Alyson Noel-Shadowland-Árnyékvilág Egy-Három

egy

„Minden energia.”

Damen sötét szemei az enyémbe fúródtak, ösztönözve arra, hogy odafigyeljek, hogy most tényleg végighallgassam. „Minden körülöttünk – Minden, a látszólag szilárd világegyetemünkben, egyáltalán nem az – ez energia – tiszta, vibráló energia. S bár az érzékeink arról győznek meg minket, hogy minden dolog vagy szilárd, folyékony vagy gázállapotú – de a kvantumszinten csak részecskék a részecskékben – ez az egész csak energia.”

Összeszorítom az ajkaimat és bólintok, a hangját azonban legyőzi az én belső hangom: Mondd el neki! Mondd el neki most! Várd meg, míg szünetet tart és ess túl rajta! Siess, mielőtt újra beszélni kezd!

De képtelen voltam rá. Egy szót sem szóltam. Csak vártam, hogy folytassa, hogy még tovább késleltessem.

„Emeld fel a kezed.” Bólint, majd felém nyújtja a kezét. Lassan, óvatosan felemelem a karom, elhatározva, hogy elkerülök minden fizikai kapcsolatot, mikor azt mondja: „Most mondd, mit látsz?”

Bandzsítok, bizonytalan voltam, vajon mire is gondol, majd vállat vontam és azt mondtam: „Nos, halvány bőrt, hosszú ujjakat, egy vagy két szeplőt és komoly manikűrre szoruló körmöket…”

„Pontosan.” Mosolyog, mintha a világ legkönnyebb tesztjén mentem volna át. „De ha tudnál úgy nézni rá, mint ami valójában, egyáltalán nem ezt látnád. Ehelyett egy csapat molekulát látnál, amelyek protonokat, neutronokat, elektronokat és kvarkokat tartalmaznak. És azokon az apró kvarkokon belül, a legparányibb pontban nem látnál mást, csak tiszta, vibráló energiát, amelyek olyan sebességgel mozognak, amely elég ahhoz, hogy szilárdnak és sűrűnek tűnjenek, s elég gyorsan ahhoz is, hogy ne tudjuk megfigyelni mi is valójában.”

Összeszűkítem a szemeimet, nem vagyok biztos benne, hogy ezt elhiszem. Nem számít a tény, hogy évszázadok óta tanulmányozza ezt a dolgot.

„Komolyan, Ever. Semmi sem önálló.” Felém hajol, teljesen belemelegedve a témába.

„Minden egyetlen dolog. Azok a dolgok, melyek látszólag sűrűek, mint te és én, és a homok, amin ülünk, igazából csak egy temérdek energia, amely elég lassan vibrál ahhoz, hogy szilárdnak tűnjön, míg az olyan dolgok, mint a szellemek és lelkek olyan gyorsasággal vibrálnak, hogy szinte lehetetlennek tűnik a legtöbb ember számára, hogy meglássák őket.”

„Én látom Rileyt.” – mondtam, lelkesen emlékeztetve arra, hogy miden időmet az én kísérteties húgommal töltök.

„Vagy legalább is láttam, amíg át nem kelt a hídon.”

„Pontosan ezért nem láthatod már többé.” Bólintott. „A vibrálása felgyorsult. Bár vannak emberek, akik azon túl is látják őket.”

Az előttünk elterülő óceánt bámulom, a hullámokat, amelyek egymás után özönlenek. Végtelen, szakadatlan, halhatatlan – mint mi.

„Most emeld fel megint a kezet és hozd annyira közel az enyémhez, hogy már majdnem egymáshoz érjenek.”

Haboztam, s a kezemben homokot szorongattam, vonakodva, hogy megtegyem. Nem úgy, mint ő, tudtam az árát, a szörnyű következményeket, amelyet a legkisebb fizikai kapcsolat is kiválthat. S ez az oka annak, hogy múlt péntek óta kerülöm az érintését. De mikor újra rápillantok, tenyere kinyújtva, az enyémre várva, vettem egy mély lélegzetet és én is felemeltem a karom – ziháltam, mikor olyan közel ért, hogy a rés csak egy borotvapengényi volt.

„Érzed?” Mosolygott. „A bizsergést és a meleget? Ez az, mikor az energiáink kapcsolatba kerülnek egymással.” Oda- és visszahúzta a kezét, megmutatva az energiamezők vonzását és taszítását közöttünk.

„De ha mi mind kapcsolatban vagyunk egymással, ahogy állítod, akkor mért érezzük mind ugyanazt?” Suttogtam, miközben a tagadhatatlan mágneses vonzalom, amely összeköt minket, a legcsodálatosabb bizsergés okozója, mely végigfut az egész testemen.

„Mi mind kapcsolatban vagyunk, mindegyikünk ugyanabból a vibráló energiaforrásból származik. Míg bizonyos energiától fázol, a másik felmelegít, nem így rendelte a sors? Ez pont olyan, mint ez.”

Becsuktam a szemeimet, s hagytam, hogy a könnyeim lecsorogjanak az arcomon, képtelen voltam már benntartani. Tudtam, hogy tilos megérintenem, éreznem az ajkát, s testének kellemes melegét az enyémen. Szörnyű döntésemnek köszönhetően a köztünk lévő elektromos energiamező a legtöbb, amit kaphatok.

„A tudomány még csak most jutott el arra a szintre, melyet a metafizikusok és a nagyszerű lélektani tudósok már évszázadok óta ismernek. Minden energia. Minden egy.”

Éreztem a hangjából kiszűrődő vidámságot, ahogy egyre közelebb ért, s ahogy lelkesen szerette volna ujjait az enyéim köré fonni. De gyorsan elhúzódtam, s egy pillanatra a szemébe nézve láthattam az arcára kiült fájdalmat – ugyanazt a tekintetet, melyet akkor láttam, mikor megitattam vele az ellenszert, mely visszahozta őt az életbe. Azon tűnődött, vajon mért vagyok olyan csendes, rideg és zárkózott – visszautasítom az érintését, mikor néhány héttel ezelőtt alig tudtam betelni vele. S helytelenül feltételezi azt, hogy mindez az ő korábbi viselkedése miatt van – a flört miatt Staciával, s a kegyetlensége miatt – pedig az igazság az, hogy ennek semmi köze hozzá. Román hatása alatt volt, ahogy az egész iskola is. Nem az ő hibája. Amit nem tud, hogy míg az ellenszer visszahozta őt az életbe, abban a pillanatban, hogy véremet is hozzáadtam a szérumhoz, magával vonta azt is, hogy soha nem lehetünk együtt.

Soha.

Soha többé.

Az örökkévalóságig.

„Ever?” – suttogta, hangja mély és őszinte volt. De nézhetek a szemébe. Nem érinthetem meg. Képtelen vagyok kimondani a szavakat, melyeket megérdelmi, hogy halljon:

Mindent elrontottam – annyira sajnálom – Román átvert, elég kétségbeesett és ostoba voltam, hogy bedőljek a trükkjének – és most már nincs remény, mert ha megcsókolsz, ha mi kicseréljük a DNS-ünket – te meghalsz – Nem tudom megtenni. Túl gyáva vagyok. Szánalmas és gyenge. És nem tudok mit tenni ellene.

„Ever, kérlek mi a baj?” – kérdezte, megrémítették a könnyeim. „Napok óta ilyen vagy. Miattam? Én vagyok az oka, amit tettem? Tudod, hogy nem sok mindenre emlékszem abból, ami történt, de az emlékek kezdenek a felszínre törni és már tudod, hogy az nem a valóság volt. Soha nem bántanálak meg szándékosan. Soha nem ártanék neked.”

Szorosan összegubóztam, felhúztam a vállaim és lehajtottam a fejem. Azt kívántam bárcsak összemennék olyan kicsire, hogy már nem is látna. Tudtam, hogy igazat mond, hogy képtelen lenne bántani, csak én tudtam olyan fájót, olyan hirtelen, olyan nevetségesen meggondolatlan dolgot tenni. Csak én lehetek elég hülye ahhoz, hogy beleessek Roman csapdájába. Annyira bizonyítani akartam magamnak, hogy én vagyok Damen egyetlen, igaz szerelme – én akartam lenni az egyetlen, aki megmentheti – és most íme, számolnom kell a következményekkel.

Felém fordult, karjait körém fonta, s a derekamat megragadva közelebb húzott. De nem kockázhattam a közelséget, a könnyeim most halálosak és távol kell tartanom őket a bőrétől. Felálltam és lábujjhegyen az óceán felé futottam, s hagytam, hogy a hideg fehér hab befedje a lábam. Azt kívántam, bárcsak alámerülhetnénk és tovasodródhatnék a hullámokkal. Bármit, csak ne kelljen kimondanom azokat a szavakat – bármit, csak ne kelljen elmondanom az én egyetlen, igaz szerelmemnek, örök társamnak, akivel a lelkem már négy évszázada együtt él, hogy míg ő nekem adta a halhatatlanságot – én okoztam a végét.

Úgy maradtam, csendben és mozdulatlanul. Vártam a naplementét, míg egyszer csak felé fordultam. Megpillantottam sötét, árnyékos körvonalát, mely majdnem beleolvadt az éjszakába, majd beszélni kezdtem, de úgy éreztem egy hatalmas gombóc van a torkomban, ahogy motyogtam, „Damen... kicsim... valamit el kell mondanom.”

Kettő

Odaültem mellé, kezei a térdemen, lábujjaimat a homokba ásva azt kívántam, hogy rám nézzen és megszólaljon. Még akkor is, ha csak azt mondaná is el, amit már tudok – hogy egy hatalmas és ostoba hibát követtem el – olyat, amelyen valószínűleg soha nem tudunk változtatni. Boldogan elfogadnám – fenébe is, megérdemlem. Amit utálok, az a csend és a távoli tekintete.

És épp azon voltam, hogy megszólaljak, hogy mondjak valamit, bármit, ami megtöri ezt a kibírhatatlan nyugalmat, mikor rám néz, fáradtságot tükröző szemei tökéletesen megtestesíti az elmúlt hatszáz évet.

„Roman.” Sóhajtott, megrázta a fejét. „Nem ismertem meg, fogalmam sem volt – „ A hangja elcsuklott, szemét lesütötte.

„Nem tudhattad” – mondtam lelkesen, ki akartam törölni az összes bűntudatot, amit érezhet. „Az első naptól kezdve a hatása alá kerültél. Higyj nekem, az egészet kitervelte, kitörölt minden emléket.”

Szemei az arcomat vizsgálták, mielőtt megfordult. Az óceánra pillantott, kezeit ökölbe szorította, ahogy azt mondta, „Bántott? Üldözött, vagy árott neked akárhogy is?”

Megráztam a fejem. „Nem kellett. Elég volt rajtad keresztül bántani engem.”

Megfordult, szemei összeszűkültek, ahogy arcizmai megkeményedtek, mélyet lélegzett, mielőtt megszólalt. „Az én hibám.”

Bámultam, azon tűnődve hogy hiheti el mindezt a baklövésemet tekintve. Lábra álltam és közelebb húzódtam, ahogy azt sírtam, „Ne légy nevetséges! Természetesen ez nem a te hibád! Hallottad amit mondtam?” Megráztam a fejem. „Roman megmérgezte az elixírt és hipnotizált. Semmit nem tehettél ellene, csak a parancsait követted – nem voltál a magad ura!”

De alighogy befejeztem, egy legyintéssel figyelmen kívül hagyta, amit mondtam.
„Ever, nem érted? Ez nem Romanról, vagy rólad szól, ez a karma. Ez a hat évszázadnyi önző élet büntetése.” Megrázta a fejét és nevetett, bár ez nem az a fajta nevetés volt, mely magával ragad. Ez másfajta volt – olyan, mely csontig hatol. „Az évek során, míg szerettelek és elvesztettelek újra és újra, tudtam, hogy ez a büntetésem az életmódom miatt, s fogalmam sem volt, hogy a halálodban mindig Drina keze volt. De már tudom, hogy végig tévedtem. Mikor biztos lettem benne, a karmától eltérve halhatatlanná tettelek és örökre az én oldalamra szögeztelek, de a karma nevet utoljára, megengedte nekünk, hogy örökké együtt legyünk, de csak nézhetjük egymást, nem érhetünk egymáshoz többé.”

Felé nyúltam, a karomban akartam tartani, vigasztalni, hogy ez egyáltalán nem igaz. De aztán hirtelen el is húzódtam. Eszembe jutott, hogy az érintkezés az, ami tilos számunkra.

„Ez nem igaz.” – mondtam, tekintemet rászögezve. „Mért büntetnének téged, mikor én követtem el hibát? Nem érted?” Megráztam a fejem, csalódottan gondolkodásmódja miatt.

„Roman megtervezte az egészet. Szerette Drinát – fogadok, hogy ezt nem tudtad. Ő volt az egyik árva, akit megóvtál a pestistől a reneszánsz Florenceben, s ő egész idő alatt szerette, bármit megtett volna érte. De Drinát nem érdekelte, ő csak téged imádott – te pedig csak engem szerettél – majd ezután, nos, miután megöltem őt, Roman úgy döntött megkeres – csak ezt rajtad keresztül tette. Azt akarta, hogy érezzem a fájdalmát, hogy soha nem érinthetlek meg – pont úgy, amit ő érezte Drinával! És ez az egész olyan gyorsan történt, én csak – „ egy pillanatra megálltam, tudtam, hogy haszontalan már a szó. Nem is figyelt rám, azon a meggyőződésen volt, hogy ő tehet róla.

De én visszautasítottam, akárhányszor is felhozta és nem engedtem belőle.

„Damen, kérlek! Képtelen vagy feladni? Ez nem a karma – ez miattam van! Én követtem el hibát, egy rettenes, borzasztó hibát. De ez nem azt jelenti, hogy nem tudunk rajta változtatni! Kell lennie egy megoldásnak.” A leghamisabb reményekbe kapaszkodva lelkesedést kényszerítettem magamra, amit valójában én sem hittem el. Damen előttem állt, egy sötét körvonal az éjszakában, fáradt, szomorú tekintetének melege volt a mi ölelésünk. „Soha nem kellett volna belekezdenem.” – mondta. „Soha nem szabadott volna elkészítenem az elixírt – hagynom kellett volna, hogy a dolgok menjenek a saját, természetes útjukon. Komolyan, Ever, nézd meg az eredményt – semmi mást nem okozott, csak fájdalmat!” A fejét csóválta, tekintete oly szomorú, oly bűnbánó, hogy a szívemig hatolt. „Neked még mindig van időd. Előtted áll az egész élet – egy örökkévalóság, ahol az lehetsz, aki akarsz és azt csinálsz, amit akarsz. De én – „ Vállat vont. „Én romlott vagyok. Azt hiszem most már mind láthatjuk az én hatszáz évem eredményét.”

„Nem!” A hangom remegett, ahogy az ajkaim reszkettek, mely immár az egész arcomra kiterjedt. „Nem sétálhatsz el, nem hagyhatsz még egyszer el engem! Az utolsó hónapokban keresztül mentem a poklon, hogy megmentselek, és most hogy jól vagy, nem akarom már feladni. Minket egymásnak teremtettek, ezt te mondtad! Csak egy ideiglenes hullámvölgybe kerültünk, ez minden! De ha összefognánk, tudom hogy kitalálnánk valamit, hogy...”

Megálltam, a hangom elhalkult látván, hogy ő már elindult, visszatérve a sivár, nyomorúságos világába, ahol kizárólag magát hibáztatja. S most itt az idő, hogy elmondjam a történet többi, siralmas, sajnálatos részét, melyet jobbnak találtam kihagyni. Talán másképp látja majd, talán –  „Van még valami,” – mondtam utánarohanva, bár fogalmam sem volt, hogy fejezzem ki magam.
„Szóval mielőtt azt feltételeznéd, hogy a karma miatt van az egész, vagy akármi tudnod kell még valamit, valamit, amire nem vagyok valami büszke, de – „

Vettem egy mély lélegzetet és elmeséltem az utazásaimat Nyárvidékre – arra a varázslatos dimenzióra, a dimenziók között, amelyre megtanultam, hogy jussak el egyedül is – és ez adta a lehetőséget, hogy válasszak a családom és közte – és én őket választottam. Arra gondoltam, valahogy helyre állíthatnám a jövőt, melyről biztos voltam, hogy ellopták, és mégis mindezzel azt értem el, hogy megtanultam egy leckét, amit már amúgy is tudtam: A sors néha kívül esik a hatótávolságunkon.

Nagyot nyeltem, s a homokot bámultam, vonakodtam, hogy lássam Damen reakcióját, mikor annak az emnbernek szemeibe néz, aki elárulta őt.

De ahelyett hogy dühös vagy ideges lett volna, ahogy én azt vártam, a leggyönyörűbb, ragyogó fehér fénnyel vett körül, amit valaha láttam – egy olyan megnyugtató, megbocsájtó és tiszta fénnyel – mintha a portál lenne az Nyárvidékre – csak jobb. Becsuktam a szemem és én is körbezártam őt fénnyel, s mikor újra kinyitottam, a leggyönyörűbb meleg, homályos ragyogás árasztott el minket. „Nem volt választásod,” – mondta, hangja udvarias, tekintete rajtam, próbálta enyhíteni a szégyenemet. „Persze hogy a családodat választottad. Helyes döntés volt. Én is ezt tettem volna – ha adott a lehetőség – „

Bólintottam, s egyre ragyogóbbá varázsoltam a fényt, s egy telepatikus ölelést közvetítettem felé. Tudtam, hogy ez nem olyan megnyugtató, mint az igazi, de most megteszi. „Tudok a családodról, tudok mindent, láttam az egészet – „ Rám nézett, szemei sötétek és élénkek, mely arra kényszerített, hogy folytassam. „Mindig olyan titokzatos vagy a múltaddal kapcsolatban, hogy honnan jöttél, hogy éltél – és egyszer, mikor Nyárvidéken voltam, felőled érdeklődtem – és – nos – az egész életedet bemutatták.”

Összeszorítottam az ajkaimat és bámultam rá, ahogy ott állt előttem olyan csendben és nyugodtan. Sóhajtottam, ahogy a tekintete a szemembe fúródott, s telepatikusan végigsimította ujjával az arcomat – olyan képet alkotva, mely annyira kellemes, annyira tapintható, hogy szinte igazinak látszik.

„Sajnálom,” – mondta, hüvelykujjával mentálisan végigsimítva az államon. „Sajnálom. Annyira zárkózott voltam, vonakodtam, hogy megosszam veled, s így erre kényszerítettelek. Bár mindez már nagyon rég történt, még mindig olyasvalami, amiről nem szívesen beszélek.”

Bólintottam, nem akartam kényszeríteni. Hogy szemtanúja volt a szülei meggyilkolásának, és hogy az elkövetkező években az egyház durva bánásmódjában részesült nem egy olyan téma, amelyről azt kívánom, hogy beszéljen. „De van még valami,” – mondtam, azt remélve, hogy talán adhatok egy kis reményt aztáltal, hogy elmondok még valamit, amit tapasztaltam „Mikor láttam, ahogy feltárul előttem az életed, a végén Roman megölt téged. Bár teljesen úgy tűnt, hogy ez mindenképp megtörténik, nekem mégis sikerült megmentenem téged.” Bámultam őt, éreztem, hogy már nem akar elmenekülni, mielőtt teljesen elvesztem. „Igen, úgy értem, hogy talán a sorsunk néha megpecsételődött és megváltoztathatatlan, de van mikor rajtunk múlik. Mikor nem tudtam megmenteni a családomat azzal, hogy visszamentem az időben, az azért volt, mert az végzet volt, amit nem lehet megváltoztatni. Vagy ahogy Riley mondta másodpercekkel a baleset előtt, ’Nem tudod megváltoztatni a múltat, az csak van.’ De aztán újra itt találtam magam, itt Lagúnán, és képes voltam megmenteni téged, nos, azt hiszem ez azt bizonyítja, hogy a jövő nem mindig szilárd, nem mindent kizárólag a sors irányít.”

„Talán így van.” Sóhajtott, tekintete az enyémbe fúródott. „De a karma elől nem menekülhetsz, Ever. Az van, ami. Ez nem ítélkezik, se nem jó, se nem rossz, ahogy a legtöbb ember gondolja. Minden tett eredménye, pozitív és negatív – az események állandó egyensúlya – ok és következmény – tik és tak – aratás és vetés – ami jön és megy.”

Vállat vont. „Akárhogy is fejezzük ki, a vége ugyanaz. És akármennyire is szeretnéd máshogy gondolni, pontosan ez az, ami történik most velünk. Minden tettnek van következménye. És ez az a pont, ahol a tetteim visszahatnak rám.” A fejét ingatta. „Mindvégig azt mondogattam magamnak, hogy szerelmet adtam neked – de már látom, hogy önző voltam – mert nem tudok élni nélküled. Ez az, amiért most mindez történik.”

„Szóval ennyi?” Megrázta a fejem, alig hittem el, hogy ilyen könnyen feladja. „így ér véget? Annyira biztos vagy benne, hogy mindez a karma miatt van, hogy meg sem próbálsz ellenállni? Mindent megtettél azért, hogy együtt lehessünk és most, hogy egy akadállyal állunk szemben, meg sem próbálod elhárítani az utunkból?”

„Ever.” Tekintete meleg, szerető, mindent elnyomó, de mégsem ér semmit a hangjából kihallatszó vereséggel szemben. „Sajnálom, de már megtanultam pár dolgot.”

„Igen, nos...” Lehajtottam a fejem, s egyre mélyebbre temettem a lábujjaimat a homokban. „Csak mert rám szántál néhány évszázadot, az nem azt jelenti, hogy tiéd az utolsó szó. Mert ha igazán együtt vagyunk, ha az életünk, mint a sorsunk igazán összefonódott, akkor rájössz, hogy ez nem csak veled történik, hanem én is a részese vagyok.  És ez elől nem sétálhatsz el – nem sétálhatsz el előlem! Együtt kell maradnunk! Lennie kell egy megoldásnak – „

Megálltam, a testem remegett, a torkom olyannyira összeszűkült, hogy nem tudtam megszólalni. Csak álltam előtte csendesen ösztönözve arra, hogy csatlakozzon hozzám egy olyan csatába, melyet nem vagyok benne biztos, hogy megnyerünk.

„Én nem akarlak elhagyni,” – mondta, szemeiben négyszáz évnyi vágyódás tükröződött. „Nem tudlak elhagyni, Ever. Higyj nekem, próbáltam. De végül valahogy mindig visszatértem hozzád. Te vagy az, akit mindig is akartam – akit valaha szerettem – de Ever – „

„Semmi de.” Megráztam a fejem, azt kívántam bárcsak ölelhetném, bárcsak megérinthetném, hogy odaszorítsam a testemet az övéhez. „Lennie kell egy megoldásnak, valamiféle gyógymódnak. És együtt megtaláljuk. Tudom, hogy képesek vagyunk rá. Túl messzire jutottunk, hogy hagyjuk, hogy Roman elszakítson minket. De egyedül nem tudom megcsinálni. A segítséged nélkül nem megy. Kérlek, ígérd meg – ígérd meg, hogy megpróbálod.”

Rám nézett, a tekintete magával ragadott. Becsukta a szemeit, s a part egyszerre tele lett tulipánokkal, az egész öböl ragyogott, ahogy a zöld felett ott fénylettek az élénk piros szirmok – a homok minden centiméterét befedte halhatatlan szerelmünk végzetes szimbóluma. Majd karját az enyéimbe fonva visszavezetett az autójához. Bőrünket csak vékony fekete bőrdzsekije és az én pamutpulóverem választotta el. Ez elég, hogy megakadályozzon mindenféle DNS cserét, de ahhoz kevés, hogy éreztesse a bizsergést és a meleget, amely vibrál közöttünk.

Három

„Kitalálni? Mit?”

Miles engem bámult, ahogy bemászott a kocsimba, nagy barna szemei kerekebbek, mint általában, helyes baba arca vigyorgásba fordult. „Nem tudod, mi? Ne találgass. Elmondom, mert soha nem hinnéd el! Soha nem találnád ki!”

Mosolyogtam, mivel hallottam a gondolatait néhány másodperccel azelőtt, hogy kimondta volna őket: Színésztáborba mész Olaszországba! Percekkel azelőtt, mielőtt azt mondta: „Színésztáborba megyek Olaszországba! Pontosabban Firenzébe, Olaszországban! Leonardo da Vinci, Michelangelo, Raphael hazájába – „

S a te jó barátod, Damen Auguste személyesen is ismerte ezeket a művészeket! „Már tudtam néhány hete, hogy van rá esélyem, de csak tegnap éjszaka vált hivatalossá és még most sem tudom elhinni! Nyolc hét Firenzében, nem csinálni semmi mást, csak színészkedni, enni és forró, tüzes olasz emberekkel szórakozni…”

Rápillantottam, miközben tolattam. „És Holt jól fogadta?” Miles rám nézett. „Hé, te is tudod, mi a helyzet. Ami Olaszországban történik, az Olaszországban marad.”

Kivéve, ha nem. Gondolataim Drina és Roman körül száguldottak, azon tűnődve, vajon hány halhatatlan gazember lehet még odakint csak arra várva, hogy feltűnjenek Laguna Beachen és terrorizáljanak.

„Akárhogy is, amint vége a sulinak, megyek. És még annyi dolgom van! Oh, majdnem elfelejtettem a legjobb részt – nos – az egyik legjobb részt. Minden olyan jól alakult, hogy a Hairspray turném épp az indulásomat megelőző héten ér véget, szóval még utoljára meghajolhatok Tracy Turnbladként - úgy értem, komolyan, lehetne ennél tökéletesebb?"

"Ez tényleg tökéletes." Mosolyogtam. "Tényleg. Grat. Ez olyan klassz. Megérdemled. Bárcsak veled mehetnék."

És abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam, rájöttem, valóban így van. Olyan jó lenne megszabadulni minden problémámtól, felszállni egy repülőgépre és elrepülni innen messze. Azonkívül hiányozna Miles. Az elmúlt hetek, mikor ő és Haven (az egész iskolával egyetemben) Roman varázslata alatt állt, voltak életem legmagányosabb napjai. Az, hogy Damen nem volt mellettem több volt, mint amit kibírok, de az, hogy a két legjobb barátom hiányát is éreztem, teljesen kikészített. De Miles és Haven sem emlékszik erre, semmire amit tettek. Csak Damen emlékszik néhány képre és foszlányra, de bármitől, ami eszébe jut, szörnyű bűntudata támad.

"Én is szeretném, ha jöhetnél." - mondta, miközben az autórádiómat nyomkodta egy jó szám reményében, amely illik jó hangulatához. "Talán az érettségi után mind elmehetnénk Európába! Szerezhetnénk Eurail igazolványokat, megszállhatnánk diákszállókban, túrázhatnánk - milyen klassz lenne! Csak mi hatan, tudod, te és Damen, Haven és Josh és én még valaki..."

"Te és még valaki?" Ránéztem. "Hogy érted?"

"Realista vagyok." Vállat vont.

"Kérlek." A szemeimet forgattam. "Mióta?"

"Tegnap éjszaka óta, mikor kitaláltam, hogy Olaszországba megyek." Nevetett, s beletúrt rövid, barna hajába. "Figyelj, Holt nagyszerű meg minden, de nem bánom. De nem hülyítem magam. Nem tettetem hogy ez több, mint ami valójában. Ez olyan, mintha kaptunk volna egy határidőt, érted? Teljes három előadást határozott kezdettel, kifejtéssel és befejezéssel. Ez nem olyan, mint ami közted és Damen között van. Ti különböztök srácok. Ti életfogytos rabok vagytok."

"Rabok?" Rábámultam, megráztam a fejem, ahogy megálltam egy jelzőlámpánál. "Ez inkább úgy hangzott, mint egy börtön, mintsem egy boldog együttlét."

"Tudod hogy értem." Manikűrjét vizsgálta, ide-oda forgatva élénk rózsaszín Tracy Turnblad-féle körmeit. "Ti annyira összhangban vagytok egymással, annyira vonzátok egymást. És ezt szó szerint értem, mióta először találkoztatok."

Többé már nem. Nagyot nyeltem, s ráléptem a gázra abban a pillanatban, mikor a lámpa zöldre váltott, kerékcsikorgatva áthajtottam az útkereszteződésen egy vastag keréknyomot hagyva magam után. Nem lassítottam egészen addig, míg be nem értem a parkolóba és Damen után kutattam, aki mindig mellettem, a második legjobb helyen parkolt.

De miután már beállítottam egy állandó sebességet, még akkor sem találtam sehol. S mikor már épp kiszálltam volna, azon tűnődve vajon hol lehet,megjelent mellettem, kesztyűs keze az ajtómon.

"Hol az autód?" Kérdezte Miles, miközben lenyomta a zárat és a vállára vette a hátizsákját. "És mi van a kezeddel?"

"Megszabadultam tőle." - mondta Damen, tekintete engem fürkészett. Majd Milesra pillantott, s látva arckifejezését, hozzátette, "Az autómtól, nem a kezemtől."

"Eladtad?" Kérdeztem, de csak Miles figyelt. Damennek nem kell vásárolnia, eladnia, mint ahogy normális embereknek teszik. Bármit létrehozhat, amit akar.

Megrázta a fejét, s a kapuhoz vezetett, mosolygott, miközben azt mondta, "Nem, csak ott hagytam az út szélén, a kulcs a gyújtásban, a motor fut."

"Tessék?" Mordult fel Miles. "Azt akarod mondani, hogy ott hagytad a ragyogó fekete BMW M6-os Coupédat - az út szélén?"

Damen bólintott.

"De az egy százezer dolláros autó!" Miles zihált, ahogy az arca élénkpirossá vált.

"Száztíz." Nevetett Damen. "Ne feledd, teljesen testre szabott és full extrás volt."

Miles rábámult, szemei gyakorlatilag kidülledtek, képtelen volt megérteni, hogy képes valaki ilyesmire - mért tenné ezt bárki is.

"Öhm, oké, akkor most ezt szeretném megérteni – csak felébrettél és úgy döntöttél – Hé, mi a franc? Asszem otthagyom az út szélén a nevetségesen drága luxusautómat – AHONNAN BÁRKI ELVIHETI?”

Damen vállat vont. „Valahogy így.”

„Mert ha nem vetted volna észre,” – mondta Miles gyakorlatilag hipnotizált állapotban. „Néhányunk híján van autó terén. Néhányunknak kegyetlen szülei voltak és csak a barátok kedvességére számíthatunk a maradék életünkben!”

„Sajnálom.” Vont vállat Damen. „Azt hiszem erre nem gondoltam. De ha ettől jobban érzed magad, meg volt rá az okom.”

Mikor rám nézett, s tekintetünk a szokásos melegséget tükrözve találkozott, az a borzasztó érzésem támadt, hogy az, hogy megszabadult az autójától csak a tervének a kezdete volt.

„Hogy jutottál el a suliba?” Kérdeztem, mikor elértünk a főbejárathoz, ahol Haven már várt ránk.

„Busszal.” Haven pillantásai köztünk vándorolt, s a nemrégiben királykékre festett frufruja az arcába omlott. „Nem viccelek. Én sem hittem volna el, ha nem a saját szemeimmel látom. Figyeltem, ahogy felszállt arra a nagy, sárga buszra, mely tele volt gólyákkal, barmokkal, retardáltakkal és kirúgottakkal, akiknek nem úgy mint Damennek, nem volt más lehetősége az utazásra.” Megrázta a fejét. „S én annyira megdöbbentem a látványtól, hogy egy tucatszor odanéztem, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg ő az. De még mindig nem voltam benne biztos, így lefotóztam a mobilommal és elküldtem Joshnak, aki megerősített.” Feltartotta, hogy lássuk.

Damenre pillantottam, azon tűnődve, vajon miben mesterkedik, mikor észrevettem, hogy szokásos kasmírpulóvere helyett pamutpulcsit viselt, s hogy márkás farmerjeit felváltotta egy no-name. Még a fekete motoros csizmáját, amelyről gyakorlatilag híres volt, barna félcipőre cserélte. S bár egyáltalán nem volt szüksége márkás és drága cuccokra ahhoz, hogy ugyanolyan elképesztően jóképű legyen, mint az első nap, mikor találkoztunk – de ez az új, visszafogott megjelenés nem illik hozzá. Vagy legalább is nem vagyok hozzászokva. Úgy értem míg Damen tagadhatatlanul okos, kedves, udvarias és nagylelkű – és több, mint egy hivalkodó és hiú srác. Mindig megszállottja volt a ruháinak, az autójának és általában ennek az egész képnek. Nem próbálta leszögezni pontos születési dátumát, mert valakinek, akit halhatatlannak választottak, bizonyos gátlásai vannak a korát illetően. 

Bár engem általában egyáltalán nem érdekelt milyen ruhát visel, vagy hogy jut el az iskolába, s mikor újra ránéztem szörnyű ütést éreztem a gyomromban – egy erős lökést, mely a figyelmemet igényli. Egy határozott figyelmeztetés, mely csupán a kezdet.

Ezt a hirtelen átváltozást egy erősebb, költségcsökkentő, önzetlen környezetileg öntudatos napirend kíséri. Ennek köze van a múlt éjszakához. És valami köze van a karma visszavágásához is. Minthogy azon a meggyőződésen van, hogy ha feladja legbecsesebb kincseit valahogy egyensúlyozhatja ezt az egészet. 

„Megyünk?” Mosolygott, s megragadta a karom a második csengőszónál, s elhúzott Milestól és Haventől, akik a következő három szünetet azzal töltik, hogy átbeszélik ezt a dolgot oda és vissza, s próbálják kitalálni, mi történhetett Damennel.

Ránéztem, kesztyűs keze az enyémben, ahogy átmentünk az előcsarnokon, s azt suttogta, „Mi az?”

„Mi történt valójában a kocsiddal?”

„Már elmondtam.” Vállat vont. „Nincs rá szükségem. Ez fölösleges luxus, mely már nem érdekel – csak kényeztetés.” Nevetett, ahogy rám nézett. De mikor én nem csatlakoztam, megrázta a fejét és azt mondta, „Ne nézz ilyen komoran. Nem nagy ügy. Mikor rájöttem, hogy nincs rá szükségem, kivittem egy sík vidékre, s ott hagytam az út szélén, ahol valaki megtalálhatja.”

Összeszorítottam az ajkaim, s egyenesen ránéztem, azt kívánva bárcsak beleláthatnék a fejébe és olvashatnék a gondolataiban, melyeket megtart magának részben arról is, hogy mi valójában ez az egész. Annak ellenére, ahogy rám nézett, s ahogy elutasítóan vállat vont, annak amit mondott a legkevesebb értelme sem volt.

„Nos, ez klassz meg minden, úgy értem, ha tényleg erre van szükséged, akkor ez szuper, jó szórakozást.” Vállat vontam, teljesen meg voltam győződve, hogy ez egyáltalán nem szuper, de jobbnak láttam, ha nem mondom ki hangosan.

„De hogy tervezed az utazást most, hogy megszabadultál a kocsidtól? Úgy értem, ha nem vetted volna észre, ez itt California, itt nem tudsz sehová eljutni autó nélkül.”

Úgy nézett rám, mint akit láthatóan szórakoztatott a felháborodásom, amely nem pontosan az a reakció volt, amire számítottam.

„Mi bajod a buszokkal?”

Bámultam, a fejemet csóválva alig hittem a füleimnek, És mióta aggódsz a kiadások miatt Miszter, holott Milliókkal Játszol És Azt Hozol Létre, Amit Akarsz? Csak azután ébredtem rá, miután már kijött, hogy elfelejtettem elzárni a gondolataimat.

„Így látsz most engem?” Megállt épp az ajtó előtt, láthatólag bántotta meggondolatlan kijelentésem. „Mint egy sekélyes, anyagias, önimádó, fogyasztást hajszoló fajankót?”

„Nem!” Sírtam a fejemet rázva, s a kezét szorongatva. Azt reméltem, hogy meggyőzőm, bár voltaképp elég egyértelmű voltam. De nem csak rossz értelemben, ahogy ő látja. Sokkal inkább úgy, mint a barátomat, aki értékeli az élet jó dolgiat, és nem úgy, mint a barátomat Stacia pasijelöltjeként. „Én csak – „Bandzsítottam, azt kívánva bárcsak olyan ékesszóló lehetnék, mint ő, s csak annyit mondtam, „Azt hiszem, csak nem értelek teljesen.” Vállat vontam. „És mi a helyzet a kesztyűvel?” Felemeltem a bőrkesztyűbe burkolt kezét, hogy jobban megvizsgáljam.

„Nem nyilvánvaló?” A fejét csóválta, s az ajtó felé húzott.

De nem engedtem, meg sem moccantam. Semmi sem nyilvánvaló. Semminek sincs már értelme. Megállt, keze a kilincsen, majd egy kicsit sértődötten így szólt: „Azt hittem, ez most jó ötlet. De talán nem szeretnéd, hogy egyáltalán hozzád érjek?”

Nem! Nem így értettem! Telepátiára kapcsoltam, mikor néhány osztálytársunk közeledett, emlékeztetve, hogy milyen nehéz volt elkerülni mindenféle fizikai érintkezést az elmúlt három napban. Azt tettettem, hogy meg vagyok fázva, bár mindketten tudtuk, hogy nem lehetünk betegek, s bevetettem mindenféle technikát, hogy elkerüljem az érintkezést, melytől csak egyre erősebb szégyenérzetem támadt. Egy egyértelmű és tiszta kínzás volt. Az, hogy van egy annyira nagyszerű, annyira szexi és annyira elképesztően jóképű fiúm – és nem érhetek hozzá –a legnagyobb fájdalom.

„Úgy értem tudom, hogy nem kockáztathatjuk a véletlen tenyérizzadság cserét vagy bármi ilyesmit, de neked ez nem tűnik neked egy kicsit – furcsának?” Suttogtam abban a pillanatban, hogy újra magunkra maradtunk. „Nem érdekel.” Szemei tágra nyitottak, engem fókuszált. „Nem érdekel mit gondolnak az emberek. Engem csak te érdekelsz.”

Megszorította az ujjaim s elméjével kinyitotta az ajtót, majd elhaladtunk Stacia Miller mellett, ahogy az asztalunkhoz értünk. S bár nem láttam őt péntek óta, mikor is felébredt Roman varázslatából, biztos vagyok benne, hogy irántam érzett gyűlölete egy kicsit sem csillapodott.  S már teljesen fel voltam készülve a szokásos trükkjére, miszerint az utamba ejti a táskáját, hogy megpróbáljon elgáncsolni – ma azonban túl zavarodott volt, hogy megpillantotta Dament új külsejében, hogy elfelejtette régi szórakozását. Kényelmesen végigmerte tetőtől talpig, majd megint. De csak mert engem pillantásra sem méltatott, még nem azt jelenti, hogy megnyugodhatok, vagy megbizonyosodhatok benne, hogy vége van.

Mert az az igazság, hogy ennek soha sem lesz vége Staciával. Ez teljesen világossá tette. Ha az derül ki, hogy valószínűleg nagyobb támadásra készül és gonoszabb, mint valaha – akkor ez a kis haladék nem több, mint vihar előtti csend.

„Ne figyelj rá.” Suttogta Damen, az asztalunk felé sietve. S bár rábólintottam, az igazság az – hogy képtelen voltam rá. Minél jobban szeretném láthatatlannak gondolni – annál kevésbé megy. Most itt van előttem, s én teljesen megszállott vagyok. Bele akarok látni a gondolataiba, hogy megtudjam mi történt köztük, ha egyáltalán volt valami. Bár tudtam, hogy Roman felelős a flörtért, a csókokért és az ölelésekért, mégis látni akartam. És bár biztos vagyok benne, hogy Dament teljesen megfosztották szabad akaratától – az nem változtat a történteken – hogy Damen ajkai az övén voltak, míg kezeivel a bőrét simogatta. S bár elég biztos vagyok benne, hogy ennél tovább nem mentek, de nyugodtabb lennék, ha találhatnék erre egy kis bizonyítékot is. S annak ellenére, hogy milyen őrült, fájdalmas és teljességgel mazochista dolog – addig nem állok meg, míg nem láthatom az emlékeit, és végül minden szörnyű, fájdalmas, kínzó részletet fel nem fedek. Épp azon voltam, hogy mélyebbre ássak, hogy elméjének legmélyebb rétegeit is felkutassam, mikor Damen megszorította a kezem és azt mondta, „Ever, kérlek. Hagyd abba ezt az önkínzást. Már mondtam, nincs mit látnod.” Nagyot nyeltem, tekintetem az arcát vizsgálta, ahogy Honorral és Craiggel pletykál, s alig hallhatóan hozzáteszi, „Nem történt meg. Nem úgy van, ahogy gondoljátok.”

„Azt hittem, nem emlékszel?” Szégyenteljesen megfordultam, s azonnal láttam a szemeiben tükröződő fájdalmat, ahogy rám nézett, majd megrázta a fejét.

„Csak bízz bennem.” Sóhajtott. „Vagy legalább próbáld meg. Kérlek!”

Mély levegőt vettem, bámultam, azt kívánva, bárcsak képes lennék rá, bár tudtam, hogy kéne.

„Komolyan, Ever. Először nem tudtad túl tenni magad azon, hogy az elmúlt hatszáz évben is randiztam, s most a múlt hét megszállottja lettél?” Szemöldökét ráncolva közelebb húzódott, hangja sürgető, meggyőző volt, ahogy hozzátette, „Tudom, hogy az érzéseidet hihetetlenül megsebezték. Tényleg. De ami megtörtént, az megtörtént. Nem tudom visszamenni a múltba és megváltoztatni azt. Romannak pont ez volt a célja – nem engedheted meg, hogy ő győzzön.”

Nagyot nyeltem, tudtam, hogy igaza van. Nevetségesen viselkedek, irracionálisan, s hagyom, hogy letérítsenek az utamról. Azonkívül, gondolta Damen, bevetve a telepátiát, most hogy a tanárunk, Mr. Robins megérkezett. Tudod, hogy ez értelmetlen. Az egyetlen, akit valaha is szerettem, te vagy. Nem elég ez?

Kesztyűs hüvelykujjával végigsimított a halántékomon, a szemeimbe nézett, ahogy bemutatta a történetünket, a megannyi megtestesülésemet, ahogy szolgálólány vagyok Franciaországban, egy puritán lánya New Englandban, egy kacér, brit szocialista, egy művész múzsája gyönyörű, vörös hajjal –

Bámultam, szemeim kikerekedtek, soha nem láttam ezelőtt ezt a különös életet. De ő csak mosolygott, tekintete melegebbé vált, ahogy megmutatta a fénypontot, első találkozásunk rövid jelenetét – egy galéria megnyitóján Amszterdamban – első csókunkat a galéria előtt, ugyanazon az éjszakán. Bemutatta a legromantikusabb pillanatokat és a halálomat, mely mindig elkerülhetetlenül bekövetkezett, mielőtt előrébb jutottunk volna.

Miután végignéztük az összes gyönyörű pillanatot, irántam érzett mindent elsöprő szerelme lemeztelenítve mutatott meg mindent, a szemeibe néztem, s válaszoltam a kérdésére, mikor arra gondoltam: Persze, hogy elég. Te mindig elég leszel számomra.

Majd szégyenlősen bezártam a képeket, mikor hozzátettem: De én is elég vagyok neked?

Végül is bevallottam az igazságot – attól félek, hogy hamarosan beleun a kesztyűs kézbe, a telepatikus ölelésekbe, s majd az igazi után kutat egy normális DNS-sel rendelkező lányban.

Bólintott, kesztyűs ujjaival végigsimította az arcom, ahogy egy annyira meleg, annyira biztonságos, annyira megnyugtató ölelést küldött felém telepatikusan, hogy minden félelmem elszállt. Válaszolva a szemeimben tükröződő bocsánatkérésre előrehajolt, ajkai a fülemen voltak, ahogy ezt suttogta, „Jó. Most, hogy ez megoldódott, Romanról annyit, hogy…”