Alyson Noel - Árnyékvilág - harmincegy-harminchárom

Harmincegy

Száguldottunk, kéz a kézben szorosan, mikor egy puffanással földet értünk. Egy pillanat alatt körbenéztem, s felkiáltottam, „Istenem – ez – „

„Amszterdam.” Bólintott, szemei összeszűkültek, ahogy alkalmazkodtak a ködhöz. „Bár nem az igazi Amszterdam, hanem a Nyárvidékes verzió. A valódiba vittelek volna, de eszembe jutott, hogy ez az utazás nem tart olyan soká.”

Körbepillantottam, néztem a kis patakokat, a hidakat, a szélmalmokat és a piros tulipánokkal borított mezőket – s azon tűnődtem, vajon az utóbbit ő teremtette-e nekem, majd eszembe jutott, hogy Hollandia a virágairól is híres – főként a tulipánjairól.

„Nem ismered fel, igaz?” Kérdezte, s lágyan fürkészte az arcomat, ahogy a fejemet csóváltam. „Adj magadnak egy kis időt. Emlékezetből teremtettem újra, úgy, ahogy felidéztem a tizenkilencedik századból, mikor te és én utoljára itt jártunk. Ha mondhatok ilyet, azt hiszem elég jól sikerült a másolat.”

Végigvezetett az utcán, miután átment előttünk egy autó, majd megálltunk egy kis kirakat előtt, az üzlet ajtaja nyitva volt, s bent egy ismeretlen tömeg gyűlt össze. Gondosan figyelt, izgatottan várta, hogy eszembe jusson valami emlék, de én csak tovább álltam, én akartam magam megérezni, elképzelni a képet magamról ezen a helyen – a vörös hajú, zöldszemű énemet – amint elsétál ezen fehér falak mellett, lábam alatt fapadló, s a sor festményt bámulja,  miközben kikerülöm a vevőket, akik néha elhalványultak, majd újra felerősödtek. Tudtam, hogy Damen felelős azért, hogy itt vannak, ő hozta létre őket.

Végigmentem a fal mentén, s arra gondoltam, talán ez volt annak a helynek a másolata, ahol először találkoztunk, bár csalódottan vettem tudomásul, hogy számomra egy kicsit sem ismerős.

Észrevettem, hogy a festmények egyszerre csak elkenődnek, majd szép lassan eltűnnek, kivéve azt az egyet, ami ott volt közvetlen előttem, az egyetlen épet.

Előrehajoltam, s egy dús hajú lányra bámultam – piros, arany és barna színek fényűző keveréke, melyek csodálatos kontrasztban voltak sápadt bőrével. Annyira élethűen, annyira finoman, annyira hívogatóan volt megfestve – szinte életre kelt.

Tekintetem végigsiklott hosszú haján, s bár meztelen volt, gyakorlatilag teljesen el volt takarva. Haja vége kissé nyirkos volt, lágyan omlott a vállára, s lógott alá egészen a csípőjéig, míg karjait behajlította, s rózsaszín combjának tetején pihentette. Bár igazán a szemei ragadtak magával, melyek a legmélyebb zöld színűek voltak, s tekintete annyira közvetlen, annyira nyitott, mintha a szeretőjére nézne, s egy kicsit sem szégyenlősen a helyzetéhez képest.

A gyomrom összeszorult, a szívem kalapálni kezdett, s bár tudtam, hogy Damen ott áll mellettem, mégsem tudtam ránézni. Nem tudtam bevonni ebbe. Valami magával ragadott, s egy ötlet kezdett megszületni, tudatosulni bennem. Pislogtam egyet, s megértettem. Olyan biztosan, minthogy ez az aranyozott keret körülveszi a képet, tudta, hogy ez a nő én vagyok!

Az elsőszámú énem.

A holland énem.

Én, a művész múzsája, aki beleesett Damenbe, még aznap este, mikor találkoztunk e galériában.

Csak az az egy dolog zavart, csak az miatt nem szóltam egy szót sem, hogy hirtelen rádöbbentem, a láthatatlan szerető, akire felnéz, nem Damen.

Valaki más.

Valaki láthatatlan.

„Szóval felismerted.” Damen hangja lágy, tárgyilagos volt, egy kevésbé sem meglepett, mint az enyém. „A szemei, igaz?” Rám nézett, arca közel volt az enyémhez, mikor hozzátette, „A színe talán változott, de a lényeg megmaradt.”

Rápillantottam, sűrű szempillái szinte elhomályosították tekintetéből kiolvasható vágyódását – mely arra késztetett, hogy gyorsan elforduljak.

Mennyi idős voltam? Nem bíztam a hangomban. Az arca símának és fiatalnak tűnt, bár inkább egy nőé volt, mint egy lányé.

„Tizennyolc.” Bólintott, s tovább fürkészte az arcom. Tekintete üldözött, rá akart venni, hogy én legyen az első, aki kimondja, s szinte már könyörgött érte – de ráhárítottam a feladatot.

Követte a tekinetemet a festményre, mikor hozzátette, „Gyönyörű voltál. Igazán. Épp, mint most. Annyira foglyul ejtett – teljesen.”

Ő.

Ez az.

Hangjából kihallatszó él egyre csak erősödött – feltárva mindent, mire célzott. Tudja, ki volt a művész. Tudja, hogy nem neki tettem meztelenné magam.

Nagyot nyeltem, szemeim összeszűkültek, ahogy megpróbálta értelmet adni a fekete, szögletes firkának a jobb alsó sarokban. Egy hosszú sor mássalhangzót és magánhangzót fejtettem meg, de a betűk kombinációja számomra semmit sem jelentett.

„Bastiaan de Kool.” Mondta Damen, s rám nézett.

Megfordultam, tekintetünk találkozott, képtelen voltam megszólalni.

„Bastiaan de Kool volt az a művész, aki festette ezt. Aki megfestett téged.” A portré felé fordult, tekintetével újra bebarangolta, mielőtt visszatért hozzám.

Megráztam a fejem, sápadtnak, gyengének éreztem magam – minden, amit valaha gondoltam és tudtam – magamról – rólunk – az életünk egészéről hírtelen eltűnt, gyengévé és vékonnyá vált.

Damen bólintott, nem kellett kimondanom. Mindketten rádöbbentünk az igazságra, ami ott volt a szemünk előtt.

„Ha esetleg ezen töprengenél, már azelőtt vége volt, mielőtt a festék megszáradt. Vagy legalább is ezzel győzködtem magam – „ Megrázta a fejét. „De most – nos, már nem vagyok benne biztos.”
Csak bámultam, szemeim kikerekedtek, értetlenül néztem rá. Mégis mi köze lehetne ennek a festménynek – a több évszázaddal ezelőtti énemnek – hozzánk – a jelenhez?

„Szeretnél találkozni vele?” Kérdezte, szemei sötétek, távoliak voltak, nehéz volt kiolvasni belőle bármit is.

„Bastiaannal?” A név furcsamód kényelmesen hangzott az ajkaimnak.

Damen bólintott, ide akarta teremteni, ha beleegyezem. De már épp azon voltam, hogy visszautasítsam, mikor kezét a karomra tette, s így szólt, „Szerintem kellene. Ez így fer.”

Vettem egy mély lélegzetet, kezének melegére összpontosítottam, ahogy mély koncentráció közepette összeszorította a szemét, s megidézett egy magas, szikár, kissé kócos fickót.

Hagytam, hogy elengedje a kezem, ahogy elhúzódott, átengedve számomra az egész szobát, hogy tanulmányozzam, megnézzem, mielőtt kifutunk az időből, s elhalványodik.

Felé indultam, lassan, széles körökben sétáltam e különös idegen körül – eme fényes, üres kreáció körül – mely lélektelen, valótlan.

Figyeltem fesztelen vonásait – magasságát, mely által csak még karcsúbbnak tűnt, izmait, mely finoman kipárnázza csontjait – ruháit, melyek tiszták, jól szabottak és jó minőségűek voltak, bőrét, mely annyira sápadt és hibátlan volt, szinte az enyémhez hasonló, míg haja sötét, hullámos, jól fésült volt, s egy nagyobb tincs riadt szemeibe hullott.

Ziháltam, levegőért kapkodtam, s mikor eltűnt, hallottam, ahogy Damen így szól, „Szeretnéd ha visszahoznám?” Nyilvánvalóan utálná megtenni, de hajlandó lett volna, ha megkérem rá.

De én csak ott álltam, s egy vibráló pixelörvénybe bámultam, mely nemsokára teljesen elenyészett. Tudtam, hogy nem kell mégegyszer megidézni ahhoz, hogy tudjam, ki ő. Jude.

A fiú, aki előttem állt, a holland művész, aki Bastiaan de Kool néven volt ismert a tizenkilencedik században – most Judeként reinkarnálódott ebben az évszázadban. Kapálóztam valamiért, amiben megtámaszkodhattam, ingatagnak, üresnek, gyengének éreztem magam. Ráébredtem, hogy már túl késő, semmi sem kap el, míg nem Damen gyorsan az oldalamra ugrott.

„Ever!” – kiáltotta, hangja annyira sürgető volt, hogy hogy a csontjaimig hatolt, karjaival szorosan körbezárt, úgy védett meg, mely olyan volt, mintha hazaértem volna. Teremtett egy puha, bársonykanapét, melyre leültetett, s tekintete még mindig nyugtalanul, elbátortalanítva lebegett felettem, nem akart így felizgatni.

Megfordultam, visszatartottam a lélegzetem, mikor tekintetem találkozott az övével, attól féltem, hogy talán úgy érzem majd, valami megváltozott, most, hogy minden kiderült. Most, hogy mindketten tudjuk, nem mindig csak ő létezett a számomra.

Volt valaki más is.

És most is ismerem őt.

„Én nem – „ Megráztam a fejem, összezavarodottnak, bűnösnek éreztem magam, mintha elárultam volna azzal, hogy tudatlanul felkerestem őt. „Nem tudom mit mondjak – én – „

Damen a fejét csóválta, kezével az arcomat simogatta.

„Ne gondolj ilyesmire.” Mondta. „Ez egyáltalán nem a te hibád. Hallasz? Egyáltalán. Ez csak a karma.” Szünetet tartott, tekintete az enyémet fürkészte. „Ez egy lezáratlan ügy.”

„De mi lehetne lezáratlan?” Kérdeztem, de már sejtettem, hogy ez is az utazás része. „Ez már száz évvel ezelőtt volt! És ahogy te is mondtad, már azelőtt vége volt, mielőtt a festék – „

De mielőtt befejezhettem volna, megrázta a fejét, kezét az arcomra, majd a vállamra tette, miközben így szólt, „Már nem vagyok ebben olyan biztos.”

Rá néztem, harcolva a késztetéssel, hogy elforduljak. Azt kívántam, bárcsak abbahagyná. El akartam menni. Nem akartam többé ott lenni.

„Úgy tűnik megakadályoztam,” – mondta, arca kemény, ítélkező volt, bár csak maga felett ítélkezett. „Úgy tűnik az a jó szokásom, hogy betörjek az életedbe, beleavatkozzam a döntéseidbe, melyeket neked kellene meghoznod. Félrelökve a sorsot, mely – „ Szünetet tartott, állkapcsa megfeszült, tekinete szilárd volt, bár ajkai mozgása felfedték az igazságot – „ sosem szánt nekem – „

„Miről beszélsz?” Kiabáltam, hangom magas, sürgető volt, éreztem a szavait körülvevő energiát.

„Hát nem nyilvánvaló?” Rám nézett, szemei ragyogása több millió darabra tört – a sötétség egy kaleidoszkópja, melyet már sosem lehet helyrehozni.

Felkelt a kanapéról, s elém állt.

De mielőtt megszólalt volna, mielőtt bármi rosszat tehetett volna, felpattantam és azt mondtam,

„Ez nevetséges! Ez az egész! Minden! Ez a végzet, ami újra és újra összehozott minket. A lelkünk összetartozik! Ezt te magad mondtad! És abból, amit tanultam, pontosan tudom, hogy működik – a lelkitársak újra és újra egymásra találnak, minden különbség ellenére, nem számít mi az!” A kezéért nyúlta, s ő elhúzta, hátralépett, s elkerülte az érintésem.

„Végzet?” A fejét ingatta, hangja érdes volt, tekintete kegyetlen, de mindez mélyről származott.

„A végzet volt az, mikor utánad kutatva bebarangoltam a Földet – újra és újra – és képtelen voltam megnyugodni, míg meg nem találtalak?” Megállt, tekintetünk találkozott. „Mondd, Ever, ez úgy hangzik neked, mint a végzet? Vagy csak erőltettem valamit?”

Beszélni kezdtem, az ajkaim elváltak, de egy szó sem jött ki rajtuk, csak figyeltem, ahogy a fal felé fordulva a lányra bámul. Arra a büszke és gyönyörű lányra, akinek tekintete elszáll fölötte – valaki más felé.

„Valahogy képes voltam figyelmen kívül hagyni mindezt, félrelökni az elmúlt négy évszázadban, s meggyőzni magamat arról, hogy ez a mi sorsunk, hogy téged és engem egymásnak teremtettek. De aztán egy nap, miután befejezted a munkát, éreztem valamit, valami más volt – megváltozott az energiád. Aztán a múlt éjjel a boltban – rájöttem.

Bámultam a hátát, vállainak négyszögét – vékony, izmos alakját.

Eszembe jutott, milyen furcsán, milyen formálisan viselkedett, s ez most tökéletes értelmet nyert.

„Abban a pillanatban, mikor a szemébe néztem, tudtam.” Megfordult, tekintetünk találkozott. „Szóval mondd, Ever, mondd mi az igazság, ez veled nem ugyanígy volt?”

Nagyot nyeltem, elakartam vonni a tekintetem, de tudtam, hogy nem tehetem. Félreérti majd, azt feltételezi, hogy meghátráltam. Eszembe jutott a pillanat, mikor Jude egyedül talált a raktárban, ahogy a szívem kalapálni kezdett, az arcom elvörösödött, s furcsa módon ideges lettem. Az egyik pillanatban még jól voltam aztán a következőben – teljesen összezavarodtam. És mindez azért, mert Jude mély, tengerzöld tekintete találkozott az enyémmel...

De ez nem azt jelenti, hogy –

Az nem lehet, -

Vagy mégis?

Közelebb mentem hozzá, míg testünket csak egy hüvelyknyi rés választotta el. Bizonyítani akartam neki, bizonyítani akartam magamnak. Megtalálni a módját, hogy meggyőzzem, ez egyáltalán nem jelent semmit. De ez Nyárvidék. És a gondolatok energiák. S attól tartok, pontosan ismeri az enyéimet.

„Ez nem a te hibád.” – mondta, hangja nyers, rekedt. „Kérlek ne érezd emiatt rosszul magad.”

A zsebembe dugtam a kezem, s elhatároztam magam, hogy megszilárdítom magam egy világban, mely többé már nem volt stabil.

„Csak azt akarom, hogy tudd, mennyire sajnálom. És még – „ Megrázta a fejét. „Sajnálom, hogy ezt tettem. Sajnos ez nem elég, ennél te jobban érdemelsz. Attól tartok, hogy az egyetlen dolog, amit most tehetek – az egyetlen dolog, mellyel talán még helyrehozhatom a dolgokat, hogy – „

Hangja elcsuklott, mely arra késztetett, hogy felemeljem a fejem, míg tekintetünk nem találkozott. Ott álltunk oly közel egymáshoz, hogy a legkisebb lépés is megtörhetné a köztünk lévő gátat.

De mikor már épp azon voltam, hogy közelebb húzódjak, ő meghátrált, tekintete szilárd volt, vonásai kemények, elhatározta, hogy befejezi, amit elkezdett, mikor így szólt, „Félreállok. Ez az egyetlen dolog amit most tehetek. Ettől a pillanattól kezdve, nem fogok beleavatkozni a sorsodba. Ettől a ponttól, tiéd minden lépés, a végzeted felé, és egyes egyedül a tiéd.”

A látásom elhomályosult, a torkom összeszorult. Biztos nem arra gondol, amire én? Vagy igen?

Csak bámultam rá, ahogy ott állt előttem az én tökéletes lelkitársa, minden létem szerelme, az egyetlen ember, akiben biztos voltam, hogy itt van mellettem és megvéd, most elhagy.

„Nincs jogom így beleavatkozni az életedbe. Soha nem adtam meg neked az esélyt, hogy te magad válassz. És tudod mi a legrosszabb?” Rám nézett, tekintete olyan öngyűlölettel telt meg, hogy képtelen voltam belenézni. „Nem voltam elég nemes, nem voltam elég férfi, hogy tisztességesen játszak.” Megrázta a fejét. „Minden trükköt bevetettem a könyvből, minden erőmet arra fordítottam, hogy megsemmisítsem a versengést. S mivel nem tudom megváltoztatni az elmúlt négyszáz évet – sem a halhatatlanságot, melyet rád erőltettem – most mégis azt remélem– hogy ha félreállok – megismered a szabadságot, s te magad választasz.”

„Közted és Jude között?” Bámultam, hangom szinte hisztérikussá emelkedett, el akartam mondani neki. Csak egyszerűen kimondani. Nem kerülgetni a forró kását, hanem a lényegre térni.

De ő csak ott állt, világfájdalmas tekintete rajtam összpontosult.

„Nos, nincs semmiféle választás! Egyáltalán nincs! Jude a főnököm – és egy kicsit sem érdeklem – és ő sem engem!”
„Akkor nem látod, amit én.” – mondta Damen, mintha ez egy tény volna – valami nagy, szilárd dolog, ami épp itt van előttem.

„Mert nincs is mit látni. Nem érted? Én csak téged látlak!” Csak bámultam rá, látásom homályos volt, kezem remegett, annyira szörnyen és üresen éreztem agam, mintha minden egyes lélegzetem az utolsó volna.

De amint kimondta ezt, Damen megint a festményre utalt. Nem tudta figyelmen kívül hagyni. Bár ő nagyon is jelentőségteljesnek gondolja, számomra teljesen idegen az a lány. A lelkem lehet, hogy egyszer az ő testében öltött szerepet, de ez azóta megváltozott.

Beszélni kezdtem, el akartam magyarázni ezt az egészet, de nem jöttek ki szavak a számon. Csak egy régóta kitörki készülődő sírás áramlott elmémből az övébe. Egy olyan hang, mely azt jelenti kérlek és ne – egy véget nem érő hang.

„Nem megyek sehová,” – mondta, reagálva a könyörgésemre. „Mindig itt leszek valahol a közelben. Érezlek majd, s megóvlak. De ami azt illeti – „ Megrázta a fejét, hangja elcsuklott, szomorú volt, elhatározta, hogy végigcsinálja. „Attól tartok nem tudok tovább – attól félek nekem – „
De nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam, ahogy fájdalmamban felkiáltottam, „Már megpróbáltam nélküled élni, mikor visszamentem az időben, és mi történt? A sors visszaküldött!”

Szemem könnyekkel telt meg, de nem tudtam elfordulni. Azt akartam, hogy lássa. Azt akartam, hogy pontosan tudja, mit fizetek az elhibázott önzetlenségéért.

„De, Ever, de ez nem azt jelenti, hogy te arra születtél, hogy velem legyél, talán azért küldtek vissza, hogy megtaláld Judet, és most, hogy – „

„Jó.” Mondtam, nem engedve, hogy befejezze, nem, hiszen még sokkal-sokkal több bizonyíték van a tasolyomban. „Akkor mi volt az, amikor egymás felé tartottuk a tenyerünket, s azt mondtad, figyeljem a bizsergést, a meleget, s azt állítottad, hogy ez pontosan az, mikor két lélek egymásra talál? Ezzel mi a helyzet? Már nem így gondolod? Visszavonod?”
„Ever – „ A fejét ingatta, s a szemeit dörzsölte. „Ever, én – „

„Nem érted?” Megráztam a fejem, miközben éreztem az energiáit, s bár tudtam, hogy egy kicsit sem tudok változtatni rajtuk, de mégis folytattam. „Nem érted, hogy én csak téged akarlak?”

Kezét az arcomhoz emelte, ujjaival lágyan és szerelmesen végigsimította – egy kegyetlen emlékeztetője volt annak, melyet többé nem élvezhetek – gondolatai a fejembe áramlottak, könyörögve nekem, hogy értsem meg őt, adjak egy kis időt magamnak.

Kérlek ne hidd, hogy ez nekem könnyű. Fogalmam sem volt milyen fájdalmas is minden önös érdek nélkül cselekedni – talán ezért nem próbáltam ezelőtt? Mosolygott, komolytalanságot tettetve, de én nem viszonoztam. Azt akartam, hogy ugyanolyan szörnyen és üresnek érezze magát, mint én. Megfosztottalak attól, hogy valaha is újra találkozhass a családoddal – az egész lelkedet kockára tettem – tekintete az enyémbe fúródott – De, Ever, figyelj, meg kell értened, most rajtad a sor, választhatsz – anélkül, hogy én beleavatkoznék!

„Már választottam.” – mondtam, hangom szilárd, fáradt volt, túl fáradt már a veszekedéshez. „Téged választottalak és ezen nem tudsz változtatni.” Rá néztem, tudtam, hogy a szavaim feleslegesek, tartja magát az elhatározásához. „Damen, komolyan azért, mert ismertem őt évszázadokkal ezelőtt egy olyan országban, ahol azóta sem voltam. Nagy dolog! Egyetlen életemben – a hány közül?”

Egy pillanatra rám nézett, majd becsukta a szemét, hangja alig egy suttogásba halkult, mikor így szólt, „Nem csak egyetlen életedben, Ever.” Elhalványult a galéria, bár a szélmalmok és a tulipánok ugyanolyanok maradtak, miközben egy egész világot teremtett elém – voltaképp több világot is – Párizst – Londont – New Englandot – mind ott állt előttem, egyenesen Amszterdam közepén, ahol álltunk. Olyan világok, melyek teljesen élethűek voltak, az akkori korhoz képest – az építészet, a ruhák – a korszak minden jellemzője – csak épp emberek nem voltak – kivéve minket hármunkat.

Engem – egy párizsi szolgálólányt – egy romlott Londoni társasági lányt – egy puritán lányát – az oldalamon Jude állt – egy francia lovászinas – egy brit gróf – egy egyháztag – mindketten folyamatosan változtunk, csak a szemünk maradt ugyanolyan.

Megfigyeltem egyszer az egyik jelenetet, amely úgy játszódott le előttem, mint egy színházi darab. Jude iránti érdeklődésem abban a pillanatban apadni kezdett, hogy Damen feltűnt – mint aki elbűvölt és megbabonázott, mint ahogy a jelenben is, s minden trükköt bevetett, hogy megszerezzen.

Ott álltam, szinte fuldokoltam, fogalmam sem volt, mit mondjak. Csak annyit tudtam, hogy el akarom tűnteni ezt az egészet.

Felé fordultam, már értettem miért érzi így magát, de tudtam, hogy ez egyáltalán semmin sem változtat. Számomra nem. Nem, ha a szívemről van szó.

„Szóval elhatároztad magad. Jó. Bár nem szeretem, de rendben van. De amit tényleg tudni szeretnék az az, hogy meddig fogunk még itt vitatkozni? Napokig? Egy hétig?” Megráztam a fejem. „Mennyi időbe telik, hogy elfogadd, nem számít mi történt, nem számít mit gondolsz vagy it mondasz, nem számít milyen igazságtalannak tűnik a küzdelem, én téged választalak. Mindig is téged választottalak. Számomra csak te létezel!”

„Ez nem egy olyan dolog, amit egy konkrét dátumhoz kapcsolhatsz – most van időd, rengeteg időd, hogy rájöjj, a ragaszkodásod egyre inkább elmúlik, s hogy – elmenj – „
„Csak azért, mert elhatároztad magad, csak azért, mert igazzá akarod tenni ezeket a dolgokat, annak ellenére amit mondok, csak azért, mert kitaláltál egy játékot, de nem számít, hogy te kreáltad az összes szabályt. Mert ha tényleg megengeded nekem, hogy válasszak, akkor még ma választani fogok.”

Megrázta a fejét, szemei összeszűkültek, s ha nem tévedek, talán egy kis megkönnyebbülés csillant fel bennük.

És ebben a pillanatban rájöttem – a pislákoló reménytől a szívem szárnyalni kezdett. S ő épp annyira utálta ezt, mint én. Nem én vagyok itt az egyetlen, akinek határidőre van szüksége.

„Az év végéig.” – ondta, állkapcsa megfeszült, mely arról árulkodott, hogy próbál tisztességes, bátor lenni, bár egy kissé nevetségesen. „Akkor rengeteg időd lesz.”

Megráztam a fejem, esélyt sem adtam rá, hogy folytassa, mikor így szóltam. „Holnapig. Biztos vagyok benne, hogy addig meg tudom hozni a döntést.”

De rosszallta a dolgot, s így szólt, „Ever, kérlek, az egész élet előttünk állt, hogy válassz. Bízz bennem, igazán nem kell sietni.”
„Következő hét végéig.” Bólintotta, hangom elszorult, s azon töprengtem, vajon meddig megyünk el.

„Nyár végéig.” – mondta, s tekintetünk találkozott.

Csak álltam előtte, képtelen voltam megszólalni. Eszembe jutott, mit terveztem a nyárra, az első együtt töltött nyarunkra – elképzeltem, ahogy három hónapig csak bolondozunk és szórakozunk a Laguna Beachi napsütésben – mely pillanatok alatt a legmagányosabb hónappá vált.

Tudtam, hogy nincs mit mondanom, elfordultam. Figyelmen kívül hagytam felém nyújtott kezét, vissza akartam menni. Ha tényleg úgy döntött, hogy hagyja, én válasszam ki az utamat, akkor már most elkezdem.

Elsétáltam a galéria melletti soron, végig Amszterdamon, Párizson, Londonon és New Englandon, s egyszer sem néztem vissza.

harminckettő

Abban a pillanatban, hogy befordultam a sarkon, futni kezdtem. A lábaim olyan gyorsan mozogtak, mintha a itt hagyhatnám Dament, a galériát és ezt az egészet. A macskakő elhalványult, s járda fűre váltott, ahogy végigfutottam a szokásos Nyárvidéki helyeken, elhatározva, hogy megteremtem magamnak a sajátom – egy olyan helyet, ahová Damen nem juthat be.

Régi iskolám melletti erdőhöz érve egy eredményjelző táblával találtam szembe magam, melyen azt olvastam: „GYERÜNK MEDVÉK!”, majd leültem egy messzi sarokban, ahol először (és utoljára) elszívtam egy cigarettát, s ahol először csókolt meg a volt barátom, Brandon, s ahol a régi barátnőmmel, Rachellel üldögéltünk mindig, naivan kuncogva és flörtölve vezérszurkolói egyenruhánkban, s fogalmunk sem volt arról, milyen bonyolult is lehet az élet.

Lábamat az előttem lévő padra tettem, majd fejemet a térdemre hajtottam, s zokogni kezdtem, ahogy próbáltam feldolgozni a történteket. Egy halom varázsolt zsebkendőt elhasználtam, miközben kialvatlan szemekkel a focipályát figyeltem, ahol névtelen, arctalan játékosok rohangáltak, miközben barátnőik oldalról flörtöltek és kacérkodtak. Azt reméltem, hogy egy ilyen ismerős, normális hely ajd valahogy megadja a kényelmet, amire szükségem van – de mikor csak egyre rosszabbul éreztem magam, eltüntettem.

Ez már nem az én életem többé. Nem az én sorsom.

Damen az én jövőm. Semmi kétségem nincs efelől.

S bár teljesen izgatottá, s feszültté válok, mikor Jude a közelben van, s bár van egy tagadhatatlan valami köztünk, mikor találkozunk – ez még semmit nem jelent. Ez nem azt jelenti, hogy ő az Igazi. Ez inkább a múltbeli ismeretségünk hatása, egy tudat alatti felismerés, semmi több.

Csak azért, mert szerepet játszott az eddigi életeimben, még nem azt jelenti, hogy a jövőmben is nagyobb szerepet kapna, mint a nyári munkám főnöke, melyet amúgy sem kerestem volna, ha Sabine nem kényszerít rá. Hogy hibázhatnék? Hogy lehetne ez egyéb, mint egy véletlen egybeesés, a múltam egy kellemetlen része, amely nem az én hibámból, de nem képes elhagyni?

Úgy értem, nem én kerestem ezt – igaz?

Igaz?

Bár a szívem mélyén tudtam az igazat, nem tudtam nem azon tűnődni, hogy minket egymásnak rendeltek.

Tényleg képes voltam lefestetni magam vele, nem számított, hogy meztelenül látott? Vagy azt a portrét csak a túlbuzgó képzelete alkotta?

S ettől csak még több kérdés vetődött fel bennem – egy olyanok is, amiket jobb szerettem volna elhessegetni, mint: Tényleg nem voltam szűz az elmúlt négy évszázadban, mint hittem? Judedal feküdtem le és nem Damennel? És ha igen, akkor most mért érzem magam olyan szégyenlősnek és furcsán, mikor körülöttem van?

Az előttem elterülő üres mezőre bámultam, mely nemsokára a Római Kolosszeumba, az Egyiptomi piramisokba, az Athéni Akropoliszba, Instanbul Nagy Bazárjába, a Sydney-i Operaházba, a Velencei Szent Mark térbe, majd a Marakechi Medinába váltott – figyeltem a folyamatosan változó díszletet, melyen megjelent az összes hely, ahová remélem, hogy egyszer eljutok, de csak egy dologban voltam biztos: Három hónapom van.

Három hónap Damen nélkül.

Három hónap, mialatt tudom, hogy itt van valahol, de nem érhetek hozzá, nem láthatom, nem lehetek vele.

Három hónap, mialatt eleget tanulhatok ahhoz, hogy megoldjam az összes problémánkat és visszakapjam őt.

S ebben biztosabb voltam, mint bármi másban, - hogy egyedül Ő az én jövőm, a végzetem, nem számít mi történt előtte.

Újra a díszletre fókuszáltam, melyen a Grand Canyon a Machu Picchuba fordult, mely a kínai Nagy Fallá változott, s tudtam, hogy erre még rengeteg időm lesz, de most vissza kell mennem.

Vissza, a Földre.

Vissza, az üzletbe.

Azt reméltem, hogy elkapom Judet, mielőtt bezárja a boltot, meg kell tanítania egyszer és mindenkorra, hogy olvashatom el a könyvet.

Harminchárom

Egész héten elkerültem Sabinet. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, de az iskola, az új munkám, Miles utolsó Hajlakk próbái között aligha volt időm.

„Szóval.” Mosolygott mellém lopódzva, felvette már az edzőruháját, ragyogónak és egészségesnek látszott. „Nem kéne beszélgetnünk valamiről? Valamiről, amit már elég régóta halogatsz?”

A poharamért nyúltam, miközben vállat vontam, nem tudtam mit mondani.

„Milyen az új munkád?” Minden rendben?”

Bólintottam, könnyen, semmitmondóan, mintha túlzottan érdekelne a kezemben tartott gyümölcslé.

„Mert szerintem még be tudlak csenni a gyakornoki munkára, ha szeretnéd – „

Megráztam a fejem. Csészémet a mosogatóba tettem, miközben azt mondtam, „Nem szükséges.”

Elkapva az arcán megjelent kifejezést, hozzátettem, „Tényleg. Minden rendben.”

Az arcomat fürkészte, tekintete élénk volt, szinte végigmért. „Ever, mért nem említetted, hogy Paul a történelem tanárod?”

Megdermedtem, de csak egy pillanatra, mielőtt elfordítottam a tekintetem a müzlis tálkámra, bár egyáltalán nem érdekelt az étel. Egy kanalat megragadva körbe körbe kavargattam a gabonapelyhet, miközben így szóltam, „Mert Paul a klassz cipőivel és a divatos farmerjével nem a tanárom. Mr. Munoz szemüvegben és khaki nadrágba préselve az.”

A számhoz emeltem a kanalat, gondosan elkerülve tekintetét.

„Nem tudom elhinni, hogy meg sem említetted.” Megrázta a fejét, s a szemöldökét ráncolta. Megvontam a vállam, azt tettetve, mintha teli szájjal nem szeretnék beszélni, pedig az az igazság, hogy egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni.

„Zavar ez téged? Hogy a tanároddal randizom?” Rám bámult, a nyakára tekerve a törölközőt, majd megtörölve vele homlokát.

Körbe-körbe kevergettem a müzlit, tudtam, hogy nem bírok többet enni, nem, miután belekezdett ebbe az egészbe. „Amíg nem beszélgettek rólam.” Közelről tanulmányoztam az arcát, olvastam az aurájából, a gesztusaiból, s észrevettem, hogy kellemetlenül mocorogni kezdett, s egy pillanatra abbahagytam a gondolatai olvasását.

„Úgy értem, nem beszélsz rólam, ugye?” Tettem hozzá, tekintetem az övébe fúródott. De ő csak nevetett, elhárítva tekintetét, ahogy arca kissé elpirult.

„Azt hiszem ennél egy kicsit több közös is van bennünk.”
„Igen? Mint például?” Kanalammal a tál aljára nyomkodtam a müzlimet, s egy átázott, szivárvány színű keveréket alkottam belőle. Azon tűnődtem, vajon elmondjam neki most az új híreket, vagy tartogassam későbbre. Az ijesztő kinyilatkoztatása, hogy a szerelem házasság nem elég – nem is említve a látomást, melyben valami helyes, névtelen fickóval édelgett, aki az épületben dolgozik -
„Nos, kezdetnek elég annyi, hogy mindkettőnket nagyon lenyűgöz az olasz reneszánsz – „

Rá néztem, s azzal a késztetéssel küzdöttem, hogy a szememet forgassam. Soha nem hallottam még tőle ezt, pedig már lassan egy éve élek vele.

„Mindketten szeretjük az olasz kaját – „ Ó igen, határozottan lelkitársak. A két egyedüli ember, akik szeretik a pizzát és a spagettit...

„És pénteken bejön egy kicsit a munkahelyemre is!”

Megálltam. Minden megállt. Beleértve a légzést és a pislogást, csak ott álltam és bámultam.

„Egy szakértő tanúként dolgozik egy ügyben, amely – „

Az ajkai mozogtak, kezeivel mutogatott, de én már egy jó pár mondattal lemaradtam. Szavait legyőzte a szívem vad kalapálása, melyet egy csendes sikítás kísért, mely mindent elnyelt.

Nem!

Ez nem lehet.

Nem. Lehet.

Vagy mégis?

Eszembe jutott a látomás arról az estéről az étteremben – Sabine összejött egy helyes fickóval, aki az épületben dolgozik – egy fickóval, akire szemüvege nélkül nem ismertem volna rá, pedig ő Munoz volt!

Rögtön tudtam mit jelent ez – ez az – ő végzete – Munoz az Igazi!

„Jól vagy?” Kezét felém nyújtotta, miközben aggodalom ült ki az arcára.

De én gyorsan elhúzódtam, elkerülve az érintését. Nagyot neltem, ahogy mosolyt erőltettem az arcomra, tudva, hogy megérdemli a boldogságot – fenébe is, és Munoz is megérdemli, hogy boldog legyen.  De mégis – mért együtt kell boldognak lenniük? Komolyan, annyi férfival randizhatott volna, mért pont a töritanároal kellett, az egyetlen emberrel, aki tudja a titkomat?

Rá néztem, bólintottam, majd a tálkámat a mosogatóba tettem, majd az ajtó felé indulva visszaszóltam, „Igen – minden rendbe komolyan. Én csak – nem akarok elkésni.”