November 2., vasárnap
Délelőtt bekísértem anyut a meteorológiai intézetbe, aztán
hazaérve bekapcsoltam a gépem, és az msn-ablak azonnal
villogva
felugrott. Cortez várt rám!!! Bemásolom.
Cortez üzenete: Itt vagy?
Reni üzenete: Igen, szia!
Cortez üzenete: Átküldőm a két irodalom beadandót,
ellenőrizd
le pls.
Reni üzenete: Jó, persze, küldd! Mi az a pls?
Cortez üzenete: lol
Gyúrj rá az angolra! pls=please (kérlek)
Reni üzenete: Köszi!
De mi az a lol?
Cortez üzenete:
Akkor ezt meg is beszéltük. Átküldte a két dolgozatát, én
pedig
elfoglaltra tettem az állapotom, és gyorsan elolvastam. A
Gutenberg-dogája egész jó lett, csak nagyon sűrűn
szerepeltek
benne szóismétlések. Ezt írtam is neki, másolom:
Reni üzenete: Itt vagy még?
Cortez üzenete: Yep.
Ezt megint nem értettem, de már nem akartam kérdezősködni,
mert butának tűnnék, egyébként is, válaszolt rögtön, tehát a
gépnél
volt. Másolom tovább.
Reni üzenete: A
Gutenberg oké, csak sok a szóismétlés.
Használj szinonimákat, mint pl. jó – impozáns, akkoriban –
azon
időkben stb.
Cortez üzenete: ???
Viccelsz? Én ilyeneket sose mondok,
Kardos azonnal egyest adna.
Reni üzenete: Jogos. Olvasom a másikat.Cortez másik
dolgozatában a Monte Cristo
grófját, elemezte,
nem is rosszul. Sőt, bele sem javítottam, mert Kardos még
gyanút
fog.
Reni üzenete: Ez tök jó, olvastad is vagy csak megnézted?
Cortez üzenete: Olvastam. Most lépek, see you tomorrow.
Reni üzenete: ???
Cortez üzenete: lol
Örülök, hogy viccesnek találja, hogy lassan a mondandója
felét
nem értem. Miért nem tudok angolul? Vagy miért nem irkál
franciául? Biztos direkt.
November 3., hétfő”
Az első nap a szünet után. Apu vitt minket suliba, a
szélvédőn
kopogott az eső, az ég borult volt és szürke. Anyu üzenete szerint
(amit a hűtőn hagyott nekem) nagyon hideg idő jön. Úgyhogy
jól
beöltöztem, kötött garbó, vastagabb farmer, és bakancs. A
suli
körül szinte minden diák
nyakában a kötött Szent Johannás sál
volt, úgyhogy örültem, amiért én is felvettem.
A borult égbolt miatt egész nap fel volt kapcsolva a
teremben a
lámpa, ami már kicsit téli hangulatúvá tette a napot. Az
udvarra is
csak két szünetben mentünk ki, mert megfagytunk. Pedig a
gondnok kitett két padot az árkádok alá (Arnold igen
sikeresen
tárgyalt ez ügyben), de senki nem ült rá, ahhoz már hideg
van.
Francián leadtuk Monsieur Durand-nak a francia kultúra
házit,
és amíg mi mondatokat fordítottunk a könyvből, ő el is
olvasta
őket. Szinte mindenki ötöst kapott, a tanár külön
megdicsérte az
osztályt, amiért régi francia filmekhez nyúltunk (a mi
Házibulinkon, kívül
sokan írtak Belmondo- vagy Delon-filmből,
csak Cortez és Ricsi írt a Taxiból, Arnold pedig a Bíbor
folyókból).
Az irodalom hasonlóan telt, Kardos kiadta feladatnak, hogy a
Szigeti veszedelmet
olvassuk a szöveggyűjteményből, amíg ő
elkezdi javítani a beadott dogákat. Óra végéig egy szót sem
szólt,
úgyhogy néma csendben
telt a negyvenöt perc, csak a lapozás
sistergése, vagy Kardos tollának kaparászó hangja
hallatszott.– Gratulálok – emelte fel a fejét a lapokból. – Sikerült a tizenkét
főből hétnek Harry Potterről írnia – közölte gúnyosan. –
Zsidák,
oszd ki őket – dobta az első padban ülő Gábor padjára a
dolgozatokat.
Gábor sietve szétosztotta, úgyhogy mindenki elmélyedve
nézett
bele a kijavított papírokba. Gutenbergre ötöst kaptam,
a Szép
reményekre 5*-t.
Magamba fojtottam az örömöm, és gyorsan
Virághoz fordultam, miközben Kinga hangosan kifogásolta a
4/5-
ét.
– Milyen lett? – suttogtam. Virág kifésülte a szeméből a
haját.
– Kettes és hármas. A Lassie lett a hármas – súgta boldogan.
– Az jó! – bólintottam, majd óvatosan hátrafordultam. Cortez
összefont karokkal, a székén hátradőlve ült, a lapjai az
asztalon
hevertek.
– Milyen? – kérdeztem halkan.
– Kettes-kettes.
– De jó! – vettem el a lapjait, és gyorsan belenéztem. Sosem
gondoltam volna, hogy két irodalom kettesnek ennyire örülök
majd. Ez még engem is meglepett.
Óra végén Kardos bediktáltatta a jegyeket, szinte mindenkire
tett valami gúnyos megjegyzést, például Dave hármasára azt
mondta: „hálás vagyok, amiért papíron adtad be és nem
Pen-driveon!”
– Antai-Kelemen – nézett fel Kardos.
– Kettes-kettes – felelte Cortez.
– Elképesztő teljesítmény, őszintén megleptél. Üres lapokra
számítottam – firkálta be a jegyet Kardos, szavaiból
üvöltött a
cinizmus.
– Igyekeztem kitölteni azt a sok üres helyet a lapon – vágta
rá
Cortez.
– Leköteleztél – vigyorgott erőltetetten a tanár, majd
durván
ellapozott a naplóban.
Délután hatra Ricsi átjött, hogy „tökéletesítsük” a
makettházat.
Na jó, ez így nem teljesen igaz, szóval jött, hogy
megpróbáljuk ház
alakúra ragasztani a kartonlapokat.– Erősen szorítsd, mert
elenged a ragasztó! – utasított,
miközben mindketten a földön térdeltünk, és azon
fáradoztunk,
hogy ne ragasszuk hozzá a ház alapját a szőnyegemhez.
– Ennél jobban nem tudom – feleltem. Apu kopogtatott be a
szobámba, majd rögtön be is nyitott.
– Hogy áll a mestermunka? – érdeklődött jókedvűen. Két
dühödt kamaszpillantást kapott válaszul. – Szóval jól –
bólintott
apu, és körülsétálta a
„makettházat”. (Az idézőjel nem véletlen.)
Ricsi egy újabb kartonlap behajtott alját ragasztózta be, és
hozzáerősítette az alaphoz.
– Gyerekek, szerintem jobban rá kéne nyomni, mert így
elenged
a ragasztó – vakargatta az állát apu, és bár szakértőnek
tűnt,
egyáltalán nem az. Ezt be is bizonyította.
A következő pillanatban átvette a helyem, és teljes súlyával
rányomta a kartonlapot az alapra. Mondanom se kell, azonnal
összenyomódott az egész.
– Ó! – egyenesedett fel apu. Na, igen. Ó! Hatalmas ó!
– Apu! – hőköltem hátra döbbenten, és a „házat” néztem, ami
pont úgy festett, mintha valaki ráült volna. Apu sűrű
bocsánatkérések közepette inkább kiment, és otthagyott
minket az
összenyomott kartonokkal. Ami meglepő, hogy Ricsi egyáltalán
nem gurult be, hanem teljesen jól szórakozott az eseten.
– Ha szétszedjük és kiegyengetjük, talán nem lesz gyűrött –
töprengtem a megoldáson.
Vagyis kezdhettük szinte elölről. A behorpadt, összenyomott
oldalakat leszedtük (a ragasztó már megkötött, úgyhogy
szinte le
kellett szakítani), aztán megpróbáltuk eltüntetni róla a
gyűrődést.
Hát, a mai napon körülbelül eddig jutottunk. Pont, mintha
nem
csináltunk volna semmit. Vicces, fogalmam sincs, csütörtökig
mi
lesz belőle. Már szinte látom Vladár önelégült arcát, ahogy
gúnyos
megjegyzések mellett beírja a hatalmas egyest a naplóba.
Hurrá.
Irodalom ötös: 5/5 – még csillagot is kaptam hozzá.
Makettházkészítés Ricsivel: 5/1 – semmit nem haladtunk,
mivel
apu összenyomta az egészet.
Olvasókör: 5/5 – Arnold kérésére ma Vernével
foglalkoztunk.Idő: 5/2 – ködös, hideg, esős november.
November 4., kedd
Megjelent a suliújság. Ezt onnan is tudtam, hogy amikor
beléptünk a suliba, a porta melletti újságtartó tele volt
vele, meg
onnan is, hogy minden diák kezében a novemberi szám volt. A
belépőkártyánkat felmutatva rögtön elvettünk két példányt,
és
Virággal együtt belelapoztunk. (A címlapon Dani igen jól
sikerült
keringőpróba-képe van, és az első húsz oldalon szinte csak a
témával foglalkozik.) Az aulában Máday a Jeanne d’Arc-szobor
mellett állt, és a belépő diákokat figyelte. Mivel Virág
pont a
suliújságot lapozgatta, az ig. hely. rögtön kiszúrta a
fekete körmeit.
– Bencze Virág, rácsaptad a kezedre az ajtót, vagy fekete
körömlakkot látok az ujjadon? – bökött a vonalzójával
felénk.
Virág zavartan zsebre vágta a kezét, még a magazint is
elejtette. –
Sejtettem. Gyerünk az irodámba! – intett Máday. Szegény
Virág
holtsápadt arccal követte.
Tíz perc múlva Virág
szomorúan jött be a terembe,
körömlakklemosó szagfelhőt húzva maga után.
– Ez annyira nem igazságos! Miért ne lehetne fekete
körömlakkot használni? Talán törvény tiltja?
– Pontosan – lépett hozzánk Arnold, pont a csengetéskor. – A
házirendben benne van.
– És azt ki olvassa? – csodálkozott Virág.
– Reni, nagyon jó lett a könyvajánlód – fordult hozzám a
suliújságot felmutatva, figyelmen kívül hagyva Virág
duzzogását.
– Köszi – bólintottam.
Rajta kívül még egy csomóan gratuláltak (köztük Kardos is,
aki
elmondta, titkon remélte, hogy hamarosan Rejtőről írok, úgyhogy
nagyon elégedett a
Piszkos Fred, a kapitány – ajánlóval). Volt
azonban, aki nem gratulált, hanem leteremtett. Kingát az
ebédszünetig tudtam közvetlenül elkerülni, akkor azonban a
szekrényemnél pont megtalált, és belekezdett végtelenül
hosszú és
fárasztó monológjába. Na persze arról volt szó, hogy nem
100%-osan elégedett a díjugratásról szóló beszámolómmal, kicsit
éltethettem volna jobban, ráadásul az egyik képen nem áll
jól a
haja, fújja a szél, nem igaz, hogy nem vettem észre! A
homlokomat a szekrényajtónak döntve hallgattam, csak
hallgattam
és hallgattam. Virág mentett ki.
– Megyünk a büfébe? – szakította félbe Kingát.
– Már elnézést, de éppen beszéltem, ha nem zavarna – tárta
szét
a karját.
– Nem baj, majd befejezed máskor – erősködött Virág, és a
karomat megragadva elhúzott. Kinga még utánunk szólt, hogy
ez
enyhén bunkóság, de vissza se néztünk.
– Örök hála – suttogtam, miközben sietősen lefutottunk a
lépcsőn.
Ricsi megint átjött délután, ma addig haladtunk, hogy az
alap
kartonlapra ragasztott ház oldalai állnak, és a fél
tetőszerkezetet is
rátettük. Hát nem is tudom. Eddig nem úgy néz ki, mint
valakinek
az „álomháza”. Inkább, mint egy kunyhó.
Este apuhoz vacsoravendégek jöttek, így viszont mentesültem
a
közös vacsora alól, a szobámban ettem, és közben olvastam.
Belekezdtem Montgomery
Anne – La maison aux pignons verts
könyvének olvasásába. (Ez az
Anne Shirley sorozat első része,
franciául, még apu vette nekem a díszdobozt a nyár közepén.)
Egyébként sokat értek belőle, csak néha szótáraztam, bár
egyelőre
nagyon az elején tartok. Tök jó könyv, de azt hiszem, ezt
nem
mondom el Arnoldnak. Totál kigúnyolna. Vagy ha el is mondom,
majd azt füllentem, hogy franciagyakorlásnak tökéletes.
Hátha
beveszi.
Álomház: 5/2 – ez minden, csak nem álom…
Ricsivel együtt dolgozni délutánonként: 5/5 – már egészen
megszoktam, a végén még fura lesz, ha befejezzük.
Vacsorára ananászos csirke: 5/2 – külön-külön még oké, de
egyben? Jaj.
Apu vacsoravendégei: 5/3 – megállapították, hogy a gimi
milyen érdekes lehet. Na meg hogy nőttem. Hát persze…
November 5., szerda
Az eső egész éjjel esett, és napközben is rendszeresen
szemerkélt. Hát, ilyen a november.
A borongós idő miatt a suliban egész nap égtek a lámpák, a
fűtéstől pedig álmos, nyomott diákok kószáltak a folyosókon.
Korponay úgy érezte, ez ellen tenni kell, úgyhogy tesin
sulikörökkel kezdtünk. Jaj. A fiúk szokás szerint fociztak
az
udvaron. Persze, ez jellemző is, ők játszadoznak meg
rugdossák a
labdát, mi meg rohangálunk az iskola körül, miközben a
tanárnő a
stopperóráját nyomkodja.
– Gyerünk, lányok, ez szánalmas! – nyomta meg az óráját,
amikor Virággal egymást támogatva megérkeztünk elé.
– Nem ka-pok le-ve-gőt – hajolt le Virág, megtámaszkodva a
térdein.
– Dehogynem, ez még csak az első kör volt. Hol van még a
tizedik? – tapsolt hangosan Korponay, mi pedig
összeszorított
fogakkal tovább másztunk. Kinga és a négy a-s lány már
befejezte
a tíz kört, amikor mi a negyediket kezdtük. Végül Korponay
megajánlotta órai munkára a kettest, ha nem futjuk végig (és
így
nem kell tovább ácsorognia az esőben). Elfogadtuk. Azonnal.
A tesióra a teremben folytatódott, az a-s lányok és Kinga
röplabdáztak, mi pedig Virággal leheveredtünk egy
félrerakott
tatamira, és óra végéig meg se mozdultunk. Még most is szúr
az
oldalam.
Tesi után az öltözőben elkaptam egy beszélgetésfoszlányt.
Edina és Ivett (két a-s lány) Cortezről susogtak valami
olyasmit,
hogy Edina felvette msn-en. A kedvem ezután kissé
megromlott,
Virág sem tudott felvidítani. (Pedig tényleg próbált, azt
mondta,
hogy Pete Wentznek több millió lányrajongója van, képzeljem
el,
ő mit érez! Mármint Virág.) Még Arnold sem tudott jobb
kedvre
deríteni (pedig elmesélte, hogy ki akarják rakni a
sakkszakkörből,
mert mindig nyer, és mindenkinek elment a kedve a játéktól).
Szóval menthetetlenül rossz kedvem lett.Ricsi egyenesen suli
után jött hozzám, mert holnap rajzóra.
Miközben a szobámban szenvedtünk a házzal (hogy egyben
maradjon, legalább egy napig!) és az Internetrádiót
hallgattuk,
nekem csak Cortezen és az a-s lányon járt az agyam. Hogy
menynyit csetelhetnek, mennyit beszélhetnek sulin kívül,
hogy
vajon találkoznak-e, meg ilyesmi. Végül nem bírtam tovább,
és
igen átlátszó módon, de szóba hoztam.
– Kinga is készen van már a házával, Edina közölte is, hogy
ilyen szépet még nem látott – mondtam csak úgy mellékesen.
Na
jó, ez így tényleg átlátszó, de legalább igaz. Ricsi
felvette az
ecsetet, és a ház ablakát kezdte festeni.
– Edina? Az melyik? – kérdezte. Nem tudja! Nem tudja, ki az!
Ezek szerint Cortez nem lóghat vele sokat, mert arról Ricsi
tudna.
Óriási!
– Hát az egyikük – nem igazán tudtam, hogyan írjam le. A
négy
a-s lány olyan, mint egy csorda, együtt vonulnak, együtt
szoktuk
meg őket, elég nehéz egyet jellemezni közülük. – A
frufrus? –
jutott hirtelen eszembe.
– Ja, aha – bólintott. – Te, ezek az ablakok rácsosak
lettek.
Szerinted baj? – váltott témát, és töprengve nézte a házat.
Rácsos
ablak? Ez egyre jobb.
– Ricsi, szerinted kinek az álomháza rácsos ablakú? –
kérdeztem csodálkozva.
– Mitt’om én. Akinek tériszonya van, és fél, hogy kiesik –
tárta
szét a karját.
– Jó, ezt ne felejtsd el, kell majd az érvelés, mert ezt
tuti, hogy
Vladár is megkérdezi.
Anyu nyitott be a szobámba, és szólt, hogy Virág jött.
– Jaj, de jó! – tápászkodtam fel, mert már totál
elzsibbadtam. A
felmentő sereg! Hurrá. Csakhogy nem egyedül jött. Cortezzel.
– Sziasztok – néztem döbbenten.
– Most komolyan! – lépett be lazán Cortez, és fejét Ricsi és
köztem kapkodta. – Valaki mondja meg neki, hogy nem állhat
Pete
Wentz az ablakban, vagy tényleg kettészedem a házat, és majd
úgy
osztályozzák!– Virág, muszáj, hogy ott legyen? – kérdeztem
mosolyogva.
Virág természetesen bólintott.
– Lent hagytuk, megnézitek?
Szóval röviden, Virág és Cortez befejezték a házat, de
nagyon
összekaptak, úgyhogy eldöntötték, áthozzák hozzánk, és majd
mi
rendet teszünk. Arra, mondjuk, nem gondoltak, hogy ha mi,
Ricsivel meglátjuk az étkezőasztalunkon lévő házat, akkor a
legkisebb problémánk az ablakban ácsorgó Pete Wentz-figura
lesz.
– Hű – közöltem, amikor megláttam a pink-fekete házat, ami
elképesztően nézett ki. Egy A3-as zöld kartonlapon állt,
amiről
dombok, fák, medence és gördeszkapark domborodott ki. Ezek
közé lehetett beilleszteni a házat, ami kívülről is
zseniálisan festett,
de középen szétnyitható, így minden (berendezett) szoba és
helyiség láthatóvá válik. Wow! Van benne mindenféle
kartonbútor
meg kartontévé, kartonszekrény és nem mellesleg, az ablakban
karton Pete Wentz.
– Most tényleg az a bajod, hogy valaki áll az ablakban? –
kérdeztem, közelebb hajolva a kisház ablakához.
– Persze! Nem való az álomházba! Legalábbis az enyémbe? –
közölte Cortez.
– Akkor nézzétek meg a miénket! – panaszolta Ricsi.
Visszamentünk a szobámba, ahol (nem vicc), Cortez és Virág
nyolc percig nevettek. Meg sem szólaltak, csak nevettek,
néha
abbahagyták, de összenéztek, és megint nevettek, aztán
abbahagyták, ránéztek az összegyűrt házunkra, és megint
nevettek.
Jól szórakoztak. Mi kevésbé. Végül is úgy alakult, hogy
miután
kinevették magukat, ott maradtak, és figyelték, hogy
Ricsivel mit
összeszenvedünk a ház összeragasztásával.
– Hogy lehettek ennyire bénák? – kérdezte Cortez, amikor
látta,
hogy a tető egyik fele túl nagy, ezért nem passzol, és így
ragasztani sem lehet.
– Fogd be, és inkább segíts! – förmedt rá Ricsi. – Azért
jöttetek,
hogy kiröhögjetek?
– Nem, dehogy – mosolygott Virág, majd felkelt a babzsák
fotelemből, és a makettházunk körül téblábolt. – Vágni kéne
belőle.– Gondolod? – néztem fel rá kétségbeesetten.
– Aha, de várj, segítek.
Virág szórakozottan félretolt, és letérdelt a „mesterművünk”
elé. Egy perc múlva már Cortez is segített neki, így mi,
Ricsivel
háttérbe szorultunk. Nem is baj, ugyanis ami nekünk keserves
órákba és több napba telt, az nekik másfél órába, ráadásul
mindenfajta megerőltetés nélkül.
Hét órakor állt a házunk. Igaz, nem kinyitható, a festés
(azt még
mi csináltuk) pocsék, de kész lett.
– Hát, ennyit tudtunk tenni. Ha előbb szóltok, hogy ennyire
nem
megy… – kezdte Cortez.
– Viccelsz? Az előbb még tetőnk se volt. Így már
osztályozható, az a lényeg – sóhajtotta Ricsi
megkönnyebbülten.
Miután befejeztük (vagyis befejezték) a házunkat, Cortez és
Ricsi elment, Virág pedig maradt, és részletesen
átbeszéltük, hogy
mi a helyzet Cortezzel. Na jó, igazából nagy helyzet nincs
vele, de
azt is részletesen meg szoktuk beszélni, ha nincs semmi.
Álomház: 5/3 – nagyon ronda, de kész lett. ©
Cortez, Ricsi és Virág: 5/5 – jól éreztem magam velük, kár,
hogy csak ma lógtunk így együtt, négyen.
Tesióra: 5/1 – izomlázam van.
Cortez és Virág háza: 5/5* – Eszméletlenül ötletes és szép.
Na
és Pete Wentz is maradt az ablakban.
November 6., csütörtök
A szemerkélő esőben makettházat szorongató diákok siettek az
iskola bejárata felé. Így simán be tudtuk azonosítani az
osztálytársainkat. Apu közvetlenül a suli előtt parkolt
le.
– Sok sikert a rajzórához! – köszönt el, mikor sikeresen
kiszedtük a házat az ülésről.
– Azta, Reni, ez állati ronda! Vladár tombolni fog! –
köszöntött
kedvesen Dave.– Csak adjon egy kettest – motyogtam, és a
kartonházzal a
kezemben gyorsan berohantam a portára, mert a szemerkélő
esőben már elkezdett lefolyni a vízfesték. Hurrá.
Törin Barka nem sokat tudott velünk kezdeni, mert minden
második diák asztalán állt egy ház, amitől se nem láttak, se
írni
nem tudtak, úgyhogy inkább ismételtünk. Mellesleg a teremben
volt öt álomházmodell meg a miénk, Ricsivel. Ezt a többiek
is így
kategorizálták. Már előre reszkettem a második órától,
amikor is
becsengetéskor Vladár becsapta maga mögött az ajtót. Jaj
nekem!
Nekünk. Mindegy. Az egész óra erre ment rá, névsor szerint
kihívta a párokat, és szakértelemmel fürkészve az „alkotásokat”,
osztályozott.
– Antai-Kelemen, Bencze! – kezdte, mire Virág és Cortez
felkászálódott, és kivitték a pink-fekete házat a tanári
asztalra.
Vladár bólogatva nézte, el volt ragadtatva (hát persze!) a
designtól, az épület szerkezetétől és a külső elemektől.
Aztán
amikor Virág egyszerűen szétnyitotta, és mindenki meglátta a
belső teret, az osztály egyöntetűen „húúú”-zott. Vladár meg kis
híján elájult. Pechemre csak kis híján. Cortez csak csendben
álldogált, Virág pedig részletesen beszélt a házról,
bemutatta a
helyiségeit, a funkcióit és az ablakban ácsorgó Pete
Wentzet, amin
nemcsak az osztály, de Vladár is jót derült. A bemutató
végén
csillagos-brillagos-trillagos ötöst kaptak, aztán
folytatódott az
osztályzás.
– Bernáth, Chatelain – szólította Vladár Andrist és
Jacques-ot.
A bemutatót Andris tartotta, Vladár pedig bólogatva
hallgatta.
Lakóparkmodellt készítettek, egy ilyen kis miniatűr házsort.
A
munkájuk természetesen ötös lett, más kérdés, hogy óra után
Andris megadta az internetcímét az igazi lakóparknak, tehát
az
apukájának egy régi munkáját adták be, de pszt!
– Felmayer, Haraszti – lapozott Vladár a naplóba, mire Dave
és
Robi kivittek egy lapos, ezüst tetős, űrhajó fazonú
építményt.
Felváltva beszéltek róla, egy ilyen „cyber űr-jövőházat”
csináltak,
napelemmel, digitális izékkel, én egy szót sem értettem az
egészből, de azt hiszem, Vladár sem. Emiatt vagy ettől
függetlenül, ötöst kaptak.– Nagy, Neményi!
Zsolti üres kézzel ment ki a tanári asztalhoz, és megvárta
Arnoldot, aki egy kastélymakettet tartott a kezében. Persze
hogy ő
beszélt róla, Zsoltinak semmi köze nem volt hozzá. Arnold
hosszú
és kimerítő beszámolójának annyi a lényege, hogy a
Drakulakastély ihlette, na meg az a
milliónyi könyv, amit olvasott a
témával kapcsolatban, és… Vladár félbeszakította, majd
gyorsan
beírta az ötösöket. Arnold kicsit sértetten kullogott vissza
a
helyére, mivelhogy belefojtották a szót. Zsolti azonban
örült: nulla
munkával három ötöst szerzett.
– Pósa, Rentai – nézett fel a naplóból Vladár. Jaj, ne! Azok
mi
vagyunk. Virággal összenéztünk, ő bátorítóan bólintott, én
pedig
összeszedtem magam, és kimentem az asztalhoz.
Ricsi hozta a
„házunkat”, és kicsit tartva Vladártól, velem
együtt hátrébb lépett. Még dobótávolságban voltunk, de
vigasztalt,
hogy ha jó a reflexünk, akkor elhajolunk, és egyenesen
kirohanunk
az ajtón. Vladár gúnyos mosolyra húzva a száját, óvatosan
megforgatta az asztalon a – leginkább egy texasi rancsra
hasonlító
– egyszerű házikónkat.
– Lám-lám – kezdte, mire a többiek elnevették magukat. Én
nem, mert nem tartottam viccesnek, na meg, mert tudtam, hogy
a
java eztán jön. Minden cinikus, megsemmisítő kritika
egy „lámlámmal” kezdődik. – Így fest
annak az álomháza, aki nem szokott
álmodni. Nos, ez látszik is – köhintette. Milyen kedves.
– Tanár úr, ezt ketten készítettük – védett meg Ricsi, ami
igazán, igazán kedves volt tőle! Csak nem sokat ért. De ez
mellékes.
– Látom, ezek szerint neked is gondod van a fantáziáddal,
Pósa
– vigyorgott gonoszul Vladár. – Akkor lássuk – ragadta meg a
tollát, és a napló fölé emelte a kezét. Akkora gombóc volt a
torkomban, hogy szinte elsírtam magam. Ha egyest ad,
megbuktam. Rajzból! – Mindent összevetve, figyelembe véve,
hogy egy órát biztosan foglalkoztatok vele, meg azt, hogy
foltosra
mázoltátok vízfestékkel… Kettes.
Hú. Megkönnyebbülten lesütöttem a szemem. Hála az égnek!
De, egyébként mi az, hogy egy órát foglalkoztunk vele? Tuti,
hogy nincs jól! Ha tudná, hogy több délután… áh, mindegy, a lényeg,
hogy kettes.
– Szatmáry, Zsidák! – lapozott el a naplóban, miközben
lehajtott fejjel visszakullogtam a helyemre.
Ebédszünetben a büfében vett forró csokikkal mentünk ki az
udvarra, és a sálamat a szám elé húzva hallgattam Arnold és
Virág
vitáját, ami igazából reggel óta tartott, minden szünetben.
Egyszerűen nem bírtak egymással.
– Majd belátod, hogy igazam van, amikor kicsit megérsz és
levetkőzöd a most még divatos, de később szánalmassá váló
műstílusodat – magyarázta Arnold.
– Egyáltalán nem szánalmas, a FOB az egyik legmenőbb banda,
a zenecsatornákon állandóan az ő klipjük megy…
– A zenecsatornák mindig az aktuális trendnek megfelelő
klipeket játsszák, így befolyásolják az egyéniség nélküli
fiatalokat
– darálta Arnold. Virág szomorúan csóválta a fejét, Arnold
pedig
vérszemet kapott, és folytatta. – Maradjunk abban, hogy ezt
a
beszélgetést folytatjuk egy év múlva. Kíváncsi vagyok, mit
mondasz akkor.
– Ugyanezt! – vágta rá Virág hatalmas, csillogó szemmel. –
Pete Wentz nekem örök! Örök!
– Nagy szavak – ismerte el cinikusan Arnold. – Virág,
megmondjam neked, mi örök? A Beatles. Na, az örök. Virág
hátrahajtott fejjel nevetett.
– Na persze. Beatles! Mintha a nagyszüleimet hallanám! Vagy
anyut – közölte nevetve. Arnold lemondóan legyintett.
Cortezzel a szokásos csütörtök délutáni korrepetálásunkon
végig verset elemeztettem. Hatra jött át, addigra
összeszedtem
minden szükséges tanulnivalót, és az étkezőasztalnál ülve
neki is
kezdtünk.
– Egy hasonlatot sem találtál? Tele van vele a vers! –
közöltem.
– Hidd el, átkozottul kerestem – felelte unottan. És
gúnyosan.
– Na jó, olvasd el még egyszer a hasonlat fogalmát, aztán
keresd meg. Annyit segítek, hogy öt is van benne!
– Kösz – húzta maga elé kedvetlenül a könyvet.– Nem gond, ha
én addig angolozok?
– Nyugodtan. A szavakat tanulod?
– Aha.
Úgy húsz percen át néma csendben ültünk, ő hasonlatot
keresett, én pedig az angolt magoltam. Körülbelül egyszerre
néztünk fel.
– Találtam négyet, az ötödiket nem mutatod meg bónuszként? –
alkudozott, mire mosolyogva ráböktem a könyvére.
– Jó, de biztos, hogy megértetted? Vagy végig tippeltél…
– Megértettem. Ott van a
„mint” – tárta szét a karjait, mire
megtapsoltam. Ha ő lehet gúnyos, akkor én is. – Na, hogy
állsz a
szavakkal? – húzta maga elé a füzetem.
– Alakul.
– Kérdezhetek?
– Inkább ne!
Cortez belenézett a füzetembe, aztán a tollával a kezében
közelebb húzta a székét hozzám, és úgy kezdte magyarázni,
hogy
az angolban nincs a tárgyaknak neme, meg ilyesmi. Ott ültünk
egymás mellett, teljesen közel, és mindketten a füzetem fölé
hajoltunk. Olyan zavarban voltam, hogy konkrétan azt sem
tudtam,
hol vagyok, nemhogy még megértsem, amit magyaráz. Pedig
tényleg jót akart, csak sajna nem nagyon tudtam figyelni rá.
–
Most már érted? – kérdezte.
– Persze – bólogattam, és csak reméltem, hogy nem kérdez
vissza.
– Akkor jó.
Vacsora után az angolfüzetemmel a kezemben ültem a babzsák
fotelemben, és Cortez kézírását tanulmányoztam (egy csomót
belejavított a füzetembe). Menthetetlenül bele vagyok esve.
Jaj.
Rajzóra: 5/2 – ciki volt, de megvan a kettes. Hurrá.
Cortez: 5/5* – összeillünk. Csak ő ezt még nem tudja.
Virág msn-en: 5/4 – egy óránk volt, az alatt megbeszéltük a
„Cortez-angolházi” esetet, na meg Tóth Gabi Érte megérte
című
számát, aminek a dalszöveges változatát addig néztük (és
énekeltük) a videómegosztón, hogy megtanultuk a szövegét.
Ja, és szerintem ez a dal pont illik a Cortezzel való kapcsolatomra, de
Virág állítja, hogy az egész szöveg Pete Wentzről és róla
szól.
Nem hinném, de mindegy.
Anne Shirley: 5/5 – klassz könyv, egész sokat haladtam vele.
Baromi jó
VálaszTörlésnem rossz
VálaszTörlésUtálok olvasni XD
VálaszTörlésImádom *-*
VálaszTörlésA Beatles tényleg örök :D
VálaszTörlésmi az a beatles?
VálaszTörlésJó kérdés....de az ismeretlen kifejezések ellenére én nagyon szeretem ezt a könyvet!!! :) :D <3
VálaszTörlésA Beatles egy 80-as, 90-es években befutó zenekar
VálaszTörlés