Sz.J.G.-A kezdetek Szept.2

Szeptember 2., kedd

Reggel megint apu vitt suliba. A portán mondták, hogy a titkárságon átvehetem a belépőkártyám, úgyhogy egyenesen odamentem. Két osztálytársammal is találkoztam (Robi és András), akik a sorban álltak. Mikor sorra kerültem, a titkárnő megkérdezte a nevem, és kiadta a szekrényemhez tartozó számkombinációs lakatot, a diákomat és a belépőkártyámat, amit azonnal feltettem a táskámra lógatott Szent Johannás passtartóra. Láttam az idősebb diákoknál, hogy ők is így csinálják.

A folyosón lévő suliboxok közt megkerestem a sajátomat – az enyém pont Virág szekrénye mellett van –, és feltettem rá a lakatot. Miközben bepakoltam a tesicuccom meg néhány tankönyvet, láttam, hogy Virág a nyitott szekrényajtaja előtt áll, kihúz egy hatalmas celluxcsíkot, majd a fogával letépi.

– Mit csinálsz? – kérdeztem, mert elképzelésem sem volt.

– Képeket ragasztgatok a szekrényembe – válaszolta.

– Megnézhetem?

Szó nélkül arrébb állt, hogy belenézhessek. A szekrénye belül különböző együttesek posztereivel és kivágott képeivel volt dekorálva, meg mindenféle halálfej, csillag és szív matricákkal, szigorúan fekete-pink színekben.

– Klassz – ismertem el, és elhatároztam, hogy én is kitapétázom a sajátomat. Na, nem ilyen bandák képeivel. De akkor mivel?

– Szerinted melyik a jobb? P!AtD, MCR, FAB vagy TH? Én általánosban a TH-t szerettem, de már nem, most FAB-fan vagyok

– közölte. Arcába fésült haja miatt csak a bal szemével nézett rám, de azzal kérdőn.

– Hát – néztem vissza rá tök bénán. – Nem tudom, mit jelentenek ezek a rövidítések – ismertem be.

– Együttesek.

– Nem ismerem – ráztam meg a fejem.

– Ha akarod, küldök neked pár linket, videoklipekről… – vonta meg a vállát.

– Oké, köszönöm – bólogattam, és magamban hálát adtam Virágnak, amiért nem csúfolt ki, hanem teljesen normálisan felajánlotta, hogy elküldi, és akkor megnézem. Ez rendes volt tőle. Az általánosban állandóan halálra cikiztek, mert zenékkel sosem voltam úgy igazán képben. – Neked ő a kedvenced? – néztem be újra Virág szekrényébe, ahol egy pasi képe legalább harmincszor volt felragasztva.

– Ő Pete Wentz! A Fall Out Boy gitárosa.

– Aha. Értem – bólintottam. Megint tanultam valamit. Otthagytam Virágot, aki egyre hosszabb darab ragasztócsíkokat tépkedett le a fogával, és bementem a terembe. A keddi órarend nem tűnt olyan keménynek, ráadásul irodalommal kezdtünk, amit kifejezetten vártam.

– Sziasztok – köszöntem úgy általánosságban mindenkinek. Már egyáltalán nem fürkésztek olyan kíváncsi tekintettel, mint tegnap, csak visszaköszöntek, mint egy régi ismerősnek. Átmentem a tanári asztal és az első padok között, közben kissé lehajoltam, mert Robi és András egy-egy padon ülve tévéztek.

Letettem a táskám a padom mellé, előszedtem a könyvem, és olvasni kezdtem, csak néha néztem fel, egyszer, amikor Dávid – vagy, ahogy a többiek hívják, Dave – berontott a terembe headsettel a fülében, és valakivel nagyon tárgyilagos hangsúllyal beszélt, egyszer pedig, mikor Kinga megérkezett. Ahogy belépett, rögtön zavarba jöttem, sajnos egy nap elég volt ahhoz, hogy felmérjem, azzal, hogy tegnap nem barátkoztam össze vele, végleg elbúcsúzhatok a menő társaságtól. Már a megjelenése is olyan, hogy tudom, borzalmasan rövid időn belül a suli egyik legnépszerűbb arca lesz. Eleve, a második legjobb felvételi –

velem holtversenyben – bizonyítja, hogy van esze, de ehhez még egyfajta sznob mentalitás is társul meg az önbizalomról árulkodó testtartása, a hosszú, dús barna haja, amit fájdalmasan szoros copfba kötött, meg a galléros fehér blúza, a sötétkék farmerrel és szandállal. Ahogy belépett, az őt kísérő a-s lányok még bejöttek a terembe hozzá pár percre. Kinga zavartalanul leült az első padba, a helyére, és kirámolta a tolltartóját, füzetét és irodalomkönyvét. A tolla végét rágva hátrafelé forgolódott, látszólag társaságot keresett a becsengetésig, arra a két-három percre. A könyvem felett éppen felnéztem, és találkozott a tekintetünk.

– Renáta, miért nem inkább a kötelezőt olvasod? – kérdezte, amikor összehúzott szemével leolvasta a kezemben tartott könyv címét.

Na, tessék. Abszolút kötekedni próbált, plusz soha, senki nem hív Renátának, csak ha mérgesek rám.

– Mert már kiolvastam mindet a nyáron – válaszoltam.

– Én is – felelte fél szemöldökét felvonva.

– Klassz – zártam rövidre a beszélgetést, egyrészt, mert nem értettem a harag okát, másrészt meg az egész osztályt átkiabáltuk, mivel két egymástól igen távoli helyen ülünk.

– Ti mindent kiolvastatok a nyáron? – szólt közbe Zsolt, aki az irodalomkönyvvel a kezében felült a padjára, és lapozgatni kezdte. Hátulról előre.

– Igen – felelte Kinga helyettem is. Így, hogy az egész osztály minket nézett, én inkább nemet mondtam volna. De ciki.

– Ricsi, megvan, kik írják a házi dolgozatokat – röhögött fel Zsolt ránk mutatva. Ricsi, aki egy fingerboardot (kis gördeszka, amit az ujjával hajt) tologatott a padján, felnézett. Én azonnal elvörösödtem, mivel Ricsi először vett észre, amióta osztálytársak vagyunk, és ugyanazzal a közönyös tekintettel tovább is fordult. De azért egy pillanatra látott. Szerintem.

Kinga felállt, fél lábbal a székére térdelt, és a fejét csóválva válaszolt Zsoltnak.

– Sajnálom, de semmilyen házi dolgozatot nem írok, csak a sajátomat. De ne félj, ha most elkezded olvasni az első kötelezőt, év végére legalább a feléig jutsz – magyarázta, majd vigyorogva

hozzátette. – Mármint a könnyített kiadásról beszélek, természetesen.

A teremben lévők huhogva fordultak egy emberként Zsolthoz, aki nem gondolkozott semmilyen frappáns válaszon, egyszerűen Kinga szemébe röhögött. Ez hatásos volt. Jó tudni, hogy a gólyatáborban így összebarátkozott mindenki.

A csengő megszólalt, így eltettem a könyvem, és előszedtem az irodalomholmim. Kinyitottam az új füzetem, és az üres első oldalt néztem. Elhatároztam, hogy mindenféleképpen szépen írok majd, legalább az első oldalon. Utána már úgysem tudom tartani, mert a tanárok mániája, hogy minden órával egyre gyorsabban diktálnak, ami a kézíráson is meglátszik. Virág rontott be a terembe.

– Csöngettek? – nézett körbe bambán, haja a fél arcába lógott, így nem igazán lehetett megállapítani, hogy kitől kérdezi. Valószínűleg bárkitől.

– Ébresztő, már két perce – vágta rá Kinga, és direkt fújtatott egyet, mintha csak fárasztaná.

Virág szó szerint levágódott a mellettem lévő padba, és lehajtotta a fejét.

Meglepetésemre nem rögtön az irodalomtanár jött, hanem az ofő, aki elkért minket az első tíz percre, „rengeteg megbeszélnivalónk van” indokkal.

– Vágjunk is bele! A tegnapi napon számtalan dolgot elfelejtettünk átbeszélni. Először is…

Nyílt az ajtó, és Arnold botorkált be, egyáltalán nem zavartatva magát.

– Neményi! – fordult hozzá az ofő. Arnold kedvtelenül megfordult. – Négy percet késtél.

– Elnézést, lerobbant a busz – vonta meg a vállát.

– Tudom, hogy édesapád hozott iskolába, autóval – tette csípőre a kezét az ofő.

– Valóban, de előttünk lerobbant egy busz. Idő volt kikerülni – közölte. Az ofő végiggondolta ennek a valószínűségét, majd inkább legyintve elengedte, és miközben Arnold a helyére ült, izgatottan folytatta.

– Először is, mindenki írja fel egy lapra a szülei elérhetőségét, a hátsó padokból kezdjék összeszedni!

Ez a rutinnak számító feladat kisebb bonyodalmat okozott, mert, ahogy végigmondta a mondatot, a tizenegyből heten feltették a kezüket.

– Tessék, Virág – szólította fel az ofő elsőként.

– Tanár úr, a szüleim elváltak, kiét írjam fel?

Virág kérdésére vele együtt hatan letették a kezüket.

– Elvált szülők esetében mindkét elérhetőséget kérem. – Az ofő észrevette, hogy még egy jelentkező van, Arnold. – Tessék, Arnold.

– Az lenne a kérdésem, hogy milyen biztosíték van arra, hogy az általam leírt adatok harmadik fél felé nem kerülnek ki.

– Biztosíthatlak róla, Arnold – válaszolta kissé unottan az ofő. Az az érzésem, hogy ők sokat beszélgethettek a gólyatáborban, pont eleget ahhoz, hogy az ofő Arnold minden kérdésére és válaszára kellőképpen felkészülhessen.

– Csak mert az adatok, amiket kér, roppant bizalmasak, elvégre elérhetőségekről van szó, amit ugyebár…

– Arnold – szakította félbe az ofő nagy nehezen. – Mi lenne, ha csak lefirkantanád?

– Szóval biztosít arról, hogy bizalmasan kezeli az adataimat?

– Igen. Biztosítalak. Írásban szeretnéd?

– Megköszönném – bólintott Arnold.

Mi mindannyian visszatartott nevetéssel, mosolyogva figyeltük, ahogy az ofőből totál bolondot csinál. Igen sikeresen. Mikor vége volt ennek a kis színjátéknak, az ofő rögtön hadart is tovább, másodpercenként ellenőrizve az óráját, hogy mennyi időnk van. Gyorsan elmondta, hogy a plakáttartókba, amik üresek, hozhatunk posztert, de figyelmeztetett, hogy „ízléses, kilencedikes osztály falára valót”. Végigkérdezte, minden rendben van-e a belépőkártyákkal és suliboxokkal, meg ilyesmi. Igazából nagyon rendes volt, igyekezett mindent észben tartani, talán kicsit túl is pörgött. Már majdnem kiment az ajtón, amikor visszajött.

– Majd elfelejtettem. A tanárok helyzetét megkönnyítendő, kérlek titeket, hogy a neveteket írjátok fel egy papírra, és tegyétek jól láthatóan az asztalotokra, kitámasztva, hogy a kollégák minél hamarabb megtanulják a neveteket – szólt, majd hatalmasat sóhajtott. – Igen, Arnold?

– Tanár úr, már nem azért – vakargatta meg a homlokát a tollával Arnold. – De mindkét kilencedikes osztály tizenkét főből áll, az összesen huszonnégy. Mégis mennyi ideig kell kis táblákkal magunk előtt ülni, mert véleményem szerint huszonnégy nevet megjegyezni nem olyan nagy dolog. Természetesen ezzel nem degradálni szándékozom, csak egy szimpla kérdés.

Az ofő és egy magas, sápadt férfi (a magyartanár), aki Arnold mondandója közben állt meg az ajtóban, összeráncolt szemöldökkel nézték.

– Nem tudom, Arnold, nem tudom. Csak tedd, amit mondok – legyintett az ofő, és már félre is állt, hogy beengedje a magyartanárt.

Az új tanár jelenléte egy pillanat alatt elcsitította az osztályt, mindenki némán nézte, ahogy lepakolja a tanári asztalra a holmiját, és sötét pillantással mered az osztályra.

– Ki használta a degradál kifejezést? – kérdezte mindenféle bevezetés nélkül. Arnold unottan feltette a kezét, alkarját a fején támasztotta, mintha csak nehéz lenne. A magyartanár reakció nélkül folytatta. – És ki tudja, hogy mit jelent?

Automatikusan feltettem a kezem, rajtam kívül pedig csak Kinga jelentkezett. Nem volt túl meggyőző a többi, nyakukat behúzó osztálytársunk előtt. Bár tényleg tudom a szó jelentését, ez úgy jött le, mintha nem kéne vele dicsekednem.

A tanár szúrós szemekkel pásztázott minket, majd gyorsan megpördülve felfirkantotta a szót a táblára, és kétszer aláhúzta.

– Mit jelent? A világosbarna hajú lány!

Az én lennék. Köhintettem egyet, és zavartan beletúrtam a hajamba.

– Lealacsonyít, leminősít – feleltem halkan, de a síri csendben mindenki tisztán hallhatta.

Kinga leengedte a kezét, és felvont szemöldökkel fordult vissza maga elé.

– Nagyon szép, köszönöm – bólintott a tanár, én pedig rögtön lejjebb csúsztam a széken. Strébernek tűnni az első héten. Jaj.

A tanár letörölte a táblát, majd felírta a nevét, Kardos Kálmán, és adott pár percet, hogy megcsináljuk a kis táblát a nevünkkel, amit az ofő kért. Aztán belecsapott a közepébe: kinyittatta a szöveggyűjteményt és a tankönyvet.

Én tényleg behúzott nyakkal ültem egész órán, nem tudtam, hogy a nagyrészt mögöttem ülő osztálytársaim hányszor súgtak össze vagy gúnyolódtak, mindenesetre rémképeket láttam, alig tudtam koncentrálni. Általánosban éppen eleget csúfoltak, mert sokat olvasok, és igen sokszor próbáltam megvédeni magam, bár az „olvasás egyáltalán nem ciki” elvemmel teljesen egyedül voltam.

Csengetés után egyszerre bolydult fel az osztály, mindenki pakolászni kezdett, Kardos pedig a hóna alá vágta a naplót, és egy pillanatra megállt.

– Ti, hárman! – mutatott sorban egymás után először rám, aztán Arnoldra és Kingára.

Mintha csak rosszat tettem volna, lehajtott fejjel másztam ki a padomból, és úgy kullogtam a tanári asztalig. Mindhárman eléggé megdöbbenve álltunk a tanár előtt.

– Ajánlom figyelmetekbe az olvasókört. Ez a szakkör hétfőnként az iskola könyvtárában van. Jövő héten, a „nyílt szakkörök hetén” el is jöhettek, addig pedig ajánlom figyelmetekbe az iskola könyvtárát. A Szent Johanna igen nívós könyvtárral büszkélkedhet, a nyáron teljesen felújították, és folyamatosan bővül. Gondoltam, titeket érdekelni fog – magyarázta.

– Tanár úr, én sajnos nem érek rá, edzésem van – rázta meg a fejét Kinga.

– Rendben.

– Versenyszerűen lovagolok, többször indultam már díjugrató-versenyen, sikerrel – kezdte mesélni.

– Gratulálok – vigyorodott el Kardos erőltetetten, miközben látszott rajta, hogy elmondta, amit akar, szíve szerint már menne is.

Én csak mosolyogva bólintottam, és inkább visszamentem a padomhoz, nem sok kedvem volt Kinga díjugratását hallgatni.

A többiek egész szünetben „kegyetlen Kardosról”, „megbuktat Kardosról” és „pótvizsgán is megbuktat Kardosról” tanakodtak. Én nem szóltam bele, csak hallgattam őket, a világért sem mondtam volna meg, hogy nekem tökre szimpi.

Az irodalom után még öt óra volt, két francia Alphonse Durand tanár úrral (akinek Jacques igazán örült, mert végre mindent értett), egy földrajz Farkas Evelin tanárnővel, aki laza órát tartott, leginkább ismerkedtünk, egy töri Barka Gabriella tanárnővel, aki egyáltalán nem akart ismerkedni, hanem lediktált úgy hatoldalnyi anyagot, és végül ismét negyvenöt perc Alphonse Durand-nal, az első franciakultúra-óránkon.

Az utolsó csengő után mindenki felpattant és hazament. Én pedig, mivel kibuliztam, hogy se anyu, se apu ne jöjjön értem, úgy döntöttem, megnézem a könyvtárat.

Könnyen megtaláltam, elmentem a titkárság előtt, át egy folyosón a Gyengélkedő feliratú ajtó mellett, végül jobbra kanyarodtam, és meg is lett. Kardos tényleg nem túlzott, a suli könyvtára zseniális. Félkör alakú terem, hatalmas tér, hosszú és magas polcok roskadásig könyvekkel. Igazán nekem való. A könyvtáros néni egy tölgyasztal mögött ült, és a számítógépen pötyögött, de az érkezésemre felnézett. Az adatbázisban megkerestük a nevem – segítettem, mert úgy láttam, hogy nehezen megy neki –, aztán belevetettem magam a böngészésbe. Éppen egy Dickens-könyvbe olvastam bele, amikor valaki megállt mellettem.

– Kiveszed? – kérdezte Arnold, felemelve a könyvet, hogy megnézhesse a borítóját.

– Igen. Te mit találtál? – kérdeztem vissza Arnoldtól, mert láttam, hogy a kezében tart egy vastag könyvet.

– Moliere, francia kiadás. Nem rossz, jó nehéz.

– Ha már francia suliba járunk – vonta meg a vállát.

– Menni fog franciául? – kérdeztem mosolyogva.

– Simán – felelte. Nagyképűnek tűnt, és az is volt. Na de tényleg van mire.

A könyvtáros néni bepötyögte mindkettőnk választott könyvét, mi pedig egész jót vitáztunk közben. Arnold eszméletlenül okos srác, de nagyon nehéz stílussal. Mindenbe beleköt, mindent jobban tud, mindent megmagyaráz. De mivel ő az első, aki szóba állt velem, mindegy, örültem a társaságának.

Mikor kimentünk, szinte beleütköztünk Kardos tanár úrba, aki csak egy nehézkes mosollyal nyugtázta, hogy megfogadva a tanácsát megnéztük a könyvtárat, aztán ki is került minket, és továbbment.

Arnoldnak esze ágában sem volt megvárni, amíg visszamegyek a szekrényemhez a táskámért, egyszerűen otthagyott.

A folyosók csendesek voltak, visszhangzottak a lépéseim, ahogyan sietve a suliboxok felé indultam. Meglepetésemre a szekrényem melletti ajtó tárva-nyitva állt, a cellux ragasztó nyikorgó tépései hallatszottak belőle.

– Virág? – kérdeztem, amikor megálltam mögötte, és láttam, hogy beült a szekrényébe, úgy ragasztja fel a képeket a szekrény plafonjára.

– Kész vagyok. Segíts – nyújtotta a kezét, mire megragadtam és kihúztam.

– Eddig ragasztgattad? – hajoltam be, hogy megnézzem, mit művelt. A szekrénye belseje totál ki lett plakátolva, egy centiméter szabad hely sem maradt.

– Aha – bólogatott. – Te merre voltál?

– A könyvtárban. Ennek a sulinak valami elképesztő könyvtára van.

Virág elkerekedett szemekkel bólogatott, azt hiszem, nem értette, hogy ez miért olyan jó.

– Mész haza? – kérdezte.

– Igen.

– Merre?

– Fel a hegyre – mosolyodtam el.

Észbe se kaptam, és már együtt léptünk ki a hűvös aulából a forró, szeptemberi napsütésbe.

Virág a fölöttünk lévő utcában lakik, úgyhogy egészen hazáig jött velem, de amíg ő beszélve, könnyedén trappolt felfelé a lejtőn, addig én kétszer is megálltam, mert szúrt az oldalam.

– Hol laktál ezelőtt?

– Síkságon – vágtam rá lihegve, és valóban, ehhez a budai utcához képest a pesti környék annak tűnik.

– A francia nyelvet szeretem, az nem gond, a felvételi is jól sikerült, de csak az írásbeli részét értékelték, úgyhogy épp csak felvettek – mesélte tovább Virág a történetét. A felvételijének a történetét, meg úgy egyébként is, a történeteit.

Egész úton csak hallgattam, úgy tűnt, hogy beszélgetős kedvében van. Elmondta, hogy nemrég váltak el a szülei, és amikor megtudta, három hónapig nem szólalt meg. Egyáltalán. Semmit. Szerinte ez rosszul jött ki, mert a felvételi pont közben volt, és a három helyből, ahová beadta a jelentkezését, csak a Szent Johannába vették fel. Ide is épphogy, mert az írásbelije jó lett, de a szóbelin nem szólalt meg, így nem tudtak vele mit kezdeni. A ponthatáron volt, de Borrel igazgató úr, miután Virág szülei beszéltek vele, megértette, hogy ez egy nehéz periódus, és felvette Virágot a határérték ellenére, azzal a feltétellel, hogy szeptemberben már biztosan beszélni fog.

– Hogy bírtad ki, hogy nem szólaltál meg három hónapig? Nem rekedtél be? – csodálkoztam séta közben, állandóan azon tanakodva, vajon hogy lehet azt kibírni.

– Nem, ha egyedül voltam, énekeltem. De máskor egyáltalán nem beszéltem.

– Egy szót sem?

– Egy szót sem.

Jellemző. Az osztályban rajtam kívül két lány van. Az egyik okos, menő, már a második nap egy csomó barátja van másik osztályból, sőt felsőbb osztályokból is. De nem, én nem vele barátkoztam össze, hanem inkább hazasétálok egy emóssal, aki három hónapig néma volt, mert sokkot kapott a szülei válásakor. Mindegy, ez az én formám.

– Itt laksz? – nézett fel a házunkra, amikor megálltunk a kapuban.

– Igen.

– Szép.

– Köszi.

Valamiért úgy éreztem, hogy nem akar elmenni. – Akkor holnap találkozunk. Szia – köszöntem el, és bementem.

Virág, attól függetlenül, hogy hétágra sütött a nap, és legalább huszonnyolc fok volt, feltette a pólója kapucniját, az arcába húzta, és mellkasa előtt összefont karokkal elbaktatott tovább, fel a dombon.

Én annyira nem, anyu annál inkább örült annak, hogy szereztem egy „kis barátot” magamnak. Ezt vacsora közben tárgyaltuk meg, és amíg én beszéltem, igyekeztem a villámmal addig bökdösni a sült húst, amíg valamilyen csoda folytán el nem tűnik. Sajna odakozmált, és fekete volt, apu a beszámolóm alatt végig a fekete részt próbálta lekaparni a késével. Sikertelenül.

– Reni, nyugodtan áthívhatod a kis barátnődet, szívesen megismernénk – lelkesedett anyu.

– Nem, nem a barátnőm. Csak beszélgettem vele.

– És az a másik kislány, hogy is hívják? – töprengett anyu. –Kinga! Vele jól kijössz?

– Khm – vakargattam meg a homlokom. – Még nem igazán volt alkalmunk… – kezdtem, de be sem fejeztem a mondatot. Minek? Persze hogy minden szülő azt akarja, hogy a menő, okos osztálytársakkal barátkozzon össze a gyerekük. Na de erre mennyi az esély?

Még gyorsan beszámoltam a magyartanárról meg a napomról úgy dióhéjban, aztán a szobámba készültem.

– Befejeztétek a vacsorát? – kérdezte anyu csodálkozva. Apu tányérja hasonlított az enyémre. Érintetlen volt.

– Igen – feleltük egyszerre. – Hát jó, ha kértek még, akkor…

Végül inkább nem kértünk. Valamikor este összefutottam apuval a konyhában, mindketten gyárilag előállított ételt kerestünk, olyat, ami ehető.

– Reni – köszönt kissé zavartan. – Mit csinálsz?

– Semmit. És te? – kérdeztem vissza. Egy fél pillanatig farkasszemet néztünk, aztán automatikusan félreállt, hogy odaférjek mellé, és kipakoltuk a hűtőt.

– Még sajtot? – nyújtottam felé. – Jöhet.

Késő esténként apuval gyakran összefutok a konyhában. És mindketten falazunk egymásnak.

Egy gyors szendviccsel a kezemben visszasomfordáltam a szobámba, és pár percre bekapcsoltam a gépet. Három e-mailem jött, kettő a közösségi portálról, hogy ismerősnek jelöltek. Arnold és Virág. A harmadik e-mailem pedig már egyenesen Virágtól jött, kilenc YouTube videót csatolt, a kedvenc zenekarjainak a klipjeit.

Hosszú nap: 5/2 – fáradt vagyok.

Sulikönyvtár: 5/5 – rengeteg könyv.

Virág kedvenc dalai: 5/2 – nem túl jók.

Holnap tesi: 5/1 – jaj!

És kémia: 5/1 – jaj!

És angol is: 5/1! .