Harmincegy
Száguldottunk, kéz a kézben szorosan, mikor egy
puffanással földet értünk. Egy pillanat alatt körbenéztem, s felkiáltottam,
„Istenem – ez – „
„Amszterdam.” Bólintott, szemei összeszűkültek, ahogy
alkalmazkodtak a ködhöz. „Bár nem az igazi Amszterdam, hanem a Nyárvidékes
verzió. A valódiba vittelek volna, de eszembe jutott, hogy ez az utazás nem
tart olyan soká.”
Körbepillantottam, néztem a kis patakokat, a hidakat, a
szélmalmokat és a piros tulipánokkal borított mezőket – s azon tűnődtem, vajon
az utóbbit ő teremtette-e nekem, majd eszembe jutott, hogy Hollandia a
virágairól is híres – főként a tulipánjairól.
„Nem ismered fel, igaz?” Kérdezte, s lágyan fürkészte az
arcomat, ahogy a fejemet csóváltam. „Adj magadnak egy kis időt. Emlékezetből
teremtettem újra, úgy, ahogy felidéztem a tizenkilencedik századból, mikor te
és én utoljára itt jártunk. Ha mondhatok ilyet, azt hiszem elég jól sikerült a
másolat.”
Végigvezetett az utcán, miután átment előttünk egy autó,
majd megálltunk egy kis kirakat előtt, az üzlet ajtaja nyitva volt, s bent egy
ismeretlen tömeg gyűlt össze. Gondosan figyelt, izgatottan várta, hogy eszembe
jusson valami emlék, de én csak tovább álltam, én akartam magam megérezni,
elképzelni a képet magamról ezen a helyen – a vörös hajú, zöldszemű énemet –
amint elsétál ezen fehér falak mellett, lábam alatt fapadló, s a sor festményt
bámulja, miközben kikerülöm a vevőket,
akik néha elhalványultak, majd újra felerősödtek. Tudtam, hogy Damen felelős
azért, hogy itt vannak, ő hozta létre őket.
Végigmentem a fal mentén, s arra gondoltam, talán ez volt
annak a helynek a másolata, ahol először találkoztunk, bár csalódottan vettem
tudomásul, hogy számomra egy kicsit sem ismerős.
Észrevettem, hogy a festmények egyszerre csak elkenődnek,
majd szép lassan eltűnnek, kivéve azt az egyet, ami ott volt közvetlen előttem,
az egyetlen épet.
Előrehajoltam, s egy dús hajú lányra bámultam – piros,
arany és barna színek fényűző keveréke, melyek csodálatos kontrasztban voltak
sápadt bőrével. Annyira élethűen, annyira finoman, annyira hívogatóan volt
megfestve – szinte életre kelt.
Tekintetem végigsiklott hosszú haján, s bár meztelen volt,
gyakorlatilag teljesen el volt takarva. Haja vége kissé nyirkos volt, lágyan
omlott a vállára, s lógott alá egészen a csípőjéig, míg karjait behajlította, s
rózsaszín combjának tetején pihentette. Bár igazán a szemei ragadtak magával,
melyek a legmélyebb zöld színűek voltak, s tekintete annyira közvetlen, annyira
nyitott, mintha a szeretőjére nézne, s egy kicsit sem szégyenlősen a
helyzetéhez képest.
A gyomrom összeszorult, a szívem kalapálni kezdett, s bár
tudtam, hogy Damen ott áll mellettem, mégsem tudtam ránézni. Nem tudtam bevonni
ebbe. Valami magával ragadott, s egy ötlet kezdett megszületni, tudatosulni
bennem. Pislogtam egyet, s megértettem. Olyan biztosan, minthogy ez az
aranyozott keret körülveszi a képet, tudta, hogy ez a nő én vagyok!
Az elsőszámú énem.
A holland énem.
Én, a művész múzsája, aki beleesett Damenbe, még
aznap este, mikor találkoztunk e galériában.
Csak az az egy dolog zavart, csak az miatt nem szóltam egy
szót sem, hogy hirtelen rádöbbentem, a láthatatlan szerető, akire felnéz,
nem Damen.
Valaki más.
Valaki láthatatlan.
„Szóval felismerted.” Damen hangja lágy, tárgyilagos volt,
egy kevésbé sem meglepett, mint az enyém. „A szemei, igaz?” Rám nézett, arca
közel volt az enyémhez, mikor hozzátette, „A színe talán változott, de a lényeg
megmaradt.”
Rápillantottam, sűrű szempillái szinte elhomályosították
tekintetéből kiolvasható vágyódását – mely arra késztetett, hogy gyorsan
elforduljak.
Mennyi idős voltam? Nem bíztam a hangomban. Az arca
símának és fiatalnak tűnt, bár inkább egy nőé volt, mint egy lányé.
„Tizennyolc.” Bólintott, s tovább fürkészte az arcom.
Tekintete üldözött, rá akart venni, hogy én legyen az első, aki kimondja, s
szinte már könyörgött érte – de ráhárítottam a feladatot.
Követte a tekinetemet a festményre, mikor hozzátette,
„Gyönyörű voltál. Igazán. Épp, mint most. Annyira foglyul ejtett – teljesen.”
Ő.
Ez az.
Hangjából kihallatszó él egyre csak erősödött – feltárva
mindent, mire célzott. Tudja, ki volt a művész. Tudja, hogy nem neki tettem
meztelenné magam.
Nagyot nyeltem, szemeim összeszűkültek, ahogy megpróbálta
értelmet adni a fekete, szögletes firkának a jobb alsó sarokban. Egy hosszú sor
mássalhangzót és magánhangzót fejtettem meg, de a betűk kombinációja számomra
semmit sem jelentett.
„Bastiaan de Kool.” Mondta Damen, s rám nézett.
Megfordultam, tekintetünk találkozott, képtelen voltam
megszólalni.
„Bastiaan de Kool volt az a művész, aki festette ezt. Aki
megfestett téged.” A portré felé fordult, tekintetével újra bebarangolta,
mielőtt visszatért hozzám.
Megráztam a fejem, sápadtnak, gyengének éreztem magam –
minden, amit valaha gondoltam és tudtam – magamról – rólunk – az életünk
egészéről hírtelen eltűnt, gyengévé és vékonnyá vált.
Damen bólintott, nem kellett kimondanom. Mindketten
rádöbbentünk az igazságra, ami ott volt a szemünk előtt.
„Ha esetleg ezen töprengenél, már azelőtt vége volt,
mielőtt a festék megszáradt. Vagy legalább is ezzel győzködtem magam – „
Megrázta a fejét. „De most – nos, már nem vagyok benne biztos.”
Csak bámultam, szemeim kikerekedtek, értetlenül néztem rá. Mégis mi köze lehetne ennek a festménynek – a több évszázaddal ezelőtti énemnek – hozzánk – a jelenhez?
Csak bámultam, szemeim kikerekedtek, értetlenül néztem rá. Mégis mi köze lehetne ennek a festménynek – a több évszázaddal ezelőtti énemnek – hozzánk – a jelenhez?
„Szeretnél találkozni vele?” Kérdezte, szemei sötétek,
távoliak voltak, nehéz volt kiolvasni belőle bármit is.
„Bastiaannal?” A név furcsamód kényelmesen hangzott az
ajkaimnak.
Damen bólintott, ide akarta teremteni, ha beleegyezem. De
már épp azon voltam, hogy visszautasítsam, mikor kezét a karomra tette, s így
szólt, „Szerintem kellene. Ez így fer.”
Vettem egy mély lélegzetet, kezének melegére
összpontosítottam, ahogy mély koncentráció közepette összeszorította a szemét,
s megidézett egy magas, szikár, kissé kócos fickót.
Hagytam, hogy elengedje a kezem, ahogy elhúzódott,
átengedve számomra az egész szobát, hogy tanulmányozzam, megnézzem, mielőtt
kifutunk az időből, s elhalványodik.
Felé indultam, lassan, széles körökben sétáltam e különös
idegen körül – eme fényes, üres kreáció körül – mely lélektelen, valótlan.
Figyeltem fesztelen vonásait – magasságát, mely által csak
még karcsúbbnak tűnt, izmait, mely finoman kipárnázza csontjait – ruháit,
melyek tiszták, jól szabottak és jó minőségűek voltak, bőrét, mely annyira
sápadt és hibátlan volt, szinte az enyémhez hasonló, míg haja sötét, hullámos,
jól fésült volt, s egy nagyobb tincs riadt szemeibe hullott.
Ziháltam, levegőért kapkodtam, s mikor eltűnt, hallottam,
ahogy Damen így szól, „Szeretnéd ha visszahoznám?” Nyilvánvalóan utálná
megtenni, de hajlandó lett volna, ha megkérem rá.
De én csak ott álltam, s egy vibráló pixelörvénybe
bámultam, mely nemsokára teljesen elenyészett. Tudtam, hogy nem kell mégegyszer
megidézni ahhoz, hogy tudjam, ki ő. Jude.
A fiú, aki előttem állt, a holland művész, aki Bastiaan de
Kool néven volt ismert a tizenkilencedik században – most Judeként
reinkarnálódott ebben az évszázadban. Kapálóztam valamiért, amiben
megtámaszkodhattam, ingatagnak, üresnek, gyengének éreztem magam. Ráébredtem,
hogy már túl késő, semmi sem kap el, míg nem Damen gyorsan az oldalamra ugrott.
„Ever!” – kiáltotta, hangja annyira sürgető volt, hogy
hogy a csontjaimig hatolt, karjaival szorosan körbezárt, úgy védett meg, mely
olyan volt, mintha hazaértem volna. Teremtett egy puha, bársonykanapét, melyre
leültetett, s tekintete még mindig nyugtalanul, elbátortalanítva lebegett
felettem, nem akart így felizgatni.
Megfordultam, visszatartottam a lélegzetem, mikor
tekintetem találkozott az övével, attól féltem, hogy talán úgy érzem majd,
valami megváltozott, most, hogy minden kiderült. Most, hogy mindketten tudjuk,
nem mindig csak ő létezett a számomra.
Volt valaki más is.
És most is ismerem őt.
„Én nem – „ Megráztam a fejem, összezavarodottnak,
bűnösnek éreztem magam, mintha elárultam volna azzal, hogy tudatlanul
felkerestem őt. „Nem tudom mit mondjak – én – „
Damen a fejét csóválta, kezével az arcomat simogatta.
„Ne gondolj ilyesmire.” Mondta. „Ez egyáltalán nem a te
hibád. Hallasz? Egyáltalán. Ez csak a karma.” Szünetet tartott, tekintete az
enyémet fürkészte. „Ez egy lezáratlan ügy.”
„De mi lehetne lezáratlan?” Kérdeztem, de már sejtettem,
hogy ez is az utazás része. „Ez már száz évvel ezelőtt volt! És ahogy te is
mondtad, már azelőtt vége volt, mielőtt a festék – „
De mielőtt befejezhettem volna, megrázta a fejét, kezét az
arcomra, majd a vállamra tette, miközben így szólt, „Már nem vagyok ebben olyan
biztos.”
Rá néztem, harcolva a késztetéssel, hogy elforduljak. Azt
kívántam, bárcsak abbahagyná. El akartam menni. Nem akartam többé ott lenni.
„Úgy tűnik megakadályoztam,” – mondta, arca kemény,
ítélkező volt, bár csak maga felett ítélkezett. „Úgy tűnik az a jó szokásom,
hogy betörjek az életedbe, beleavatkozzam a döntéseidbe, melyeket neked kellene
meghoznod. Félrelökve a sorsot, mely – „ Szünetet tartott, állkapcsa
megfeszült, tekinete szilárd volt, bár ajkai mozgása felfedték az igazságot – „
sosem szánt nekem – „
„Miről beszélsz?” Kiabáltam, hangom magas, sürgető volt,
éreztem a szavait körülvevő energiát.
„Hát nem nyilvánvaló?” Rám nézett, szemei ragyogása több
millió darabra tört – a sötétség egy kaleidoszkópja, melyet már sosem lehet
helyrehozni.
Felkelt a kanapéról, s elém állt.
De mielőtt megszólalt volna, mielőtt bármi rosszat tehetett
volna, felpattantam és azt mondtam,
„Ez nevetséges! Ez az egész! Minden! Ez a végzet, ami újra
és újra összehozott minket. A lelkünk összetartozik! Ezt te magad mondtad! És
abból, amit tanultam, pontosan tudom, hogy működik – a lelkitársak újra és újra
egymásra találnak, minden különbség ellenére, nem számít mi az!” A kezéért
nyúlta, s ő elhúzta, hátralépett, s elkerülte az érintésem.
„Végzet?” A fejét ingatta, hangja érdes volt, tekintete
kegyetlen, de mindez mélyről származott.
„A végzet volt az, mikor utánad kutatva bebarangoltam a
Földet – újra és újra – és képtelen voltam megnyugodni, míg meg nem
találtalak?” Megállt, tekintetünk találkozott. „Mondd, Ever, ez úgy hangzik
neked, mint a végzet? Vagy csak erőltettem valamit?”
Beszélni kezdtem, az ajkaim elváltak, de egy szó sem jött
ki rajtuk, csak figyeltem, ahogy a fal felé fordulva a lányra bámul. Arra a
büszke és gyönyörű lányra, akinek tekintete elszáll fölötte – valaki más felé.
„Valahogy képes voltam figyelmen kívül hagyni mindezt,
félrelökni az elmúlt négy évszázadban, s meggyőzni magamat arról, hogy ez a mi
sorsunk, hogy téged és engem egymásnak teremtettek. De aztán egy nap, miután
befejezted a munkát, éreztem valamit, valami más volt – megváltozott az
energiád. Aztán a múlt éjjel a boltban – rájöttem.
Bámultam a hátát, vállainak négyszögét – vékony, izmos
alakját.
Eszembe jutott, milyen furcsán, milyen formálisan
viselkedett, s ez most tökéletes értelmet nyert.
„Abban a pillanatban, mikor a szemébe néztem, tudtam.”
Megfordult, tekintetünk találkozott. „Szóval mondd, Ever, mondd mi az igazság,
ez veled nem ugyanígy volt?”
Nagyot nyeltem, elakartam vonni a tekintetem, de tudtam,
hogy nem tehetem. Félreérti majd, azt feltételezi, hogy meghátráltam. Eszembe
jutott a pillanat, mikor Jude egyedül talált a raktárban, ahogy a szívem
kalapálni kezdett, az arcom elvörösödött, s furcsa módon ideges lettem. Az
egyik pillanatban még jól voltam aztán a következőben – teljesen
összezavarodtam. És mindez azért, mert Jude mély, tengerzöld tekintete
találkozott az enyémmel...
De ez nem azt jelenti, hogy –
Az nem lehet, -
Vagy mégis?
Közelebb mentem hozzá, míg testünket csak egy hüvelyknyi
rés választotta el. Bizonyítani akartam neki, bizonyítani akartam magamnak.
Megtalálni a módját, hogy meggyőzzem, ez egyáltalán nem jelent semmit. De ez
Nyárvidék. És a gondolatok energiák. S attól tartok, pontosan ismeri az
enyéimet.
„Ez nem a te hibád.” – mondta, hangja nyers, rekedt.
„Kérlek ne érezd emiatt rosszul magad.”
A zsebembe dugtam a kezem, s elhatároztam magam, hogy megszilárdítom
magam egy világban, mely többé már nem volt stabil.
„Csak azt akarom, hogy tudd, mennyire sajnálom. És még – „
Megrázta a fejét. „Sajnálom, hogy ezt tettem. Sajnos ez nem elég, ennél te
jobban érdemelsz. Attól tartok, hogy az egyetlen dolog, amit most tehetek – az
egyetlen dolog, mellyel talán még helyrehozhatom a dolgokat, hogy – „
Hangja elcsuklott, mely arra késztetett, hogy felemeljem a
fejem, míg tekintetünk nem találkozott. Ott álltunk oly közel egymáshoz, hogy a
legkisebb lépés is megtörhetné a köztünk lévő gátat.
De mikor már épp azon voltam, hogy közelebb húzódjak, ő
meghátrált, tekintete szilárd volt, vonásai kemények, elhatározta, hogy
befejezi, amit elkezdett, mikor így szólt, „Félreállok. Ez az egyetlen dolog
amit most tehetek. Ettől a pillanattól kezdve, nem fogok beleavatkozni a
sorsodba. Ettől a ponttól, tiéd minden lépés, a végzeted felé, és egyes egyedül
a tiéd.”
A látásom elhomályosult, a torkom összeszorult. Biztos nem
arra gondol, amire én? Vagy igen?
Csak bámultam rá, ahogy ott állt előttem az én tökéletes
lelkitársa, minden létem szerelme, az egyetlen ember, akiben biztos voltam,
hogy itt van mellettem és megvéd, most elhagy.
„Nincs jogom így beleavatkozni az életedbe. Soha nem adtam
meg neked az esélyt, hogy te magad válassz. És tudod mi a legrosszabb?” Rám
nézett, tekintete olyan öngyűlölettel telt meg, hogy képtelen voltam belenézni.
„Nem voltam elég nemes, nem voltam elég férfi, hogy tisztességesen játszak.”
Megrázta a fejét. „Minden trükköt bevetettem a könyvből, minden erőmet arra
fordítottam, hogy megsemmisítsem a versengést. S mivel nem tudom megváltoztatni
az elmúlt négyszáz évet – sem a halhatatlanságot, melyet rád erőltettem – most
mégis azt remélem– hogy ha félreállok – megismered a szabadságot, s te magad
választasz.”
„Közted és Jude között?” Bámultam, hangom szinte
hisztérikussá emelkedett, el akartam mondani neki. Csak egyszerűen kimondani.
Nem kerülgetni a forró kását, hanem a lényegre térni.
De ő csak ott állt, világfájdalmas tekintete rajtam
összpontosult.
„Nos, nincs semmiféle választás! Egyáltalán nincs! Jude a
főnököm – és egy kicsit sem érdeklem – és ő sem engem!”
„Akkor nem látod, amit én.” – mondta Damen, mintha ez egy tény volna – valami nagy, szilárd dolog, ami épp itt van előttem.
„Akkor nem látod, amit én.” – mondta Damen, mintha ez egy tény volna – valami nagy, szilárd dolog, ami épp itt van előttem.
„Mert nincs is mit látni. Nem érted? Én csak téged
látlak!” Csak bámultam rá, látásom homályos volt, kezem remegett, annyira
szörnyen és üresen éreztem agam, mintha minden egyes lélegzetem az utolsó
volna.
De amint kimondta ezt, Damen megint a festményre utalt.
Nem tudta figyelmen kívül hagyni. Bár ő nagyon is jelentőségteljesnek gondolja,
számomra teljesen idegen az a lány. A lelkem lehet, hogy egyszer az ő testében
öltött szerepet, de ez azóta megváltozott.
Beszélni kezdtem, el akartam magyarázni ezt az egészet, de
nem jöttek ki szavak a számon. Csak egy régóta kitörki készülődő sírás áramlott
elmémből az övébe. Egy olyan hang, mely azt jelenti kérlek és ne – egy véget
nem érő hang.
„Nem megyek sehová,” – mondta, reagálva a könyörgésemre.
„Mindig itt leszek valahol a közelben. Érezlek majd, s megóvlak. De ami azt
illeti – „ Megrázta a fejét, hangja elcsuklott, szomorú volt, elhatározta, hogy
végigcsinálja. „Attól tartok nem tudok tovább – attól félek nekem – „
De nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam, ahogy fájdalmamban felkiáltottam, „Már megpróbáltam nélküled élni, mikor visszamentem az időben, és mi történt? A sors visszaküldött!”
De nem hagytam, hogy befejezze, közbevágtam, ahogy fájdalmamban felkiáltottam, „Már megpróbáltam nélküled élni, mikor visszamentem az időben, és mi történt? A sors visszaküldött!”
Szemem könnyekkel telt meg, de nem tudtam elfordulni. Azt
akartam, hogy lássa. Azt akartam, hogy pontosan tudja, mit fizetek az
elhibázott önzetlenségéért.
„De, Ever, de ez nem azt jelenti, hogy te arra születtél,
hogy velem legyél, talán azért küldtek vissza, hogy megtaláld Judet, és most,
hogy – „
„Jó.” Mondtam, nem engedve, hogy befejezze, nem, hiszen
még sokkal-sokkal több bizonyíték van a tasolyomban. „Akkor mi volt az, amikor
egymás felé tartottuk a tenyerünket, s azt mondtad, figyeljem a bizsergést, a
meleget, s azt állítottad, hogy ez pontosan az, mikor két lélek egymásra talál?
Ezzel mi a helyzet? Már nem így gondolod? Visszavonod?”
„Ever – „ A fejét ingatta, s a szemeit dörzsölte. „Ever, én – „
„Ever – „ A fejét ingatta, s a szemeit dörzsölte. „Ever, én – „
„Nem érted?” Megráztam a fejem, miközben éreztem az
energiáit, s bár tudtam, hogy egy kicsit sem tudok változtatni rajtuk, de mégis
folytattam. „Nem érted, hogy én csak téged akarlak?”
Kezét az arcomhoz emelte, ujjaival lágyan és szerelmesen
végigsimította – egy kegyetlen emlékeztetője volt annak, melyet többé nem
élvezhetek – gondolatai a fejembe áramlottak, könyörögve nekem, hogy értsem meg
őt, adjak egy kis időt magamnak.
Kérlek ne hidd, hogy ez nekem könnyű. Fogalmam sem volt
milyen fájdalmas is minden önös érdek nélkül cselekedni – talán ezért nem
próbáltam ezelőtt? Mosolygott, komolytalanságot tettetve, de én nem
viszonoztam. Azt akartam, hogy ugyanolyan szörnyen és üresnek érezze magát, mint
én. Megfosztottalak attól, hogy valaha is újra találkozhass a családoddal –
az egész lelkedet kockára tettem – tekintete az enyémbe fúródott – De,
Ever, figyelj, meg kell értened, most rajtad a sor, választhatsz – anélkül,
hogy én beleavatkoznék!
„Már választottam.” – mondtam, hangom szilárd, fáradt
volt, túl fáradt már a veszekedéshez. „Téged választottalak és ezen nem tudsz
változtatni.” Rá néztem, tudtam, hogy a szavaim feleslegesek, tartja magát az
elhatározásához. „Damen, komolyan azért, mert ismertem őt évszázadokkal ezelőtt
egy olyan országban, ahol azóta sem voltam. Nagy dolog! Egyetlen életemben
– a hány közül?”
Egy pillanatra rám nézett, majd becsukta a szemét, hangja
alig egy suttogásba halkult, mikor így szólt, „Nem csak egyetlen életedben, Ever.”
Elhalványult a galéria, bár a szélmalmok és a tulipánok ugyanolyanok maradtak,
miközben egy egész világot teremtett elém – voltaképp több világot is – Párizst
– Londont – New Englandot – mind ott állt előttem, egyenesen Amszterdam
közepén, ahol álltunk. Olyan világok, melyek teljesen élethűek voltak, az
akkori korhoz képest – az építészet, a ruhák – a korszak minden jellemzője –
csak épp emberek nem voltak – kivéve minket hármunkat.
Engem – egy párizsi szolgálólányt – egy romlott Londoni
társasági lányt – egy puritán lányát – az oldalamon Jude állt – egy francia
lovászinas – egy brit gróf – egy egyháztag – mindketten folyamatosan
változtunk, csak a szemünk maradt ugyanolyan.
Megfigyeltem egyszer az egyik jelenetet, amely úgy
játszódott le előttem, mint egy színházi darab. Jude iránti érdeklődésem abban
a pillanatban apadni kezdett, hogy Damen feltűnt – mint aki elbűvölt és
megbabonázott, mint ahogy a jelenben is, s minden trükköt bevetett, hogy
megszerezzen.
Ott álltam, szinte fuldokoltam, fogalmam sem volt, mit
mondjak. Csak annyit tudtam, hogy el akarom tűnteni ezt az egészet.
Felé fordultam, már értettem miért érzi így magát, de
tudtam, hogy ez egyáltalán semmin sem változtat. Számomra nem. Nem, ha a
szívemről van szó.
„Szóval elhatároztad magad. Jó. Bár nem szeretem, de
rendben van. De amit tényleg tudni szeretnék az az, hogy meddig fogunk még itt
vitatkozni? Napokig? Egy hétig?” Megráztam a fejem. „Mennyi időbe telik, hogy
elfogadd, nem számít mi történt, nem számít mit gondolsz vagy it mondasz, nem
számít milyen igazságtalannak tűnik a küzdelem, én téged választalak. Mindig
is téged választottalak. Számomra csak te létezel!”
„Ez nem egy olyan dolog, amit egy konkrét dátumhoz
kapcsolhatsz – most van időd, rengeteg időd, hogy rájöjj, a ragaszkodásod egyre
inkább elmúlik, s hogy – elmenj – „
„Csak azért, mert elhatároztad magad, csak azért, mert igazzá akarod tenni ezeket a dolgokat, annak ellenére amit mondok, csak azért, mert kitaláltál egy játékot, de nem számít, hogy te kreáltad az összes szabályt. Mert ha tényleg megengeded nekem, hogy válasszak, akkor még ma választani fogok.”
„Csak azért, mert elhatároztad magad, csak azért, mert igazzá akarod tenni ezeket a dolgokat, annak ellenére amit mondok, csak azért, mert kitaláltál egy játékot, de nem számít, hogy te kreáltad az összes szabályt. Mert ha tényleg megengeded nekem, hogy válasszak, akkor még ma választani fogok.”
Megrázta a fejét, szemei összeszűkültek, s ha nem tévedek,
talán egy kis megkönnyebbülés csillant fel bennük.
És ebben a pillanatban rájöttem – a pislákoló
reménytől a szívem szárnyalni kezdett. S ő épp annyira utálta ezt, mint én. Nem
én vagyok itt az egyetlen, akinek határidőre van szüksége.
„Az év végéig.” – ondta, állkapcsa megfeszült, mely arról
árulkodott, hogy próbál tisztességes, bátor lenni, bár egy kissé nevetségesen.
„Akkor rengeteg időd lesz.”
Megráztam a fejem, esélyt sem adtam rá, hogy folytassa,
mikor így szóltam. „Holnapig. Biztos vagyok benne, hogy addig meg tudom
hozni a döntést.”
De rosszallta a dolgot, s így szólt, „Ever, kérlek, az
egész élet előttünk állt, hogy válassz. Bízz bennem, igazán nem kell sietni.”
„Következő hét végéig.” Bólintotta, hangom elszorult, s azon töprengtem, vajon meddig megyünk el.
„Következő hét végéig.” Bólintotta, hangom elszorult, s azon töprengtem, vajon meddig megyünk el.
„Nyár végéig.” – mondta, s tekintetünk találkozott.
Csak álltam előtte, képtelen voltam megszólalni. Eszembe
jutott, mit terveztem a nyárra, az első együtt töltött nyarunkra – elképzeltem,
ahogy három hónapig csak bolondozunk és szórakozunk a Laguna Beachi napsütésben
– mely pillanatok alatt a legmagányosabb hónappá vált.
Tudtam, hogy nincs mit mondanom, elfordultam. Figyelmen
kívül hagytam felém nyújtott kezét, vissza akartam menni. Ha tényleg úgy
döntött, hogy hagyja, én válasszam ki az utamat, akkor már most elkezdem.
Elsétáltam a galéria melletti soron, végig Amszterdamon,
Párizson, Londonon és New Englandon, s egyszer sem néztem vissza.
harminckettő
Abban a pillanatban, hogy befordultam a sarkon, futni
kezdtem. A lábaim olyan gyorsan mozogtak, mintha a itt hagyhatnám Dament, a
galériát és ezt az egészet. A macskakő elhalványult, s járda fűre váltott,
ahogy végigfutottam a szokásos Nyárvidéki helyeken, elhatározva, hogy
megteremtem magamnak a sajátom – egy olyan helyet, ahová Damen nem juthat be.
Régi iskolám melletti erdőhöz érve egy eredményjelző
táblával találtam szembe magam, melyen azt olvastam: „GYERÜNK MEDVÉK!”, majd
leültem egy messzi sarokban, ahol először (és utoljára) elszívtam egy
cigarettát, s ahol először csókolt meg a volt barátom, Brandon, s ahol a régi
barátnőmmel, Rachellel üldögéltünk mindig, naivan kuncogva és flörtölve
vezérszurkolói egyenruhánkban, s fogalmunk sem volt arról, milyen bonyolult is
lehet az élet.
Lábamat az előttem lévő padra tettem, majd fejemet a
térdemre hajtottam, s zokogni kezdtem, ahogy próbáltam feldolgozni a történteket.
Egy halom varázsolt zsebkendőt elhasználtam, miközben kialvatlan szemekkel a
focipályát figyeltem, ahol névtelen, arctalan játékosok rohangáltak, miközben
barátnőik oldalról flörtöltek és kacérkodtak. Azt reméltem, hogy egy ilyen
ismerős, normális hely ajd valahogy megadja a kényelmet, amire szükségem van –
de mikor csak egyre rosszabbul éreztem magam, eltüntettem.
Ez már nem az én életem többé. Nem az én sorsom.
Damen az én jövőm. Semmi kétségem nincs efelől.
S bár teljesen izgatottá, s feszültté válok, mikor Jude a
közelben van, s bár van egy tagadhatatlan valami köztünk, mikor
találkozunk – ez még semmit nem jelent. Ez nem azt jelenti, hogy ő az Igazi. Ez
inkább a múltbeli ismeretségünk hatása, egy tudat alatti felismerés, semmi
több.
Csak azért, mert szerepet játszott az eddigi életeimben,
még nem azt jelenti, hogy a jövőmben is nagyobb szerepet kapna, mint a nyári
munkám főnöke, melyet amúgy sem kerestem volna, ha Sabine nem kényszerít rá.
Hogy hibázhatnék? Hogy lehetne ez egyéb, mint egy véletlen egybeesés, a múltam
egy kellemetlen része, amely nem az én hibámból, de nem képes elhagyni?
Úgy értem, nem én kerestem ezt – igaz?
Igaz?
Bár a szívem mélyén tudtam az igazat, nem tudtam nem azon
tűnődni, hogy minket egymásnak rendeltek.
Tényleg képes voltam lefestetni magam vele, nem számított,
hogy meztelenül látott? Vagy azt a portrét csak a túlbuzgó képzelete alkotta?
S ettől csak még több kérdés vetődött fel bennem – egy
olyanok is, amiket jobb szerettem volna elhessegetni, mint: Tényleg nem
voltam szűz az elmúlt négy évszázadban, mint hittem? Judedal feküdtem le és nem
Damennel? És ha igen, akkor most mért érzem magam olyan szégyenlősnek és
furcsán, mikor körülöttem van?
Az előttem elterülő üres mezőre bámultam, mely nemsokára a
Római Kolosszeumba, az Egyiptomi piramisokba, az Athéni Akropoliszba, Instanbul
Nagy Bazárjába, a Sydney-i Operaházba, a Velencei Szent Mark térbe, majd a
Marakechi Medinába váltott – figyeltem a folyamatosan változó díszletet, melyen
megjelent az összes hely, ahová remélem, hogy egyszer eljutok, de csak egy
dologban voltam biztos: Három hónapom van.
Három hónap Damen nélkül.
Három hónap, mialatt tudom, hogy itt van valahol, de nem
érhetek hozzá, nem láthatom, nem lehetek vele.
Három hónap, mialatt eleget tanulhatok ahhoz, hogy megoldjam
az összes problémánkat és visszakapjam őt.
S ebben biztosabb voltam, mint bármi másban, - hogy
egyedül Ő az én jövőm, a végzetem, nem számít mi történt előtte.
Újra a díszletre fókuszáltam, melyen a Grand Canyon a
Machu Picchuba fordult, mely a kínai Nagy Fallá változott, s tudtam, hogy erre
még rengeteg időm lesz, de most vissza kell mennem.
Vissza, a Földre.
Vissza, az üzletbe.
Azt reméltem, hogy elkapom Judet, mielőtt bezárja a
boltot, meg kell tanítania egyszer és mindenkorra, hogy olvashatom el a
könyvet.
Harminchárom
Egész héten elkerültem Sabinet. Nem gondoltam volna, hogy
ez lehetséges, de az iskola, az új munkám, Miles utolsó Hajlakk próbái
között aligha volt időm.
„Szóval.” Mosolygott mellém lopódzva, felvette már az
edzőruháját, ragyogónak és egészségesnek látszott. „Nem kéne beszélgetnünk
valamiről? Valamiről, amit már elég régóta halogatsz?”
A poharamért nyúltam, miközben vállat vontam, nem tudtam
mit mondani.
„Milyen az új munkád?” Minden rendben?”
Bólintottam, könnyen, semmitmondóan, mintha túlzottan
érdekelne a kezemben tartott gyümölcslé.
„Mert szerintem még be tudlak csenni a gyakornoki munkára,
ha szeretnéd – „
Megráztam a fejem. Csészémet a mosogatóba tettem, miközben
azt mondtam, „Nem szükséges.”
Elkapva az arcán megjelent kifejezést, hozzátettem,
„Tényleg. Minden rendben.”
Az arcomat fürkészte, tekintete élénk volt, szinte
végigmért. „Ever, mért nem említetted, hogy Paul a történelem tanárod?”
Megdermedtem, de csak egy pillanatra, mielőtt
elfordítottam a tekintetem a müzlis tálkámra, bár egyáltalán nem érdekelt az
étel. Egy kanalat megragadva körbe körbe kavargattam a gabonapelyhet, miközben
így szóltam, „Mert Paul a klassz cipőivel és a divatos farmerjével nem a
tanárom. Mr. Munoz szemüvegben és khaki nadrágba préselve az.”
A számhoz emeltem a kanalat, gondosan elkerülve
tekintetét.
„Nem tudom elhinni, hogy meg sem említetted.” Megrázta a
fejét, s a szemöldökét ráncolta. Megvontam a vállam, azt tettetve, mintha teli
szájjal nem szeretnék beszélni, pedig az az igazság, hogy egyáltalán nem volt
kedvem beszélgetni.
„Zavar ez téged? Hogy a tanároddal randizom?” Rám bámult,
a nyakára tekerve a törölközőt, majd megtörölve vele homlokát.
Körbe-körbe kevergettem a müzlit, tudtam, hogy nem bírok
többet enni, nem, miután belekezdett ebbe az egészbe. „Amíg nem beszélgettek
rólam.” Közelről tanulmányoztam az arcát, olvastam az aurájából, a
gesztusaiból, s észrevettem, hogy kellemetlenül mocorogni kezdett, s egy
pillanatra abbahagytam a gondolatai olvasását.
„Úgy értem, nem beszélsz rólam, ugye?” Tettem
hozzá, tekintetem az övébe fúródott. De ő csak nevetett, elhárítva tekintetét,
ahogy arca kissé elpirult.
„Azt hiszem ennél egy kicsit több közös is van bennünk.”
„Igen? Mint például?” Kanalammal a tál aljára nyomkodtam a müzlimet, s egy átázott, szivárvány színű keveréket alkottam belőle. Azon tűnődtem, vajon elmondjam neki most az új híreket, vagy tartogassam későbbre. Az ijesztő kinyilatkoztatása, hogy a szerelem házasság nem elég – nem is említve a látomást, melyben valami helyes, névtelen fickóval édelgett, aki az épületben dolgozik -
„Nos, kezdetnek elég annyi, hogy mindkettőnket nagyon lenyűgöz az olasz reneszánsz – „
„Igen? Mint például?” Kanalammal a tál aljára nyomkodtam a müzlimet, s egy átázott, szivárvány színű keveréket alkottam belőle. Azon tűnődtem, vajon elmondjam neki most az új híreket, vagy tartogassam későbbre. Az ijesztő kinyilatkoztatása, hogy a szerelem házasság nem elég – nem is említve a látomást, melyben valami helyes, névtelen fickóval édelgett, aki az épületben dolgozik -
„Nos, kezdetnek elég annyi, hogy mindkettőnket nagyon lenyűgöz az olasz reneszánsz – „
Rá néztem, s azzal a késztetéssel küzdöttem, hogy a
szememet forgassam. Soha nem hallottam még tőle ezt, pedig már lassan egy éve
élek vele.
„Mindketten szeretjük az olasz kaját – „
Ó igen, határozottan lelkitársak. A két egyedüli ember, akik szeretik a
pizzát és a spagettit...
„És pénteken bejön egy kicsit a munkahelyemre is!”
Megálltam. Minden megállt. Beleértve a légzést és a
pislogást, csak ott álltam és bámultam.
„Egy szakértő tanúként dolgozik egy ügyben, amely – „
Az ajkai mozogtak, kezeivel mutogatott, de én már egy jó
pár mondattal lemaradtam. Szavait legyőzte a szívem vad kalapálása, melyet egy
csendes sikítás kísért, mely mindent elnyelt.
Nem!
Ez nem lehet.
Nem. Lehet.
Vagy mégis?
Eszembe jutott a látomás arról az estéről az étteremben –
Sabine összejött egy helyes fickóval, aki az épületben dolgozik – egy fickóval,
akire szemüvege nélkül nem ismertem volna rá, pedig ő Munoz volt!
Rögtön tudtam mit jelent ez – ez az – ő végzete – Munoz az
Igazi!
„Jól vagy?” Kezét felém nyújtotta, miközben aggodalom ült
ki az arcára.
De én gyorsan elhúzódtam, elkerülve az érintését. Nagyot
neltem, ahogy mosolyt erőltettem az arcomra, tudva, hogy megérdemli a
boldogságot – fenébe is, és Munoz is megérdemli, hogy boldog
legyen. De mégis – mért együtt kell
boldognak lenniük? Komolyan, annyi férfival randizhatott volna, mért pont a
töritanároal kellett, az egyetlen emberrel, aki tudja a titkomat?
Rá néztem, bólintottam, majd a tálkámat a mosogatóba
tettem, majd az ajtó felé indulva visszaszóltam, „Igen – minden rendbe
komolyan. Én csak – nem akarok elkésni.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése