Alyson Noel - Árnyékvilág - harminchét-negyven

Harminchét

Kirohanva a főbejáraton a strand felé indultam, a szívem kalapált, a gondolataim kavarogtak a fejemben, s elfeledkeztem róla, hogy normál sebeséggel igyekezzem, s csak akkor vettem észre, mikor már megérkeztem. A vízhez érkezve az emberek csak egy homokfelhőt és nyomokat láttak. Mindenki csak bámult, s a fejét rázta, azt mondogatva magukban, hogy csak rosszul látták, ez nem lehetséges. Senki sem tud ilyen gyorsan futni. Senki, aki olyan normálisnak tűnik, mint én.

Lerúgva a papucsomat a vízbe gázoltam, először megálltam, hogy feltűrjem a farmeremet, majd úgy döntöttem nem számít, mikor a hullámok a térdemig is felcsapnak. Csak érezni akartam valamit – valami tapinthatót, fizikait – egy probléma nyilvánvaló megoldását. S nem olyasfélét, mint amivel küzdök.

S bár nem idegen tőlem a magányosság, soha nem éreztem még ilyen magányosnak magam, mint most. Mindig volt valaki, akihez mehettem. Sabine – Riley – Damen – a barátaim – de most, hogy az egész családom itt hagyott, Sabine Munozzal van elfoglalva, a fiúmmal szünetet tartunk, és a barátaimmal nem tudok őszintén beszélni – mitévő legyek?

Mitévő legyek, ha megvan minden energiám és minden képességem ahhoz, hogy befolyásoljam az energiákat és megteremtsek bármit, kivéve azt az egyetlen dolgot, melyet igazán akarok?

Mitévő legyek, ha látom a szellemeket, csak azokat nem, akik számomra sokat jelentenének?

Mitévő legyek, ha örökké élhetek, de egy ilyen életre vagyok kényszerítve?

Egyre távolabb mentem, míg nem a víz már a combomig ért, soha nem éreztem még magam ennyire egyedül egy ilyen túlzsúfolt strandon, ennyire gyámoltalanul egy ilyen ragyogó, fényes napon. Nem moccantam, mikor mögém jött, megragadta a vállam, s elhúzott a hullámok elől. Élveztem ahogy a víz benedvesíti a bőrömet, és a szüntelen lökést, mely magával ragadott.

„Hé.” Szemei összeszűkültek a napfény miatt, ahogy közelről fürkészte az arcom, de addig nem lazult el, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy jól vagyok. „Mit szólnál, ha visszamennénk?” Hangja nyugodt, óvatos volt, mintha törékeny és finom volnék.

Nagyot nyeltem, tekintetem a horizonton összpontosult, mikor így szóltam, „Ha vicceltél – ha csak játszottál velem – „ Megrázta a fejem, képtelen voltam befejezni, de a fenyegetés egyértelmű volt.

„Soha.” Közelebb hajolt, erősen tartott, s mindig fel-fel húzott, mikor egy kisebb hullám közeledett. „Olvasol bennem, Ever. Az első naptól fogva. Tudod mit teszek – mit látok.”

Vettem egy mély lélegzetet, s már épp beszélni akartam, mikor hozzátette, „És csak hogy tudd, már többször volt itt azóta. Nem mindig, de legtöbbször. Bár ez volt az első alkalom, hogy megszólalt.”
„És mért?” Felé fordultam, tekintetünk találkozott. Semmi reális okom nem volt rá, hogy higgyek neki, de meg kellett bizonyosodnom róla.

„Azt hiszem, egy kis bizalmat akart kiépíteni.” Megvonta a vállát. „Nem úgy, mint te.”

Rá néztem, bámultam azokba a tengerzöld szemeibe, melyben a lemeztelenített igazságot véltem felfedezni. Nem hazudik, egyáltalán nem szórakozik, határozottan nem viccel. Tényleg látta Rileyt és csak segíteni akar.

„Azt hiszem ezért találtunk egymásra.” Bólintott, hangja lágyabbá vált, szinte már suttogott. „Azon tűnődöm, vajon ezt Riley rendezte így?”

Riley vagy – valaki más – valaki nálunk nagyobb? Az óceánt bámultam, s azon tűnődtem, vajon ő is felismert-e engem csakúgy, mint én őt. Vajon neki is összeszorul a gyomra, bizsereg a bőre, s érzi azt az ismerős vonzóerőt – vajon ugyanazt érzi, mint én? És ha igen, akkor mit jelenthet ez? Tényleg van egy bizonyos befejezetlen ügyünk – melyet a karma rendelt el?

Ez tényleg nem csak egy véletlen egybeesés?

„Taníthatlak,” – mondta, tekintete egyfajta ígéret volt, melyet teljesíteni akart. „Nem garantálok semmit – de megpróbálhatom.”

Kiszabadítottam magam a szorításából, s átgázoltam, nem érdekelt, hogy alsó felem csurom víz, míg felül még száraz vagyok.

„Mindenkinek meg van a képessége. Mintha mindenki médium volna – vagy legalább is mindenkinek vannak megérzései. Csak az számít, hogy mennyire nyitott valaki, mennyire befogadó és mennyire hajlandó tanulni. De a te tehetségeddel – semmi akadálya, hogy megtanuld látni őt.”

Rá pillantottam, de csak röviden, valami elvonta a figyelmemet – valami, ami –

„A trükk annyi, hogy emelned kell a rezgésedet – egy olyan szintre kell felvinned, ahol – „

Nem is láttuk a hullámot, s egyszer ott volt az orrunk előtt, még arra sem hagyott időt, hogy elfussunk vagy legalább alámerüljünk.

Csak Jude hihetetlenül gyors reflexei és erős karjai mentettek meg. „Jól vagy?” Kérdezte, tekintete rajtam összpontosult.

De én valami másra figyeltem, arra a meleg, csodálatos vonzóerőre, az ismerős szerelmes bizsergésre, mely csak egy emberhez tartozik – mely csak hozzá tartozik – Figyeltem, ahogy Damen a vízben gázol, hóna alatt egy deszkával, teste annyira izmos, annyira napbarnított, hogy Rembrandt megirigyelné. Úgy szelte a vizet, mint egy forró kés a vajat, tisztán, könnyedén, mintha kettéválasztaná a tengert.

Ajkaim elváltak, kétségbeesetten beszélni akartam, a nevét kiabálni és visszahozni hozzám. De mikor már épp meg akarta szólalni, tekintetünk találkozott, s láttam, amit ő látott: magamat – vizes és kócos hajjal – csurom vizes és rám tapadt ruhában – ahogy egy forró nyári napon szórakozom az óceánban, s Jude napbarnított, erős karjaival még szorosan tartott.

Kiszabadítottam magam Jude szorításából, de már túl késő volt. Damen már meglátott. Már elment. Ott hagyott üresen, levegőért kapkodva, ahogy néztem utána, miközben visszavonult. Semmi tulipán, semmi telepatikus üzenet, csak egy szomorú, üres űrt hagyott maga után.

Harmincnyolc

Jude követett, ahogy kigázoltam a vízből, s mikor már félig elértem a strandot utánam kiáltott, próbált feltartóztatni, de végül elértem az utcát és az üzlet felé vettem az irányt, ahol Haven dolgozik.

Beszélnem kell valakivel, kiönteni a lelkem egy barátnak. Elmondani mindent, s ledobni a terheket a vállamról, nem számít mibe kerül.

Nem érdekelt az ázott farmerem, ahogy hozzám verődött a hideg szöveg, a hozzám tapadt, nyirkos pólóm – eszembe sem jutott, hogy teremtsek magamnak valami szárazat, egészen addig, míg elértem az ajtóig, s ott találta Romant.

„Bocsi, cipő és pulcsi nékül nincs szolgáltatás.” Mosolygott. „Bár azt kell mondjam élvezem a látványt.”

Követtem a tekintetét egészen le a mellkasomig, melyet azonnal eltakartam a karjaimmal, mikor észrevettem, hogy szinte átlátszóvá vált.

„Beszélnem kell Havennel.” Félretoltam az útból.
„Ever, kérlek. Ez egy előkelő üzlet. Talán gyere vissza akkor, ha egy kicsit jobban – összeszedted magad.”

Átnéztem rajta, s észrevettem egy egy hatalmas teret, mely annyira dúsgazdagnak tűnt, mintha Dzsin palackjának a belseje volna. Kristálycsillárok lógtak a mennyezetről, kovácsolt vas gyertyatartók és keretezett olajfestmények díszítették a falakat, míg a padlót színes, szőtt szőnyegek borították, s az antik berendezések között itt-ott egykét fogason régi, klasszikus ruhák lógtak, s néhol üveges dobozkákban mindenféle csecsebecsék és ékszerek díszelegtek.

„Csak mondd meg, hogy itt van-e vagy sem.” Mondtam, a türelmem már fogytán volt, mikor rám nézett és önelégülten mosolygott.

„Talán igen – talán nem. Ki tudja?” A zsebébe nyúlva előhúzott egy doboz cigarettát, s megkínált. De én csak a szememet forgattam, s grimaszoltam, figyeltem, ahogy az öngyújtójáért nyúl, s nagy levegőt vesz, mikor így szól, „Az isten szerelmére, Ever, élj egy kicsit! A halhatatlanság megártott neked!”

Összevontam a szemöldököm, s ellegyezve a füstöt az arcomból azt mondtam, „Kié ez a hely?”

Rájöttem, hogy eddig még fel sem tűnt, de most azon kezdtem tűnődni, vajon mi köze a dologhoz. Egy pillanatig csak bámult, tekintete összeszűkült, kissé macskaszerűvé vált, ahogy tetőtől talpig végigmért. „Azt hinnéd viccelek, pedig nem. Egy önérzetes halhatlant sem láttam még így.” Egy ujjával felém mutatott. Rám bámult, s ragadozó módjára vigyorgott.
„Kié ez a hely?” Ismételtem, közben egy ötlet kezdett megformálódni bennem. Ez nem csak egy régiség kereskedés. Ezek Roman saját, személyes dolgai. Azok a dolgok, melyeket magával hozott az elmúlt hatszáz évből, s szorgalmasan szétosztogat.

Csak bámult rám, s egy füstkarikát kifújva végül így szólt, „Egy barátomé. Ne törődj vele.”
Tekintetem összeszűkült, tudtam. Övé ez az üzlet. Ő Haven főnöke. De nem akartam bevallani, így csak annyit mondtam, „Szóval szereztél egy barátot. Milyen szomorú a részéről.”

„Ó, elég sokat szereztem.” Vigyorgott, s még egy utolsó slukk után elgyúrta a cigarettát, s lábával kisöpörte. „Népszerű vagyok, Ever. Megadom az embereknek, amit akarnak.”

„És mi lenne az?” Kérdeztem, miközben egy részem azon tűnődött, mért vagyok még mindig itt, csöpög rólam a víz, már remegtem nedves farmeremben és átlátszó pólómban, s amúgy is felesleges volna belebonyolódni ebbe az egészbe, míg a másik részem képtelen volt megmoccanni.

Ő csak mosolygott, mélykék szemei az enyémbe fúródtak, miközben így szólt, „Nos, azt akar, amit most akar, nem de?” Torokhangon nevetett, mely szinte már morgásba fordult, s melytől libabőrős lettem. „Ezt nem túl nehéz megfejteni. Talán megpróbálod kitalálni?”

Átnéztem a vállai fölött, mintha láttam volna valamit megmozdulni. Azt reméltem, hogy Haven az, de ugyanarra a lányra lettem figyelmes, mint akit aznap este láttam a házánál – azon az estén, mikor elég hülye voltam, hogy bemenjek hozzá. A lány tekintete találkozott az enyémmel, ahogy megkerülte a pultot, s felénk közeledett – fekete haja, éjfekete szemei és síma, sötét bőre – olyan gyönyörű, olyan egzotikus volt, hogy elállt a lélegzetem.

„Jó volt veled csevegni Ever, de attól tartok most menned kell. Nem sértésképpen, kedves, de egy kicsit – ápolatlannak tűnsz. Nem tesz jót a boltnak ha itt lézengsz. Elijeszted a vevőket, érted? Bár ha csak apróra van szükséged a buszra, akkor – „

A zsebében turkált, s kihúzott egy maréknyi negyeddollárost, felém nyújtotta.

„Nem tudom mennyibe kerül – nem utaztam rajtuk, mióta – „

„Hatszáz éve.” – mondtam, összeszűkítve a tekintetem. Figyeltem, ahogy a lány megáll, s megrángatja Roman ujját jelezve, hogy menjen vissza hozzá. Egy gesztus, melyet valaki más talán figyelmen kívül hagyott volna, de én nem. Figyeltem, ahogy visszamegy a hátsó szobába, melyet már nem láttam.

Megfordultam, tudtam, hogy már semmi dolgom itt. Roman utánamkiáltott, ahogy kiértem az utvára, „Hatszáz évvel ezelőtt még nem voltak buszok! Te is tudnád, ha nem lógnál állandóan törióráról!”

De én csak mentem tovább, szinte már elértem az utca végére, mikor mentálisan kapcsolatba lépett velem: Hé, Ever – mit akarnak az emberek? Ha esetleg ezt latolgatnád, talán rátalálnál a nyomra, mely elvezet az ellenszerhez.

Megbotlottam, de megkapaszkodtam a falban, próbáltam egyensúlyozni, miközben Roman hangja csengett a fejemben, ahogy ezt énekelte: Te és én nem vagyunk annyira különbözőek. Sőt, elég hasonlóak vagyunk. És már nem tart soká kedves, hogy lehetőséged adódjon bebizonyítani. Nem tart soká, hogy végül megfizesd az árát.

Szívből nevetett, ahogy utamra engedett.

Harminckilenc

Másnap ugyanúgy indultam dolgozni, mintha semmi sem történt volna, s elhatároztam, hogy felülkerekedtem azon a kellemetlen ölelkezésen a parton, nem is említve a közös múltat, melyről Judenak nem csak hogy fogalma sincs, hanem amely egy bizonyos okból soha nem is fog valóra válni. És az a bizonyos ok Damen.

S bár száguldottam, Milesnak és Havennek még mindig sikerült megelőzniük, s mikor odaértem, ott álltak a pultnak dőlve, s Judedal flörtöltek.

„Mit csináltok?” Kérdeztem, próbáltam nem idegesnek lenni, míg tekintetem hármuk között vándorolt – a diadalmas Haven, a ragyogó Miles és a nem kicsit jól szórakozó Jude között.

„Épp elmondjuk a titkaidat, eltúlozzuk a hibáidat, ó és meghívjuk Judet a búcsúpartimra – tudod, arra az esetre, ha elfelejtenéd.” Nevetett Miles.

Judera pillantottam, az arcom lángolt, fogalmam sem volt mit mondjak. Még mindig csak bámultam őt, mikor Haven hozzátette, „És ha szerencsénk van, épp szabad lesz aznap!”

Megkerültem a pultot, mintha minden tökéletes rendben volna, mintha nem érdekelne, hogy a srác, akivel feltehetőleg az elmúlt néhány évszázadot töltöttem – ugyanaz a srác, aki elvileg a lelki társam és akivel befejezetlen a múltunk – néhány nap múlva a nappalinkban fog bulizni.

Haven felkapott egy szórólapot, mely Jude Médiumi Fejlesztő óráit hirdeti és az arcomba tartotta.

„És ezt mért nem említetted még?” Összeráncolta a szemöldökét. „Épp ilyesmit kerestem. Tudod mennyire érdekel ez a téma.” Megfordult, s Judera mosolygott.

„Bocsi, tényleg nem szóltam.” Megvontam a vállam, s a táskámat a pult mellé dobtam, s megragadtam a Jude melletti széket. Nem voltam hajlandó belebonyolódni valamibe, ami távolról sem igaz, s azon tűnődtem, vajon mennyi időbe telik, míg meggyőzöm őket, hogy elmenjenek.

„Nos, semmi baj.” Fenyegetően nézett rám, de én ügyet sem vetettem rá. „Szerencsére Jude azt mondta még be tud préselni.” – tette hozzá egy önelégült mosollyal.

Judera pillantottam, csak egy gyors, szilárd, múló pillantást vetettem rá, majd figyeltem, ahogy összehúzza a vállait, mintha vállat vonna, majd a hátsó terem felé indult.

Néhány másodperc múlva visszatért a szörfdeszkájával, melyet a kezében tartott, s integetett hármunknak, miközben kiment az ajtón.

„Nem tudom elhinni, hogy titokban tartottad őt!” Mondta Miles, abban a másodpercben, hogy Jude kitette a lábát. „Ez borzasztó önző dolog volt! Kölönösen mikor neked már van egy sajátod!”
„Nem hiszem el, hogy ezt eltitkoltad.” – mondta Haven, még mindig a szórólapod szorongatva. „Szerencséd van, hogy még volt hely!”

„Szerencsém van?” Megráztam a fejem. Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy Haven fejlessze a médiumi képességeit, mikor már így is túl sok megérzése van – vagy legalább is Damennel és velem kapcsolatban.

„Azonkívül a kurzus már elkezdődött, ezért mondta, hogy megpróbál bepréselni.” Tudtam, bármit is jelent ez, biztos,hogy a próbálkozás sikertelen lesz.
„És mi a helyzet a munkáddal? Nem ütközik össze?” Megrázta a fejét, szemei összeszűkültek, az ellenkezésem csak egyre határozottabbá tette.

„Nem, be tudom ütemezni – nem jelentenek problémát.”

„Jelentenek?” Röviden rá pillantottam, mielőtt a határidőnaplómért nyúltam, s lapozgatni kezdtem, próbáltam könnyelműnek tűnni, pedig az az igazság, nagyon is érdekelt a válasz.

„A hatalmak.” Nevetett, s rám nézett. „A főnökeim, vagy akármi.”

„Roman is az egyik főnököd?” Egy pillanatig rá néztem, majd a könyv felé fordultam.

„Őmm, hahó! Középiskolás, rémlik?” A fejét rázta, s Milesra pillantott, mindkettőjüknek megváltozott az arckifejezése, melyről jobb szerettem volna nem olvasni.

„Tegnap beugrottam.” Óvatosan fürkésztem, s az auráját, az energiáit figyeltem, de gyorsan abbahagytam, nehogy elkapjon a kísértés, és beleolvassak a gondolataiba. „Roman azt mondta nem vagy ott.”

„Tudom, mondta. Azt hiszem elkerültük egymást.” Megvonta a vállát. „De ha azt hiszed, most témát váltottunk, akkor tévedsz. Szóval mondd, mi a helyzet ezzel a képzéssel?” Lilára festett körmeivel átszúrta a szórólapot, s összeszűkült tekintettel nézett rám, „Mért nem akartad, hogy megtudjam? Azért, mert kedveled Judet?”

„Nem!” Tekintetem köztük vándorolt, s tudtam, hogy olyan gyorsan, olyan erőszakosan válaszoltam, hogy csak még jobban felkeltettem a gyanúját. „Még mindig Damennel vagyok!” Tettem hozzá, bár ez nem teljesen igaz. De hogy tudnám ezt bevallani nekik, ha még magamnak sem tudom? „Csak azért, mert nem jár be a suliba, még nem azt jelenti, hogy – „

Szünetet tartottam, a fejemet csóváltam, s tudtam, hogy jobban teszem, ha inkább nem folytatom. „De csak hogy tudd, Honor is beiratkozott, s nagy nehezen kitaláltam, hogy nem nagyon szeretnél egy tanfolyamra járni vele.” Tekintetem rajta összpontosult, azt reméltem, ez talán bejön.

„Komolyan?” Ő és Miles csak bámultak, nagy barnai szemeik rám meredtek.

„És mi van Staciaval? És Craiggel?” Kérdezte Haven, s már úgy tűnt, kész lemondani az egészről, ha a Fő Csapat is benne van.

S bár már majdnem rávettem magam, hogy hazudjak, megráztam a fejem és így szóltam, „Nem, csak ő. Furcsa, mi?”

Haven aurája pislákolt, miközben érveit és ellenérveit latolgatta mentális képességei fejlesztésének, figyelembe véve, hogy egy ilyen zsarnok, mint Honor is ott lesz. Körbepillantott a boltban, majd így szólt, „Szóval mit is csinálsz itt pontosan? Jósolsz meg ilyesmi?”

„Én? Nem!” Összeszorítottam az ajkaim, s a nyugtákkal teli dobozért nyúltam, átlapozgatva őket, csak azért, hogy elkerüljem szúrós tekintetét.

„Akkor ki ez az Avalon?”

Megdermedtem, tekintetem köztük vándorolt, képtelen voltam megszólalni.

„Őmm hahó! Föld hívja Evert! A felirat, épp mögötted, amin ez áll: TUDD MEG A JÖVŐD AVALONTÓL MÉG MA!” A fejét ingatta. Csak félig viccelt, mikor így szólt, „Jézusom, te tényleg vak vagy.”

„Vegyél fel a listára!” Mondta Miles. „Én szeretnék jósoltatni Avalonnal. Talán meg tudná mondani hol vannak az ilyen helyes pasik Firenzében.” Nevetett.

„Engem is írj fel.” Bólintott Haven. „Mindig is akartam jósoltatni, és most itt a lehetőség. Itt van most?” Körbenézett.

Nagyot nyeltem. Tudnom kellett volna, hogy ez lesz. Damen figyelmeztetett erre.
„Őőmm, hahó?” Integetett Haven, s egymásra néztek Milesszal. „Szeretnénk jósoltatni, légyszi. Úgy értem, itt dolgozol, nem?”

A pult alá nyúltam, s megragadtam a könyvet, majd olyan gyorsan lapozgatni kezdtem, hogy a nevek és a dátumok összefolytak. Összecsuktam, majd visszaraktam a helyére, miközben azt mondtam, „Be van táblázva.”

„O-ké.” Haven összeszűkítette a tekintetét. „És holnap?” Megráztam a fejem.

„Utána?”

„Még akkor is foglalt.”

„Következő héten?”

„Bocsi.”

„Jövőre.”

Megvontam a vállam.

„Mennyi?” Bandzsított.

Szünetet tartottam, csak néztem, ahogy bámulnak rám, teljesen meg voltak győződve afelől, hogy valamit eltitkolok előlük. Tudtam, hogy valamit tennem kell, ha el akarom oszlatni ezen gondolatukat, így azt mondtam, „Csak szerintem nem kéne erre pazarolnod a pénzed. Nem nagy szám. Már panaszkodtak is rá.”

Miles a fejét csóválta, s rám nézett, mikor így szólt, „így kell elszalasztani egy kuncsaftot, Ever.”

De Haven nem moccant, tekintete az enyémbe fúródott, majd gyengéden bólogatott, miközben hozzátette, „Nos, biztos vagyok benne, hogy nem ez az egyetlen hely, ahol jósoltatni lehet. És bizonyos oknál fogva, valami különös, ismeretlen oknál fogva most már határozottabb vagyok, mint valaha.” Táskáját a vállára dobta, majd megragadta Miles kezét, s magával húzta, miközben így szólt, „Nem tudom mi a franc van veled, de tényleg nagyon furcsán viselkedsz. Furcsábban, mint általában.”

Hátrapillantott a válla felett, s egy szúrós pillantást vetett felém, melyet inkább nem szeretnék értelmezni.

„Komolyan Ever, ha belezúgtál Judeba, csak mondd meg. Bár először talán Damennek kéne bevallanod – megérdemli az őszinteséget, nem gondolod?”

„Nem vagyok belezúgva Judeba.” Megvontam a vállam, próbáltam higgadtnak tűnni, bár inkább szánalmas voltam. Azonkívül, bár nem mintha számítana, teljesen meg vannak róla győződve. Mindenki meg van róla győződve. Mindenki, kivéve engem. „És bízz bennem, semmi más nem folyik itt, kivéve azt, hogy Miles buliját szervezem, és – a többi szokásos – „ Hangom elcsuklott, tudtam, hogy egyikük sem veszi be.

„És hol van Damen? Hogyhogy mostanában nem látom errefelé?” Kérdezte Haven, miközben Miles ott állt mellette és bólogatott. Hagyott egy pár másodpercet a válaszra, majd hozzátette, „Tudod, a barátság kétoldalú. Adsz is és kapsz is. A bizalmon alapul. De valami oknál fogva te azt hiszed, hogy állandóan helyesen kell viselkedned. Mintha soha semmi probléma nem adódna a te tökéletes, csinos kis életedben. Mintha soha semmi sem bántana vagy zaklatna fel. És én itt vagyok és azt mondom, ha hiszed ha nem, Miles és én akkor is szeretni fogunk, ha épp nincsenek jó napjaid. A fenébe is, ha nincs jó napod, akkor is odaülünk hozzád a menzán és smsezünk veled óránk. Mert bízhatsz bennünk. Ever, nem vesszük be ezt az egészet.”

Vettem egy mély lélegzetet és bólintottam. Ez minden, amit tehetettem. A torkom annyira összeszorult, hogy egy szót sem tudtam kipréselni rajta.

Tudtam, hogy mindketten csak várnak, ott állnak az ajtónál, s csak azt akarják, hogy kimondjam, hogy vegyem a bátorságot és feltárulkozzak előttük, s megbízzak bennük eléggé, hogy ledobjam a terheimet. De nem voltam rá képes. Ki tudja, hogy reagálnának, s már így is eleget tudnak.

Szóval csak mosolyogtam, integettem, s megígértem nekik, hogy később majd találkozunk. Próbáltam nem összerezzenni, mikor a szemüket forgatták és elindultak.

Negyven

A hátsó teremben voltam, s a könyv fölött görnyedtem, mikor Jude belépett, s meglepődött, hogy még mindig ott talált.

„Láttam, hogy itt parkol az autód és csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól vagy.” Megállt az ajtóban, szemei összeszűkültek, s végigmért mielőtt leült az íróasztalommal szemközti székre, s csak tovább fürkészett.

Felpillantottam a könyvről, szemeim kialvatlanok voltak, ahogy az órára pillantottam, meglepődten vettem észre, milyen későre jár, s meglepődtem, hogy már ilyen régóta vagyok itt.

„Azt hiszem egy kicsit belefeledkeztem.” Vállat vontam. „Túl sok idő ezt átnézni.” Bezártam a könyvet és félretettem, miközben így szóltam, „És javarészt haszontalan.”

„Nem kell egy éjszaka alatt áttanulmányoznod, te is tudod. Hazaviheted, ha akarod.”
Az otthonra gondoltam, s Sabine üzenetére, melyet korábban hagyott nekem, értesítve a terveiről, miszerint Munozzal vacsorázik, s így az otthon volt az utolsó hely, ahol most lenni szerettem volna.

„Kösz nem.” Megráztam a fejem.”Kész vagyok.” Rájöttem, hogy tényleg így gondolom. Egy olyan könyvről, melyről valaha ígéretként szolgált, de minden, amit eddig elolvastam, minden bűbáj, szerelmi varázslat és kétes gyógymód szemölcsökre, sikertelen eredményekkel – egy szót sem ír olyasmiről, amely olyan hatást váltott volna ki, mint egy fertőzött elixír – vagy hogy hogy tudnám kiszedni valakiből az egyetlen dolgot, amire szükségem van.

Semmi sincs benne, mely a remény legkisebb darabkáját is felmutathatná a számomra.

„Segíthetek?” Kérdezte, olvasva csalódott tekintetemből.

A fejemet csóváltam, tudtam, hogy nem tud. De aztán meggondoltam magam. Talán mégis? „Itt van?” Csak bámultam rá, visszatartva a lélegzetem. „Riley – itt van?”

A jobb oldalamra nézett, s a fejét ingatta. „Sajnálom.” Megvonta a vállát. „Nem láttam őt, mióta – „

Bár hangja elhalkult, mindketten tudtuk a mondat végét. Tegnap óta nem látta őt, mióta Damen ölelkezésen kapott minket a parton – egy pillanat, melyet inkább elfelejtenék.

„Szóval pontosan hogy tanítod meg valakinek, hogy – tudod – lássa a szellemeket?”

Egy pillanatig csak bámult rám, az állát dörzsölgette, s engem fürkészett. „Nem tudok mindenkit megtanítani látni.” Hátradőlt a székében, miközben csupasz lábát a térdén pihentette. „Mindenki más – különböző tehetséggel és képességekkel. Néhányan alapvetően látnokok – képesek látni vagy képesek a telepátiára – vagy hallani vagy érezni őket – „

„Érezni.” Bólintottam, már tudtam, hová is vezet ez az egész, s izgatott voltam, hogy halljam a jó részét -  a lényeget – azt a részét, mely segíthet nekem. „S te mi vagy?”

„Mindhárom. Ó és a szimatom is jó.” Mosolygott, egy olyan gyors mosolyt villantott fel, mely gyakorlatilag beragyogta a szobát, s a gyomrom ismét görcsbe rándult. „Valószínűleg te is. Úgy értem mindegyik. A trükk annyi, hogy elég magasra kell emelned a rezgést, és biztos vagyok benne, hogy – „ Rám nézett, tudta, hogy a rezgésnél már elvesztettem a fonalat, s hozzátette, „Minden energia, ugye tudod?” A szavak magával ragadtak, visszavittek arra a néhány héttel ezelőtti éjszakába a parton, mikor Damen ugyanezt mondta, az energiáról, a rezgésekről, meg minden. Eszembe jutott, hogy éreztem magam akkr, annyira féltem bevallani azt, amit tettem. Elég naív voltam, hogy azt higgyem ez a legnagyobb problémám, és annál már semmi sem lehet rosszabb.

Judera pillantottam, ajkai még mindig mozogtak, ahogy csak folytatta és folytatta, elmagyarázta az energiákat, a vibrációt és a lélek képességét, a továbbélésre. De csak hármunkra tudtam gondolni, Damenre, magamra, és rá – s azon tűnődtem, vajon mi a sorsunk.

„Mit gondolsz az előző életekről?” Kérdeztem, félbeszakítva őt. „Tudod, reinkarnáció. Hiszel benne? Szerinted az embereknek tényleg van karmájuk, melyet újra és újra utolér, amíg be nem teljesedik?"  Visszatartottam a lélegzetem, s azon tűnődtem vajon mit fog válaszolni, hogy emlékezik-e ránk, kik voltunk egyszer.

"Mért ne?" Vállat vont. "Nem Eleanor Roosevelt volt az, aki azt mondta, hogy számára egyáltalán nem volna szokatlan, ha még egyszer élne, nem csak most? Szerinted meg fogom hazudtolni öreg Eleanort?" Nevetett. Hátradőltem őt fürkészve, s azt kívántam bárcsak tudna bonyolult múltunkról. Ha más okért nem is, csak azért, hogy nyíltan beszélhessünk, hogy mindent tisztázzunk, s válaszolhassak Damennek és megbizonyosodhassak róla, hogy vége van ennek az egésznek. Vettem egy mély lélegzetet és így szóltam, "Hallottál valaha valami Bastiaan de Koolról?" Csak bámult rám.

"Ő - holland volt - egy művész - festő - vagy valami ilyesmi - " Megráztam a fejem, s a távolba meredtem, hülyének éreztem magam, hogy felhoztam a dolgot. Úgy értem mit akartam elérni ezzel? Nos, csak hogy tudd, te voltál Bastiaan, néhány évszázaddal ezelőtt - és a személy, akit lefestettél, én voltam!

Láttam, ahogy ott ül előttem, ajkait összeszorította, vállait leengedte, nyilvánvalóan fogalma sem volt, miről beszélek.

Már majdnem azon voltam, hogy elviszem Nyárvidékre és megmutatom neki a galériát, de bármit is teszek, a múltbéli dolog semmiképp sem folytatódhat köztünk. Csak türelmesen kell várnom. Csak meg kell várnom míg lejár a három hónap.

Megráztam a fejem, elhatároztam, hogy inkább ejtem a témát és visszatérek a dolgomhoz. Rá néztem, s megköszörültem a torkomat, majd így szóltam, "Szóval hogy tudnám felemelni a vibrációt?"

De miután elmagyarázta, még akkor sem voltam közelebb a halottakkal való beszélgetéshez, mint mielőtt elkezdte. Legalább is nem ahhoz a halotthoz, akivel ténylegesen szeretnék. Bár sok láthatatlan jel bizonyítja jelenlétüket, még akkor is teljesen el vagyok zárva tőlük.

"Gyakorlás kérdése." Bezárta a bejárati ajtót, s az autómhoz kísért. "Heteket töltöttem egy spirituális körben, míg teljesen vissza nem tért az erőm."

"Azt hittem veled született?" Bámultam rá.

"Ez igaz." Bólintott. "De mivel olyan sokáig csak elzárkóztam előle, nagyon sokat kellett dolgoznom, hogy újra kifejlesszem."

Sóhajtottam, képtelen voltam elképzelni magam, ahogy csatlakozom egy szeánszcsoporthoz, s azt kívántam bárcsak volna egy könnyebb megoldás.

"Az álmaidban meglátogat, te is tudod." A szememet forgattam, s eszembe jutott az az őrölt álom, s tudtam, hogy az semmiképp sem lehetett ő.

De ő csak bámult rám, s bólintott, miközben így szólt, "Persze, hogy meglátogat. Mindig veled van. Ez a legkönnyebb módja, hogy túljusson ezen az egészen."

Rá néztem, a kocsimnak dőltem, kulcsai a kezemben, de a szemeim az arcát fürkészték. Tudtam, hogy mennem kéne, jóéjszakát kívánni és a saját dolgomra menni, de valami különös oknál fogva nem bírtam megmozdulni.

"Éjjel a tudatalatti veszi át a hatalmat, megszabadítva minket a megszokott korlátainktól, melyeket magunknak teremtünk meg, s mindentől, melyek gátolnak minket, s bár sokan azt mondják erre, hogy ilyesmi nem történhet meg, hogy varázslatok nem léteznek, mikor az az igazság, hogy az univerzum varázslatos és misztikus és sokkal nagyszerűbb, mint aminek tűnik, s csak a legvékonyabb energiafátyol választ el minket tőle. Tudom, hogy megtévesztő, hogy csak szimbólumok által láthatóak - s hogy őszinte legyek, nem tudom közülük mennyit teszünk ki mi - ahogy elsimítják az információkat - és hagyják, hogy korlátok közé szorítsuk magunkat."

Vettem egy mély lélegzetet, egész testem remegett, bár nem igazán fáztam. Inkább megkísértett. Megkísértett a szavai, a jelenléte miatt, így érzem magam ha a közelemben van. De nem hideg érzés. Voltaképp egyáltalán nem.
Azon tűnődtem, vajon Riley mit is akart azzal az üvegbörtönnel, mely belsejében én láttam Damen, de ő nem látott engem. Próbáltam úgy nézni rá, mintha egy feladat volna, mint egy szimbólum a könyvben. Azon tűnődtem, hogy ez vajon azt jelenti, hogy Damen hibázott és nem veszi észre azt, ami az orra előtt van? És ha igen, akkor mit jelent ez?

"Csak azért, mert nem látsz valamit, az nem azt jelenti, hogy nem is létezik." - mondta, hangja volt az egyetlen hang, mely megtörte az éjszaka csendjét.

Bólintottam, s úgy éreztem, mintha ezzel nekem is tisztában kellene lennem, miközben Jude ott állt előttem, s csak folytatta és folytatta a dimenziókról, következő életekről, s arról, hogy az idő csak egy kitalált fogalom, s valójában nem is létezik, s nem tudtam nem azon tűnődni, mi lenne, ha mégis csak tennénk egy kis kiruccanást.

Csak megragadnám a karját, becsuknám a szemem, s elvittem Nyárvidékre, hogy megmutassam neki, mennyire igaza van -

A szemembe nézett. Tekintetem végigsiklott sötét, sima bőrén, aranyfürtjein, s a szemöldökei melletti sebhelyen és végül azokban a tengerzöld szemekben állapodott meg, melyek annyira mélyek, annyira bizalmasak voltak, hogy gyorsan félrenéztem.

"Ever - " Sóhajtott, hangja mély, halk volt. "Ever - én - "

De én csak megráztam a fejem, s elfordultam, beszálltam a kocsimba, s kitolattam a parkolóból.

A visszapillantó tükörre pillantottam, s láttam, hogy még mindig ott áll, még mindig utánam néz, vágyódást láttam tekintetében.

Megráztam a fejem, s újra az útra összpontosítottam, s azt mondogattam magamban, hogy az már a múlté, azoknak a dolgoknak, melyeket valaha éreztem, semmi közük a jövőmhöz.