Sz.J.G.-A kezdetek Nov.2-6

November 2., vasárnap

Délelőtt bekísértem anyut a meteorológiai intézetbe, aztán

hazaérve bekapcsoltam a gépem, és az msn-ablak azonnal villogva

felugrott. Cortez várt rám!!! Bemásolom.

Cortez üzenete: Itt vagy?

Reni üzenete: Igen, szia!

Cortez üzenete: Átküldőm a két irodalom beadandót, ellenőrizd

le pls.

Reni üzenete: Jó, persze, küldd! Mi az a pls?

Cortez üzenete: lol 

Gyúrj rá az angolra! pls=please (kérlek)

Reni üzenete: Köszi! 

De mi az a lol?

Cortez üzenete: 

Akkor ezt meg is beszéltük. Átküldte a két dolgozatát, én pedig

elfoglaltra tettem az állapotom, és gyorsan elolvastam. A

Gutenberg-dogája egész jó lett, csak nagyon sűrűn szerepeltek

benne szóismétlések. Ezt írtam is neki, másolom:

Reni üzenete: Itt vagy még?

Cortez üzenete: Yep.

Ezt megint nem értettem, de már nem akartam kérdezősködni,

mert butának tűnnék, egyébként is, válaszolt rögtön, tehát a gépnél

volt. Másolom tovább.

Reni üzenete: A  Gutenberg oké, csak sok a szóismétlés.

Használj szinonimákat, mint pl. jó – impozáns, akkoriban – azon

időkben stb.

Cortez üzenete:  ??? Viccelsz? Én ilyeneket sose mondok,

Kardos azonnal egyest adna.

Reni üzenete: Jogos. Olvasom a másikat.Cortez másik dolgozatában a  Monte Cristo grófját,  elemezte,

nem is rosszul. Sőt, bele sem javítottam, mert Kardos még gyanút

fog.

Reni üzenete: Ez tök jó, olvastad is vagy csak megnézted?

Cortez üzenete: Olvastam. Most lépek, see you tomorrow.

Reni üzenete: ???

Cortez üzenete: lol

Örülök, hogy viccesnek találja, hogy lassan a mondandója felét

nem értem. Miért nem tudok angolul? Vagy miért nem irkál

franciául? Biztos direkt. 

November 3., hétfő”

Az első nap a szünet után. Apu vitt minket suliba, a szélvédőn

kopogott az eső, az ég borult volt és szürke. Anyu üzenete szerint

(amit a hűtőn hagyott nekem) nagyon hideg idő jön. Úgyhogy jól

beöltöztem, kötött garbó, vastagabb farmer, és bakancs. A suli

körül szinte minden diák  nyakában a kötött Szent Johannás sál

volt, úgyhogy örültem, amiért én is felvettem.

A borult égbolt miatt egész nap fel volt kapcsolva a teremben a

lámpa, ami már kicsit téli hangulatúvá tette a napot. Az udvarra is

csak két szünetben mentünk ki, mert megfagytunk. Pedig a

gondnok kitett két padot az árkádok alá (Arnold igen sikeresen

tárgyalt ez ügyben), de senki nem ült rá, ahhoz már hideg van.

Francián leadtuk Monsieur Durand-nak a francia kultúra házit,

és amíg mi mondatokat fordítottunk a könyvből, ő el is olvasta

őket. Szinte mindenki ötöst kapott, a tanár külön megdicsérte az

osztályt, amiért régi francia filmekhez nyúltunk (a mi

Házibulinkon,  kívül sokan írtak Belmondo- vagy Delon-filmből,

csak Cortez és Ricsi írt a Taxiból, Arnold pedig a Bíbor folyókból).

Az irodalom hasonlóan telt, Kardos kiadta feladatnak, hogy a

Szigeti veszedelmet  olvassuk a szöveggyűjteményből, amíg ő

elkezdi javítani a beadott dogákat. Óra végéig egy szót sem szólt,

úgyhogy néma  csendben telt a negyvenöt perc, csak a lapozás

sistergése, vagy Kardos tollának kaparászó hangja hallatszott.– Gratulálok – emelte fel a fejét a lapokból. – Sikerült a tizenkét

főből hétnek Harry Potterről írnia – közölte gúnyosan. – Zsidák,

oszd ki őket – dobta az első padban ülő Gábor padjára a

dolgozatokat.

Gábor sietve szétosztotta, úgyhogy mindenki elmélyedve nézett

bele a kijavított papírokba. Gutenbergre ötöst kaptam, a  Szép

reményekre  5*-t. Magamba fojtottam az örömöm, és gyorsan

Virághoz fordultam, miközben Kinga hangosan kifogásolta a 4/5-

ét.

– Milyen lett? – suttogtam. Virág kifésülte a szeméből a haját.

– Kettes és hármas. A Lassie lett a hármas – súgta boldogan.

– Az jó! – bólintottam, majd óvatosan hátrafordultam. Cortez

összefont karokkal, a székén hátradőlve ült, a lapjai az asztalon

hevertek.

– Milyen? – kérdeztem halkan.

– Kettes-kettes.

– De jó! – vettem el a lapjait, és gyorsan belenéztem. Sosem

gondoltam volna, hogy két irodalom kettesnek ennyire örülök

majd. Ez még engem is meglepett.

Óra végén Kardos bediktáltatta a jegyeket, szinte mindenkire

tett valami gúnyos megjegyzést, például Dave hármasára azt

mondta: „hálás vagyok, amiért papíron adtad be és nem Pen-driveon!”

– Antai-Kelemen – nézett fel Kardos.

– Kettes-kettes – felelte Cortez.

– Elképesztő teljesítmény, őszintén megleptél. Üres lapokra

számítottam – firkálta be a jegyet Kardos, szavaiból üvöltött a

cinizmus.

– Igyekeztem kitölteni azt a sok üres helyet a lapon – vágta rá

Cortez.

– Leköteleztél – vigyorgott erőltetetten a tanár, majd durván

ellapozott a naplóban.

Délután hatra Ricsi átjött, hogy „tökéletesítsük” a makettházat.

Na jó, ez így nem teljesen igaz, szóval jött, hogy megpróbáljuk ház

alakúra ragasztani a kartonlapokat.– Erősen szorítsd, mert elenged a ragasztó! – utasított,

miközben mindketten a földön térdeltünk, és azon fáradoztunk,

hogy ne ragasszuk hozzá a ház alapját a szőnyegemhez.

– Ennél jobban nem tudom – feleltem. Apu kopogtatott be a

szobámba, majd rögtön be is nyitott.

– Hogy áll a mestermunka? – érdeklődött jókedvűen. Két

dühödt kamaszpillantást kapott válaszul. – Szóval jól – bólintott

apu, és körülsétálta a  „makettházat”. (Az idézőjel nem véletlen.)

Ricsi egy újabb kartonlap behajtott alját ragasztózta be, és

hozzáerősítette az alaphoz.

– Gyerekek, szerintem jobban rá kéne nyomni, mert így elenged

a ragasztó – vakargatta az állát apu, és bár szakértőnek tűnt,

egyáltalán nem az. Ezt be is bizonyította. 

A következő pillanatban átvette a helyem, és teljes súlyával

rányomta a kartonlapot az alapra. Mondanom se kell, azonnal

összenyomódott az egész.

– Ó! – egyenesedett fel apu. Na, igen. Ó! Hatalmas ó!

– Apu! – hőköltem hátra döbbenten, és a  „házat” néztem, ami

pont úgy festett, mintha valaki ráült volna. Apu sűrű

bocsánatkérések közepette inkább kiment, és otthagyott minket az

összenyomott kartonokkal. Ami meglepő, hogy Ricsi egyáltalán

nem gurult be, hanem teljesen jól szórakozott az eseten.

– Ha szétszedjük és kiegyengetjük, talán nem lesz gyűrött –

töprengtem a megoldáson.

Vagyis kezdhettük szinte elölről. A behorpadt, összenyomott

oldalakat leszedtük (a ragasztó már megkötött, úgyhogy szinte le

kellett szakítani), aztán megpróbáltuk eltüntetni róla a gyűrődést.

Hát, a mai napon körülbelül eddig jutottunk. Pont, mintha nem

csináltunk volna semmit. Vicces, fogalmam sincs, csütörtökig mi

lesz belőle. Már szinte látom Vladár önelégült arcát, ahogy gúnyos

megjegyzések mellett beírja a hatalmas egyest a naplóba. Hurrá.

Irodalom ötös: 5/5 – még csillagot is kaptam hozzá. 

Makettházkészítés Ricsivel: 5/1 – semmit nem haladtunk, mivel

apu összenyomta az egészet.

Olvasókör: 5/5 – Arnold kérésére ma Vernével foglalkoztunk.Idő: 5/2 – ködös, hideg, esős november. 

November 4., kedd

Megjelent a suliújság. Ezt onnan is tudtam, hogy amikor

beléptünk a suliba, a porta melletti újságtartó tele volt vele, meg

onnan is, hogy minden diák kezében a novemberi szám volt. A

belépőkártyánkat felmutatva rögtön elvettünk két példányt, és

Virággal együtt belelapoztunk. (A címlapon Dani igen jól sikerült

keringőpróba-képe van, és az első húsz oldalon szinte csak a

témával foglalkozik.) Az aulában Máday a Jeanne d’Arc-szobor

mellett állt, és a belépő diákokat figyelte. Mivel Virág pont a

suliújságot lapozgatta, az ig. hely. rögtön kiszúrta a fekete körmeit.

– Bencze Virág, rácsaptad a kezedre az ajtót, vagy fekete

körömlakkot látok az ujjadon? – bökött a vonalzójával felénk.

Virág zavartan zsebre vágta a kezét, még a magazint is elejtette. –

Sejtettem. Gyerünk az irodámba! – intett Máday. Szegény Virág

holtsápadt arccal követte.

Tíz perc  múlva Virág szomorúan jött be a terembe,

körömlakklemosó szagfelhőt húzva maga után.

– Ez annyira nem igazságos! Miért ne lehetne fekete

körömlakkot használni? Talán törvény tiltja?

– Pontosan – lépett hozzánk Arnold, pont a csengetéskor. – A

házirendben benne van.

– És azt ki olvassa? – csodálkozott Virág.

– Reni, nagyon jó lett a könyvajánlód – fordult hozzám a

suliújságot felmutatva, figyelmen kívül hagyva Virág duzzogását.

– Köszi – bólintottam.

Rajta kívül még egy csomóan gratuláltak (köztük Kardos is, aki

elmondta, titkon remélte, hogy hamarosan Rejtőről írok, úgyhogy

nagyon elégedett a  Piszkos Fred, a kapitány – ajánlóval). Volt

azonban, aki nem gratulált, hanem leteremtett. Kingát az

ebédszünetig tudtam közvetlenül elkerülni, akkor azonban a

szekrényemnél pont megtalált, és belekezdett végtelenül hosszú és

fárasztó monológjába. Na persze arról volt szó, hogy nem 100%-osan elégedett a díjugratásról szóló beszámolómmal, kicsit

éltethettem volna jobban, ráadásul az egyik képen nem áll jól a

haja, fújja a szél, nem igaz, hogy nem vettem észre! A

homlokomat a szekrényajtónak döntve hallgattam, csak hallgattam

és hallgattam. Virág mentett ki.

– Megyünk a büfébe? – szakította félbe Kingát.

– Már elnézést, de éppen beszéltem, ha nem zavarna – tárta szét

a karját.

– Nem baj, majd befejezed máskor – erősködött Virág, és a

karomat megragadva elhúzott. Kinga még utánunk szólt, hogy ez

enyhén bunkóság, de vissza se néztünk.

– Örök hála – suttogtam, miközben sietősen lefutottunk a

lépcsőn.

Ricsi megint átjött délután, ma addig haladtunk, hogy az alap

kartonlapra ragasztott ház oldalai állnak, és a fél tetőszerkezetet is

rátettük. Hát nem is tudom. Eddig nem úgy néz ki, mint valakinek

az „álomháza”. Inkább, mint egy kunyhó. 

Este apuhoz vacsoravendégek jöttek, így viszont mentesültem a

közös vacsora alól, a szobámban ettem, és közben olvastam.

Belekezdtem Montgomery  Anne – La maison aux pignons verts

könyvének olvasásába. (Ez az  Anne Shirley  sorozat első része,

franciául, még apu vette nekem a díszdobozt a nyár közepén.)

Egyébként sokat értek belőle, csak néha szótáraztam, bár egyelőre

nagyon az elején tartok. Tök jó könyv, de azt hiszem, ezt nem

mondom el Arnoldnak. Totál kigúnyolna. Vagy ha el is mondom,

majd azt füllentem, hogy franciagyakorlásnak tökéletes. Hátha

beveszi.

Álomház: 5/2 – ez minden, csak nem álom… 

Ricsivel együtt dolgozni délutánonként: 5/5 – már egészen

megszoktam, a végén még fura lesz, ha befejezzük.

Vacsorára ananászos csirke: 5/2 – külön-külön még oké, de

egyben? Jaj.

Apu vacsoravendégei: 5/3 – megállapították, hogy a gimi

milyen érdekes lehet. Na meg hogy nőttem. Hát persze…

November 5., szerda

Az eső egész éjjel esett, és napközben is rendszeresen

szemerkélt. Hát, ilyen a november.

A borongós idő miatt a suliban egész nap égtek a lámpák, a

fűtéstől pedig álmos, nyomott diákok kószáltak a folyosókon.

Korponay úgy érezte, ez ellen tenni kell, úgyhogy tesin

sulikörökkel kezdtünk. Jaj. A fiúk szokás szerint fociztak az

udvaron. Persze, ez jellemző is, ők játszadoznak meg rugdossák a

labdát, mi meg rohangálunk az iskola körül, miközben a tanárnő a

stopperóráját nyomkodja.

– Gyerünk, lányok, ez szánalmas! – nyomta meg az óráját,

amikor Virággal egymást támogatva megérkeztünk elé.

– Nem ka-pok le-ve-gőt – hajolt le Virág, megtámaszkodva a

térdein.

– Dehogynem, ez még csak az első kör volt. Hol van még a

tizedik? – tapsolt hangosan Korponay, mi pedig összeszorított

fogakkal tovább másztunk. Kinga és a négy a-s lány már befejezte

a tíz kört, amikor mi a negyediket kezdtük. Végül Korponay

megajánlotta órai munkára a kettest, ha nem futjuk végig (és így

nem kell tovább ácsorognia az esőben). Elfogadtuk. Azonnal.

A tesióra a teremben folytatódott, az a-s lányok és Kinga

röplabdáztak, mi pedig Virággal leheveredtünk egy félrerakott

tatamira, és óra végéig meg se mozdultunk. Még most is szúr az

oldalam.

Tesi után az öltözőben elkaptam egy beszélgetésfoszlányt.

Edina és Ivett (két a-s lány) Cortezről susogtak valami olyasmit,

hogy Edina felvette msn-en. A kedvem ezután kissé megromlott,

Virág sem tudott felvidítani. (Pedig tényleg próbált, azt mondta,

hogy Pete Wentznek több millió lányrajongója van, képzeljem el,

ő mit érez! Mármint Virág.) Még Arnold sem tudott jobb kedvre

deríteni (pedig elmesélte, hogy ki akarják rakni a sakkszakkörből,

mert mindig nyer, és mindenkinek elment a kedve a játéktól).

Szóval menthetetlenül rossz kedvem lett.Ricsi egyenesen suli után jött hozzám, mert holnap rajzóra.

Miközben a szobámban szenvedtünk a házzal (hogy egyben

maradjon, legalább egy napig!) és az Internetrádiót hallgattuk,

nekem csak Cortezen és az a-s lányon járt az agyam. Hogy

menynyit csetelhetnek, mennyit beszélhetnek sulin kívül, hogy

vajon találkoznak-e, meg ilyesmi. Végül nem bírtam tovább, és

igen átlátszó módon, de szóba hoztam.

– Kinga is készen van már a házával, Edina közölte is, hogy

ilyen szépet még nem látott – mondtam csak úgy mellékesen. Na

jó, ez így tényleg átlátszó, de legalább igaz. Ricsi felvette az

ecsetet, és a ház ablakát kezdte festeni.

– Edina? Az melyik? – kérdezte. Nem tudja! Nem tudja, ki az!

Ezek szerint Cortez nem lóghat vele sokat, mert arról Ricsi tudna.

Óriási!

– Hát az egyikük – nem igazán tudtam, hogyan írjam le. A négy

a-s lány olyan, mint egy csorda, együtt vonulnak, együtt szoktuk

meg őket, elég nehéz egyet jellemezni közülük. – A frufrus?  –

jutott hirtelen eszembe.

– Ja, aha – bólintott. – Te, ezek az ablakok rácsosak lettek.

Szerinted baj? – váltott témát, és töprengve nézte a házat. Rácsos

ablak? Ez egyre jobb.

– Ricsi, szerinted kinek az álomháza rácsos ablakú? –

kérdeztem csodálkozva.

– Mitt’om én. Akinek tériszonya van, és fél, hogy kiesik – tárta

szét a karját.

– Jó, ezt ne felejtsd el, kell majd az érvelés, mert ezt tuti, hogy

Vladár is megkérdezi.

Anyu nyitott be a szobámba, és szólt, hogy Virág jött.

– Jaj, de jó! – tápászkodtam fel, mert már totál elzsibbadtam. A

felmentő sereg! Hurrá. Csakhogy nem egyedül jött. Cortezzel.

– Sziasztok – néztem döbbenten.

– Most komolyan! – lépett be lazán Cortez, és fejét Ricsi és

köztem kapkodta. – Valaki mondja meg neki, hogy nem állhat Pete

Wentz az ablakban, vagy tényleg kettészedem a házat, és majd úgy

osztályozzák!– Virág, muszáj, hogy ott legyen? – kérdeztem mosolyogva.

Virág természetesen bólintott.

– Lent hagytuk, megnézitek?

Szóval röviden, Virág és Cortez befejezték a házat, de nagyon

összekaptak, úgyhogy eldöntötték, áthozzák hozzánk, és majd mi

rendet teszünk. Arra, mondjuk, nem gondoltak, hogy ha mi,

Ricsivel meglátjuk az étkezőasztalunkon lévő házat, akkor a

legkisebb problémánk az ablakban ácsorgó Pete Wentz-figura lesz.

– Hű – közöltem, amikor megláttam a pink-fekete házat, ami

elképesztően nézett ki. Egy A3-as zöld kartonlapon állt, amiről

dombok, fák, medence és gördeszkapark domborodott ki. Ezek

közé lehetett beilleszteni a házat, ami kívülről is zseniálisan festett,

de középen szétnyitható, így minden (berendezett) szoba és

helyiség láthatóvá válik. Wow! Van benne mindenféle kartonbútor

meg kartontévé, kartonszekrény és nem mellesleg,  az ablakban

karton Pete Wentz. 

– Most tényleg az a bajod, hogy valaki áll az ablakban?  –

kérdeztem, közelebb hajolva a kisház ablakához.

– Persze! Nem való az álomházba! Legalábbis az enyémbe?  –

közölte Cortez.

– Akkor nézzétek meg a miénket! – panaszolta Ricsi.

Visszamentünk a szobámba, ahol (nem vicc), Cortez és Virág

nyolc percig nevettek. Meg sem szólaltak, csak nevettek, néha

abbahagyták, de összenéztek, és megint nevettek, aztán

abbahagyták, ránéztek az összegyűrt házunkra, és megint nevettek.

Jól szórakoztak. Mi kevésbé. Végül is úgy alakult, hogy miután

kinevették magukat, ott maradtak, és figyelték, hogy Ricsivel mit

összeszenvedünk a ház összeragasztásával.

– Hogy lehettek ennyire bénák? – kérdezte Cortez, amikor látta,

hogy a tető egyik fele túl nagy, ezért nem passzol, és így

ragasztani sem lehet.

– Fogd be, és inkább segíts! – förmedt rá Ricsi. – Azért jöttetek,

hogy kiröhögjetek?

– Nem, dehogy – mosolygott Virág, majd felkelt a babzsák

fotelemből, és a makettházunk körül téblábolt. – Vágni kéne

belőle.– Gondolod? – néztem fel rá kétségbeesetten.

– Aha, de várj, segítek.

Virág szórakozottan félretolt, és letérdelt a  „mesterművünk”

elé. Egy perc múlva már Cortez is segített neki, így mi, Ricsivel

háttérbe szorultunk. Nem is baj, ugyanis ami nekünk keserves

órákba és több napba telt, az nekik másfél órába, ráadásul

mindenfajta megerőltetés nélkül.

Hét órakor állt a házunk. Igaz, nem kinyitható, a festés (azt még

mi csináltuk) pocsék, de kész lett.

– Hát, ennyit tudtunk tenni. Ha előbb szóltok, hogy ennyire nem

megy… – kezdte Cortez.

– Viccelsz? Az előbb még tetőnk se volt. Így már

osztályozható, az a lényeg – sóhajtotta Ricsi megkönnyebbülten.

Miután befejeztük (vagyis befejezték) a házunkat, Cortez és

Ricsi elment, Virág pedig maradt, és részletesen átbeszéltük, hogy

mi a helyzet Cortezzel. Na jó, igazából nagy helyzet nincs vele, de

azt is részletesen meg szoktuk beszélni, ha nincs semmi. 

Álomház: 5/3 – nagyon ronda, de kész lett. ©

Cortez, Ricsi és Virág: 5/5 – jól éreztem magam velük, kár,

hogy csak ma lógtunk így együtt, négyen.

Tesióra: 5/1 – izomlázam van.

Cortez és Virág háza: 5/5* – Eszméletlenül ötletes és szép. Na

és Pete Wentz is maradt az ablakban. 

November 6., csütörtök

A szemerkélő esőben makettházat szorongató diákok siettek az

iskola bejárata felé. Így simán be tudtuk azonosítani az

osztálytársainkat.  Apu közvetlenül a suli előtt parkolt le.

– Sok sikert a rajzórához! – köszönt el, mikor sikeresen

kiszedtük a házat az ülésről.

– Azta, Reni, ez állati ronda! Vladár tombolni fog! – köszöntött

kedvesen Dave.– Csak adjon egy kettest – motyogtam, és a kartonházzal a

kezemben gyorsan berohantam a portára, mert a szemerkélő

esőben már elkezdett lefolyni a vízfesték. Hurrá.

Törin Barka nem sokat tudott velünk kezdeni, mert minden

második diák asztalán állt egy ház, amitől se nem láttak, se írni

nem tudtak, úgyhogy inkább ismételtünk. Mellesleg a teremben

volt öt álomházmodell meg a miénk, Ricsivel. Ezt a többiek is így

kategorizálták. Már előre reszkettem a második órától, amikor is

becsengetéskor Vladár becsapta maga mögött az ajtót. Jaj nekem!

Nekünk. Mindegy. Az egész óra erre ment rá, névsor szerint

kihívta a párokat, és szakértelemmel fürkészve az  „alkotásokat”,

osztályozott.

– Antai-Kelemen, Bencze! – kezdte, mire Virág és Cortez

felkászálódott, és kivitték a pink-fekete házat a tanári asztalra.

Vladár bólogatva nézte, el volt ragadtatva (hát persze!) a

designtól, az épület szerkezetétől és a külső elemektől. Aztán

amikor Virág egyszerűen szétnyitotta, és mindenki meglátta a

belső teret, az osztály egyöntetűen  „húúú”-zott. Vladár meg kis

híján elájult. Pechemre csak kis híján.  Cortez csak csendben

álldogált, Virág pedig részletesen beszélt a házról, bemutatta a

helyiségeit, a funkcióit és az ablakban ácsorgó Pete Wentzet, amin

nemcsak az osztály, de Vladár is jót derült. A bemutató végén

csillagos-brillagos-trillagos ötöst kaptak, aztán folytatódott az

osztályzás.

– Bernáth, Chatelain – szólította Vladár Andrist és Jacques-ot.

A bemutatót Andris tartotta, Vladár pedig bólogatva hallgatta.

Lakóparkmodellt készítettek, egy ilyen kis miniatűr házsort. A

munkájuk természetesen ötös lett, más kérdés, hogy óra után

Andris megadta az internetcímét az igazi lakóparknak, tehát az

apukájának egy régi munkáját adták be, de pszt!

– Felmayer, Haraszti – lapozott Vladár a naplóba, mire Dave és

Robi kivittek egy lapos, ezüst tetős, űrhajó fazonú építményt.

Felváltva beszéltek róla, egy ilyen „cyber űr-jövőházat” csináltak,

napelemmel, digitális izékkel, én egy szót sem értettem az

egészből, de azt hiszem, Vladár sem. Emiatt vagy ettől

függetlenül, ötöst kaptak.– Nagy, Neményi!

Zsolti üres kézzel ment ki a tanári asztalhoz, és megvárta

Arnoldot, aki egy kastélymakettet tartott a kezében. Persze hogy ő

beszélt róla, Zsoltinak semmi köze nem volt hozzá. Arnold hosszú

és kimerítő beszámolójának annyi a lényege, hogy a Drakulakastély ihlette, na meg  az a milliónyi könyv, amit olvasott a

témával kapcsolatban, és… Vladár félbeszakította, majd gyorsan

beírta az ötösöket. Arnold kicsit sértetten kullogott vissza a

helyére, mivelhogy belefojtották a szót. Zsolti azonban örült: nulla

munkával három ötöst szerzett.

– Pósa, Rentai – nézett fel a naplóból Vladár. Jaj, ne! Azok mi

vagyunk. Virággal összenéztünk, ő bátorítóan bólintott, én pedig

összeszedtem magam, és kimentem az asztalhoz.

Ricsi hozta a  „házunkat”, és kicsit tartva Vladártól, velem

együtt hátrébb lépett. Még dobótávolságban voltunk, de vigasztalt,

hogy ha jó a reflexünk, akkor elhajolunk, és egyenesen kirohanunk

az ajtón. Vladár gúnyos mosolyra húzva a száját, óvatosan

megforgatta az asztalon a – leginkább egy texasi rancsra hasonlító

– egyszerű házikónkat.

– Lám-lám – kezdte, mire a többiek elnevették magukat. Én

nem, mert nem tartottam viccesnek, na meg, mert tudtam, hogy a

java eztán jön. Minden cinikus, megsemmisítő kritika egy  „lámlámmal” kezdődik. – Így fest annak az álomháza, aki nem szokott

álmodni. Nos, ez látszik is – köhintette. Milyen kedves.

– Tanár úr, ezt ketten készítettük – védett meg Ricsi, ami

igazán, igazán kedves volt tőle! Csak nem sokat ért. De ez

mellékes.

– Látom, ezek szerint neked is gondod van a fantáziáddal, Pósa

– vigyorgott gonoszul Vladár. – Akkor lássuk – ragadta meg a

tollát, és a napló fölé emelte a kezét. Akkora gombóc volt a

torkomban, hogy szinte elsírtam magam. Ha egyest ad,

megbuktam. Rajzból! – Mindent összevetve, figyelembe véve,

hogy egy órát biztosan foglalkoztatok vele, meg azt, hogy foltosra

mázoltátok vízfestékkel… Kettes.

Hú. Megkönnyebbülten lesütöttem a szemem. Hála az égnek!

De, egyébként mi az, hogy egy órát foglalkoztunk vele? Tuti, hogy nincs jól! Ha tudná, hogy több délután… áh, mindegy, a lényeg,

hogy kettes.

– Szatmáry, Zsidák! – lapozott el a naplóban, miközben

lehajtott fejjel visszakullogtam a helyemre.

Ebédszünetben a büfében vett forró csokikkal mentünk ki az

udvarra, és a sálamat a szám elé húzva hallgattam Arnold és Virág

vitáját, ami igazából reggel óta tartott, minden szünetben.

Egyszerűen nem bírtak egymással.

– Majd belátod, hogy igazam van, amikor kicsit megérsz és

levetkőzöd a most még divatos, de később szánalmassá váló

műstílusodat – magyarázta Arnold.

– Egyáltalán nem szánalmas, a FOB az egyik legmenőbb banda,

a zenecsatornákon állandóan az ő klipjük megy…

– A zenecsatornák mindig az aktuális trendnek megfelelő

klipeket játsszák, így befolyásolják az egyéniség nélküli fiatalokat

– darálta Arnold. Virág szomorúan csóválta a fejét, Arnold pedig

vérszemet kapott, és folytatta. – Maradjunk abban, hogy ezt a

beszélgetést folytatjuk egy év múlva. Kíváncsi vagyok, mit

mondasz akkor.

– Ugyanezt! – vágta rá Virág hatalmas, csillogó szemmel. –

Pete Wentz nekem örök! Örök!

– Nagy szavak – ismerte el cinikusan Arnold. – Virág,

megmondjam neked, mi örök? A Beatles. Na, az örök. Virág

hátrahajtott fejjel nevetett.

– Na persze. Beatles! Mintha a nagyszüleimet hallanám! Vagy

anyut – közölte nevetve. Arnold lemondóan legyintett.

Cortezzel a szokásos csütörtök délutáni korrepetálásunkon

végig verset elemeztettem. Hatra jött át, addigra összeszedtem

minden szükséges tanulnivalót, és az étkezőasztalnál ülve neki is

kezdtünk.

– Egy hasonlatot sem találtál? Tele van vele a vers! – közöltem.

– Hidd el, átkozottul kerestem – felelte unottan. És gúnyosan.

– Na jó, olvasd el még egyszer a hasonlat fogalmát, aztán

keresd meg. Annyit segítek, hogy öt is van benne!

– Kösz – húzta maga elé kedvetlenül a könyvet.– Nem gond, ha én addig angolozok?

– Nyugodtan. A szavakat tanulod?

– Aha.

Úgy húsz percen át néma csendben ültünk, ő hasonlatot

keresett, én pedig az angolt magoltam. Körülbelül egyszerre

néztünk fel.

– Találtam négyet, az ötödiket nem mutatod meg bónuszként? –

alkudozott, mire mosolyogva ráböktem a könyvére.

– Jó, de biztos, hogy megértetted? Vagy végig tippeltél…

– Megértettem. Ott van a  „mint”  – tárta szét a karjait, mire

megtapsoltam. Ha ő lehet gúnyos, akkor én is. – Na, hogy állsz a

szavakkal? – húzta maga elé a füzetem.

– Alakul.

– Kérdezhetek?

– Inkább ne!

Cortez belenézett a füzetembe, aztán a tollával a kezében

közelebb húzta a székét hozzám, és úgy kezdte magyarázni, hogy

az angolban nincs a tárgyaknak neme, meg ilyesmi. Ott ültünk

egymás mellett, teljesen közel, és mindketten a füzetem fölé

hajoltunk. Olyan zavarban voltam, hogy konkrétan azt sem tudtam,

hol vagyok, nemhogy még megértsem, amit magyaráz. Pedig

tényleg jót akart, csak sajna nem nagyon tudtam figyelni rá. –

Most már érted? – kérdezte.

– Persze – bólogattam, és csak reméltem, hogy nem kérdez

vissza.

– Akkor jó.

Vacsora után az angolfüzetemmel a kezemben ültem a babzsák

fotelemben, és Cortez kézírását tanulmányoztam (egy csomót

belejavított a füzetembe). Menthetetlenül bele vagyok esve. Jaj.

Rajzóra: 5/2 – ciki volt, de megvan a kettes. Hurrá.

Cortez: 5/5* – összeillünk. Csak ő ezt még nem tudja. 

Virág msn-en: 5/4 – egy óránk volt, az alatt megbeszéltük a

„Cortez-angolházi” esetet, na meg Tóth Gabi  Érte megérte  című

számát, aminek a dalszöveges változatát addig néztük (és

énekeltük) a videómegosztón, hogy megtanultuk a szövegét.  Ja, és szerintem ez a dal pont illik a Cortezzel való kapcsolatomra, de

Virág állítja, hogy az egész szöveg Pete Wentzről és róla szól.

Nem hinném, de mindegy.

Anne Shirley: 5/5 – klassz könyv, egész sokat haladtam vele.