva áll a jégen) biztosítottam, hogy tényleg jó

a kép, közben fél füllel Cortezt hallgattam, aki elmesélte Ricsinek

Virág megalázását.

– Ne már, hol vannak azok a bunkók? – forgolódott Ricsi.

Na jó, több se kellett, Dávid azonnal tudni akarta, hogy miről

van szó, és a sajtos pogácsával hozzánk lépő Zsolti is izgatottnak

tűnt, amiért bántották Virágot. Végül mind a négyen elindultak a

büfé felé.

– Várjatok, mit akartok mondani? – fordultam döbbenten

utánuk.

– Bízd csak ránk – mosolygott Cortez.

Te jó ég, mennyire menők! Virág szipogva nézett a fiúk után.

Pár perc múlva Cortezék hatalmas röhögés közepette tértek vissza.

– Na jó, ez is megvolt. Jöttök korizni? – nyújtotta a kezét felénk

Dave.

– Mi történt? – néztem körbe csodálkozva.

– Lerendeztük – vette át a szót Ricsi.

– De hogyan? – pislogott nagyokat Virág.

– Simán. Megmondtuk, hogy senki nem röhögheti ki a

barátunkat, csak és kizárólag mi. Mert nekünk szabad. Nekik nem.

Ugye, Virág? – röhögött Ricsi, mire Virág mosolyogva bólintott.

– És erre ők? – kérdeztem döbbenten.

– Semmi. Elhallgattak – vonta meg a vállát Cortez.

– De fiúk is voltak velük, nem balhéztak? – kérdezte Virág,

mire Cortezékből kitört a röhögés.

– Azokra a kifestett tagokra gondolsz? Egy szavuk nem volt,

lapítottak. Emo. Pff – nézett lesajnálóan Dave, majd előkapta a

mobilját. – Hé, csináljunk képet. Maradjatok így – tette fel az ujját,

jelezve, hogy várjunk, majd a korizók felé fordult, várt egy kicsit,

és elkapta Kinga karját.

– Kinga, csinálj rólunk egy képet – nyomta a telefont a kezébe,

mire Kinga sértetten fújtatott.– Még mit nem! Mi vagyok én, valami nyomorult, aki bár a

képen nem lesz rajta, azért jól jön, ha fotós kell? A frászt. Dina –

szólt oda Edinának. – Megkérhetlek?  Köszi – vigyorgott

erőltetetten Kinga, majd beállt hozzánk a csoportképre.

Edina ügyet sem vetve Kinga megalázó megjegyzésére, kicsit

hátrébb ment (így a korizók kénytelenek voltak kikerülni), és

készített a mobillal egy képet.

– Az e-mail címemre küldd át, kösz – szólt Kinga Dave-nek,

majd továbbhaladtak.

Dávid elrakta a telefont, és újra felénk fordult.

– Na, most akkor korizunk? Szétfagyok az egy helyben állástól.

– Igen, én is – bólintottam vacogva.

– Gyere, pár kör és jobb lesz – nyújtotta a kezét Dave, mire én

Virágra néztem.

– Menj csak, majd én itt várok.

– Így sosem tanulsz meg korizni, emo, gyere már – rántotta meg

Virág karját Ricsi, a másik oldalról meg Cortez támogatta.

Dave igazán jól korizik, úgyhogy mentünk pár gyorsabb kört,

ami után már nem fáztunk, aztán csatlakoztunk Virágékhoz, akik

lassan haladva szenvedtek. Úgy minden második körben

megálltunk, és váltottunk néhány szót Zsoltival, aki ugyan egyszer

sem lépett a jégre, elég jól elvolt a büfékínálattal, hozott nekünk

teát, meg magának enni. Nem is keveset. Jó nap volt. Nagyon jó.

Korizás: 5/5* – ez volt életem egyik legjobb délutánja.

Cortez: 5/5* – egyszer megfogta a könyököm, amikor Virág

magával húzott az esésében. Hű. 

Fiúk: 5/5* – tök rendesek voltak, hogy megvédték Virágot. 

Msn: 5/5 – Virággal megbeszéltük, hogy oltári volt a nap.

Kép: 5/5* – Dave átküldte e-mailben a jégpályán készült

fotókat, igaz, engem csak egy érdekelt (az összes többin Dave állt

vagy korizott egyedül), az utolsó. Na, az zseniális. A pálya szélén

Zsolti, Virág, én, mellettem a jégen Cortez, Ricsi, a másik oldalon

Dave és Kinga. Mindannyian kipirultan, megfagyva, beöltözve,

koriban, mosolyogva. Hű. Sosem készült még rólam ilyen menő

társaságban fotó. És közös képen vagyok Cortezzel. Hűűűűű! Ráadásul Virág megígérte, hogy photoshoppal szétvágja nekem,

így lesz egy olyanom is, amin csak Cortezzel állok a képen. Wow.

December 15., hétfő”

Az idei év utolsó hete a Szent Johannában. És persze amíg

ennek szinte mindenki örül, én inkább kiborulok tőle. 

A nap egyébként lazán telt, szinte minden tanár tekintettel volt

arra, hogy az év utolsó tanítási hete zajlik, szóval duplaangolon a

nyelvi előadóban Mr. O’Realyvel filmet néztünk  (Charlie és a

csokigyár, angolul, magyar felirattal), francián Monsieur Durandnal akasztófáztunk, a karácsonyhoz kapcsolódó szavak voltak a

megfejtések, törin és matekon ismételgettünk, de laza órák voltak.

Csupán két tanárt nem érdekelt, hogy téliszünet-lázban ég az

osztály. Gondos kémián dogát íratott, mivel berágott a múlt heti

telefonos poén miatt, Kardos pedig továbbment az

irodalomanyaggal. Hát, ezek voltak a tanórák. Amúgy minden

szünetben arról ment a téma, hogy ki kinek és mit vesz

karácsonyra. Például Dave Kingát nyaggatta, hogy mit kér, de

Kinga hallani sem akart róla.

– Felejtsd el! Azt veszek, amit jónak látok, úgyhogy hagyjál a

hülyeségeiddel.

– De, de a…  – sietett utána Dave, mivel Kinga kiment a

teremből.

– Na, az biztos, hogy Dave valami lovasat kap – röhögött fel

Zsolti, miközben kivette a táskájából a szendvicsét. – Erről jut

eszembe, Virág, én mit kapok? – ordított át a termen, ugyanis

Virág a padomnál állt, és rám várt.

– Már kitaláltam, tök jó, de titok! – vigyorgott Virág. Zsolti

rémülten nézett körbe.

– Csak ne valami emós marhaságot!

Virág csak sejtelmesen megvonta a vállát, mire Zsolti

kedvetlenül beleharapott az uzsonnájába és a vállára dobta a táskáját. Kimentünk a teremből, és a suliboxoknál vártam, hogy

Virág előszedje a rajzszakkörös holmiját, amikor valaki szólított:

– Réni!

Na, így csak egyetlen ember nevez a világon, úgyhogy

mosolyogva fordultam meg. Jacques sietett felém, izgatottnak tűnt.

Azt mondta, szeretné megkérdezni, hogy milyen könyvek

érdekelnek. Tök aranyos volt, ahogy próbálta beadni, hogy

szimplán érdekli, közben persze tök világos, hogy engem ő húzott.



Olvasókörön Kardos laza szakkört tartott, ami tőle kicsit

szokatlannak tűnt, de végül is idén ez az utolsó alkalom. A

könyvtárban padokon és székeken ültünk, kinek hogy volt

kényelmes (még Kardos is felült egy padra, ami tőle

„ultralazaságnak” számít), és minden konkrétum nélkül

beszélgettünk arról, hogy kinek mi a kedvence és mit olvas

mostanában. Szörnyen jól éreztem magam, csak sajnos a

szokottnál is gyorsabban elment az idő. 

Arnolddal bevártuk Virágot, és miután ő is végzett a rajzon,

együtt indultunk haza.

A laza hétnek köszönhetően semmi dolgom nem volt otthon,

tébláboltam kicsit anyu körül a konyhában, és próbáltuk egyeztetni

a programokat.

– Akkor holnap elmehetnénk fenyőt venni, suli után érted

megyek – kezdte anyu.

– Jaj – ráztam meg a fejem. – Arnold megkért, hogy menjek el

vele ajándékot nézni, mert neki sincs tippje, hogy mit vegyen

Ricsinek, és én sem találtam még ki semmit Robinak.

– Azt hittem, együtt megyünk majd el… – csodálkozott anyu.

– Hát igen, de Arnold anyukája szívesen elvisz minket, ráadásul

Virág is jön – magyaráztam, majd elgondolkodtam. – Bár nem

emlékszem, hogy Arnold hívta volna, de mindegy, szóval ő is

jönne. Suli után. Holnap.

– Rendben, menj nyugodtan. Olvastam róla, hogy a

kamaszoknak hamar kialakul a saját, privát életük, amiben

felborulnak a fontossági sorrendek és… – kezdte anyu, de riadtan

közbeszóltam.– Nem, dehogy! Csak gondoltuk, együtt könnyebben kitaláljuk

az ajándékot, de lemondhatom, nem gond.

– Ne mondd le, menj csak a kis barátaiddal. Akkor szerdán

veszünk fenyőt.

Miután anyu elengedett holnapra, gyorsan felmentem msn-re, és

hagytam üzenetet Arnoldnak, hogy oké, mehetünk együtt suli után.

Vacsora közben (sütőtökkrémleves, sült csirke gombás rizzsel)

aztán anyu elmondta apunak, hogy milyen programom van

holnapra, és mindketten megállapították, hogy durván

kamaszodom. Nem tudom, én ezt egyáltalán nem érzékelem.

Olvasókör: 5/5* – nagyon-nagyon klassz volt a mai szakkör.

Cortez: 5/5 – angolon a film közben folyamatosan  hülyültek,

alászinkronizálták a filmet, szörnyen vicces volt.

Sulirádió: 5/3 – a letiltott rap szám után olyanokat játszottak,

mint FOB What’s this, vagy éppen MCR All I want for christmas

is you. Virág legnagyobb örömére. 

December 16., kedd

Éjjel szakadt a hó, reggelre megint legalább öt centi esett,

úgyhogy mire felébredtem, anyu már régen elment. Viszont

készülődés közben bekapcsoltam a rádiót, ahol negyedóránként

bejátszották a nyilatkozatát a hóesésről. A meteorológusoknak

nem könnyű télen. A lányuknak sem, ugyanis anyu nélkül képtelen

voltam megtalálni a piros kötött kardigánom, amit viszont

mindenképp fel akartam venni, úgyhogy aput támadtam le. Az

egész házat feltúrtuk, szegény apu kicsit kikészült tőlem, mert

közöltem, ha nincs meg, nem megyek suliba. Jó, ez így hisztisnek

hangzik, de a piros kardigánom csak a piros-fehér csíkos

pulcsimmal és a fehér kordgatyámmal néz ki olyan jól, és mivel

azokat már felvettem, át kellett volna öltöznöm, ami kihatott volna

az egész reggelemre. Ezekkel az érvekkel  fárasztottam aput, aki

végül a szárítóról rángatta le a kardigánom.– Köszönöm – vettem fel gyorsan, és egy pillanat alatt

visszajött a jókedvem. Apunak kevésbé, ritkán  látok télen

verejtékező embert. 

Virág a kapu előtt várakozott, rögtön megdicsérte a szerelésem,

én is az övét (fekete farmer, fekete pulcsi fehér csillagokkal és egy

hatalmas, kockás kendő, ami nemcsak a nyakát, de a fél arcát is

eltakarta).

– Remekül néztek ki mindketten, de elkésünk – sürgetett apu,

akinek, azt hiszem, egy időre elege lett a ruhákból.

Duplafrancián Monsieur Durand megkérdezte, hogy mit

szeretnénk csinálni. Választhattunk, filmet nézünk vagy

kimegyünk az udvarra. 8:3 arányban az udvar győzött (Kinga nem

volt órán, a színjátszósokkal próbált a tesiteremben). Úgyhogy

miután  beöltöztünk, lementünk az udvarra. A friss porhó

hógolyózásra nem volt túl megfelelő, úgyhogy szóba került a

hóember építése. Na, ebbe mindenki belement, ráadásul Dave azt

tanácsolta, hogy ha már hóember, akkor legyen jó nagy, úgyhogy

nekikezdtünk az ember nagyságú hóemberünknek. Szünetben is

folytattuk, ráadásul egy csomóan beszálltak segíteni, de a duplaóra

második felére megint egyedül maradtunk.

– Zsák, szerezz répát – utasította Zsolti. Jacques lesöpörte

magáról a havat, visszakérdezett, hogy mit csináljon, és miután

megértette, bement a konyhára.

Na jó, a hóemberépítés tök poén volt. Főleg, mert mindenki

részt vett benne (még Arnold is, aki egyébként végig az árkád alatt

állva olvasott, megtette, hogy kért a gondnoktól egy seprűt).

A hóemberünknek egyébként nagy sikere volt, még Máday is

megdicsérte ebédszünetben, úgyhogy tök klassz volt. Mondjuk, a

történethez hozzátartozik, hogy miután mindenki alaposan

megcsodálta, az utolsó szünetben Ricsi és Zsolti megállapították,

hogy „már eleget élt”, és mindenképp szét akarták verni a fejét.

– Most nézd meg! Másfél órát építették, hogy aztán szétszedjék.

Annyira logikátlanok, hogy erre nincs szó – csóválta a fejét

Arnold, miközben kissé távolabb állva figyeltük a jelenetet.– Nézd, Robinak sikerült lerúgni a fejét – mutattam

mosolyogva. A fejetlen hóembert látva Virág sírva fakadt, egész

francia kultúrán vigasztalhattam. A fiúk jól kiröhögték érte.

Utolsó óra után Arnold anyukája a suli előtt várt minket, és

elvitt a közeli plázába, ahol legalább másfél órát töltöttünk a

könyvesboltban, utána pedig meghívott minket egy sütire. 

Hóember: 5/5* – szegény. 

A délután: 5/5 – Arnold anyukája nagyon kedves, ráadásul

annyit lehettünk a könyvesboltban, amennyit akartunk. Ez már

eleve csillagos ötös. 

Ajándék: 5/5 – találtam egy igazán Robinak való könyvet.

World of Warcraft képes kézikönyv. Vagy mi.

December 17., szerda

Kémián Gondos kiosztotta a múlt órai dogákat, összesen három

ötös lett, két négyes, a többi egyes. Jaj, ez igazán nem jó

eredmény, ráadásul Kinga totál kiakadt, mert az övé lett az egyik

négyes. (Csak Arnoldnak, nekem és a mellettem ülő, a dogát rólam

szóról szóra lemásoló Ricsinek lett ötös.)

– Tanárnő, szeretném, ha újra átszámolnánk a pontokat. Kizárt,

hogy négyest írtam! – háborgott Kinga szünet nélkül.

Gondos vitába szállt vele, bár amikor Kinga bedühödött arccal,

felemelkedve, két kezével a padot támasztva követelte, hogy

azonnal nézzék át újra a dolgozatot, még Gondos is meghökkent.

De csak egy pillanatra, aztán rendre utasította Kingát, akinek

maradt négyes a dogája. Emiatt egész órán vibrált a levegő,

ráadásul kicsengetéskor Kinga volt az első, aki felpattant, majd

kiviharzott a teremből, úgy becsapva maga mögött az ajtót, hogy

berezegtek az ablaküvegek. Gondos a szájában lévő cukrot

rágcsálva csak megvonta a vállát. Azt hiszem, nem Kinga az első

diák, aki kifejezetten nem kedveli. És ez őt egy cseppet sem

érdekli.A tesink elmaradt (a színjátszósok ott próbálták a darabot),

úgyhogy az infótanár helyettesített, így lett ma egy dupla infónk.

Tölgyessy természetesen tekintettel volt a közelgő szünetre, és

„mindenki azt csinál, amit akar” kijelentéssel kezdte meg az órát.

Ezt értékeltük. Igazán.

– Tanár úr, berakhatok zenét? – nézett hátra Virág, aki már a

MySpace-en szörfölt.

– Persze, amennyiben a többieket nem zavarja.

Erre mindenki vállat vont, és folytatták a helyezkedést, mivel

szinte senki nem maradt a saját helyén. Virág (aki mellém ült,

miközben mi, Arnolddal egy gépet használtunk) halkan betette az

Anti Fitness Club MySpace-oldalán hallható számokat (a  Többet

érsz  négyszer is lement), ami így, hogy elfoglaltuk magunkat,

senkit nem zavart. Tölgyessy időnként felállt és körbesétált a

teremben, mindenki mögött álldogált néhány percet, hogy

megnézze, mivel foglalkozunk.

– Ügyesek vagytok. Mennyi a csúcsotok? – kérdezte mögénk

érve, miközben mi, Arnolddal a Kvízparton csináltuk az általános

kategóriát.

– Ennyi – bökött Arnold a nevünk alatt lévő számra, majd

gyorsan válaszoltunk az új kérdésre.

Az infótanár kicsit közelebb hajolt a monitorhoz, majd miután

leolvasta a számokat, döbbenten felénk nézett.

– Műveltségi verseny?

– Mindkettőnket küldik – néztem fel mosolyogva, mire

Tölgyessy egyetértően bólintott.

– Nagyon helyes.

Otthagyott minket a gépnél,  és továbbment, miközben mi

folytattuk a kvízelést. A tanár tényleg őrülten jó fej, Virág mögött

megállva például meghallgatott egy fél számot, Andris és Robi

gépén megnézte az LFS- (Life for Speed) versenyüket, amit most

Robi nyert, Dave pedig megmutatta neki a YouTube csatornáját, a

feltöltött videókkal, aminek láttán a tanár adott egy ötöst. 

Utolsó óra után gyorsan bepakoltam a szekrényembe, és

lementem a suliújság termébe. Máday és Timi állt csak, a többiek (velem együtt) mind leültek a székekre. Arnold a padra. Na

mindegy. A megbeszélés egyórás volt, Timi kiosztotta a januári

suliújság cikkeit, amit a téli szünetben kell elküldenünk mailben.

Mindenki a szokásos témát kapta, ezen már meg sem lepődtünk,

mivel bevált, működőképes dologról van szó.

– Jó, akkor minden világos? – kérdezett körbe Timi. Mindenki

bólintott. – Rendben. Akkor, mivel már idén nem lesz több

megbeszélés, mindenkinek kellemes ünnepeket és boldog új évet –

mosolygott gyorsan körbe, majd összecsapta a tenyerét. Ez azt

jelenti, hogy mehetünk.

Kifelé menet Arnolddal és Kingával a januári cikkekről

beszéltünk, mármint arról, hogy kinek mi az ötlete, miközben Dani

(a fotós) állt meg mellettünk.

– Kinga, van egy perced?

– Mondd! – nézett Kinga az órájára. Hát, ez így elég bunkón

hangzott, ráadásul Dani totál zavarba jött.

– Csak a sulikarácsonnyal kapcsolatban akartam kérdezni…

– Mit?

– Hát – kezdte Dani elvörösödve. Azt hiszem, Arnold és az én

jelenlétem némileg frusztrálta. – Hogy eljössz, nem?

– De, ott leszek.

– Jó, akkor ott találkozunk? – kérdezte Dani. Kinga értetlenül

meredt rá.

– Igen, abban az esetben, ha te is ott leszel, tekintettel arra,

hogy a tornaterem egy zárt tér, minden bizonnyal összefutunk –

közölte értetlenül.

Dani motyogott valamit arról, hogy sietnie kell, és elviharzott.

Kinga unottan meredt utána.

– Mennyire értelmetlen! – mondta.

– Kinga – szóltam halkan –, azt hiszem, el akart hívni.

– Minek? Nem kell meghívó. Ez egy iskolai program. Ráadásul

főszerepem van a műsorban, még szép, hogy ott leszek…

– Nem – szakítottam félbe. Te jó ég, tényleg nem érti? – Úgy

értem, szerintem veled akart menni. Tudod hogy menjetek együtt –nyomtam meg a hangsúlyt az utolsó szón. Kinga értetlenül nézett

hol rám, hol pedig a mostanra üressé vált folyosóra.

– Ó! Óóó! – bólintott, mint akinek minden világos. – Akkor

miért nem ezt mondja?

– Ezt próbálta – közölte Arnold.

– Sajnálom. Máskor legyen érthetőbb. Egyébként is. Engem

egyáltalán nem érdekel – vonta meg a vállát.

– Hát, pedig egyetlen tizenkettedikes srác sem hívott meg

kilencedikes lányt.

– Na és? Tisztában vagyok a népszerűségemmel, viszont ettől

még nem omlok az első ember karjába, aki meghív. Ugyan…  –

fújtatott lesajnálóan, és otthagyott minket.

Arnolddal kérdőn néztünk utána.

– Meghívta egy tizenkettedikes, és még csak nem is érdekli –

csodálkoztam. Mert jó, bár nem vágyom különösebben arra, hogy

egy végzős elhívjon valahová, de azért ez nagy dolog.

– És? – kérdezte Arnold. Oké, nem ő az az ember, akivel ezt

részletesen ki tudom tárgyalni. Na majd Virággal, msn-en… 

Anyu a suli előtt várt, hogy elmenjünk fát venni. Elköszöntem

Arnoldtól, és beszálltam a kocsiba. Bár próbáltam a kirakott fákra

koncentrálni, sikerült az egész vásárlást végigbeszélnem arról,

hogy vajon engem meghív-e valaki a karácsonyi bulira.

– Úgy tudtam, ez nem meghívásos alapon megy, hanem minden

Szent Johannás részt vehet rajta.

– Igen, tudom. De valakivel menni, az olyan…

– Menő? – segített ki anyu.

– Igen – feleltem.

Menő. Vajon Cortez hív magával valakit? Vagy Cortezt elhívja

valaki? Elhívjam Cortezt? Vagy menjek egyedül, ahogy a többiek

is? De a felsőbb évesek párban járnak az ilyen bulikra, mi lesz, ha

én még jövőre is egyedül megyek? Elhívjam Cortezt? Mit kell

ilyenkor mondani? Hogy menjünk együtt? Jaj. Megyek msn-re,

hátha Virág tud valamit.

Suliújság: 5/3 – csak tudnám, mit írok januárra…Fenyőfa: 5/4 – végül  szép nagyot vettünk, bár nem igazán

figyeltem. De azt hiszem, nagy. Mindegy. 

Vacsora: 5/2 – indonéz csirke. Legalábbis anyu azt mondta. 

Pótvacsora apuval: 5/5 – csokis gofri, ráadásul apu mesélt a

gimis éveiről. Ő sosem ment buliba, mert nem tudott kivel. Jaj.

Csak ezt ne örököljem. 

December 18., csütörtök

Az év utolsó tanítási napja. Apu kirakott a suli előtt minket, mi

pedig Virággal odasétáltunk a fiúkhoz.

– Sziasztok – köszöntünk, és zavartan elkaptam a fejem, amikor

Cortez visszaköszönt. Te jó ég, ha csak arra gondolok, hogy

elhívjam, már összerándul a gyomrom. Semmi esélyem, sose

merném megkérdezni.

– Reni, Virág. Ha Zsolti jön, akkor… – kezdte Dave.

– Nem tudunk semmiről – közöltem, már-már rutinszerűen.

Zsolti pár perc múlva érkezett, igazán dühösnek tűnt.

– Elhagyom az országot. Még ma – szólt köszönés nélkül.

– Mi történt?

– Tarr Zsófi írt msn-en, hogy örülne, ha elkísérném a holnapi

sulibálra. Van valakinek külföldi kapcsolata? – kérdezett körbe.

– Kanadai – válaszoltam.

– Nem jó. Inkább Kolumbiába mennék. Ott sose keresne.

– Én a helyedben már most indulnék – szólt Cortez,

félrebiccentve. Mindannyian odanéztünk, és láttuk, ahogy Tarr

Zsófi mamutéhoz hasonlítható mozgással trappol az iskola felé.

– Gyerünk, gondolkozzatok! – csettintett Zsolti, és berohant a

portára.

Dave röhögve nézett utána, és azonnal beavatott minket, hogy ő

küldött először mailt Zsófinak. Az állt benne, ha még nincs

partnere, akkor tudná ajánlani a legjobb barátját, aki elég félénk,

de szívesen elkísérné, így történt, hogy Zsófi elhívta Zsoltit. 

– Én nem értem, miért csinálnak ekkora ügyet ebből. Aki akar,

megy, aki nem, az nem. Minek párban érkezni? – kérdezte Ricsi.– Mert úgy illik – felelte Virág.

– Mi az, emo, téged elhívott valaki?

– Nem, de kilencedikesként még nem gáz. Viszont a felsőbb

éveseknél ultrabéna az, akinek nincs kivel mennie.

– De ez nem fair! – háborgott Dave. – Jövőre akkor már el kell

hívnunk valakit? Az osztályban három lány van, a másik

kilencedikben négy! Nem jut mindenkinek!

– Először is – szóltam mosolyogva. – Mi az, hogy nem jut

mindenkinek? Lányokról beszélünk, nem egy csomag M&M-ről.

És különben pedig jövőre tizedikesek leszünk, és lesznek

kilencedikes lányok, akiket el lehet hívni.

– Téged hívtak? – kérdezte Cortez. Kissé elvörösödtem, de

azért megpróbáltam normálisan válaszolni.

– Nem, de például Kingát igen.

– De mi értelme van, hogy együtt menjünk, aztán ott úgyis

szétválunk – értetlenkedett tovább Ricsi.

– Mert így illik – feleltük Virággal egyszerre.

– Akkor ez azt jelenti, hogy az a nyomi felsőbb éves lány,

akinek nincs kivel mennie, még meghívhat minket? – fintorgott

Dave.

– Aha, de a menők már elkeltek – nevetett fel Virág. –Tényleg,

téged is hívtak – bökte oldalba Ricsi Cortezt, mire éreztem, hogy

dobolni kezd a gyomromban az elfogyasztott alma, tompul a

fejem, és őrülten dobol a vér a fülemben.

– Kicsoda? – kérdezte helyettem is Virág, mert láthatta rajtam,

hogy sokkot kaptam.

– Nem ügy – rázta meg a fejét Cortez.

– De ki volt az? – erősködött Virág.

– Egy 9/a-s.

Edina! Csak Edina lehet! Nem hiszem el! Az a dög elhívta? –

Akkor vele mész? – faggatta Virág, és kezdett kicsit feltűnő lenni.

Vagy csak nekem volt ennyire egyértelmű.

– Nem, dehogy – nevette el magát Cortez.

– Hogyhogy?– Hát, amikor ti megérkeztek a bulira, én már a repülőn ülök.

Úgy nehéz lenne együtt mennünk – mosolygott, mire akkora kő

esett le a szívemről, hogy szinte összeestem.

Pozitívum, Cortez nem megy Edinával sehova. Negatívum,

ezek szerint Cortez senkivel nem megy sehova. Jaj. 

Virággal gyorsan otthagytuk a fiúkat,  és a suliboxhoz tartva

vitattuk meg a történteket.

– Mennyire aljas! Mikor kérdezhette meg? Tuti a neten, mert a

suliban nem beszéltek – töprengett Virág.

És teljesen igaza volt. Ezzel együtt a napom teljesen el lett

szúrva, komolyan, még az sem érintett meg különösebben, amikor

Vladár rajzon engedte, hogy elfoglaljuk magunkat, és enyhe

célzásként hozzátette, tudja, hogy ennek ki örül a legjobban. De

tévedett. Annyira nem érdekelt, hogy tartunk-e rajzórát vagy sem,

hogy azt elképzelni sem lehet. Csak a padomnál ülve olvastam,

vagyis inkább lapozgattam egy képeskönyvet Napóleonról, amikor

Arnold odajött.

– Rosszkedvűnek tűnsz – közölte, és félresöpörve a holmimat,

felült a padomra.

– Nem, csak gondolkoztam – vontam meg a vállam.

– Az jó – mosolyodott el, és kivette a kezemből a könyvet.

Miközben belelapozott, én a székemen hátradőlve agyaltam azon,

hogy Edina mégis hogy meri elhívni Cortezt. Jó, persze ez így

furán hangzik, de akkor is!

Arnold üldögélt volna még velem, de Vladár kihívta az

asztalához, hogy megpróbálja meggyőzni a januári rajzversenyről.

Úgyhogy ott maradtam egyedül, a rengeteg gondolatommal.

Óra felénél (Virág a mellettem lévő padnál rajzolt, a többiek

tévéztek meg halkan beszélgettek egymással) Cortez megbökte a

vállam.

– Ki él Kanadában? – kérdezte.

– Kanadaiak – válaszoltam, mire elmosolyodott. Na jó,

szomorúságom ellenére ez a mosoly továbbra is igen nagy hatással

van rám.

Közben rájöttem, hogy valószínűleg az érdekli, hogy amikor

Zsolti külföldi kapcsolatot keresett, én Kanadát mondtam.– A nagyszüleim. Apai nagyszülők – bólintottam.

– Voltál már?

– Igen, tavaly karácsonykor két hétig, meg még általánosban két

nyári szünet alatt – feleltem, és látva, hogy a beszélgetésünk nem

két szóból áll, teljesen hátrafordultam hozzá.

– Két nyáron át? És ennyire nem tudsz angolul? – csodálkozott.

Na, ezt megkaptam.

– Francia nyelvterületen élnek – mondtam félénken, mire

felnevetett.

– Ja, az más.

Te jó ég, arra eszméltem fel, hogy beszélgetünk! Tökre

érdekelte ez a kanadai dolog. Pedig nem egy nagy szám,  a

nagyszüleim ott élnek, amióta az eszemet tudom, úgyhogy

megszoktam, hogy ritkán látom őket. Közben rátértünk arra, hogy

holnap az osztálykarácsony után lelép, mert a nagyszülei délután

viszik a reptérre, mivel az ünnepeket a szüleivel tölti. Mély,

meghitt beszélgetésünknek (amit egyébként csak én tartok annak)

a csengő vetett véget, és bár ezek után egész nap egy szót sem

váltottunk, mégis jobb kedvem lett. Komolyan. 

Ebédszünetben az udvaron forró csokit ittunk, amikor Zsolti jött

felénk.

– Hogy áll a menekülési terv? – kérdeztem, mert feltűnt, hogy

szinte egész nap bujkált.

– Megtalált. Holnap együtt jövünk délután – rázta a fejét

csalódottan. – Nincs valami ötletetek, hogy ez mégis hogy jutott

eszébe?

– Semmi – ráztuk meg a fejünket automatikusan.

– Óriási. Most mehetek egy dömperrel a karácsonyi bulira. Kell

ott táncolni?

– Nekünk is ez az első, úgyhogy passz. De a halloween és a

szalagavató alapján… – töprengtem. – Biztos.

– A fenébe. Kit uszítsak rá Dave-re, hogy ne csak én égjek be?

– A tizenegyedikes Rácz Diának még nincs kivel mennie – szólt

Virág mosolyogva.

– Honnan tudod? – fordultam felé csodálkozva.– Rajzszakkör – ivott bele a gőzölgő műanyag pohárba.

– Dia, Dia. Az melyik? – töprengett Zsolti, majd a homlokára

csapott. – Az a kapafogú lány?

– Jajj már, nem kapafogú! – vettem rögtön a védelmembe, mert

azért ez így durva. Bár, ha jobban belegondolok, tényleg olyanok a

fogai, mintha összevesztek volna. – Csak absztrakt – vontam meg

a vállam, mire Virág felnevetett.

– Tökéletes. Kösz a tippet – biccentett Zsolti, és elviharzott.

Három perc múlva a sulirádió zenéje lehalkult, és a stúdiós

beleszólt.

– A következő dal előtt egy közérdekű közlemény, Felmayer

Dávid ezúton szeretné megkérdezni Rácz Diát, hogy hajlandó-e

vele tartani a holnap esti bálra.

A rádióból felcsendült a Christmas is all around, miközben az

árkádok alatt álló Dave döbbenten nézett körbe.

– Mi? Ki szórakozik? Ki az a Dia?

A többiek dőltek a röhögéstől, majd pár perc múlva Zsolti egy

barna hajú, norvég mintás pulcsit viselő lánnyal az oldalán lépett

ki az udvarra.

– Dave, Dia igent mond! – közölte büszke mosollyal az arcán.

Dave illedelmesen bemutatkozott, miközben elfehéredett arccal,

gyilkos pillantással meredt Zsoltira. Mindenki, de mindenki

betegre nevette magát. Hát, ez jópofa volt.

Az utolsó óra irodalom volt, a többiek a becsengetésig ezen

szörnyülködtek. Vagyis azon, hogy hogy lehet a szünet előtti

utolsó órát pont Kardossal tölteni. Kardos pontosan érkezett,

bevágta maga mögött az ajtót, és letette a holmiját a tanári asztalra.

– Nos, 9/b – nézett körbe a teremben. Egy pisszenés sem

hangzott el. – Mit szeretnétek csinálni?

Komolyan, a kérdést mindenki hallotta, de senki nem mert

válaszolni, hátha ez csak olyan beugratós dolog.

– Beszélgethetnénk – vontam meg a vállam, mire a  többiek

olyan „hú, de bátor” arckifejezéssel néztek rám.

– Rendben, akkor beszélgessünk – biccentett Kardos, és leült a

tanári asztalhoz. Ha egy tűt leejtenek a padlóra, az is rémes hangzavarnak hatott volna a síri csendben. – Vagy

továbbhaladhatunk az anyaggal – mondta Kardos bátorításként,

mire azonnal megindult az élet.

Kardos próbálta megmutatni a  „jó fej énjét”, amit én azért

ismerek az olvasókörről, de az osztály nagy része bizalmatlan volt,

a beszélgetés a szünetről meg az ünnepekről korántsem volt

fesztelen, jelentkeztek, mielőtt megszólaltak, meg ilyesmi. Viszont

mindentől függetlenül jól telt az óra, én élveztem.

Kicsengetéskor Kardos kellemes ünnepeket kívánt nekünk,

majd kiment a teremből.

– Érzem, ahogy a sötét erő távolodik – fürkészte a levegőt Robi,

mire egy csomóan elnevették magukat.

Virággal a suliboxunkba pakoltunk be (idén utoljára), miközben

Kinga megállt mellettünk.

– Holnapra hozzatok sütit – közölte.

– Tudjuk – bólintottunk. Az ofő a héten pont elégszer

figyelmeztetett (még a közösségi portálon, körüzenetben is), hogy

ne felejtsünk el az osztálykarácsonyra üdítőt és édességet hozni.

Anyu persze teljesen lelkes volt, amiért sütit kell vinnem a

suliba, hiába próbáltam rábeszélni, hogy inkább vegyünk, ő úgy

döntött, sokkal jobb, ha mi készítjük el, és azt viszem be. Neki

jobb. De mi lesz az osztálytársaimmal? Nem akarok egyedül járni

egy osztályba! Mindegy, a lényeg, hogy egész délután kókuszgolyót készítettem (az egyetlen, amit tudok, de az legalább finom),

anyu pedig sütögetett. Este fél nyolcra lettünk kész. Szóval viszek

kókuszgolyót, hókiflit, mákos csillagot, fahéjas-almás rácsos sütit

és sütőtök kosárkát. Mellesleg ezeknek csak a nevét tudom,

fogalmam sincs, hogy melyik melyik, ugyanis mind furán néz ki.



Dave és Zsolti: 5/3 – vicces, ahogy egymást ugratják, de

szerintem ezúttal mindketten túllőttek a célon. Két totál béna lányt

visznek magukkal a karácsonyi buliba. Cortez: 5/5* – már most sírógörcsöm van, ha arra gondolok,

milyen hosszú lesz a szünet.

Edina: 5/1 – 

Sütik: 5/2 – remélem, mindenki életben marad. Bár ez csak

januárban derül ki.

Kardos: 5/5 – én élveztem a beszélgetést utsó órán. Robi

ajándéka: 5/5 – szépen becsomagoltam, remélem, örül majd neki.

