Maggie stiefvater 3.( Öröké) 11-20. fejezet

Tizenegyedik fejezet

Grace

A MIKOR ELŐSZÖR változtam farkassá, nem tudtam a legfontosabbdolgot a túlélésről.

 Amikor először jöttem el a falkába, az ismeretlen dolgok jócskánfelülmúlták azokat, amelyeket ismertem: nem tudtam, hogyan vadásszak, hogyan találjam meg a többi farkast, ha eltévedtem, hol aludjak.

 Nem tudtam szólni a többiekhez. Nem értettem a gesztusaikat és a ké- pek özönét, amelyeket használtak.De ezt tudtam: ha átadom magam a félelemnek, meghalok.

Először azt tanultam meg, hogyan találjam meg a falkát. Véletlenvolt. Egyedül, éhesen és olyan ürességgel, amelyet az evés nem töltöttki, hátravetettem a fejemet kétségbeesésemben, és belevonítottam a hideg sötétségbe. Inkább jajgatás volt, mint farkasüvöltés, tiszta és magá-nyos. Visszaverődött a közeli sziklákról.

És néhány pillanat múlva meghallottam a választ. Csaholó vonításvolt, de nem tartott soká. Majd egy másik. Beletelt pár másodpercbe,míg rájöttem, hogy a válaszomra vár. Újból felvonítottam, és a másik farkas ezúttal azonnal felelt rá. Még nem fejezte be az üvöltést, amikor egy másik is rákezdte, aztán egy újabb. Hogy visszhangzott-e az üvölté-sük, nem hallottam, messze voltak.

De a távolság semmi volt. Ez a test sosem merült ki.

 Megtanultam hát, hogyan találjam meg a többi farkast. Csak napok alatt értettem meg a falka működését. Volt egy nagy, fekete farkas, Láthatóan ő volt a vezér. Legerősebb fegyvere a tekintete volt:metsző pillantása képes volt a földre küldeni bármelyik falkatagot, kivéve egynagy, szürke farkast, akit szinte ugyanennyire tiszteltek. Ő csak hátracsapta a fülét, leeresztette a farkát, kissé tisztelettudóan.

 Tőlük tanultam meg a dominancia nyelvét. Fogak kivillantva. Hátr ahúzott ajkak. A háton felálló szőr.

És a falka legalacsonyabb rangútagjaitól megtanultam a behódolást.Has az ég felé, lesütött szem, az egész test a földön, hogy kicsinek látsszon.

A legutolsó farkast, egy beteges, csipás állatot mindennap emlékeztették, hogy hol a helye. Acsarkodtak rá, a földre szorították, utoljára kellett ennie. Azt hittem, hogy a legalacsonyabb rendűnek lenni rossz,de volt valami rosszabb: ha rá sem hederítettek valakire.

 Volt egy fehér farkas, aki a falka szélén állt. Láthatatlan volt. Nemhívták játszani, még a falka szürkésbarna bohóca sem. Pedig még a madarakkal is játszott, csak a nősténnyel nem. Sosem. A vadászatok alattsem volt jelen, bizalmatlanok voltak vele, észre sem vették. De nemvolt teljesen igazságtalan, ahogy a falka kezelte: úgy tűnt, nemcsak én,de ő sem beszéli a falka nyelvét. De lehet, hogy túl jóindulatúan ítéltemmeg. Valójában mintha nem vesződött volna azzal, hogy felhasználja, amit tudott. Titkok voltak a szemében.

 Amikor egyetlenegyszer láttam, amint egy másik farkassal érintk ezik, akkor épp a szürke farkasra vicsorgott, aki viszonzásul megtámadta. Azt hittem, megöli.

 De a nőstény erős volt. Dulakodás támadt a páfrányosban, és a végéna mókamester avatkozott be a verekedő farkasok közé állva. Szerette anyugalmat. Amikor a szürke farkas végül megrázta magát, és elkoco-gott, a barnásszürke a fehér farkashoz fordult, és kivillantotta a fogait.Figyelmeztette a nőstényt, hogy a harcnak ugyan véget vetett, de őt semakarja a közelben tudni.

Ezek után úgy döntöttem, nem leszek olyan, mint ő. Még az ó meg a farkassal is jobban bántak. Ebben a világban nem volt helye a kívülállóknak. Így aztán a fekete alfa hímhez kúsztam. Próbáltam visszaemlé-kezni mindenre, amit tanultam. Amire nem emlékeztem teljes egészé- ben, azt megsúgták az ösztöneim. Hátracsapott fülekkel, elfordított fejjel lekuporodtam. Megnyaltam az állát, és bebocsátásért esedeztem afalkába. A mókamester figyelt minket; felé pillantottam, és gyors farkasmosolyt villantottam rá, épp csak hogy lássa, összeszedtem a gondolataimat, és sikerült egy képet küldenem: a saját alakomat, amint a falkávalfutok, játszom, segítek vadászni.

 A fogadtatás olyan heves volt, mintha már vártak volna rám. Rájöttem, hogy a fehér farkast azért utasították el, mert ő akarta így.

Megkezdődtek a tanulmányaim. Miközben körülöttünk kibomlott a tavasz, és olyan édes virágok nyíltak, hogy már -már rothadásszaguk volt, a föld pedig meglágyult és nedvessé vált, a falka kezelésbe vett. Aszürke farkas megtanított, hogyan osonjak a zsákmány közelébe, hogyan fussak körbe, és kapaszkodjam a szarvas orrába, míg a többiek oldalról támadnak rá. A fekete alfa hím megtanított szagnyomokat követni a területünk határáig. A mókamestertől megtanultam, hogyan ássamel az élelmet, és jelöljem meg az üres rejtek -helyet. Különös örömet leltek a tudatlanságomban. Sokkal azután, hogy megtanultam, hogyanhívják egymást játszani, eltúlzott, játékos meghajlásokkal hívtak: a kö-nyöküket a talajra eresztették, a farkukat pedig magasra csapva csóválták. Amikor már majd megtébolyodtam az éhségtől, sikerült egyedül elcsípnem egy egeret, ők pedig ott szökdécseltek körülöttem, és úgy ünnepeltek, mintha rénszarvast fogtam volna. Amikor lehagytak vadászatközben, visszajöttek hozzám egy darab hússal, ahogy egy kölyöknek hozták volna. Sokáig csak a kedvességük tartott életben.

 Amikor összegömbölyödtem az erdő talaján, és remegő testtel, halkan sírtam, és a bensőmet széthasította a lány, aki bennem élt, a fark a sok figyeltek, vigyáztak rám, bár nem tudtam biztosan, mitől kellenemegvédeniük. Mi voltunk a legnagyobbak az erdőben, eltekintve a szarvasoktól, és még értük is órákig kellett futnunk.

És futottunk. A területünk hatalmas volt. Eleinte végtelennek tűnt.De mindegy, milyen messzire űztük a zsákmányt, kerültünk egyet, ésvisszatértünk ugyanahhoz az erdősávhoz, a hosszú, lejtős tala

 jon nőtt,sápadt kérgű fákhoz.Otthon. Tetszik?

 Vonítottam éjjel, amikor ott aludtunk. A kielégíthetetlen éhség felduzzadt bennem, miközben az agyam gondolatok után kapdosott, amelyek nem illettek a fejembe. Az üvöltésem felébresztette a többieket, ésegyütt énekelve figyelmeztettük a világot a létezésünkre, sírtunk azokérta falkatagokért, akik nem voltak velünk.

Folyton őrá vártam.

Tudtam, hogy eljön, de azért üvöltöttem, és amikor üvöltöttem, atöbbi farkastól megkaptam az ő képeit: karcsú, szürke, sárga szemű.Visszaküldtem a saját képeimet egy farkasról az erdő szélén, aki némán,óvatosan engem figyelt. A képek, amelyek tiszták voltak, akár a vékonylevelű fák előttem, még jobban sürgettek, hogy találjam meg őt, de nemtudtam, hogyan kezdjek hozzá a keresésh ez.

És nem csak a szeme kísértett. A pillantása kijárat volt egy másik, majdnememlékbe, majdnem-képekkel, saját magam majdnemvál -tozataival, amelyeket képtelen voltam utolérni, mert ravaszabbak voltak a leggyorsabb szarvasnál. Azt hittem, éhen veszek attól, hogy annyiraakarom, bármi is volt az.

Megtanultam túlélni farkasként, de azt még nem tudtam, hogyan éljek úgy, mint egy farkas.

Tizenkettedik fejezet

Grace

EGY DÉLUTÁNON VÁLTOZTAM ÁT.„Egy” délutánon, mert egyáltalánnem volt időérzékem. Fogalmam sem volt, hogy mikor voltam utoljárateljes egészében önmagam Ben Pecaboltjában. Csak azt tudtam, hogyamikor magamhoz tértem, Isabelék házának közelében voltam, a gazzal benőtt kis udvarban. Az arcom a nedves porba nyomódott, amely a jónéhány hónapja látott, színes mozaikot fedte. Elég sokáig feküdtem ott,hogy a kőkockák belenyomódjanak az arcomba. Alattam a tavon velősmegjegyzésekkel cseréltek eszmét a kacsák. Felálltam, próbálgattam alábamat, és lesöpörtem magamról a legtöbb port és ragacsos levéldar abokat.

 – Grace– mondtam. A kacsák abbahagyták a hápogást.

 Hihetetlenül elégedett voltam magammal, hogy emlékszem a nevemre. Farkasként drasztikusan lesüllyedtek a csodák iránti elvárásaim. Az,hogy hangosan kimondtam, azt is bizonyította, hogy eléggé ember vagyok, és megkockáztathatom, hogy Culpeperék házához menjek. A naprám talált a faágak között, és melegítette a hátamat, ahogy a fák közöttlopakodtam. Megnéztem, hogy biztosan üres-e a kocsibejáró– végtéremeztelen voltam aztán futásnak eredtem az udvaron át a hátsó ajtóhoz.

Amikor Isabel legutóbb ide hozott, a hátsó ajtó nem volt bezárva,emlékeztem, hogy meg is jegyeztem. Isabel azt felelte, nem emlékszem,hogy valaha is bezártam volna.

 Ma is elfelejtette.

Óvatosan benyitottam, és megtaláltam a telefont a makulátlan, rozsdamentes acél konyhában. Az étel illata annyira kínzó volt, hogy egy pillanatig csak álltam ott, a kagylóval a kezemben, csak aztán ütöttem be a számot.

Isabel rögtön felvette.

 –Szia!– szóltam bele.

 – Én vagyok. A házatokban. Senki nincs itthon.

Felmordult a gyomrom. A kenyértartót méregettem, valami péksü-temény csomagolása kandikált ki belőle.

 – Ne mozdulj!– mondta Isabel.

– Jövök

Fél óra múlva Isabel az apja kitömött állatai között talált, a régi ruháiban, brióst rágcsálva. A szoba valójában elképesztő volt a maga ré-misztő módján. Először is hatalmas volt: két emelet magas, homályos,akár egy múzeum, és kábé olyan hosszú, mint amilyen széles volt a szü-leim háza. És tele volt több tucat kitömött állattal. Feltét eleztem, hogyTom Culpeper lőtte mindet. Legális egyáltalán rénszarvasra vadászni?Egyáltalán élnek rénszarvasok Minnesotában? Ha valaki láthatta volnaőket, az én voltam. Talán inkább vehette őket Isabel apja. Elképzeltem,ahogy munkásruhába öltözött fickók kipakolják ide az állatokat, hung

arocellbe csomagolt aganccsal.

Isabel mögött hangosan csapódott be az ajtó, visszhangzott, akár egytemplomban, a cipősarka kopogott a padlón. A léptek visszhangja tovább fokozta a templomszerű csend élményét.

 – Szörnyen boldognak látszol– szólt Isabel, mivel még mindig arénszarvasra mosolyogtam. Megállt mellettem.

 – Jöttem, ahogy tudtam.Látom, megtaláltad a szekrényemet.

 – Igen – feleltem.

 – Köszönöm.

 Megcsippentette a póló egyik ujját, egy régi sárga póló volt, amelyena SANTA MARIA AKADÉMIA felirat állt.

 – Ez a cucc szörnyű emlékeket idéz fel. Akkoriban Isabel C. voltam,mert a legjobb barátnőmet is Isabelnek hívták. Isabel D-nek. Öcsém,mekkora szemét volt!

 – Ha netán átváltoznék, nem akarok tönkretenni valami jobb darabot.

 – Végignéztem rajta, borzasztóan örültem, hogy látom.

 Akármelyik más barátom megölelt volna ilyen hosszú távollét után.De nem gondoltam, hogy Isabel bárkit is ölelgetett volna bármilyen kö-rülmények között. A gyomrom összeszorulva emlékeztetett, hogy talánnem leszek olyan sokáig Grace, mint reméltem. Megkérdeztem: – Ezt mind apukád lőtte?

 Isabel grimaszolt.

 – Dehogy! Némelyiket szerintem halálra leckéztette.

 Sétáltunk pár lépést, és megálltam egy üvegszemű farkas előtt.

 Vártam az iszonyatot, de nem jött. Kicsi, kerek ablakokon szűrődött be a fény, fénykörökbe vonva a kitömött farkas mancsait. A farkas összezsugorodott, poros volt és a bundája fénytelen, nem úgy nézett ki,mintha valaha élt volna. A szemét valami gyárban készítették valahol,és nem mondott semmit arról, hogy ki lehetett, állat vagy ember.

 – Kanada– mondta Isabel.

– Megkérdeztem. Nem Mercy Falls-i farkas. Nem kell így bámulnod. Nem voltam biztos benne, hogy hiszek neki.

 – Hiányzik Kalifornia? – kérdeztem.

 – Meg Isabel D.?

 – Igen– felelte, de nem fejtette ki bővebben.

 – Felhívtad Samet?

 – Nem vette fel.

– A telefon rögtön hangpostára kapcsolt, valószínű-leg megint hagyta lemerülni. És a házban sem vette fel senki. Próbáltammegakadályozni, hogy az arcomon csalódottság tükröződjön. Isabelnem értette volna, és pedig nem akartam megosztani vele a bánatomat.

 – Nekem sem– mondta Isabel.

 – Hagytam neki üzenetet a munkahelyén.

  – Köszi – mondtam. De igazság szerint nem éreztem magam nagyon Grace-nek. Az utóbbi időben hosszabb ideig is ember maradtam, többnyire kínos módon zátonyra futva ismeretlen fák között, de még mindignem tovább egy óránál. Néha még addig sem voltam ember, hogy való- ban felfogjam a változást a farkas agyammal. Fogalmam sem volt,mennyi idő telt el.

 A napok némán masíroztak el mellettem…

 Megcirógattam a farkas orrát. Poros volt és kemény, mintha egykönyvespolcot simogattam volna. Azt kívántam, bár Beck házában lennék, és Sam ágyában aludhatnék. Vagy a saját házunkban, arra készü-lődve, hogy befejezzem a suli utolsó hónapját. De a legnagyobb gondom épp az volt, hogy farkassá változom, s minden egyéb aggodalmam

eltörpült e mellett.

 – Grace– szólalt meg Isabel.

 – Apám próbálja rávenni egy képviselő barátját, hogy segítsen feloldani a farkasok védelmét. A levegőből akar vadászni rájuk.

Ismét megcsavarodott a gyomrom. A gyönyörű, keményfa padlón akövetkező állathoz léptem, egy fantasztikusan hatalmas nyúlhoz, amelyugró mozdulatba dermedt. Pókháló volt a hátsó lábai között.

 TomCulpeper– még mindig üldöznie kell a farkasokat? Nem hagyja abba?

De tudtam, hogy nem. Az ő agyában nem bosszú volt ez, hanem megelőzés. Jogos elégtétel. Becsületbeli ügy. Meg akart óvni másokat attól,hogy ugyanolyan sorsra jussanak, mint a fia. Ha nagyon-nagyon akartam, megértettem a nézőpontját, és akkor Isabel kedvéért vagy két másodpercig nem úgy gondoltam rá, mint egy szörnyetegre.

 – Ugyanolyan vagy, mint Sam!– csattant fel Isabel.

 – Mintha nem is érdekelne! Nem hiszel nekem?

 – Dehogyisnem – feleltem. A tükörképünket figyeltem a fénylő fafelületen. Figyelemre méltóan jó volt látni a homályos, hullámzó, emberitükörképemet. Vágyódni kezdtem a kedvenc farmerom után. Felsóhajtottam.

 – Csak kicsit unom már az egészet. Túl sok mindennel kell egyszerre foglalkoznom.– De ettől még foglalkozni kell vele. Nem érdekel, hogy tetszik -e vagy sem. És Samnek van gyakorlati érzéke a… – Isabel elhallgatott. Láthatóan Samnél bogarasabb embert el sem tudott képzelni.

 – Tudom, hogy foglalkozni kell ezzel– mondtam fáradtan. A gyomrom ismét összerándult.

 – El kell költöztetnünk őket, de pillanatnyilag nem tudok ezen gondolkodni.

 – Elköltöztetni?

Lassan a következő állathoz léptem. Valami lúdféle volt, kiterjesztettszárnyakkal futott. Valószínűleg földet érés közben akarták megörökí-

teni. A ferde, délutáni fény játszott velem, és a lúd fekete szeme mintharám kacsintott volna.

 – Nyilvánvaló, hogy el kell őket távolítani apád elől. Nem fogja abbahagyni. Kell,hogy legyen egy biztonságosabb hely.

 Isabel felnevetett, a rövid kacaj inkább szisszenés volt, mint a vidámságjele.

 – Imádom, hogy két másodperc alatt előjössz egy ötlettel, miközben Sam meg Cole két hónapja nem képes kitalálni semmit.

 Ránéztem. Fél szemöldökét felhúzva, gúnyosan pillantott rám. Való-színűleg a csodálatát próbálta kifejezni.

 – Hát, lehet, hogy nem működne. Egy falka vadállatot elköltöztetni…

 – Lehet, de ez legalább egy ötlet. Jó látni, hogy valaki használja azagyát.

Fintorogtam. Néztük a ludat. Nem kacsintott újra.

 – Fáj?– kérdezte Isabel.

Rájöttem, hogy a bal kezemet nézi, ami teljesen magától az oldalamhoz nyúlt.

 – Csak egy kicsit– hazudtam. Nem vetette a szememre a hazugságot. Mindketten összerezzentünk, amikor Isabel telefonja megcsörrent.

 – Téged keresnek  – mondta, még mielőtt kivette volna. A kijelzőre pillantott, aztán átadta a telefont.

Megrándult a gyomrom. Nem tudtam, hogy a bennem lakó farkastól,vagy a hirtelen támadt, megmagyarázhatatlan idegességtől.

Isabel a karomra csapott, a bőröm bizsergett az érintéstől.

 – Mondj valamit!

 – Szia– mondtam. Inkább recsegtem.

 – Szia– felelte Sam alig hallható hangon.

 – Hogy vagy?

 Nagyon jól érzékeltem, hogy Isabel ott áll mellettem. A lúd felé fordultam. Az megint kacsintott. A bőröm mintha nem is a sajátom lett

volna.

 – Már jobban.

 Nem tudtam, mit kellett volna mondanom két percben két hónap távollét után. Nem akartam beszélgetni. Hozzá akartam bújni és elaludni.És mindennél jobban akartam látni őt, látni a szemében, hogy ami kö-zöttünk volt, az valóság, és ő nem idegen. Nem akartam nagy gesztusokat, választékos párbeszédet– csak tudni akartam, hogy van valami,ami még ugyanaz, annak ellenére, hogy minden más megváltozott. Hirtelen haragudni kezdtem az idétlen telefonra, a bizonytalan testemre, afarkasokra, akik megalkottak és tönkretettek.

 – Jövök – mondta.– Tíz perc.

Azépp nyolc perccel lesz késő. Sajogtak a csontjaim.

 – Nagyon… – elhallgattam, hogy összeszorítsam vacogó fogaimat.Ez volt a legrosszabb, amikor tényleg kezdett fájni, de tudtam, hogy ké-sőbb sokkal fájdalmasabb lesz.– …szeretnék inni egy kakaót, ha visszajövök. Hiányzik a csoki.

 Sam halk hangot hallatott. Tudta, és ez jobban fájt, mint az átváltozás, hogy tudja.

 – Tudom, hogy nehéz. Gondolj a nyárra, Grace! Emlékezz, hogy elmúlik.

 Égett a szemem. A vállam összegörnyedt, hogy megvédjen Isabeltől.

 – Most akarom, hogy elmúljon– suttogtam, és iszonyú érzés volt be-ismerni. Sam megszólalt:

 – Te…

 – Grace! – sziszegte Isabel, a kezemből kikapva a telefonját.

 – Elkell menned. Hazajöttek a szüleim!

 Összecsapta a mobilt, miközben a szomszéd szobából hangokat hallottam.

 – Isabel!– csendült fel Tom Culpeper hangja a távolból. Belül a testem nyúlt és hasadozott. Szerettem volna összegömbölyödni.Isabel egy ajtó felé penderített, én bebukdácsoltam egy másik szobába.

 – Befelé! Csend legyen! Majd én elintézem.

 – Isabel – ziháltam én nem tudok…

 A helyiség másik végében puskalövésként nyílt ki a nagy, régi zár,és ugyanebben a pillanatban Isabel az orromra vágta az ajtót.

Tizenharmadik fejezet

Isabel

EGY PILLANATIG NEM TUDTAM,hogy apám látta-e Grace-t. Kócosvolt, és a pillantása sokkos, vagy meglepett, vagy valami más, leplezetlen érzéssel teli. Olyan erővel vágta ki az ajtót, hogy az a falnak csapó-dott, és vissza. A rénszarvas megrázkódott, azt hittem, feldől. Nemgondoltam még rá, hogy milyen szenzációs látvány lenne, ha a kitömöttállatok elkezdenének felborulni, mint a dominó. Apám még azután isreszketett, hogy a rénszarvas megnyugodott.

Dühösen néztem apámra, hogy leplezzem a nyugtalanságomat.

 – Hát ez drámai volt.

 – A zongoraszoba a

 jtajának támaszkodtam. Reméltem, hogy Grace semmit nem tör el odabent.

 – Hála istennek – szólalt meg az apám, mintha semmit sem mondtam volna.

 – Mi a francért nem vetted fel a telefonodat?

Hitetlenkedve néztem rá. Elég gyakran hagytam, hogy a szüleim hí-vásait a hangposta vegye fel. Én hívtam őket vissza.

Végül. Nem kellettvolna gyomorfekélyt kapniuk attól, hogy ma nem vettem fel őket.

Anya is bejött a szobába. A szeme véreres volt, a sminkje meg egykisebb katasztrófa. Belegondolva, hogy nála a könnyes szem általábandivat kiegészítő, le voltam nyűgözve. Azt hittem, a zsaru miatt van, akimegállított, de nem tudtam elképzelni, hogy anya azon kiakad.

Gyanakodva megkérdeztem:

 – Anya miért sír?

Anyám hangja szinte vicsorgásnak hatott.

 – Isabel, nem véletlenül kaptál mobiltelefont!

 Kétszeresen is le voltam nyűgözve. Jó neki. Általában hagyta, hogyapám mondja a jobb sorokat.

 – Hol van a készülék jelen pillanatban? – kérdezte apám.

 – Jézusom – feleltem.

 – A készülék jelen pillanatban a táskámban van.Apám anyámra pillantott.

 – Mostantól elvárom, hogy vedd fel – mondta.

 – Hacsak nem vagyórán, vagy nem hiányzik egy végtagod, azt akarom, hogy ha látod, hogymi hívunk, emeld fel a telefont, és tartsd a füledhez! Vagy elbúcsúzhatsz tőle. A mobiltelefon egy…

 – Előjog.

Ja, tudom.

 – Halk zajokat hallottam a zongoraszobából, ahátam mögül. Hogy elfedjem a zörejeket, elkezdtem túrni a táskámat.Amikor a zaj abbamaradt, elővettem a mobilomat, hogy bebizonyítsam,megvan. Tizenkét nem fogadott hívást tárolt a szüleimtől. Cole- tólegyet sem, ami fura érzés volt, mert egy hónapig mindig volt egy. Homlokráncolva megkérdeztem:

 – Szóval, végül is mi van?

 Apám így felelt:

 – Travis hívott, és azt mondta, hogy a rendőrség most talált az erdő- ben egy holttestet. Egy lányét, és még nem azonosították.

 Ez nem volt jó. Örültem, hogy tudom, hogy Grace itt van a zongor aszobában, és fura, kaparászó zajokat hallat. Rájöttem, hogy anya mégmindig jelentőségteljesen mered rám– válaszolnom kellett.

  – És feltételeztétek, hogy egy véletlenszerű holttest csak én lehetek?

  – A birtokhatárhoz közel találták, Isabel– csattant fel anya.

Ekkor az apám olyat mondott, amire valahogy számítottam:

 – Farkasok ölték meg.

 Hihetetlen harag kerített hatalmába hirtelen, Samre, Cole-ra, Grace-re haragudtam, hogy semmit nem csináltak, amikor mondtam, hogy csináljanak valamit.

 Újabb zajok hallatszottak a zongoraszobából. Hangosabban beszéltem, hogy ne hallják.

 – Hát, én egész nap az iskolában voltam, vagy itthon. A suliban nehéz megöletnem magam.

 – Aztán, rádöbbenve, hogy bűnbánónak kellene látszanom, hozzátettem:

 – Mikorra fogják kideríteni,ki az?

 – Nem tudom – felelte apám.

 – Azt mondták, rossz állapotban van.

Anya hirtelen megszólalt:

 – Megyek és átöltözöm.

 – Egy pillanatig nem tudtam összerakni, miaz oka a gyors lelépésének. Aztán rájöttem, hogy biztosan a bátyám halála jutott az eszébe, ahogy Jacket széttépték a farkasok. Érzéketlen voltam. Én tudtam, hogyan halt meg Jack valójában.

 És ekkor puffanás hallatszott a zongoraszobából. Elég hangos volt,hogy apám szeme összeszűküljön.

 – Ne haragudj, hogy nem vettem fel a telefont. Nem akartam feliz-gatni anyát. Valami felcsapódott a kocsi aljára hazafelé. Megnéznéd?

 Vártam, hogy visszautasít, és beront a másik szobába, ahol ott találja Grace-t, aki épp farkassá változik. De csak felsóhajtott és bólintott, ésmáris indult a másik ajtó felé.

Persze semmi sem volt a kocsim alatt. De olyan sokáig vizsgálgatta,hogy volt időm visszarohanni a zongoraszobába, hogy ellenőrizzemtönkretette-e Grace a Steinway-t. Nem történt baj, az ablak nyitva volt,és az egyik spaletta az udvarra esett. Kihajoltam, és megpillantottam vaami sárgát– a Santa Maria Akadémia pólómat az egyik bokorra akadva.Grace nem lehetett volna rosszabbkor farkas.

Tizennegyedik fejezet

Sam

Hát MEGINT LEKÉSTEM.A telefonhívás után órákat vesztegettem…semmire. Teljesen elragadott Grace hangja, a gondolataim egymást üldözték, ugyanazok akérdések bukkantak fel újra és újra. Vajon találkozhattam volna vele, hakorábban megkapom az üzenetet, ha nem megyek ki a fészerbe életjelek után kutatva, ha nem kóborlok az erdőben, és nem üvöltözöm a nyírf alevelek között az égre elkeseredetten Cole rohama és Grace hiánya miatt– a saját létezésem súlya alatt?

 Fuldokoltam akérdésektől, míg lement a nap. Órák teltek el, minthaátváltoztam volna, de nem hagytam el a saját testemet. Évek óta nemvesztettem el a fonalat ennyire az időben.

 Valaha ez volt az életem. Órákig bámultam ki az ablakon, míg magam alá húzott lábaim el nem zsibbadtak. Még akkoriban volt így, amikor először jártam Becknél – nyolcéves lehettem vagy ilyesmi, nemsokkal azután, hogy a szüleim magamra hagytak a sebeimmel. Ulrik néha egyszerűen felkapott, és a konyhába vitt, a többiek által élt életbe,de én néma, reszkető résztvevő voltam csupán. Órák, napok, hónapok teltek el, miközben elvesztem egy másik helyen, amely sem Samként,sem farkasként nem eresztett be. Beck törte meg végül a varázst.

 Egy zsebkendőt nyújtott felém. Elég furcsa ajándék volt, hogy visszahúzzon a jelenbe. Beck újra meglóbálta felém.

 – Sam! Az arcod.

Megtapogattam az arcomat. Nem annyira nedves volt, inkább ragacsos folyamatosan ömlő könnyeim emlékétől.

 – Nem sírtam– mondtam neki.

 – Tudom, hogy nem– felelte Beck.

Miközben az arcomra nyomtam a zsebkendőt, Beck így szólt:

 – Mondhatok valamit? Egy csomó üres doboz van a fejedben, Sam.

Kérdőn néztem rá. Ez elég furán hangzott, hogy felkeltse az érdeklő-désemet.

– Egy csomó üres doboz van odabent, és bármit beléjük pakolhatsz.

 – Beck újabb zsebkendőt adott az arcom másik feléhez.

 Ekkoriban még nem bíztam maradéktalanul Beckben, arra gondoltam, hogy ez is valami rossz vicc, amit nem értek. A hangom még szá-momra is óvatosnak tűnt.

 – Miféledolgokat?

 – Szomorúakat – felelte Beck.

 – Sok szomorú dolog van a fejedben?

 – Nem– mondtam én.

 Beck az alsó ajkába harapott, majd lassan elengedte.

 – Hát, nekem sok van.

 Ez megdöbbentett. Nem kérdeztem semmit, de felé hajoltam.

 – És sírni is szoktam miattuk – folytatta Beck.

 – Volt, amikor egésznap sírtam.

 Emlékszem, azt gondoltam, hogy biztos hazudik. Nem tudtam elképzelni, hogy Beck sír. Kőszikla volt. Még e beszélgetés közben is, kezé-vel a padlón támaszkodva, nyugodtnak, magabiztosnak és megingathatatlannak látszott.

 – Nem hiszed el? Kérdezd meg Ulrikot! Neki kellett megbirkóznia vele – mondta Beck.

 – És tudod, mit csináltam azokkal a szomorú dolgokkal? Betettem őket a dobozokba. A szomorú dolgokat dobozokbatettem a fejemben, és becsuktam őket, aztán bepakoltam mindet egy sarok ba, és rájuk dobtam egy takarót.

 – Agyragasztószalag?–  javasoltam, és kicsit elvigyorodtam. Végtéreis csak nyolcéves voltam.

Beck furcsa, bizalmas mosollyal nézett rám, amit akkor még nem értettem. Most már tudom, hogy a megkönnyebbüléstől mosolygott, hogyvégre kicsalt belőlem egy tréfát, mindegy, milyen szánalmasat.

 – Igen, agyragasztószalag is volt. Aztán agytakaró a tetejére. Mostmár nem kell azokat a szomorú dolgokat néznem. Gondolom, valamikor majd kinyithatom a dobozokat, ha akarom, de egyelőre inkább hagyomőket.

 – Hogy használtad az agyragasztószalagot?

 – El kell képzelni. Képzeld el, hogy dobozba teszed a szomorú dolgokat, és képzeld el, hogy leragasztod az agyragasztószalaggal. És képzeld el, hogy az agyad egyik felébetolod a dobozokat, ahol nem botlasz el bennük, amikor gondolkodsz, aztán dobjál rájuk egy takarót. Vannak szomorú dolgaid, Sam?

 Láttam az agyamban egy elhagyott sarkot, tele dobozzal. Költöztető dobozok voltak, mert azok a legérdekesebbek – elég magasak, hogy há-zat lehessen építeni belőlük  – , meg sok-sok tekercs agyragasztószalag atetejükön. Mellettük borotvapengék hevertek, arra várva, hogy újbólfelvágják a dobozokat és engem.

 – Anyu – suttogtam.

 Nem néztem Beckre, de a szemem sarkából láttam, ahogy nyeltegyet.

 – És még?– kérdezte alig hallhatóan.

 – A víz– feleltem. Behunytam a szememet. Láttam, ott, és úgy kellett kipréselni a következő szót.

 – Az én…

 A sebhelyeket piszkálgattam.

 Beck tétovázva a vállam felé nyújtotta a kezét. Nem húzódtam el,így hát átölelt, én pedig a mellkasának dőltem, kicsi voltam, nyolcévesés összetört.

 – Én– mondtam.

Beck egy hosszú pillanatig némán ölelt. Behunyt szemmel mintha agyapjúpulóverén át hallott szívverés lett volna az egyetlen dolog a vilá-gon. Aztán így szólt:

 – Tegyél be mindent a dobozokba, Sam, de magadat ne.Téged megakarunk tartani. Ígérd meg, hogy idekint maradsz velünk.

 Sokáig ültünk így. Amikor felálltunk, minden szomorúságom a dbozokban volt, és Beck volt az apám.

 Kimentem a széles, ősöreg fatönkhöz a hátsó udvarba, és lefeküdtemrá, hogy lássam a csillagokat odafent. Aztán lehunytam a szememet, éslassan megpróbáltam bedobozolni az aggodalmaimat, egyenként becsomagolni mindet. Az egyik dobozba Cole önpusztító élete került,Tom Culpeper egy másikba. Még Isabel hangjának is került egy doboz,mert pillanatnyilag egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele.

 Minden doboz lezárása után kicsivel könnyebbnek éreztem magam,kicsivel jobban tudtam lélegezni.

 Az egyetlen dolog, amit nem voltam képes félretenni, az Grace hiá-nyának szomorúsága volt. Azt megtartottam. Megérdemeltem. Kiérdemeltem.

 És aztán már csak feküdtem a farönkön.

 Másnap dolgoznom kellett, úgyhogy aludnom kellett volna, de tud-tam, hogy mi lesz: minden alkalommal, amikor lehunyom a szememet,a lábam fájni kezd, mintha futottam volna, a szemhéjam pedig rángatózni, mintha nyitva kellene lennie, és eszembe fog jutni, hogy neveketkell csatolnom a mobilomban a számokhoz, és arra fogok gondolni,hogy egy nap tényleg össze kell hajtogatni a mosott ruhát, amit egy hetetvettem ki a gépből.

És arra is gondolni fogok, hogy nagyon fontos lenne beszélni Cole-lal.

A fatönk olyan nagy volt, hogy a lábam alig lógott le róla, a fa– amely valójában két összenőtt fa volt  – hatalmas lehetett annak idején.

Fekete sebhelyek látszottak rajta, ahol Paul és Ulrik tűzijátékot robbantott rajta. Fiatalabb koromban számolgattam az évgyűrűit. Többet élt,mint bármelyikünk.

 A fejem felett a csillagok lassan továbbgördültek, akár egy óriás ké-szítette, bonyolult örökmozgó. Maguk közé, az emlékeim közé húztak.A hátamon fekve eszembe jutott, hogy réges-régen, amikor még másvalaki voltam, megtámadtak a farkasok. Az egyik pillanatban egyedül voltam, a reggel és az élet filmként nyúlt el előttem, minden kocka csak egy picit különbözött az előzőtől. Az észrevétlen átalakulás csodája. Akövetkező pillanatban pedig ott voltak a farkasok.

 Felsóhajtottam. Felettem műholdak és repülőgépek haladtak könynyedén a csillagok között északkelet felől. Az agyam nyugtalanul kapkodott a jelen (az élesen a lapockámnak nyomódó öreg fatönk) és amúlt között – a hátizsák alám gyúródott, miközben a szántás menti hó-kupacba löktek a farkasok. Az anyám kék, a két ujján fehér csíkos télikabátba öltöztetett, és bolyhos kesztyűbe, amelyben nem mozogtak az ujjaim.Az emlékben nem hallottam magamat. Csak az ajkam mozgását láttam és hétéves önmagam pálcika végtagjait, ahogy a farkasok pofájátütik. A testemen kívülről figyeltem magamat, egy kék -fehér kabátot,amely egy fekete farkas alá szorult. Szétterpesztett mancsai alatt a ruhaanyagtalannak és üresnek látszott, mintha máris eltűntem volna, és ott hagytam volna az emberi életem díszeit.

 – Ezt figyeld, Ringó!

  Kipattant a szemem. Beletelt egy pillanatba, míg felfogtam, hogy Cole ül mellettem törökülésben a tönkön. Sötét, fekete alak volt a hozzáképest szürke ég előtt, és a kezében úgy fogta a gitáromat, mintha tüskés lenne.

 Egy D-dúr dallamot játszott, rosszul, sok hibával, és mély, reszelőshangján elkezdte:

 – Nyáron szerettem belé… – Esetlen akkordváltás után drámai hajlítás a szavakban:– Ó édes, nyári lány!

Égett a fülem, amikor felismertem a saját szövegemet.

 – Megtaláltam a CD-det.– Cole nagyon sokáig meredt a gitár nyaká-ra, mielőtt új akkordot fogott le. Minden ujját rossz bundra tette, a hanginkább ütős volt, mint dallamos. Kedves, elégedetlenkedő morranásthallatott, aztán rám nézett.

 – Amikor átkutattam a kocsidat.

Csak a fejemet csóváltam.

 – Nyár ból teremtetett meg, ó édes, nyári lány – tette hozzá Cole egy újabb elrontott D-dúr akkord kíséretében. Együtt érzőn megszólalt:

 – Szerintem nagyjából így végeztem volna, mint te, Ringó, ha anyámcsecséből jegeskávét cucliztam volna, és vérfarkasok olvastak volna felviktoriánus költészetet esti mese helyett.

 – Elkapta az arckifejezésemet.

 – Jaj,ne parázz már!

 – Nem parázok. Ittál?

 – Azt hiszem– felelte,hogy már megittam mindent, ami a házbanvolt. Úgyhogy nem.

 – Miért voltál a kocsimban?

 – Mert te épp nem – felelte Cole. Újra megpengette az akkordot.

 – Megragad az ember fejében, észrevetted?

Telünk jó volna még, óédes, nyári lány, de hevem nem elég, ó ronda, nyári banyám…

 Figyeltem, ahogy egy repülőgép átvánszorog az égen, villogó fé-nyekkel. Még emlékeztem, milyen volt, amikor ezt a dalt írtam, azon anyáron, mielőtt valójában találkoztam volnaGrace-szel. Azok közül való volt, amelyek sietve jöttek, minden egyszerre, az ágyam végébengörnyedtem a gitár fölé, próbáltam a szövegre illeszteni az akkordokat,mielőtt elszállt volna a dallam. A zuhany alatt énekeltem, hogy bevés sem a memóriámba. Ezt dúdolgattam, miközben a mosott ruhát hajtogattam a földszinten, mert nem akartam, hogy Beck hallja, amint egylányról énekelek. Egész végig a lehetetlent akartam, arra vágytam, amire mindannyian: túlélni a nyarat.

 Cole abbahagyta az éneklést, és így szólt:

 – Persze jobban tetszene mollban, de nem tudom megcsinálni

 – Megpróbálkozott egy újabb akkorddal. A gitár válaszképp rámorgott.

 – A gitár – mondtam – csak a saját gazdájának engedelmeskedik.

 – Ja– ismerte el Cole– , de Grace nincs itt.

 – Sunyinrám vigyorgott.

Megpengette ugyanazt a D-t.

 – Csak ezt az egyet tudom. Nézzenek oda!Tíz év zongoralecke, Ringó, aztán a kezembe adsz egy gitárt, és nyáladzó csecsemővé változom.

 Bár már hallottam zongorázni a NARKOTIKA-lemezen, meg lepőennehéz volt elképzelni Cole-t, amint zongoraleckéket vesz. A zenetanuláshoz kell bizonyos tolerancia az unalom és a hibák iránt. Az is segít az embernek, ha képes nyugton ülni.

 Néztem, ahogy egy villámlás felhőről felhőre ugrik

 – a levegő kezdett elnehezedni a vihar előszelétől.

 – Túl közel van az ujjad a bundokhoz. Ezért zörög. Fogd le távolabb,és nyomd erősebben! Csak ujjheggyel, ne az ujjhegyeddel!

 Nem hittem, hogy jól magyarázom, mindenesetre Cole változtatott a fogáson, és tökéletesen megpengette az akkordot zörej vagy kimaradthúrok nélkül.

Álmodozva felnézett az égre, és énekelt:

– Csak egy jóképű srác, idekint a tönkön… –  Rám nézett.

 – Énekelda következő sort!

 Ez is olyan játék volt, amit Paullal játszottam. Próbáltam átgondolni,hogy idegesít-e, hogy Cole viccet csinál a zenémből, vagy inkább menjek bele a játékba. Egy kicsit hosszúra nyúlt szünet után nagyjából ugyanabban a hangnemben, kis lelkesedéssel hozzátettem:

 – Csak figyeli a műholdakat!

 – Szép, emókám– jegyezte meg Cole. A távolban vihar morajlott.

 Újabb D-akkordot játszott.– Jegyem van a szemétdombra, csak oda…Felkönyököltem. Cole pengetett nekem, én pedig énekeltem:

 – Mert amivé éjjel változom, az egy nagy kutya.

 Aztán megkérdeztem:

 – Ugyanazt az akkordot fogod játszani minden sorhoz?

 – Valószínűleg. Ezt tudom a legjobban. Egyslágeres sztár vagyok.

A gitárért nyúltam, és gyávaságnak éreztem. Olyan érzés volt Cole-lal játszani, mintha megbocsátottam volna az előző este eseményeit,meg amit a házzal művel minden héten, és amit magával minden egyes percben. De ahogy elvettem tőle a gitárt, és megpengettem a húrokat,hogy halljam, nincs-e elhangolódva, sokkal otthonosabb nyelvre akadtam, mintha komoly szavakkal elbeszélgettem volna vele az élet dolgaról.

 Megpengettem egy F-dúrt.

 – Na, ez a beszéd– mondta Cole. De nem énekelt új sort. Most, hogy felültem a gitárral, elfoglalta a helyemet, lefeküdt a tönkre, és felbámultaz égre. Jóképűen, összeszedetten, mintha egy vállalkozó szellemű fotósnak pózolt volna, mintha az előző esti roham meg sem kottyant

volnaneki.

 – Azt játszd, amit mollban írtál!

 – Melyiket?

 – A búcsúzósat.

 A fekete erdőre néztem, és A-mollt játszottam. Egy pillanatig nem hallatszott más, csak valami rovar zümmögése a fák közül.

Aztán Cole azt mondta.

 – Nem, énekeld el a dalt!

 A kis gúnyos felhang jutott eszembe, amivel a nyári lány szövegéténekelte.

 – Nem. Nem tudom…Nem.Colefelsóhajtott, mintha számított volna rá. A fejünk felett mennyörgés robajlott fel, egy látszólag közeledő viharfelhőből, amely titkotrejtő kézként borult a fák fölé. Szórakozottan pengettem a gitárt, mert megnyugtatott, és felnéztem. Elképesztő volt, ahogy a felhő, mintha a villámlások között is világított volna, összegyűjtötte a házak és a városok fényeit, amelyek felett elhaladt. Művészien festett a fekete égen: lilásszürke volt, a pereme éles. Lehetetlennek tűnt, hogy ilyesmi létezik a természetben.

 – Szegény nyomorultak – szólalt meg Cole, a csillagokat bámulva.

 – Eléggé unhatják már, hogy mindig minket néznek, mi pedig mindig ugyanazokat a hibákat követjük

el.

Hirtelen hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam, hogy várok.Mert mindegy, mennyire emésztett, mennyire követelte az éberségemet.

és lopta el a gondolataimat, a végtelen várakozás vége mégiscsak Grace volt. Cole mirevárt?

 – Na?– kérdezte Cole.Abbahagytam a játékot.

 – Mit na?Colefelült, és a kezére támaszkodva továbbra is az eget nézte. Énekelni kezdett, teljesen fesztelenül– de persze miért feszengett volna?Pont kétezer fővel voltam kevesebb, mint amekkora közönséghez ho

zzászokott.

„Viszlát: százféleképpen mondhatod,

könnyeid százféleképp onthatod …”

Amollban pengettem, amivel a dal kezdődött,

Cole pedig magáthelytelenítve mosolygott, amikor rájött, hogy rossz hangnemben kezdte.Újból megpengettem, és ezúttal én énekeltem, és én sem voltam szé-gyenlős, hiszen Cole már hallotta a kocsim hangszóróiból, és így nemcsalódhatott:

Viszlát: százféleképpen mondhatod,

 Könnyeid százféleképpen onthatod,

 Kalapod fejedbeéppúgy nyomhatod, mielőtt kilépsz.

 Mondom: viszlát, viszlát,Kiáltom hangosan át,

 Mert mire hangom újra meglelem,

 Talán már nem tudom, hogy hogyan tehetem.

Amikor azt énekeltem,viszlát, viszlát, Colealátette a harmóniákat,amelyet a demóra is felvettünk. A gitár kissé fals volt– csak az A-húr,mindig az A-húr – ,és a hangnem sem volt a helyén, mégis volt bennevalami barátságos otthonosság.

Elnyűtt kötélként feszült kettőnk között a szakadékon át. Nem voltelég az átkeléshez, de arra megfelelt, hogy elmondja, a szakadék nem isolyan széles, mint eredendően hittük.

A végén Cole sziszegő,haaaa haaaa haaaa hangokat hallatott,mintha ő lenne a közönség. Aztán hirtelen elhallgatott, és félrebillentetttejjel rám nézett. A szeme összeszűkült. Hallgatózott.

 Ekkor én is meghallottam őket.

 A farkasok üvöltöttek. Távoli hangjuk ritmikus és dallamos volt, egypillanatig disszonáns, aztán visszatért a harmóniához. Nyugtalan, degyönyörű volt ma éjjel a daluk  – várakoztak, ahogy mi, többiek, valamire, amit nem igazán tudtunk megnevezni.

 Cole még mindig engem figyelt, ezért megszólaltam:

 – Ugyanez a dal az ő verziójukban.

 – Kicsit még dolgozni kell rajta– felelte Cole. A gitáromra nézett.

 – De nem rossz.

Csendben ültünk aztán, hallgattuk a farkasok üvöltését a mennydörgések között. Sikertelenül próbáltam kivenni Grace hangját, de csak azokat hallottam, amelyekkel felnőttem. Próbáltam emlékeztetni magamat, hogy épp aznap délután hallottam az igazi hangját a telefonban.

Nem jelent semmit, hogy most nincs hangja.

 – Nem kellene elázni– mondta Cole.Ráncoltam a homlokomat.

 – Vissza a táborba, gondolom.– Colea karjára csapott, és lesöpörtmagáról egy láthatatlan rovart. Felállt, a farzsebébe dugta a két hü-velykujját, és az erdő felé fordult.

 – New Yorkban Victor…Elhallgatott. A házból telefoncsörgés hallatszott. Megjegyeztem magamnak, hogy később kérdezzem meg, hogy mi volt New Yorkban?,

de amikor bementem, Isabel volt a vonal túlsó végén, és azt mondta, hogya farkasok megöltek egy lányt, és hogy nem Grace volt az, de be kellkapcsolnom a francos tévét.

Bekapcsoltam, és Cole-lal megálltunk a kanapé előtt. Karba tett kézzel várta, hogy végigzongorázzam a csatornákat.

 Ismét a farkasokról szóltak a hírek. Egyszer régen a Mercy Falls-i farkasok megtámadtak egy lányt. A közvetítés akkor rövid és tárgyilagos volt. A baleset szót használták.

 Tíz év telt el azóta, és egy másik lányt találtak holtan, a híradások  pedig végtelen hosszúra nyúltak.

 Most a megsemmisítés volt a kulcsszó.

Tizenötödik fejezet

Grace

RÉMÁLOM VOLT.

Körülöttem minden fekete volt. Nem az éjszakai

szobám formákkal

teli feketéje, hanem a fény nélküli helyek teljes, feneketlen sötétje. Víz

fröccsent a csupasz bőrömre, a szél hordta eső csípése, aztán valahon-nan a fejem fölül érkező víz loccsanását éreztem.

Körülöttem az erdőre hulló eső hangját hallottam. Ember voltam.

Fogalmam sem volt, hol vagyok. Hirtelen fény robbant körülöttem. Kuporogva reszkettem, és épp láttam egy kígyónyelvű villámcsapást a fekete ágakon túl felettem, nedves, koszos ujjaimat előttem és a fatönkök lila kísérteteit körülöttem.

Aztán fekete. Vártam. Tudtam, hogy jön, de még mindig nem voltam felkészülve rá, amikor...

A mennydörgés mintha a testemből jött volna. Olyan hangos volt,

hogy a fülemre csaptam a két tenyeremet, és a mellkasomra hajtottam a fejemet, mielőtt az eszem átvette volna az irányítást. Vihar volt. A vihar nem bánthatott.

De a szívem hangosan kalapált a fülemben.

Ott álltam a feketeségben–olyan sötét volt, hogy fájt–, és magam

köré fontam a karomat. Minden ösztönöm azt súgta, hogy keressek menedéket, menjek biztonságos helyre. Aztán ismét: villámcsapás.

Lila ég villanása, ágak göcsörtös keze és szemek. Nem vettem levegőt.

Ismét sötét lett.

Fekete.

Behunytam a szememet, és még láttam az alak negatívját: egy nagy állatot, néhány méternyire. A pillantása rezzenetlenül szegeződött rám.

Lassan felmeredtek a szőrszálak a karomon, lassú, néma figyelmeztetésként. Hirtelen csak arra tudtam gondolni, ami tizenegy éves koromban történt. Az abroncshintán ültem, olvastam. Felpillantottam, és

szemeket láttam–aztán lerángattak a hintáról. Fülsiketítő mennydörgés.

Erőltettem a fülemet, hogy halljam a közeledése hangját.

Egy villámlás újból megvilágította az erdőt. Két másodpercnyi fény, és ott volt. A villámfényt visszaverő, színtelen szempár. Egy farkas. Három méterre tőlem. Shelby volt az.

A világ elsötétült.

Futni kezdtem

Tizenhatodik fejezet

Sam

FELÉBREDTEM.

Pislogtam, egy pillanatig nem értettem, miért van világos az éjszaka

közepén. Lassan észhez tértem, és eszembe jutott, hogy én hagytam égve a lámpát arra gondolva, hogy úgysem tudok majd elaludni.

De itt voltam, az alvástól bizonytalan látással, az asztali lámpa féloldalas árnyékokat vetített a szoba egyik felébe. A jegyzetfüzetem félig lecsúszott a mellkasomról, elferdültek benne a szavak. Felettem a papírdarvak vadul rótták egyenetlen köreiket a mennyezeti ventilátor keltette légmozgásban. Mintha kétségbeesetten szökni próbáltak volna a saját világukból.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogok újra elaludni, kinyújtóztattam a lábamat, és meztelen lábujjaimmal bekapcsoltam a CD-lejátszót az ágyam végében álló asztalon. Kézzel pengetett gitár szólt a hangszórókból, a hangok egy ritmusra szóltak a szívdobbanásaimmal.

Amikor álmatlanul feküdtem, azok az idők jutottak eszembe, amikor

még Grace előtt éltem itt Beckkel és a többiekkel. A fejem fölött függő, emlékekkel teleírt papírdaruk népessége akkor még nem fenyegetett élőhelyük kinövésével, amikor számoltam a napokat a szavatossági időm lejártáig. Addig a napig, amikor elveszítem saját magamat az erdőben. Sokáig fent maradtam, elvesztem a vágyakozásban.

A vágyakozás akkoriban elvont volt. Vágytam valamire, amiről tudtam, hogy nem kaphatom meg: egy életre, szeptember után, egy életre húszéves korom után, egy életre, amelyben több időt tölt

Sam mint a farkas. De amire most vágytam, nem egy képzeletbeli jövő volt. Konkrét emlék volt, ahogy Brisbane-ék dolgozószobájában a székbe kucorodtam, a kezemben egy regénnyel–Az ember gyermeke–, Grace pedig az íróasztalnál ülve, a ceruzája végét rágcsálva leckét írt. Nem szóltam egy szót sem, mert nem kellett, csak kellemesen belém ivódott a szék bőrillata és a levegőben úszó, halvány sült csirke illata, meg Grace sóhajainak hangja, és a látvány, ahogy ide-oda forog a széken. Mellette popdalokat zümmögött a rádió,és a top 40 a háttérbe szorult, amikor Grace

hamisan énekelt egy refrént. Egy idő után elveszítette az érdeklődését a lecke iránt, és mellém kucorodott a székbe. Engedj ide,mondta, bár nem volt hol helyet csinálni neki. Tiltakoztam, amikor belecsípett a combomba, és próbált bepréselődni mellém.

 Ne haragudj, hogy bántottalak, suttogta a fülembe, de nem igazán volt ez bocsánatkérés, mert az ember nem azért harap a másik fülcimpájába, hogy aztán elnézést kérjen. Belecsíptem, ő pedig nevetett, és a kulcscsontomhoz nyomta az arcát. Az egyik keze a szék támlája és a hátam közé férkőzött, és megérintette a lapockámat. Úgy tettem, mintha olvasnék, ő meg úgy tett, mintha mellettem pihenne, de egyfolytában csipkedte a lapockámat, én meg a szabad kezemmel őt csiklandoztam, amíg fel nem nevetett, még akkor is, ha közben csókolóztunk.

Nincs is olyan jóízű dolog a világon, mint valaki nevetése a szádban.

Egy idő után Grace tényleg elaludt a mellkasomon, én pedig sikertelenül próbáltam követni a példáját. Aztán újra kinyitottam a könyvet, és a haját cirógatva olvastam tovább a lélegzése háttérzenéjében. A teste súlya a földhöz szegezte a gondolataimat, és abban a pillanatban sokkal inkább része voltam a világnak, mint valaha. Így hát most, a madzagjaikat sürgetően ráncigáló papírdarvakat nézve pontosan tudtam, mit akarok, mert már megkaptam. Nem tudtam visszaaludni.

Tizenhetedik fejezet

Grace

NEM FUTHATTAM GYORSABBAN,MINT EGY FARKAS.

Egyikünk sem látott túl jól a sötétben, de Shelbynek ott volt egy farkas szaglása és hallása. Nekem csak csupasz lábam volt, amibe beleakadtak a tüskék, és tompa körmöm, ami túl rövid a védekezéshez, és olyan tüdőm, ami mintha nem jutott volna elég levegőhöz. Erőtlen voltam a viharos erdőben. Csak az emlékeimre tudtam gondolni: fogak a kulcscsontomon, az arcomat érő forró lehelet és a hó, amely felissza a vérem. Mennydörgés csattant fel újra, fájdalmasan gyors szívdobbanást hagyva maga után. A pánik nem segített. Higgadj le, Grace! A villámlások fényénél botladoztam előrenyújtott kézzel. Részben,

hogy ne rohanjak neki valaminek, részben azt remélve, hogy találok egy fát, amelynek elég alacsonyan vannak az alsó ágai, hogy felmászhassak rá. Ez volt az egyetlen előnyöm Shelbyvel szemben–az ujjaim. De itt minden fa vagy sovány fenyő, vagy hatalmas tölgyfa volt–három-négy méter magasan voltak csak ágaik. És mögöttem valahol: Shelby.

Shelby tudta, hogy megláttam, és már nem törődött azzal, hogy ne üssön zajt. Bár nem látott jobban nálam, hallottam, hogy a villámlások között kutat utánam, vezeti a szaglása és a hallása.

Jobban féltem, amikor nem hallottam, mint amikor igen. Villám lobbant. Mintha láttam volna...

Némán mozdulatlanná dermedtem, vártam. Visszatartottam a lélegzetemet. A hajam az arcomra és a vállamra tapadt. Egy nedves tincs a szám sarkába ragadt. Könnyebb volt visszatartani a lélegzetemet, mint ellenállni a kísértésnek, hogy félresöpörjem a hajamat. Mozdulatlanul állva csak apró nyomoraimra tudtam gondolni: fájt a talpam. Csíptek a sáros lábamra záporozó esőcseppek. Biztosan megkarmolhatott egy láthatatlan tüskebokor. A gyomromat teljesen üresnek éreztem. Próbáltam nem gondolni Shelbyre. Próbáltam arra összpontosítani, hogy a szememet ne vegyem le arról, amit a biztonság kulcsának véltem, hogy amikor újra villámlik, képes legyek felmérni az utat. Újra villámlott, és ezúttal tisztán láttam, amit az előbb csak látni véltem. Épphogy csak, de ott volt. A fészer fekete körvonalai, ahol a falka a holmiját tartotta. Jó néhány méterre volt tőlem jobbra, felettem, mintha egy hegygerincen állt volna. Ha odaérnék, Shelby orrára vághatnám az ajtót. Az erdő elsötétült, aztán mennydörgés szakította át a csendet. Olyan hangos volt, hogy szinte minden más hangot kiszívott a világból néhány másodpercre.

A hangtalan sötétségben rohanni kezdtem, előrenyújtott kézzel, próbáltam tartani az irányt a fészer felé. Hallottam, hogy Shelby követ, a közelemben van, hallottam, ahogy elpattant egy gally, amikor felém ugrott. Inkább éreztem,mint hallottam a közelségét. A bundája a kezemhez ért. Kúsztam, aztán csak lefelé zuhantam a kezem levegőbe markolt végtelen sötétség zuhantam. Nem tudtam, hogy kiabálok, míg a levegő el nem fogyott, és el nem vágta a hangomat. Valami jeges és kemény dolognak csapódtam, és a tüdőm egyszerrekiürült. Csak egy pillanatig tartott, míg rájöttem, hogy vízbe zuhantam, aztán nyeltem belőle.

Nem volt fent vagy lent, csak feketeség. Csak a számat, bőrömet elfedő víz. És nagyon hideg volt. Nagyon hideg. Színek robbantak a szemem előtt. Az agyam levegőért könyörgött.

A felszínre vergődtem, és hörögve levegőt vettem. A szám tele volt kavicsos, folyékony sárral. Éreztem, ahogy mászik le az arcomon a hajamból.

Mennydörgés robajlott felettem, a hang mintha távolról érkezett volna. Úgy éreztem, mintha a földközepében lennék. Annyira vacogtam, hogy alig tudtam állni, de kinyújtottam a lábamat, és a talaj után tapogatóztam. Amikor letettem a lábamat, a víz az államig ért. Jéghidegvolt és mocskos, de legalább erőlködés nélkül a víz felett tudtam tartani a fejemet. A vállam akaratlanul rázkódott. Nagyon fáztam.

Aztán, ahogy ott álltam a jeges vízben, megéreztem. Lassan, lassan közeledő hányinger, amely a gyomromban kezdődött, és felkúszott a torkomba. A hideg. Húzott magába, a testemet átváltozni kényszerítette. De nem változhattam át. Farkasként úsznom kellett volna, hogy a víz felett tartsam a fejemet. És nem úszhattam örökké. Talán kimászhattam volna. Félig úszva, félig tántorogva a jeges vízben, kinyújtottam a kezemet. Biztosan van innen kiút. A kezem sziklásföldet talált, amely tökéletesen függőleges volt, és magasabbra nyúlt, mint én. A gyomrom összecsavarodott.

Nem–mondtam magamnak.–Nem, nem változol át, most nem.

Végigmentem a fal mentén, lehetséges menekülőút után tapogatóztam. A falak a végtelenségbe nyúltak felettem. Megpróbáltam felkapaszkodni, de az ujjaimat nem tudtam belevájni a tömör földbe, a gyökerek pedig elszakadtak a súlyom alatt, és visszacsúsztam a sárba. A bőröm a hidegtől és a közelgő átváltozástól remegett. Dermedt alsó ajkamba haraptam, hogy csillapítsam a reszketését. Kiabálhattam volna segítségért, de senki nem hallott volna. De mi mást tehettem? A helyzet ez volt: ha farkassá változom, meghalok. Csak egy ideig tudok úszni. Hirtelen iszonyatos halálnemnek tűnt, egyedül, egy olyan testben, amelyet senki sem fog felismerni. A hideg rángatott, az ereimbe ömlött, elszabadította bennem a kórt. Nem, nem, nem. De nem tudtam tovább ellenállni, éreztem, ahogy az ujjaim lüktetni kezdenek, ahogy a bőr új formát ölt rajtuk. A víz csobogott körülöttem, miközben a testem elkezdte szétszakítani saját magát .Sam nevét sikoltottam a sötétségbe, amíg emlékeztem, hogyan kell beszélni.

Tizennyolcadik fejezet

Sam

–ITT TÖRTÉNNEK A CSODÁK–szólt Cole.

–Most felveszed a jelmezedet?

A Ferde Polc hátsó bejáratánál álltunk, a könyvesboltnál, ahol néha laktam. Rosszul aludtam a vihar miatt, és az előző esti rossz hírek miatt nem akartam bejönni dolgozni, de nem lehetett műszakot cserélni ilyen hirtelen. Úgyhogy elmentem dolgozni. Be kellett ismernem, hogy a munka csillapította kissé a nyugtalanságomat. Cole-tól eltekintve. Minden második nap magára hagytam, amikor dolgozni mentem, és nem foglalkoztam vele sokat. De aznap reggel, amíg pakolásztam, észrevettem, hogy csendben figyeli, ahogy készülődöm, mire megkérdeztem, nem akar-e velem jönni. Nem bántam meg, de előttünk volt még az egész nap. Cole a lépcső aljáról hunyorgott rám, két kezével a két korlátra támaszkodott. A haja átgondoltan kócos volt. Az egyszerű reggeli fényben őszintének és nyugodtnak látszott. Álca.

–A jelmezemet?–kérdeztem vissza.

–Aha, a szuperhős cuccot–felelte Cole.

–Sam Roth, éjjel vérfarkas, nappal könyvkereskedő. Nem kell hozzá valami köpeny?

–De–válaszoltam, miközben kinyitottam az ajtót.

–A műveltségi szint ijesztő ebben a városban, még egy szakácskönyv eladásához is szuperhős cucc kell. Ha valaki bejön, maradj hátul, oké?

–Senki sem fog felismerni egy könyvesboltban –mondta Cole.

–Az utcai front is olyan szarul néz ki, mint a hátsó?

A főutca összes üzlete ugyanabba a sikátorba nyílt. Összegraffitizott kukák, facsemetéknek tűnő gazok és a lépcsők aljában a haláltól megmenekült műanyag zsákok. A tulajdonosokon és a személyzeten kívül senki nem járt erre. Én szerettem az elhanyagoltságát, mert annyira ment hetetlen volt, hogy nem éreztem úgy, hogy rendbe kell szednem.

–Ezt a részt senki sem látja–feleltem.

–Azt sem látnák, ha szép lenne.

–Akkor olyan, mint a hatodik dal a lemezen.–Cole elégedetten vigyorgott magában a csak számára érthető poénon.

–Nos, mi a terv?

Kinyitottam a hátsó ajtót.

–Terv? Délig dolgoznom kell. Isabel bejön valamikor, hogy elmondja, mit tudott meg tegnap éjjel. Aztán talán a fejedre húzok egy zsákot, és elmegyünk ebédelni. A hátsó helyiségben rendetlenség volt: papírok és dobozok várták, hogy a szemétbe kerüljenek. Nem volt érzékem a rendhez, Karynnek, a tulajdonosnak pedig rejtett irattárazási rendszere volt, amelynek csak számára volt értelme. Amikor Grace először meglátta a kupit, láthatóan megrémült. Cole viszont figyelmesen tanulmányozni kezdett egy sniccert és egy csomag gumival összefogott könyvjelzőt, míg én felkapcsoltam a villanyt.

–Tedd vissza azokat oda, ahol találtad–kértem.

Miközben kinyitottam az üzletet, Colea nyomomban járkált a háta mögé tett kézzel, mint egy gyerek, akinek megmondták, hogy ne törjön össze semmit. Egyáltalán nem illett ide, kényes ízlésű, elegáns úrként sétálgatott a napsütötte polcok között, és hozzá képest mindenpóriasnak tűnt. Azon gondolkodtam, hogy direkt viselkedik-e, ahogy szokott,vagy a személyiségéből fakad. Meg azon, hogy egy olyan ember, mint ő, egy tomboló energiagombóc, hogyan maradhatna életben egy ilyen helyen, mint Mercy Falls.

Zavarba jöttem attól, hogy Cole figyel. Kinyitottam a bejárati ajtót, bekapcsoltam a pénztárgépet és a zenét. Kételkedtem benne, hogy Cole értékelné az üzlet szépségét, mégis büszkeség öntött el, amikor körülnézett. Olyan sok minden volt itt belőlem.Cole észrevette az üzlet hátsó traktusából felvezető, szőnyeggel borított lépcsőt.

–Mi van az emeleten?–kérdezte.

–Költészet és néhány különleges kiadvány.

–És Grace emlékei, amelyek túl áthatóak voltak, hogy újraéljem őket.

Cole elvett egy lányregényt a polcról, kis ideig tanulmányozta, majd visszatette. Öt perce érkeztünk, de máris nyugtalan volt. Próbáltam felidézni azt az emberbaráti impulzust, amelynek következtében magammal hoztam. És ekkor, ahogy a pult felé fordultam, a szemem sarkából megpillantottam valamit. Az a fajta röpke pillantás volt, amely után elképed az ember, hogy hogyan vehetett észre annyi mindent. Feledni való villanás helyett pillanatfelvétel. És a pillanatfelvételen Amy Brisbane, Grace anyja sétált el a könyvesbolt nagy kirakata előtt a műterme felé. Egyik kezével, a mellkasa előtt átnyúlva, a táskája szíját markolta, mintha bármikor leeshetne a válláról. Fátyolszerű, halvány sálat viselt, kifejezéstelen arccal sétált, mintha nem szeretné, hogy észrevegyék. És ebből az arckifejezésből azonnal rájöttem, hogy hallott az erdőben talált halott lányról, és azon gondolkodik, vajon Grace volt-e. El kellett mondanom neki, hogy nem ő volt. Ám volt egy csomó apró bűntett, amelyeket Brisbane-ék követtek el. Könnyedén felidéztem Lewis Brisbane öklének emlékét, ahogy a kórházi szobában képen törölt. Azt sem feledtem, hogy az éjszaka közepén kidobtak a házukból. Hogy fontos napok teltek el anélkül, hogy láthattam volna Gracet, mert hirtelen felfedezték a gyereknevelési elveket. Olyan kevés kincsem volt, és elvették tőlem. De Amy Brisbane arca–még mindig láttam magam előtt, bár marionett bábuként már ellépkedett az üzlet elől.

Azt mondták Gracenek, hogy én csak egy fellángolás vagyok.Tépelődve a tenyerembe csaptam az öklömet, újra és újra. Éreztem, hogy Cole figyel. Az az üres pillantás–tudtam, hogy az én arcom is ilyen.

Az utolsó emberként, Graceként töltött napjait nyomorúságossá tették. Miattam. Utáltam ezt. Rettentő volt tudni, hogy mit akarok, tudni, mi a helyes, és tudni, hogy a kettő nem ugyanaz.

–Cole–szóltam.

–Vigyázz a boltra! Cole

felhúzott szemöldökkel megfordult.

Istenem,nem akartam ezt csinálni. Egyik felem szerette volna, ha

Coletiltakozik, és ezzel eldönti helyettem.

–Senki nem fog bejönni. Csak egy perc az egész. Megígérem.

Cole vállat vont.

–Csak tessék!

Még egy másodpercig tétováztam, arra gondoltam, bárcsak úgy tehetnék, mintha mást láttam volna a járdán. Végül is csak egy arc volt, félig elrejtette a sál, csak egy pillanatra láttam. De pontosan tudtam, hogy ő volt az.

–Ne gyújts fel semmit!–Kilöktem a bejárati ajtót. El kellett fordítanom a fejemet az erős fényben. A nap épp csak be tudott kandikálni az

üzlet kirakatüvegén, de idekint ragyogva sütött. Hunyorogva láttam, hogy Grace anyja már majdnem az utca végére ért.Utána siettem a gidres-gödrös járdán, majdnem nekirohantam két középkorú hölgynek, akik gőzölgő kávéspohárral a kezükben beszélgettek, aztán a használt ruhabolt előtt dohányzó idősebb hölgyet, végül egy babakocsit toló nőt kellett kikerülnöm. Aztán szaladni kezdtem, mert tudtam, hogy Cole vigyáz a boltra, amíg nem vagyok ott. Grace anyja meg sem torpant, mielőtt átment az úton. Lihegve megálltam a sarkon, hogy elengedjek egy teherautót, aztán a műterme lila bejárata előtt utolértem az árnyékos ajtófülkében.

Közelről olyan volt, mint egy vedlett papagáj: a haja göndörödve bújt ki a pánt alól, a blúza csak félig volt betűrve a szoknya derekába és a sál, amit korábban észrevettem, kioldódott, így az egyik oldalon sokkal hosszabb volt, mint a másikon.

–Mrs. Brisbane–szólítottam meg elakadó hangon.

–Várjon!

Nem tudom,pontosan mire számítottam. Talán arra, hogy undor

vagy harag tükröződik majd az arcán. De ő csak nézett rám, mintha nem volnék –semmi. Talán csak bosszantanám.

–Sam?–szólalt meg kis idő múltán, mintha nehezen jutott volna

eszébe a nevem.

–Nem érek rá.–Egy kulccsal babrált, de nem tudta kinyitni a zárat. Egy pillanat múlva lemondott róla, és kotorászni kezdett a táskájában. Hatalmas, rikító színű anyagokból varrt táskája volt, tele mindenfélével. Ha szükségem lett volna bizonyítékra, hogy Grace nem az anyja lánya, hát ez a táska megtette volna. Mrs. Brisbane nem nézett rám, miközben turkált benne. A teljes elutasítása láttán–mintha

már nem lennék érdemes a haragjára vagy a gyanakvására–sajnálni kezdtem, hogy utána jöttem.

Hátraléptem.

–Csak úgy gondoltam, talán jó, ha tudja. Nem Grace az.

Összerándult és felnézett rám, olyan gyorsan, hogy a sál lecsúszott a nyakából.

–Isabeltől hallottam–folytattam.

–Isabel Culpepertől. Nem Grace volt az a lány, akit megtaláltak.

Apró könyörületességem kevésbé tűnt már jó ötletnek, amikor rájöttem, hogy egy gyanakvó elme egy pillanat alatt szétcincálja a sztorimat.

–Sam

–mondta Mrs. Brisbane egyenletes hangon, mintha egy füllentésen kapott gyerekhez szólna. Szétterpesztett ujjai, akár egy próbababáé, mozdulatlanná dermedtek a táska felett.

–Biztos vagy benne, hogy így van?

–Isabel ugyanezt fogja mondani –feleltem.

Behunyta a szemét. Éreztem egy kis elégedettséget a nyilvánvaló fájdalom láttán, amely Grace eltűnése miatt gyötörte, aztán borzasztó lelkiismeret-furdalásom támadt emiatt. Grace szülei valahogy mindig elérték, hogy úgy érezzem, mintha önmagam rosszabb kiadása lennék. Gyorsan, esetlenül lehajoltam, hogy felvegyem a sálját.A kezébe adtam.

–Vissza kell mennem az üzletbe.

–Várj csak!–felelte.

–Gyere be egy pillanatra! Ugye van néhány perced?

Tétováztam.

Válaszolt helyettem.

–Jaj, persze, dolgozol. Miattam...Miattam jöttél ki?

A cipőmet bámultam.

–Úgy láttam, hogy nem tudja.

–Nem tudtam–felelt. Elhallgatott. Amikor ránéztem, a szeme csukva volt, és a sál szélével az állát dörzsölgette.

–Az a szörnyű, Sam, hogy egy anyának meghalt a lánya, és én csak örülni tudok.

–Én is–mondtam nagyon halkan.

–Ha maga szörnyű, akkor én is, mert nagyon-nagyon örülök.

Mrs. Brisbane ekkor rám nézett. Valóbanrám nézett, leeresztette a kezét, és az arcomra meredt.

–Szerintem te rossz anyának tartasz engem.

Nem válaszoltam, mert igaza volt. Egy vállrándítással elkentem a választ. Ez volt a legközelebb a hazugsághoz. Nézte, ahogy elhalad mellettünk egy autó.

–Persze tudod, hogy veszekedtünk Graceszel, mielőtt...

mielőtt beteg lett. Miattad.

–Felnézett rám, hogy lássa, tudok-e róla. A hallgatásomat igennek vette.

–Sok hülye fiúm volt, mielőtt férjhez mentem.

Szerettem fiúkkal lenni. Nem szerettem egyedül. Azt hiszem, Grace

olyan, mint én, de valójában egyáltalán nem hasonlít rám, ugye?

Mert ami közöttetek van, az komoly, igaz?

Halkan feleltem.

–Nagyon is, Mrs. Brisbane.

–Biztosan nem jössz be? Nehéz itt sajnáltatni magamat, ahol mindenki lát. Nyugtalanul gondoltam az üzletben hagyott Colera. Az emberekre, akik mellett elmentem az utcán. A két kávézó hölgyre. A dohányzó kereskedőre. A babakocsis nőre. Colebajba kerülésének esélyeire.

–Csak egy percre–mondtam.

Tizenkilencedik fejezet

Cole

A KÖNYVESBOLT

nem a legszórakoztatóbb hely lődörgésre. Néhány

percig kószáltam odabent, könyveket keresgéltem, amelyekben talán megemlítik a nevem, visszafelé simítottam a szőnyeg szálait a lépcsőn, és világosabb simításokkal beleírtam a nevemet, kerestem valami kevésbé ellenségesen békés zenét. A boltnak Sam szaga volt–vagy inkább Samnek volt olyan illata, mint az üzletnek. Tinta, régi ház és valami, aminek inkább volt növényillata, mint a kávénak, de nem volt olyan érdekes, mint a fűé. Az egész hely nagyon...kifinomult volt. Úgy éreztem magam, mintha engem nem érdeklő párbeszédek zajlanának körülöttem mindenhol.

Végül találtam egy könyvet arról, hogyan éljük túl a legrosszabb körülményeket, és elhelyezkedtem a pult mögötti széken, a lábamat feltettem a pénztárgép mellé, és belelapoztam a könyvbe.

A vérfarkasság nem szerepelt a tartalomjegyzékben. Sem Felépülés függőségünkből vagy az Élj együtt mag a ddal című fejezet .Az ajtó csilingelt, én pedig nem néztem fel, gondoltam, csak Sam jött vissza.

–Ó, te meg mit keresel itt?

A hangjában rejlő megvetés és a rózsaillatú parfüm alapján már azonosítottam, mielőtt felnéztem volna. Istenkém, milyen gyönyörű volt! A szájának biztosan gyümölcsös cukorka íze volt. A szempilla

festéke vastag, akár a vakolat, a haja pedig hosszabbnak tűnt, mint azelőtt–a jeges szőkeséget kétszer a csuklómra tudtam volna tekerni, nem mintha ilyesmiről képzelődtem volna. Amikor elengedte az ajtót, és az lassan becsukódott mögötte, ehető ajkai szétváltak.

–Isten hozott a Ferde Polcban–szóltam felhúzott szemöldökkel.

–Esetleg keresel valamit? Rengeteg önsegítő könyvünk van.

.–Hát te aztán tudhatod–felelte Isabel. Két papírpohár volt a kezében, amelyeket erélyesen letett a pultra a lábamtól távol. Valami megvetésféle látszott a szemében, amikor rám nézett. Vagy talán félelem tükröződött az arcán? Ismerte egyáltalán ezt az érzelmet?

–Mi a francra gondolt Sam? Hiszen bárki megláthat!

–Szép látványban lesz része–mondtam.

–Muszáj szépnek lenni, ha ilyen nemtörődöm.

–Muszáj szépnek lenni, ha ennyire törődik mások gondjaival.

–Valami lassú és ismeretlen dolog kúszott az ereimben. Egyszerre volt meglepő és lenyűgöző, amikor rájöttem, hogy harag. Nem is tudom, mikor voltam utoljára dühös–talán még apám miatt, rége srég–, és nem emlékeztem, mit kellene kezdeni vele.

–Nem játszom veled fejtörősdit–mondta Isabel.

A behozott kávéspoharakra néztem. Az egyik az övé volt, a másik

Samé. Ez a nagyvonalúság nem volt jellemző az általam ismert Isabelre.

–Sammel játszanál?–kérdeztem.

Isabel egy pillanatig rám meredt, aztán megrázta a fejét.

–Istenkém,

Cole, mindig ennyire magabiztos vagy?

Erre a kérdésre mindig igen volt a válasz, de nem értékeltem, hogy a legkevésbé nyilvános bűneimmel hozakodik elő. Előrehajoltam, hogy megvizsgáljam az italokat, míg Isabel a szemében lassan forrongó halál ígéretével figyelt. Levettem a poharak fedelét, és megnéztem, mi van bennük. Az egyiknek gyanúsan egészséges illata volt. Talán zöld tea vagy lóhúgy lehetett. A másikban kávé volt. Beleittam a kávéba. Keserű volt és komplikált, de éppannyi tejszín és cukor volt benne, hogy iható legyen.

–Az az enyém volt–jegyezte meg Isabel.

Szélesen rámosolyogtam. Nem volt kedvem mosolyogni, de ezt azzal lepleztem, hogy még jobban mosolyogtam.

–És most már az enyém. Ami azt jelenti, hogy szinte kvittek vagyunk.

–Istenem, Cole, miben? Miben vagyunk kvittek?

Ránéztem, és vártam, hogy rájöjjön. Ötven pont, ha harminc

másodpercen belül leesik neki. Húsz pont, ha egy percen belül. Tíz pont,ha...

Isabel egyszerűen karba tette a kezét, és kinézett az ablakon, mintha arra várna, hogy paparazzók lepnek meg. Annyira dühös volt,hogy éreztem a dühe szagát.nFelgyújtotta a farkas érzékeimet, bizsergett a bőröm. Az eltemetett ösztöneim azt súgták, reagáljak. Harcoljak. Meneküljek. Egyik sem tűnt kivitelezhetőnek. Amikor nem szólt semmit, megcsóváltam a fejemet, és a kezemet, mintha telefont tartanék, a fülemhez emeltem.

–Ó!–mondta, és megrázta a fejét.

–Komolyan? Még mindig? A telefonok? Ugyan már, Cole! Nem akartam ezt csinálni veled. Mérgező vagy.

–Mérgező?–kérdeztem vissza. Valójában hazudtam volna, ha azt mondom, nem hízelgett a jelző. Volt a szóban valami csábító erő. Mérgező.–Igen, a mérgezés. Egyik legfinomabb vonásom. Azért, mert nem feküdtem le veled? Vicces, hogy a csajok általában azért üvöltenek velem, mert lefeküdtem velük.

Kemény kis nevetést hallatott: Ha. Ha. Ha. Kopogó léptekkel megkerülte a pultot, és megállt mellettem. Éreztem forró lélegzetét az arcomon, a dühe hangosabb volt, mint a hangja.

–Azért ilyen az arcom, mert két napja ilyen közel álltam hozzád, figyeltem, ahogy rángatózol és folyik a nyálad, mert valamit a vénádba fecskendeztél. Egyszer kihúztalak abból a gödörből. Én is a szélén tántorgok, Cole. Nem bírok olyasvalaki közelében lenni, aki már benne van. Lehúzol magaddal. Próbálok kimászni. És így működött rajtam Isabel varázsereje. Csipetnyi őszinteség már is kifogta a szelet a vitorlámból. A haragom kezdett elillanni. Levettem a lábamat a pultról, lassan, egyenként, és megfordultam a széken, hogy a szemébe nézhessek. Ahelyett, hogy elhátrált volna, ott maradt, a két lábam között állt. Kihívás. Vagy talán megadás.

–Ez hazugság. Csak azért találtál meg a nyúlüregben, mert már odalent voltál.Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a rúzsa illatát. Fájdalmas érzés volt, hogy a csípője csak egyujjnyira van a combomtól.

–Nem fogom végignézni, ahogy kinyírod magad–mondta Isabel.

Egy hosszú perc telt el némán, csak az utcáról szűrődött be egy kamion

zúgása. A számat né

zte, aztán hirtelen elfordította a fejét.

–Jézusom, nem maradhatok itt. Mondd meg Samnek, hogy majd hívom.A csípőjére tettem mindkét kezemet, amikor megpróbált elfordulni.

–Isabel!–Az egyik hüvelykujjam a csupasz bőrére simult, épp a

farmerja dereka fölött.

–Nem akartam megölni magam.

–Csak betéptél?

–Megint megpróbált megfordulni, de tartottam.

Nem elég szorosan, hogy ott maradjon, de nem erőlködött túlzottan, hogy elengedjem, úgyhogy maradtunk, ahogy voltunk.

–Nem akartam betépni. Farkassá akartam változni.

–Mindegy. Értelmezés kérdése.

–Isabel már nem nézett rám.

Elengedtem, felálltam, hogy egymással szemben álljunk. Rég megtanultam, hogy az egyik legjobb fegyverem, hogy képes vagyok behatolni az emberek személyes terébe. Újra rám nézett, csak

az ő szeme volt és az enyém, és felindultan igyekeztem, hogy a megfelelő dolgot mondjam a megfelelő időben a megfelelő embernek, az a ritka érzésem támadt, hogy tudom a megfelelő szavakat, és el is hiszem: –Csak egyszer mondom el, úgyhogy jobb, ha elsőre elhiszed.

Gyógymódot keresek.

Huszadik fejezet

Sam

Az ASSZONY–Amy,próbáltam Árnyként gondolni rá Grace anyja helyett–megbirkózott az ajtóval, és beengedett egy homályos előszobába, amely a bejáratnál tompább lilára volt festve, majd egy ijesztően világos, vásznakkal teli helyiségbe. A fény a szemközti falon lévő ablakokon áradt a műterembe. Az ablak egy lepusztult parkolóra nézett,ahol traktorok álltak. A kilátástól eltekintve a hely minden szakmai igényt kielégített és elegáns volt–a falakat világosszürkére festették, akár egy múzeumban, és képzsinórok lógtak a mennyezet alatt futó díszlécről. Festmények függtek a falakon, és álltak egymásnak támasztva a sarokban, némelyik még nedvesnek látszott.

–Víz?–kérdezte.

A szoba közepén álltam, és próbáltam semmihez sem hozzáérni. Beletelt egy pillanatba, míg a víz

szót elhelyeztem a szövegkörnyezetben: meginni, nem belefulladni.

–Nem, köszönöm–válaszoltam.

Azelőtt Amy munkáit furcsának és bizarrnak láttam–állatok városi környezetben, furcsa színű szerelmesek. De az új képekből valami kiszívta az életet. Hétköznapi helyeket ábrázoltak

–sikátorokat, pajtákat,de mintha valami kopár bolygón lettek volna. Nem voltak rajtuk sem állatok, sem szerelmesek. Nem volt középpontjuk. Az egyetlenfestmény, amelynek volt témája, a festőállványon állt. Hatalmas vászon, majdnem olyan magas, mint én, és a bal alsó sarkában ülő, nagyon kicsi alaktól eltekintve teljesen fehér. A lány háttal ült,a vállait felhúzta, sötétszőke haja avállára omlott. Nem lehetett más, csak Grace.

–Rajta, analizálj!–szólalt meg Amy, miközben a festményeket nézegettem.

–Próbálok leszokni–feleltem. Hamisan csengett, amit mondtam, éppúgy, mint előző éjjel, amikor Colelal énekeltünk, ahelyett, hogy megmondtam volna neki a magamét. Az ellenséggel szövetkeztem.

–Akkor egyszerűen mondd, amit gondolsz!–kérte.

–Idegesítesz, Sam. Mondtam már? Azt hiszem, kellett volna. Tessék, most mondom. Sosem mondtál semmit, amikor Grace-szel voltál, én pedig nem tudtam, hogyan kellene kezelnem ezt. Mindenki mond nekem valamit. Bárkit beszédre tudok bírni. Minél tovább hallgattál, annál inkább el kellett gondolkodnom rajta, hogy mi a baj.Ránéztem. Tudtam, hogy csak igazolom az állítását, de nem tudtam,

mit mondjak.

–Ugye csak szórakozol velem?–folytatta.

–Mire gondolsz?

Sok minden eszembe jutott, de a legtöbb gondolat nem ölthetett testet. Nem mondhattam ki. Dühös, vádló gondolatok kavarogtak bennem. A vászonra festett Grace-hez fordultam, aki háttal ült nekem.

–Arra gondoltam, hogy ez nem az a Grace, akit én ismerek.

Odasétált hozzám, és megállt mellettem. Finoman elhúzódtam tőle, de észrevette.

–Értem. Én viszont csak ezt a Grace-t ismerem. Lassan folytattam:

–Magányosnak látszik. Fázik.

–Azon gondolkodtam, hol lehet.

–Független. Makacs.

–Amy hirtelen felsóhajtott, és elfordult tőlem, mire megriadtam.

–Nem gondoltam volna, hogy szörnyű anya vagyok.

Az én szüleim nem engedték, hogy legyen magánéletem. Elolvastak minden könyvet, amit a kezembe vettem. Elmentek minden rendezvényre, ahová én. Minden este takarodó volt. Főiskolás koromig mikroszkóp alatt éltem, aztán soha többé nem mentem haza. Még mindig nem beszélek velük. Még mindig a hatalmas nagyítójukon keresztül néznek rám.

–Távcsövet utánzott a kezével.

–Azt hittem, nagyszerűek vagyunk, Lewis meg én. Amint Grace kezdett önállósodni, hagytuk. Nem fogok hazudni...Én is nagyon boldog voltam, hogy újra társasági életet élhettem. Ő pedig remekül meg volt. Mindenki azt mesélte, hogy a gyerekeiknek viselkedési problémáik vannak, vagy rosszul teljesítenek az iskolában. Ha Grace rosszul kezdett volna tanulni, változtattunk volna. Nem olyan volt, mint egy vallomás. Inkább, mint egy művész nyilatkozata. A problémák apró darabokra szedve és megszűrve a sajtószámára. Nem néztem Amyre. Csak a vászonra festett Gracere.

–Egyedül hagyták.Csend volt. Talán nem számított rá, hogy mondok valamit. Vagy talán arra nem számított, hogy nem értek egyet vele.

–Ez nem igaz–mondta.

–Én viszont azt hiszem el, amit ő mesélt nekem. Ott voltam, amikor sírt maguk miatt. Az igaz volt. Grace nem színészkedik.

–Sosem kért többet–mondta Amy.

Most viszont ránéztem–fixíroztam a sárga szememmel. Tudtam, hogy kellemetlenül érzi magát, mindenki kellemetlenül érezte magát ettől.

–Tényleg?

Amy néhány pillanatig állta a tekintetemet, aztán félrenézett. Magában valószínűleg azt kívánta, bár ott hagyott volna az utcán. De amikor újra rám nézett, az arca nedves volt, és az orra kezdett

előnytelenül kivörösödni.

–Oké, Sam. Nem süketelünk, igaz? Tudom, hogy volt, amikor önző voltam. Volt, hogy azt láttam, amit látni akartam. De ez kétirányú dolog, Sam. Grace sem volt a világ legszeretőbb kislánya.

–Elfordult, hogy a blúzába törölje az orrát.

–Szereti?–kérdeztem.

A vállára támasztotta az állát.

–Jobban, mint ő engem.

Nem feleltem. Nem tudtam, mennyire szerette Grace a szüleit. Azt kívántam, bár vele lennék inkább, mint itt, ebben a műteremben, ahol nem tudom, mit mondjak.

Amy a fürdőszobába ment. Hallottam, hogy hangosan kifújja az orrát. Jó néhány méterre tőlem megállt, egy zsebkendőt szorított  hozá. Úgy nézett, mint amikor az ember komolyabb akar lenni, mint szokott.

–Te szereted őt?–kérdezte.

Éreztem, hogy ég a fülem, bár nem szégyelltem, amit érzek.

–Itt vagyok–feleltem.

Amy a száját rágta, majd leszegett fejjel bólintott. Aztán rám nézett, és megkérdezte:

–Hol van?

Nem mozdultam.Egy hosszú pillanat múlva a szemembe nézett.

–Lewis szerint megölted.

Nem éreztem semmit. Még nem. Abban a pillanatban a szavak csak szavak voltak.

–A múltad miatt–folytatta.

–Azt mondta, hogy túl csendes vagy és furcsa, hogy a szüleid tettek tönkre. Hogy kizárt dolog, hogy azok után valaki normális legyen, és hogy megölted Grace-t, miután rájöttél, hogy Lewis nem fogja hagyni, hogy újra találkozzatok.A kezem majdnem ökölbe szorult, de nem hagytam, mert tudtam,

hogy rosszul venné ki magát. Két kezem halott súlyként, ernyedten lógott, mintha nem tartozna a testemhez. Amy figyelt, a reakciómat mérlegelte. Tudtam, hogy szavakat akar, de nem volt mit mondanom. Nemet intettem.Szomorú kis mosoly játszott az arcán.

–Nem hiszem, hogy megtetted volna. De akkor...hol van, Sam?

Lassan bomlott ki bennem a nyugtalanság. Nem tudtam, hogy mitől. Talán a beszélgetéstől, a festékszagtól vagy az üzletben magára hagyott Cole miatt, de ott volt.

–Nem tudom–mondtam az igazat.

Grace anyja megérintette a karomat.

–Ha előbb megtalálod, mint mi, mondd meg neki, hogy szeretem–kérte.

Grace-re gondoltam, és a markomba gyűrt üres ruhára. Grace-re, messze, messze, elérhetetlenül az erdőben.

–Bármi történjék is?–kérdeztem, bár nem hittem, hogy úgy tudná megígérni, hogy el is higgyem. Elengedtem a csuklómat. Csak most vettem észre, hogy a hüvelykujjammal a hegeket dörzsölgettem. Amy hangja határozottan csengett:–Bármi történjék is. Én pedig nem hittem neki.