Sz.J.G 3 Egyedül szept.. 15- szept. 30.

Szeptember 15., kedd

Ma kicsit jobban voltam, kivéve egy-két új tünetet, amit bár
titkolni próbáltam, anyut képtelenség átverni. Éppen felhőtérképet
szerkesztett a neten, én pedig csendben üldögéltem az asztal másik
végén, és olvastam, amikor egy óra után felnézett.
– Az elmúlt negyven percben négyszer mentél ki a fürdőszobába.
– Mert megfáztam – zártam le a témát, illetve csak szerettem
volna.
– Vagy felfáztál – méregetett összehúzott szemmel.
Hát, kábé itt végem volt, anyu kiszedett belőlem egy csomó infót,
elég cselesen, mert egyébként el akartam titkolni, hogy nagyon fáj az
alhasam, meg ilyesmi. Az egész dolog vége az lett, hogy anyu rám
nézett, és azt mondta, amit soha, de soha nem akartam hallani!
– Holnap elmegyünk Kovács doktorhoz!
Legalább fél percig néztem pislogás nélkül.
– Nem! – közöltem egyszerűen.
– De igen, Reni, ez nem játék!
– Semmi bajom!
– Erről nem nyitok vitát!
– Anyuuuu – sziszegtem összeszorított fogakkal.
– Reni, a nőgyógyásztól nem kell félni!
Hát, ez kábé annyira nyugtatott meg, mintha azt mondta volna,
„Reni, a fehér cápa barátságos, kedves állat!”
– Én nem megyek!
– De igen, elmegyünk – sóhajtotta anyu, eléggé fáradtan.
– Jó, és mi lenne, ha te elmennél és elmondanád neki a
panaszaimat – próbálkoztam.
– Vagyis adjam át az üzenetedet?
– Pontosan! Biztosan meg tudja mondani úgy is, hogy mit tegyek.
– Ez kiváló ötlet, de nem!
Körülbelül háromnegyed órát hisztiztem, teljesen reménytelenül,
ugyanis anyu nagyon tart attól, hogy felfáztam, meg mindenféle
hurutról meg medencegyulladásról beszélt, miközben én már a
gondolattól is rosszul lettem, hogy elcipel nőgyógyászhoz! Jaj
nekem!
Virág suli után jött, már alig vártam. Egészen addig totál
kétségbeesve próbáltam elhessegetni a gondolatot a holnapról.
– Gáz van – kezdte, ahogy belépett a szobámba.
– Velem is, de kezd te!
– Cortez olyan karót kapott irodalmon, hogy Kardos egész órán
üvöltött velünk.
– Mi? Miért? Megírtam neki?
– Az lehet, de nem adta be!
– Mi??? – hüledeztem, és éreztem, hogy megremeg a gyomrom.
– Nagyon durva volt. Beadott egy üres lapot, és amikor Kardos
megkérdezte, hogy ez kinek a levele, Cortez feltette a kezét, aztán azt
mondta, nem volt mit írnia…
– Uh – sütöttem le a szemem.
– Ja, még az ofő is feljött szünetben, és kiosztotta. Nagyon durva
volt.
– Miért nem adta be?
– Passz – rázta a fejét Virág.
– És Arnolddal mi van? Nem reagál az üzenetemre.
– Arnold ma egy árva szót sem szólt egész nap, kijött velem az
udvarra, de csak olvasott. Azt hiszem, szomorú.
– Tényleg? – kérdeztem, és úgy éreztem, megszakad a szívem. Ha
Arnold szomorú, arról én tehetek. No comment.
Virág a vállát vonogatta, és kibontott egy pink nyalókát.
– De ez még nem minden.
– Lehet ennél rosszabb? – kérdeztem cinikusan, de Virág nem
vette, hanem őszintén bólintott.
– Vladár.
– Nee! Keresett? – hüledeztem, és képtelen voltam felfogni, hogy
Vladár még betegen sem száll le rólam.
– Nem téged. Ugye, Cortez tegnap lelépett a rajzszakkörről, és
ráadásul valami béna indokkal, amivel ma lebukott, úgyhogy Vladár
durván kiosztotta…
– Miattam jött el rajzról! – kaptam a szám elé a kezem.
– Azt nem mondta el. Ami rendes tőle, mert Vladár így is pikkel
rád.
– A francba! – sziszegtem, és kezdtem úgy érezni, hogy
megbolondulok.
– Hát, ja. Jó lenne, ha már jönnél, a suli totál szívás így – mondta
szomorúan Virág, és elpanaszolta, hogy kissé elveszettnek érzi magát
nélkülem. Ricsiékhez nem megy oda egyedül, mert nem
foglalkoznak vele (állítólag állandóan az új bandatagukról
magyaráznak), Cortez idegbeteg, Kingáék levegőnek nézik, Arnold
megnémult e , Doriánnal csak messziről nézik egymást… Szegény
Virág.
– Oké, és mi a te rossz híred? – kérdezte, miután kipanaszkodta
magát.
– Holnap nődokihoz kell mennem – mondtam ki hirtelen, mire
Virág a szokottnál is jobban lesápadt.
– Vááááá – suttogta, mikor magához tért.
– Szerintem is – morzsoltam az ujjaim idegesen.
– Fúúú, Reni, ez nagyon gáz.
Hát, Virág nem nyugtatott meg túlzottan; miután megbeszéltük,
hogy mennyire, de mennyire rettegünk ettől mindketten, még
idegesebb lettem. Már éppen azt terveztük, hogy miként lehetne
lefújni az egész holnapi doki dolgot, amikor anyu bekopogott a
szobámba és bejelentette, hogy Kinga itt van. Hurrá, már csak ez
hiányzott.
– Renáta, mégis meddig szeretnél még henyélni?
– Neked is szép napot! – tártam szét a kezem értetlenül. Kinga
valamit vakkantott, aztán ledobta a táskáját, leült az asztalomhoz, és
keresztbe tette a lábát. Komolyan úgy tűnt, hogy most számon kéri a
hiányzásom okát.
– Ha nem zavar, akkor éppen beteg vagyok – közöltem
egyszerűen.
– De zavar, mert hozhatom a házit neked, amikor láthatólag
semmi bajod!
– Arnold nem jön? – döbbentem le, és összeszorult a mellkasom.
– Neményi azt üzeni, hogy ma délután nem tud jönni.
– Miért nem? – kérdeztem elcsukló hangon.
– Mi vagyok én, a titkárnője? Mit tudom én! Na, pontosan miért is
nem jössz egész héten?
– Kinga, szállj már le róla, holnap dokihoz megy – vett a
védelmébe Virág.
– Micsoda izgalmak. És? Ezen meg kéne hatódnom?
– Nem olyan dokihoz. Hanem olyanhoz! – suttogta Virág.
– Van ilyen orvos meg olyan? Virág, beszélnél érthetően?
Köszönöm.
– Nődokihoz – sziszegte, és látszott rajta, hogy még kimondani is
fél. Kinga összehúzta a szemöldökét és felém nézett.
– Miért? Mi bajod?
– Felfáztam. Azt hiszem.
– Na és? Elmész, megkérdezi, mi a panaszod, beszélget veled,
aztán megvizsgál. Jó, az kicsit kellemetlen, de ha nem idegeskedsz,
akkor pár pillanat az egész!
– Mennyi az a pár pillanat? – kérdeztem összeszorított fogakkal,
miközben arra gondoltam, hogy ezek szerint Kinga már volt
nődokinál. De hát Kinga hol nem volt már? No comment.
– Nem tudom, de az biztos, hogy nem tudsz magadban
végigmondani egy verset.
– Mivan? – néztünk össze Virággal.
– Mindenki máshogy relaxál, jó? – közölte Kinga sértődötten.
– Te jó ég – sóhajtottam idegesen.
– Megoldod – legyintett. – Már ennyi az idő? Olivér vár a skypeon.
Rohannom kell – pattant fel és elviharzott.
Virág még maradt és Doriánról mesélt, vagyis leginkább arról,
hogy ma milyen ruhát viselt és hogy hagyott Virágnak üzenetet az
msn-en. Valami integető smileyt vagy mit. Tényleg próbáltam
koncentrálni, de időnként bevillant az agyamba a holnapi nap, és
levert a víz. Óriási. e
Arnold: 5/1 – nem jelentkezett. e
Cortez: 5/1* – húú, Kardos tuti nagyon berágott. Tippem sincs,
miért csinálta, ráadásul feleslegesen írtam meg a levelét… e
Virág: 5/2 – majdnem annyira fél a holnaptól, mint én. Azért tök
rendes.
Köhögök: 5/1 – e
Holnap: 5/1** – jaj nekem. e

Szeptember 16., szerda

Egész éjjel forgolódtam, azt hiszem, még soha nem izgultam
semmi miatt annyira, mint ma a doki előtt. Anyu próbált
megnyugtatni, meg rengetegszer elmondta, hogy semmi baj nem
lesz, meg hogy a doki rendes ésatöbbi… Ezekkel az információkkal
semmit nem tudtam kezdeni, mert időnként konkrétan úgy éreztem,
hogy ki tudnék rohanni a világból. Egész úton morzsoltam az
ujjaimat, egészen addig, amíg anyu rám nem szólt, hogy most már
lassan eltöröm a kezem. A váróban kétszer megfordultam a szökés
határozott gondolatával, de nem tehettem. Ketten voltak előttem,
mindkét nő nyugodtnak tűnt, de rajtam ez sem segített. Egyre több
rémkép jelent meg a fejemben, végül már szinte úgy éreztem,
Hasfelmetsző Jack vár az ajtón túl.
– Válaszolj szépen a doktor úrnak, mondj el mindent – suttogta
anyu.
– Oké. Kivéve, ha elájulok. Akkor nem tudok válaszolni –
feleltem.
– Ne butáskodj, Reni, ez nem olyan nagy dolog…
Még reagálni akartam, de kinyílt az ajtó. „Nekem végem”
arckifejezéssel mentem be. Még egyszer visszanéztem anyura, aki
halványan mosolygott és intett. Klassz, én a pokolba készülök, anyu
pedig mosolyogva néz utánam. No comment.
A doki kedvesen fogadott, beszélgettünk egy kicsit, ami akár
oldhatta volna a szorongásom, de ez nem történt meg. Elmondtam
körülbelül, hogy mi a bajom, meg hogy egyáltalán nem fontos a
vizsgálat, mert biztosan sokszor hallotta már ezeket a tüneteket, így
elég, ha felír valamit. A doki nem dőlt be, mondta, hogy azért csak
megvizsgál. Hát, gondoltam, jöjjön, aminek jönnie kell. Biztosan
sokan estek már össze orvosi rendelőben, ez nem lesz akkora
szenzáció. A vizsgálat előtt totál ideg voltam, próbáltam a
légzésemet egyenletessé tenni és relaxálni. Ez nem jött be, viszont
eszembe jutott valami, ami segített. Az első, hogy millió ember esik
át ilyen vizsgálaton, és mindenki túléli, szóval valószínűleg velem
sem lesz másképp. A másik, erősebb érv pedig, hogy ha most túl
leszek rajta és kapok gyógyszert, akkor sokkal jobban járok, mint ha
elhalasztom a dolgot és esetleg tényleg komoly bajom lesz, ami miatt
hetente járhatok a dokihoz. Így erőt vettem magamon. Hát, végül is
túlestem rajta. Oké, nem mondom, hogy alaptalan volt a félelmem,
mert tényleg nem túl klassz egy ilyen vizsgálat, de hát ez van.
Viszont két dolog biztos. Az egyik, hogy Kinga tippje bejött.
Mondjuk, én nem verset szavaltam, hanem egy dalszöveget
próbáltam felidézni magamban, és így tök hamar vége lett a
vizsgálatnak, a másik pedig, hogy a doki szerint okos dolog volt,
hogy felkerestem, mert csúnyán felfáztam, és kaptam rá
antibiotikumot. Anyu türelmetlenül ácsorgott a váróban, és mikor
kimentem az ajtón, rögtön beszámoltam arról, hogy mi bajom.
– Na, látod, mondtam, hogy muszáj eljönnünk! És ugye, hogy
nem volt olyan rémes?
– Hát. Tényleg ki lehet bírni. Ha muszáj – bólintottam.
Bátor viselkedésem totál feldobott, úgyhogy jókedvűen értem
haza. Küldtem Virágnak egy sms-t, hogy élek és jól vagyok,
Arnoldnak, hogy hagyja abba a duzzogást és jöjjön át, illetve
Kingának, hogy köszi a tippet.
Virág suli után átjött, és egymás szavába vágva magyaráztunk a
napunkról. Én arról, hogy mennyire gáz volt az egész, de most olyan
„de jó, hogy túl vagyok rajta” érzés van bennem, Virág pedig arról,
hogy ebédszünetben Dorián odaült hozzá az udvaron, és
beszélgettek. Wow! Még javában nevettünk, amikor Arnold
megérkezett. Rögtön lehervadt a mosoly az arcomról, láttam rajta,
hogy nincs túl jó kedve, így én is elkomolyodtam.
– Figyu, én megyek is, mert Dorián lesz ma este msn-en, és még
fel kell törnöm a jelszavam – tápászkodott fel Virág.
– Oké, később még üzenek – intettem.
Miután Virág elment, Arnolddal pár percig szótlanul ültünk a
szobámban. Sok mindent akartam mondani, de nem tudtam, hol
kezdjem. Végül ő törte meg a csendet.
– Elhoztam a házit.
– Köszi – bólintottam. – Arnold, tudom, hogy haragszol rám, de…
– fakadtam ki hirtelen.
– Nem rád haragszom – rázta meg a fejét.
– Pedig úgy tűnik.
– Reni, nem bírom elviselni. Irritál az egész ember! Bánt, ahogy
szórakozik veled!
– Nem szórakozik velem! – vágtam közbe határozottan.
– És mindig véded – mosolyodott el szomorúan.
– Arnold, tudod, hogy mi van Cortezzel. Én ezen nem tudok és
nem is akarok változtatni. Én ezt nem irányíthatom, ez így van.
– Jobbat érdemelsz – mondta, mire elnevettem magam.
– Jobbat? Még őt sem érdeklem, milyen jobbról beszélsz? Ugyan
– legyintettem.
– Honnan tudod, hogy nem érdekled? – kérdezte Arnold.
– Nos – néztem mosolyogva a plafon felé –, nem vesz észre, nem
foglalkozik velem, nem igazán érdeklődik, egyszóval totál hidegen
hagyja, hogy mi van velem. Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy nem
érdeklem…
Arnold hümmögött néhányat, végül felnézett.
– Értem.
– Akkor nincs harag? – kérdeztem mosolyogva.
– Nincs – felelte kis gondolkodás után, és nagyon halványan
elmosolyodott.
– Akkor jó. Honfoglaló?
– Rendben, de a tiéddel lépjünk be.
– Miért?
– Az enyémet most pihentetem pár napig.
– Te jó ég, mit műveltél? – nevettem fel.
– Elég annyi, hogy a problémák megoldásának a keresése némi
agressziót váltott ki belőlem, ami a játékomon is meglátszott tegnap.
– Hány várat döntöttél le?
– Hagyjuk – legyintett.
– Megnézem! – röhögtem el magam, és mielőtt még kikapta volna
a kezemből a notebookom, gyorsan beléptem az ő nevével. e
Miután Arnold elment, totál megkönnyebbültem. Újra szent a
béke köztünk, aminek igazán örülök, mert az, hogy haragudott rám,
jobban megviselt, mint gondoltam. Este, vacsi után felnéztem a netre.
Titkon reméltem, hogy Cortez lesz msn-en, de amikor beléptem,
offline volt. Gyorsan átnéztem a listát. Virág (*From Yesterday*) –
állapota elfoglalt, Ricsi (Loool, Viki, ez nagy poén volt) – állapota
nincs a gépnél, Zsolti (Viki+Cortez! Holnapra hozzátok vissza a PS3
játékom!!!!) – állapota elérhető, Dave (MySpace-t szerkeszt) –
állapota nincs a gépnél. Érdekes. Na mindegy.
Doki: 5/3 – túléltem. Ügyes vagyok. e
Köhögés: 5/3 – már nem birok több szirupot inni. Pfuj. e
Arnold: 5/5* – örülök, hogy megint jóban vagyunk. Tényleg. e
Virág: 5/5 – Doriánnal webkamerázott este! Emiatt, mondjuk,
velem nem tudott, de utána hívott, és elmesélte, hogy megbeszélték,
mennyire jó banda a FOB. e
Cortez: 5/1* – semmi infó róla. Írtam neki msn-en, de vagy rejtve
volt, vagy offline.
Farmom: 5/5* – Andris és Robi is a szomszédom. Hurrrá!

Szeptember 21., hétfő

Életem legszomorúbb napja! Komolyan, amíg visszatelítődnek a
könnycsatornáim és legalább tíz percig nem sírok, gyorsan leírom,
mi történt. Jaj. e
Reggel még minden klassz volt. Illetve semmi nem volt klassz,
csak akkor még nem tudtam. Örültem, hogy újra mehetek suliba,
mert bár hasznosan töltöttem az időt otthon (kiolvastam a Váratlan
utazás maradék részeit meg a Francia históriát, sőt, a Corteztől
kapott könyvet is), azért nagyon hiányzott, hogy végre lássam a
többieket. Most már azt sem bánnám, ha soha többet nem kéne suliba
mennem, de tökmindegy. Totál be voltam zsongva, Cortezről múlt
hétfő óta semmit nem hallottam, nem válaszolt msn-en, én meg nem
akartam erőltetni a dolgot, gondoltam, majd személyesen.
Reggel Virág a kapuban várt, és totál odavolt, hogy végre
meggyógyultam. Útközben egy szót sem beszéltünk, és amikor
kiszálltunk, akkor is csak Dorián került szóba. Hiába kérdeztem,
hogy mi újság a fiúkkal (főleg Cortezzel), Virág semmit nem tudott
róluk, mivel minden idejét lekötötte Dorián. A suli előtt Cortez, Ricsi
és Zsolti ácsorgott. Vadul dobogó szívvel lépkedtem feléjük, az
agyamban már egymilliószor végigjátszottam a jelenetet, de
természetesen felesleges volt, mert minden máshogy alakult.
– Sziasztok – köszöntem, és igyekeztem erősen Corteznek
címezni.
– Szász, Ren – intett Ricsi, és már vissza is fordult. – Szakadtunk
a röhögéstől, Vikit meg még ki is küldték film közben…
– Mi történt? – mosolygott Virág érdeklődve.
– A hétvégét mesélem.
– Mit csináltatok?
– Moziztunk – vonta meg a vállát Cortez.
– Klassz – bólintott Virág, én pedig kicsit furán éreztem magam.
Oké, azt nem vártam, hogy ugráljanak körbe, amiért
meggyógyultam, de azért elvártam volna, hogy két szót váltanak
velem. Ennek ellenére, amikor Dave megérkezett, ő is csak sebtében
köszönt oda nekem, és már össze is röhögött a többiekkel, hogy
„Viki mennyire nagy arc volt megint”.
– Bemegyünk? – fordult hozzám Virág.
– Aha, persze – feleltem zavartan. – Illetve – torpantam meg. –
Cortez, beszélhetnénk?
Bent várlak – hagyott ott Virág.
Cortez odajött hozzám, lazán zsebre dugott kézzel ácsorgott, és
időnként röhögve hátrafordult. Határozottan az volt az érzésem, hogy
nem is figyel rám.
– Kerestelek msn-en… – kezdtem, de újra félrenézett, és odaszólt
Ricsinek valamit.
– Aha, nem voltam – rázta meg a fejét.
– Igen, azt láttam. Mindegy, figyelj, csak meg akartam köszönni a
könyvet, kiolvastam és nagyon tetszett…
– Örülök – bólogatott türelmetlenül, és hátranyúlt, hogy meglökje
Zsolti vállát, aki éppen sztoriban volt.
– Meg egyébként – kezdtem, de egyre kellemetlenebb volt az
egész –, szóval…
– Igen? – nézett rám, fél szemöldökét felvonva. Hirtelen
összerándult a gyomrom, és a mélykék szempárba nézve azt sem
tudtam, hogy mit akarok mondani. – Bocs – vette ki a mobilját a
zsebéből.
– Csak nyugodtan… – motyogtam.
Cortez lazán felvette a telefont, majd Zsolti ugrott mellé.
– Viki az? Add ide egy kicsit!
– Mindjárt – fogta le Cortez a készüléket, és kicsit arrébb sétált. A
többiek tovább beszélgettek, miközben mellettem az érkező diákok
beszélgetve mentek fel a lépcsőn. Soha nem éreztem még ennyire
láthatatlannak magam.
Betámolyogtam az aulába. Virág a büfénél állt Dorián
társaságában, már épp oda akartam menni, amikor a Jeanne d’Arcszobor
mellett álló Máday rám üvöltött.
– Renáta! Örülök, hogy meggyógyultál, de a cikkedet lassan le
kéne adni az októberi számhoz…
– Persze – válaszoltam. Hétfő reggel semmibe vesznek, majd az
ig. helyettes mindenki előtt rám ordít. Lehet ennél jobb? Hajjaj!
– Szia – köszöntem Doriánnak, aki fél szemmel méregetett. Azt
hiszem, Virággal éppen beszélgethettek, de amikor odamentem,
abbahagyták.
– Ez egy rémes nap… – kezdtem nagyot sóhajtva. Virág
megértően bólintott, de Dorián visszafordult Virághoz, és a Twilight
filmzenéjéről beszélt tovább. – Mindegy – legyintettem kelletlenül,
és felfelé indultam a terembe.
Amikor beléptem, Andris és Robi körbe-körbe kergetőztek és
Csak akkor vettek észre, amikor átvágtam köztük. Köszöntek, de
nem igazán foglalkoztak velem.
– Réni! – szólított meg egy boldog hang, amikor már vagy öt
perce ültem csendben a helyemen.
Ó, hála az égnek, végre! Jacques! Az egyetlen, aki igazán
megörült nekem. Csengetésig a francia osztálytársammal
beszélgettem, látszólag tényleg csak ő hiányolt. Fura volt az egész,
olyan érzésem volt, mintha nem egy hétig hiányoztam volna, hanem
egy évet hagytam volna ki.
Első két óránk Kardossal volt. Miután becsapta maga mögött az
ajtót, rám nézett, biccentve köszöntött, majd kinyitotta a naplót.
– Antai-Kelemen a táblához, a többiek a szöveggyűjteményt
olvassák.
Jaj! Riadtan néztem a mellettem elhaladó Cortezre. A felelése két
percig tartott, akkora egyest kapott, hogy szinte kilógott a naplóból.
– Gratulálok, ha így megy tovább, sokáig leszel tizedikes –
mondta könyörtelen tekintettel a tanár. Cortez lazán megvonta a
vállát. Nem érdekelte. Kardost sem. Engem viszont nagyon.
– Próbáltam súgni, miért nem néztél ide? – sziszegtem halkan,
miközben hátrafordultam. Cortez rám nézett ugyan, de nem
válaszolt. Óriási.
Csengetéskor még akartam váltani vele pár szót, de nem figyelt,
mert sms-t olvasott, ráadásul Arnold is odajött hozzám. Cortez és
Arnold kapcsolata sosem volt felhőtlen, de ma azt vettem észre, hogy
nem bírnak egymásra nézni. Mivel egész múlt héten hiányoztam,
valamennyi tanár szólt, hogy sürgősen pótoljam a lemaradást. Mikor
mondtam, hogy megtörtént, sikerült kivívnom a tanárok tiszteletét és
az osztálytársaim ellenszenvét.
Ha itt vége lett volna a napomnak, akkor azt mondom, simán
rémes. Azonban a java még hátravolt.
Olvasókör után (Kästner volt a téma) Arnolddal és Karcsival
mentünk le az aulába, és miközben könyvekről beszélgettünk,
megálltunk, hogy megvárjuk Virágot.
– Mégis, mit képzeltél? Hogy ezekkel a képekkel bekerülsz a
magazinba? Istenem, hogy lehet valaki ennyire lehetetlen? – Kinga
éles hangja csattant fel, miközben kilépett a suliújság terméből.
Mögötte egy megszeppent kilencedikes lihegett, a fiú zavarában
észre sem vette, hogy a kezében tartott mappából potyognak a képek.
– Mi történt? – kérdeztem Arnoldtól.
– Kinga még mindig nem talált fotóst. Már szinte mindenkit
elküldött, aki valaha készített egy fotót…
Mosolyogva néztem, ahogy Kinga odalép hozzánk. Lesimítgatta
magán a drapp mellényt, húzott egy erőset a copfján, és ingerülten
meredt felénk.
– Egyszerűen nem bírom idegekkel. Ezek szakmailag
alkalmatlanok! Miért gondolja mindenki, akinek van egy kamerás
mobilja, hogy született fotós?
– Kinga, lassan ideje lenne, hogy kiválassz valakit, ugyanis
közeleg az októberi szám – mondta Arnold.
– Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét Kinga idegesen. – Én itt
professzionális munkára törekszem, de szorít a határidő. Renáta
lazsált egy hétig, sehol a cikke, de ő persze kap haladékot. Miért is?
– Reni beteg volt – vágta rá Arnold.
– Valóban. Micsoda tragédia! Köhintett kettőt, és egy hétig
pihent.
Szótlanul hagytam, hogy Kinga szapuljon. Már megszoktam.
Ilyeneken kár lenne fennakadni.
– Egyébként szólni fogok Mádaynak, hogy váltson le téged a
főszerkesztő-helyettesi posztról, elfogultság miatt – tette hozzá.
Arnoldnak több sem kellett, rögtön vitába szállt, úgyhogy ők ketten
jól elvoltak.
Virág és Cortez együtt érkeztek a rajzról, úgyhogy együtt
indultunk ki a suliból. Az ezután történtek eléggé összefolynak, de
megpróbálom felidézni az emlékeket. Elöl Kinga ment, még mindig
Arnolddal veszekedve. Utánuk Karcsi megszeppenve, aztán Virág és
én. Végül Cortez. Ahogy kiléptem, láttam, hogy a suli előtt áll egy
lány. Még gondoltam is magamban, hogy biztos valami felsőbbévest
vár, mert idősebbnek tűnt nálunk. Hosszú, (festett) szőke haja
középen elválasztva, néhány tincse pink színűre színezve. Szeme
füstösen feketére festve, ami elég szépen kiemeli a kék színét.
Kinézete extravagáns, de mégis állati menő. Ujjatlan, fehér atlétapóló
(vállnál kilátszó fekete melltartópánt), kockás gatya, bakancs.
Nyakán, karján millió ékszer, orrában kis kőpiercing. Kábé mintha
Avril Lavigne és Gwen Stefani egyvelege lenne. Mindannyian
észrevettük, mindannyian megállapítottuk magunkban, hogy baromi
menő a kinézete, és a többiek még forgolódtak kicsit, hogy vajon kire
várhat, amikor én már nagyon-nagyon rosszat sejtve lehunytam a
szemem. Kire várhat egy divatpunk lány a suli előtt?
Cortez kikerült minket, lesétált a lépcsőn, miközben a lány már
megindult felé. Tudtam, hogy rá vár, tudtam, hogy ő csak Viki lehet,
de a következő jelenetet még én sem tudtam előre. A lány
vigyorogva átölelte Cortezt, majd hosszú csókkal köszöntötte. Nem,
ez nem olyan volt, mint kilencedikben, a díjugrató napján. Most jól
láttam. Mindannyian jól láttuk. Lemerevedtem, nem akartam
odanézni, de nem tudtam levenni a szemem róluk. A látvány sokkolt,
minden energiámmal azon voltam, hogy akkor fulladjak meg, miután
elmentek.
– Sziasztok – köszönt hátra Cortez nekünk, aztán megfogta Viki
kezét (összekulcsolt ujjakkal), és elindultak.
A többiek egy bárgyú „sziasztok”-ot óbégattak, miközben Virág
megszorította a kezem. Együtt néztük a távolodó alakokat, és mikor
befordultak az utcába és így kikerültek a látóteremből, éreztem, hogy
könnybe lábad a szemem. Próbáltam apró levegőket venni, kilökni az
agyamból mindent és arra koncentrálni, hogy hazaérjek azelőtt, hogy
teljesen kiborulnék. Egymillió gondolat zakatolt a fejemben, egyikre
sem tudtam a választ, a rohamom pedig már nagyon kikívánkozott.
És az sem segített, hogy mindenki néma csendben állt körülöttem.
– Mehetünk? – néztem körbe. A hangom még nekem is
felismerhetetlen volt, vékony és erőtlen.
– Jól vagy? – suttogta Arnold, látszott rajta, hogy nagyon aggódik.
– Persze! Persze! – nevettem el magam, azt hiszem, enyhén
hisztérikusan. – Mivel is kezdünk holnap? Francia kultúra? – néztem
körbe. Kinga lesütött szemmel állt, Virág a szája szélét harapdálta,
Arnold annyira ideges volt, hogy szinte rángott az arca. Karcsi pedig
értetlenül bámult, fogalma sem volt semmiről.
– Reni… – simította meg a vállam Virág, és azt hiszem, ez volt az
a pont, amikor nem bírtam tovább. Szerettem volna, de nem sikerült
hazaérnem a sírás előtt. Egyszerűen nem tudtam visszatartani.
Virág fogta a karom, de hirtelen megrogytam és leültem a
lépcsőre. Rákönyököltem a térdemre és arcomat a tenyerembe
temettem. Hallottam, hogy Virág leül mellém meg hogy Kinga
elküldi Karcsit a fenébe (szó szerint, szegény e ), aztán valaki
megsimította a lehajtott fejem. Arnold volt. Elment.
Mikor ismét felnéztem, nem tudom pontosan, mennyi idő telt el,
de legalább negyedóra. Addigra már szétbőgtem a fejem. Sokféle
sírás van, egyiket sem szeretem különösebben, de ezt a fajtát, ami ma
tört rám, kifejezetten utálom. A „mellkasszorítós, levegő után
kapkodó, beszélni nem tudok” típusút. Virág a jobb oldalamon ült a
lépcsőn, Kinga maga alá rakta a táskáját, és a balomon foglalt helyet.
Némán hallgatták a szipogásom, egyszerűen nem tudtak mit
mondani. Ez még inkább elkeserített, mert az a szituáció, amit Kinga
nem tud kezelni, tényleg nagyon durva. Amikor végre megszólalt,
akkor is csak annyit mondott, hogy álljak fel, mert nem akarja, hogy
megint „lógjak egy hétig a suliból”…
Könnyezve engedtem, hogy felrángasson, aztán néma csendben
indultunk haza. Útközben kétszer álltam meg, mert a sírástól csak
foltokat láttam, de végül hazaértem. Virág mondta, hogy vár msn-en,
de megérti, ha nem megyek, de azért úgy hagyja… Kinga nem
mondott semmit, csak rávert egyet a vállamra. Azt hiszem, ezzel azt
akarta mondani, hogy fel a fejjel. Vagy valami ilyesmi. Mindegy.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és sóhajtva nekidőltem.
– A konyhában vagyok! Mi volt a suliban? – kiáltotta anyu
cseverészős hangon. – Hol vagy? Képzeld, ma… – kezdte, de amikor
meglátott, megakadt. – Mi történt? – kérdezte aggódva, és sietve
odalépett hozzám.
Igaz, már elcsitult a sírásom, de ahogy anyu kisimította a könnyes
arcomra tapadt hajtincseimet, olyan mélyről tört fel belőlem a
zokogás, hogy azt hittem, összeesek.
– Fáj! – zokogtam eléggé artikulálatlanul, és mivel képtelen
voltam többet mondani, a mellkasomra tettem a kezem. Úgy éreztem,
hogy beszakadt, még levegőt is nehezen kaptam.
Anyu riadt arccal nézett, próbálta kivenni a sírásomból a
szótöredékeket. Végül amikor kinyögtem, hogy Cortez, anyu
szomorúan bólintott és megölelt.
– Gyere, megmossuk az arcod – húzott magával óvatosan, én
pedig követtem.
A fürdőszobában behajoltam a csap alá és percekig vizeztem az
arcom. A hideg víztől kicsit jobb lett, bár még patakokban folytak a
könnyeim, de a rángató zokogás már csitult. Mikor végeztem,
felnéztem, és komolyan megrémített a tükörképem. Szétsírt, vörös
szemek, fehér arc, csapzott, arcba hulló haj. Óriási. Anyu érezte,
hogy nem igazán akarok semmit mesélni, ezért rám hagyta a dolgot,
és amíg vacsorát készített, én csendben szipogtam a konyhapulton
ülve. Néha kicsit jobb lett, de aztán eszembe jutott Cortez és Viki,
ahogy ott álltak, a csók, az, hogy mennyire összeillenek, hogy Viki
mennyire szép, meg hogy kézen fogva mentek, és… És minden
kezdődött elölről. Apu vacsora előtt ért haza, de mivel anyu kiment
elé, már felkészülten érkezett. Nem szólt semmit, bár láthatólag
megrémítette a látvány. Egy szót sem kérdeztek a suliról, sem
Cortezről, de még azért sem szóltak, mert éppenséggel egy falat nem
ment le a torkomon, csak turkáltam az ételben.
– Felmehetek a szobámba?
– Persze, ha befejezted – nézett anyu az érintetlen tányéromra. –
Arra gondoltam, hogy ha szeretnéd, akkor netezhetsz ma egy órával
többet. Végül is még korán van…
– Igen, szerintem is. Két óra, az nem sok – bólogatott apu
egyetértően.
– Nem érdekel a net – feleltem halkan.
– Rendben. És mit szólnál egy filmhez?
– Nem érdekel – mondtam, és tényleg nem akartam megbántani
aput, de úgy éreztem, most belehalnék, ha végig kéne néznem egy
filmet.
– Menj csak fel a szobádba – legyintett anyu.
Csendben felálltam az asztaltól, és elindultam a lépcsőn. Felfelé
menet még hallottam, hogy apu kérdezősködik, hogy pontosan mi
történt, de anyu nem tudott rá válaszolni. Becsuktam magam mögött
az ajtót és hanyatt dobtam magam az ágyamon. Legalább egy óráig
bámultam néma csendben a plafont, és ezt a tevékenységet mindjárt
folytatom is. A notebookom érintetlenül a helyén, a mobilom
lehalkítva a táskámban. Semmi nem érdekel.
Fáj: 5/1*** – nagyon.

Szeptember 22., kedd

Olyan karikás szemekkel és bedagadt arccal ébredtem, hogy alig

ismertem fel magam a tükörben. Jó, ehhez hozzátartozik, hogy az

utolsó regisztrált sírásom éjjel 2:38-kor kezdődött. Szinte semmit

nem aludtam, és ennek megfelelően néztem ki reggel. A kapunkban

ácsorgó Virág haja alól kilátszó fél szeme elkerekedett.

– Igen, sejtem, hogy festek – bólintottam.

– Nem gáz, csak… látszik, hogy sírtál – mondta szomorúan.

– Nem érdekel – ráztam meg a fejem és beültem a kocsiba.

A suli előtti társaságot messziről el akartam kerülni, de sajna nem

tehettem, mert amikor Ricsi meglátott, már messziről széttárta a

karját és üvölteni kezdett.

– Ren, annyira, de annyira bírlak!

Szó nélkül elővettem a föcifüzetem és a kezébe nyomtam,

miközben igyekeztem úgy állni, hogy Cortez ne lássa az arcom.

– Örök hála – mosolygott Ricsi, és kicsit lejjebb hajolt, hogy a

szemembe tudjon nézni, mivel folyamatosan lógattam a fejem. – Mi

van veled? – kérdezte.

– Allergia – vágtam rá, és szerettem volna túllépni a témán. Ricsi

fürkésző pillantással méregetett.

– Aha – bólintott végül. – Kösz a föcit.

Virággal gyorsan felmentünk a lépcsőn, otthagytuk a vidám

társaságot (Zsolti egy csomag franciadrazsét evett, közben pár

szemmel Dave zakóját dobálta) és bementünk a suliba.

– Jól vagy? – kérdezte szomorúan Virág.

– Nem – feleltem őszintén. Még szerettem volna Virággal

beszélni, de Dorián ahogy meglátott műiket, megindult felénk.

Mindegy. Virág szeme felcsillant és zavartan felém fordult. – Menj

csak, majd megbeszéljük – legyintettem.

Virág mosolyogva odasétált Doriánhoz, és miközben szóba

elegyedtek, Virág a sarkán billegett. Szótlanul baktattam fel a

lépcsőn, átvágtam magam a visongató a-s lányok közt, és bementem

a terembe. A padomhoz senki nem jött oda, én pedig próbáltam

kikapcsolni az agyam és olvastam. Annyira, de annyira nem kötött le

a könyv, hogy kezdtem tényleg megrémülni. Azon kaptam magam,

hogy folyamatosan az ajtó felé lesek, aztán mikor Zsolti, Ricsi, Dave

és Cortez hangos röhögés közepette megérkezett a terembe,

összeszorult a mellkasom.

– Kösz – tette le Ricsi a padomra a füzetem.

– Szívesen.

– Ren, minden oké veled? – húzta oda Jacques székét, és leült

mellém. Szegény Jacques emiatt a padja előtt ácsorgott.

– Persze – feleltem, talán túl gyorsan is.

– Nem jössz el délután a próbánkra? Megismernéd Vikit is, meg

minden.

– Kösz, nem – ráztam meg a fejem. – Bocs, de – mutattam fel a

könyvem, jelezve, hogy éppen olvasok. Ricsi zavartan elröhögte

magát és feltápászkodott.

– Oké – emelte fel a karját, és a helyére indult. Hirtelen

rádöbbentem, hogy attól, hogy bunkó vagyok olyanokkal, mint

például Ricsi, aki igazából nem tehet semmiről, attól bizony nem lesz

jobb. Sóhajtva összecsuktam a könyvem és utánafordultam.

– Ricsi! – kiáltottam. Cortez, aki csendben zenét hallgatott, kivette

a füléből a fülhallgatót és kérdőn nézett ránk. – Máskor, jó?

– Persze, amikor neked oké – mosolyodott el Ricsi, és láttam rajta,

hogy nincs harag.

Ahogy visszafordultam, még találkozott a tekintetem Cortezével,

úgyhogy gyorsan visszafordultam. A szemem megint megtelt

könnyel, de muszáj volt erőt vennem magamon, egyáltalán nem

akartam zokogni az egész osztály előtt. Más kérdés, hogy egész nap

egy árva szót sem szóltam, totál némán bolyongtam a folyosón

Arnolddal, és szótlanul üldögéltem Virág mellett az udvaron (Dorián

ebédszünetben csatlakozott hozzánk, és ők valami bandáról

beszélgettek). Sőt, még amikor a büfés néni megkérdezte, hogy mit

szeretnék venni, annyira elbambultam, hogy elfelejtettem, úgyhogy

nem vettem semmit.

– Enned kéne – jegyezte meg Arnold.

– Nem vagyok éhes – ráztam meg a fejem. A gyomromat

akkorának éreztem, mint egy gombostű feje, úgyhogy maximum egy

szotyit bírtam volna lenyomni.

– Ne csináld ezt – csóválta a fejét szomorúan. Nem válaszoltam,

csak csendben leültem a helyemre, és vártam a következő órát.

Körülbelül így telt a napom.

Hazaérve megcsináltam a házim, aztán, mivel semmihez nem volt

kedvem, felmentem a netre. Virág azonnal videóhívást indított.

– Megnézted már? – kérdezte alig hallhatóan, mert a hangját

szinte teljesen elnyomta a Fall Out Boy zenéje.

– Nem. Most fogom – bólintottam erőtlenül.

– Ijjj, biztos?

– Igen. Jobb túl lenni rajta. Lehet hogy rosszul emlékszem, és

igazából csúnya, meg nem is olyan kúl… Csak az emlékeim zavartak

meg.

– Megvárjam veled? – kérdezte Virág. Éreztem, hogy Dorián neve

zöld lehet, tehát miattam nem tudnak egymással beszélni, úgyhogy

megráztam a fejem.

– Nem, megoldom egyedül.

– Jő, de figyu, hívj, ha van valami!

Elköszöntem Virágtól, akinek az állapota rögtön „elfoglaltra”

váltott. Lehunytam a szemem, két szörnyen mély sóhaj után erőt

vettem magamon, és megnyitottam a közösségit. Először Cortezét

néztem, semmi változás, állapota nem látható, fotók a régiek, szóval

már szinte megkönnyebbültem. Aztán bementem az ismerősei közé.

Azonnal megtaláltam. Tóth Viktória (Vicky), a tizenhetet tölti,

egyidős Cortezzel és Ricsivel. Tizenegyedikes egy II. kerületi

suliban. Állapota kapcsolatban (!!!). A magamról rovatban kiderül

róla, hogy szereti a zenét (punk, punk-rock, punk-pop), a zenei

fesztiválokat, a tévésorozatokat, a bulikat, a pörgést, meg hogy

egyébként ő minden „állatságban” benne van. Ismerősei száma több

mint 1500, egy rakás klubnak tagja.

Egy ilyen „ultrajófej” adatlap után minden mindegy alapon

rákattintottam a képeire. Aztán sokkot kaptam. Egy rakás képe van

fent, fesztiválon készült, földön ülős, kezében műanyag poharas

sörrel, vidáman pózolós kinyújtott nyelvű Rolling Stones pólóban,

haverokkal bulizni indulós, „jól érezzük magunkat” vigyorral az

arcokon, persze mindenkinél valami üveg… Ezek a partis fotók. No

comment. Aztán pár kép következik, amin egyedül van. Hosszú,

egyenesre vasalt szőke haj, szépen kiszedett szemöldök, baromi erős,

de menő smink, klassz ruhák… e Viki tényleg olyan lány, amilyen

valahol mélyen mindenki szeretne lenni, külsőleg és azt hiszem,

belsőleg is. A vad, lázadó, a meg nem értett, extrém ruhákban, amik

sajnos szörnyen jól mutatnak rajta. Ezek a képek már kellőképpen

elszomorítottak, de a legutóbb feltöltött kettő miatt ismét könny

szökött a szemembe. Az utolsó előtti kép Zsoltiék garázsában, próba

közben. A fotót Dave készíthette, mert ő nincs rajta. Zsolti Chuck

Norris-os pólóban a dob mögött, Ricsi lehajolva a basszgitárjával,

Cortez a mikrofon előtt, lehunyt szemmel. Viki kék rövid ujjúban,

hullámcsattal felfogott hajjal az erősítő előtt, kezében a trombitája. A

kép címe: „Próbálni próbálunk…LooooL.” Alatta egy rakás

komment, valamennyi pozitív. Az utolsó kép a mappájában Cortez.

Egyedül ül az erősítőn, lábát a gördeszkáján tartja. Fehér kapucnis

pólót, sötétkék farmert visel, haja kuszán összevissza áll, kezében

dobozos kólát tart, miközben oldalra nézve mosolyog. A kép alá

csupán egyetlen szó van írva. „Pasim”.

Úgy hajtottam le a notebookom fedelét, hogy ki se léptem

sehonnan. Sírás reloaded. Indulhat.

A napom: 5/1 – utálom.

Viki: 5/1* – e􀀀 􀀀

Cortez: 5/1** – no comment. e

Vacsora: 5/2 – egy falat sem ment le a torkomon. ©

Pótvacsora: 5/3 – apu megpróbált feldobni, és meginvitált egy

doboz tiramisura. Csendben néztem, ahogy megeszi, én nem kértem.

Arnold: 5/4 – hívott, de nem volt kedvem beszélgetni. e

Yesterday: 5/5 – Betettem folyamatos lejátszásra, és igen jót

sírtam rá. e

Szeptember 27., vasárnap

Rémes hetem volt. Az egész összefolyik egyetlen hatalmas

sírássá. Ha nagyon belegondolok, talán húsz mondatot szóltam

összesen, abból a legtöbb válasz a tanároknak, de néha még az sem.

Úgy tűnt, az étvágyam végleg elment, anyu legnagyobb riadalmára

sikerült annyit ennem, mint egy verébnek. A tevéim étlen-szomjan

voltak, a farmomon mindenem megrohadt, a simjeim valamikor

elmentek dolgozni, de azóta is ott vannak. Egyszerűen semmi nem

érdekelt. A napjaimnak kialakult egyfajta monoton ritmusa,

miközben leginkább árnyéka voltam önmagamnak. A suliban

bámultam magam elé, hazaérve megcsináltam a leckém, aztán zenét

hallgattam és olvastam. A netet elkerültem, még msn-re se néztem

fel. Hozzá tartozik, hogy a szüleimnek sem volt könnyű hete, sikerült

kiolvasniuk az összes kamaszkezelő könyvet, internetes fórumokat

böngésztek, de nem tudtak mit kezdeni velem. Nem volt olyan téma,

ami feldobott volna. Egyszerűen semmi. Csendben telt az olvasókör,

némán hallgattam a szidást, amiért a suliújságcikkem óriási

csúszásban van. Még akkor sem szólaltam meg, amikor duplarajzon

Vladár rám szállt. Csak fáradtan meredtem magam elé. Arnold sokat

volt velem, de az az idő is szótlanul telt. Virággal elmentem

esténként megsétáltatni Doriánt (mármint a kutyát), de nem tudtunk

úgy csevegni meg nevetgélni, ahogy régen. Minden megváltozott.

Összeállítottam egy „top 10 sírós” dallistát, amit elalvás előtt

hallgattam, így álomba zokogtam magam.

1. Beatles – Yesterday

2. Oasis – Stop Cryin’ Your Heart Out

3. Muse – Unintended

4. Robbie Williams – Angels

5. Coldplay – In My Place

6. Keane – Somewhere Only We Know

7. Dido – Here With Me

8. Cat Stevens – Wild World (Anyu ajánlotta, bejött, sírtam rá.)

9. Radiohead – Creep (Arnold tanácsára. Na, erre nemcsak sírtam,

de totál letargiába zuhantam).

10. MCR – Demolition Love (Virág küldte át. Nekem mindegy,

még erre is bőgtem.) Klassz lista.

Délután a besötétített szobámban éppen Eric Segal Love Storyját

olvastam, gyakran könnyezve, amikor kopogtak az ajtómon.

Legnagyobb döbbenetemre Kinga dugta be a fejét, és hunyorogva

nézett a homályban. Kérdőn figyeltem, miközben az összegyűrt

zsepimmel letöröltem az arcom.

Kinga megállt velem szemben csípőre tett kézzel, és igen

fenyegető pillantásokkal illetett. Éreztem, hogy akármilyen ramaty

állapotban vagyok, most irtó nagy balhé lesz. Kinga már csak ilyen.

És nem csalódtam.

– Renáta! – kezdte élesen, én pedig védtelenül hátradőltem a

babzsák fotelemben. Sem erőm, sem kedvem nem volt ellenkezni. –

Elég volt!

Hirtelen az ablakhoz lépett és egy pillanat alatt világosságot

csinált. A délutáni nap beragyogta a szobám.

– Add ide! – ragadta meg a könyvem. Egy darabig fogtam, de

Kinga egy határozott mozdulattal kicsavarta a kezemből, elolvasta a

címet, majd unottan félredobta.

– Hé! Ne dobáld a könyvem! Jenny beteg! – tiltakoztam elcsukló

hangon. Kinga pislogás nélkül meredt rám.

– A zenelejátszót is! – tartotta a kezét. Ellentmondást nem tűrő

hangsúlya miatt komótosan kiszedtem a zsebemből és odaadtam

neki. Gyakorlott mozdulattal nyomkodta, miközben folyamatosan a

fejét rázta. – Csupa szemét!

– Nem is! – ellenkeztem erőtlenül.

– Mégis mik a terveid? Depresszióba zuhansz, a sötét szobádban

sírdogálsz étlen-szomjan? Nevetséges!

– Kinga, miért van az, hogy te mindig megtalálod a módját, hogy

még jobban kiboríts? Miért bántasz te is?

Lesajnáló mosollyal nézett rám, amitől kicsit kellemetlenül

éreztem magam.

– Bántalak? Istenem, ha látnád magad! Renáta, szánalmas vagy,

és engem mérhetetlenül feldühítenek a szánalmas emberek!

– Akkor minek jöttél ide? – csuklott el a hangom.

– Mert… – akadt meg egy pillanatra – mert szükséged van rám.

– Nem, nincs – vágtam rá azonnal.

– Ugyan már! Neményi amúgy is lehangoló, Virág emós, ő

alapból kapható a szomorkodásra. Mit gondoltál, ők fognak segíteni?

– Ők a barátaim – közöltem egyszerűen.

– Igen, persze. Mégis itt gubbasztasz vasárnap délután a

szobádban, egyedül a mérhetetlen fájdalmaiddal – magyarázta,

enyhén cinikusan.

– Mert ehhez van kedvem.

– Nem, nem ehhez van! Hétfőn megtudtad, hogy Cortez és a

trombitás járnak. Két napig még toleráltam, hogy árnyéka vagy

önmagadnak, de aztán kezdtél idegesíteni.

– Bocs, hogy élek – motyogtam némi iróniával.

– Befejeznéd az önsajnálatot? Úgy csinálsz, mintha bármi közöd

lenne Cortezhez. Most van barátnője. Nagy ügy. Ettől még nem kéne

megnémulnod, és… – nézett egy pillanatra a kezében tartott

lejátszóra – Cat Stevens? Te jó ég! Hány éves vagy? Hetven?

– Tudod mit? Nem hallgatlak tovább! – pattantam fel. Kinga

keresztbe font karral és felvont szemöldökkel méregetett. –Fogalmad

sincs, hogy mit érzek! Hogy én tanácsoltam a hirdetést, ha akkor nem

mondom, soha nem ismerik meg Vikit! Nem tudod, milyen érzés volt

visszamenni a suliba úgy, hogy Cortez jár valakivel! Akivel tökéletes

párt alkotnak! Aki szép és menő, és mindenki szereti, és annyira, de

annyira minden rendben van vele! Aki nem nyomi, aki nem béna,

hanem kúl, és még zenél is, és jóban van Ricsivel, aki tökre kedveli!

Aki igazán illik Cortezhez! Aki nem én vagyok! – üvöltöttem

zokogva. – Én nem nézek úgy ki, mint Viki, és nincsenek fesztiválos

képeim, mert még sosem voltam, és anyuék amúgy sem engednének

el, meg nem festethetem be a hülye hajam, mert anyu szerint még

korai, Vikinek meg szép, festett szőke. Meg én nem ismerem azokat

a zenéket, és engem nem küldtek még soha ki a moziból

popcorndobálás miatt, mert én sosem mernék úgy viselkedni…

Kirántottam egy zsepit az asztalomon lévő dobozból, és kifújtam

az orrom.

– Befejezted? – kérdezte Kinga a plafont bámulva.

– Nem! – vágtam rá idegesen, aztán végiggondoltam a dolgokat. –

De. Azt hiszem.

Lehuppantam a helyemre, és úgy tűnt, valamennyire

megkönnyebbültem. Azzal, hogy ezeket a sérelmeket kimondtam,

egy fokkal jobb lett a közérzetem. Kinga leült a másik babzsák

fotelemre, és kényelmesen hátradőlt.

– Hogy történhetett ez? – suttogtam.

– Nos – húzta meg a copfját Kinga –, hát úgy, hogy megtetszettek

egymásnak és összejöttek.

– Ilyen gyorsan? – néztem rá könnyes szemekkel.

– Renáta, bármilyen hihetetlenül hangzik, de igen. Tudod, kétféle

ember van. Az egyik, aki meglát valakit, egy pillanat alatt eldönti,

hogy tetszik-e neki. majd megismerkedik vele és járni kezdenek. Ez

körülbelül hatmilliárd emberre jellemző. Aztán vagy te, aki

megláttad Cortezt, beleszerettél, és egy évvel később még mindig

makogsz, ha hozzád szól és lesütött szemmel elpirulsz.

– Kösz – mosolyodtam el halványan, mert magamban sajnos

igazat kellett adnom neki.

– Ha nem vennéd észre, még a csöki Virág is hamarabb lépett az

identitászavaros Doriánnal, mint te Cortezzel.

– Dorián nem identitászavaros, csak emós – érveltem, azt hiszem,

jól.

– Tökmindegy – legyintett Kinga, mintha ez abszolút

részletkérdés lenne.

– Jó, de akkor mit csináljak? – tártam szét a karom totál

tanácstalanul.

– Érdekel a véleményem?

– Igen. Azt hiszem – bólintottam bizonytalanul.

– Nagyon helyes. Erről van szó – pattant fel Kinga lelkesen. –

Először is, nézzük meg, mi a legnagyobb probléma.

– Hogy Cortez és Viki járnak? – kérdeztem.

– Renáta, tudom, hogy nem vagy ostoba, de néha az agyamra

mész! Mi van? Felejtsd már el őket! Megtörtént. Ennyi. Most

koncentráljunk rád! Őket hagyd.

– Ugye tudod, hogy ez nem könnyű?

– Márpedig meg fogod próbálni! – jelentette ki olyan szigorúan,

hogy elhittem neki. Simán.

Kinga fel-alá járkált a szobámban, láthatólag nagyon

gondolkozott.

– Először is! Mit akarsz? Hogy szánalmat ébressz az emberekben

a sápadt fejeddel meg a szétbőgött szemeddel, vagy hogy igazán

észrevegyenek?

– Hát azt.

– Melyiket?

– A másodikat… – mondtam bátortalanul.

– Jó. Szerintem a legnagyobb gond, hogy túlreagálod a dolgokat,

és már átestél a ló másik oldalára. Szóval jó, hogy szerelmi bánatod

van, de ha rád nézek, azt látom, hogy valaki elütötte a kutyád, és még

vissza is tolatott rá!

– Kinga!!! – kiáltottam rá. Oké, hogy példálózik, de tehetné kicsit

kevésbé morbid stílusban.

– Az, hogy Cortez összeszedett valami jöttment punk lányt, nem

jelenti azt, hogy így kell kinézned. Először is, egyél! Ha képes vagy

éhezni meg beesett arccal, szédelegve kóvályogni, akkor komolyan

nem vagy normális!

– Nincs étvágyam.

– A fenét nincs! Én sokkal komolyabb stressznek vagyok kitéve

díjugratóversenyek előtt, mégis van étvágyam! Ha éhezni akarsz

Cortez miatt, akkor bátran, de rám ne számíts!

– Jó, oké. Enni fogok! – bólogattam unottan.

– Helyes. Egyébként meg rád van írva a bú. Te egy nagy bú vagy!

– Ne hívj így! – kérleltem rémülten, mert azért ez ultraciki

becenév lenne.

– Akkor pedig mosolyogj! Örülj! Az emberek szeretik, ha valakire

jó ránézni. Mi bajod is pontosan? Jók a jegyeid, elvagy a nyomi

barátaiddal, suliújság, olvasókör…

– A barátaim nem nyomik! – feleltem sértetten.

– Ugyan már! Neményi és Virág mellé most összeszedted Harry

Pottert is. Tiszta menő társaság.

– Karcsi. A neve Karcsi!

– Kit érdekel? Na, a lényeg, hogy gondold végig, mitől lenne jobb

a közérzeted.

Már nyitottam a számat, de Kinga feltette a kezét.

– Cortez nem szerepelhet a válaszban.

– Akkor nem tudom – vontam meg a vállam.

– Én viszont tudom! – bólintott határozottan. – Hagyd a szomorú

könyveket!

– De Olivér és Jenny… – jutott hirtelen eszembe a Love Story, és

azonnal gombóc nőtt a torkomban.

– Igen, tudom – bólintott Kinga. – De most nincs rád jó hatással.

És még valami. Hagyd a lehangoló zenéket! Vidáman is szembe

lehet nézni egy ilyen helyzettel.

– Például?

– Például így – nyitotta fel a notebookom fedelét, és pötyögött

párat. A következő pillanatban felém fordította a gépet, és

meghallgatta velem Beyonce Single Ladies című dalát.

– Aha – néztem furán. A dallamos, táncolós videóklip idegenül

hatott a sok melankolikus zeném után.

– Esetleg – nyomott tovább, és megmutatta Pink So What?

videóját. – De ha tutira akarsz menni – nézett rám, és beírta a

következő dalt a YouTube-ra.–, Taylor Swift You Belong With Me.

Végignéztük a klipet, és azon túl, hogy tényleg jobb kedvem lett

tőle, egy óriási felfedezést is tettem, amit azonnal megosztottam

Kingával. Vagyis azt, hogy ez a klip pontosan Cortezről és rólam

szól!

– Renáta, mégis tévedtem. Néha szörnyen ostoba vagy!

– Miért? Ez tényleg a mi történetünk!

– Meg még egy rakás szürke lányé, aki azt akarja, hogy a suli

nagymenője észrevegye!

– Nem. Ez rólunk szól!

– Felőlem – legyintett Kinga. – Na. Most, hogy kicsit észhez

tértél, leszel szíves megírni a suliújság cikkét? Mert óriási késésben

vagy!

– Megírom.

– Lekötelezel – tápászkodott fel.

– Már mész is?

– Igen, Olivér vár a skype-on.

– Hát oké – bólintottam. – Kinga – szóltam utána, amikor

kinyitotta az ajtót.

– Nem, ne! Hagyjál a hülyeségeddel, ne köszöngess, ne hálálkodj,

ne legyél érzelgős! Csak szedd össze magad!

– Jó – mosolyodtam el, ezúttal jól láthatóan.

– És még valami! – nézett vissza rám. – Lehet, hogy úgy

gondolod, Viki tökéletesen illik Cortezhez, már ami a külsőségeket

Illeti. De ha csak egy kicsit is megpróbálnál kibújni a szürkeségből,

akkor veled sem lenne gond…

Kinga elment, én pedig ott maradtam egyedül a szobámban. Totál

hülyén éreztem magam, hirtelen szégyelltem a viselkedésem,

ráadásul olyan maró éhség tört rám, hogy úgy éreztem, meg tudnék

enni egy kamionnyi ételt.

Benyomtam a notebookomon a You Belong With Met, és

folyamatos lejátszásra tettem, miközben összeszedtem a szétdobált

zsebkendőimet. Sokkal, de sokkal jobb kedvvel mentem le

vacsorázni, mint az elmúlt időben bármikor. Anyu és apu fürkészve

nézték, ahogy jóízűen (!!!) megeszem a sajttal-sonkával töltött

pulykamellet, sőt, még repetáztam is.

– Nos – pihentette anyu az állát összekulcsolt kezén –, látom,

megjött az étvágyad.

– Ez tényleg jó! – mondtam, és bekaptam még egy falatot. Apu

úgy nézett rám, mint aki nem ismer. e

– Remek! Akkor lemondom a holnap délutáni időpontot a

gasztroenterológusnál.

– Tessék? – néztem döbbenten.

– Reni, a tinilányok félelmetes százaléka küzd étkezési

problémákkal…

– De nem én – ráztam a fejem. – Én jól vagyok. Tényleg.

És nem csak úgy mondtam. Vacsi után felnéztem a netre. Baromi

rég voltam, azt se tudtam, mivel kezdjem. Az msn magától

betöltődött, és egy kisebb sóhaj után a rejtett módot elérhetőre

váltottam. Szinte abban a pillanatban villogni kezdtek az ablakok,

másolom:

Virág üzenete: Hurrááááááá, online vagy!!! Hívlak! (Virág

videóhívást indított)

Arnold üzenete: Szia. Hogy vagy?

Reni üzenete: Jól!

Arnold üzenete: Őszintén örülök!

Reni üzenete: 3

Arnold üzenete: Ne használj hangulatjeleket!

Reni üzenete: Tudoooom.

Aztán beugrott még egy ablak, másolom.

Kinga üzenete: Mit csinálsz?

Reni üzenete: Megyek a farmomra, mert régen voltam…

Kinga üzenete: Örülök, hogy ennyi energiámba telt, hogy újra a

régi legyél, és azok a semmitmondó dolgok kössenek le, mint eddig.

Mosolyogva csóváltam a fejem. Kinga már csak ilyen. Segít, hogy

újra formába jöjjön az ember, hogy aztán megint elkezdhessen

piszkálni. e

A következő pillanatban már Dave is rám írt, hogy csekkoljak

valamit a MySpace-en, Ricsi, hogy nézzek meg egy gördeszkás

videót, Zsolti, hogy szerintem melyik pólót rendelje meg a netről

(Bobby vagy Jocky Ewing), Jacques, hogy amőbázzak vele, és

Karcsi, hogy látta a farmom, szörnyű állapotok vannak ott…

Mindenkinek írtam, hogy pill, és lehunytam a szemem. Nem

tudom, valaha vissza tudom-e adni a barátaimnak, hogy ennyire

kiálltak mellettem. Virág végig őrülten rendes volt, hallgatott velem,

sírt velem, évődött velem. Igazi barát. Arnold csendben támogatott,

egy szót sem szólt, mégis tudtam, hogy velem van. Igazi barát. És

végül, ebben a nyomasztó szituációban a legnagyobb segítségem, aki

rögtön helyre tudott rázni, Kinga. Aki a saját stílusában, de segített.

Fura, de azt hiszem, ő is igazi barát. e A nevem melletti megosztott

üzenetre kattintottam, és kitöröltem a régit. Némi hezitálás után

beírtam az újat: „With a Little Help Front My Friends”. Aztán

válaszoltam a többieknek, mert narancssárgán villogott minden

ablakom.

Jól vagyok: 5/4 – oké, néha még megingok, de alakul!

Kinga: 5/5* – örök hála! Tényleg!

Farm: 5/1 – jaj! Őrült nagy káosz volt, majdnem háromnegyed

órán át raktam rendet.

Anyuék: 5/5 – látom, hogy mennyire örülnek, hogy újra van

életkedvem. e

Love Story: 5/5** – Kingának nem mondom el, de mégis

kiolvastam este. Brühühü e 􀀀 􀀀

Szeptember 28., hétfő

Reggel rosszkedvűen ébredtem, de aztán rájöttem, hogy nem

szabad rosszkedvűnek lennem, úgyhogy szokásomtól eltérően zenét

hallgattam készülődés közben, és ez eléggé feltöltött energiával.

Először összecopfoztam a hajam, és egy sima, ezerszer hordott,

sötétzöld pólót vettem fel farmerrel és tornacipővel. Hát, eléggé

„szomszéd lány” látványát keltettem, vagyis kábé minden második

házban lakik egy hasonló, úgyhogy gyorsan átvariáltam a dolgokat.

Kikaptam a szekrényből egy vékony anyagú, hosszú ujjú pulóvert, a

nyakamra színes kendőt tekertem, ami tökre feldobta az egész ruhám.

Átvettem egy farmerszoknyát, és a széttaposott Converse-em helyett

lapos talpú velúrcsizmát vettem fel (ami eltakarja a szerintem vastag

vádlim). Kiengedtem a hajam, átfésültem még egyszer, és úgy

hagytam. A tükörképem ezerszer jobban mutatott, mint pár perccel

azelőtt, úgyhogy ettől is sokkal jobb kedvem lett. Apu

megkönnyebbülten és egyben döbbenten nézett, ahogyan

sertepertéltem körülötte, sőt még énekelgettem is kicsit. Azt hiszem,

nem értette, hogy mi van velem, de örült neki. Virág amikor

meglátott, lelkendezni kezdett, hogy „húúú, mintha kicseréltek

volna”. És nemcsak a ruhámra értette, hanem egyértelműen a

hangulatomra és a jókedvemre célzott.

Mikor kiszálltunk a sulinál, Virág azonnal magyarázatot követelt.

– Kinga is segített, tényleg, nagyon sokat – bólogattam. – De elég

sokat agyaltam elalvás előtt, és… – kicsit megakadtam, hogy

végiggondoljam a dolgokat. – Cortez és én, az mindig álom marad.

Szép álom. De akkor is csak egy álom.

– De mi van, ha… – kezdte Virág, de muszáj volt közbeszólnom.

– Nincs de. Vele kapcsolatban nincs.

Virág hümmögött kicsit, aztán megigazította a fekete-fehér csíkos

sálat a nyakában, és eltakarta vele a pólóján lévő halálfejes kitűzőket,

mielőtt Máday meglátná. e

– Reggelt! – köszönt oda Dave, amikor melléjük értünk.

– Sziasztok – mosolyogtam a fiúkra. Ricsi kicsit furán nézett, de

visszamosolygott rám, Zsolti közölte, hogy „jó a szerkóm”, aztán

elkérte a fizikaházim. Cortez a zenelejátszóját nyomkodta, csak egy

pillanatra emelte fel a fejét, aztán felvont szemöldökkel nézett rám.

Egy másodpercig találkozott a tekintetünk, de aztán újra nyomkodni

kezdte az iPodot. – Milyen volt a hétvége? – érdeklődtem.

– Atomjó – közölte Ricsi. – Próba, deszka és PS3.

– Akkor tényleg klassz lehetett – értettem egyet, mivel a fiúkat

általában ez a három dolog köti le.

– És neked? – kérdezte Cortez hirtelen.

– Jó – bólintottam. Oké, annyira nem volt jó, de mégsem

vallhattam be, hogy egész végig miatta zokogtam, aztán vasárnap

Kinga terrorizált, és végre abbahagytam a bőgést. – Ma kapjuk meg a

matekdogát?

– Ijjj – sziszegte Virág, és a fiúknak sem lett túl jó kedve a

témától.

– Jó lenne, ha Gazdag nem jönne – motyogta Zsolti, és a fogával

felbontott egy Mars csokit.

– Én már láttam bemenni – jegyezte meg Dave, az ünneprontó.

– Most ezt miért kellett? Máris rosszkedvem van! – szidta le

Ricsi.

– De ha úgyis van, akkor miért ne mondjam? Láttam bemenni!

– Meghagyhattad volna nekik az illúziót – mondtam mosolyogva

Dave-nek, mire a fiúk bólogatva egyetértettek velem.

– Emó, jön a barátnőd – mutatott Ricsi mögénk. Mindannyian

odafordultunk.

– Ha-ha! Nagyon vicces – mosolygott erőltetetten Virág. Dorián

fekete csőnadrágban lépkedett felénk. Sötét pólója elején egy fagyi

(?) képe volt, haja félig a szemébe lógott, és szigorúan a földet

bámulta járás közben.

– Tényleg, itt van Dóri. Jujj, jujj, köszönjünk neki! – csapta össze

a tenyerét Zsolti, és idétlenül ugrabugrálni kezdett.

– Ajj már, hagyjátok abba! – sziszegte Virág, és kérdőn rám

nézett.

– Menj csak – bólintottam biztatóan.

Virág zavartan megigazította a haját, és Dorián elé sietett. A két

emó együtt ment be a suliba, mi meg mosolyogva néztünk utánuk.

– Ez kész – röhögött fel Ricsi elsőnek. Közvetlenül utána a

többiekből is kitört a nevetés.

– Ne már, szerintem tök aranyosak együtt – védtem meg őket,

sikertelenül.

– Aha. Arik! – bólogatott Ricsi, aztán még jobban röhögni

kezdett.

Mivel nem bírtam velük, úgy döntöttem, bemegyek a suliba. Az

aulába lépve azonnal éles visítás csapta meg a fülem. Máday. Juj.

Gyorsan ellenőriztem, a szoknyám hossza megfelelő…

– Renáta! Szeptember vége van, hol a cikked??? – kiáltotta

dühösen. Minden diák felém fordult, miközben én megtorpantam a

bejáratnál.

– Írom – motyogtam. Máday a fejét csóválva rám förmedt, hogy

szedjem össze magam, aztán szerencsémre bejött mögöttem egy

végzős lány haspólóban, úgyhogy az ig. helyettes magán kívül

kezdett ordítani vele.

Virág és Dorián a szekrényeknél beszélgetett, és igazából nem

akartam zavarni, de kellett a szöveggyűjteményem.

– Juj, Reni, képzeld, Dorián volt már Killers-koncin! – nézett rám

Virág csillogó szemmel.

– Hű – mondtam, és megpróbáltam nagyon lelkes lenni. Annyira

nem sikerült, de azért próbálkoztam. – A zenéről jut eszembe –

tettem fel a mutatóujjam. – A suliújsághoz legkésőbb holnap délután

le kell adnom, szerdán már nyomják…

– Meglesz – mosolygott Virág.

– Oké. Na, én bementem – köszöntem el, és otthagytam őket a

folyosón.

A terembe lépve őrült nagy lárma fogadott. Leültem a helyemre,

és elővettem a jegyzetfüzetem. Próbáltam koncentrálni a cikkemre,

elkezdtem összeírni azokat a könyveket, amik szóba jöhetnek az

októberi számhoz.

– Andris! Robi! – néztem fel mérgesen. A tévéből üvöltött valami

borzalom. – Lehalkítanátok egy kicsit?

– Várj, ez a legjobb rész, most figyelj! – kiáltotta Robi. Ezzel

elkezdődött egy háromperces gitárszóló. – Csak egy kicsit

halkítsátok le! Nem kell kikapcsolni, csak… – üvöltöttem annyira,

hogy szerintem vörös volt a fejem, de a tévéből annyi decibellel szólt

a zene, hogy így is alig hallottam a saját hangom.

– Ne már, még ezt a számot pont meg tudjuk hallgatni csengésig.

– Légyszi, nyomd ki. Szétmegy a fejem – néztem rájuk

szomorúan. Nem hatotta meg őket, simán kiröhögtek.

Cortez egy csomag chipsszel lépett be a terembe, és miközben

beleszórt egy adagot a szájába, lazán a tévére mutatott.

– Kapcsold ki!

– Oké – nyomta ki Andris egy pillanat alatt.

– Hé! – néztem rájuk felháborodottan. Ez nem ér! Én itt ezer évig

könyörgök, Cortez meg csak odamutat, és tessék, hallgatnak rá.

Klassz lehet menőnek lenni. – Kösz – szóltam Corteznek, aztán

visszaültem a helyemre.

– Nincs mit. Mit írsz? – kérdezte és felült a padomra. Azonnal

torkomba ugrott a szívem, és zavartan félreraktam a cuccaim, amikre

egyébként ráült. – Az ajánlókat a suliújsághoz.

Cortez fél kézzel nyomkodta a telefonját.

– Ne mondd, hogy már a novemberit írod… – röhögött ki. Jó,

lehet, hogy kinézik belőlem, de őszintén sokkal jobb lenne, ha már

ott tartanék.

– Nem, ez még az októberi.

– Október van – vágta rá mosolyogva.

– Nem! Csütörtökön lesz október! Most még nagyon is

szeptember van! – hadartam idegesen, Cortez pedig egyre jobban

mosolygott rajtam.

– Beúsztál? Te?

– Igen – feleltem és kicsit szégyelltem magam.

– Tudok segíteni?

– Nem hiszem, Virág megcsinálja nekem a zeneajánlót

halloweenre, én meg írom a film- és könyvajánlót.

Kinga belépett a terembe, és kérdőn nézett felém.

– Renáta! – szólt élesen. Cortez félig hátrafordult, én pedig

összeszorított fogakkal vártam, hogy mit akar.

– Igen?

– Most beszéltem Mádayval! Kicsapnak az újságtól, ha nem lesz

meg az ajánlód!

– Meglesz!

– Ajánlom! Bár Neményi adott neked ennyi haladékot, úgyhogy

őt is elküldik, és akkor én leszek a főszerkesztő-helyettes! –

kalandozott el Kinga. – Tudod mit? Ráér – legyintett.

– Ne örülj, mert megírom! Arnold pedig marad a helyén!

– Meglátjuk – vigyorgott gúnyosan.

Hát, Kinga igazán kiismerhetetlen. Akárhányszor padlón vagyok,

segít, hogy összekapjam magam. Ha összekaptam magam, akkor

pedig azon van, hogy padlón legyek. Érdekes.

Csengetéskor Kardos beterelte maga előtt Virágot a terembe, aki a

csukódó ajtón át még kiintegetett Doriánnak.

– Virág, ülj már a helyedre! – szólt rá Kardos unottan. Virág a

helyére szökkent, és nagy zörgés közepette előkereste a pink színű

tollát. – Sikerült? – dörzsölte a halántékát Kardos.

– Igen, megvan! – mutatta fel a tollat.

– Szívből örülök – gúnyolódott a tanár. – Angol próza – csapta

össze a tenyerét. – Nagy, befejeznéd az evést?

– Tanár úr, megszárad a kakaós csigám! – mondta Zsolti teli

szájjal.

– Elteszed!

– Még egy hari!

– Még egy, de aztán elteszed! – rázta a fejét Kardos hitetlenkedve.

Zsolti egy másodperc alatt végiggondolta az egészet, szerintem

elképzelte a megszáradt szélű csigát, így inkább úgy döntött, hogy

egy harapással megeszi. Elképesztő, sikerült az egészet begyűrnie,

bár néhol kilógott, ott még az ujjával megpróbálta benyomkodni a

szájába.

A fiúk szakadtak a röhögéstől, Kardos döbbenten nézte, Kinga

pedig a fejét rázva közölte, hogy „ez eszméletlenül undorító”.

Mivel Zsolti nem tudta becsukni a száját, Kardos kiküldte a

teremből, hogy egye meg, nyelje le vagy köpje ki.

– Elkezdhetnénk végre? – nézett végig rajtunk. – Antai-Kelemen,

tedd el a zenelejátszód! Reni, kérlek, fejezd be, amit éppen csinálsz.

– Tanár úr – emeltem fel a kezem. – Könyvajánlót írok a

cikkemhez…

– A novemberi szám még bőven ráér, tedd el!

– Ez az októberi – sziszegtem.

Kardos elkerekedett szemmel nézett rám.

– Nos. Rendben, pótold az anyagot, és csendben dolgozz –

legyintett.

– Tanár úr! – lóbálta a kezét Ricsi.

– Tessék, Richárd!

– Én is megcsinálhatom órán az angolházim?

– Már akkor sejtettem, hogy ilyesmit fogsz kérdezni, amikor

feltetted a kezed – nézett rá unottan Kardos. – A válaszom

természetesen nem.

– De akkor Ren…

– Majd ha te is fel tudsz sorolni annyi írót az angol próza

világából, mint Reni, akkor megengedem, hogy mást csinálj az

órámon. De akkor sem az angolházid!

Mosolyogva hátranéztem Ricsire, aki vigyorogva azt suttogta,

hogy „csókos” vagyok. Lazán megvontam a vállam és visszasúgtam,

hogy „ez van”.

Zsolti visszajött a terembe, és bejelentette, hogy sikeresen megette

a kakaós csigát. Mi ezt tapssal jutalmaztuk, de addigra Kardosnak

végképp elfogyott a türelme és elordította magát. Uppsz. e

Matekon megkaptuk a dogánkat. Az eredmény siralmas lett,

összesen két ötös (Arnold, Kinga), két négyes (Gábor és én), az

összes többi egyes. Húú, Gazdag tényleg nagyon berágott, főleg

Dave-re, aki lebukott, mert puskázott, és Virágra, aki a feladatot

számok helyett betűvel írta le. Juj, ez nagyon durva volt, Gazdag azt

mondta, még soha nem találkozott ennyire ostoba dolgozattal. Virág

rögtön elsírta magát, és óra végéig szipogott. Ezzel együtt pedig ő is

bukásra áll matekból, ahogyan az osztály háromnegyede. e

Utolsó órán, tesin, Korponay ritmikus gimnasztikát szánt nekünk.

Igazán örültem. Az a-sok és Kinga csak úgy szökkentek, meg

elvoltak, mi, Virággal szúró oldalunkat fogva, botladozva próbáltuk

tartani a tempót. A végeredmény nekem hármas, Virágnak pedig

egyes lett, mert Kopronay nem tudta értékelni a feladatot, miután

Virág elesett. Úgyhogy összességében fárasztó nap volt.

Olvasókörön én tartottam előadást. A Love Story a lányokat

igazán érdekelte, és Kardos megdicsért a szép történetvezetésemért,

de a fiúk eléggé unták. Nem értem, hogy miért nem hatja meg őket a

sztori. Nekem még mesélés közben is elcsuklott néha a hangom. A

fiúk persze száraz szemmel bámultak, sőt, Karcsi a végén tagadta, de

én láttam, hogy egyszer elaludt!

Miután végeztünk, gyorsan kivettem a könyvtárból Neil

Gaimantől a Csillagport, aztán Arnolddal és Karcsival átmentünk az

aulába.

– Juj, Reni, ezt nézd! – futott oda hozzánk Virág, nyakig

festékesen. Átvettem tőle a képet, és alaposan megnéztem.

– Zseni – bólintottam, hosszas tanulmányozás után. Virág tájképei

egyre durvábbak, lassan kiállításra kéne vinni, annyit fejlődik.

– Sziasztok – köszönt ránk Cortez, és kikerülve minket, kiment a

suliból.

– Várjunk kicsit? – fordult felém Arnold. Virág és Karcsi

fürkészve nézett rám. Igaz, a szívem a torkomban dobogott, a

gyomrom émelygett, de mégsem akartam gyáva lenni.

– Nem. Mehetünk.

Így közvetlenül Cortez után léptünk ki a suliból. A lépcső előtt

Ricsi, Zsolti és Viki ácsorgott. Éppen borzalmasan hangosan

röhögtek valamin. Amikor meglátták Cortezt, rögtön neki is

elkezdték mesélni a sztorit. Közben Cortez gyorsan megcsókolta a

lányt (Nekem összeszorult a gyomrom, és alig bírtam

kiegyenesedni).

– Hé, itt vannak a többiek is – mutatott ránk Zsolti, én pedig

lefehéredtem. – Gyertek! Emó, mit eszel?

– Lekváros levelet – mutatta Virág a kezében tartott szalvétát.

– Hú, van még?

– Az utolsót hoztam el a büféből.

– Felezünk? – kérdezte Zsolti, aztán letörte a bukta

háromnegyedét. Meg is ette.

Amíg ők ezzel foglalkoztak, én feszengve, remegő térdekkel

ácsorogtam mellettük. Viki ma is szörnyen menő volt: feketefehér

csíkos, kapucnis pulcsi (a kapucni a fején volt, két oldalt előrelógott

a hosszú, szőke haja), fekete csőfarmer, hosszú szárú tornacipő.

Hideg kék szemével úgy pásztázta végig a társaságunkat, hogy akkor

is magamon éreztem a tekintetét, amikor nem néztem rá.

– Ja, ő itt Viki, a trombitásunk – csapott egyet Ricsi a lány fejére

óvatosan, aki röhögve meglökte. Nagyszerű, egy ilyen verekedős

haverlány. Hurrá! – Ők pedig – mutatott ránk sorban Ricsi –

Neményi, emó, nemtudomki és Ren.

– Karcsi vagyok – szólalt meg vékony hangon „nemtudomki”. e

– Óriási – veregette vállon Zsolti szegény kilencedikest.

Viki még egyszer alaposan végigmért minket. Még a hideg is

kirázott a nézésétől, és az a legdurvább, hogy a fiúk ebből semmit

nem vettek észre.

– Szóval veletek jár Cortez rajzra – mondta végül, apró mosolya

irtóra gúnyos volt.

– Nem, csak velem, Reniék olvasókörre járnak – felelte Virág.

Viki ezúttal szélesen elvigyorodott.

– Mi a suliban köpőcsövezzük a könyvmolyokat – közölte, mire a

fiúk hangos röhögésben törtek ki.

Őszinte döbbenettel hallgattam a sztorit. Zsolti félre is nyelt,

annyira nevetett, Ricsi lehajtott feje rázkódott, miközben Viki

mesélte, ahogyan az ebédszünetben terrorizálják a sulijuk

olvasóköröseit. Elmondása szerint a „nyomi könyvmolyok” totál

bénák, mindig lehet szívatni őket, nem szólnak, ha dobálják őket, sőt,

a köpőcsövezést is némán tűrik. Aztán mesélt a sulijuk emósairól,

akiket folyamatosan szekál a haverjaival, mindig kiröhögik őket,

meg az összeset Tokio Hotelnek hívják… Arnold, Virág, Karcsi és

én csendben, kicsit feszengve hallgattuk a sztorizgatást. Az egész

olyan hülyén jött ki, mert érintettek voltunk a témában (egyértelműen

rólunk jutottak eszébe ezek a dolgok), viszont mivel hivatalosan nem

rajtunk röhögtek, így nem sértődhettünk meg rajta. Pár pillanatig

még zavartan hallgattuk, aztán tényleg megelégeltem.

– Na, sziasztok – köszöntem el hirtelen. Zsolti és Ricsi még

mindig vihogva intett felénk, aztán vissza is fordultak Vikihez, aki

folyamatosan beszélt.

Cortez mosolyogva hallgatta a barátnőjét, majd egy pillanatra

felénk nézett.

Találkozott a tekintetünk, és úgy láttam, hogy sajnálja, de nem

számított. Olyan mérhetetlen csalódottság volt bennem, hogy tisztán

láthatta rajtam, sőt, el is fordult. Most fordult elő először, hogy ő

kapta el előbb a fejét. Nem baj. Az oké, hogy nekem fáj az egész

Viki téma. Az oké, hogy azt a lányt a butasága ellenére mindenki

imádja és totál jó fejnek tartják. De az nagyon nem oké, hogy attól

lesz népszerű, hogy másokat éget be. Tök tenyérbemászó és gyáva

viselkedés! Hát, Cortez barátnője szépen bemutatkozott. No

comment. e

Késő este, pizsiben a konyhában kutakodtam, aztán, mivel

hallottam, hogy valaki jön, gyorsan becsuktam a hűtőt. Szerencsémre

csak apu volt.

– Mit eszünk? – kérdezte.

– Találtam somlóit – vettem ki a dobozt ünnepélyesen.

– Felezünk?

– Simán – mosolyodtam el. A konyhapulton ülve, a villámmal

hadonászva magyaráztam, apu pedig a hűtőnek támaszkodva

hallgatott.

– Utálom, ha valaki azért éget be valakit, hogy a többiek jót

röhögjenek. Ez annyira gáz!

– Hát, igen – bólogatott apu, de azt hiszem, pontosan azt sem

tudta, hogy kiről van szó, sokkal jobban érdekelte, hogy elfogyott

tejszínhab.

Olvasókör: 5/5 – szerintem jól sikerült.

Cikk: 5/3 – juj, megírtam a könyv- és filmajánlót, Virág holnapra

ígérte a zenét. Arnold pozíciója múlik rajta, úgyhogy váá. e

Viki: 5/1** – no comment. Tényleg.

Msn: 5/2 – alig voltak, mindenki valami sorozatpremiert nézett…

e

Kinga: 5/1 – kiírta a Facebookra, hogy hamarosan ő lesz az új

főszerkesztő-helyettes. Tizenketten lájkolták ezt a hírt, hárman

gratuláltak neki kommentben. Hihetetlen!

Szeptember 29., kedd

Reggel rácsörögtem Virágra, mert nem várt a kapunkban, ahogy

szokott. A hetedik csörgésre vette fel, és félálomban motyogott a

telefonba, úgyhogy rögtön rájöttem, én keltettem. Mint kiderült, este

későig msn-ezett Doriánnal, úgyhogy sikeresen elaludt, emiatt pedig

apu egyedül rakott ki a sulinál.

– Emóval mi van? – érdeklődött Ricsi, ahogy odaértem hozzájuk.

– Majd jön, csak elaludt – magyaráztam. – Készültetek bioszból?

– Minek? – kérdezett vissza Zsolti, mintegy magyarázatot várva

arra, hogy miért is kellene készülni az órákra.

– Mert felelünk az autotróf és heterotróf baktériumok

jelentőségéről a bioszférában – mondtam. A fiúk úgy néztek rám

mintha nem lennék normális.

– Igen, Ren, készültem. Egész este ezt tanultam – bólogatott Ricsi

gúnyosan.

– Én éjjel fel is ébredtem, hogy még egyszer felmondjam – vágta

rá Cortez mosolyogva.

– Autó micsoda? – röhögött Zsolti. Már éppen válaszolni akartam,

amikor Zsoltinak eszébe jutott valami, ami szerinte sokkal fontosabb,

mint a biosz. Sietve az órájára nézett, aztán előhúzta a mobilját.

– Renáta, készen vagy a cikkekkel? – förmedt rám a hozzánk lépő

Kinga. A fiúk egy határozott „psssssszt!”-tel hallgattatták el, és

visszafojtott röhögéssel figyelték Zsoltit. – Mi ez az egész? nézett

rám Kinga.

– Még én sem tudom – ráztam meg a fejem.

A következő pillanatban Zsolti elvékonyította a hangját, és

„lányos” hangsúllyal szólt a készülékbe.

– Halló! Felmayer Dávidot keresem – nyávogta, Cortez és Ricsi

pedig rázkódó vállal, csendben nevetett. Kingával mi csak

csodálkozva néztünk. Zsolti folytatta. – Ó, hát te vagy? Láttalak a

neten, és azt akarom mondani, hogy úúúúgy megismernélek… –

mondta, de a végén elcsuklott a hangja. – Igen, igen. A MySpace-en

találtam meg a csodálatos képed!

Zsolti lehunyt szemmel próbált koncentrálni, de nehezen ment

neki, mert Ricsi egyre hangosabban fuldoklott, úgyhogy gyorsan

letette.

– Megint bevette – csúsztatta a zsebébe a telefont, és kitört belőle

a röhögés.

– Elképesztően gyerekesek vagytok – jegyezte meg Kinga

szárazon.

Én mosolyogva néztem a fiúkat, akik ezt nagyon viccesnek

találták. Egyébként az igazsághoz hozzátartozik, hogy tényleg jó

poén volt. Ráadásul amikor Dave pár perccel később megérkezett,

végleg elszabadult a pokol.

– Mi újság? – érdeklődött Cortez, szája sarkában pimasz mosoly

bujkált.

– Csak a szokásos – rántotta meg a vállát Dave, és zakója

zsebéből elővette a mobilját. – Nem hagynak békén a nők…

Kész! Zsolti köhintve, vörös arccal röhögött, Ricsi lehajtott fejjel

tanulmányozta a földet (persze hogy nevetett!), Cortez pedig tettetett

érdeklődéssel bólintott.

– Komoly?

– Ja, már korán reggel zaklatnak. Nincs mese, ez a

menedzserkedés megmozgatja a lányok fantáziáját…

– Abszolúte – bámult rá Kinga pislogás nélkül. Dave nem vette a

célzást, széttárta a karját, és egy afféle „ez van, na” nézéssel nótázta

a dolgot.

Ilyen jókedvűen mentünk be a suliba, de sajna én lemorzsolódtam

az aulában, mert Máday a suliújság termébe irányított, ahol Timi már

várt rám.

– Készen van – rángattam ki a táskámból a papírokat.

– Meg kell, hogy mondjam, Reni, ez épphogy benne lesz!

– Tudom, tudom. Sokat késtem vele, és nagyon sajnálom. Többet

nem fordul elő!

Timi átfutotta az oldalakat, én pedig a szám szélét rágva

várakoztam, miközben beremegett a gyomrom.

– Ez így mehet is, de… – nézett fel rám. – Hol a zeneajánlód?

– Öhm – köhintettem. – Jó, ha a következő szünetben odaadom

Arnoldnak?

– Reni, ugye kész van?

– Igen! – vágtam rá habozás nélkül.

– Jó, nem bánom. De legyen Neményinél. Ha egyszer nem

késne…

Timi ezután inkább csak magában beszélt, úgyhogy otthagytam.

Egész első órán (francia kultúra, Jacques tartott előadást a Mont

Saint Michelről) azon görcsöltem, hogy Virág essen már be!

Csengetéskor elsőként rohantam ki a teremből, Virág a folyosón

ácsorgott Doriánnal.

– Sziasztok – köszöntem türelmetlenül.

– Juj, Reni, annyira bealudtam! Akkor keltem, amikor hívtál,

tiszta ciki… – nevetgélt Virág, miközben megigazította a pillangós

hajcsatját.

– Virág, elhoztad az ajánlót? – kérdeztem erős szívdobogással.

– Mit? – pislogott nagyokat, aztán a szájához kapott. Sajnos ez

nagyon rosszat jelentett. A fenébe!

– Virág! – dörzsöltem meg az arcom, ami elég idegbeteg látszatot

kelthetett, de hát ez van! Ha nincs cikkem, az nekem is rossz, de

Arnoldnak annyi!

– Bocsesz, teljesen kiment a fejemből! Juj – sopánkodott Virág.

Erősen töprengtem, hogy most mitévő legyek, amikor Dorián kérdőn

felém fordult.

– Miért Virág írja a cikked?

– Mert jól ismeri a zenéket, és a halloweeni albumajánló igazán

neki való – hadartam, de nem is nagyon figyeltem, mert a

megoldáson kattogott az agyam. Aztán a következő mondatra mégis

felkaptam a fejem, ugyanis Dorián így szólt:

– Jó lenne, ha nem csesznéd le azért, amit egyébként neked kellett

volna megcsinálnod!

Olyan hirtelen zökkentem ki a gondolataimból, hogy szinte

sokkolt a nyers, durva stílus. Virág nevetgélve legyintett, és arról

kezdett beszélni, hogy ez neki nem teher, meg mindig szívesen segít,

és amúgy is tényleg ő akarta ajánlani az AFC-albumot halloweenre,

meg ilyesmi… Dorián mindeközben elég ellenségesen méregetett.

Nem értettem az egészet. Az idegeim amúgy is kivoltak, és bár igaz,

hogy Virágtól ez az egész csak szívesség, de tényleg vállalta, hogy

segít. Ráadásul szó sem volt „lecseszésről”, Dorián kicsit túlreagálta.

És egyáltalán miért szólt bele? Válaszolhattam volna, hogy

egyébként pedig Virág összes háziját én írom kilencedik óta, és soha

nem volt ezzel bajom. De tudtam, hogy ha ezt mondom, az úgy

hangzik, mintha ezért cserébe elvárnék dolgokat, így hallgattam, bár

őszintén szólva kicsit nehezemre esett. Mert oké, hogy Virág

elfelejtette, de erre Dorián még az ő lelkét kezdte el pátyolgatni. Én

meg ott álltam ajánló nélkül, rég letelt határidővel, és még le is

szidnak! Na jó, no comment!

– Jössz az udvarra? – kérdezte Virág szomorúan.

– Nem, menjetek csak, én gyorsan kigondolom, hogy mit

csináljak… – legyintettem, és erőltettem a fejemre egy mosolyt, bár

elég nehezen ment. Virág és Dorián elindult a folyosón, én pedig

kicsit összeszorult szívvel néztem a két emó után. Nem volt időm

agyalni, gyorsan berohantam a terembe. Az ajtóban szinte

beleszálltam Arnoldba, aki szintén az udvarra igyekezett.

– Virág nem hozta!

– Értem – bólintott komoran.

– De akkor most mi lesz? Te adtad a haladékot, most meg nincs

meg, Timi őrjöngeni fog, téged kiraknak, Kinga pezsgőt bont…

– Reni – nézett rám Arnold nyugodtan. – Ha nincs ajánlód, akkor

nincs. Megtörtént.

– De ki fognak tenni! – néztem rá könnyes szemmel. Nem

rakhatják ki Arnoldot a suliújságtól azért, mert éppenséggel én

elszúrtam. Ő Arnold! A legjobb cikkek írója, a főszerkesztőhelyettes,

aki csak úgy szimplán olyan kifejezéseket használ, mint

releváns, adekvát, asszociáció… Egy hülye zeneajánló miatt nem

rúghatják ki az újságtól! – Még egy órát kérek, csak a következő

szünetig!

– Reni, szerintem hagyd!

– Nem! – vágtam rá határozottan, és bementem a terembe.

Felültem az asztalom tetejére, és idegességemben a combomon

doboltam a tenyeremmel.

– Nem vagy egy Bordin… – jegyezte meg Zsolti, összeráncolt

szemöldökkel figyelve az ütemre.

– Ki? – néztem rá kérdőn.

– A Faith No More dobosa – magyarázta, és végre sikerült

kiszednie a zsömléjét az alufóliából.

– Aha – Hát, most már ezt is tudom. Tovább dobolgattam hol a

lábamon, hol a padomon, közben pedig olyan képtelen zenék jutottak

eszembe, mint Whitney Houston, George Michael vagy éppen a Pet

Shop Boys. Hát, oké, anyu hétvégén ilyen zenéket hallgatott, de csak

nem írhatok ajánlót gimiseknek ezekből! Jaj.

– Mi a gond? – nézett rám hirtelen Cortez, amikor leült a

padjához.

– Zeneajánló…

– Még mindig nem írtad meg? – csodálkozott. Inkább látszón

döbbentnek, mint gúnyosnak.

– Virág ígérte, de elfelejtette.

– Most akkor a te zenéid közül lesz valami az ajánlóban? –

röhögött Ricsi. Na, ez már gúny volt.

– Nem hiszem, halloweenre kell.

– Van tipped? – kérdezte Cortez.

– Passz. De valamit összehozok – zártam le, és mivel csengettek,

leültem a helyemre.

– Írj filmzenét – tanácsolta, én pedig bólintottam. Ez jó ötlet!

Föcin Farkas tanárnővel továbbhaladtunk az anyaggal, mármint a

többiek továbbhaladtak, én egész órán a füzetem alatt lévő jegyzetet

firkálgattam. Csengetéskor egy összekapkodott Twilight

filmzeneajánló lett belőle, olyan közhelyes mondatokkal, mint

például „az albumon a sagához méltó dalok kaptak helyet” vagy

éppen „a nagyszerű előadók sorát bővíti…” Kész káosz, szemétbe

való firka! Amatőr! Ehhez hasonló jelzőkkel illettem magam és a

munkám, miközben lerohantam a suliújság termébe.

Éppen akkor zuhantam be, amikor Máday Arnoldot vonta

felelősségre.

– Reni, pont jókor – biccentett Timi.

– Elnézést, csak behoztam az ajánlót… – lihegtem az oldalamat

fogva. Kicsit rohantam.

– Renáta, elfogadhatatlan ennyi késés! – szidott le azonnal Máday.

– Tudom, és elnézést kérek.

– Arnold, nem adhatsz ennyi haladékot! Főszerkesztőhelyettesként

a legfontosabb, hogy elérd, a határidőket tiszteletben

kell tartani!

Arnold unottan bólogatott, miközben Timi átfutotta az ajánlómat.

– Szerencséd – nézett fel, és az arca kicsit megenyhült, még egy

apró mosolyt is felfedeztem a szája szélén.

Megkönnyebbülten sóhajtottam, meghallgattam még egyszer,

hogy sokkal, de sokkal jobban figyeljek ezentúl a határidőkre, meg

hogy tőlem azért elvárnák, hogy betartsam, meg blablabla.

Tökmindegy, a lényeg, hogy megúsztam. És ami a legfontosabb,

Arnold is. Már csengettek, amikor én még mindig az egyik gépnél

ültem és az ajánlókhoz válogattam S. O. S.–ben képeket, aztán

Arnolddal együtt átsiettünk az aulán. Benyitottam a nyelvi előadóba,

és sűrű elnézést kérve az angoltanártól, a helyemre igyekeztem.

– Kicsaptak titeket? Enyém a főszerkesztő-helyettes pozíció? –

térdelt fel Kinga fél lábbal a székre, és fordult utánunk.

– Sajnálom – ráztam meg a fejem mosolyogva –, de minden

maradt, ahogy volt.

– Az meg hogy lehet? Lekésted a határidőt!

– Végül sikerült leadnom – vontam meg a vállam.

– Na, ez azért tényleg több a soknál! Te és Neményi azt hiszitek,

hogy mindent szabad? Én kidolgozom a lelkem, hogy minőségi és

professzionális munkát adjak le, te meg az utolsó pillanatban

összefirkantasz valamit, és ezzel el is van intézve! – háborgott Kinga.

– Hát, végül is igen – ismertem el.

Az egyetértésemmel csak azt akartam, hogy Kinga akadjon le a

témáról, de sajna fordítva sült el, ugyanis rám ordított, hogy ő erre

egyáltalán nem lenne büszke, és egyébként pedig ultrabénák a

cikkeim, nem is érti, hogy mit keresek a suliújságnál, amikor ő profi

és… És ekkor Mr. O’Realy tényleg megelégelte, hogy ezzel menjen

el az óra első fele, úgyhogy egy laza „Miss Rentai, Miss Szatmary”

szólítással a táblához parancsolt minket. A példafel-adatot Kinga egy

perc alatt megoldotta, és lenéző mosollyal nyugtázta, hogy én

mennyit bénázok. Kapott egy kisötöst, megvárta, hogy a tanár beírja,

aztán rántott egy nagyot a copfján, és peckesen a helyére ment. Én

még elszórakoztam a táblánál egy darabig, végül egy négyessel

ültem le.

Arnold mellettem olvasott, Virág a fejét a padra hajtva aludt, én

meg kis hezitálás után hátrafordultam.

– Kösz – néztem Cortezre, aki az ötletével most komolyan

kihúzott a bajból.

– Elfogadták? – emelte fel a fejét, egy pillanatra elszakadva a

mobilja kijelzőjétől.

– Aha – biccentettem, és a kezében tartott telefonra tévedt a

tekintetem. Fejjel lefelé is tisztán láttam. A háttérkép Viki volt.

Cortez észrevette, hogy nézem, ezért a kezével óvatosan eltakarta.

A mozdulat ösztönös volt, nem feltétlenül szándékos, de nekem

ennyi bőven elég volt. A jókedvem elszállt, és komótosan

visszafordultam. A padomhoz, az életemhez, a gondolataimhoz…

Mert bár nagyon-nagyon örültem, hogy Cortez újabban rendes

velem, a leglényegesebb dolgokon ez mit sem változtatott. Ettől még

van egy gyönyörű, menő, végtelenül kúl barátnője, aki ezentúl

nemcsak a tudatomban mosolyog vidáman, hanem Cortez

mobiljának a kijelzőjéről is. Óriási.

Ebédszünetben Virággal és Arnolddal az udvarra mentünk (vittük

a büfében vásárolt minyonokat és baracklevet is), és elfoglaltuk a

szokásos helyünket. A nap szépen sütött, úgyhogy csak a hátamra

terítettem a farmerdzsekimet, és a csoportokban ácsorgó diákokat

figyeltem.

– Sziasztok – jött oda hozzánk Karcsi, pár pillanatig tanácstalanul

ácsorgott, végül szorított magának egy kis helyet a pad szélén, és

félig leült.

A sulirádióból egy Blur-dal szólt (azt hiszem, a Song2), ezt

próbálták túlüvölteni a beszélgető diákok. Dorián egy dobozos

üdítővel érkezett az udvarra, de ahelyett, hogy odajött volna hozzánk,

intett Virágnak, és magához hívta.

– Nem baj, ha? – tápászkodott fel Virág, és tanácstalanul nézett

rám.

– Menj csak – bólintottam.

– Oksi.

A napszemüvegem mögül néztem utána, és kicsit furán éreztem

magam. Persze érthető, hogy totál szerelmes és emiatt minden percét

Doriánnal akarja tölteni, de eddig még nem nagyon volt olyan, hogy

Virág nélkül töltöm az ebédszünetet. Csendben nézelődtem, Arnold

és Karcsi a két oldalamon olvasott átszellemülten, Kinga az a-s

lányokkal alkotott csoportot tőlünk jobbra. Hangosan beszélgettek és

lesújtó pillantással illették a többi diákot. Mint egy csapat éhes hiéna,

prédára várva. Az árkádok alatt Cortezék négyese, pár idősebb

diákkal. Időnként fel-felröhögtek, ráadásul Zsolti a dal refrénjére

hangosan whoo-whoo-zott is, ami igazán elnyerte a kilencedikesek

tetszését, sugdolózva néztek a menő osztálytársaim felé. A következő

pillanatban felkaptam a fejem, mert a suli egyik ablakából kirepült

egy tolltartó, és hangos puffanással esett le a földre. Mindenki egy

emberként nézett oda. Az ablakban egy pillanatra láttam Robi fejét,

de aztán el is tűnt. Jól tette. Ugyanis infóra Tölgyessyn kívül Máday

is megérkezett a terembe. Jaj.

– Tisztelt 10/b! – nézett végig rajtunk dühösen. – Ebédszünetben

egy fém tolltartó repült ki a 12-es terem ablakából. A dobáló idejön.

Most!

Természetesen senki nem ment ki, úgyhogy Máday feje kezdett

vörösödni.

– Értem. Hát nekem így is jó. És mit szólnátok egy

tanulószobához délutánonként, egészen addig, amíg valaki nem

vállalja a felelősséget?

Na, ez már tényleg kiváltott némi reakciót. Sorban érkeztek a

felháborodott bekiabálások, mint pl. edzésem van (Kinga),

próbálnunk kell (Dave mint menedzser az egész banda nevében),

tanulnom kell, és jön a különtanár (Gábor), megrohad a farmomon a

négyórás eper (Virág), abszolúte nincs joga az iskolának tanítási időn

túl kényszeríteni a tanulókat a maradásra, sőt, bizonyos értelemben

ez kimeríti a túszejtés fogalmát. (Arnold. Erre sokan pislogva nézték,

de végül ráhagyták, mondván, hátha bejön.) Máday karba tett kézzel

bólogatott.

– Nos. Mivel ilyen elfoglalt osztályról van szó, javasolnám, hogy

a következő szünetben jelentkezzen a tolltartódobáló. Máskülönben

találkozunk utolsó óra végén – csapta össze a tenyerét, és kiment a

teremből.

Mivel Tölgyessy a legjobb fej tanár, természetesen azonnal átlátta,

hogy itt igen sok megbeszélnivaló akad, így közölte, hogy ad tíz

percet a helyzet tisztázására. És mi ki is használtuk.

– Idióták! – pattant fel Kinga vörös fejjel. Robi és Andris behúzott

nyakkal ült. – Mi a fenének kellett kidobni a tolltartót?

– Véletlen volt! – vágta rá Robi, de nem túl meggyőzően.

– Hogy történt? – kérdeztem, mert azért, ha falazni kell, legalább

tudjam a teljes igazságot.

– Robi volt – szólt automatikusan Andris. És meg sem lepődtem

azon, hogy vele egy időben Andris épp Robira kente. Ezek tényleg

nem normálisak.

A sztori kicsit homályosra sikerült, de a lényeg valami olyasmi,

hogy léggitároztak a teremben (nem, senki nem merte megkérdezni,

hogy miért), és egyiküket elkapta a hév, és a képzeletbeli színpadon

mindent összezúzott, végezetül pedig lerúgta a tolltartót az asztalról.

Ami kirepült a nyitott ablakon.

– Lerúgtad a tolltartót? – nézett Cortez totál hitetlenül. Azt

hiszem, ő sem nagyon tudta vizuálisan elképzelni, hogy mi történt.

– Ja. Metál volt – röhögött Andris.

Hát, ezután Cortezék baromi jól szórakoztak a történteken, így

arra jutottak, hogy ezért a poénért bevállalják a tanulószobát,

szerintük simán megérte.

– Örök hála – sóhajtotta Robi.

– Nem, nem és nem! – üvöltötte Kinga, aki a legrosszabbtól

tartott. Vagyis hogy ha Cortezék hallgatnak, akkor mindenki. Ami

egyenlő azzal, hogy suli után maradunk. Juj. – Térjetek már észhez!

– rikácsolta. – A következő szünetben megyek az igazgatóhelyettes

asszonyhoz, és elmondom, mi történt.

– Kinga, ne legyél spicli – szólt rá Zsolti, mire mindenki felé

ferdült.

– Spicli? Spiclinek nevezel, mert éppen programom van

délutánra? Mert a hülyeségetek miatt nem akarok itt ragadni? Mert

nem fogok más őrült viselkedése miatt itt rostokolni edzés helyett???

– A spicli az spicli. Tökmindegy, mit mondasz – rázta a fejét

Zsolti. Kinga tanácstalanul nézett körbe.

– Ki tart velem? Kinek fontos a szabad délután?

Annyira kínos csend következett, hogy szinte hallottam a saját

lélegzésem. Nem mertem ránézni, inkább az ujjaimat morzsoltam és

azt bámultam.

– Renáta? – kérdezte, én pedig zavartan felnéztem. A fenébe.

Kinga tőlem várja, hogy kiállják mellette.

– Én… – dadogtam. – Én csak akkor, ha mindenki – közöltem

végül.

– Elképesztően jellemtelen vagy, remélem, tudod! – fújtatott

Kinga, én meg nyitottam a szám, de mégsem szólaltam meg. Totál

kiakadtam rajta. Először is, mindenki hallgat, akkor miért én egyedül

vagyok jellemtelen? Másrészt meg nehéz ilyen helyzetben dönteni.

Mert oké, képtelenül gyerekes és meggondolatlan volt a tolltartó

sztori, de elárulni őket, az nagyon durva lenne. Viszont Kinga

érvelése is jogos, mert hát más hülyesége miatt miért szívnánk

mindannyian? Hjajj.

Úgy éreztem, ki kéne állnom Kinga mellett. De nem voltam benne

biztos, hogy az a helyes. Ha Andris és Robi lebukik, azért oltári nagy

letolás, intő és még ki tudja, mi vár rájuk. Ha hallgatunk, egy ideig

tanulószoba, aztán csitul a sztori. Kinga a terem közepén állt, dühös

arcán megvetés tükröződött, miközben kidagadtak az erek a

halántékán. Szinte robbant. Andris és Robi csendben ült a helyén,

mindkettő maga elé bámult, és bár irtóra „kemény rockerek”, látszott

rajtuk, hogy nagyon félnek Mádaytól és a rájuk váró ítélettől.

– Jó – bólintott Kinga mérgesen. – Elmentek a fenébe! – tárta szét

a karját tehetetlenül, és levágódott a számítógéphez. Óra végéig meg

sem mozdult, csak a monitort figyelte.

A csengetés szinte megváltásként érkezett, annyira nyomott volt

az egész óra, hogy elképesztő, ráadásul mindenki fejében kavarogtak

a gondolatok. Kinga felpattant a helyéről, szó nélkül kiment a

teremből, és becsapta maga mögött az ajtót.

– Most végünk – suttogta Andris rémülten.

– Nem – ráztam meg a fejem. Biztos voltam benne, hogy Kinga

nem árulja el őket.

És igazam lett. Máday nem jött a szünetben, legközelebb az utolsó

óra után (biosz, Zsolti felelt a baktériumokból, lesúgtam neki, kettest

kapott) jött fel hozzánk az igazgatóhelyettes. Nem volt vidám. Mi

sem.

– Rendben, akkor tehát el lehet kezdeni a házi feladatok

megoldását, csak nyugodtan, van időnk…

Jacques jelentkezett, és megkérdezte, hogy mi lesz a

szakkörökkel. Máday gúnyosan vigyorgott. Ez sosem jelent jót.

– A szaktanárok értesültek arról, hogy a probléma megoldásáig

nélkülözni kényszerülnek néhány diákot. Most pedig kezdhetitek a

munkát, mert mielőtt elmentek, ellenőrzöm.

Ezzel Máday otthagyott minket a teremben. A folyosó egyre

csendesebb lett, végül teljesen kihalt. Mindenki hazament. Mi,

tizenketten azonban maradtunk.

– Kinga – suttogtam, de mivel úgy tett, mintha nem hallaná,

megismételtem, kicsit hangosabban.

– Mi az? – fordult felém. Ha a tekintetével ölni tudna… Akkor jaj

nekem.

– Menj! – bólintottam.

– Mi van?

– Siess, lekésed az edzést.

– Mégis hogy mehetnék el? Máday visszajön…

– Majd megmondjuk, hogy… – kerestem a szavakat, de

rögtönzésből nem vagyok túl jó.

– Megmondjuk, hogy anyukád jött érted – vágta rá Dave. Kinga

hezitált kicsit, aztán bólintott. Egy pillanat alatt felpattant,

összerámolta a cuccait és köszönés nélkül kiviharzott a teremből.

Körülbelül egy perc telt el, amikor újra kinyílt az ajtó. Én azonnal

eldugtam a Csillagport, Ricsi a zsebébe rejtette a zenelejátszóját,

Virág a pad alá rakta Dave mobilját (amin addig farmozott), Jacques

összegyűrte a keresztrejtvényét, szóval mindenki kapkodva befejezte,

amivel addig lekötötte magát. Legnagyobb meglepetésünkre Kinga

jött vissza.

– Mi az? – néztem rá kérdőn.

– Ma kedd van – szólt unottan. – Nincs is edzésem. Összesen

három összegyűrt alufólia labda repült felé, és kapott egy diszkrét

kiröhögést is.

– Na és? Miért nem léptél le? – csodálkozott Zsolti. Kinga vágott

egy gúnyos grimaszt

– Mi közöd hozzá? És különben is, kész vagy már a matekkal???

– Hagyjál már!

– Kezdj neki!

– Szállj már le rólam!

Ők így jól elvoltak, miközben mindenki előszedte az unaloműző

zenelejátszót, telefont, PSP-t meg ilyeneket. Andris és Robi csendben

ültek a helyükön, egyikük sem csinált semmit, csak a padot

bámulták. Azt hiszem, komoly lelki teher lehetett nekik, hogy

miattuk ilyen helyzet alakult ki, de azért ez az ön-marcangolás már

több volt mint egészséges.

– Hé! – szólt rájuk Cortez, mire mindketten bágyadt arccal néztek

fel. – Az oké, hogy itt szívunk délután. De miért nem csináltok

valami hangulatot? Tévé? Film? Zene? Most üljünk itt csendben?

Ez őrülten jó fej dolog volt Corteztől, a két kocka rögtön

feldobódott. Végre megértették, hogy nem neheztelünk rájuk, sőt.

Valamilyen szinten jó poén volt a tanulószoba. Mondjuk, én tényleg

megcsináltam a házikat, de a többiek például kábeltévét néztek. e

Máday ötkor jött fel, szúrópróbaszerűen ellenőrzött pár füzetet, aztán

utunkra engedett. Mielőtt eljöttünk, újra megkérdezte, hogy nincs-e

valami mondanivalónk. Nem volt.

Suliújság: 5/5 – elfogadták a cikkem. Huh. e

Dorián: 5/2 – nem tudom, a mai beszólása kicsit furán jött ki.

Tanulószoba: 5/4 – nem volt vészes, ráadásul kiderült, az

osztályközösség igen jó.

Sims: 5/3 – totál elhanyagoltam a játékot, este benéztem félórára,

de ez az idő semmire sem elég. e

Virág: 5/4 – este kivittük megsétáltatni Doriánt (mármint a

kutyát), és közben elég sokat beszélgettünk. Illetve leginkább ő

áradozott Doriánról (az emberről, nem a kutyáról), hogy milyen

menő meg hogy mennyire szép a haja. Nem is tudom. Mindegy,

Virág lelkes.

Honfoglaló: 5/3 – Arnold elvert. Nagyon. e

Szeptember 30., szerda

Reggel észrevettem, hogy megint gyűlnek a pattanások a fejemen,

úgyhogy kisebb hisztin estem túl. Anyu még otthon volt, és

megpróbálta kamaszkezelő könyvből kilesni, hogy ilyenkor mi a

teendő.

– Iskola után elmegyünk és veszünk egy új krémet – mondta. –

Láttam a reklámban, hogy a kislánynak estére el is tűnt,

kipróbálhatnánk azt a fajtát.

– A reklámban lévő lány legalább húszéves, és sosem volt ilyenje!

– mutattam a homlokomon lévő dudorra.

– Minden kamasz pattanásos!

– Láttam olyat, aki nem – vágtam rá, és eszembe jutott Viki

arcbőre. Na, neki természetesen tök jó bőrtípusa van, miért is ne

lenne? e – Egyébként suli után tanulószoba van, úgyhogy mindegy.

– Ó, igen, hogyne. A kis barátaid komiszsága miatt – kuncogott

anyu. Akartam mondani, hogy a 21. században nem használjuk

nagyon a „komisz” jelzőt, de mivel annyira jól szórakozott rajta, így

inkább nem szóltam.

Virág a kapuban várakozott, szemébe fésült haja alól bánatosan

nézett ki, így gondoltam, valami gáz van.

– Szétmegy a fejem – kezdte.

– Megint? – néztem rá furán, mert az utóbbi időben rengeteget

panaszkodott fejfájásra.

– Ühüm, így keltem. Anyu délután visz is dokihoz.

– Szerintem ez jó ötlet. Nem árt kivizsgálni – bólintottam.

– Virág, Reni! – szólt ránk élesen Máday, amint beléptünk az

aulába. Mindketten megtorpantunk. – Mondanivaló? – húzta össze a

szemöldökét az ig. helyettes.

– Semmi – ráztuk meg a fejünket. – Ja, de! – indult el Virág, és a

zsebében kutakodott. Végül előrántott egy minire összehajtott

papírlapot, amit Máday egy csomó ideig bontogatott ki.

– Délután orvoshoz kell mennem, ezt anya írta, kikérő… – Na

persze! Remélem, tudod, hogy mindjárt felhívom édesanyádat, és jaj

neked, ha ez nem igaz!

– De igaz! Most is fáj a fejem. Itt! – mutatta meg Virág pontosan,

hogy hol fáj a feje. Máday, mivel nem orvos, csak a fejét csóválta.

– Érdekes, mennyi szülői kikérő került elő mára a 10/b-ből.

Edzés, orvos, hegedűverseny…

– Hegedűverseny? – kérdeztem csodálkozva.

– Igen. Nagy Zsolt hegedül, nem?

– De! Igazi virtuóz – bólogattam, és alig tudtam visszatartani a

nevetést. Ki talál ki ekkora hülyeséget? e

Aztán hamar kiderült, hogy sokan. Összesen öten maradtunk a

tanulószobán, úgy tűnt, a szerda délután sokaknak fontos. A zenész

négyest kikérték a szülők, elképesztő indokokkal. (Dave például

állítólag japán nyelvtanfolyamra sietett. Tiszta hülye. e ) Virág

tényleg dokihoz ment, Kinga edzésre, Gábor pedig állatorvoshoz

(elmondása szerint Dopi, a kutyája lenyelt valamit???). Úgyhogy a

nap végén csak Andris, Robi (ők vezekelnek), Jacques (ő élvezi a

tanulószobát), Arnold és én maradtunk. Mondjuk, a leckéket

megcsináltuk negyedóra alatt, úgyhogy ötig scrabble-öztünk.

Hazaérve elég fáradt voltam, kimerített a duplamatek, amin

Gazdag könyörtelenül feladatokat oldatott meg velünk a táblánál,

meg a tanulószoba is elég uncsi volt a többiek nélkül, úgyhogy

eldöntöttem, nem megyek fel a netre, hanem vacsoráig olvasok. A

Csillagporral a kezemben lehuppantam a babzsák fotelembe, de alig

két oldalt olvastam, amikor valahol a táskám mélyén felcsendült az

AFC-től a Bárhogy szeretnéd. Virág mindig átállítja a

csengőhangom, és így sosem tudom, hogy mire csörög, de a kijelzőn

megjelent a „felfelé nézek emósan, a szám elé tartott kezemmel”

képe, úgyhogy azonnal felvettem.

– Reni!!! – kiáltotta olyan szomorúan, hogy egy pillanatra

meghűlt bennem a vér. – Megtörtént, amitől a legjobban rettegtem! –

mondta, én pedig összeráncoltam a szemöldököm.

– Pete Wentz a városban volt, és nem tudtál róla, mert nem volt

elérhető a Twitter? – kérdeztem, mert azt hiszem, ez Virág

legnagyobb félelme.

– Nem, nem ez, a másik – szipogta.

– Ó! – gondolkoztam. – Neee! Találkoztál végre AFC Tomival, és

nem adott autogramot?

– Nem, nem – vágott közbe.

– Hát, izé. Akkor nem tudom – szóltam furán. Virágnak ezek a

félelmei, nem tippeltem tovább.

– Szemüveges let-tem, brühü! – zokogta, én meg ösztönösen a

szám elé kaptam a kezem.

– Nee!

– De igen! Utálom! Fúúúúj! Most hogy nézek ki? Vááááá!

Oké, úgy tűnt, Virágnak szüksége van rám, úgyhogy letettem a

telefont és lerohantam.

– Reni, félóra, és kész a vacsi.

– Ööö – néztem anyura, aki valamit kavargatott. Káposztának

tűnt. Talán dinsztelte. – Krízishelyzet, át kell mennem Virághoz.

– Jaj, ugye nincs semmi baj? – nézett rám riadtan.

– Hát. Nincs, de Virág világában ez elég nagy katasztrófa.

Szemüveges lett.

– De bájos! – mosolygott anyu. Hát, nem tudom. Azért szerintem

ennél kicsit többről van szó. Mindegy, átrohantam.

Virág anyukája azonnal ajtót nyitott, szerintem ott állt, és várt.

– Hogy van? – érdeklődtem.

– Már szétdobálta a párnáit, ötször becsapta az ajtaját, és letépett

két plakátot a faláról – sorolta. Juj.

Virág tényleg rémes állapotban volt, amikor bementem a

szobájába, éppen egy párnába temette a fejét és folyamatosan

hisztizett.

– Virág? – kérdeztem elég bátortalanul.

– Jaj, Reni – ült fel és szomorúan nézett rám. – Ez szörnyűűűű –

mondta nagyon durcásan, és az asztala felé bökött. Ott volt a tettes.

Óvatosan felemeltem a fekete keretes szemüveget, amin apró

strasszkövek voltak, és néztem egy darabig.

– Na, mutasd – nyújtottam felé.

– Nem! Nem hordom!

– Csak próbáld fel?

– Nem!

Körülbelül tíz perc múlva Virág mégis felvette, és egyáltalán nem

állt rosszul neki. Sőt, tulajdonképpen egy pillanat alatt megszoktam.

– Csak azért mondod, hogy ne sírjak – szipogta.

– Nem, tényleg nem!

– A szemüvegesek bénák, nyomik, csúnyák… Most hogy nézek

ki?

– Virág, ez csak egy szemüveg. Szerintem klassz és illik hozzád,

és egyébként is! A szemüvegesek nem nyomik! – magyaráztam. Jó,

persze általánosban volt egy szemüveges osztálytársam, akit

pápaszemnek, hemüvegnek, majd később Harry Potternek csúfoltak,

de azért gimiben ez már csak nem fordul elő… Vagy nem tudom.

Igaz, hogy Karcsit is így nevezik egyesek.

– Mondj egy menő szemüveges embert! – duzzogott tovább.

– John Lennon – vágtam rá habozás nélkül. Virág fintorgott,

úgyhogy ezek szerint egy menőbbet várt. Na, de ki menőbb John

Lennonnál? Majd megkérdezem a nyugdíjas klubban, ahová az

ízlésemmel simán bekerülnék. – Ööö, van az a tag abban az

együttesben… – próbálkoztam. Sajna nem jutott eszembe több, így

Virág nem igazán tudta, hogy kire gondolok, de mindegy.

Nagyjából sikerült lenyugtatnom Virágot, olyanokat mondtam,

mint pl. legyen büszke a szemüvegére, mert jól áll neki. Meg hogy

tökre intellektuel benne. Ezt nem tudta, mit jelent, de azt mondta, tök

jól hangzik. e Meg még azt is mondtam neki, hogy jól elrontotta a

szemét a hajával, úgyhogy ne nagyon fésülje úgy, nehogy tovább

romoljon. Aztán a neten kerestem hírességeket szemüvegben, és

mivel nagyon-nagyon sokat találtam, Virág végül megbarátkozott a

dologgal. Viszont közölte, hogy Dorián előtt nem hajlandó viselni.

Tanulószoba: 5/3 – semmi extra.

Virág szemüvege: 5/4 – nekem tökre tetszik, remélem, azért

hordani fogja.

Csillagpor: 5/5 – én vagyok Yvaine, Cortez pedig Tristan! e

MySpace: 5/1 – felkerült Cortezék oldalára egy csomó új kép a

próbákról. Asszem, nagyon nem kedvelem Vikit. e

Holnap rajz: 5/1 – no comment.