Alyson Noel- Árnyékvilág négy-hat

Négy

Ahogy a történelem szakterem felé tartottam, azon tűnődtem, melyik lesz rosszabb – látni Romant, vagy Mr. Munozt? Mert amíg nem láttam őket, vagy nem beszéltem velük múlt péntek óta, mikor az egész világom összetört – kétségkívül mindkettőjükben elég különös véleményt hagytam hátra. Utolsó beszélgetésem Mr. Munozzal abból állt, hogy feltártam néhány médiumi képességem – amely az olyan dolgok közé tartozik, amelyeket sosem teszek meg – és ráadásul arra bátorítottam, hogy randizzon a nagynénémmel, Sainenal – melyet komolyan bánni kezdtem. S amilyen szörnyű volt is ez, mégis csak vetekszik Romannal töltött utolsó perceimmel, mikor is öklömmel célba vettem köldök csakráját, s nem csak arra készültem, hogy megölöm, hanem hogy teljesen eltörlöm az utamból. És meg is akartam tenni – figyelembe véve a tényt, hogy teljesen sokkos állapotban voltam. S bár visszatekintve valószínűleg a legjobban alakult, még mindig dühös vagyok rá, s ki mondaná meg, hogy nem próbálom meg újra?

De igazság szerint tudom, hogy nem fogom. És nem csak azért, mert Damen az egész angolórát azzal töltötte, hogy telepatikusan előadást tartott nekem arról, hogy a bosszú sohasem válasz, hogy a karma az egyetlen válasz, és az egyetlen törvényhozó, és még mindenféle unalmas dolog, mint bla bla bla – de javarészt nincs igaza.

A tény ellenére, hogy Roman a leggusztustalanabb módon vert át, abszolút okom van rá, hogy ne bízzak benne többé – de még mindig nincs jogom megölni. Az oldja meg a problémáimat. Nem változtat semmin. Bár ő rettenetes, gonosz, és minden rossz, ami még lehet, még sincs jogom –

„Na, itt az én kis majmom!”

Odaszáguldott mellém, kócos, szőke haja, óceán kék szemei, ragyogó fehér fogai tükrözik erejét, napbarnított karjával elzárta az utat, hogy bejussak az osztályterembe. És ez minden. Szándékos brit akcentusának csikorgó hangja és gúnyos tekintetének borzongatása arra késztet, hogy újra megakarjam ölni.

De nem tettem.

Megígértem Damennek, hogy vigyázok magamra, s hogy távol tartom az osztályteremtől ezeket a dolgokat.

„Mondd, Ever, hogy telt a hétvége? Élveztétek Damennel a szép együttlétet? Képes volt – túlélni téged – véletlen?”

Összeszorítottam az öklöm, s elképzeltem, hogy nézne ki egy halom márkás ruha és egy kupac por képében, annak ellenére, hogy esküt tettem, hogy nem leszek durva.

„Mert ha nem, ha nem veszitek figyelembe a tanácsomat és ha előhívjátok az öreg dinoszauruszt egy menetre, természetesen a legmélyebb részvétemre számíthatsz.”

Bólintott, szemei az enyémet fürkészték, hangját mélyítve hozzátette: „Ne aggódj, nem sokáig lennél egyedül. Mikor lejár a gyász ideje, boldogan melléd állok és betöltöm az űrt, amit a halála hagyott.”

Próbáltam nyugodt maradni, lassan és stabilan lélegezni, miközben hozzáértem erős, napbarnított, izmos karjához, mely az ajtónál elállta az utamat, de tudtam, hogy egy jól irányított karate ütéssel félbe törhetném.

„A francba, még ha sikerül is életben tartanod és visszafognod, csak annyit kell tenned, hogy kimondod, a te oldaladon állok.” Mosolygott, szemei a legbizalmasabb módon fürkésztek. „De nem kell ilyen gyorsan válaszolnod vagy odaadnod magad. Várj, amíg szeretnél. Mert Ever, biztosíthatlak, hogy nem úgy, mint Damen én tudok várni. Azonkívül csak idő kérdése, és úgyis felkeresel.”

„Csak egy dolgot akarok tőled.” Összeszűkítettem a szemem, míg szinte minden elmosódott. „Hogy hagyj békén.”

Meleg tekintetét az arcomra emelte, majd egyre mélyült.

„’Ne félj, kedves.’” Nevetett, s a fejét csóválva méregetett. „Bízz bennem, ennél te is többet akarsz. De ne aggódj, mint mondtam, várok, amíg szeretnél. Csak Damen miatt aggódok. És neked is kéne. Ahogy láttam az elmúlt hatszáz évben, elég türelmetlen ember. Valóban egy hedonista. Már amennyire jól tudom, nem vár sokáig semmire.”

Nagyot nyeltem, próbáltam nyugodt maradni, emlékeztettem magam, hogy nem szabad beleesnem a csapdáiba. Roman rendkívül ügyesen eltalálta a gyengeségem, s jól ki is tudta használni.

„Ne érts félre, de ő mindig is sokat adott a megjelenésre – gyászszalagot viselve, vigasztalhatatlan külsővel – de bízz bennem, Ever, a sárnak sem volt ideje odaragadni a cipőjéhez, már visszajött a potyázásról. Úgy tűnt, belefojtotta a bánatát valamibe – vagy mondhatnám valakibe – ha tudta. S bár jobban teszed, ha ezt inkább nem hiszed el, de olyantól hallod, aki mindvégig jelen volt. Damen nem vár senkire. És rád határozottan sosem várt.”

Vettem egy mély levegőt, a fejem tele volt szavakkal, zenével, a képességemet meghaladó matematikai egyenletekkel, bármivel, ami el tudta nyomni a szavakat, melyek gondosan a szívemet célozták meg.

„Igen. A saját szemeimmel láttam.” Mosolygott, ahogy gyorsan átváltott erőltetett angol akcentusára, majd vissza. „Drina is látta. Szegénynek összetört a szíve. Bár velem ellentétben – nem úgy, mint te, én attól tartok – Drina szerelme feltétel nélküli volt. Visszaakarta őt hozni, nem számított hol volt, nem kérdezte. Ami, lássunk tisztán, nem olyan dolog, amit te megtennél.”

„Ez nem igaz!” Sírtam, hangom rekedt, száraz volt, annak ellenére, hogy ma először szólalok fel.

„Damen az enyém attól a pillanattól kezdve, mikor találkoztunk – én – „ Abbahagytam, tudva, hogy el sem kellett volna kezdenem. Haszontalan belebonyolódni ebbe a vitába.

„Sajnálom, kedvesem, de tévedsz. Damen sosem volt a tiéd. Egy féltett csók itt, egy kis simogatás ott – „ Vállat vont, tekintete gúnyos volt. „Komolyan, Ever, azt hiszed, hogy néhány szánalmas kísérlet tényleg kielégíthet egy ilyen kapzsi, önimádó, élvezethajszoló pasast, mint ő? Nem kevesebb, mint négyszáz éven át?”

Nagyot nyeltem, s nyugodtságot erőltetve magamra azt mondtam. „Ez sokkal több, mint ami közted és Drina között valaha is volt.”

„Nem, hála neked,” – köpte, szigorú tekintete az enyémen. „De, mint azt már mondtam, én tudok várni. Damen nem.” A fejét csóválta. „Kár, hogy ilyen eltökélt vagy, hogy keményen játszol, hogy aztán a tiéd legyen. Benned és bennem sokkal több a közös, mint gondolnád. Például, hogy mindketten valaki olyan után vágyakozunk, aki valójában soha nem lehet a miénk – „

„Akár most is megölhetnélek.” Suttogtam remegő hangon, kezem reszketett, de megígértem Damennek, hogy nem csinálok balhét, bár én jobban tudom. „Én – „ Nagy levegőt vettem, nem akartam, hogy megtudja amit csak Damen és én tudunk, hogy ha eltaláljuk egy halhatatlan leggyengébb csakráját, a test hét energiaközpontjai közül az egyiket, az a leggyorsabb út annak halálához.

„Te mi?” Mosolygott, arca annyira közel volt, hogy éreztem hűvös lélegzetét az arcomon.

„Talán megütsz a keresztcsontomon?”

Bámultam, azon tűnődve vajon honnan tudhatja ezt.

De csak nevetett, s a fejét csóválva azt mondta, „Ne felejtsd szerelmem, Damen a varázslaom alatt volt, ami azt jelenti, hogy elmondott nekem mindent, minden kérdésemre válaszolt – beleértve egy csomó rád vonatkozót is.”

Ott álltam, nem tudtam erre mit reagálni, képtelen voltam higgadtnak, nyugodtnak láttatni magam – de már túl késő. Elkapott. Jól számított. És nem hiszem, hogy ezt nem tudja.
„Ne aggódj, szerelmem. Nem akarlak üldözni. Bár tisztánlátásod teljes hiánya és a tudás tragikusan rossz felhasználása arról árulkodik, hogy egy gyors ütés a torokcsakrádba teljesen megsemmisítene téged – „ Mosolygott, nyelvével megnyalta az ajkát. „De sokkal jobb bulinak tartom, hogy nézzem, ahogy fészkelődsz, hogy kitaláljatok valamit. Azonkívül nem tart sokáig, míg alattam fészkelődsz. Vagy rajtam. Mindegy.”

Nevetett, kék szemei az enyémet fürkészték, s annyira mély annyira ravasz, annyira intim módon nézett rám, hogy nem tehettem róla, a gyomrom felfodult.

„A részletek már csak rajtad múlnak. De nem számít, hogy mennyi időbe telik, hogy felkeress. Főként azért, mert nálam van az, amit akarsz. Az ellenszer ellenszere. Efelől biztosíthatlak. Csak találnod kell egy módot, hogy megszerezd. A megfelelő árat kell fizetned érte.”

Bámultam, a szám kiszáradt, erőtlenné váltam, eszembe jutott, hogy múlt pénteken is pontosan ugyanezt állította. Annyira meg voltam zavarodva Damen felébresztése miatt, hogy mindenről elfeledkeztem, egészen mostanáig.

Összeszorítottam az ajkaimat, ahogy a tekintetem találkozott az övével, s napok óta először most ébredt fel bennem a remény, hogy már csak idő kérdése és enyém az ellenszer. Csak meg kell találnom a módját, hogy megszerezzem tőle.

„Ó, nézd csak.” Mosolygott. „Úgy tűnik, megfeledkeztél a randevúnkról a végzettel.”

Leengedte a karját , s menni készültem, de ugyanolyan gyorsan felemelte, s nevetett, ahogy elállta az utam.

„Mély levegő.” – gügyögte, ajkaival a füleimhez ért, ujjai a vállamat súrolták hideg, fagyos helyet hagyva maga után. „Nem kell pánikba esni. Nem kéne megint mindent elrontani. Biztos vagyok benne, hogy közös megállapodásra tudunk jutni, s meg tudjuk oldani a helyzetet.”

Összeszűkítettem a szemeimet, undorodtam már csak követelése gondolatától is, szavaim lassúak, megfontoltak voltak, mikor azt mondtam, „Semmivel sem tudsz meggyőzni, hogy lefeküdjek veled!” Mr. Munoz épp kinyitotta az ajtót, s így az egész osztály hallotta a kijelentésemet.

„Wáó – „ Mosolygott Roman, kezeit feladást színlelve felemelte, ahogy visszament a terembe.

„Ki beszélt itt a szexről?” Elfordította a fejét és nevetett, felfedve egy pillanatra hátborzongató Ourobros tetoválását. „Nem akarok csalódást okozni, kedves, de ha egy jó numerát akarok, egy szüzet keresek fel utoljára!”

Az asztalom irányába száguldottam, az arcom lángolt, s a padlóra koncentrálva töltöttem az elkövetkezendő negyven percet, miközben az osztálytársaim Munoz számtalan figyelmeztetése ellenére, hogy lecsendesítse őket, hisztérikus rohamban törtek ki minden alkalommal, mikor Roman undorító, cuppogó hangot hallatott felém. S abban a pillanatban, hogy a csengő megszólalt, az ajtó felé rohantam. Kétségbeesetten Damenhez siettem, mielőtt még Roman odaérne, azon a meggyőződésen voltam, hogy túl nagy lenne a szája, s Damen elintézné – de ezt nem engedhetjük meg magunknak most, hogy Romannál van a kulcs.

De amint befordultam a sarkon, azt hallottam, „Ever? Egy percre?”

Megálltam, osztálytársaim mögöttem tolongtak, izgatottan, hogy eljussanak az aulába, ahol figyelhetik, ahogy Roman gúnyolódik velem még egy kicsit. Gúnyos nevetését hallottam magam mögött, ahogy Munoz felé fordultam, hogy megtudjam mit akar.

„Itt vagyok.” Mosolygott, tartása feszes, tekintete aggódó, de mégis izgatott.

Kényelmetlenül  éreztem magam, táskámat egyik vállamról a másikra vettem, azt kívánva bárcsak megtanultam volna már távollátást, s odapillanthatnék az ebédlőasztalokhoz, s szólhatnék Damennek a tervről.

„Odamentem hozzá. Épp, ahogy javasoltad.” Bólintott.

A távolba meredtem, majd visszavezettem rá a tekintetem, izzadni kezdtem, mikor kezdtem felfogni, amit mondott.

„A nő a Starbucksban? Sabine? Láttam ma reggel. Beszélgettünk egy darabig és – „

Vállat vont, tekintete eltávolodott, nyilvánvalóan még mindig az eset hatása alatt van.

Ott álltam előtte kifulladva, tudtam, hogy le kell állítanom, bárhogyan is, mielőtt kikerül a kezeim közül.

„És igazad volt. Tényleg nagyon kedves. Valószínűleg nem kellene elmondanom neked, de péntek este vacsorázni megyünk.”

Bólintottam, s meg voltam döbbenve, ahogy a belőle áradó energiát figyeltem, majd a fejében kavargó gondolatatokat olvastam: Ott állt Sabine, s a saját dolgával foglalkozott, mindaddig, míg Munoz meg nem közelítette – mely arra késztette, hogy megforduljon, s egy mosolyt küldjön felé, mely – mely – gyalázatosan kacér volt!

Bár ebben egyáltalán nincs semmi szégyellnivaló. Legalább is Sabine részéről. Sem Munozt tekintve. Ez az én szégyenem. Ezek ketten nem lehetnének boldogabbak.

Ez nem történhet meg. Túl sok említésre méltó oka van annak, hogy ez a vacsora ne következzen be. Az egyik, hogy Sabine nem csak a nagynéném, hanem a mostohaanyám, a védőangyalom, az egyetlen élő rokonom az egész világon! S egy másik, talán meg fontosabb ok az a tény, hála az én szánalmas, túlságosan érzelgős, gyenge pillanatomnak múlt pénteken, hogy Munoz tudja, hogy médium vagyok, Sabine pedig nem!

Sokat tettem azért, hogy távol tartsam a titkom tőle és semmiképp nem lepleződhetek le az én szerelmes töritanárom miatt.

De mikor épp azon voltam, hogy elmondjam neki, hogy abszolút, semmilyen körülmények között nem viheti el a nagynénémet vacsorázni és/vagy nem árulhat el semmilyen információt, melyet véletlenül a tudtára adtam egy gyenge pillanatomban, mikor is biztos voltam benne, hogy soha többé nem látom őt újra, megköszörülte a torkát és azt mondta, „Mindegy, menned kéne ebédelni, mielőtt túl késő lesz. Nem akartalak feltartani sokáig, csak gondoltam – „

„Ó, nem, semmi baj.” – mondtam. „Én csak – „

De nem hagyta, hogy befejezzem. Gyakorlatilag kitolt az ajtón, ahogy elküldött azzal, hogy: „Na  menj. Keresd meg a barátaid. Csak gondoltam meg kellene köszönnöm neked, ez minden.”

Öt

Mikor odaértem az ebédlőasztalhoz, megkönnyebbültem ültem le Damen mellé, mikor mindent úgy találtam mint más normális nap. Damen kesztyűs keze a térdemet szorongatta, ahogy gyorsan, Roman után kutatva végigvizsgáltam a termet, miközben azt gondolta: Elment. Elment? Bámultam, s abban reménykedtem, hogy nem úgy érti, hogy nincs a környéken, hanem úgy, hogy porrá vált.

De Damen csak nevetett, a tiszta, melodikus dal, mely a fejében visszhangzott, átvándorolt az enyémbe.

Nem semmisült meg. Efelől biztosíthatlak. Csak – nincs itt – ennyi az egész. Elhajtott néhány perccel ezelőtt pár sráccal, akiket sosem láttam ezelőtt.

Beszéltél vele? Nem próbált provokálni? Damen megrázta a fejét, szemei az enyémet fürkészték, ahogy hozzátettem: Jó. Mert nem követhetjük – nem számít mit tesz. Nála van az ellenszer! Bevallotta! Ami azt jelenti, hogy meg kell találnunk a módját, hogy –

Ever. A szemöldökét ráncolta. Nem hihetsz neki! Pont ezt csinálja Roman! Hazudik és manipulál mindenkit maga körül. Távol kell tartanod magad tőle – felhasznál téged – nem bízhatsz meg benne –

Megráztam a fejem. Ez most más. Érzem. És Damennek is éreznie kell.

Nem hazudik – komolyan – mondta –

Még be sem fejeztem a gondolatot,mikor Haven közeledett, tekintete köztünk vándorolt, mikor azt mondta,

„Oké. Mi a franc folyik itt? Komolyan, már elég.”

Megfordultam, s arra lettem figyelmes, hogy barátságos sárga aurája hirtelen éles kontraszttal, a fekete szín minden szándékos durvaságában sugárzik. Tudtuk, hogy nem akkar rosszat, bár eléggé zavarja a dolog.

„Komolyan. Ez olyan, mintha – mintha ti srácok valami hátborzongató módon kommunikálnátok. Mint az ikerbeszéd vagy mittudomén. Csak a tiétek csendesebb. És hátborzongatóbb.”

A térdemet Damenéhez ütöttem, s telepatikusan ösztönöztem, hogy lépjen közbe, hogy törje meg a csendet, mert fogalmam sem volt mit mondjak.

„Ne csinálj úgy, mintha nem így lenne.” Szemei gyanakvásában összeszűkültek. „Már egy ideje figyellek titeket, és most már tényleg kezd idegesíteni.”

„Mi idegesít?” Miles felnézett a mobiljáról, de csak egy pillanatra, majd újra pötyögni kezdett.

„Ezek ketten.” Mutatott rövid, feketére festett körmével, mely csúcsát egy rózsaszín pötty díszítette.
„Azon mérgelődöm, hogy minden nap egyre furcsábbak lesznek.”

Miles bólintott, s miközben elrakta telefonjt egy pillantást vetett felénk.

„Igen, már említeni akartam. Fucsák vagytok srácok.” Nevetett. „Ó, és az egész Michael Jacksonos, kesztyűs dolog?” A fejét csóválta, s összehúzta az ajkait. „Annyira nem áll jól neked. Azzal,, hogy úgy nézel ki mint ő, nem fogod visszahozni.” A a szemöldökét ráncolta, bosszantotta, hogy Miles viccelődik, mikor ő próbál komoly lenni. „Mindenből viccet csinálsz.” – mondta, tekintete szilárd, rendületlen. „De akkor is van ezzel a kettővel valami. Nem tudom mi, de rá fogok jönni. A végére fogok járni. Majd meglátjátok.”
S épp azon voltam, hogy beszéljek Damennel, mikor megrázta a fejét és megkeverte piros italát, majd közelebb hajolt Havenhez és így szólt, „De vesztegesd erre az időd. Nem olyan baljós dolog, mint azt te hiszed.” Mosolygott, tekintetük összefonódott. „A telepátiát gyakoroljuk, ez minden. Beszéd helyett megpróbálunk egymás elméjébe látni. Így nem keveredünk bajba az órán.” Nevetett, s idegességemben annyira összenyomtam a szendvicsemet, hogy a majonéz kifolyt az oldalán. A fiúmra bámultam, aki épp önkényesen úgy döntött, hogy megszegi az elsőszámú szabályt – Ne mond el senkinek kik vagyunk, vagy mire vagyunk képesek!

Kicsit megnyugodtam, mikor Haven a szemeit forgatva így szólt: „Kérlek. Nem vagyok hülye.”

„Én nem mondtam ilyet.” Mosolygott Damen. „Tényleg igaz. Efelől biztosíthatlak. Nem akarod kipróbálni?”

Megdermedtem, testem feszes, mozdulatlan volt, mintha egy katasztrófa lenne kilátásban – azonban ez a katasztrófa valójában én voltam.

„Csukd be a szemed és gondolj egy számra egy és tíz között.” Bólintott, komoly tekintete találkozott az övével. „Most minden erőddel koncentrálj arra a számra. Lásd olyan tisztán az elmédben, ahogy csak tudod, majd némán ismételgesd a szót újra és újra. Megvan?”

Vállat vont, szemöldöke összeolvadt a mély koncentrációban. Bár csak egy rövid pillantást vetettem az aurájára, de azonnal észrevettem, hogy az mély, csalókás zölddé változott, azonban egy kis kukucskálás a gondolataiba arról árulkodott, hogy csak tetteti. Úgy döntött, a kék színre koncentrál, egy véletlen szám helyett, mint ahogy Damen kérte.

Közéjük pillantottam, tudva, hogy csak ugratja, biztos voltam benne, hogy annak az esélye, hogy eltalálja a megfelelő számot egy és tíz között, túlságosan is az ő javára játszott. Figyeltem, ahogy megdörzsöli az állát, majd megrázza a fejét és azt mondja, „Nem úgy tűnik, mintha átjönne valami. Biztos hogy egy egy és tíz közötti számra gondoltál?”

Bólintott, majd egy gyönyörű, kék színre összpontosított.
„Már sikerülnie kellett volna.” Vállat vont. „Nem látok semmilyen számot egyáltalán.”

„Próbáld ki velem!” Miles otthagyva telefonját padján Damen felé tartott.

Szemei kicsit összeszűkültek, gondolatait aligha összpontosította, mikor Damen zihálni kezdett, „Firenzébe mész?” Miles megrázta a fejét. „Három. A hármas szám volt.” A szemeit forgatta és önelégülten mosolygott. „Mellesleg mindenki tudja, hogy Firenzébe megyek. Szóval – szép próbálkozás.”

„Mindenki, kivéve engem.” – mondta Damen, állkapcsa összeszorult, majd hirtelen ellazult.

„Nos, biztos vagyok benne, hogy Ever mondta már. Tudod, telepatikusan.” Nevetett, majd újra elvőette a mobilját.

Damenre bámultam, azon tűnődve, vajon mért annyira feldúlt Miles utazását illetően. Úgy értem igen, már hozzászokott az itteni élethez, de az már több száz évvel ezelőtt volt! A kezét szorongattam, ösztönözve, hogy rám nézzen, de csak Milesra bámult ugyanazzal a sértett kifejezéssel az arcán.
„Szép próbálkozás volt ezzel a telepátiás dologgal.” – mondta Haven, s megütögette ujjával mignonja tetejét. „De attól tartok, egy kicsit keményebben kell próbálkoznotok ennél. Csak annyit sikerült bebizonyítanotok srácok, hogy furcsábbak vagytok, mint hittem. De ne aggódjatok, a végére fogok járni. Fel fogom fedni a piszkos kis titkotokat.”

Visszatartva egy ideges nevetést azt reméltem, hogy csak szórakozik, majd belenéztem az elméjébe, s láttam, hogy komolyan gondolja.

„Mikor indulsz?” Kérdezte Damen, de csak beszédesnek akart tűnni, hiszen már felfedett minden választ Miles fejében.

„Hamarosan, de nem elég hamar.” Mondta Miles. „Kezdődjön a visszaszámlálás!”

Damen bólintott, tekintete lágyult, ahogy azt mondta, „Imádni fogod. Mindenki imádja. Firenze egy gyönyörű és bájos hely.”

„Voltál már?” Kérdezte egyszerre Miles és Haven.

Damen bólintott, tekintete a távolba meredt. „Éltem ott egyszer – nagyon régen.”

Haven tekintete köztünk vándorolt, szemei újra összeszűkültek, mikor azt mondta, „Drina és Roman is élt ott.”

Damen vállat vont, kifejezése semmitmondó volt, mintha a kapcsolat nem jelentene semmit számára.

„Nos, nem gondolod, hogy ez egy kicsit különös? Mindegyikőtök élt Olaszországban, ugyanazon a helyen, s végül itt kötöttetek ki – s ezt mindegyikőtök néhány hónapon belül tette?” Közelebb hajolt hozzá, otthagyva mignonját, hogy néhány válaszra találjon.

De Damen szilárd elutasítása, hogy megvédje magát vagy bármit is csináljon, elzavarta ezt a reményt. Csak kortyolgatta piros italát, s újra leeresztette vállait.
„Van valami, amit meg kéne néznem, míg ott vagyok?” Kérdezte Miles, jobban meg akarva törni a feszültséget, mint valaha. „Valami, amit nem lenne szabad elszalasztanom?”

Damen bandzsított, azt tettetve, hogy gondolkozik, bár a válasz gyorsan jött. „Egész Firenzét érdemes megnézni. De mindenképp meg kellene nézned a Ponte Vecchiot, amely az első híd volt, amely átívelt az Arno folyón, s az egyetlen, mely fennmaradt a háború során. Ó és meg kell nézned a Galleria dell’Accademiát, mely otthont at Michelangelo Dávidjának, s még sok fontos művének, és talán még a – „

„Igen, a Dávid,” – mondta Miles. „De csak úgy, mint a híd és a híres Il Duomo és az összes egyéb látnivaló minden útikönyv top tizes listáján szerepel, de engem valamiféle kisebb, félreesőbb helyek érdekelnek – tudod, ahová az összes jófej firenzei jár. Roman sokat mesélt egy helyről. Már nem emlékszem a nevére, de azt hiszem jópár ismeretlen reneszánsz műemléknek és festménynek ad otthont, melyet csak kevés ember ismer. Tudsz valamit erről? Vagy klubbokról, vásárlóhelyekről, vagy ilyesmi?”

Damen ránézett, tekintete olyan intenzív, hogy felállt a szőr a hátamon. „Semmi nem jut eszembe.” – mondta, próbálva lágyítani tekintetén, bár hangjából határozott él csengett ki. „Bár bármilyen hely, melyet nagyszerű műemlékek otthonának mondanak, de nem szerepelnek az útikalauzokban, valószínűleg hamisítványok. Az antik piac tele van hamisítványokkal. Szerintem ne vesztegesd ezekre az időd, mikor megannyi sokkal érdekesebb dolgot is megnézhetsz.”

Miles vállat vont, megunva a beszélgetést visszatért a mobiljához. „Akárhogy is legyen,” – motyogta, miközben hüvelykujjaival gyorsan gépelt. „Ne aggódj. Roman azt mondta, készít nekem egy listát.”

Hat

Megdöbbent, mennyit fejlődtél.” – mosolygott Damen. „És ezt mind magadtól tanultad?”

Bólintottam, s közben a nagy, üres szobát vizsgáltam, s hetek óta először elégedett voltam magammal. Abban a pillanatban, hogy Damen megemlítette, hogy meg akar szabadulni minden „menő” bútortól, melyekkel telerakta a szobáját, mikor Roman irányítása alatt volt, már dolgoztam az ügyön. Két kézzel kaptam az esély után, hogy megtisztítsam a helyiséget a sor bőrtámlás széktől és a síkképernyős tv-ktől, a piros filc billiárdasztaltól és krómozott bárpulttól – kapcsolatunk legrosszabb szakaszának minden szimbólumától, fizikai megtestesüléseitől. Határtalan lelkesedéssel tüntettem minden egyes darabját – nos – nem vagyok benne biztos, hogy hová. Az a lényeg, hogy már nincs itt.

„Úgy tűnik, többé már nincs szükséged a tanításomra.” A fejét csóválta.

„Ne légy benne olyan biztos.” Megfordultam, s mosolyogtam, miközben félresöpörtem arcából sötét, hullámos haját az újonnan kesztyűs kezemmel, azt remélve, hogy hamarosan megszerezzük Romantól a gyógymódot, vagy legalább találunk valami kevésbé rossz alternatívát. „Fogalmam sincs, hova lettek a cuccok – azt említenem sem kell, hogy valószínűleg nem tudom újra berendezni, mivel nem tudom hová tetted a régi dolgaidat.”

A kezéért nyúltam, majd rosszallóan láttam, hogy az ablak felé sétál.

„A berendezés – „ Kibámult a jól gondozott pázsitjára, hangját mélyítve, s halkítva így szólt, „pont ott van, ahol volt. Visszakerültek az eredeti, tiszta vibráló állapotukba, s megvan az esélyük, hogy bármivé váljanak. És ami azt illeti – „ Vállat vont, vállainak erős vonalai kissé megemelkedtek, majd visszasüllyedtek. „Nos, ez aligha számít már, nemde? Már nincs szükségem rájuk.”
A hátát bámultam, figyeltem karcsú alakját, s csodálkoztam könnyelmű hozzáállásán. Azon tűnődtem, hogy képes ilyen közömbösen tekinteti múltjának értékes emlékeire – saját Picasso festménye szigorú kék öltönyében, Velaqueze lovaglóülésben, egy felágaskodó, fehér ménen – és még nem említettem a megannyi bámulatos ereklyét, melyek az elmúlt hat évszázadból származnak.

„De azok a tárgyak felbecsülhetetlenek! Vissza kell szerezned! Soha nem tudnánk kárpótolni őket semmivel!”

„Nyugodj meg, Ever. Azok csak tárgyak.” Hangja szilárd, beletörődő volt, miközben újra felém fordult. „Egyik sem jelentett számomra semmit. Egyedül te számítasz.”

S bár az állítása tagadhatatlanul őszinte és édes, nem úgy hat rám, ahogy kéne. Az egyetlen dolog, amivel úgy tűnik valóban foglalkozik a napokban, az kizárólag a karma és én vagyok.

S míg én tökéletesen boldog vagyok, hogy az első helyen állok a listán, s a második helyet a mi problémánk foglalja el – a sor itt véget is ér.

„De tévedsz. Azok nem csak tárgyak.” Közelebb mentem, hangommal ösztönözni, rábeszélni akartam, hatni akartam rá, s arra késztetni, hogy most tényleg figyeljen rám. „Shakespeare és a Brontë testvérek által dedikált könyvek, Marie Antoniette és tizenhatodik Lajos csillárai – ezek aligha „csak tárgyak”. Ez történelem, az isten szerelmére! Nem vonhatod csak meg a vállad, mintha nem volnának több, mint egy doboz régi kacatnál, amit csak úgy elajándékozol.”

Rám nézett, tekintete meglágyult, ahogy kesztyűs ujjának csúcsával végigsimított az arcomat a halántékomtól az államig. „Azt hittem, utálod az én ’poros, öreg szobámat’, ahogy te nevezted.”

„Az emberek változnak.” Megvontam a vállam. S nem először kívántam, hogy bárcsak újra az a Damen lenne, akinek megismertem. „Ha már a változásnál tartunk, mért vagy úgy kiborulva Miles firenzei utazása miatt?”
Megmerevedett, ahogy kimondtam ezt a szót. „Az egész Drina és Roman ügy miatt? Nem akarod, hogy meg tudja a kapcsolatot közöttetek?”

Egy pillanatra rám nézett, ajkait szétnyíltak, ahogy beszélni készült, majd felém fordulva azt motyogta, „Aligha vagyok kiborulva, ahogy te mondod.”

„Tudod mit? Teljesen igazad van. Egy normális ember szempontjából aligha borultál ki. De egy olyan srácra nézve, aki mindig a legkedvesebb és a legnyugodtabb ember a társaságban – a kissé összeszűkült szemedből és percenként összeszoruló állkapcsodból arra következtettem, hogy ideges voltál.”

Sóhajtott, tekintete az enyémet fürkészte, miközben közelebb lépett hozzám. „Láttad mi történt Firenzében.” Bandzsított. „Minden szépsége ellenére, ez is az elviselhetetlen emlékeim egyik színtere volt, melyekre nem szívesen emlékszem vissza.”

Nagyot nyeltem, miközben felidéztem a képeket, melyeket Nyárvidéken láttam – ahogy Damen egy sötét szekrényben bujkál, s figyeli ahogy a szüleit meggyilkolják, hogy megszerezzék az elixírt – majd később az egyház gyámsága alatt volt egészen addig, míg a pestis végig nem söpört egész Firenzén, s ő rávette Drinát és a többi árvát, hogy igyanak a halhatatlan italból, azt remélve, hogy meggyógyítja őket, s közben fogalma sem volt, hogy örök életet ad nekik – s nem tudok nem úgy érezni, hogy ezzel a világ legrosszabb barátnőjét teremtette meg.

„Jobb szeretek a jelenre koncentrálni.” Bólintott, körbepillantva a hatalmas, üres szobában. „És most segíts berendezni ezt a szobát. És egyetértek az ingatlanügynökömmel, a vevők jobban szeretik a szép, tiszta, modern külsőt lakásvásárláskor. Bár arra gondoltam, hogy üresen hagyom, hogy kihangsúlyozzam a szoba valódi méretét, azt hiszem, mégis csak megpróbálhatnánk – „

„Az ingatlanügynököd?” Ziháltam, gyakorlatilag megdermedtem a szó hallatán, s a hangom néhány oktávval feljebb emelkedett, mikor megszólaltam. „Mért van szükséged neked ingatlanügynökre?”
”Eladom a házat.” Vállat vont. „Azt hittem, érted.”

Körbepillantottam, s elidőztem a fodros párnákkal teli bársonykanapén, mely tökéletes hely lenne a számomra, mikor felrobbanok és összeesek. De ehelyett csak ott álltam, elhatároztam, hogy megakadályozom. Az én nevetségesen nagyszerű, mellettem négy évszázada kitartó fiúmat bámultam, mintha először találkoztunk volna.
”Ne légy olyan ideges. Semmi sem változik. Ez csak egy ház. Egy túlméretezett ház. Emellett soha nem volt szükségem ennyi helyre. A legtöbb szobát soha nem használtam.”

„És mit tervezel, mire váltod le? Egy sátorra?”

„Csak arra gondoltam, hogy lecserélem egy kisebbre, ez minden.” Tekintete könyörgő, s kezdtem megérteni.

„És ez a te ingatlanügynököd ebben is segíteni fog? A cserében?” Közelebbről figyeltem, s azon tűnődtem, mi ütött belé, és mi lesz ennek a vége. „Úgy értem, Damen, ha komolyan le akarod cserélni, mért nem kicsinyíted csak le? Mért választod ezt a hagyományos utat?”

Tekintetemmel végigmértem, egészen sötét, fényes hajától tökéletes lábaiig, s eszembe jutott, hogy nem is olyan régen, még arra vágytam, hogy újra normális legyek, mint mindenki más. De most, hogy már hozzászoktam a képességeimhez, nem látom értelmét.
”Mi ez az egész?” Bandzsítottam, kissé cserben hagyottnak éreztem magam. „Úgy értem, te hoztál ide. Te voltál az, aki ilyenné tett engem. És most, hogy végre hozzászoktam, te csak úgy kiugrasz a hajóból? Komolyan, mért csinálod ezt?”

De válasz helyett, csak becsukta a szemeit. Elképzelt egy jelenetet kettőnkről, amint nevetünk és boldogan szórakozunk egy gyönyörű, rózsaszín homokos strandon.

De csak megráztam a fejem, összefontam a karjaim, visszautasítva a játékot, míg nem válaszol a kérdéseimre.

Sóhajtott, s kibámult az ablakon, majd felém fordult, mikor azt mondta, „Már mondtam neked, az egyetlen menedék, az egyetlen kiút ebből, hogy vezeklek a karmámnak. És ennek egyetlen módja, hogy lemondok a teremtésről, az előkelő világomról, a nagy költekezésekről és minden egyéb különcködésről, melyet az elmúlt hatszáz évben megengedtem magamnak, és úgy élem az életemet, mint egy áltagos állampolgár. Becsületesen, keményen dolgozva, alázatosan, ugyanazokkal a mindennapi problémákkal küzdve, mint mindenki más.”

Bámultam őt, s a szavai visszhangzottak a fejemben, alig hittem a füleimnek.

„És pontosan hogy tervezed ezt?” Összeszűkítettem a szemeim. „Komolyan. Az elmúlt hatszáz évben volt valaha is igazi munkád?”

Bár halálosan komolyan gondoltam és egyáltalán nem vicceltem, ő csak hátradobta a fejét és nevetett rajtam. Végül elcsendesedett, s megszólalt. „Tényleg azt hiszed, hogy senki nem venne fel?” Megrázta a fejét és hangosabban nevetett. „Ever, kérlek. Nem gondolod, hogy elég időm volt elsajátítani néhány képességet?”

Reagálni akartam erre, el szerettem volna magyarázni, hogy igazán figyelemre méltó nézni, ahogy egyik kezével megfest egy Picassot, talán jobban is, mint Picasso, s közben egyidejűleg felülmúlja Van Goghot, de nem hiszem, hogy ez segít hozzájuttatni őt a kívánt álláshoz.

De mielőtt ezt kifejthettem volna neki, már ott állt mellettem, olyan gyorsan mozgott, amit valaha el tudtam képzelni, „Nos, valakinek, aki hátat fordított az ajándékainak, még mindig iszonyú gyorsan mozogsz.”

Éreztem azt a meleg, csodálatos bizsergést a bőrömön, mikor karjaival körülfonta derekamat és szorosan a mellkasához húzott, gondosan elkerülve a közvetlen érintkezést. „És mi van a telepátiával?” Suttogtam. „Azt tervezed, hogy attól is megszabadulsz?”

Közelsége mámorító volt, alig bírtam kiejteni a szavakat.

„Nem szándékoztam semmit feladni, amely közelebb visz hozzád.” Mondta, tekintetével engem fürkészett, szilárdan és nyugodtan. „És ami azt illeti – „ Vállat vont, s körbepillantott a hatalmas üres szobában, mielőtt újra rám nézett volna. „Mondd, mit számít már többé, Ever? A házam mérete – vagy a szívem mérete?”

Megharaptam az ajkaim, s elhúztam a tekintetem, elszégyelltem, s kicsinek éreztem magam a szavaiban rejlő igazság miatt.

„Tényleg az számít, hogy a BMW helyett a buszt választom, és Gucci helyett az általánost? Mert az autó, a ruhásszekrény, az irányítószám – ezek csak főnevek, tárgyak, melyek klasszak, ha körülöttünk vannak, de végül is semmi közük hozzám. Semmi közük ahhoz, aki valójában vagyok.”

Nagyot nyeltem, mindenhová néztem, csak rá nem. Engem nem érdekel a BMW-je vagy a francia kastélya, úgy értem, ha tényleg ezekre a dolgokra vágynék, csak megteremteném magamnak. S bár ezek nem fontosak, ha úgy döntök, eztán becsületesen élek, el kell ismernem, hogy ezek a különcködés kezdetét képezik – melléállva ragyogó, rejtélyes személyiségének, amely magával ragadott. De mikor végre újból ránéztem, ahogy ott állt előttem, lemeztelenítve minden szokásos káprázatától és feltűnőségétől, lecsupaszítva énje valódi lényegére, s rájöttem, hogy ő még mindig ugyanaz a kedves, csodálatos srác, aki mindig is volt. Ami bizonyítja az igazát. Rajta kívül semmi más nem számít. Semmi másnak nincs köze a lelkéhez.

Mosolyogtam, s hirtelen eszembe jutott egy hely, ahol együtt lehetünk – biztonságban, védve mindentől. Kesztyűs kezéért nyúltam, s megragadtam, ahogy azt mondtam, „Gyere, mutatni akarok valamit.” Magammal húztam.