Sz.J.G.-Akezdetek-Dec.19 ,27

December 19., péntek

Szomorú nap. Illetve számomra az, ugyanis Cortezt pontosan

13:55-kor láttam idén utoljára.

Délre kellett suliba menni, mert az osztálykarácsony akkor

kezdődött, és kettőig tartott. Anyunak sikerült annyi sütit sütnie,

hogy képtelen lettem volna egyedül elvinni, úgyhogy még jó, hogy

Virág segített.

– Remélem, hoztatok…  – fogadott Kinga a termünk ajtajában

nem túl barátságosan, majd amikor észrevette a kezünkben tartott

csomagokat, azonnal eligazított, hogy hová rakjuk.

Mellesleg ő még egy osztálykarácsonyon sem tud lazítani, totál

pörgött, igazgatta a díszeket, kétszer arrébb rakta a sarokban

felállított karácsonyfát, és görcsösen várta, hogy Máday és kísérete

bejöjjön és pontozza a díszítést. Olyannyira komolyan vette magát,

hogy amikor szegény Jacques venni akart egy süteményt a tálcáról,

Kinga leordította a fejét, hogy csak a pontozás után vehet, ugyanis

egy hiányzó sütemény megbontaná az összképet. Negyed egykor

aztán (amikor éppen mindenki keresztbeüvöltött a termen, hogy a

lehető legtávolabb helyet foglaló osztálytársával kommunikáljon)

Máday, Vladár és Borrel igazgató bejött a terembe. Az ofő csendre

intett minket, úgyhogy halkan vártuk, hogy jól szemügyre vegyék

a díszítést meg pontozzanak, miközben Kinga (aki persze képtelen

csendben maradni) fontoskodva magyarázta, hogy az ő irányítása

alatt lett ilyen szép a termünk karácsonyi díszítése. Mikor

kivonultak, hogy további osztályokat is megnézzenek, az ofő elkezdte az ajándékozást. Szerintem ezt kulturáltabb formában

tervezte, de persze nem jött össze, ugyanis három perc alatt

mindenki odaadta az ajándékát, aztán további öt perc alatt

mindenki megnézegette a másét, és kábé ennyi volt. Hamar

lezavartuk. (Én Jacques-tól a Le Petit Prince-et kaptam, vagyis A

kis herceg  francia kiadását, aminek örültem, mert franciául még

sosem olvastam.) Az ajándékozás után már csak elvoltunk, ettünk,

ittunk, beszélgettünk és vártuk a díszítőverseny

eredményhirdetését.

– Mi ez az izé? – kérdezte Zsolti, miközben az asztalokra

kipakolt sütiket tanulmányozta. Erre a kérdésre felkaptam a fejem,

mert az  „izé” kifejezést kizárólag az általam hozott édességre

használhatják.

– Sütőtök kosár – feleltem.

– Aha, értem – bólintott Zsolti, és visszadobta a tálcára. Jó

nagyot koppant a süti. Ez nem túl biztató, ezek szerint kőkemény

lett. Jaj.

Virág egy kókuszgolyóval a kezében ült fel az asztalomra, és

éppen az ofőtől kapott ajándékát mutogatta nekem (egy rajztömb

szénceruzaszettel és szakkönyvvel), miközben én azon

tanakodtam, hogyan tudnék elköszönni Corteztől, aki körül

állandóan ott tobzódtak a többiek.

– Reni – lépett hozzám Ricsi. – Nézd, mit kaptam – ácsorgott,

tanácstalanul tartva a kezében Nick Hornby  Betoncsók  című

könyvét.

– Tudom, én is ott voltam, amikor Arnold vette – bólintottam.

– Jó, de mit csináljak vele?

– Olvasd el – nevettem fel, mert kicsit furán hangzott ez a

kérdés. Mármint nekem.

– Minek?

– Mert egy tizenhat éves deszkás srácról szól.

– Komoly? Az akár én is lehetnék – gondolkozott.

– Hát, igen. Illetve nem, mert neki gyereke van – töprengtem.

Ricsi pislogás nélkül meredt rám. Aztán hátat fordított, és

egyenesen Arnoldhoz indult.– Hé, miért vettél nekem ilyen könyvet? Egyáltalán miért pont

könyvet?

Mosolyogva megráztam a fejem, és fél füllel hallgattam a

vitájukat (Arnolddal szemben semmi esélye nem volt, hamar

lerendezte azzal, hogy nem árt, ha Ricsi kulturálódik, és hogy a

könyv igenis szórakoztató).

Amíg Ricsi Arnolddal viaskodott, én reménykedtem benne,

hogy Cortez egyedül marad és legalább jó utat kívánhatok neki.

Amikor észrevettem, hogy Cortez egyedül ül Zsolti padján és a

zenelejátszóját nyomkodja, Virág megszorította a kezem.

– Menj! – bólogatott.

Feltápászkodtam a helyemről, és idegesen rángatva a

pulóverem ujját, megindultam felé. Már majdnem ott voltam,

viszont sikerült idejében visszafordulnom feltűnés nélkül.

Merthogy kinyílt a termünk ajtaja, és Kinga két a-s lánnyal lépett

be.

– Nem azt mondom, hogy nem szép a termetek, de mégis,

inkább az átlagos jelzőt használnám. A díszeitek és a díszítési

stílusotok is egyszerűen snassz. Nézd meg a mi fánkat –

magyarázta Kinga az egyiküknek (Tamarának), miközben  Edina

levált tőlük, és körbenézett. A tekintete hamar megállapodott az

egyedül ücsörgő Cortezen, és odament hozzá. Visszafojtott

lélegzettel néztem őket, miközben már újra Virág mellett voltam.

– Jaj – nézett elkerekedett szemmel Virág. Hát, ja. Ebben

egyetértünk.

Edina ellőtte azt, amit én akartam, vagyis jó utat meg kellemes

ünnepeket kívánt Corteznek, miközben úgy illegette magát, hogy

az már kínos.

– Kedves a-sok, örülök, hogy átjöttetek látogatóba, de lassan

menjetek vissza a saját termetekbe, ugyanis  kezdődik az

eredményhirdetés – szólt az ofő, aki egészen addig Gáborral

beszélgetett.

A két lány elköszönt és kiment, de ez nekem már nem

számított. Nem akartam rögtön Edina után odamenni Cortezhez,

hogy ugyanazt elmondjam. Szívás. Lassan mindenki visszaült a

helyére, az ofő pedig bekapcsolta a tévét. Alig fél perc múlva Monsieur Borrel igazgató jelent meg a képernyőn, egy papírral a

kezében.

– Kedves diákok – kezdte, majd szólt pár szót az ízlésesen és

szépen feldíszített termekről.

– Jó, jó, tudjuk. Gyerünk már – sürgette Kinga a képernyőn

lévő igazgatót, mire az ofő neheztelően csendre intette.

– Tehát az osztályterem-díszítő verseny győztese a 10/b,

Baranyai Zita osztálya. Gratulálunk.

– Micsoda? – pattant fel Kinga dühödten. Az igazgató tovább

beszélt, miközben Kinga csapkodott, és elindult, hogy ellenőrizze,

mégis melyik terem díszítése lehet szebb a miénknél.

Az ofő utánasietett, a többiek pedig ügyet sem vetve a még

mindig beszélő igazgatóra, szedelődzködni kezdtek. Felvettem a

kabátom, és láttam, hogy Cortez kiment a teremből.

– Gyerünk, Reni, siess már, elmegy! – nézett riadtan Virág,

mire összeszedve minden bátorságom, utánamentem.

– Cortez! – szóltam, és azt hittem olyan halk és nevetséges a

hangom, hogy meg sem hallja. Szerencsém volt, Cortez

megfordult. Pechemre Ricsi és Dave is.

– Igen? – nézett vissza, felhúzva a dzsekije cipzárját.

– Jó utat – mondtam zavartan. Cortez felvont szemöldökkel

elmosolyodott, ettől a mosolytól pedig én is elmosolyodtam, és

akkor ott álltunk, mosolyogva. Ha egy amerikai filmben lennénk,

akkor lelassult volna a jelenet, és talán még egy kis csillag is

csillant volna a szemünkben. De ez nem egy film, úgyhogy az

idilli jelenet nem tartott tovább két másodpercnél, merthogy Ricsi

megragadta Cortez karját és ráröhögött, hogy emlékszik-e valami

filmre, amiben az egyik szereplő kiesik valami ablakon. Mi?

Ennek semmi értelme, hogy jött ez ide, a szép szerelmes

jelenetembe? Cortez nevetve bólintott Ricsire, és csak egy

pillanatra figyelt rám újra.

– Köszi. Majd írok – legyintett, és már nevettek is az említett

filmen, miközben lesiettek a lépcsőn.

Ír? Majd ír? Nekem? Mi? Hűű!A Szent Johannás karácsonyi buli este hatkor kezdődött, addig

volt időm otthon töprengeni, hogy Cortez hogy értette, hogy majd

ír. Felmentem az msn-re, de offline volt, a neve mellett ennyi

szerepel: Cortez (Leave this place… for a while) – állapota nem

elérhető. Gyorsan megnéztem az online szövegfordítóban, hogy

mit is jelent ez a szöveg. Elutazott egy időre. Ennyit.

Virág átjött, hogy majd együtt induljunk a buliba. Az

étkezőasztalnál beszélgettünk általános dolgokról, anyu pedig az

asztal másik végében képeslapokat írt. Amikor csengettek, anyu

felpattant, mi pedig azonnal témát váltottunk.

– Ha azt mondta, majd ír, akkor ír – susogta Virág.

– De mikor? Mit? Miről? És egyáltalán miért nekem? – ráztam

a fejem értetlenül.

– Lehet, hogy ír, ahogy megérkezik. Hány órás a repülőút?  –

gondolkozott Virág, aztán automatikusan abbahagytuk a

beszélgetést, mert anyu mellett Arnold jelent meg.

– Reni, a kis barátod átjött, hogy veletek menjen a karácsonyi

ünnepségre – jelentette be anyu. Erre egyébként magamtól is

rájöttem. Félreértés ne essék, Arnold nem értem jött, hogy úgy,

„ketten menjünk”, hanem csak csatlakozott Virághoz és hozzám.

– Na, és mondd csak, Arnold, mit tervezel a szünetre? –

érdeklődött anyu.

– A szüleimmel Cannes-ban töltjük az ünnepeket – felelte.

– A filmfesztiválon? – csodálkozott Virág.

– Nem. Mert az nem most van – vágta rá Arnold.

– Ez igazán jól hangzik – bólintott anyu, majd egy halom

képeslapot odatolt elém. – Írd alá ott, alul.

– Anya! Karácsonyi üdvözlőlap? Ez a 21. század! Miért nem

elektronikus képeslapot küldünk? – fintorogtam.

– Mert az igazi üdvözlőlap személyesebb és kedvesebb gesztus.

Nem gondoljátok? – nézett ránk anyu kérdőn. Virág zavartan

megvonta a vállát.

– Én nem tudom, a szüleimet kimeríti, hogy egymás ellen

uszítanak, másra nem marad energiájuk. Mi nem küldünk lapot –

közölte Virág, és a szemébe fésülte a haját.– Szerintem az igazi képeslap többet jelent egy nevetséges,

zenélő, animált karácsonyi e-cardnál. Az én szüleim is igazit

küldenek – vette át a szót Arnold. – Ahogy az ügyvédi felszólítást,

úgy a karácsonyi üdvözlőlapokat is papíron küldik. Igaz, nem

ugyanannak.

Erre a kijelentésére anyuval mindketten felnevettünk,

Arnoldnak igen intelligens humora van. Mondjuk, Virág nem

értette.

Háromnegyed hatkor indultunk el, apu elvitt minket a suliig,

hogy a sötét, jeges utcán ne gyalogoljunk.

A Szent Johannába özönlöttek a diákok, úgyhogy

benyomultunk a portára, és átvágtunk az aulán.  A karácsonyi

fényfüzérek és égősorok hangulatosan világítottak a sötét udvaron,

a tornaterem bejáratán adventi koszorú díszelgett. A tesitermet

őrülten jól megcsinálták, a felállított színpad volt csak kivilágítva

és a négy feldíszített karácsonyfa a terem négy sarkában. A lelátók

sötétek voltak, csupán a lépcsők mentén felhúzott égősorok

világították meg a székekhez vezető utat. A színpad fölött

hosszúkás transzparens húzódott,  Joyeux Noël felirattal. Az ofő a

dupla szárnyú bejárati ajtónál ácsorgott, és rögtön eligazított

minket. Ricsi, Andris és Robi ücsörgött a lelátó számunkra

lefoglalt sorában.

– Sziasztok – köszönt Ricsi, miközben leültünk mellé.

– Dave, Zsolti? – kérdeztem, mert kicsit furcsa volt Ricsit

egymagában látni.

– Még nem tudták lerázni a barátnőiket – nevetett fel.

– Értem. Cortez gépe mikor megy? – érdeklődtem, és csak

remélni mertem, hogy nem feltűnő ez a kérdés. Ricsi látszólag

nem gyanakodott, megnézte a telefonján az időt.

– Fél óra múlva száll fel. Az előbb beszéltem vele, már

becsekkolt.

– Klassz – bólintottam, és elképzeltem, milyen menő lehet,

hogy ott áll tök egyedül, és várja a gépe felszállását.

– Reni, menj arrébb, el kell bújnom – lépett hozzánk Zsolti, és

átültetett a másik székre, mert így némileg takarásban volt.Körbenéztem, és hamar rájöttem, ki elől bujkál. Tarr Zsófi a

pálya szélén ácsorgott, és tekintetét ide-oda kapkodta, végül

kiment a teremből.

– Hová megy? – kérdezte Virág.

– Azt mondtam, a büfében leszek – egyenesedett fel Zsolti, és

mosolyogva előkapott egy Snickerst a zsebéből. – Pedig már

voltam.

Dave, sajna, nem járt ilyen szerencsével, őt a partnere (Rácz

Dia) egészen a műsor kezdetéig nem engedte el.

A karácsonyi előadás kezdetekor a lelátók gyér megvilágítása

teljesen megszűnt, tök sötétben ültünk, és a kivilágított színpadot

figyeltük. A műsor szép volt, illetve szép lett volna, ha a fiúk

mellettünk nem baromkodják végig az egészet. Így nem sokat

hallottam belőle, de a lényeg, hogy Kinga (a főszereplő,

rénszarvasjelmezben) már nem hisz a karácsonyban, amikor is

találkozik a Mikulással. Vagy valami ilyesmiről szólt. Tényleg

próbáltam figyelni, de vagy Ricsi vihogott mellettem, vagy Zsolti

bőgött szarvashangon. Máday az egész műsor alatt négyszer jött

oda hozzánk, és a fiúk fejére vágott a vonalzójával. Mikor vége lett

az előadásnak, Monsieur Borrel lépett a színpadra, megkopogtatta

a mikrofont, és mikor minden diák a füléhez kapott, rájött, hogy

működik. Kellemes ünnepeket, boldog újévet és jó szórakozást

kívánt, majd átvette a helyét a két tizenkettedikes sulirádiós. A

hangszórókból egy perc múlva felcsendült a Whamtól a  Last

Christmas. De ez csak poén volt. A diákok egyöntetűen fütyülni és

huhogni kezdtek, mire a sulirádiósok nevetve lekeverték, és

elkezdődött az Idiot Side  Könnyen jön  című dala, ami nagy

kedvenc a Szent Johannában, a sulirádió hetente leadja, így például

én is tudom a szövegét.   A számot egyébként rekordidő alatt

(kábé két másodperc) mindenki felismerte, és a diákok szinte

egyszerre özönlöttek a tánctérre ugrálni.

Kinga kipirultan huppant le az előttünk lévő sorba, és

hátrafordulva hozzánk, ecsetelni kezdte az előadás sikerét.

– Csak pár idióta szarvasbőgést imitált közben, nem

hallottátok? Rémesen gyerekes viselkedés.– Itt nem hallottunk semmit – rázta meg a fejét Zsolti,

miközben a térdén dobolta a szám ütemét.

– Jaj ne! Az első táncot beígértem a kapafogúnak – hajtotta le a

fejét Dave. A lelátó lépcsőjén Dia mosolyogva igyekezett felénk.

Meg kell hagyni, a mosolya tényleg érdekes. – Lányok – nézett

ránk Dave kétségbeesetten. – Harminc másodperc után valaki

kérjen le.

– Az mit jelent? – nézett rá Virág csodálkozva.

– Jaj, emó! Odajössz, azt kérdezed, szabad? És akkor veled

táncolok tovább – magyarázta Dave.

– Oké – vonta meg a vállát Virág.

– Örök hála – suttogta Dave, miközben feltápászkodott. – Dia!

Egy tánc?

Dia örömmel bólogatott, és karon ragadta szegény Dave-et.

Zsolti röhögve nézett utánuk.

– Én a helyedben nem szórakoznék más szerencsétlenségén.

Azt hiszem, téged keresnek – gúnyolódott Kinga.

Zsolti lesápadt, és a felénk igyekvő Tarr Zsófira meredt.

– Azt már nem! Gyere – ragadta meg Kinga karját, és még

mielőtt az bármit reagálhatott volna, Zsolti a táncparkett felé

rángatta.

– Zsolt, ha rálépsz a lábamra a tetemes súlyoddal… – kiabálta

Kinga, de Zsolti elengedte a füle mellett a megjegyzést,

egyszerűen maga felé fordította, és táncolni kezdtek. Mivel

folyamatosan mozgott a szájuk, szerintem végigveszekedték a

számot. Mindegy, a csel bevált, Tarr Zsófi egy darabig nézte őket,

végül a vállát vonogatva felült a lelátóra. Virág időközben lement

a táncolók közé, és lekérte Dave-et, úgyhogy egyedül maradtam

Arnolddal és Ricsivel.

Annyira gáz volt az egész. Minden lány táncolt, vagy felkérték,

vagy felkért valakit, egyedül én ültem két fiúval az oldalamon,

mint valami béna.

– Ricsi, nincs kedved táncolni? – állt meg előttünk Tamara

(9/a).

– Jó. Úgyis rég pogóztam – poénkodott Ricsi, és lelépett a

megdöbbent lánnyal.Sóhajtva dőltem hátra a széken.

– Mindenki táncol – jegyeztem meg csalódottan.

– Nem baj az, ha nem vagy mindenki – vágta rá Arnold, és

körülbelül az ötödik lányt küldte el  „felejtsd el” megjegyzéssel,

akik fel akarták kérni. Hát, nem egy bulizós típus.

– Tudom, csak ciki – közöltem.

– Mi a jó abban, ha tömegnyomorban ugrálsz egy zsúfolt téren?

– Ezt úgy hívják, szórakozás – mosolyogtam, mire Arnold

megvonta a vállát.

A szám véget ért, és hirtelen átváltott egy lassúbb, nyugisabb

számra. A Somewhere over the rainbow/What a wonderful world

feldolgozására, amit egyébként is tökre szeretek. A táncolók

lelassultak, de mindenki maradt az eredeti partnerénél. Úgyhogy

arra nem számíthattam, hogy Virág visszajön. Lassú alatt a lelátón

ücsörögni. Hú, de béna vagyok!

– Réni! – mosolygott rám hirtelen Jacques, és a kezét nyújtotta.

Hála az égnek. A megmentőm!

– Nem baj? – fordultam Arnoldhoz.

– Menj csak – biztatott.

Megragadtam Jacques karját, és hagytam, hogy a táncolók közé

vigyen. A táncparketten csillogó fények között kezdtünk táncolni,

ami igazán vicces volt. Főleg, mert még sosem lassúztam fiúval.

Bár hozzá kell tenni, hogy Jacques nem kifejezetten lassúzott,

hanem valami standard tánc lépéseivel próbálkozott, aminek

következtében állandóan egymásnak mentünk.   A szám végén

egyébként váltottunk, állandóan lekértük egymást, úgyhogy az este

folyamán táncoltam Ricsivel, Dave-vel, Zsoltival, egy tizedikes

fiúval és Danival, a fotóssal is. Ha Cortez ott lett volna, talán vele

is táncolhattam volna.   Este fél tízig tartott a buli, addigra

kellőképpen kiugráltam magam.

Osztálykarácsony: 5/5 – nagyon jól telt.

Cortez: 5/5* – azt mondta, majd ír. Húú. 

Karácsonyi buli: 5/5* – sosem táncoltam még ennyit.

Téli szünet: 5/2 – akkor is hosszú lesz, ha anyu biztosított róla,

hogy millió tennivalónk van. Nagyiék: 5/5 – holnapután délután érkezik a gépük. 

A másik nagyiék: 5/3 – na persze, apu szülei képesek

Kanadából idecuccolni az ünnepekre, anyu szülei meg alig egy

órára laknak, és mégis csomagot küldtek. Ráadásul norvég mintás

kötött pulcsit. Nem kérdés, melyik nagyszülőket kedvelem

jobban…

December 27., hétfő”

Azt hittem, a szünetben annyi időm lesz, hogy nem fogok tudni

mit kezdeni magammal. Ehhez képest ma először tudtam leülni

egy fél órára, hogy naplót írjak. Jaj.  Szóval az úgy volt, hogy

megjöttek a nagyiék (még mindig itt vannak), és egy csomó

programot csináltunk, amivel már eleve elment az idő. Aztán ott

volt a karácsonyi készülődés, anyuval kiválasztottuk a menüt, és

megfőztük, sőt, az elmúlt évekhez képest senki nem kapott

gyomorrontást, így az idei karácsony emiatt is emlékezetes marad.

Aztán ott volt még apu céges karácsonyi bulija, amin nekem is

kötelező volt részt vennem, és ahol mindenki megjegyezte, hogy

mekkorát nőttem. Na, mindegy. A lényeg! Karácsonyi ajándék!

Kaptam könyveket (enciklopédiasorozat), Sims kiegészítő

lemezeket, de a legfontosabb! Térdvédőt, könyökvédőt és

bukósisakot. Mindezt azért, mert megkaptam a gördeszkát! Wow!

Majd kiugrottam a bőrömből, és már a YouTube-on

tanulmányozom a videókat, sőt kinyomtattam a trükkök leírását.

Nem lehet olyan nehéz. És mindezek mellett végre elég időm jutott

olvasni. Negatívum viszont, hogy Cortez, bár megígérte, nem írt,

pedig rendszeresen, talán a kelleténél többször is csekkoltam az emailem, az msn-t, a közösségi portált, de semmi. Arnold viszont

minden este ír sms-t, vagy mms-t, a képek alapján szuperül érzi

magát. Ja, és Virág hívott 24-én éjjel. Először azt hittem, valami

baj van, ugyanis percekig nem tudtam kivenni a sikoltozásából,

hogy miről van szó. Aztán végre megértettem: karácsonyra az

apukája egy kiskutyát vett neki. És végre, a szünet kezdete óta

először, ma tudtunk találkozni. Szó szerint egymás nyakába ugrottunk, amikor kinyitottam az ajtót, és ott állt. Sosem volt még

igazi barátom, így azt sem tudtam, hogy hiányozhat.

– Te jó ég, meg kell mutatnom a gördeszkát! – hívtam be a

házba, amikor is észrevettem, hogy Virág kabátja  nemcsak

kidudorodik, hanem mozog is.

– Reni, ezt nézd! – húzta le a cipzárt, és azonnal kidugta a fejét

egy fekete kölyök cocker spániel.

– Hű! – simogattam meg azonnal a kutyus fejét, miközben

Virág kiszedte.

– Ő itt Pete Wentz – mutatott be minket egymásnak.

– Pete Wentznek hívod a kutyád? – csodálkoztam. A kiskutya

ficánkolt Virág ölében, láthatóan szabadulni akart.

– Aha. Pete Wentz!

– Nagyon aranyos. Megfoghatom?

Virág odaadta a kölyökkutyát, aki viszonylag nyugisan

megmaradt a kezemben. Anyu jött ki a nappaliból, hogy üdvözölje

Virágot.

– Nahát, Virág, milyen aranyos kiskutyád van – dicsérte meg

anyu azonnal a kezemben tartott állatot.

– Köszönöm. Aputól kaptam karácsonyra. A

gyerekpszichológus tanácsára vette, aki azt mondta, a válás után

jót tesz egy kisállat, mert amikor befordulok, egyikükkel sem

beszélek, és olyankor marad a kutya… – magyarázta.

– Igen, én is olvastam róla, hogy egy ilyen kisállat jót tesz a

közérzetnek – bólogatott anyu.

– Csak anyu nem örült – szomorodott el Virág.

– Hogyhogy?

– Hát, eleve úgy érzi, hogy apu ajándékának jobban örülök,

mint az övének. Ráadásul holnap megyünk apuval síelni, és anyura

marad Pete Wentz.

– Ki? – kérdezte anyu.

– A kutya – feleltük egyszerre.

– Ó, értem.– Kimehetünk gördeszkázni? – kérdeztem anyutól, aki

megengedte, hogy a kocsifeljárón  „játsszunk”, abban az esetben,

ha felveszem a védőfelszerelést.

Gyorsan felmentünk a szobámba, és amíg felvettem a

bukósisakot meg a térdvédőket, elhadartuk a történteket.

– Semmit nem írt? Egy szót sem? – csodálkozott Virág.

Mellesleg a kutya tényleg jó hatással van rá, a haja oldalra volt

csatolva, és sokat mosolygott.

– Nem, semmit – ráztam a fejem, és felkaptam a gördeszkám. –

Itt van minden – nyomtam Virág kezébe a kinyomtatott oldalakat.

– Te bemagoltad a trükköket? – mosolygott.

– Persze. Elméletben már tudok deszkázni. Lássuk a

gyakorlatot.

Na, igen. Pont ezek miatt az esetek miatt választják szét az

„elméletileget” a  „gyakorlatilagtól”. Ugyanis nemhogy egy

Regulart, vagy egy Fakie-t nem tudtam csinálni (ami az egész

deszkázás alapja), hanem ma az egész napos gyakorlás végeztével

sem jutottam el odáig, hogy rajta maradjak a deszkán. A fenébe.

Ahelyett, hogy trükköket csináltam volna, egyszerűen ráálltam a

deszkára, Virág pedig húzogatott. Így is estem vagy harmincat.

Sötétedéskor abbahagytuk a szenvedést, egyébként is lefagyott az

orrunk, és a szobámban folytattuk a beszélgetést. Sajna Virág

holnap reggel indul síelni a papájával, úgyhogy a szünetben már

nem találkozunk. 

Gördeszka: 5/2 – elolvasva olyan könnyűnek tűnt.

Esés: 5/1 – a térd- és könyökvédő védett. De nem mindenhol.

Ezért komoly fájdalmaim vannak, plusz egy lyuk a farmerem

térdén. Óriási.

Cortez: 5/1 – semmi. Akárhányszor benézek msn-re, mindig

offline, ami az időeltolódás miatt nem csoda, csakhogy még egy

üzenetet sem hagy. 

Virág kutyája: 5/5 – tök aranyos. Csak az elnevezése… hát,

hogy is mondjam. Érdekes. 