Alyson Noel- Árnyékvilág -huszonegy-huszonhárom

Huszonegy

A monitort bámultam, s megbizonyosodtam róla, hogy Jude már elment, mikor leültem az íróasztal mögé és a halom kristályra pillantottam. Tudtam, hogy a könyv nem elég – mindenképpen meg kell vizsgálnom őket ahhoz, hogy megértsem. De épp, mikor egy hatalmas piros kőért nyúltam, melyet sárga csíkok díszítettek, a térdemet bevertem az asztal oldalába, s az egész testem viszketetni kezdett, s felforrósodott– biztos jele annak, hogy valami a figyelmemet igényli. Hátratoltam a széket, s előrehajoltam, benéztem az íróasztal alá, s észrevettem, hogy az érzés egyre erősebbé válik, minél lejjebb hajolok. Követtem, egészen addig, míg ki nem csúsztam az ülésből, s padlóra estem, miközben a forrást kerestem, ujjbegyeim abban a pillanatban hirtelen forróvá váltak, mikor megérintettem a bal alsó fiókot. Hátradőltem a sarkaimra, s az öreg rézzárra hunyorítottam – ez az elrettentő eszköz arra szolgált, hogy a becsületes embereket megtartsa becsületesnek és lebeszélje azokat, akik nem tudják hogy használják fel az energiájukat, úgy, mint én – becsuktam a szemem, ahogy szép lassan kinyitottam a fiókot, de csak egy halom aktát találtam, egy ősi számológépet és egy halom öreg, megsárgult nyugtát. S már épp azon voltam, hogy visszazárjam, mikor megéreztem valamit a kupac alatt. Félredobtam a papírokat, s megpillantottam egy öreg, kopott börkötéses könyvet a fiók alján, melynek oldalai kopottak, s elnyűttek voltak, mint egy elveszett, ősi tekercs, s az Árnyékok Könyve cím szerepelt rajta. Az íróasztalra tettem, majd felültem a székemben, s csak bámultam rá. Azon tűnődtem, vajon mért vesződne valaki is azzal, hogy elrejtse ezt a könyvet – és vajon ki elől? Ezt rejtegeti Lina Jude elől? Mivel csak egy módom volt, hogy megtudjam, becsutam a szemem és a tetejére helyeztem a tenyeremet, hogy elolvassam, úgy, ahogy szoktam, s vártam az energia intenzív hullámát, mely annyira erős, annyira örjöngő, annyira zűrzavaros volt – hogy gyarkolatilag a csontjaimig hatolt. Hirtelen hátralökődtem, a székem akkora erővel csapódott a falnak, hogy egy hatalmas horpadást eredményezett. Véletlen képek maradványai villantak fel előttem, s már tudtam, mért is rejtegetik ennyire – ez a boszorkányság és a varázslatok könyve. Jövendölések és varázsigék. Annyira hatalmas energiát tartalmaz, mely katasztrofális lenne, ha rossz kezekbe kerülne. Próbáltam megnyugodni, s a könyvet bámultam, mielőtt átfuttattam rajta a hüvelykujjam. Ujjaimmal végigsimítottam, megérintettem a széleit, s merőn bámultam a kis képfolyamra, mely annyira kicsi volt, hogy szinte lehetetlen volt megfejteni. Az oldalak zöme szimbólumokkal volt tele, melyek olyan alkímiai folyóiratokra emlékeztettek, melyeket Damen apja tartott – gondosan lezárva tartotta a benne lévő titkokat.

A közepére lapoztam, ahol egy vázlatos képet találtam, melyen néhány ember táncol egy telihold alatt, követve a többi embert, akik összetett rituálét folytattak. Ujjaimat végigfutattam a megsárgult, öreg papíron, s hirtelen mélyen, a csontjaimig tudatosult, hogy ez nem egy tévedés. Meg kellett találnom ezt a könyvet. Csak úgy, mint mikor Roman hipnotizálta az osztálytársaimat és mindet a varázslata alatt tartotta, csak annyit kellett tennem, hogy csak meg kellett találnom a megfelelő varázsigét, hogy kiszedjem belőle az információt, amire szükségem volt! Fordítottam, izgatott voltam, vajon mit találok még, de akkor megszólalt a csengő, s a monitorra meredtem, hogy megerősítsem a tényt. Nem akartam megmozdulni, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem csak körülnéznek aztán elmennek, hanem valóban maradni hívatottak. Figyeltem, ahogy a kicsi, vékony, fekete-fehér alak körbejár a teremben - idegesen pillantva hátra a vállai mögött, mintha arra számítana, hogy valaki van ott. S miközben abban reménykedtem, hogy elmegy, ő egyenesen a pult felé indult, kezét az üveglapra tette, s türelmesen várakozott. Szuper. Felálltam az asztaltól. Pont erre volt szükségem - egy vevőre. Kiáltottam, "Segíthetek? mielőtt alkalmam nyílt volna arra, hogy megforduljak, s ráébredjek, hogy ez csak Honor. Abban a pillanatban, hogy meglátott, zihálni kezdett, álla megfeszült, szemei kikerekedtek, majdnem úgy tűnt, mint aki - rémült? Mindketten egymásra meredtünk, azon tűnődve, mitévők legyünk. "Őmm, szükséged van valamire?" Mondtam, hangom magabiztosabbnak hangzott, mint amilyennek valójában éreztem magam, mintha itt tényleg én lennék az úr. Néztem hosszú, sötét haját, a nemrégiben festett vörös csíkjai megcsillantak a fényben, s rádöbbentem, hogy eddig még soha nem láttam őt egyedül. Egyszer sem szállt szembe velem, csak ő és én, Stacia vagy Craig nélkül. Az elmém visszavándorolt az íróasztalhoz, ahhoz, amit otthagytam, ahhoz, amihez azonnal vissza kell térnem, s azt reméltem bármit is akar, azt könnyen és gyorsan el tudjuk intézni.

"Talán rossz helyre jöttem." Felhúzta a vállát, miközben ezüst gyűrűjét csavargatta, s arca fényes rózsaszínba váltott. "Azt hiszem, én - " Nagyot nyelt, s az ajtóra pillantott, s esetlenül legyintett, miközben azt mondta, "Azt hiszem hibát követtem el, szóval - inkább megyek - "

Figyeltem, ahogy megfordul, izzó aurája reszkető szürkébe váltott, miközben az ajtó felé tartott. S bár nem akartam megtenni, s bár meglehetősen megváltoztathatná az életemet, s megoldhatná a problémáimat ha visszamehetnék, de mégis azt mondtam, "Nem hibáztál." Megállt, vállait összehúzta, kicsinek és pöttömnek tűnt zsarnok barátai segítsége nélkül. "Komolyan." Tettem hozzá. "Ide akartál jönni. És tudod mit? Talán tudok segíteni."

Vett egy mély lélegzetet, s szünetet tartott, s már épp azon voltam, hogy megszólaljak, mikor megfordult. „Van itt egy srác.” Nadrágja szélét csipkedte, majd rám nézett. „Jude.” Tudtam a választ, anélkül, hogy beleolvastam volna a gondolataiba vagy megérintettem volna, csak rájöttem abban a pillanatban, mikor tekintetünk találkozott.

„Igen, őmm. Azt hiszem. Mindegy, én őő – „ Megrázta a fejét és újrakezdte. „Nos, csak azon tűnődtem, vajon itt van-e. Ezt nekem adta.” Előhúzott zsebéből egy összegyűrt papírt, s átadta. „Nincs itt.” Motyogtam, s szememet a szórólapon leleltettem, mely a Médiumi Fejlesztő Óráját hirdeti alap szinten, s arra gondoltam, nem vesztegette az idejét. „Akarsz üzenetet hagyni? Vagy jelentkezni?” Gondosan tanulmányoztam, soha nem láttam még ilyen szégyenlősnek és kényelmetlenül ezelőtt – a gyűrűjét csavargatta, tekintete ide-oda vándorolt, térde remegett – s tudtam, hogy miattam. Megvonta a vállát, a pultra bámult, mintha lenyűgöznék az alatta lévő ékszerek. „Ne, őőmm, ne mondj semmit. Majd visszajövök máskor.” Vett egy mély lélegzetet, s visszahúzta a vállát, próbálta tettetni a szokásos undorát irántam, de szánalmasan gyenge volt. S bár egy részem meg akarta nyugtatni, lecsillapítani, meggyőzni, hogy semmi értelme játszani a szerepét – de nem tettem. Csak néztem, ahogy elmegy, s megbizonyosodtam róla, hogy az ajtó bezárul mögötte, s visszatértem a könyvhöz.

Huszonkettő

„Szóval milyen volt az első munkanapod?”

Lehuppantam a kanapéra, ledobtam a cipőimet, s lábaimat a faragott fa dohányzóasztalra tettem, becsuktam a szemem, s drámaian sóhajtottam, majd azt mondtam, „Voltaképp sokkal könnyebb volt, mint gondolnád.” Damen nevetett, s lehuppant mellém. Eltűrte a hajamat az arcomból, s azt mondta, „És mi van a fáradtsággal és a kimerültséggel?” Megvontam a vállam, s olyan mélyre süllyedtem a plüssben, amennyire csak tudtam, betemettek a párnák, s a szemeim még mindig csukva voltak, mikor azt mondtam, „Nem tudom. Talán köze van ahhoz a könyvhöz, amit találtam. Egy kicsit – kíváncsivá tett. De aztán volt egy hirtelen látogatóm, - „

„Könyvet olvastál?” Ajkaival a nyakam hajlatát súrolta, s mely testemet meleggel és bizsergéssel töltötte el. „Úgy hagyományosan?” Közelebb húzódtam, lábamat az övére tettem, s megöleltem, izgatottan vártam bőrének érintését.

„Higgy nekem, próbáltam máshogy, csak érintéssel, de olyan volt, mint  - nem tudom – nagyon furcsa élmény volt.” Rá néztem, azt akartam, hogy tekintetünk találkozzon, de ő becsukta szemeit, s arcát a hajamba temette. „Olyan volt, mintha – mintha a benne lévő tudás túl hatalmas volna ahhoz, hogy így elolvassam, tudod? Egy erőteljes elektromos hullám söpört végig rajtam – mint egy ütés, mely a csontjaimig hatolt. De ez csak még kíváncsibbá tett, ezért próbáltam hát hagyományos módon elolvasni. De nem jutottam túl messzire.”

„A gyakorláson kívül?” Mosolygott, s ajkaival a fülemet súrolta.
”Sokkal több, mint amit megértenék.” Megvontam a vállam. „Főként kódok. De az angol részek, nos, olyan, mint – az ősi angol. Tudod, mint ahogy te is beszéltél régen.” Elhúzódtam, s rá néztem, mosolyogtam, mikor megláttam az arcán megjelent felháborodott pillantást. „Nem is említve azokat a részeket, melyek tele voltak furcsa vázlatokkal és szimbólumokkal, melyek varázslatokat és könyörgéseket jelentettek, vagy ilyesmi. Mi – miért nézel így?” Szünetet tartottam, s éreztem egy jelentős energiahullámot, ahogy teste egyre feszültebbé vált.

„Mi a könyv címe?” – kérdezte, s tekintete az enyémbe fúródott. Bandzsítottam, számat elhúztam, próbáltam felidézni azt a különös aranyfeliratot. „Az – izének a könyve – „ Megráztam a fejem, még fáradtabbnak éreztem magam, mint szerettem volna, különösen miután felismertem az aggodalmat az arcán. „Árnyékok.” Bólintott, s összevonta a szemöldökét. „Az Árnyékok Könyve. Ez az?
”Szóval ismered?” Megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni, tekintete komoly, merev volt, mintha azon gondolkodna, hogy elmondjon, vagy ne mondjon el valamit.

„Igen.” Az arcomat fürkészte. „De csak a hírét. Nem volt még alkalmam elolvasni. De, Ever, ha ez ugyanaz a kötet, amire gondolok – „ Megrázta a fejét, arcát nyugtalanság sötét felhői borították el. „Nos, akkor van benne néhány erőteljes varázslat – varázslatok, melyeket a legnagyobb óvatossággal és figyelemmel kell megközelíteni. Varázslatok, melyekkel semmiképpen sem szabad játszani, érted?”

„Szóval azt mondod, működik.” Mosolyogtam, azt remélve, hogy enyhítem a hangulatot, de tudtam, hogy tévedtem, mikor ő nem viszonozta.

„Ez egyáltalán nem olyasféle mágia, mint amit mi használunk. Először annak tűnhet, s feltételezem, ha eljutunk a lényegéig, akkor is úgy látszik majd. De ha megidézzük az univerzum energiáját, hogy megteremtsünk dolgokat, akkor a legtisztább és a legragyogóbb fényt hívjuk elő. S bár a legtöbb mágikus vagy boszorkány jó, az emberek néha belebonyolódnak a boszkorányságba, a fejükbe száll, s egy jóval sötétebb helyen végzik és egy rosszindulatú erőt hívnak elő, hogy elvégezzék a munkájukat."

Bámultam, soha nem hallottam még tőle ezelőtt, hogy elismerne egy sötét erőt.

"Mindent, amit teszünk mindig valami nemes célra alapozunk, vagy a saját érdekünkre. Soha nem okozunk ezzel kárt."

"Soha nem mondtam ilyet." Motoygtam, s eszembe jutottak az alkalmak, mikor legyőztem Staciát a saját játszmájában, vagy legalább is megpróbáltam.

"Nem a jelentéktelen iskolai civakódásokról beszéltem." Elűzte a gondolataimat. "Úgy értettem, mi nem manipulálunk embereket. De az, hogy varázslathoz folyamodunk, hogy megszerezzük, amit akarunk - " Megrázta a fejét. "Nos, az teljesen más. Kérdezd meg Romyt és Raynet." Csak bámultam rá. "Tudod, ők boszorkányok. Persze jó boszorkányok, akiket jóra tanították - bár sajnos az iskoláztatásunk kissé rövid ideig tartott. De vegyünk például Romant, ő tökéletes példája annak, hogy mi történhet akkor, ha valaki ilyen egoista, kapzsi és kielégíthetetlen vágyat érez a hatalom és a bosszú iránt, mely a sötét oldalra vezette őt. A legutóbb használt hipnózisa a legjobb példája ennek." Rám nézett, s a fejét ingatta. "Kérlek ne mond, hogy azt a könyvet a polcon találtad - ott, ahol bárki hozzáférhet."

Keresztbe tettem a lábaimat, s megráztam a fejem, ujjaimmal pulcsijának varratát szorongattam. "De - " Kezdtem. "Ez a másolat - öreg volt. Úgy értem tényleg nagyon régi. Tudod, ősi és törékeny - mint aminek már múzeumban lenne  ahelye. És bízz bennem, bárkié is, nem akarja, hogy bárki is tudomást szerezzen róla; mindent megtett, hogy elrejtse. De tudod, hogy ez engem nem igazán állít meg." Mosolyogtam, azt remélve, hogy ő is viszonozza majd, de tekintete változatlan maradt, aggódó szemei az enyémbe fúródtak.

"Mit gondolsz, ki használhatja? Lina vagy Jude?" Kérdezte, s olyan nyugodtan mondta ki nevüket, hogy azt gondolhatnád a barátaink.

"Számít ez?" Megvontam a vállam. Egy pillanatig csak bámult rám, majd elhárította a tekintetét. Elméje egy nagyon régi helyre vándorolt, valahova, ahol még sosem voltam. "Szóval akkor ennyi? Egy picit beleolvasgattál az Árnyékok Könyvébe és máris ellankadtál?” Mondta, visszafordulva hozzám.

"Ellankadtam?” Felemeltem a szemöldököm, s a fejemet ingattam. Furcsa szóhasználatát soha nem unom meg.

"Túl elavult?" Ajkai vigyorgásba fordultak.
"Egy kicsit?" Bólintottam, vele együtt nevetve.

"Nem kéne kigúnyolnod az időseket. Ez elég durva dolog, nem gondolod?" Játékosan végigsimította az állam.

"Eléggé." Bólintottam, ujjai, melyeknek tapintása megnyugtatott végigfutottak az arcomon, a nyakamon át, végig a mellkasomig. Fejünket a párnákra hajtottuk, s egymás szemeibe néztünk, kezei fürgén, ügyesen mozogtak a ruhámon, mindketten azt kívántuk, bárcsak tovább is léphetnénk, de elhatároztunk, hogy beérjük ennyivel.

"És mi történt még munka közben?" - suttogta, majd ajkát a bőrömhöz nyomta, s a fátyol vibrált közöttünk.

"Kicsit pakolásztam, rendet raktam, katalogizáltam - ó, és egyszer csak beállított Honor."

Elhúzódott, vonásai azt a bizonyos én megmondtam képet vették fel, s engem bámult. "Nyugi. Nem jóslásért jött, vagy ilyesmi. Vagy legalább is nem úgy tűnt."

"Mit akart?"

"Azt hiszem, Judet." Leengedtem a vállaim, miközben ujjaimat az inge alá csúsztattam, s éreztem sima, tökéletes bőrét, s azt kívántam bárcsak én is odabújhatnék. "Furcsa volt egyedül látni őt. Tudod, Stacia vagy Craig nélkül. Olyan volt, mintha egy teljesen más ember állna előttem -  szégyenlős és esetlen volt, teljesen megváltozott."

"Szerinted kedveli Judet?" Ujjaival végigsimította a kulcscsontomat, érintése annyira meleg, annyira tökéletes volt, a fátiyol alig gyengítette az érzést.

Megvontam a vállam, s arcomat ingének V alakú kivágásába temettem, belélegezve meleg, pézsmaillatát.

Fogalmam sem volt, mit jelent ez, vagy mért kellene törődnöm azzal, ha Honor kedveli Judet, de jobb szerettem volna ha hanyagoljuk a témát.
"Mért? Szerinted figyelmeztetnem kéne őt? Tudod, elmondani neki, hogy milyen is valójában?" Ajkaimat nyakának hajlatához nyomtam, egyenesen a lánc mellé, melyen az amulettje lógott.

Megmozdult, kinyújtózott, s elhúzódott, miközben azt mondta, "Ha olyan tehetséges, mint te, akkor neki is képesnek kellene lennie arra, hogy olvasson az energiáiból és megtudja ő maga." Rám bámult, hangja óvatos, kimért, túlságosan merev volt, amihez nem szoktam hozzá. "Azonkívül honnan tudhatnánk, hogy milyen is ő valójában? Abból, amit meséltél, csak annyi derült ki, hogy Stacia hatása alatt van. Lehet, hogy önmagában véve egész jó ember."

Megvontam a vállam, próbáltam elképzelni Honor egy kedvesebb változatát, de képtelen voltam rá. "De akkor is." Mondtam. "Jude állandóan olyan lányokba zúg bele, akikbe nem kellene és - " Szünetet tartottam, tekintetünk találkozott, s éreztem hogy a dolgok határozottan rosszra fordultak, bár fogalmam sem volt, miért.

"Tudod mit? Nem számít. Ez egy unalmas, és ostoba dolog, s nem kellene erre vesztegetni az időnket. Beszéljünk valami másról, jó?" Közelebb hajoltam, ajkaimat az állához nyomtam, s éreztem a pici kis borostákat. "Beszéljünk valami másról, aminek nincs köze a munkámhoz, vagy az ikrekről, vagy a ronda, új autódról - "

Azt reméltem, hogy elég szórakozott ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja, amit legutóbb mondtam. "Valamiről, ami nem ennyire - unalmas."

"Azt mondod unatkozol?" Rám nézett, sztemei kikerekedtek, döbbentek. Leengedtem a vállaim, elfordítottam az arcom, azt kívánva bárcsak megjátszhatnám magam.
"Egy kicsit." Bólintottam. "Úgy értem, sajnálom, hogy ezt mondom, de ez az egész ölelkezés a kanapén, míg a gyerekek odafent alszanak - " Megráztam a fejem. "Az egy dolog, hogy dadáskodsz, de egy kicsit hátborzongató, hogy a gyerekek voltaképp a tieid. Úgy értem, tudom, hogy alkalmazkodnunk kell hozzájuk, meg minden - de - nos - azt hiszem csak azt próbálom elmondani, hogy ez már egy kicsit kezd olyan lenni, mintha koslatnánk utánuk." Rá néztem, ajkaimat összeszorítottam, fogalmam sem volt, mit fog mondani.

"És te tudod, hogy hogy kászálódjunk ki ebből, nem?" Olyan gyorsan lábra állt, hogy hirtelen csak egy ragyogó, sötét foltot láttam. Megráztam a fejem, s találkoztam szemében azzal a pillantással, mint mikor először találkoztunk. Mikor a dolgok állandóan mókásak, izgalmasak és kiszámíthatatlanok voltak.

"Az egyetlen lehetőségünk, ha megszökünk." Nevetett, megfogta a kezem, s magával húzott.

huszonhárom

Követtem őt át a konyhán egészen ki a garázsba, s azon tűnődtem, vajon hova akar vinni, mivel egy jó kirándulás a Nyárvidékre a kanapéból is elérhető lett volna.

"És mi van az ikrekkel?" Suttogtam. "Mi van, ha felébrednek és rájönnek, hogy nem vagyunk ott?"

Damen vállat vont, s az autójához vezetett, majd körbepillantott, miközben azt mondta, "Ne aggódj, jó mélyen alszanak. Azonkívül van egy olyan érzésem, hogy ez egy jó ideig így lesz."

„Van valami közöd hozzá?” Kérdeztem, s eszembe jutott, mikor elaltatta az egész iskolát – beleértve az ügyintézőket és a tanárokat is – s még mindig fogalmam sincs hogyan. Nevetett, s kinyitotta az ajtót, hogy beszállhassak. De én csak a fejemet ráztam, s nem moccantam. Semmiképp nem utazom a családi autóban – a börtön megtestesítője, melyben benne ragadtunk.
Egy pillanatig rám nézett, majd megrázta a fejét és becsukta a szemeit, szemöldökei összeolvadtak, ahogy teremtett helyette egy ragyogó piros Lamborghinit. Pont olyat, melyet én vezettem valamelyik nap. De megint csak a fejemet ráztam, nem volt szükségünk felhajtásra. Szóval becsuktam a szemem, s eltüntettem, és egy ragyogó fekete BMW pontos másolatával helyettesítettem, melyet vezetni szokott.
„Rendben.” Bólintott, s egy csintalan vigyorral intett, hogy szálljak be. A következő másodpercben már lehajtottunk az utcára, a kapunál lassítottunk, megvártuk míg kinyitják, majd a Parti Főút felé vettük az irányt. Csak bámultam rá, próbálta belelátni az elméjébe, s megtudni hová is tartunk, de ő csak nevetett, szándékosan felhúzta mentális pajzsát, elhatározva magát, hogy meglep. Felhajtva az autópályára bekapcsolta az autórádiót, s meglepetésében nevetett, mikor a Beatles szólalt meg.
„A Fehér Album?” Rám pillantott, miközben az autót navigálta, s szinte rekordsebességgel száguldott. „Bármit megtennék, hogy megint inkább ezt az autót vezesd.” Mosolyogtam, már (sokszor) hallottam a történetet, miszerint ő Indiában transzcendentális meditációt tanult, mialatt John és Paul megírták ezeket a dalokat. „Voltaképp, ha jól csináltam, akkor a hifi mostantól kezdve semmi mást nem fog játszani, csak Beatlest.”

„Hogy fogok valaha is alkalmazkodni a huszonegyedik századhoz, ha állandóan eltökéled magad, hogy a múltban tartasz?” Nevetett.

„Nagyon remélem, hogy nem fogsz alkalmazkodni.” Motyogtam, kibámulva az ablakon. „Kissé túlértékelted a változást – vagy legalább is a legutóbbiakat. Szóval mit mondasz? Száműzhetjük a nagy, ronda családi autót?”

Felé fordultam, figyeltem, ahogy lehajt az autópályáról, s éles kanyarokat vesz, mielőtt egy meredek dombra hajtanánk fel, majd megálltunk egy szobrászatnál, mellyel szemben egy hatalmas mészkőépület állt. „Mi ez?” Bandzsítottam, tudtam, hogy valahol L.A.-ben vagyunk, de nem voltam benne biztos, pontosan hol.

„A Getty.” Mosolygott, majd behúzta a kéziféket és kipattant az autóból, hogy kinyissa nekem az ajtót. „Voltál már itt?”

Megráztam a fejem, elkerültem a tekintetét. Egy képtár volt az utolsó hely, amire számítottam – vagy ahová akartam volna menni.

„De – nincs zárva?” Körbepillatottam, éreztem, hogy mi vagyunk itt egyedül, na meg a fegyveres őrök, akik valószínűleg odabent állomásoznak.

„Zárva?” Rám nézett, s a fejét ingatta. „Azt hiszed, hogy hagynám, hogy valami ennyire evilági megállítson minket?”

Karját a derekam köré csúsztatta, s felvezetett a kőlépcsőn, ajkaival a fülemet súrolta, mikor hozzátette, „Tudom, hogy nem egy múzeum lenne az első választásod, de bízz bennem, épp azon vagyok, hogy bebizonyítsak neked valamit. De ehhez szükségeltetik illusztráció is.”

„Mit? Hogy többet tudsz a művészetekről, mint én?” Megállt, arca komoly volt, mikor azt mondta, „Bebizonyítom, hogy a világ tényleg a mi osztrigánk. A játékterünk. Bármi, amit csak akarunk. Nem fogsz unatkozni többé, vagy börtönben érezni magad, ha egyszer megérted, hogy a normális szabályok már nem érvényesek – vagy legalább is számunkra nem. Bármit megtehetünk, Ever, mindent. Ha nyitva van, ha zárva van, ha szívesen látnak, ha nem – semmi sem számít, azt csinálunk, amit akarunk – és amikor akarjuk. Nincs semmi és senki, aki megállíthatna minket.”

Ez nem egészen igaz, gondoltam, s azon a dolgon töprengtem, amelyre soha nem voltunk képesek az elmúlt négy évszázadban, s amely természetesen az egyetlen dolog, amit igazán szeretnék. De ő csak mosolygott, s homlokon csókolt, mielőtt megfogta a kezem, s az ajtóhoz vezett, és így szólt, „Azonkívül van itt egy olyan műtárgy, melyért élek-halok, hogy láthassam, s mivel most nincs tömeg, nem akarok sokáig várni. És megígérem azután elmehetnünk akárhová, ahová csak akarsz.”

Bámultam a lenyűgöző, bezárt ajtókat, melyet csúcstechnológiás riasztóval szereltek fel,mely valószínűleg riasztja a többi csúcstechnológiás riasztót, melyek valószínűleg géppuskával vannak felszerelve – amelyeket pedig az őrök kezelnek, akik égnek a vágytól, hogy meghúzzák a ravaszt. A fenébe, valószínűleg van egy rejtett kamera is, s valahol odabent egy nem éppen jól mulató őr már készenáll, hogy megnyomja a vészjelző gombot az íróasztala alján.

„Komolyan megpróbálsz betörni?” Nagyot nyeltem, tenyereim izzadtak, szívem kalapált a mellkasomban, s azt reméltem, csak viccel, bár nyilvánvaló volt, hogy nem.

„Nem.” Suttogta, becsukta a szemét, s arra ösztönzött, hogy én is így tegyek. „Nem próbálkozom, hanem sikerrel járok. És ha nem bánod, te is segíthetnél azzal, hogy becsukod a szemed és követsz.” Közelebb húzódott, ajkai a fülemhez értek, mikor hozzátette, „Megígérem, senkinek nem esik bántódása, és senkit sem zárunk be. Tényleg. Becsszó.”

Rá néztem, miközben biztosítottam magam, hogy egy olyasvalakivel van dolgom, aki hatszáz éven keresztül kimászott mindenféle slamasztikából. Majd vettem egy nagy levegőt, s rábólintottam. Utánoztam a lépések sorozatát, míg ki nem nyílt az ajtó, az érzékelők lekapcsoltak és az őrök hoszzú és mély álomba zuhantak. Vagy legalább is remélem, hogy hosszú lesz és mély. Az nagyon jó lenne.

„Készen állsz?” Rá nézett, s ajkai egy mosolyba görbültek.

Haboztam, kezeim remegtek, s arra gondoltam, hogy talán még jó is lehet. Majd nagyot nyeltem, s beléptem, megijedtem, mikor cipőm talpa találkozott a kőpadlóval, s a legélesebb, rikácsoló, csikorgó hangot hallatta. „Mit gondolsz?” – mondta lelkesen és izgatottan, s azt remélte, hogy legalább annyira élvezem a dolgot, mint ő. „Arra gondoltam, hogy elviszlek Nyárvidékre, de aztán rájöttem, pontosan ez az, amire vártál. Szóval úgy döntöttem, hogy inkább megmutatom a Földi élet varázslatosságát.” Bólintottam, s bár messze nem voltam olyan izgatott, próbáltam elrejteni. Próbáltam bevenni a hatalmas termet a magas mennyezetével, üvegablakaival, folyosók és termek sokaságával, melyek valószínűleg hihetetlen fényesek és kellemesek nappal, éjjel viszont inkább hátborzongatóak. „Ez a hely hatalmas. Voltál már itt ezelőtt?”

Bólintott, s a kerek információs pulthoz indult a terem közepén. „Egyszer. Pont mikor megnyitották. S bár tudom, hogy sok nagyon fontos mű van, amit meg kéne néznünk, de az egyik kiállított tárgy különösen érdekel.”

A pult mögött lévő idegenvezetőhöz fordult, s tenyerét az arcára nyomta, míg a kívánt információ meg nem jelent a fejében. Majd elengedte, s végigmentünk egy sor termen, s néhány lépcsősoron át, utunkat csak néhány biztonsági lámpa és az ablakon beszűrődő hold fénye világította meg. „Ez az?” Kérdeztem, s figyeltem, ahogy egy kivilágított festmény előtt áll, melynek címe Madonna Szent Mátéval és a szentekkel, teste még mindig merev, kifejezéséről a tiszta gyönyörűség volt leolvasható.

Bólintott, képtelen volt megszólalni, csak bámulta, s próbálta tűrtőztetni magát, mikor felém fordult. „Sokat utaztam. Annyi sok helyen éltem. De mikor négyszáz évvel ezelőtt elhagytam Olaszországot, megesküdtem, hogy soha nem térek vissza. A reneszánsz elmúlt, és az életem – nos – muszáj volt váltanom. De mikor meghallottam ennek az új képzőművészeti iskolának és a Bolognai Carracci családnak a hírét, akik szakmájukat az igazi mesterektől tanulták, beleértve az én kedves barátomat, Raphaelt is. Új irányzatot teremtettek a festészetben, s befolyásolták a művészek következő generációját is.” Az előttünk lévő festmény felé intett, arcáról a csodálatot lehetett leolvasni, ahogy lágyan megrázta a fejét. „Ez brilliáns!” – mondta, hangja tisztelettel telt meg. A festmény és közte vándorolt a tekinetem, s azt kívántam bárcsak ugyanazt látnám benne, mint ő. Nem csak egy előttem lógó régi, felbecsülhetetlen, mélyen tisztelt képet, hanem egy igazi szépséget, egy dicsőséget, egyfajta csodát.

A következőhöz húzott, kezüket összefontuk, miközben Szent Sebestyén festményét csodáltuk, szegény, sápadt, nyilakkal átszúrt testét – az egész annyira valódinak tűnt, hogy szinte meghátráltam. És ekkor megértettem. Az első alkalom, hogy látom, amit Damen. Végül megértettem, hogy a művészet igazi útja elszigetelt élményeken alapszik, és nem csak megőrizni, vagy értelmezni szeretnék, hanem megosztani azt minden időben.

„Ez annyira – „ Megrázta a fejem, s összeszorítottam az ajkaimat a megfelelő szó után kutatva. „Nem tudom – olyan hatalmas – azt hiszem. Hogy valaki képes létrehozni egy ilyen csodát, mint ez.” Csak bámultam rá tudtam, hogy könnyen létre tud hozni akár még egy sokkal szebb munkát is, mely lóghatna itt. De ő csak megvonta a vállát, s a következőhöz lépett, miközben így szólt, „Az iskolais rajzórát kivéve már évek óta nem festettem. Azt hiszem mostanra inkább egy kritikus vagyok, mint egy alkotó.”

„De miért? Mért fordítasz hátat egy ilyen ajándéknak? Úgy értem, ez egy ajándék, nem? Semmiképpen sem egy halhatatlan tulajdonság, mert erre tökéletes bizonyítékként szolgál, mikor én próbálok festeni.”

Mosolygott, s végigvezetett a termen, majd megállt egy pompás mű előtt, mely alatt a Joseph és Potiphar felesége felirat állt. Tekintetével végigfürkészte a vászon minden egyes négyzetcentijét, miután megszólalt, „Őszintén? A hatalommal még nem tudom leírni milyen érzés,mikor ecset van a kezemben, egy üres vászon előttem és egy teljes festékpaletta az oldalamon. Hatszáz éven át legyőzhetetlen voltam, az elixír örököse, amit mindenki keresett!” Megrázta a fejét. „És mégis semmi sem érhet fel a fesztészeti alkotások hihetetlen hullámával. Létrehozni valamit, amiről tudod, hogy örök időkig csodálni fogják.” Felém fordult, kezeivel az arcomat cirógatta. „Vagy legalább is ezt hittem egészen addig, amíg meg nem láttalak téged. Mert mikor először megpillantottalak – „ Megrázta a fejét, tekitetünk összefonódott. „Semmi nem érhet fel azzal a szerelemmel, mely fellobbant bennünk első pillantásra.”

„Nem hagytad abba a rólam való festést – igaz?” Visszatartottam a lélegzetem, azt reméltem nem én voltam művészi elhatározásának oka. Megrázta a fejét, tekintete visszatért a festményhez, s gondolatai elvándoroltak. „Ennek semmi köze sincs hozzád. Csak – nos – lényegében ráébredtem a valóságos helyzetemre.” Bandzsítottam, fogalmam sem volt, mit is jelent ez valójában, vagy mire akart kilyukadni.
„Egy kegyetlen valóság, melyet valószínűleg még ezelőtt meg kellett volna osztanom veled.” Sóhajtott, s rám nézett. Csak bámultam rá, gyomrom összeszorult, nem voltam benne biztos, hogy hallani akartam a választ, mikor azt kérdeztem, „Ezt hogy érted?”

Tekintetéből éreztem, mennyire küzd ezzel a dologgal.

„Az örök élet valósága,” – mondta, sötét, szomorú szemei az enyémbe fúródtak. „Egy valóság, mely hihetetlenül hatalmasnak, végtelennek és erőteljesnek tűnik, melynek nincsenek határai – amíg rá nem jössz a mögötte rejlő igazságra – arra, hogy míg látod, ahogy a barátaid megöregednek és meghalnak, te ugyanolyan maradsz. Te pedig arra kényszerülsz, hogy távolról végignézd, mert ha ez az egyenlőtlenség nyilvánvalóvá válik, nincs más lehetőséged, mint elköltözni, elmenni máshova és újra kezdeni. Majd megint. És megint.” Megrázta a fejét. „És ez az egész lehetetlenné teszi, hogy igaz kötelékeket teremts. Az az irónikus, hogy míg minden hozzáférésünk megadatott a hatalomra és a varázslatokra, a kísértés, hogy nagy alkotásokat hozzunk létre, vagy nagy hatást gyakoroljunk valakire, az a dolog, melyet mindenáron el kell kerülnünk. Ez az egyetlen módja, hogy megőrizzük a titkunkat.”

„Mert – „ kezdtem, azt kívánva, bárcsak ne lenne ennyire rejtélyes és a lényegre térne. Mindig úgy idegesít, mikor így beszél.

„Mert ha létrehozol egy ilyen mesterművet, az egyúttal garancia arra, hogy szerepelni fog a neved a történelemben, mely megint csak egy olyan dolog, melyet kerülnünk kell. Mivel míg körülöttünk mindenki megöregszik és meghal, Haven, Miles, Sabine és igen, még Stacia, Honor és Craig is – te és én pedig pontosan ugyanilyenek maradunk, egy cseppet sem változunk majd. És bízz bennem, nem kell olyan sok idő, hogy az emberek észre vegyék, hogy egy kicsit sem változtál attól a naptól fogva, mikor először találkoztak veled. Nem kockáztathatjuk meg, hogy egy közel hetven éves Haven feliserjen minket ötven év múlva. Nem engedhetjük meg, hogy lelepleződjön a titkunk.”

Körbefogta a csuklóimat, s olyan intenzitással nézett rám, hogy szinte éreztem a súlyát az elmúlt hatszáz évének. És mint mindig, mikor ilyen gondterhelt, az egyetlen kívánságom, hogy felvidítsam.

„El tudod képzelni mi lenne, ha Sabine, vagy Haven, vagy Miles megtudná az igazságot rólunk? El tudod képzelni mit gondolnának, mit mondanának, mit tennének? Épp ez az, amiért az olyan emberek, mint Roman és Drina nagyon veszélyesek – ők fitogtatják azt, akik, teljesen figyelmen kívül hagyva a dolgok természetes rendjét. Nem hibázhatunk, Ever, ennek egyik oka az élet körforgása. S bár fiatalkoromban még gúnyolódtam is ezzel, mikor megéreztem a súlyát, már nem tettem többé. Azonkívül végül is ez valójában nem egy küzdelem. Az, hogy vajon reinkarnálódsz-e úgy, mint a barátaid, vagy ugyanolyan maradsz, végülis mindegy, a karmád lépést fog tartani. És most, hogy megtapasztaltam Árnyékországot, még inkább meg vagyok győződve afelől, hogy az élet, ahogy a természet eltervezte, az egyetlen út.”

„De – ha te ezt hiszed – akkor hol lesz ennek vége?” Kérdeztem, s a bőröm libabőrös lett, kezeinek melege ellenére. „Úgy értem, ezt hallani tőled, hogy normálisan, magunknak kellene élnünk, ahelyett, hogy arra használnánk erőnket, hogy megváltoztassunk dolgokat. És tudnád kiengesztelni a karmádat, ha nem használhatod az adottságaidat arra, hogy segíts másoknak? Különösen, ha névtelenül teszed?" Havenre gondoltam, s a macskájára. De mielőtt befejezhettem volna, Damen már a fejét ingatta, s felém fordulva azt mondta, "Hogy hol lesz a vége? Pontosan ott, ahol vagyunk."

Megvonta a vállát. "Együtt. Örökké. Amíg nagyon óvatosak vagyunk, s viseljük az amulettet, ennyi. És hogy mi van az erőnkkel? Nos, attól tartok ez egy kicsit bonyolultabb annál, hogy csak helyrehozzuk a rossz dolgokat. Míg mi a dolgokat rossznak, vagy jónak ítéljük meg, a karma nem. S ha elhatároztad, hogy mindent jóra fordítasz, amit rossznak, nehéznek, vagy gusztustalannak ítélsz, akkor elveszed az emberektől a saját lehetőségüket arra, hogy megoldják a dolgaikat, hogy tanuljanak belőle, s érettebbé váljanak általa. Néhány dolog, nem számít milyen fájdalmas, nem véletlenül történik meg. Egy bizonyos okból, melyet te vagy én nem tudnánk megérteni elsőre anélkül, hogy ismernénk a személy teljes élettörténetét - az egész múltját. És beavatkozni, nem számít mennyire jóindulatúan tennéd, olyan lenne, mint elvenni tőlük az útjukat. Amely olyasvalami, amit jobb lenne, ha nem tennénk meg."

"Engedd meg, hogy megértsem." A hangomba egy kis él lopódzott, melyet nem tudtam elrejteni. "Haven odajött hozzám és azt mondta, hogy a cicám haldoklik. S bár biztos vagyok benne, hogy tudtam volna segíteni rajta, nem tettem, mert végeredményben túl sok kérdést támasztana fel, amelyekre sohasem tudnék magyarázatot adni anélkül, hogy ne legyek túlságosan gyanús neki. Oké, megértettem. Nem szerettem, de megértettem. De mikor azt mondta, hogy a szüleim lehet, hogy elválnak, és lehet, hogy el kell költöznöm, úgy érzem, az egész világom összeomlik - hangjában semmi sejtelem nem volt, s bár tökéletes helyzetben voltam, hogy segítsek neki, s talán meg tudtam volna oldalni néhány problémáját - de nem tehettem." Megvontam a vállam, csalódott voltam. "De akárhogy is, a lényeg, hogy történik valami ilyesmi egy jóbarátunkkal, és te azt mondod, hogy nem tudunk segíteni? Mert azzal bezavarnánk az életükbe, vagy a karmájukba, vagy mittudomén, erről van szó? Vagyis magyarázd el, hogy tudnék jót tenni karmámnak, ha megtartom magamnak a jótetteimet."

"Én azt tanácsolom, hogy ne keveredj bele," - mondta, majd visszafordult a festmény felé. "Haven szülei akkor is tovább folytatják majd a veszekedést, nem számít mit teszel, s még ha valami varázslatos módon ki is fizetnéd a házuk árát, azt gondolva, hogy így talán megmented a helyzetet - " hátranézett a vállai felett, s egy pillantást vetett rám - "nos, valószínűleg elosztanák a bevételt és ígyis-úgyis különválnának." Sóhajtott, hangja ellágyult, mikor rám nézett és hozzátette, "Sajnálom, Ever. Nem akartam úgy hangzani, mint valami megcsömörlött öregember, de lehet, hogy az vagyok. Túl sokat láttam és túl sok hibát követtem el - fogalmad sincs mennyi időbe telt megtanulnom ezeket a dolgokat. De mindennek megvan a maga ideje - pont, ahogy mondani szokás. S míg talán a mi időnk végtelen, erről sohasem beszélhetünk."

"De mégis, hány híres művész készített rólad portrét? Hány ajándékot kaptál Marie Antoinettetől?" A fejemet ingattam. "Biztos vagyok benne, hogy azok a portrék továbbéltek! Biztos vagyok benne, hogy valaki eltett egy olyan folyóiratot, melyben szerepel a neved. És mi van a New York-i modellkedéseddel? És azzal mi a helyzet?"

"Nem tagadom." Megvonta a vállát. "Hiú voltam, teljesen el voltam szállva magamtól, önimádó voltam - és egy fiú, aki nagyon jól szórakozott." Nevetett, s arca átváltozott, azzá, akit ismerek és szeretek, a szexi Damenné, a vicces Damenné. "De meg kell értened, azok a portrék mind bizalmas megbízások voltak, annál okosabb voltam, hogy megengedjem nekik, hogy nyilvánosan bemutassák. És a modellkedésről annyit, hogy az csak néhány kép volt egy piti kis hirdetéshez, egy kampány miatt. Másnap be is fejeztem."

"Akkor mért hagytad abba a festést? Úgy értem ez egy kicsit olyan volna, mint egy felvétel egy természetellenesen hosszú életről."

A fejem már zúgott ezektől a dolgoktól. Bólintott. "Az volt a probléma, hogy a munkám kezdett egyre ismertebbé válni. Túlfűtött voltam, és higyj nekem, még a túlfűtöttnél is túlfűtöttebb." Nevetett, s a fejét csóválta. "Úgy festettem, mint egy őrült, egy megszállott, mint akit semmi más nem érdekel. Túl nagy gyűjteményt halmoztam fel, mellyel túlságosan felhívtam magamra a figyelmet, még mielőtt rájöttem volna a kockázatra, aztán - "

Rá néztem, a szívem összetört, mikor láttam a fejében megjelenő képet. "Aztán volt egy tűz," Suttogtam, látva a heves, narancssárga lángokat, amint a sötét égbe nyúlnak.

"Mindent megsemmisített." Bólintott. "S a látszat szerint engem is beleértve."

Alig bírtam levegőt venni, mikor tekintetünk találkozott, fogalmam sem volt, mit mondjak. "S mielőtt el tudták volna oltani a lángokat, eltűntem. Végigutaztam Európát, egyik helyről a másikra vándoroltam, mint egy nomád, egy cigány, egy csavargó, s néhány alkalommal a nevemet is megváltoztattam, míg elég idő el nem telt, s az emberek felejteni nem kezdtek. Végül Párizsban telepedtem le, ahol, mint te is tudod, először találkoztam veled - és, nos a többit te is tudod. De Ever - " A szemembe nézett, azt kívánva bárcsak ne kellene kimondania, de tudta, hogy szükséges szavakba öntenie, bár én már tudtam, mi fog következni. "Arra akartam kilyukadni végül is, hogy - nemsokára - neked és nekem el kell költöznünk."

Abban a pillanatban, hogy kimondta, alig bírtam elhinni, hogy ez nem jutott eszembe idáig. Úgy értem, ez annyira nyilvánvaló, s mindvégig itt volt előttem. És mégis valahogy képes voltam figyelmen kívül hagyni, a másik utat nézni, azt tettetve, mintha minden másképp volna. Mely csak azt mutatja, mit tesz a tagadás.

"Mostantól valószínűleg már nem fogsz sokat öregedni." - folytatta, kezével az arcomat simogatta. "És bízz bennem, nem tart soká, hogy a barátaid észrevegyék."

"Kérlek." Mosolyogtam, kétségbeesetten keresni akartam még egy kis fénysugarat ebben a sötét, nehéz térben. "Szabad emlékeztetnem téged arra, hogy Orange megyében élünk? Egy olyan helyen, ahol szinte a plasztikai sebészet a normális! Itt senki sem öregszik. Komolyan. Senki. Fenébe is, itt maradhatunk akár az elkövetkezendő száz évben is!" Nevettem, de mikor Damenre pillantottam, láttam, ahogy tekintete az enyémbe fúródik, s nyilvánvaló, hogy a helyzet komolysága üti az én kis viccemet. A terem közepén lévő pad felé indultam, majd lehuppantam, s arcomat a tenyerembe temettem.

"Mit mondok Sabinenak?" Suttogtam, ahogy Damen mellém ült, s átkarolt, próbált enyhíteni a félelmemen. "Úgy értem, én nem rendezhetem meg a saját halálomat. A bűnügyi és helyszínelői vizsgálat kicsit fejlettebb, mint a te idődben volt."

"Majd foglalkozunk vele akkor, ha eljön az ideje." - mondta. "Sajnálom, nem kellett volna még elmondanom."

De mikor a szemébe néztem, tudtam, hogy ez nem számított volna. Egyáltalán nem lett volna más. Eszembe jutott az a nap, mikor előadta az egész halhatatlanság dolgot, s milyen gondosan elmagyarázta, hogy sosem fogok átkelni a hídon és sosem leszek többé együtt a családommal. De amúgy is belementem volna. Félrelöktem volna a gondolatot. Próbáltam volna valami kiskaput, valami utat találni, hogy megkerüljük ezt az egészet - bármit elhitettem volna magammal, amely azt jelentette volna, hogy vele lehetek az örökkévalóságig. És ez most sem változott. S bár fogalmam sincs mit fogok mondani Sabinenak, vagy hogy fogom megmagyarázni a hirtelen szökésünket a barátaimnak, végezetül csak annyit akarok, hogy vele legyek. Csak így érzem teljesnek az életem.

"Élvezni fogjuk az életet, Ever, ezt megígérem neked. Soha semmiben sem fogsz hiányt szenvedni és soha sem fogsz unatkozni többé. Nem, miután már rádöbbentél a csodálatos lehetőségekre, melyek előttünk állnak. S bár tőlünk eltekintve - a külső kapcsolataink rendkívül rövid életűek lesznek. Ezt nem tudjuk megkerülni, nincs kiskapu, ahogy te hiszed. Ez egész egyszerűen egy szükséglet."

Vettem egy mély lélegzetet és bólintottam, s eszembe jutott, mikor először találkoztunk, s említett valamit arról, hogy milyen rossz is búcsúzkodni. De ő csak mosolygott, reagálva a gondolataimra így szólt, "Tudom. Azt gondolnád, egy idő után könnyebb lesz, igaz? De ez valójában nem így van. Általában nekem könnyebb úgy, hogy csak eltűnök, s kitérek mindannyiuk elől."

"Talán neked így egyszerűbb, de azok részéről nem vagyok olyan biztos, akiket magad mögött hagytál."

Bólintott, felállt, s engem is magával húzott. "Most mit mondhatnék, egy önző és hiú férfi vagyok."

"Nem így értettem - " Megráztam a fejem. "Én csak - "

"Kérlek." Rám nézett. "Nem kell megvédened. Tudom ki vagyok - vagy legalább is, aki szoktam lenni."

Elmentünk a festmények mellett, melyekért idejött, hogy megcsodálhasson. Csak én nem álltam még készen a távozásra. Még nem. Valaki, aki elvesztette a legnagyobb szenvedélyét, s egyszerűen csak továbbállt, megérdemel még egy esélyt. Elengedtem a kezét és összeszorítottam a szemem, majd egy nagy vászon, ecsetek széles választéka, festékek egy átfogó palettája jelent meg előttem, meg minden egyéb, amire még szüksége lehet. "Mi ez?" A festőállványra, majd rám pillantott. "Hű, tényleg nagyon régen lehetett, ha még az eszközöket sem ismered fel." Mosolyogtam. Rám nézett, tekintete élénk, szilárd, de ugyanúgy az enyém is.

"Azt gondoltam, kedves lenne tőled, ha festenél valamit a barátaidnak." Megvontam a vállam, s figyeltem, ahogy felvesz egy ecsetet az asztalról, majd a kezében forgatja. "Nem te mondtad, hogy mindent megtehetünk, amit csak akarunk, igaz? És hogy a normális szabályok többé már nem érvényesek? Nem ez volt az utazás lényege?"

Csak bámult rám, kifejezése óvatos, de engedékeny. "És ha ez így van, akkor úgy gondolom, hogy festened kellene valamit itt. Hozz létre valami gyönyörűt, nagyszerűt, örökkévalót, vagy akármit, amit csak akarsz. Amint befejezted, elvisszük a barátaidnak. Természetesen aláírás nélkül."

"Már messze túl vagyok azon, hogy alá kelljen írnom a munkáimat." - mondta, s rám nézett, szemei felragyogtak.

"Jó." Bólintottam, az üres vászon felé intve. "Akkor arra számítok, hogy egy tisztán megihletett zseni munkáját látom majd, aki egyáltalán nem egoista." Kezemet a vállára tettem, majd oldalba böktem, s hozzátettem, "De talán hozzá kellene látnod. Velünk ellentétben ez az éjszaka véges."