Sz.J.G.-A kezdetek Nov.10-21

November 10., hétfő'

Rémesen indult a napom. Anyu korán elment, így mire

felébredtem, csak apu volt otthon. Ez pont nem volt jó, ugyanis

levágtam egy hisztit, amiért először nem találtam meg a fehér

kötött pulcsim. Apu S. O. S telefonált anyunak, akinek úgy

rémlett, hogy a mosógépben látta. Ekkor jött a második hisztim,

ugyanis hiába volt vizes, akkor is azt akartam felvenni. Sem arra

nem volt idő, hogy megszárítsuk a gépben, sem arra, hogy apu

megkeresse a kamaszkönyvekben a  „mi a teendő, ha tinédzser

lányunk vizes pulóverrel a kezében toporzékol” fejezetet. Így

hajszárítóval próbáltuk megszárítani, mert vizesen mégsem

vehettem fel. Végül sikerült, úgyhogy hamar visszajött a

jókedvem, de sajna apunak nem. Kicsit kikészítettem a kora

reggeli órákban

Felvettük Virágot a házunk előtt, aztán apu villámgyorsan

kirakott minket a sulinál.

– Hé Reni, Virág! – köszöntött kedvesen Dávid. Túlságosan

kedvesen, úgyhogy már magam elé húztam a táskám, hogy

kiszedjek belőle valami házit. Dave azonban félbeszakította a

rutinműveletem. – Nem, nem azt akarom – rázta meg a fejét.  –

Figyeljetek – kezdte halkan. – Ha Zsolti kérdezi, ti nem tudtok

semmiről.

– Dave, mint általában, mi most sem tudunk semmiről –

biztosítottam.

Pár perccel később megérkezett Zsolti. Dühösnek tűnt.

– Ki volt az a szemét? – lépett hozzánk mérgesen.

– Miről van szó? – pislogott Virág, akinek a haja egy hatalmas

pillangó csattal volt oldalra rögzítve.– Valaki megrendelt a nevemben egy könyvcsomagot az online

áruházból, az előbb jött az e-mail, hogy a futár ma hozza!

Világtörténelmi enciklopédiasorozat! Nekem!

– Azt ismerem, nekem is megvan! – mosolyogtam, mire Cortez,

Ricsi és Dave elröhögték magukat.

– Az te vagy! Te okos vagy, stréber, és nem félsz a könyvektől!

Engem megrémít! Gondolj bele. Egy sorozat! Brr – dörzsölte meg

a karját, mintha csak kirázta volna a hideg. Hát, van, akit így érint

egy könyvsorozat. Fura.

– Jaj, nem kell ebből ennyire nagy ügyet csinálni! – lépett

hozzánk Kinga, aki addig pár lépéssel arrébb beszélgetett egy

felsőbb évessel, de ezek szerint mindent hallott.

– Szóval te voltál! – gyanúsította meg Zsolti azonnal. Kinga

unottan az égre nézett.

– Miért rendelnék egy ilyen sötét, totálisan analfabéta embernek

egy könyvsorozatot? – kérdezte.

– Mert gonosz vagy – reagálta le Zsolti.

– Ugyan – legyintett Kinga. – Csak azt akartam mondani, hogy

ha már úgyis viszi a futár, megveszem tőled. Mielőtt még tálcának

vagy tartónak használnád. Vagy ne adj isten, beleolvasnál, és ezzel

kettőre nőne a nullás IQ-szinted.

– Rémesen kedves  vagy. Délután átviszem. Magolj csak te

belőle! – fintorgott Zsolti. – De akkor is! Ki rendelte? – fordult

vissza hozzánk, mire Cortez és Ricsi lehajtott fejjel nyomkodták a

zenelejátszójukat, Dave pedig úgy tett, mintha a headsettel

beszélne. – Tudom, hogy ti voltatok! Hiába tettetitek.

Duplaangolra Mr. O’Realy csengetés előtt érkezett a nyelvi

előadóba, és kiosztotta a teszteket, úgyhogy csengetéskor azonnal

kezdhettük. Virág teljesen a lapjára borulva körmölt, Arnold tíz

perc alatt kész lett, és miután beadta, kimehetett a teremből. Én

pedig igyekeztem nyugodt maradni, és inkább átugrottam azokat a

szavakat, amikben nem voltam biztos, és csináltam, amit tudtam.

Hirtelen valami megbökte a hátam. Óvatosan hátrafordultam, mire

Cortez azonnal rám szólt, hogy forduljak előre.

– Mutasd – suttogta. Óvatosan felemeltem a lapom, mintha csak

gondolkoznék, így volt ideje leolvasni.– Oké, leteheted – sziszegte olyan halkan, hogy szinte alig

hallottam.

Zakatoló szívvel raktam vissza a lapom a padra (egyrészt, mert

emiatt lebukhattunk volna, másrészt, mert Cortez segíteni

próbált!), aztán csak szuggeráltam az üresen hagyott sorokat, hátha

valamilyen csoda folytán eszembe jutnak a szavak. Csoda helyett

két perccel később Cortez felállt és elindult, hogy leadja a

dolgozatát. Közben leejtett Jacques üres helyére (ő már rég beadta

és kiment) egy papírfecnit. Amíg Mr. O’Realy elvette Cortez

dogáját, Virág gyorsan felkapta a papírt, és átadta nekem. Izzadó

tenyérrel szétnyitottam a pad alatt. Minden hiányzó szó rá volt

firkantva. Sikerült lemásolnom, bár hozzáteszem, a világ

legbénább puskázója vagyok, feltűnőbben csinálom, mint bárki

más, de megúsztam. Bevártam Virágot (aki másik csoportot írt, így

neki nem lett jó Cortez segítsége), aztán együtt kimentünk a

folyosóra. Cortez, Ricsi és Zsolti a büfénél álltak, és szendvicset

ettek. Zavartan léptem hozzájuk.

– Nagyon köszönöm a segítséget – közöltem, mire Cortez csak

megvonta a vállát.

Szünet után, a duplaangol második felében a tanár kijavította a

dolgozatokat. Ötöst kaptam. Corteznek hála eddig kitűnő vagyok

angolból, pedig magamtól maximum négyes lennék, de inkább

hármas.

Kémián Gondossal a kémiai reakciókat vettük, egész órán

tanultunk, majd óra végén kért egy kis figyelmet.

– Nos, úgy döntöttem, hogy a következő óra első felét egy diák

tarthatná, természetesen jegyre – mondta. Kinga azonnal feltette a

kezét, szinte kiesett a padból, annyira jelentkezett.

A mellettem ülő Ricsi a füzete hátuljába gördeszkatrükköket

rajzolt (ollie, kickflip), én meg azt néztem, miközben Gondos

folytatta. – Úgy határoztam, hogy a legkiemelkedőbb tanulóra

osztom ezt a feladatot, sajnálom, Szatmáry, tedd le a kezed –

vicsorgott Kingára, aki csalódottan levágta a karját a padra. –

Tehát a következő órán órai munka jegyért Pósa előadást tart. Ez

kiváló felkészülés a versenyre.

Ricsi kezéből kiesett a toll, és riadtan nézett fel.– Mi? – kérdezte, mire Zsolti és Dávid hangosan felröhögtek.

Jaj. Ez szívás.

Egész álló nap ezen ment a szívatás, szegény Ricsi

halálsápadtan latolgatta az esélyeit, hogy miként tudná kivédeni az

órai előadást (betegség, utazás, lógás, mindenre gondolt), a többiek

pedig jól szórakoztak.

Persze egyértelmű, hogy mikor késő délután bekapcsoltam a

gépem, az msn-ablak őrült módjára villogott. Ricsi kért segítséget,

hogy legalább tippet adjak, mit és hogyan csináljon. Mivel részben

az én hibám, hogy Gondos zseninek hiszi, megígértem, hogy

kidolgozom az óra anyagát, és csak meg kell tanulnia előadni.

Ezzel kicsit meg is nyugtattam, aztán webkameráztam Virággal,

megbeszéltük, hogy milyen  volt az olvasókör, a rajzszakkör, na

meg részletesen kiveséztük a „Cortez segített angolon” esetet.

Cortez angolon: 5/5* – őrülten rendes dolog, hogy segített. 

Kémia: 5/2 – egész este Ricsi órai előadását készítettem, hogy

ne égjen be. 

Olvasókör: 5/5 – Oscar Wilde műveiről beszéltünk.

Robi és Andris: 5/3 – msn-en mindketten letámadtak, hogy

tegyek igazságot köztük, mert összekaptak egy stratégiai játékon.

Segíteni nem tudtam, de jól szórakoztam rajtuk. 

November 12., szerda

Zsúfolt nap. Apu kitett minket a suli előtt, ahol Ricsi már várt

ránk.

– Sziasztok – lépett hozzánk azonnal, majd felém fordult.  –

Reni, bemagoltam az egészet, amit küldtél, de mi van, ha Gondos

belekérdez?

– Nem fog. Csak add le az anyagot – bólintottam bátorítóan.

Ricsi ki volt készülve. Nem csodálom. Az ő kémiai szintjével én is

félnék. Tegnap azt kérdezte, minek a vegyjele a H. Így küldik

versenyre? Szegény.Második órán, kémián Gondos egyszerűen leült a tanári

asztalhoz, és kihívta Ricsit, hogy adja le az anyagot. Ricsi a

füzetével ment a táblához (mellesleg annyi esze sincs, hogy

bemásolta volna, ehelyett a kinyomtatott e-mailemből tanított), és

kicsit nehezen, de végül nekikezdett. Mi szinte valamennyien

jegyzeteltünk, csak Dave és Zsolti vihogta végig a huszonöt perces

előadást, aminek, mondjuk, meglett a következménye, mert

Gondos óra végén bekérte a füzetüket, és mivel nem írtak semmit,

egyest kaptak. Ricsi meg ötöst.

– Gratulálok, Pósa, szép teljesítmény – vigyorgott rá Gondos.

Nekünk inkább vicsornak tűnt, de ő elvileg ilyen, ha kedves. Hát,

elég para.

Ricsi visszahuppant mellém a székre, és a fejét a padra hajtva

felém mosolygott. – Kösz Reni.

– Igazán nincs mit – nevettem el magam, mert ez már tényleg

vicces.

Tesin az egész tornatermet elfoglalták a tizenkettedikesek

(szalagavató-próba, gőzerővel, most már megállás nélkül),

úgyhogy lett egy lyukas óránk. Amit én arra akartam kihasználni,

hogy a könyvtárból kiveszek néhány törikönyvet, hogy jobban fel

tudjak készülni a témazáróra. Hát, könyvet találtam, de beleolvasni

sem tudtam, mert Arnold és Virág (akik persze velem jöttek) vagy

egymással vitáztak, vagy engem kértek meg, hogy döntsek.

– A White album! Na, arra mondd, hogy nem a világ legerősebb

és legkiemelkedőbb munkája! – fonta keresztbe a karját Arnold,

aki napok óta próbálja meggyőzni Virágot arról, hogy a Beatles jó!

Virág mosolyogva megvonta a vállát, és megigazította a pink

csatot a hajában.

– Szerintem nem – közölte egyszerűen. Na, ez az, amitől

Arnold totál kiakad. Mármint attól, hogy Virág sosem érvel vagy

magyaráz, egyszerűen annyit mond,  „szerinte igen, vagy szerinte

nem”. Arnold, aki pedig imád és nagyon tud vitatkozni,

egyszerűen nem tud mit kezdeni egy ilyen helyzettel.

– Reni, könyörgöm, segíts – fejelte le Arnold a könyvtári

asztalt.– Pun háborúk, pun háborúk – lapozgattam a könyvben, majd

mikor örömmel rácsaptam az oldalra, megráztam a fejem. –

Ízlésről vitatkozni? Én kihagyom – vontam meg a vállam, és

boldogan jegyzeteltem ki a pun háborúkat. Sajna volt egy pár. 

Utolsó óra után a suliújság termébe mentem.  Már mind ott

voltunk, egyedül Dani hiányzott.

– Keringőzik – közölte Timi, amikor Máday dühösen hiányolni

kezdte.

– Jó, akkor majd közöljétek vele, hogy mit beszéltünk meg –

legyintett, és összecsapta a tenyerét. Ez pedig azt jelenti (már

rájöttem), hogy elkezdhetjük a következő szám tervezését.

Timi kapta meg a szót, mi pedig valamennyien leültünk a

körberakott asztalokhoz (Arnold rá), és meghallgattuk a decemberi

szám tartalmát. Naná, hogy karácsony, minden mennyiségben.

Mivel eddig nagyjából bejöttek a cikkek, Máday úgy döntött, hogy

állandósítja a rovatainkat, vagyis én megkaptam a decemberi

könyv-, zene- és filmajánlót, Arnold a karácsony történetét

(nyomatékosan megkérték, hogy tartsa be a kétoldalas határt),

Kinga a karácsonyi fények, hangulat és dekoráció cikket, az a-s

Krisztián pedig a karácsonyfa díszítésének a történetét. A többi,

régebbi suliújságos meg eleve a megszokott cikkét írja, úgyhogy a

rövid eligazítást követően jöhetett a rendes megbeszélés. A

magazin színvilága, hangulata, címlapötlet, meg ilyesmi. Klasszul

telt a délután, a sulimagazinos megbeszéléseket egyébként is

nagyon szeretem, olyan komolynak tűnik az egész. 

Mikor hazaértem, azonnal nekiálltam tanulni törire, még a gépet

sem kapcsoltam be, sőt, a nappaliban tanultam, hogy nehogy

kísértésbe essek és esetleg felnézzek msn-re. Csak vacsorára

hagytam abba, aztán folytattam. Az előbb fejeztem be, így, hogy

elmúlt tíz óra, és a fejem szinte szétrobban, mert egymást támadják

benne a görögök és a rómaiak. Inkább alszom.

Kémia: 5/5 – szerintem Ricsit előbb-utóbb hivatalosan is

zseninek minősítik.

Töri: 5/2 – tényleg szétmegy a fejem. Vacsora: 5/1 – borsófőzelék.

Karácsonyi cikkek: 5/5 – rengeteg ötletem van! 

November 13., csütörtök

A nap két leglényegesebb eseménye, természetesen nem

fontossági sorrendben:

1. Töri témazáró. Szerintem jól sikerült, bár pont kicsengetésre

lettem kész.

2. Cortez délután korrepetálásra jött. Végig verset elemeztünk,

semmi másról nem beszéltünk, és mikor végeztünk, azonnal

elment. 

Töri tz: 5/5 – nehéz volt, de szerintem jó lett.

Rajz: 5/1 – Vladár falevelet rajzoltatott velünk. Az enyém

semmire nem hasonlított, legfőképp nem levélre. 

Fizika: 5/2 – Gondos röpdogát íratott, 4/5 lett.

Arnold kontra Virág: 5/3 – egyszerűen nem unják meg,

továbbra is zenei ízlésről vitatkoznak, ami elég szórakoztató.

Mármint nekem. 

November 14., péntek

Holnap szalagavató, úgyhogy ma már szinte senki nem

foglalkozott semmivel, az egész suli olyan volt, mint egy

felbolydult méhkas. A főpróbák miatt a tizenkettedikesek

keringőruhában rohangáltak a folyosón, az ofő szünetenként feljött

a termünkbe, és megkérdezte, hogy elmondta-e már, hogy mi a

holnapi program. Biztosítottuk róla, hogy már ezerszer. Aztán

megkérdezte, hogy mondta-e már, hogy miben menjünk. Mondtuk,

hogy már ezerszer. Egyébként egész nap díszítettünk, a

kilencedikesek az aulát és az udvart, a felsőbb évesek a

tornatermet. Életemben nem láttam még annyi fehér művirágot,

amennyit behordták a tesiterembe.Délután Virág átjött, és a YouTube-on Fall Out Boy koncertet

néztünk, de közben megjelent Arnold is, aki áthozta DVD-n a

Beatles antológiát, sói mindketten maradtak vacsorára. Az

étkezőasztalnál ülve Arnold persze továbbra is a Beatles mellett

érvelt. Aztán amikor meglátta anyu krumplipüréjét, közölte, hogy

„laktózintoleranciája” van. Nem rossz, apuval elismerően össze is

néztünk. Ezt mi is bevethettük volna. Virág viszont jóízűen

megevett mindent. Na, ez állatira fura.

Mindenki a saját igaza mellett érvelt, aztán egyszer csak anyu

jelent meg egy CD-vel.

– Gyerekek, akkor ezt hallgassátok meg! – szólt lelkesen, és

bekapcsolta a polcon lévő hifit.

Apuval fájdalmasan összenéztünk. Mi már tudtuk, hogy mi

következik, Arnold és Virág azonban még nem, úgyhogy

érdeklődve figyeltek. Pillanatokon belül felcsendült George

Michael szívszorító dala, a Careless Whisper, mire anyu boldogan

nézett körbe. Hát, ez is jó volt valamire, ugyanis végre Arnold és

Virág egyetértett. Ezt egyikük gyomra se vette be. Sajna egy egész

Wham! albumot végig kellett hallgatniuk, úgyhogy azt hiszem,

elment a kedvük a további vitáktól. Mikor kikísértem őket a

kapuhoz, csak annyit jegyeztek meg, hogy mindegy, ki mit szeret,

csak többé Wham!–et ne kelljen hallgatniuk. Én osztom a

véleményüket, de mivel itt lakom, vissza kellett jönnöm a házba.

Anyu a  Wake me up, before you go-go-t  üvöltette, úgyhogy

gyorsan felmentem a szobámba, és feltettem a fülhallgatómat.

Szalagavató-díszítés: 5/5 – sajna a tornatermet még nem láttam,

de ennyi virággal csak szép lehet.

Holnap ünneplő: 5/1 – már megint vastag lesz a vádlim. 

Wham!: 5/2 – hát, nem is tudom. Gyerekkorom óta már

megszoktam, hogy anyu George Michaelt szinte családtagnak

tekinti, de azért a zenéjét nem kedvelem.

November 15., szombat

Szalagavató. Huh. Na, szóval. Délután fél hatra mentünk a

suliba, a műsor hatkor kezdődött. Egész délután a Szent Johannás

ünneplővel barátkoztam, de akkor is vastagnak látom a vádlim.

Anyu szerint ez szörnyen aggasztó, mert a vádlim normál méretű,

úgyhogy többször is rákérdezett, étkezés után nincs-e

hányingerem, meg ilyesmi. Jaj! Nem győztem magyarázkodni,

hogy nem vagyok anorexiás, sem bulimiás, sem semmilyen „iás”,

egyszerűen csak úgy látom, hogy a rakott szoknyában vastagnak

tűnik a vádlim. De mindegy, inkább nem mondom többet, mielőtt

anyu komolyan bepánikolna.

A Szent Johannába egymás után érkeztek a diákok, és a

tizenkettedikesek hozzátartozói, szóval mi is beálltunk a sorba, és

benyomultunk az aulába. Máday  még ma sem lazított, a Jeanne

d’Arc-szobor mellett állt, és eligazította a szülőket, na meg

felügyelte a diákok megfelelő ruházatát.

A tesiterembe lépve teljesen ledöbbentünk. A lelátók korlátjait

és a lépcsőket mind feldíszítették, csakúgy, mint a terem bal

oldalán felállított színpadot, ahová a fények irányultak. Kicsit

giccsesnek tűnt, de összességében nagyon illett  egy

szalagavatóhoz. Hamar megtaláltuk az osztályunkat (lentről a

harmadik sorban), úgyhogy felültünk a lelátóra.

Pontosan hat órakor a lelátók fényei eltompultak, szinte teljesen

elsötétedtek, és minden fény a színpadra irányult, ahol Monsieur

Borrel igazgató úr köszöntötte a családtagokat, az

osztályfőnököket, a diákokat és nem utolsósorban a végzős,

szalagavatósokat. Ekkor egy másik lámpa a terem dupla szárnyú

ajtajára irányult, és bevonultak a tizenkettedikesek. Összesen

huszonnégyen, az a-s, és b-s osztály.

A szalagtűzés procedúrája a villogó vakuk kereszttüzében fél

órán keresztül zajlott, a diákok sorban felmentek a színpadra, ahol

az ofőjük feltűzte a szalagot, aztán mindannyian kivonultak a

teremből. Amíg a keringőkre öltöztek át, az énekkar szórakoztatott

minket: a színpadra felállva a  Kóristák  című francia film

főcímdalát énekelték. Na, ez őrülten szép volt, ráadásul Jacques (aki, ugye, énekkaros) részt vett benne, úgyhogy a végén jól

megtapsoltuk. Mikor befejezték, csendben levonultak, és a fények

újra a dupla szárnyú bejáratra irányultak. Kezdődött a keringő. Bár

Arnold unottan felnyögött, mi, Virággal az egész bevonulás alatt

susogtunk. Most komolyan, melyik lány nem kezd ábrándozni, ha

álomszép fehér ruhákat lát? Na ugye. Mivel a Szent Johannában

szinte minden osztályban több a fiú, mint a lány, a keringőkhöz

alsóbb éveseket kértek fel, jó néhány tizedikes és tizenegyedikes

lányt felismertünk a táncolók között.

– Hé, Zsolti, ott a barátnőd – mutatott le Dave Tarr Zsófira, aki

egy tizedikes fiút rángatott.

– Vicces vagy – zsörtölődött Zsolti, mi pedig halkan nevettünk.

A keringősök beálltak, a fények csak a táncosokra irányultak, majd

elkezdődött a zene.

– Mi ez a szám? – súgta Virág.

– Pachelbel  Canonja. – felelte Arnold suttogva. Virág vállat

vont, mert a név nem mondott neki semmit.

Az egész táncműsor álomszép volt, a zene, a keringő, a ruhák.

Totál ábrándozva néztem, de azt hiszem, velem együtt minden

lelátón ülő lány.

– Vajon három év múlva mi kivel fogunk táncolni? – kérdeztem

suttogva Virágot, aki a félhomályban mosolyogva felém fordult.

– Természetesen te A. K. Á-val én pedig P. W.–vel – tátogta

szinte némán.

(A. K. Á=Antai-Kelemen Ádám, Cortezt így nevezzük a

biztonság kedvéért, ha a közelünkben van. P. W.=Pete Wentz. Na,

azt nem tudom, az ő  nevét miért rövidítjük, ő ritkán van a

közelünkben, de mindegy, megszokás.)

– Gondolod? – nevettem el magam.

– Ez biztos – bólintott.

A keringő után következett a tanárok tánca (francia

sanzonzenére táncoltak, vicces volt, Gondoson betegre nevettük

magunkat), aztán jöttek az osztálytáncok. A 12/a-sok görög táncot

adtak elő, a  Zorba  zenéjére, ami a végére már kissé unalmassá

vált. Nem is kaptak akkora tapsot, mint a 12/b-sek. A Hair musical

leghíresebb jelenetét adták elő, asztalon táncolással, meg minden, és bár a filmet még nem láttam, ezt a részt persze ismerem. (Ki

nem?)

Ezután az énekkar ismét előadott egy dalt a Kóristákból, és már

csak a zárókeringő következett, amikor a szülők táncolhatnak a

végzős diákokkal.

Kilencre értem haza, gyorsan beszámoltam anyuéknak az egész

szalagavatóról, hogy milyen klassz volt, meg ilyesmi, aztán

feljöttem a szobámba, hogy ábrándozhassak kicsit a saját

szalagavató bálunkról.

Szalagavató: 5/5 – bárcsak már holnap lenne a miénk! 

Cortez: 5/5* – bár egy szót sem váltottunk, azért a megjelenése

(a Szent Johannás öltönyben) miatt jár a csillagos ötös. 

Anne Shirley. 5/? – próbáltam olvasni, de most egyáltalán nem

köt le.

November 17., hétfő”

A sok szalagavatós készülődés meg elmaradt órák után mára

teljesen visszaállt a rend, olyannyira, hogy minden órán keményen

tanultunk. Duplaangolon továbbhaladtunk az anyaggal, törin Barka

kiosztotta a tz-ket (az enyém ötös lett, de szegény Virág hatalmas

egyest írt), irodalmon Kardos feleltetett (Cortez és Zsolti egyest

kapott, Kinga ötöst), matekon pedig Gazdag egész órán Jacques-ot

szívatta a táblánál. Szép kis nap.  Ja, és ha ez még mind nem

lenne elég, az olvasókörön Kardos felelősségre vont Cortez egyese

miatt, mintha csak az én hibám lenne! Én szorgalmasan

elemeztetek vele verseket, meg felkészítem az órákra, de

kötelezőket nem tudok kiolvasni helyette! Ráadásul Kardos a

januári műveltségi és irodalmi versenyre is beneveztetett,

Arnolddal és Kingával együtt, aki már most versenyhelyzetnek éli

meg, és elkezdett rá készülni. Virág két tárgyból (matek, töri) is

totál bukásra áll, úgyhogy ez sem túl jó hír, és komolyan, ha ez

még mind nem lenne elég, egész álló nap viszketett egy ponton a homlokom, fogalmam sincs, hogy miért, de elegem van!

Mindenből!

Olvasókör: 5/5 – Jó volt, Conan Doyle műveiről beszélgettünk.

Kardos felelősségre vonása: 5/1 – jó, én korrepetálom Cortezt,

de ha egyest kap, az miért az én hibám?

Undok nap: 5/1 – ma minden összejött. Inkább elalszom. 

November 18., kedd

Tegnap este elalvás előtt elhatároztam, hogy a mai napom nem

lesz pocsék. Na, ebből semmi nem lett, ugyanis ennél pocsékabb

napom még nem is volt! Úgy kezdődött, hogy reggel felébredtem.

Belenéztem a tükörbe, és a tegnapi homlokviszketésem mára

értelmet nyert! Egy akkora pukli volt rajta, hogy nem is hittem el.

Anyu reggel még otthon volt, úgyhogy volt szerencséje találkozni

az „őrült, toporzékoló, hisztis, elvetemült, kezelhetetlen” lányával.

Vagyis velem.

– Mi ez? – hajoltam közel anyuhoz, hogy jól szemügyre vegye.

Na, nem mintha nem lehetne a holdról is látni.

– Reni, ez csak egy sima pattanás. Kamasz vagy, ez abszolút

normális!

Pislogás nélkül meredtem rá, majd a tükörre. Nem. Nem!

– Ez nem sima pattanás! – állapítottam meg, jól megnyomva a

hangsúlyt a „simán”.

Tudom, hogy mi az a pattanás. Az kicsi, undorító, visszataszító,

de nem ezen van a hangsúly, hanem a „kicsin”. Az enyém az nem

ilyen. Nagy, pukli és piros. Hiába próbáltam szétgyilkolni, semmit

nem értem el vele, csak annyit hogy körülötte is kivörösödött.

– Én így nem megyek iskolába – jelentettem ki egyszerűen.

– Ne butáskodj, Reni, alig látszik!

Én meg csak egyre hajtogattam, hogy ilyen fejjel sehová nem

megyek! Anyu próbált pár alternatívát kitalálni, mint például

lealapozta az arcom az alapozójával. Ez igazán klassz volt, úgy

néztem ki, mintha a Bahamákról jöttem volna vissza. Tegnap óta. Na, akkor lemostuk az egészet, megpróbáltunk egy másik színt, de

még mindig sötét volt a sápadt őszi arcszínemhez. Közben Virág

már kint várt, apu inkább beengedte egy  „krízishelyzet van, még

nem indulunk” köszöntéssel.

– Fúú – nézett Virág a homlokomra. – Nyugi, nekem is volt

már. Sőt, most is van. Egyszerűen fésüld az arcodba a hajad. Úgy

nem látszik – bólogatott a hajfüggönyén keresztül.

– Kicsit furán néznének rám, nem? – kérdeztem totál

elkeseredetten.

– Rám sem néznek furán – vonta meg a vállát. Na jó, ez így

nem teljesen igaz, de nem akartam kiábrándítani.

– Megvan! Vágjunk frufrut! – jutott hirtelen eszembe. Na, anyu

erről hallani sem akart.

Teljesen tanácstalanul ácsorogtunk a fürdőszobámban, ráadásul

késésben voltunk. Végül feltettem egy sapkát, és reméltem, hogy

rajtam maradhat egész nap. Hát, ilyen reggelt sem kívánok

senkinek!

A suli előtt már senki nem ácsorgott, csak Arnold sétált

komótosan a bejárat felé, ebből sejtettük, hogy legalább öt perce

becsengettek.

Kardos már javában tartotta az órát, amikor beestünk.

– Elnézést – slisszoltam a helyemre.

– Örülök, hogy Neményi jó hatással van rátok – gúnyolódott

Kardos, majd kihúzta naplóból a hiányzást, és folytatta az órát.

Illetve folytatta volna, de megakadt a szeme rajtam. – Reni,

levennéd a sapkád?

Jaj, ne. Cortez mögöttem ül, szóval levezettem magamban,

hogy ha minden becsengetéskor leveszem, kicsengetéskor pedig

felveszem, akkor talán nem látja meg. Talán. Nagy nehezen

levettem a kötött sapim, amitől a hajam szállni kezdett, úgyhogy

egész irodalmon elfoglaltam magam azzal, hogy vagy a

homlokomat takartam, vagy a hajam lapítgattam. Rémes.

Délután anyu jó hírekkel várt, bejelentett kozmetikushoz péntek

délutánra, plusz vett egy állítólag szuper krémet, amitől nem

leszek ragyás. Szuper.A homlokom: 5/1 – tragikus. Egyszerűen tragikus. Remélem,

segít a csodakrém, mert nem bírok ki még egy napot kötött

sapkában. 

Cortez: 5/1 – azt hiszem, múlt hét csütörtökön beszéltünk

utoljára, akkor is csak verset elemeztünk. Ez miért van?

Vacsora: 5/1 – olyan rémes kedvem van, hogy nem tudom mi

volt az, de megettem. 

November 19., szerda

Rémesen indult a nap. Na, jó. Először is, az arcomra kent

csodakrém miatt (amit éjszakára feltettem) reggel úgy ébredtem,

hogy beleragadt az arcom a párnába. A homlokon lévő pati kisebb

lett, de jött még kettő, csak kicsit arrébb. Ha így folytatom,

összekötöm őket, és Göncöl-szekér lesz a homlokom. Jaj.

Viszont jó hír, hogy  „szótlan Cortez” ma végre észrevett, sőt,

egyenesen várt rám a suli előtt. Csakúgy, mint Ricsi, Dave és

Zsolti. Naná, hogy a kémiaházira vártak. Mindegy, ez is több mint

a semmi.

A tesióra rémes volt. A fiúk tanára hiányzik, úgyhogy

Korponay összevont minket, mindkét kilencedikes osztály együtt

tornázott, fiúk-lányok közösen. Sulikörökkel kezdtünk (novemberi

hidegben, szemerkélő esőben, óriási ötlet), és ettől totál zavarba

jöttem, mert nem akartam Cortez előtt futni. Mármint hogy lásson.

Korponay sípszavára rajtoltunk, az a-s lányok és Kinga szó szerint

kilőtték magukat, a többiek azért annyira nem erőlködtek. Zsolti

(nem egy fitt alkat) azonnal lemaradt, úgyhogy Virággal és velem

kocogott.

– Sajna, hívószámkijelzős telefon, úgyhogy nem gondoltam,

hogy Dave apja visszahív – magyarázta, miközben a kocogásunk

már szinte sétálássá vált.

Éppen azt ecsetelte, hogy éjszakai hívásokkal szórakoztak

Dave-vel, először mobilon, mert az vicces, hogy háromkor

rácsörög, hogy mi újság. Csak múlt éjjel Dave telefonja lemerült,

ezért az otthoni számot próbálta Zsolti, amit pechére Dávid apukája vett fel. Erre ő azonnal letette, de kimutatta a számot,

szóval lebukott. Mi mosolyogva hallgattuk a sztoriját, aztán

amikor befordultunk a sarkon (ezáltal Korponay látóterébe

kerültünk), futni kezdtünk. Ez egy szakállas csel, és persze minden

tesitanár tudja, hogy csak akkor kezdünk futni, amikor lát,

máskülönben már rég odaértünk volna, de mindegy, még mindig

beválik.

– Lányok, ez siralmas eredmény. Mozgás, mozgás – tapsolt

Korponay, mire kicsit belehúztunk. A következő sarokig.

Cortez és Ricsi már kétszer lekörözött minket csakúgy, mint az

a-s lányok.

– Zsolti, nem kellemetlen, hogy harmadszorra körözlek le?  –

kérdezte Kinga, és ahogy elhaladt mellettünk megfordult, és

hátrafelé kocogva cukkolta Zsoltit.

– Kellemetlenebb lenne, ha ilyen kibírhatatlan lennék – közölte.

Kinga gúnyosan nevetve elrohant. – Borzalmas ez a lány – lihegte

Zsolti, és a szúró oldalára panaszkodva teljesen feladta a futást.

Elkocogtunk Korponay előtt, aki azt mondta, hat körünk lenne

még hátra, de ha még egyet futunk, nem bánja, abbahagyhatjuk.

Ezt igen jó jelnek vettük, úgyhogy Virággal belehúztunk, és

komolyan futni kezdtünk. Hát, ezért mondom, hogy soha nincs jó

vége, ha én futok. A következő sarkon megcsúsztam a vizes

aszfalton, és iszonyat nagyot borultam.

– Hé – állt meg mellettünk Ricsi, egy pillanattal később pedig

Cortez is.

Kicsit frusztrált, hogy így látnak, ugyanis Virág éppen az

árokból próbált kirángatni. Aztán Virág mellett egy másik kéz

nyúlt felém, amit megragadtam. Egy pillanat múlva Cortez rántott

fel a földről.

– Minden oké? – kérdezte Ricsi.

– Nem tudom. Fáj a bokám – feleltem, mert ahogy

megpróbáltam ráállni, éles fájdalom nyilallt bele.

– Szólok a tanárnak – rohant el Ricsi, Virág pedig rémülten

nézett rám, úgy tűnt, bármelyik pillanatban elsírhatja magát.

Aztán olyan történt, amire álmomban sem gondoltam volna.

Cortez megfogta a karom, és a nyaka köré tette. Hű! Na jó, ezt csak azért csinálta, hogy támogasson és ne álljak a bokámra, de

akkor is! Hű!

Így átölelkezve (legalábbis én öleltem!) bicegtünk visszafelé,

miközben már egy csomóan odaértek hozzánk, és kérdezgették,

hogy mi történt. Aztán Korponay rohant gőzerővel, a sípjába

kicsiket és hosszabbakat fújva (azt hiszem, egyszer kihallottam

belőle az S. O. S-t).

– Mi történt? – lökte félre izmos karjával Cortezt.

– Elesett. A sarkon – mutatott Virág hátrafelé.

– Fáj valamid?

– A bokám – bólintottam. – És kiszakadt a melegítőm – néztem

szomorúan a Szent Johannás tesicuccom térdére.

– Jól van, nem lesz semmi baj. Mindenki vissza a tornaterembe,

Renátával pedig bemegyünk az orvosi szobába. Egy diák

segítségét kérném – nézett körbe Korponay.

– Majd én – lépett előre automatikusan Arnold, még mielőtt

bárki megszólalhatott volna, és csakúgy, mint Cortez, ő is a vállára

dobta a karomat.

Bevallom őszintén, így, hogy már nem Cortez támogatott,

feltűnt, hogy baromira fáj a lábam. Az orvosi szobáig lassan,

bicegve vánszorogtunk, a többiek pedig visszamentek a terembe.

A sulidoki megállapította, hogy csak kibicsaklott a bokám, semmi

több, de azért hazaküldött, hogy pihenjek.

Az ofő riadtan jött fel a termünkbe, és elmondta, értesítette

anyut, aki az ebédszünet végén már az iskola előtt várt a kocsiban.

Virág és Arnold támogatásával lebicegtem a lépcsőn.

– Te jó ég! Biztos, hogy nem tört el? – kérdezte riadtan, amikor

besegített a kocsiba.

– Anya, jól vagyok – erősködtem, mert egy csomóan néztek

minket.

– Röntgent csináltak?

– Hol? A suliban? – kérdeztem vissza mosolyogva.

Azért elmentünk a dokihoz. Anyu ragaszkodott hozzá. Ott

persze ugyanazt mondták, mint a suliban,  tehát kibicsaklott a

bokám, csak borogatni kell. Ezt anyu úgy értette, hogy fekvőbeteg vagyok, úgyhogy miután hazaértünk, le kellett feküdnöm, ő pedig

készített nekem forró teát meg bundáskenyeret. Próbáltam

meggyőzni, hogy nem náthás vagy influenzás vagyok, hanem

kiment a bokám, de mindegy

Esés: 5/4 – kicsit ciki, de összességében ilyen jót még sosem

estem. Vagyis ilyen jól még nem sült el.

Cortez: 5/5 – azonnal, rögtön segített, átölelt, támogatott, kísért.

Hűű! 

Virág: 5/5 – sokkot kapott az esésemtől, délután hétszer hívott,

hogy biztosan jól vagyok-e. Tök kedves.

Kardos: 5/5 – ő is hallott a sérülésemről, és amíg anyura

vártam, feljött a terembe, hogy megnézze, hogy vagyok. Bár a

többiek megijedtek tőle, szerintem nagyon figyelmes volt.

Arnold: 5/5 – délután felhívott, hogy mit mondott a doki, és

tudok-e menni holnap suliba.

Mindenki: 5/5* – tényleg mindenki jobbulást kívánt, meg

érdeklődött. 

November 20., csütörtök

Anyu próbált otthon tartani, de ragaszkodtam hozzá, hogy

suliba menjek. Na, ez aztán végképp gyanús lett a szüleimnek,

egész reggel azt bizonygattam, hogy  „egyszerűen csak szeretek

suliba járni”. Ami, mondjuk, tényleg igaz. Ez még inkább

megriasztotta őket. Hát, ilyenek a felnőttek. Az baj, ha nem

szeretek valamit, az meg gyanús, ha szeretek.

Cortez és Dave a suli előtt ácsorogtak, és mivel apu közvetlenül

a lépcsőnél tett ki minket, hogy ne kelljen sokat sétálnom, a

kiszállást követően azonnal a társaságukban találtuk magunkat.

– Hogy van a bokád? – kérdezte Cortez. Tőlem. Érdekli! Hű!

– Egész jól – biccentettem, miközben zavartan a hajam

csavargattam.– Pszt, jön Kinga – csitított el minket Dave, és lehajtotta a fejét.

Ezt nem igazán tudtam mire vélni, aztán tíz másodpercen belül

megértettem.

Kinga akkora hévvel érkezett, hogy szinte belénk szállt.

– Hol van Zsolti? – kérdezte köszönés nélkül.

– Még nincs itt – pislogott álmosan Virág.

– Jó, akkor neked mondom, Dávid, de kérlek, add tovább neki

is! Ez nem jött be!

– Miről van szó? – kérdeztem. Kinga unottan felém fordult.

– Reggel fél négykor egy „jó reggelt” sms-t küldött, de nem jött

össze, ugyanis éjszakára mindig kikapcsolom a mobilom, ezért

reggel kaptam meg! – húzta fel a fél szemöldökét. – Egyáltalán ki

az az elmebeteg, aki bekapcsolva hagyja éjjelre a mobilját?

A kérdését költőinek szánta, de a következő pillanatban Ricsi

lépett hozzánk, hatalmas karikákkal a szeme körül.

– Megőrültetek? Félóránként felkeltem a hülye üzeneteitekre! –

förmedt Dávidra. – Hol van Zsolti?

Zsolti késett, ugyanis elaludt. Biztos kimerítette az éjszakai

üzenetküldözgetés, ami szerintük olyan vicces, az osztálytársaink

szerint meg egyáltalán nem. Kiderült, hogy Kingán és Ricsin kívül

még Andris és Robi is kapott üzeneteket („Kövesd a fehér nyulat”,

„Déjà Vu”, meg ilyesmiket), és Jacques telefonja is egész éjjel

csipogott, óra előtt megmutatta nekem, olyanokat írtak neki, mint

„Zsák, alszol már?”, „Zsák, aludj még egy petit”.

Suli után a szokottnál is lassabban sétáltunk haza Virággal, mert

a dombon felfelé vánszorogva kicsit sántikáltam

– Nem értem, Cortez csak akkor beszél velem, ha a suliról vagy

az irodalomról van szó – panaszkodtam, Virág pedig türelmesen

hallgatott.

– Biztos azért, mert ez a közös bennetek.

– Hogy suliba járunk? – csodálkoztam. Ha ennyi a közös

köztem és Cortez között, az rég rossz.

– Aha. Hát miről másról tudnátok beszélni?

– Hát ő miről beszél másokkal? – kérdeztem vissza.

– Deszkázásról. Zenéről. Deszkás zenéről…– Aha.

Ezen elgondolkoztam. Ahhoz, hogy Cortezzel többet tudjak

beszélni, képben kéne lennem azokkal a dolgokkal, amiket ő

szeret. Akkor lenne közös témánk, és tudnánk másról is beszélni,

mint az irodalom bukás. Nagyszerű.

Mire délután hatra átjött, már el is terveztem az egészet. Másfél

óra normál korrepetálás után (verselemzés, rövidített kötelező

olvasása) rákérdeztem, hogy mióta gördeszkázik. A kérdésem

meglepte, de azért válaszolt, olyanokat, mint pl. gyerekkora óta

deszkázik, nemrég tanult meg két új,  „átkozottul nehéz” trükköt,

meg nem is tudom, csak úgy mesélt ezekről a dolgokról.

Huszonhét perccel tovább maradt, mint szokott, úgyhogy Virágnak

igaza van. Ha van közös témánk, akkor simán tudunk beszélgetni.

Éppen ezért, miután Cortez elment, és anyuékkal leültünk

vacsorázni (párolt zöldségek natúr csirkemellel), számukra és

számomra is megdöbbentő kijelentést tettem.

– Öhm – böktem bele a villám egy gombába, mire ők felnéztek

–, tudom, hogy korai, de a karácsonyi ajándékról…

– Tudjuk – vágott közbe anyu, és sokat sejtetően

összemosolygott apuval. – A képes enciklopédiasorozat, ami

decemberben jelenik meg. Már mi is láttuk a plakátot.

– Ó! – bólintottam. – Ó, igen, az nagyon klassz. De én kicsit

másra gondoltam.

Anyu és apu őszintén érdeklődve néztek, úgyhogy kiböktem. –

Azt hiszem, gördeszkát szeretnék.

– Mit? – néztek össze, mintha csak rosszul hallották volna.

Na ja. Ilyen drasztikus váltást illik időben közölni, azt hiszem,

november vége felé még nem késtem le, hogy meg tudják szokni a

gondolatot.

Cortez: 5/5 – ha gördeszkázni fogok, akkor majd felfigyel rám,

együtt mehetnénk deszkázni, elesnénk, én sírnék, ő kiröhögne. De

jó lenne!

Bokám: 5/3 – alakul, bár néha belenyilall, olyankor könnyezek,

de egyébként jól van.Anne Shirley:  5/5* – én vagyok Anne, Cortez pedig Gilbert

Blythe. 

November 21., péntek

A havazásról szóló előrejelzések bejöttek, pont második órán,

irodalmon történt, hogy amíg Kardos monoton hangsúllyal diktált,

Virág álmosan az ablak felé nézett, aztán elkerekedett a szeme.

– Havazik! – kiáltotta.

Szinte minden diák felpattant és az ablakhoz rohant. Csak

Arnold és én maradtunk a helyünkön.

– Ez valóban lenyűgöző, de mi lenne, ha folytatnánk az órát? –

tárta szét a karját értetlenül Kardos.

A többiek nagy nehezen visszaültek a padokba, és folytatódott

az óra. Szünetben aztán persze mindenki az udvaron lógott, és bár

a hó, ahogy földet ért, el is olvadt, azért mindenki örült neki.

Arnolddal az árkádok alatt állva a suliújságról beszélgettünk,

Virág pedig kicsit arrébb, széttárt karokkal meredt az ég felé, és

hagyta, hogy az arcára érve elolvadjanak a hópelyhek.

A hóesés miatt anyura egészen estig nem számíthattunk,

úgyhogy apu várt a suli előtt, hogy kozmetikushoz vigyen.

Próbáltam erősködni, hogy áttehetjük máskorra, mégiscsak

szívesebben mentem volna anyuval, de apu biztosított róla, hogy ő

is ugyanolyan jól helytáll. Nem is ez a gondom, hanem hogy egy

lány nem az apukájával jár kozmetikushoz. Jaj.

Hóesés: 5/5 – bár nem tartott sokáig, és el is olvadt, akkor is az

első hó! 

Kozmetikus: 5/1 – áááá! Szétgyilkolta a fejem! Remélem,

hétfőre megint lesz arcom.

Sims: 5/3 – ma végre játszottam egy kicsit, szegény simjeimet

teljesen elhanyagoltam. 

TeveClub: 5/2 – jaj, ma a tevém is eszembe jutott, szinte éhen

halt olyan rég látogattam. Gördeszkaprojekt: 5/5 – nézegettem tanító videókat, nem is

tűnik nehéznek.