Szeptember 3., szerda
Már kora reggel fülledt idő volt, párás és nehéz. Anyu a
hűtőn hagyott üzenetet, hogy mindenképpen vigyem magammal az esőkabátom. Furcsa
volt a szikrázó napsütésben magammal cipelni, na de ki vitatkozik egy
meteorológussal?
A suli előtt a diákok csoportokba verődve ácsorogtak. Ricsit
azonnal felismertem, idősebbekkel, tizenegyedikesekkel beszélgetett, fél lábán
támaszkodott, másikkal a gördeszkáján taposott, és ide-oda tologatta. Köszönés
nélkül mentem el mellette, mivel nekem háttal állt, nem akartam beégni, hogy
esetleg ráköszönök, nem köszön vissza, és kinevetnek.
Pechemre pont mikor beléptem a kapun, utánam jött, úgyhogy
zavartan hátrafordultam.
– Szia – mosolyodtam el félénken. Komolyan, úgy nézett rám,
mintha először látna. – Osztálytársak vagyunk – tettem hozzá gyorsan, bár
teljesen megalázó volt az egész.
– Ja – bólintott. És itt be is fejeztük a beszélgetést.
Az aulában Máday igazgatóhelyettes a nélkülözhetetlen
vonalzójával állt, és ha éppen nem tudta alkalmazni – mert senki nem jött rövid
szoknyában –, akkor arra használta, hogy az aulát átordítva a kiszemelt személy
felé bökjön vele. Pont, mint a mi esetünkben.
– Megállni!
Már megint lefagytam, a döbbenettől kővé dermedten álltam,
és gyorsan végigmértem magam, hogy mi lehet a gond. Sötétzöld rövid ujjú póló,
trapézfarmer, zöld tornacipő. Semmi olyan, amihez vonalzó kell.
– Fiatalember, a gördeszkáját nem szándékozik az épületben
használni, ugye?
– Dehogy, Máday igazgatóhelyettes asszony! – rázta meg a
fejét Ricsi, de szemébe lógó tincsei alatt óvatos mosolyra húzta a száját.
– Én is így gondoltam. Pósa Richárd, ugye?
Jaj, ne. A suliban keringő „városi legenda” alapján, ha
Máday egyszer valakinek tudja a nevét, arra nyomós oka van.
– Igen – bólintott Ricsi. Kétségtelen. Elkapták.
Egymás mellett mentünk fel a lépcsőn, és egyszerűen nem
bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:
– Honnan ismer az igazgatóhelyettes?
Menet közben, fejét félrebillentve nézett rám.
– Ott volt, amikor átjelentkeztem.
– Úgy érted, a felvételin?
– Nem. Az átjelentkezésnél. – ismételte meg. Nem
kérdezhettem többet, mert ahogy felértünk, lecsapta a deszkáját a földre, majd
egy pillanat alatt a teremhez ért.
Beültem a padomba, és előszedtem a Dickens-könyvet, amit a
könyvtárból kölcsönöztem ki.
– Megnézted a videókat? – hajolt le hirtelen elém Virág.
Teljesen ledöbbentett, először is azért, mert megijesztett, észre sem vettem,
hogy már megjött, másodszor meg, máshogy nézett ki. A haja nem lógott a
szemébe, hanem oldalt választotta el, hátul kicsit feltupírozta, az egyébként
előrelógó tincseket pedig egy hatalmas, pink-fekete kockás csattal oldalra
rögzítette.
– Szia – köszöntem mosolyogva. – Más a hajad!
– Igen, amikor jókedvem van, akkor oldalra csatolom, ha
rosszkedvem van, akkor a szemembe fésülöm. De nézd! Csodálatos idő van! – kapta
a szája elé a kezét, és ábrándozva meredt ki az ablakon.
Nem is tudom. Az elmúlt napokban, sőt hetekben is ilyen idő
volt, úgyhogy szerintem Virág hangulatához legkevésbé az időjárásnak van köze.
– Na, szóval, megnézted a videókat?
– Igen, köszi.
– Na és?
Olyan buta mosollyal várta a véleményem, hogy egy pillanatig
haboztam. Eddig a szemébe fésült hajától nem láthattam, hogy sötét haja és
szeme mennyire elüt a sápadt bőrétől. Ráadásul olyan nagyra nyílt szemekkel
nézett rám, hogy hasonlított egy mangafigurára.
– Nem rosszak.
– Ugye? Láttad, Pete Wentz hogy néz ki? Most már tudod, ki
ő? –Igen, azt hiszem – bólogattam. Próbáltam visszaemlékezni, hogy a sok
ugyanolyan hajú és karakterű zenész közül melyik lehetett az az egy, aki
ennyire különleges. Nem rémlett.
– Nincs nálatok egy telefontöltő? – lépett hozzánk Dave, aki
a fülébe dugott szerkezettel beszélt. Mindketten megráztuk a fejünket, Virág
természetes, „sajnos nem tudok segíteni” mozdulattal, én meg inkább „suliban
miért lenne nálam telefontöltő?” fejcsóválással.
– Mindegy – legyintett Dávid, és már szólt is a készülékbe.
–Apu, most lemerülök, dobd be a portára a töltőm, a következő szünetben
lemegyek érte.
Először azt hittem, viccel, ezért elmosolyodtam. De nem
viccelt, komolyan mondta, úgyhogy egy idő után a mosoly helyett értetlen
arckifejezés ült ki a fejemre.
A szünet utolsó perceiben váltottam pár szót Jacques-kal
franciául, akinek a tarkóját harmadik napja néztem, de megszólalni még nem
hallottam. Rögtön egy bókkal kezdte, megdicsérte a kifogástalan (ő mondta!!!!)
kiejtésemet. Aztán, mivel annyira örült, hogy valaki beszélget vele, rögtön el
is mesélte, hogy az apukája itt kapott munkát, jött vele Jacques is, és mert a
Szent Johannába kizárólag francia nyelven folyt a felvételi, felvették. Az már
más kérdés, hogy magyarul nem nagyon tud. Ezen nevettünk. És így bővül
folyamatosan osztálytársaim listája, akikkel már váltottam szót. Hajrá.
Az első óra nyelvtan volt Kardos tanár úrral, végig írtunk,
és mondatokat elemeztünk. A következő órában kezdődött a vonulás. Összesen négy
tárgy van, amit nem a saját termünkben tanulunk, a kémia, ami a laborban van a
földszinten, az infó, szintén a földszinten, a tesi, át az udvaron a
tornaterembe, és az angol, ami a nyelvi előadóban, a könyvtár mellett. A
kémiával kezdtünk.
A laborba lépve már begörcsölt a gyomrom, a kémia az egyik
ősi ellenségem. Összesen három padsor, soronként két, hagyományos, szóval
kétszemélyes paddal. Ösztönösen az utolsóba ültem, de kár volt. Amikor a tanár
a labor egyik ajtaján – nem a bejáratin, hanem a tanári asztal mögötti ajtón át
– belépett, rögtön véget is ért a padtársas móka. Mellém egyébként Virág ült,
de maximum két percre.
– Rendben – kezdett bele azonnal Gondos tanárnő, és
felnyitotta a naplót. Először mindenki értetlenül összenézett: az nem lehet,
hogy rögtön felelünk. Ráadásul annyira frusztrált a labor falain virító
képletek és periódusos rendszerek táblázata, hogy legszívesebben kirohantam
volna a teremből. A kémiaóra kicsit stresszel. Kicsit. – Na, most mindenki
feláll. – közölte Gondos, és fél kezével megigazgatta élénkvörös, egybeálló
haját. Úgy tűnt, mintha lenne rajta egy láthatatlan búra, ami ennyire
összetartja. Természetesen egy emberként pattantunk fel, és a padok mellett
várakoztunk. Az egész osztály.
– Itt nem ülnek a barátok együtt, bátrabbak elöl, lármásak
hátul! – közölte, és vadul lapozgatta a naplót. – Párban mondom a neveket,
aztán leültök. Az ülésrend nem változik. Rajta! Antai-Kelemen és Bencze…
Virág tanácstalanul körbenézett, majd szomorúan
előreballagott a legelső padhoz, és beült. A tanárnő rá se hederített,
folytatta a névsor szerinti párba sorolást.
– Bernáth és Chatelain.
Szegény Jacques először nem értette, mi van, aztán a nevét
hallva Andris után ment, és leültek.
– Felmayer és Haraszti! Szaporán, üljetek le! Nagy és
Neményi, Pósa és Rentai, Szatmáry és Zsidák.
Mindenkinek meglett a helye. Beültem Ricsi mellé, és az
asztalon összekulcsolt kezekkel vártam, hogy mi fog történni. Mögöttem Kinga
dühöngött, amiért ő elöl akart ülni, mellettem, a másik padban Arnold nyitotta
ki a pad alatt a könyvét, és olvasni kezdett.
Gondos igazán keménynek bizonyult, rekordidő alatt lezavarta
az új ülésrendet, és már bele is kezdett volna, de Virág szomorúan álldogált a
padja mellett.
– Mi az? – kérdezte Gondos ijesztően közelről.
– Nekem nincs padtársam.
– Hogyhogy nincs?
– Hiányzik – vonta meg a vállát szomorúan Virág.
– De egyszer visszajön, nem? Vagy netalán nem? Hm? Mi?
–förmedt rá Gondos. Virág rémülten visszaült a székére, és óra végéig meg sem
nyikkant.
Próbáltam figyelmesen jegyzetelni, de közben félszemmel
Ricsit lestem, aki a fingerboarddal szórakozott egész órán, sőt a ki-csöngetés
előtt elvette a tolltartómat, és akadálypályának használta a kis gördeszkájához.
Ahogy így hátulról elnéztem a többieket, szinte mindenki elfoglalta magát,
Gondos pedig, mintha csak nem venné észre, hogy ki nem figyel rá, megállás
nélkül diktált. Én jegyzeteltem. Becsülettel. Tényleg.
Kémia után átmentünk angolra, a nyelvi előadóba. Három
hosszú padsor, amiben négy hely van, mindegyik helyen egy
méretes fülhallgató, ami a tanári asztalon lévő lejátszóval
van összekötve. Ebben az előadóban már nem volt ülésrend, úgyhogy természetesen
a „kemény mag” bevágta magát az utolsó padsorba. Zsolti, Dávid és Ricsi beültek
leghátra, foglalva a helyet az egész héten hiányzó Antai-Kelemen Ádámnak
(Corteznek). Eléjük ült Arnold, mellé én, mellém Virág, Virág mellé pedig
Jacques. A legelső padsorba került szegény Andris és Robi, akiknek nem maradt
hely hátrébb, Kinga, aki bár elsőnek ért az előadóba, szándékosan oda akart
ülni, és Gábor.
Mindenki a padtársával beszélgetett, én a szünet utolsó
perceiben előszedtem a szendvicsem, és megnéztem, mi van benne. Nem láttam
attól a tubus majonéztől, amit anyu belerakott nekem.
– Kérsz egy szendvicset? – ajánlottam fel Virágnak az
egyiket.
– Köszi. Anyukád csinálta?
– Igen.
– Milyen kedves! Ha ilyen szeretettel csinálta, akkor biztos
nagyon finom – magyarázta kicsit szipogva. Arnold (bár ez nem jellemző rá)
letette a könyvét, és előrehajolva, hogy lásson tőlem, összevont szemöldökkel
nézett Virágra. Igazából mindketten furán néztük, mert még soha nem láttam,
hogy valakit meghat egy majonézes szendvics.
– Jól vagy? – kérdeztem, de hülyén éreztem magam. A
következő pillanatban Virág letörölte a könnyeit, és nevetgélni kezdett.
Arnolddal egymásra néztünk.
– Mi baja?
– Passz – ráztam meg a fejem.
– Bocsánat, csak ez olyan szép.
– A szendvics? – szólt közbe Arnold.
– Nem, a gesztus – szipogta.
– Virág, jártál már pszichológusnál? – kérdezte Arnold. –
Igen, amikor nem beszéltem három hónapig – válaszolta.
Arnold pislogás nélkül meredt rá, végül úgy döntött, hogy
nem akar bővebben tudni semmiről, és felnyitotta a könyvét.
Még Virágot vigasztaltam, amikor becsöngettek. Bár már nem
tűnt szomorúnak, azért féltem, hogy egy pillanat alatt összezavarodhat megint.
Virág kicsit megdöbbentő. És megette a szendvicset. Ez még megdöbbentőbb.
Az angoltanár, Henry O’Realy egy középkorú férfi, barna,
stoppolt könyökű zakóban. Kedves arca van, meg szerintem vicces is. Kár, hogy
egy szavát sem értem. Ott elakadtunk, hogy bejött, köszönt, és kérte, nyissuk
ki a könyvünket. A jelen lévő tizenegyből csak ketten tanultak angolt, Arnold
és Jacques (plusz Cortez, mint megtudtam). Mivel Arnold nem akart segíteni,
mert éppen olyanja volt, Jacques fordított nekünk, mert a tanár csak angolul
beszél. Igen ám, de Jacques meg magyarul nem nagyon, ezért angolról franciára
fordította, a franciát meg már végre le tudtuk fordítani, és akkor így kicsit
bonyolultan, de kinyitottuk a könyvünket. Érdekes óra volt.
A tesi még érdekesebb. A kémia után ettől tartottam a
legjobban. A két kilencedikes osztály összevonva tornázik, külön a lányok,
külön a fiúk. Az udvaron keresztül mentünk az öltözőkbe, Kinga a másik osztály
lánytagjaival, mi meg Virággal mögöttük.
A suli udvara szép és nagy, az épület mellett végig boltíves
árkád húzódik, ami, mondjuk, eső esetén jól jön. Az a-s lányok nem túl szimpik.
Igazából Kinga nagyon közéjük való lenne, csoda, hogy nem oda került. Mivel egy
öltözőben öltözünk, végig hallottuk a beszélgetésüket. Leginkább Kinga beszélt,
különböző sztorikat adott elő a lovaglásról. Én csendben átvettem az
egyentornaruhát (kék melegítőnadrág, az oldalán fehér csíkkal, kék póló, rajta
a Szent Johanna lógója). Átfésültem a hajam, és szoros copfba kötöttem,
miközben Virág totál szerencsétlenül ácsorgott mellettem.
– Túl nagy rám!
Jogos észrevétel, Virág háromszor hajtott a nadrág alján, és
így is taposott rajta. Csak pár centivel alacsonyabb nálam, úgyhogy ő rossz
méretet kapott.
– Nem tudod jobban felhajtani? – kérdeztem, és lehajoltam,
hogy segítsek neki.
– Mi bemelegítünk, ti varrjatok nyugodtan – szólt hozzánk
Kinga, és beszólása osztatlan sikert aratott, az A-s lányok eléggé vihogtak.
Felálltam és Virággal együtt utánuk néztem. Most már bizonyos. Kirekesztettek
minket.
A tesióra rémes volt. A fiúk tanára sokkal jobb fejnek
tűnik, ők egész órán focizhattak az udvaron, mi pedig iskolakört futottunk.
Vagy hatvanat. Szép kezdés. Minden álmom volt a lejtős, dombos területen
rohangálni huszonhét fokban. Kinga viszont bebizonyította, hogy valóban
sportolóalkat, már ami a kitartást illeti, mivel leginkább csak elrohanni
láttam magam mellett, meg ahogy az egyenbaseballsapka hátulján áthúzott copfja
ellobog előttem. Mi Virággal kicsit lassabb tempóban futottunk – amit mások
gyaloglásnak hívnak –, és a tesitanárnő (Korponay Andrea, atlétatermetű, sokat
sípoló és üvöltöző) meg is jegyezte, hogy ezt nevezzük mi futásnak? Hát, nem ő
a kedvenc tanárom. Viszont a Szent Johanna tesiterme őrülten klassz. Ez az
épület teljesen külön van a sulitól, az udvar másik oldalán, kicsit
alacsonyabban a dombos környék miatt. A bejárat mögötti folyosóról az öltözők
és a tanári szoba nyílik, meg egy nagy, kétszárnyú ajtó, ami a terembe vezet. A
tesiteremben pedig a megszokott bordásfalak meg kötelek helyett két oldalon
(akár egy sportarénában) lelátó van! Tisztára, mint egy amerikai filmben.
Óra végén az öltözőben igyekeztünk hamarabb elkészülni, mint
Kinga és az a-s lányok, úgyhogy ott is hagytuk őket. Az árkádok alatt
gyalogoltunk vissza a suli épülete felé, amikor utánunk szóltak.
– Renáta, Virág! Valaki elhagyta az esőkabátját! – szaladt
felénk Kinga.
– Köszi, az enyém – vettem át.
– Igazad van. Ennél naposabb idő már nem is lehetne – tolta
le a homlokáról a szemére a menő napszemüvegét, és a felhőtlen égbolt felé
meredt.
– Még jól fog jönni – vontam meg a vállam. Na és? Egy
meteorológus is tévedhet.
De nem tévedett. A hatodik óra közepén – francia kultúra
Monsieur Durand-nal – beborult az ég, és mire kicsengettek, szakadni kezdett az
eső.
Folyamatosan vigyorogva vettem fel az esőkabátom, az osztály
nagy része kérdőn nézett rám, kivéve Dávidot, aki telefonon utasította az
apukáját, hogy jöjjön közvetlenül a suli elé, nehogy a kisfiacskája megázzon.
Még a suliboxoknál pakolásztunk, megvártam, hogy Virág
felvegye a szekrényében tárolt szürke kapucnis pulcsiját, aztán elindultunk. Az
épület előtt, közvetlenül a bejárati ajtónál – ahová nem esett be az eső –
Kinga ácsorgott, maga előtt összefont karokkal, és folyamatosan az eget nézte.
A napszemüvege ezúttal a feje búbjára volt tolva.
– Szia – köszöntem el tőle.
– Sziasztok – biccentett. Tettünk pár lépést, az esőkabátom
kapucniján kopogott az eső, amikor visszafordultam.
– A szüleidre vársz?
– Igen, anyura, edzésre visz – bólintott.
– Megvárjuk veled?
Kinga pár pillanatig hezitált, aztán nyílt az ajtó, és az
a-s lányok jöttek ki, mind a négyen.
– Bent már kerestünk! Hol voltál? – kérdezgették.
Még elkaptam egy pillanatra Kinga tekintetét, aki majdnem
mondott valamit, de az a-s lányok megzavarták, és jobb ez így. Talán kérte
volna, hogy várjunk vele, talán nem. Sose derül ki. Mindenesetre mi hátat
fordítottunk és elindultunk. Abban a pillanatban egy sötétített ablakú fekete
autó gurult közvetlenül a lépcső elé, az anyósülés felőli ablak lehúzódott, és
a volánnál megpillantottunk egy headsettel beszélő férfit.
– Rendben, jöhetsz – szólt a férfi a szerkezetbe. –
Vigyáztam! – rohant át köztünk Dave, és rekordgyorsasággal bepattant az autóba.
Virág világosszürke pulcsiján egyre több és egyre nagyobb
sötét folt képződött, a fejemre húzott esőkabáton kopogott az eső, miközben a
dombon felfelé gyalogolva az út szélén lefelé folyó esővizet bámultuk.
– Ricsit hogyhogy nem felvették, hanem átvették a Szent
Johannába? – kérdeztem. Virág kicsit megigazította a kapucniját, hogy kilásson
alóla. A homlokára tapadt vizes tincseket igazgatva válaszolt.
– Nyelvi előkészítős osztályba járt tavaly, de el kellett jönnie
abból a suliból, és csak úgy vették át, ha újrajárja a kilencediket.
– Ó! Akkor ő idősebb egy évvel, ugye?
– Aha. Ő és Cortez, mindketten a tizenötöt töltik.
– Cortez is?
Igen, Cortez is. Virág elmesélte Cortez sztoriját. Szóval
Cortez szülei diplomaták, és a múlt évben kint élt velük Amerikában, de nem
jött össze a dolog, mert a szülei túl sokat voltak távol, így inkább
visszaköltözött a nagyszüleihez, ahol azelőtt is lakott. Virág is igen lelkesen
mesélt róla, úgyhogy már kezdett kicsit elegem lenni a témából, nem hiszem,
hogy egy gólyatábor alatt annyira meg lehet kedvelni valakit, hogy utána egy
egész osztály siránkozzon, amiért hiányzik egy hetet. Ez hülyeség.
Virágtól megint a kapunkban köszöntem el, ő továbbment, én
meg be.
Anyu és apu még nem értek haza, úgyhogy először megcsináltam
a leckéimet, aztán, mivel ezen hamar túl lettem, neteztem egy kicsit. A
közösségi portálon bóklásztam „teljesen véletlenül”, ahol megint bejelöltek
hatan, Zsolti, Dave, Jacques, Robi, Andris és Gábor. Ez azért is érdekes, mert
Gáborral még egy szót sem váltottam, de biztos látott Arnold ismerősei között.
Vagy ilyesmi. Ha már ott voltam, megnéztem Ricsi adatlapját (aki, ugye, nem
jelölt be) meg a képeit. Egy csomó kép gördeszkáról meg valami együttesről,
ezen kívül egy darab kép róla, amiből semmi nem látszik, mert elmosódott
felvétel egy deszkáról történő leugrásról. Gyorsan beütöttem az ismerősei közti
keresésbe a „Cortez” nevet. Természetesen ilyen becenévre csak egy találatot
adott ki. Kép az nincs, viszont az összes osztálytársunk az ismerőse. Mindenki.
Akkor tényleg kedvelik. Pedig csak gólyatáborban voltak. Én már három napja
odajárok, és még mindig nem jelölt be mindenki. Mindegy.
Apu későn ért haza, ezért kilenc óra körül vacsoráztunk
(töltött paprika), utána pedig anyunak segítettem elrámolni a konyhában.
Vagyis inkább néztem, ahogy elpakol, én pedig a konyhapulton ültem.
– Anyu, szeretnék mondani valamit – kezdtem némi töprengés
után. Anyu, aki lehajolva rámolt a konyhaszekrénybe, egy pillanat alatt
felegyenesedett, és lesápadva meredt rám.
– Lógtál az iskolából?
– Dehogy! – vágtam rá a fejemet rázva.
– Rossz társaságba keveredtél? Te jó ég, megzsaroltak?
– Anya! – vágtam közbe élesen, mielőtt még egyre rosszabbra
gondolna. – Anyu, csak azt akartam mondani, hogy nem szeretem a majonézt!
– Ó! – tette a szívére a kezét megkönnyebbülten. – Jó, akkor
nem teszek az uzsonnádba. – bólogatott.
A szüleimnek igazán nem tesz jót, hogy mindenféle „útmutató
kamaszokhoz” szakkönyvet tanulmányoznak, egyszerűen minden mozdulatomra és
kijelentésemre úgy figyelnek, mintha bármelyik pillanatban elkezdhetnék
„lázadni”, amikor is majd nem bírnak velem.
Suli: 5/3 – a társaság egyre jobb, a tanárok egyre
szigorúbbak.
Elmaradt az infóóra: 5/5 – helyette osztályfőnökit
tartottunk.
Charles Dickens: 5/5 – a kedvenc íróm, tényleg.
Fáradtság: 5/1 – mindjárt leragad a szemem.
Virág újabb e-mailje tizenkét videóklippel: 5/2 – nekem ezek
a zenék nem tetszenek.
Szeptember 4., csütörtök
Izomláz. Rémes, rettenetes, fájdalmas izomláz. A tegnapi
tesi
miatt mindenem fáj, kétszer olyan lassan mozgok, mint
máskor, és
artikulálatlanul nyöszörgök. Ez az izomláz az egész napomat
megbélyegezte. Apu reggel szokás szerint elvitt suliba.
Amikor
kiállt a kapun, láttam, hogy Virág lefelé baktat az utcában.
Nem szálltam be a kocsiba, hanem inkább bevártam, bunkóság lett
volna a szeme láttára beülni és elhajtani. Virág megint
jókedvűnek
tűnt, a haja oldalra volt csatolva, és pink pólót meg
tornacipőt
viselt fekete farmerrel.
– Szia, Reni! – köszönt mosolyogva, majd észrevette
aput. –
Csókolom.
– Szervusz, Virág – biccentett apu, akinek nem kellett
bemutatnom, az elmondásom alapján simán felismerte. Virág a
sarkán egyensúlyozva billegett, és nagyokat pislogva meredt
ránk.
– Esetleg elvihetünk? – tette hozzá apu, látva, hogy Virág
csak
ácsorog és mosolyog.
– Köszönöm! – lelkesedett azonnal, és már be is ült hátra.
Útközben – Virág hátul középre csúszott, és előrehajolva
bámult ki
a szélvédőn, amitől úgy tűnt, mintha köztünk ülne – apu
próbált
beszélgetni: komolyan felkészültnek bizonyult.
– És mondd csak, Virág, ez az emo stílus bővebben mit foglal
magában? Csupán öltözködési és zeneirányzat, vagy érzelmi és
életérzés alapon működik?
Ennek meg is volt a hatása. Mikor kiszálltunk, Virág
teljesen el
volt alélva, hogy milyen jófej apukám van, amiért ennyire
képben
van a dolgokkal.
– Egy komplett könyvespolcuk van tinikről, jobban tudják, mi
a
divat, mint én – válaszoltam zavartan.
– Ez akkor is tök jó! Rólam anyu még mindig azt mondja, hogy
most élem a „nemo” korszakomat. Pedig már annyiszor mondtam,
hogy emo! – rázta a fejét hitetlenkedve.
A suliboxba pakolva beszélgettünk tovább, mikor Kinga
megérkezett. Úgy vonult végig a folyosón, mint egy rossz
tinifilm
legnépszerűbb szereplője. Elöl, magabiztosan, felszegett
állal
lépkedett, mögötte kettesével a négy a-s lány. A kilencedik
évfolyam lánybandája. Hurrá. Megállt mellettem, és
kinyitotta a
szekrényajtaját, miközben a többi lány köré gyülekezett. Fél
szemmel a kitárt ajtaja felé pillantottam.
– Vilmos herceg? – szaladt ki a számon, amikor megláttam,
hogy a számtalan lovas kép között, ami a szekrényajtaját
díszíti, egyetlen poszter van felragasztva. Vilmos hercegé, aki lovas
sisakban, azt hiszem, éppen lovaspóló közben vigyorog.
– Még jó! – vonta meg a vállát nagyképűen Kinga. Mi,
Virággal
akaratlanul is elröhögtük magunkat. Ez azért ciki. Vagy nem?
– Tudjátok, lehet, hogy szerintetek ez vicces, de Vilmos
irtó
helyes. Nem úgy, mint a nevetséges Pete Wentz! – mutatott
gúnyosan Virág szekrényajtajára. – Renáta, a te üres
szekrényed
pedig az egyéniség teljes hiányáról tanúskodik – döfött
egyet
belém is, aztán a lánycsorda kíséretében tovább vonult.
Virág csalódottan Pete Wentz képére meredt.
– Még hogy nevetséges! – rázta meg a fejét, saját magát
győzködve.
– Igaza van, nincs kép a szekrényemben! Nincs egyéniségem! –
közöltem szomorúan. Virág lebiggyesztett szájjal lépett
mellém, és
szemügyre vette a szekrényem üres belsejét.
– Nekem maradt még képem Pete Wentzről, szívesen odaadom
– ajánlotta fel.
Ez tök rendes gesztus volt tőle, de azért persze nem
fogadtam
el. A nap folyamán szinte végig azon agyaltam, hogy mit kéne
a
szekrényembe ragasztani, hogy vajon mi jellemző rám. Az első
óra
után (töri, Barka tanárnő végig diktált, leszakadt a kezem)
rajz
következett, amit Virág eléggé várt. Eddig még nem vettem
észre
rajta, hogy bármilyen tantárgy felkeltené az érdeklődését,
ebből
gyanítottam, hogy a rajzot szereti. Az előtte lévő szünetben
én
olvastam, körülöttem mindenki hangoskodott, Robi és Andris
valami dekódert próbált az osztály tévéjéhez kötni, Zsolti,
Dávid
és Ricsi körülállták Dávid telefonját, és valami videót
néztek rajta.
Kinga természetesen nem volt a teremben, valahol az a-s
lányokkal lógott, a többiek meg tébláboltak az osztályban.
– Tudod, mit nem értek? – kérdezte hirtelen Virág, aki addig
a
padra fektetett fejjel pihent.
Kérdőn néztem rá, úgyhogy folytatta.
– Hogy miért van a suli aulájában az a csúnya szobor.
Pár pillanatig pislogás nélkül figyeltem, hogy vajon
komolyan
gondolja-e, és mielőtt válaszolhattam volna, Arnold felült a
padomra – ráült a cuccomra, de mindegy – és megelőzött.–
Virág, te olyan sötét vagy, mint az éjszaka – közölte
tényszerűen. Virág csak tágra nyílt szemekkel nézte, aztán
elnevette magát. Oké, valóban nem egy IQ-bajnok.
– A szobor Jeanne d’Arcot ábrázolja – magyarázta Arnold,
mire
Virág még értetlenebbül meredt maga elé.
– Miért van itt a szobra?
Arnold unottan a plafonra nézett, aztán rám. – Te tudod,
ugye?
– Persze – szaladt ki a számon teljesen ösztönösen, bár úgy
éreztem, hogy ezzel a válasszal kicsit lekezeltem Virágot,
pedig
nem akartam. Szerencsémre Virág ezt nem vette sértésnek,
továbbra is várta a magyarázatot.
– Virág, tudod ki volt Szent Johanna? – kérdezte Arnold.
– A suli névadója?
– Igen, de ha hiszed,
ha nem, nem erről híres – vágta rá
gúnyosan. Kinga a csengő hallatán belépett a terembe, és
előhúzta
a táskájából a lovas mappáját, amiben a rajzfelszerelését
tartja.
– Kinga, te tudod, ki volt Szent Johanna? – fordult felé
Virág
kedvesen. Kinga a szemét forgatva, hitetlenkedve rázta a
fejét.
– Ezt még a hülye is tudja.
Na, ez már tényleg Virágra vonatkozott.
– Egy szent – szólt bele az egyre mélyebb beszélgetésbe
Dávid,
amit a többiek viccesnek találtak, és jót nevettek rajta.
– Jeanne d’Arc – kiabálta túl a többieket Kinga.
– Vagyis? – fordult felém Arnold.
– Orléans-i szűz – tettem hozzá.
– Pontosan.
– Jé! – ocsúdott fel Virág a döbbenettől. – Akkor ezért
hívják
így a sulit? És ezért hívják francia alapítványi giminek? De
jó!
Arnolddal mosolyogva összenéztünk. Virág végül is kis
fáziskéséssel, de rájött, hogy a Szent Johanna miért ennyire
francia
kötődésű suli. Ez vicces volt. Mondjuk, én is csak a
felvételi előtt
néztem utána, mert azért fontosnak tartottam, hogy tudjam,
hová is
jelentkezem. Ezzel egyébként csak páran vagyunk így, a
többség
nincs tisztában vele, és látszólag egyáltalán nem érdekli
őket a sulink nevének eredete. Talán ők gondolkodnak normálisan.
Kétségtelen, a stréber jelző örökre rajtam marad.
A rajztanár (Vladár Ervin, aki egyébként a
művészettörténettanár is) egész rendes. Ez az első rajzóra leginkább azzal
telt, hogy
lediktálta a tanmenetet, a szükséges kellékeket, amiket a
jövő hétig
kell beszerezni, meg bekérette az általános iskolában
készült
munkáinkat. (Jaj nekem!)
Mi még javában jegyzeteltünk, amikor Virág és Kinga is
kimentek a tanári asztalhoz, mivel mindkettejüknél ott
voltak a
régi rajzaik. Kinga ért ki előbb, ezért amíg ő kinyitotta a
lovas
mappáját és sorban kitette a rajzait az asztalra (csendélet,
lovak,
gyümölcstál, csendélet, lovak, banán-alma, csendélet, ló, ló
és még
több ló), addig Virág a fekete-pink, halálfejes matricákkal
összeragasztgatott mappáját szorosan magához ölelve figyelte
Kinga kiselőadását.
– Ezek a csendéletképek mind csillagos ötös osztályzatot
kaptak
– magyarázta a tanárnak. – A lovakról készült rajzaimat az
általános iskolában kiállították, ezenkívül ezzel a képpel –
mutatott
rá egy vágtató lovakat ábrázoló képre – második lettem az
országos rajzversenyen, a tizenkét évesek kategóriájában –
fejezte
be.
A tanár (harminc év körüli, magas, vékony testalkatú férfi,
csontos arccal és hátrafogott, hosszú hajjal) az állát
dörzsölgetve
figyelte a képeket.
– Ezek tényleg kiváló rajzok, gratulálok. A gimnáziumban is
számos csendéletet fogunk készíteni – közölte. Kinga
magabiztosan összeszedte a kipakolt képeit, és visszatette a
lovas
mappájába. – Te is elhoztad a régi rajzaidat? – fordult
Vladár tanár
úr Virághoz, aki a magához ölelt mappáján pihentette az
állát, úgy
bólogatott.
– Megmutatnád? – erősködött a tanár, mert Virág továbbra is
csak ácsorgott.
– Ezek között van olyan is, amit nem rajzórára csináltam,
hanem csak úgy – nyújtotta félénken az irattartóját.
– Rendben – bólintott a tanár egyre kíváncsibban.
Felnyitotta a
mappát, és először csak belelesett, úgy, hogy mi semmit ne
lássunk belőle. Mivel az arcán látszott a döbbenet, az osztály abbahagyta a
szokásos duruzsolást, és egyre türelmetlenebbül vártuk, hogy
Virág rajzai ennyire rosszak vagy esetleg ennyire jók.
– Ezeket te rajzoltad?
– Igen. Szeretek rajzolgatni. Mindig vidám leszek tőle –
mosolygott Virág.
A tanár kiemelte a rajzlapokat a mappából, és óvatosan
feltette
őket a táblára, hogy mi is lássuk. Na jó. Virág rajzai nem
egyszerűen jók, hanem az a „húú” kategória. A kötelező
tájképek
és csendéletek mellett (amik sötét, borús színvilágúak és
nagyon
szépek) egy rakás rajz volt mangafigurákról és teljesen
élethű Pete
Wentz-portrékról.
– Virág – olvasta le a tanár a mappáról a nevet –,
szeretettel
várunk a rajzszakkörön, hétfő délutánonként, a nyílt
szakkörök
hetén megismerkedhetsz a csoporttal, ha van kedved – adta
vissza
az üres mappát, és még egyszer csodálattal nézett végig a
táblára
kirakott képeken.
Virág boldogan ugrándozott vissza a helyére. Egyébként az
osztály nagy része agyondicsérte a rajzait, egyedül Kinga
hangoztatta, hogy mangát és
„nyomi gitárost” rajzolni nem olyan
nehéz, mint lovakat. Nem sokan figyeltek rá. Én sem.
A csütörtöki órarend eddig a leghúzósabb. A második óra
(rajz)
az egyetlen nyugodt óra, utána kezdődik a kínzás. Fizika
Gondos
tanárnővel, duplamatek Gazdag Márta tanárnővel – aki az első
találkozás alkalmával mosolygósnak és érdeklődőnek tűnt, de
ezer
százalék, hogy ez később változni fog –, zárásnak pedig egy
francia Durand tanár úrral és egy irodalom Kardos Kálmánnal.
Ennek az utolsó órának örültem, belekezdtünk Shakespeare-be,
de
egyébként az egész csütörtöki nap kemény és fárasztó.
Az ötödik óra előtti ebédszünetben Virággal kimentünk az
udvarra, mert nagyon szép idő volt, és egy fa árnyékában
ültünk le.
A magammal hozott szendvicsek és a büfében vett üdítők
fogyasztása közben én olvastam, Virág pedig egy kockás
füzetbe
rajzolgatott. A hangszórókból – amik nemcsak a folyosókon
hanem a suli falán is vannak – ezúttal a Mátrix filmzenéje
szólt,
ma egész nap ez ment,'minden szünetben. A sulirádiónak, úgy
tűnik, a Szent Johannában igen komoly kultusza van, és tényleg, az
elmúlt napokban egészen megszoktam, hogy minden szünetben
szól valami klassz zene háttérzajnak.
Az ebédszünetben egyébként sok diák volt az udvaron, köztük
Kinga és a négy a-s lány, ők az árkádok alatti árnyékban
beszélgettek, meg ott volt még Ricsi, Zsolti és Dávid, ők
idősebbek társaságában. Mindenki csoportokat alkotva vagy
legalábbis kettesével töltötte a szünetet, csak egyetlen
ember ült az
udvar egyik végében álló fa törzsének dőlve. Arnold, aki
szokásához híven elfoglalta magát: érdeklődve lapozgatott
egy
magazint.
Suli után Virággal sétáltam hazafelé, az izomláz miatt
sokkal
lassabban, mint az előző napokban.
– Mit fogsz ma csinálni? – kérdezte.
– Szerintem megkeresem az egyéniségemet – feleltem kínosan.
Kínosan a fájdalmas, lejtőn felfelé baktatástól, és kínosan
a tény
miatt, miszerint nem tudok mit ragasztani a szekrényembe.
– Aha – bólogatott Virág, aki szerint ez valóban fontos. –
De
azért biztos vannak kedvenc dolgaid. Az olvasáson kívül mit
szoktál még csinálni? Van kedvenc filmed? Színészed?
Színésznőd? Együttesed? Ilyesmi.
– Johnny Depp filmjeit szeretem. Főleg a Karib tenger
kalózait,
az nagyon tetszett – feleltem.
– Na látod! Akkor már meg is van – zárta le a beszélgetést,
és
tovább gondolkozott magában.
A kapunkban elköszöntem Virágtól, és bementem. Anyu már
hazaért, a konyhában találkoztunk.
– Hogy telt a napod? Mi volt a suliban? – érdeklődött.
– Semmi különös – ráztam meg a fejem, és leraktam a táskám.
–Semmi különös – ismételte utánam anyu, ami általában azt
jelenti, hogy nem tetszik neki a válaszom. A konyhapultra
fektetett
könyvét felkapva azonnal böngészni kezdte, nekem pedig volt
időm leolvasni a címét:
„Az ötven gyakori kamaszválasz
jelentése”. Óriási. Szólni akartam, de anyu gyorsabb volt,
már meg
is találta, amit keresett, sőt, fel is olvasta.– „A semmi különös, nem történt semmi, nincs
semmi és
hasonló válaszok egy kamasz szájából leginkább az
elhangzottak
ellentétét jelentik. A semmilyen válaszok hátterében sokszor
elfojtott düh és megaláztatás rejtőzik, valamint a befelé
fordulás és
elutasítás kezdetleges jeleit ismerhetjük fel. Fontos, hogy
az első
alkalmakkor tisztázzuk a probléma valódi okát, semmiképp ne
hagyjuk annyiban, a valós válaszadás fontosságát
érzékeltessük
kamasz gyermekünkkel.”
Már csak ez hiányzott. Anyu felvont szemöldökkel várta, hogy
szóljak valamit.
– Jó – túrtam bele a hajamba. – Egy kicsit bánt, hogy nincs
semmi a szekrényembe ragasztva, másoknak meg van. Nekem
nincs egyéniségem!
– Reni, hogy mondhatsz ilyet?
Nem én mondtam. De mindegy.
– De ez nem olyan fontos, szóval ez nem probléma.
– Már hogyne lenne fontos? Ügy látom, abban a periódusban
vagy, amikor önmagadat keresed. Mondd csak, szeretnéd tudni
a
dolgok miértjét és létezésünk okát? – kérdezte anyu a
vállamra
téve a kezét. Hogy mi?
– Nem – ráztam meg a fejem értetlenül.
– Ó. Akkor ez majd később jön, elnézést – csukta be a
konyhapulton kinyitott könyvet. – Tehát egyéniség. Nézzük
csak –
töprengett anyu.
– Szerintem egyedül is rájövök, csak gondolkoznom kell
rajta.
Megyek, megcsinálom a házim.
– Jó, én pedig átnézek pár kiadványt, hátha találok valamit
erről
a témáról.
Hiába mondtam volna, hogy nem kell, anyu ragaszkodik a
„kamaszkezelő” könyveihez, szóval nem is erőlködtem, inkább
felmentem a szobámba tanulni. Hamar kész lettem, úgyhogy
bekapcsoltam a gépem, és megnéztem az e-mailem. A hangulatom
azonnal jobb lett, ugyanis most már az összes osztálytársam
bejelölt a közösségi portálon (beleértve Kingát és Ricsit
is).
Mármint az összes osztálytársam, egy kivételével. Cortez,
aki csak
jövő héten jön suliba. Úgy döntöttem, kinyomtatom az
osztálytársaim profilját a közösségiről, és beragasztom a naplóm
legelejére.
Ezzel hamar meglettem, és gondoltam, Simsezek egy kicsit,
mert eszembe jutott, hogy a héten még nem is játszottam.
Miközben a simjeimet küldtem munkába, a csukott szobaajtómon
halk kopogtatást hallottam.
– Igen? – szóltam, kicsit lehajtva a notebookom tetejét.
Anyu
nyitott be, legnagyobb meglepetésemre Virág ácsorgott
mellette.
– Mit csinálsz? – kérdezte anyu, majd amikor meglátta a
képernyőn lévő simeket, hozzátette. – Ó, babázol? Képzeld, a
kis
osztálytársad átjött hozzád.
– Anya! – szóltam hirtelen felocsúdva. – Nem babázok, ez a
Sims!
– Hát persze, elnézést. – bólintott finoman mosolyogva anyu.
–
Virág, menj be nyugodtan. Gyerekek, hozok nektek valami
üdítőt
és rágcsálnivalót – fordult meg, majd még egyszer
rámosolygott
Virágra. – Igazán
örülök, hogy végre megismerhettem Reni kis
barátját.
– Én is – mosolygott Virág, és bejött a szobámba.
Gyorsan behajtottam az ajtóm, és bocsánatkérően néztem
Virágra. De ciki.
– Bocs, a szüleim kicsit lelkesek. Általánosban soha nem
jött át
hozzám senki, úgyhogy ez most pozitív hatással van rájuk –
magyarázkodtam azonnal.
– Nekem sem voltak barátaim általánosban. Tokiónak
csúfoltak,
tök hülyék voltak – felelte, és körbenézett. – Hová tehetem,
mindjárt megszakadok – rántott egyet a hátizsákján.
– Bárhová – mutattam körbe. – Miért csúfoltak Tokiónak?
– Mert a TH volt a kedvenc együttesem.
Tokió Hotel. Később rájöttem. Virág kinyitotta a táskáját,
és
egy rakás, de tényleg irtó sok magazint szedett ki belőle.
– Mik ezek? – rángattam oda mindkét babzsák fotelem, hogy le
tudjunk ülni.
– Elhoztam azokat az újságokat, amikből kiszedhetünk képeket
a szekrényedbe – felelte, és a kezembe nyomott egy
köteget.Először teljesen értetlenül néztem rá, aztán rájöttem, hogy ez
volt az egyik legrendesebb dolog, amit valaha tapasztaltam.
Órákig
böngésztük a magazinokat, közben anyu állandóan hozott
nekünk
valamit, üdítőt, pogácsát, chipset meg csokit, és látszott
rajta, hogy
igazán örül annak, hogy vendégem van. Mi pedig közben
beszélgettünk, Virágról kiderült, hogy az összes tini- és
filmes
magazinnak az előfizetője (meg egy rakás képregénynek), és
őrült
nagy gyűjteménye van, meg például ő is Simsezik, sőt, már
szerkesztett magának saját Pete Wentz simet, ami ugyan
egyszer
meghalt, de nem mentette el a játékot, így megmenekült.
Időközben apu is megjött, és ő is örült Virágnak, anyu
kicsit
bosszankodott is, mert apu mondta, hogy ők már ismerik
egymást,
és ő erről reggel lemaradt. Virág vacsora előtt ment haza,
amikor is
az anyukája érte jött. A szüleim ennek még jobban
megörültek, ki
is kísérték Virágot a kapuig, ahol aztán a szülők váltottak
pár szót,
amibe mi, „gyerekek” nem lettünk beavatva.
Fizikaóra Gondossal: 5/1 – rémesen hosszú volt és nehéz.
Izomláz: 5/1 – nagyon fáj.
Simjeim állapota: 5/3 – kicsit elhanyagoltam őket.
Virág látogatása a sok magazinnal: 5/5 – nagyon örülök neki!
Egyéniségkeresés eredménye: 5/4 – akkor is lesz poszter a
szekrényemben, és kész!
Szeptember 5., péntek
Végre péntek! Olyan hosszú volt a hét, hogy úgy tűnik,
mintha
mindig is a Szent Johannába jártam volna és az
osztálytársaimat
évek óta ismerném. Francia kultúrán, irodalmon és földrajzon
végig tanultunk, utána az osztályfőnöki órán feltettük a
plakáttartókba a hozott posztereket. Kisebb vita is
kialakult, mert
Andris és Robi a
Pókember filmek posztereit
hozták, Kinga
lovakat ábrázoló képet, Ricsi egy Tony Hawk-plakátot, Virág
pedig egy Fall Out Boy-posztert. Az ofő igyekezett rendet
tenni, és
végül minden kép felkerült, csak a szertárból hozni kellett
még egy plakáttartót. Utolsó óránkon, infón, a tanár ma már volt, úgyhogy
lementünk az informatikaterembe. Ez az első hivatalos
infóóra
nagyon jó hangulatban telt, a tanárunk, Tölgyessy László
fiatal és
vicces. A teremben körben vannak az asztalok, így egymás
mellett
ülünk, háttal a tanárnak, aki így rálát a monitorokra.
Először
bemutatkozott, és közölte, hogy a mai órán megismerkedünk a
számítógéppel. Mikor elkezdte, hogy a monitor micsoda,
hangos
nevetés tört ki, ugyanis az egész osztály túl volt a
bekapcsoláson,
Virág egy együttes MySpace-oldalát böngészte, András és Robi
a
WOW honlapjára jelentkezett be, Jacques az e-mailjét
nyitotta
meg, Ricsi egy gördeszkás videót nézett a YouTube-on, Dávid
pedig a gépbe dugott pendrive-járól telepített fel valamit.
Tulajdonképpen csak én és Gábor fordultunk hátra, jelezve
ezzel,
hogy figyelünk a tanárra, mindenki más böngészett.
Szerencsénkre
az infótanár tényleg jófej, azonnal kapcsolt, hogy a mi
generációnknak olyan alaptevékenység a számítógép
használata,
mint másnak az evés vagy alvás, úgyhogy egy kis figyelmet
kért.
– Na jól van. Látom, ezzel nem lesz gond. Akkor most lassan
mindenki hagyja abba
azt, aminek hirtelen nekiesett, és utána
beszéljük át, hogy pontosan milyen informatikai ismeretekkel
rendelkeztek.
Ezzel elvoltunk óra végéig. A legtöbben – én is – elég jól
állunk, már ami a tananyagot illeti, így a tanár szerint az
első
fejezeteket elég lesz átnézni, és akkor majd gyorsan
haladunk.
Viszont voltak páran (Dávid, Robi, András és Ricsi), akik
olyan
nagyfokú ismeretekkel rendelkeznek, ami még a tanárt is
meglepte. Kockák.
Az órák végén Virággal kidekoráltuk a szekrényem belsejét,
ragasztottunk bele egy csomó filmes képet, főleg A
Karib-tenger
kalózaiból, meg néhány képet A Gyűrűk urából, ezenkívül Virág
hozott nekem pár kinyomtatott képet írókról (Shakespeare,
Dickens, Tolkien). Ezután már nem mondhatják, hogy nincs
egyéniségem, Virágnak köszönhetően tele lett képekkel a
suliboxom.
És végre hétvége. Délután gyorsan megcsináltam a házim, hogy
ne maradjon vasárnapra, utána pedig Simseztem és olvastam.
Virág felvett msn-re, úgyhogy váltottunk pár szót, de sietnie
kellett, mert az apukája ment érte, hogy együtt töltsék a
hétvégét.
Első hét: 5/3 – sok jó, néhány rossz dolog.
Szekrényem belseje: 5/4 – szép lett.
Virág mint barát: 5/5 – tényleg minden kérés nélkül
segített.
Anyu fajitasa vacsorára: 5/2 – ha ezt egy mexikói látná!
Arnold e-mailje egy könyvlistával, amit illene elolvasnom:
5/4
– ez Arnoldra vall, figyelmesen bunkó. De azért megnézem,
mik
azok.
Anyu szerint egész jövő héten ilyen szép idő lesz: 5/5 –
örülök.
Tök jót lehet olvasni a kertünkben: 5/5 – csendes és sok a
virág.
nagyon jó és kérlek rakd fel az 5.részt is örök hála érte :)
VálaszTörlés