Alyson Noel- Árnyékvilág -tízenegy-tízenhárom

Tizenegy

Egész éjszaka csak forgolódtam. Az ágy izzadtságtól nedves párnáktól és takaroktól volt rendetlen, a testem és az elmém is kimerült volt az álmok miatt. Egy pillanatra felébredtem, levegőért kapkodtam, majd újra visszazuhantam, visszatérve arra a helyre, de megtaláltam a kiutat.

Az egyetlen ok, amiért maradni akartam, az az volt, hogy Riley ott volt. Boldogan nevetett, ahogy a kezemet szorongatta, s elvitt egy nagyon furcsa földre. Bár mellette ugrándoztam, azt tettetve, hogy én is élvezem az utat, abban a pillanatban, mikor hátat fordított, felszínre tört a vágy, hogy elszabaduljak erről a helyről. Mert az az igazság, hogy valójában ő nem Riley. Riley elment. Ösztönzésemre átkelt a hídon, egy teljesen ismeretlen helyre költözött. S bár állandóan visszahúz, rám kiált, hogy figyeljek, hogy bízzak benne és ne fussak el – de nem engedelmeskedtem. Biztos voltam benne, hogy ez valamiféle büntetés, amiért ártottam Damennek, Árnyékországba küldtem Drinát és mindent kockára tettem – hagytam, hogy a tudatalattim olyan lelkiismeretfurdaló képeket hozzon létre, melyek annyira boldoknak tűntek, hogy semmiképp nem lehetnek valódiak.

De az utolsó alkalommal, mikor megpróbáltam elfutni, Riley megjelent előttem és elállta az utamat, s rám kiáltott, hogy megálljak. Egy hatalmas színpad előtt álltam, s lassan szétnyílt a függöny, leleplezve egy magas, keskeny dobozt – mint egy üvegcellát – melyben a kétségbeesetten küzdő Damen volt.

Odarohantam, hogy segítsek rajta, de ahogy Riley meglátta, könyörgött neki, hogy maradjon nyugton, míg én ki nem szabadítom. De ő egyáltalán nem hallott engem. Nem is látott. Csak küzdött tovább, míg legyőzte a kimerültség, az abszolút hiábavalóság tudata, s becsukta a szemeit és eltűnt a szakadékban. Az Árnyékország. Az elveszett lelkek otthona.

Felpattantam az ágyból, a testem remegett, fáztam, izzadtságtól nedvesen álltam a szobám közepén egy párnát szorítva a mellkasomhoz.

Nem csak a teljes vereség érzése kerített hatalmába, hanem az a szörnyű üzenet, melyet az elképzelt nővérem küldött – miszerint nem számít mennyire keményen próbálkozom, nem tudom megóvni magamtól a lelkitársamat.

A mosdóba rohantam, s átöltöztem, mielőtt felvettem egy edzőcipőt és a garázs felé indultam. Tudtam, hogy még túl korán van elindulni a suliba, túl korán, hogy bárhová is menjek. De nem adtam fel. Nem hiszek a rémálmokban. El kell kezdenem valahol. Fel kell használnom, amim van. De mikor épp azon voltam, hogy beüljek a kocsimba, meggondoltam magam. Rájöttem, hogy az egész folyamat, hogy kinyitom a garázsajtót és beindítom a motort azzal a kockázattal jár, hogy felébresztem Sabinet. Bár könnyen kimehetnék és teremthetnék egy másik autót, egy biciklit vagy akármit, amit csak akarok, ehelyett úgy döntöttem, inkább megpróbálok futni.

Soha sem voltam valami jó futó. Sokkal inkább hozzászoktam ahhoz, hogy kihúzzam magam minden alól, minthogy versengjek. De ez azelőtt volt, mielőtt halhatatlanná váltam. Mielőtt hihetetlen gyorsaságra tettem szert. Egy olyan gyorsaságra, melynek még nem próbálgattam a határait, mivel az utolsó alkalom, mikor futottam, volt az első, hogy rádöbbentem, van erre lehetőségem. De most itt volt a tökéletes alkalom, hogy megnézzem milyen gyorsan és milyen messzire tudok futni, mielőtt elfáradnék, vagy görcsök közepette a földre omolnék. Nem tudtam várni, hogy kipróbálgassam. Kiosontam az ajtón és az utca felé vettem az irányt. Először arra gondoltam, hogy be kellene melegítenem, egy kis kocogással kezdeni, mielőtt teljes gőzzel száguldok az aszfalton. De nem sokkal azután, hogy elkezdtem egy hatalmas adrenalin hullámot éreztem végigáramlani a testemen, mint egy hatalmas rakéta. S a következő pillanatban már maximális sebességgel száguldottam előre. Olyan gyorsan futottam, hogy a szomszéd házak egy kő- és vakolatfolttá mosódtak össze. Átugrottam az eldőlt szemeteseket és a rosszul parkoló autókat, ahogy utcáról utcára száguldottam egy vadmacska kecsességével és gyorsaságával. Gyakorlatilag semmi kapcsolatom nem volt a kezemmel és a lábammal, csak abban bíztam, hogy botlanak meg. Mert akkor természetfeletti idő alatt elérne a végzetem.

Csak néhány másodperc telt el, míg ott álltam előtte, azon a helyen, ahová megesküdtem, hogy soha nem térek vissza, s arra készültem, hogy megtegyem az egyetlen dolgot, melyet megígértem Damennek, hogy nem fogok - Roman ajtajához közeledve abban reménykedtem, hogy meg tudunk egyezni. De mielőtt felemeltem volna a kezem, hogy kopogjak, Roman már ott állt előttem. Egy kék selyempizsama felett egy sötétlila köntöst viselt, hozzá illő bársonypapucsát hímzett aranyszínű rókák díszítették. Tekintete fényes, összeszűkült, s a meglepetés minden jele nélkül méregetett.

"Ever." Félrefordította fejét, s hagyta, hogy kivillanjon Ouroboros tetoválása. "Mi szél hozott?"

Ujjaimmal a pólóm alatt rejtőzködő amulettel játszottam, a szívem kalapált alatta, s reméltem, hogy Damennek igaza van és megfelelő védelmet biztosít - szükségem volt rá.

"Beszélnünk kell." - mondtam, próbáltam nem szégyenkezni, mikor tekintete rám tévedt, élvezve a szép, hosszú, kényelmes utat fel, a szemem felé.

Az éjszakába bandzsított, majd rám. "Tényleg?" Felhúzta a szemöldökét. "Fogalmam sem volt róla."

Összeszűkítettem a szemeim, majd eszembe jutott a szándékom, amiért idejöttem, s helyette inkább összeszorítottam az ajkaim.

"Felismered az ajtót?" S ujjait keményen a fához ütögette, kicsikarva abból egy tompa, szilárd puffanást, s azon tűnődtem, vajon miben sántikál. "Természetesen nem." - mondta, száját lebiggyesztve. "Azért, mert új. Az utolsó látogatásod után muszáj volt lecserélnem. Emlékszel? Mikor betörtél és az egész elixír készletemet leengedted a lefolyón?" Nevetett és a fejét csóválta. "Ez nem volt szép tőled, Ever. Azt kell mondanom, hogy elég csúnya dolog volt. Remélem ma jobban fogsz viselkedni."

Az ajtófélfának dőlt, s beintett, s utánambámult, de annyira mély, annyira bizarr módon, hogy nagyon nehezen tűrtem. Az előszobán át a nappaliba mentem, s észrevettem, hogy nem az ajtó az egyetlen dolog, ami megváltozott, mióta utoljára itt jártam. Eltűnt az összes keretes Botticelli festmény és még rengeteg más mű is, s helyüket átvette a márvány és a kő, a tapétás falat sötét, nehéz szövet borította, és öntött vas díszek voltak mindenfelé.

"Toszkána?" Megfordultam, s megijedtem, mert annyira közel állt, hogy láttam az egyedi sötétlila pettyeket a szemeiben.

Vállat vont, s nem hátrált. „Néha visszavágyom a régi világba.” Arcán széles mosoly terült el, megmutatva ragyogóan fehér fogait.

„Ahogy te is tudod, Ever, ez nem egy igazi otthon.”

Nagyot nyeltem, s elfordultam, próbáltam meghatározni a legrövidebb menekülési útvonalat, mivel nem engedhetem meg magamnak, hogy a legkisebb hibát is elkövessem.

„Szóval mondd, minek köszönhetem ezt a nagyszerű megtiszteltetést?” Hátrapillantott a válla felett, s a pulthoz fordult. Kivett egy palack elixírt a hűtőszekrényből, s egy krisálypohárba öntötte, mielőtt felajánlotta nekem. De én csak megráztam a fejem, s leintettem, majd figyeltem, ahogy a kanapéhoz viszi, ahol leül, kinyújtja a lábát és a poharat a térdére teszi. „Feltételezem, hogy nem azért jöttél az éjszaka kellős közepén, hogy megcsodáld a legújabb berendezésemet. Szóval mondd, mit szeretnél?”

Megköszörültem a torkom, s kényszerítettem magam, hogy egyenesen a szemébe nézzek anélkül, hogy meghátrálnék, bizonytalannak, idegesnek tűnnék vagy bármilyen más jelét mutatnám gyengeségemnek. Tudtam, hogy ez az egész helyzet akár veszélyessé is válhat – könnyen válhat az én enyhe kiváncsiságom tárgyából ellenállhatatlan préda.

„Azért jöttem, hogy fegyverszünetet kérjek.” – mondtam, s minden figyeltem minden reakcióját, de csak átható tekintésével találkoztam. „Tudod, egy tűzszünetet, egy békeszerződést, egy – „

„Kérlek.” Intett a kezével. „A definíciót hagyd csak rám, szivem. Húsz nyelven és negyvenféle nyelvjárással is el tudom mondani. És te?”

Megvontam a vállam, tudva, hogy szerencsém van, hogy ezen az egy nyelven elmondhattam. Néztem, ahogy kevergette az italát, a színjátszó piros folyadékot, mely csillogott és szikrázott, ahogy felment a pohár pereméig, majd visszaloccsant. „És miféle fegyverszünetet szeretnél? Neked is, ugyanúgy, mint minden embernek, tudnod kell, hogy ez hogy működik. Nem áll szándékomban semmit sem adni neked, hacsak nem te is hajlandó vagy lemondani valamiről, ami a tiéd.”

Megpaskolta a mellette lévő kis helyet, s mosolygott, mintha tényleg azon gondolkoznék, hogy csatlakozzam hozzá.

„Mért csinálod ezt?” Kérdeztem, képtelen voltam leplezni csalódottságomat. „Úgy értem, több vagy, mint egy tisztességesnek tűnő ember, te halhatatlan vagy, minden ajándékot megkaptál, amit csak lehetett – bárki a tiéd lehet, akit akarsz, akkor mért ragaszkodsz ahhoz, hogy engem zaklass?”

Hátradöntötte a fejét és nevetett, óriási hangja betöltötte a szobát. Végül elcsendesedett, tekintetét rám szegezte, miközben így szólt, „Tisztességesnek tűnő?” A fejét csóválta, s megint nevetett, az asztalra rakva poharát, egy ékszeresdobozból kihúzott egy arany körömvágó ollót. „Tisztességesnek tűnő.” – motyogta a fejét csóválva, egy másodperc erejéig a körmeit vizsgálgatta, majd újra rám koncentrált. „De látod, drágám, épp ez az. Mindent megkaphatok, amit akarok. Bármit vagy bárkit. Ez az egész annyira könnyű. Túl könnyű.” Sóhajtott, s a körmeivel kezdett foglalkozni, annyira belemerült feladatába, hogy azon tűnődtem, vajon folytatja-e, mikor épp megszólalt, „Ez ez egész egy kicsit unalmassá vált az első – oh – körülbelül száz év után. Bár te még túl fiatal vagy, hogy ezt megértsd, de egy napon majd rájössz, hogy mekkora szívességet tettem neked.”

Bandzsítottam, fogalmam sem volt mire gondolt. Egy szívesség? Ez komoly?

„Biztos, hogy nem akarsz leülni?” Körömcsipeszével egy tőlem jobbra lévő puha szék felé intett, arra ösztönözve, hogy foglaljak helyet. „Nagyon rossz házigazdát csinálsz belőlem így, hogy ott álldogálsz. Azonkívül van fogalmad róla, milyen elragadónak látszol? Egy kicsit álmosan – de a legszexisebb módon.”

Összeszűkítette a szemeit, míg olyan fényesnek nem tűntek, mintha macskaszemek lennének, ajkai épp annyira voltak szétválva, hogy azt nyelvével megnyalhassa. De megőriztem a nyugalmamat, s úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Romannal minden egy játék, és helyet foglalni olyan volna, mintha belenyugodtam volna a vereségbe. Bár nem moccantam, de láttam, ahogy nyelvével benedvesítette az ajkait, miközben tekintete rajtam időzött, minden kínos helyen, mégsem éreztem, hogy győztem volna. 

„Jobban el vagy tévedve, mint gondoltam, ha az hiszed, hogy szívességet tettél nekem.” – mondtam, hangom rekedt, izgatott volt, elég messze állt a szilárdtól. „Te megőrültél!” Tettem hozzá, de már bántam a pillanatot, hogy kimondtam. De Roman csak vállat vont, egyáltalán nem érdekelte a felháborodásom, s visszatért a körmeihez.
„Bízz bennem, ez több egy puszta szívességnél, szivem. Célt adtam neked. Életcélt, ahogy mondják.” Rám pillantott, s felhúzta a szemöldökét. „Mondd, Ever, nem vagy teljesen eltökélt, hogy megtaláld a módját, hogy – beteljesedjetek – Damennel? Nem vagy annyira kétségbeesett, hogy megtaláld a megoldást, hogy voltaképp meggyőzted magad arról, hogy jó ötlet idejönni?”

Nagyot nyeltem, s csak bámultam rá. Tudnom kellett volna, hogy ez lesz, hallgatnom kellett volna Damenre. „Túlságosan türelmetlen vagy.” Bólintott, s frissen vágott körmeinek élét vizsgálta. „Mi olyan sietős, mikor egy örökkévalóság áll előttetek? Gondold át, Ever, pontosan hogy akartad tölteni az örökkévalóságot, ha én nem léptem volna közbe? Hatalmas csokrokkal és vérvörös tulipánokkal halmoznátok el egymást? Annyira sokat lennétek együtt, hogy egy idő után nem tudsz mit tenni, unalmassá válna?”

„Ez nevetséges.” A szememet meresztettem. „És a tény, hogy így látod ezt a dolgot – hogy ez egy lovagias tett – „ Megráztam a fejem, tudva, hogy nem kell folytatnom. Beképzelt, őrült és mindent a saját önző formájában lát.

„Hatszáz éve vágytam rá,” – mondta, félredobva a körömvágót, tekintete egyszer sem tévesztette el az enyémet. „És azt kérdezed, miért? Miért szenvedek még mindig ugyanaz a nő miatt, mikor bárkit megkaphatok?” Úgy nézett rám, mintha választ várna, de mindketten tudtuk, hogy egy szót sem szólok majd. „És nem csak a szépsége miatt, ahogy te gondolod – bár beismerem, az befolyásolt a legelején.” Mosolygott, szemei a távolba révedtek. „Az az egyszerű tény, hogy nem kaptam meg. Nem számított, milyen keményen próbálkoztam, nem számított, milyen sokáig emésztettem magam miatta, soha nem – „ Rám bámult, tekintete nehéz, szilárd – „lágyult meg - „ A szemeimet forgattam. Nem tudtam máshogy érezni. A tény, hogy évszázadokat vesztegetett egy szörnyetegre, egyáltalán nem érdekel. De ő csak folytatta, figyelmen kívül hagyva bánatos arckifejezésem, mikor így szólt, „Ne hibázz, Ever, épp azon vagyok, hogy valami fontosat osszak meg veled, valait, amit valóban észben kellene tartanod.”

Előredőlt, karjait a térdén pihentette, hangja szilárd és mély volt, s újabban sürgető. „Mindig azt akarjuk, ami nem lehet a miénk.” Hátradőlt, s bólintott, mintha épp most mondta volna el a megoldást. „Ez az emberi természet. Ebben annyira egyformák vagyunk. S bármennyire is jobb szeretnéd ezt nem elhinni, ez az egyetlen oka annak, hogy Damen az elmúlt négy évszázadban utánad vágyakozik.”

Rá néztem, arca békés, teste nyugodt volt, próbált megbántani, bevetve a szokásos trükköket, tudta, hogy ez az egyik legnagyobb félelmem attól a perctől kezdve, hogy megtudtam a történelmünket.

„Nézd, Ever, még Drina hihetetlen szépsége sem volt elég ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődését. Biztos vagyok benne, hogy már észrevetted, hogy milyen gyorsan ráunt, nemde?”

Nagyot nyeltem, gyomrom összeszorult. Kétszáz év mióta számít kevés időnek? De azt hiszem, mikor az ember az örökkévalóság gondolatával foglalkozik, minden relatív.

„Ez nem egy szépségverseny.” – mondtam, s megalázva éreztem magam, mikor hallottam hangom fennhéjasságát. Úgy értem, komolyan ez a legjobb, amit tehetek?
„Természetesen nem, szivem.” Roman a fejét csóválta, tekintetében sajnálat lakozott. „Ha az lenne, Drina nyert volna.” Hátradőlt, karjait kétoldalt a párnákra fektette, s merően bámult rám, válaszra várva. „Engedd meg, hogy azt gondoljam, hogy már meggyőzted magad erről az egészről, hogy két lélek egyesül, s mindkettejük sorsa megpecsételődik egymással, meg ehhez hasonlók – mint a gyerekszerelemben?” Nevetett, s bólintott, mikor hozzátette. „Ezt gondolod, nemde?”

„Nem akarod tudni, hogy mit gondolok.” Összeszűkítettem a szememet, s elhatároztam, hogy a lényegre térek, most, hogy a türelmem kifogyóban van. „Nem azért jöttem ide, hogy a filozófiai litániáiddal untass, hanem azért jöttem, mert – „

„Mert akarsz tőlem valamit” Bólintott, letette italát, az üveg egy szilárd, tompa puffanással találkozott a fával. „Ez esetben én vagyok a főnök, ami azt jelenti, hogy nem te diktálod a tempót.”

„Mért csinálod ezt?” Megráztam a fejem, egyre inkább untam ezt a játékot. „Mért vesződsz ezzel az egésszel, mikor tudod, hogy nem érdekel? Biztosan rájöttél már, hogy bármit is teszel velem és Damennel, az még nem fogja visszahozni Drinát. Ami megtörtént, megtörtént. Nem tudunk rajta változtatni. És végül ez az egész játék, ez az egész ostobaság, amiben részt veszel – csak annyit tesz, hogy megakadályozza, hogy éld a saját életed – hogy továbblépj.” Tovább bámultam rá, tekintetem rendületlen, meggyőző. Elképzeltem egy képet, amin átadja az ellenszert és együttműködik velem. „Szóval arra kérlek, olyan ésszerűen, amennyire csak lehet – segíts visszacsinálni azt, amit Damennel tettél, hogy normálisan élhessünk egymás mellett.”

Megrázta a fejét, szemeit szorosan becsukta. „Sajnálom kedvesem, én diktálok. Az csak egy dolog, hogy hajlandó vagy-e teljesíteni.”

A falnak dőltem, legyőzötten, de nem feladva. Tudtam, hogy az egyetlen dolog, amit akar az, amit soha nem adnék meg neki. Ugyanaz a régi játék, melyre Damen is figyelmeztetett. „Soha nem leszek a tiéd, Roman. Sosem, amíg csak – „

Egyre jobban megalázva éreztem magam, de a sértő része csak akkor jött, mikor felkelt a kanapéról, s olyan gyorsan mozgott, hogy arcomon már éreztem leheletét, mielőtt egyet pisloghattam volna.

„Nyugi,” – suttogta, arca olyan közel volt már az enyémhez, hogy ki tudtam venni bőrének minden egyes hibátlan pórusát. „Minél tovább tart, annál tovább szórakozhatok. De attól tartok, hogy nem fog. Én valami sokkal ezoterikusabbra pályázom, mint egy szűzre. Bár ha szeretnél egy menetet, semmi akadálya, biztosíthatlak, hogy határozottan van kedvem a dologhoz.” Mosolygott, sötétkék szemei az enyémbe fúródtak, megmutatva a jelenetet, mely a fejében játszódik,  melyben ő, én és egy hatalmas ágy szerepel.

A távolba meredtem, lélegzetem egyre csak felgyorsult, s alig bírtam megállni, hogy térdemmel ágyékon ne rúgjam, mikor orrával a fülemhez, az arcomhoz ért, belélegezve az illatom.

„Tudom, min mész keresztül, Ever.” – mormolta, ajkaival a fülem szélét súrolta. „Vágyakozni valami annyira közeli után, és mégis – sosem ízlelheted meg. Ez egy olyan kín, melyet a legtöbb ember sosem tapasztal meg. De mi igen, nemde? Ebben hasonlítunk.”

Összeszorítottam az ökleimet, próbáltam határozottnak tűnni. Tudtam, hogy nem kockáztathatok meg semmilyen hirtelen dolgot és nem engedhetem meg magamnak, hogy túlreagáljam.

„Ne aggódj.” Mosolygott, távolabb lépve tőlem. „Te okos lány vagy. Biztos vagyok benne, hogy rájössz. És ha nem – „Vállat vont. „Nos, semmi sem változik, igaz? Minden pontosan ugyanolyan marad. A mi sorsunk összefonódott – az örökkévalóságig.” Az előszobába indult, s olyan gyorsan mozgott, hogy egy pillanatra ki sem tudtam venni az alakját. Félredöntve a fejét intett, hogy kövessem az ajtóig, s gyakorlatilag előretolt a lépcsőn, mikor azt mondta, „Sajnálom, hogy rövidre kell zárnom ezt a találkát. Bár a gondolataimban itt leszel még. Ha Damen valaha is rájön, hogy itt jártál – nos, az meglehetősen szomorú kimenetelű lenne számodra, nem igaz?”

Mosolygott, ragyogóan fehér fogai, arany haja, napbarnított bőre és kék szemei – a szokásos kaliforniai poszterfiúk megnyerő külseje – életre kelt a Laguna Beachen! És dühös vagyok magamra – dühös, mert ilyen hülye vagyok – mert nem hallgattam Damenre – mert még jobban kockára tettem a kapcsolatunkat.
”Sajnálom, hogy nem kaptad meg, amiért jöttél, szerelmem.” – dorombolta, tekintete megakadt egy klasszikus, fekete Jaguáron, mely felgurult a felhajtójára, s melyből egy pompás, sötéthajú pár szállt ki, akik épp befelé tartottak. Becsukva maguk mögött az ajtót, miközben hozzátette, „Bármit is teszel, tartsd magad távol Marco autójától, be fog dilizni, ha összekoszítod.”

Tizenkettő

Hazasétáltam. Vagy legalább is abba az irányba indultam. De útközben másfelé kanyarodtam. Majd még egyszer. És még egyszer. Lábaim olyan lassan mozogtak, hogy gyakorlatilag csak vánszorogtak, tudtam, hogy semmi szükség futnom, semmire sem megyek vele. Az erőm és a gyorsaságom ellenére, nem nyertem Romannal szemben. Ő a játék mestere, míg én csupán a gyalogja vagyok. Folytattam utamat, mélyen Laguna szívében, vagyis a Faluban, ahogy hívják. Túl ideges vagyok, hogy hazamenjek és túlságosan szégyellem magam, hogy meglátogassam Dament, s addig folytattam utamat a sötétségben, üres utcák során át, míg csak nem megálltam egy kicsi, takaros kunyhónál, tele virágokkal, melyek az ajtóhoz vezető utat szegélyezik, és egy üdvözlő táblát, melyet úgy helyeztek el, hogy meleg, barátságos, jóindulatú benyomást keltsen. Csak ez nem olyan hely. Közel sem. Immáron több, mint egy bűntény színhelye. És nem úgy, mint az utolsó alkalommal, mikor itt jártam, nem vesződtem azzal, hogy kopogjak. De nem számít. Ava már rég elment. Miután ellopta az elixírt és magára hagyta Dament, egyáltalán nem szándékozott visszatérni. Elmémmel kinyitottam az ajtót, gyorsan körbepillantottam, mielőtt beléptem a dolgozószobába és a konyhába. Meglepődtem, hogy a mindig tiszta szobát most teljesen rendetlenül találtam – a mosogatóban piszkos poharak és edények voltak egy halomba rakva. És bár nem vagyok benne biztos, hogy ezt Ava csinálta, az nyilvánvaló, hogy valaki van itt. Végigmentem az előszobán, s bámultam az üres szobák sorát, míg végül elértem a már jól ismert ajtóhoz – ahhoz, mely Ava úgynevezett szent helyéhez vezetett, ahol meditált, s próbált átlépni más dimenziókba. Egy reccsenéssel kinyitottam az ajtót, s belebandzsítva a sötétségbe két, padlón fekvő alakot vettem ki. A falon tapogatózva egy kapcsoló után kutattam, mikor eszembe jutott, hogy én, saját magam is be tudom világítani a szobát – s arra a két emberre bukkantam, akikre soha sem számítottam volna.

„Rayne?” Letérdeltem mellé, visszatartottam a lélegzetem, ahogy megfordult és kinyitotta az egyik szemét.

„Ó, hé, Ever.” Megdörzsölte szemeit és felült. „Csak nem Rayne vagyok. Romy vagyok. Rayne ott van.”

Rápillantottam az ikertestvérére a szoba másik felén, s észrevettem a mogorva tekintetét, melyet felém küldött abban a másodpercben, hogy felismert.

„Mit csinálsz itt?” Kérdeztem, újra Romyra koncentrálva, mindig is ő volt a szebbik kettőjük közül.

„Itt élünk.” Megvonta a vállát, betűrve gyűrött fehér ingét kék skótkockás szoknyájába, s felkelt.

Tekintetem közöttük vándorolt, ahogy megfigyeltem sápadt bőrüket, nagy sötét szemeiket és egyenes, fekete, vállig érő hajukat, pengével vágott frufrujukat, s észrevettem, hogy mindketten ugyanazt a magániskolai egyenruhát viselték, mint az első nap, mikor találkoztunk. De nem úgy, mint Nyárvidéken, ahol mindig annyira tisztának és szépnek tűntek, most épp annak ellentétük voltak – kócosak és teljesen elhanyagoltak voltak.

„De ti nem élhettek itt. Ez Ava háza.” Megráztam a fejem. A kép, ahogy ott ültek, rendkívül elbátortalanított. „Talán haza kellene mennetek. Tudjátok, Nyárvidékre?”
”Nem tehetjük.” Rayne megigazította térdzoknijait, megbizonyosodva arról, hogy egyenlő magasan vannak, mely az egyetlen tényleges nyom volt, mely önkéntelenül is segített őket megkülönböztetni. „Neked köszönhetően örökre itt ragadtunk.” – motyogta, dühösen nézve rám. Romyra pillantottam, azt remélve, hogy elmagyarázza. De ő csak a fejét csóválta testvére megjegyzése miatt, majd rám nézett. „Ava elment.” Vállat vont. „De ne hagyd, hogy Rayne megtévesszen. Nagyon boldogok vagyunk, hogy látunk. Még fogadtunk is, hogy mikor mutatkozol nálunk.”

Tekintetem közöttük vándorolt, idegesen nevettem, majd azt mondtam, „Ó, tényleg? És ki nyert?”

Rayne a szemeit forgatta és a testvérére mutatott. „Ő. Biztos voltam benne, hogy egy jó ideig ránk sem nézel.”

Szünetet tartottam, volt valami furcsa abban, amit mondott – „Várj, úgy érted, hogy egész idő alatt itt voltatok?”
”Nem tudunk visszamenni.” Romy vállat vont. „Elvesztettük az erőnket.”

„Nos, biztos vagyok benne, hogy tudok nektek segíteni visszatérni. Úgy értem, vissza akartok menni – igaz?” Rájuk néztem, s láttam, ahogy Rayne önelégülten mosolyog, mikor Romy bólintott. Tudtam, hogy ez sokkal könnyebb, mint gondolják, mióta csak annyit kell tennem, hogy megnyitom a portált, és átsegítem őket, majd elbúcsúzom tőlük, s visszatérek egyedül Lagunába.

„Az nagyon jó lenne.” – mondta Romy.

„Akár most is indulhatunk,” – tette hozzá Rayne, összeszűkítve szemeit. „Végül is, ez a legkevesebb, amit tehetsz értünk.”

Nagyot nyeltem. Bár jogos a kérés, de még mindig azon tűnődtem, hogy vajon ki van jobban kétségbeesve, hogy eltűnjön innen, ők vagy én?

Rayne felé intettem, ahogy az ágy felé tartott, s azon tűnődtem, vajon melyikük találta ki, hogy helyette a padlót válasszák. „Gyertek.” – mondtam, hátrapillantva a vállam fölött. „Te ülj le a jobb oldalamra, és Romy te pedig ide.” Megpaskoltam a fodros párnát. „Most fogjátok meg a kezem és csukjátok be a szemeteket, és minden erőtökkel képzeljétek magatok elé a portált. Idézzétek fel a fény arany ragyogását, mintha előttetek volna. És amint megvan, azt akarom, hogy képzeljétek el, amint átléptek rajta, tudva, hogy ott vagyok mellettetek, vigyázva rátok. Rendben?”

Rájuk pillantottam, s láttam, ahogy bólintanak, mielőtt elkezdenénk megtenni a szükséges lépéseket.

De amint átléptem a kapun a hatalmas, illatos mezőre, kinyitottam a szemem és egyedül találtam magam.

„Megmondtam.” – mondta Rayne, mikor visszatértem. Ott állt előttem, szemei dühösek, vádlóak, kicsi sápadt kezei skótkockás szoknyáját fogták a derekánál. „Mondtam, hogy elszállt az erőnk. Itt ragadtunk, képtelenül arra, hogy visszatérjünk. És mindez azért, mert megpróbáltunk segíteni neked!”

„Rayne!” Romy a fejét csóválta testvére miatt, majd rám pillantott egy bocsánatkérő tekintettel az arcán.

„De ez az igazság!” Fintorgott Rayne. „Mondtam, hogy nem kellene kockáztatnunk. Mondtam, hogy nem fog ránk hallgatni. Már akkor tisztán láttam. A tökéletes lehetőség helyett a rosszat választotta – amit, teszem hozzá, előre megmondtam!” A fejét csóválta és összeráncolta a szemöldökét. „Pontosan úgy történt, ahogy megjósolta. És most egyedül mi fizetünk érte.”

 gondoltam. Reméltem, hogy gondolatolvasó képességüket is elvesztették, mivel már abban a pillanatban szégyelltem magam a gondolataim miatt. Nem számít, mennyire dühös rám, tudom, hogy igaza van.
„Figyeljetek,” – mondtam, nagyot nyelve, ahogy tekintetem közöttük vándorolt, le kellett csillapítanom őket. „Tudom, mennyire szeretnének visszamenni. Bízzatok bennem, sikerülni fog. Megteszek mindent, hogy segítsek.” Bólintottam, láttam, ahogy egymásra pillantottak, két ugyanolyan arc grimaszolt teljes hihetlenségben. „Úgy értem, még nem vagyok benne biztos, hogy hogyan, de bízzatok bennem, sikerülni fog. Mindent megteszek, hogy visszavigyelek benneteket. Ugyanakkor mindent megteszek azért is, hogy biztonságban és kényelemben érezzétek magatokat. Cserkész becsszó. Rendben?”

Rayne rám nézett, a szemeit forgatta, majd nagyot sóhajtott. „Csak vigyél vissza minket Nyárvidékre.” – mondta, kezeit keresztbe téve mellkasa előtt. „Csak ennyit akarunk. Semmi mást.” Bólintottam, megtagadva, hogy hozzámérjen, mikor azt mondtam, „Megértettem. De ha segíteni akarok nektek, válaszolnotok kell néhány kérdésre.”

Egymásra néztek, Rayne tekintetével jelzett testvérének. Majd Romy hozzám fordult, bólintott, miközben azt mondta, „Oké.”

Bár fogalmam sem volt, hogy fejezzem ki magam, de van valami, amin már egy jó ideje tűnődöm, szóval a lényegre tértem. „Sajnálom, hogy ez lett a vége, de tudnom kell, hogy – ti halottak vagytok?” Visszatartottam a lélegzetem, arra számítottam, hogy dühösek lesznek, vagy legalább megsértődnek – bármire, kivéve a nevetésre, amit kaptam. Figyeltem, ahogy kitörtek, Ranye meggörnyedt és a térdére csapott, miközben Romy az ágyra huppant, s gyakorlatilag fetrengett. „Nos, nem hibáztathattok a kérdéseim miatt.” Összeráncoltam a szemöldököm, mint aki megsértődött. „Úgy értem, mi Nyárvidéken találkoztunk, ahol sok halott ember él. Nem beszélve arról, hogy mindketten természetellenesen sápadtak vagytok.”
Rayne a falnak dőlt, lecsillapodott nevető rohama, s önelégülten rám mosolygott. „Szóval sápadtak vagyunk. Nagyon sápadtak.” A testvérére, majd rám pillantott. „Te pedig eléggé barna vagy. És mi mégsem feltételezünk rólad semmit."

Összerezzentem, tudva, hogy igaza van, de akkor is. "Igen, nos ti kicsit előnyösebb helyzetben voltatok. Rileynak köszönhetően mindent tudtatok rólam még azelőtt, hogy találkoztunk volna. Pontosan tudtátok, hogy ki és mi vagyok, és ha van egy cseppnyi remény is arra, hogy segítsek nektek, akkor tudnom kell néhány dolgot. Szóval bármennyire is nehezteltek ezért, akármennyire is ellenálltok, az egyetlen mód arra, hogy egy kicsit is előrébb jussunk az, hogy elmesélitek a történeteteket."

"Soha." - mondta Rayne, testvérére bámulva, figyelmeztetve, hogy engedelmeskedjen.

De Romy figyelmen kívül hagyta és felém fordult. "Nem vagyunk halottak. Közel sem. Sokkal inkább - menekültek. A múlt elől menekülünk, ha így jobban tetszik."

Tekintetem egyikről a másikra vándorolt, s arra gondoltam, hogy csak annyit kell tennem, hogy levetkőzöm a védelmemet, a kvantumirányítómra összpontosítok és megérintem őket, hogy leleplezzem egész élettörténetüket, de arra gondoltam, hogy legalább megpróbálom meghallgatni a verziójukat először is.

"Réges régen," - kezdte, csalódott nővérére tekintett, mielőtt vett egy mély lélegzetet és folytatta.

"Nagyon régen, tulajdonképp nekünk szembe kellett nézni egy - " A megfelelő szót keresve összevonta a szemöldökét. majd bólintott, mikor azt mondta, "Nos, mondjuk úgy, hogy úgy nézett ki, hogy egy szörnyű, sötét eset áldozataivá válunk, történelmünk egyik legszégyenteljesebb eseményében, de sikerült elszöknünk úgy, hogy Nyárvidékre repültünk. Aztán, nos, azt hiszem, hogy elvesztünk az időben és azóta is ott voltunk. Vagy legalább is a múlt hétig, mikor idejöttünk, hogy segítsünk neked."

Rayne sóhajtott, a padlóra huppant, kezeibe temette arcát, de Romy ügyet sem vetett rá, még mindig engem bámult, mikor azt mondta, "De most a legrosszabb félelmünk vált valóra. A varázserejünk elveszett, sehova sem mehetünk, és fogalmunk sincs, hogy éljük túl ezen a helyen."

"Mi elől menekültetek el?" Kérdeztem, s szilárdan bámultam őt, jelek után kutatva. "És milyen régen volt az a nagyon régen? Mi ez az egész?"

Azon tűnődtem, hogy a történelmük vajon egészen Damen idejéig visszanyúlik, vagy egy még távolabbi múlthoz tartoznak.

Egymásra bámultak, egy szótlan megállapodást kötve, hogy nem árulják el nekem. Romy felé indultam, s olyan gyorsan megragadtam a kezét, hogy nem volt ideje reagálni. Azonnal beleláttam az elméjébe - a világába - láttam az egész történetet, s olyan volt, mintha ott lettem volna. Ott álltam oldalt, és észrevétlenül figyeltem, teljesen belemerültem a káoszba és elöntött a félelem, ahogy tanúja voltam olyan szörnyű képeknek, s muszáj volt elfordulnom.

Figyeltem, ahogy egy dühös csőcselék elözönli otthonukat - fáklyáikat a magasba emelve - s nagynénjük próbálta annyira eltorlaszolni az ajtót, amennyire csak bírta, majd megnyitotta a portált és beléptette az ikreket Nyárvidék biztonságába. Épp azon volt, hogy ő is átlépjen a kapun és csatlakozzon hozzájuk, mikor az ajtó megsemmisült és az ikrek eltüntek.

Elválasztva mindentől, amit ismertek fogalmuk sem volt, mi történt a nagynénjükkel egészen addig, míg el nem látogattak a Tudás Csarnokába, ahol megmutatták nekik a kínzó vallatást, hamis vádakkal, melyet kénytelen volt elviselni. Mivel nem volt hajlandó bevallani semmiféle varázslatot, mivel a Wicca hitvallás azt tanítja, hogy "Aki nem árt senkinek, az bármit megtehet.", és tudva, hogy nem tett semmi rosszat, ellenállt zsarnokának - ez vezetett az akasztófára, ahol brutális bánásmódban részesült. Hátratántorogtam, ujjaimmal a pulcsim alatt lévő amulettet szorongattam, valami annyira hátborzongatóan ismerős volt nagynénjük tekintetében, mely megrendített, elbizonytalanított, majd eszembe jutott, hogy biztonságban vagyok és ők is biztonságban vannak - ezek a dolgok manapság már nem történhetnének meg.

"Most már tudod." - vont vállat Romy, ahogy Rayne a fejét csóválta. "Az egész történetet. Mindent tudsz rólunk. Hibáztatsz minket azért, mert elmenekültünk?"

Tekintetem közöttük vándorolt, nem tudtam mit mondjak. "Én - " Megköszörültem a torkom és újra kezdtem. "Annyira sajnálom. Fogalmam sem volt." Raynere pillantottam, aki rám sem akart nézni, majd Romyra, aki komolyan félredöntötte a fejét. "Fogalmam sem volt, srácok, hogy a Salemi boszorkányper elől menekültetek."

"Nem egészen." - mondta Rayne, mielőtt Romy közbeszólt. "Azt, amire gondol, sohasem próbáltuk. A nagynénénket megvádolták. Egy nap még a legkeresettebb bábaként ismerték, majd egyszer csak felkeresték és elvitték." Nagy levegőt vett, szemeiből könny csordult le, mintha csak tegnap lett volna.

"Vele kellett volna mennünk, nem kellett volna elmenekülnünk." - mondta Rayne, felemelve az állát és összeszűkítve tekintetét. "Nyilvánvalóan nem Clara hibája volt, hogy meghalt egy szegény kisbaba. Az apja tette. Sem a gyereket sem az anyját nem akarta. Ezért eltüntette őket és Clarat hibáztatta. Boszorkányt kiáltott, s az egész város fülébe eljutott - de akkor Clara létrehozta a portált és arra kényszerített, hogy elbújjunk, és ő is épp csatlakozni akart hozzánk, mikor - nos, a többit tudod."

"De ez már háromszáz évvel ezelőtt volt!" Kiáltottam fel, még mindig szokatlan volt számomra a történet.

Az ikrek vállat vontak.

"Ha azóta nem is jöttetek vissza - " Megráztam a fejem, a probléma hatalmassága még csak most kezdett lelepleződni. "Úgy értem, van fogalmatok róla, hogy mennyi minden megváltozott azóta, hogy utoljára itt voltatok? Komolyan. Ez már egy teljesen más világ, mint amit itt hagytatok."

"Nem vagyunk hülyék." Rayne a fejét ingatta. "Nyárvidéken is fejlődnek a dolgok, te is tudod. Mindig új emberek érkeznek, s olyan dolgokat teremtenek, amikhez hozzászoktak, mindent, amit nem tudnak elengedni."

De én nem csak erre értettem, tulajdonképp nem is ilyen szorosan. Nem csak az autókat kontra lovaskocsikat értettem ezalatt, és a divatos butikokat kontra árusokat - hanem a világ képességét a fejlődésre - a keveredést, alkalmazkodást, hogy nem állítanak ki senkit ilyen igazságtalan módon, ahogy akkor tették! Néztem egyenes frufrujukat, hatalmas sötét szemeiket és rendkívül sápadt bőrüket, tudva, hogy az ő huszonegyedik századi átalakulásuk sokkal több, mint hogy leváltsák az egyenruhájukat, egy totális, teljes változásra van szükség.

„Azonkívül Riley is felkészített minket.” – mondta Romy, kicsikarva Rayneből egy hangos nyögést, és felkeltve a figyelmemet. „Teremtett egy magániskolát és meggyőzött minket, hogy iratkozzunk be. Innen vannak az egyenruháinik. Ő volt a tanárunk, s megtanított nekünk minden modern dolgot, beleértve a beszédünket is. Azt akarta, hogy visszatérjünk, s elhatározta, hogy felkészít minket az útra. Részben azért, mert azt akarta, hogy keressünk meg téged, másrészt viszont azért, mert azt gondolta, hogy hülyeség lenne elszalasztani a tinédzserkorunkat.

Megdermedtem, hirtelen új értelmet nyert Riley érdeklődése irántuk – melynek messze kevesebb köze van hozzám, mint hozzá. „Hány évesek vagytok?” Suttogtam, Romyra pillantva a válaszért. „Azaz mennyi idősek voltatok, mikor először mentetek Nyárvidékre?” Tudtam, hogy egy napot sem öregedtek azóta.

„Tizenhárom.” – mondta Romy, összevonva a szemöldökét. „Mért?”

Becsuktam a szemem és a fejemet csóváltam, s elfojtottam egy nevetést, mikor arra gondoltam: Tudtam! Riley mindig arról álmodozott, hogy egy nap majd tizenhárom éves lesz, egy komoly tinédzser, aki végre elérte a tekintélyes dupla számjegyet. De miután tizenkét évesen meghalt, úgy döntött, hogy csak lebzsel a Földön, s rajtam keresztül éli át a kamaszkorát. És ennek csak úgy van értelme, hogy megpróbálta meggyőzni Romyt és Raynet, hogy térjenek vissza, nem akarta, hogy bárki is elszalassza ezt, mint ő. És ha az ilyen hihetetlenül zord és sivár helyzetekben Clara megtalálta az erőt, Riley pedig a reményt, akkor nekem is biztosan sikerül legyőznöm Romant.

Tekintetem az ikrek között vándorolt, tudva, hogy nem maradhatnak itt egyedül, és nem is jöhetnek velem haza, hogy Sabineval és velem éljenek, bár van valaki, aki elég rátermett és meggyőző, ha nem volna hajlandó segíteni nekünk.

„Gyertek.” – mondtam, az ajtó felé indulva. „Elviszlek titeket az új otthonotokba.”

Tizenhárom

Abban a pillanatban, hogy kiléptünk az ajtón, rádöbbentem, hogy szükségünk van egy autóra. És mivel engem sokkal inkább a gyorsaság, mint a kényelem érdekel, különösen miután láttam, hogy az ikrek hogy egymásba kapaszkodtak, s óvatosan pillantottak körbe, létrehoztam valamit, ami elég gyors és mégis számukra is megfelelő. Romyt Rayne ölébe ültetve, elfoglaltam a helyem és ráléptem a gázra, s meglepő ügyességgel navigáltam az utcákon keresztül, míg az ikrek gyakorlatilag az ablakra tapadva bámultak kifelé. „Egész végig odabent voltatok srácok?” Rájuk pillantottam, soha nem láttam még senkit, aki így reagált volna ugyanezen az úton Laguna Beach szépségére. Bólintottak, tekintetüket egyszer sem vették el. Épp ülésükben fészkelődtek, mikor megálltam a kapunál.

Hagytam, hogy az egyenruhás őr bepillantson az ablakon, s megvizsgálja őket, mielőtt beengedne.

„Hova viszel minket?” Rayne gyanúsan nézett rám. „Mi van azzal az őrrel és a hatalmas kapuval? Ez valamiféle börtön?”

Felhajtottam a dombra, s rájuk pillantva így szóltam, „Nyárvidéken nem voltak elzárt közösségek?” Voltaképp én még sosem láttam egyet sem, de én nem is éltem ott már több, mint három évszázada, mint ők.

Megrázták a fejüket, szemeik kikerekedtek, nyilvánvalóan izgatottak.

„Ne aggódjatok.” Befordultam Damen utcájába, majd a felhajtójára. „Ez nem egy börtön, nem ezért vannak a kapuk. Csak jobban szeretik távol tartani az embereket, mint sem beengedni.”

„De mért akarjátok távol tartani az embereket?” – kérdezték, a két gyermeki hang eggyé olvadt össze.

Bandzsítottam, fogalmam sem volt, hogy válaszoljak, mivel bennem egyáltalán nem vetődött még fel ez a kérdés, hiszen az én régi városomban minden nyitott volt. „Azt hiszem, ez azt szolgálja, hogy az embereket – „ Már elkezdtem volna mondani, hogy megvédjék, de ez nem igazán így van. „Mindegy.” Megráztam a fejem. „Ha majd itt fogtok élni, jobban teszitek, ha hozzászoktok ehhez. Szinte mindenhol így van.”

„De mi nem fogunk itt élni.” – mondta Rayne. „Azt mondtad, ez csak ideiglenes, amíg meg nem találod a módját, hogy visszajuttass minket Nyárvidékre, emlékszel?”

Vettem egy mély levegőt, s a kormánykereket szorongattam, emlékeztetve magam arra, hogy mennyire ijedtek lehetnek, nem számít milyen kis csibészek.

„Természetesen ideiglenes.” Bólintottam, mosolyt erőltetve magamra. Vagy legalább is jobb lenne, ha nem, mert valaki nagyon ideges lesz. Kiszálltam az autóból és intettem nekik, hogy kövessenek, miközben azt mondtam, „Készen álltok, hogy megtekintsétek az ideiglenes otthonotokat?”

Az ajtó felé indultam, minketten szorosan a sarkaimban, ahogy megálltam előtte, azon vitatkozva magamban, hogy vajon kopogtassak-e, s várjak, míg Damen ajtót nyit, vagy csak lépjek be, mivel valószínűleg alszik. S már éppen azon voltam, hogy az utóbbit tegyem, mikor Damen kitárta az ajtót és rám nézett, majd azt mondta, „Jól vagy?”

Mosolyogtam, egy telepatikus üzenetet küldve: Mielőtt bármit is mondanál – akármit – csak próbálj meg nyugodt maradni és adj egy esélyt, hogy megmagyarázzam – szemei kíváncsiak, kérdőek, miközben így szóltam, „Bejöhetünk?”

Félreállt, szemei meglepődöttségében kikerekedtek, mikor Romy és Rayne előbújtak mögűlem, s elé álltak. Vézna karjaikat csípőjük köré fonták, s hódolattal bámultak fel rá, miközben azt kiabálták, „Damen! Ez te vagy! Tényleg te vagy!”

S bármilyen szép is ez a kis találkozás, nem tudtam nem észrevenni, hogy a reakciójuk, szeretettel és izgalommal telítve pontosan az ellentéte volt annak, ahogy rám reagáltak.

„Hé.” Mosolygott, összeborzolva hajukat és fejük tetejére nyomva egy puszit.

„Mióta vagytok itt?” Kicsit elhúzódott, s rájuk sandított.

„Egy hete.” – mondta Rayne, arcáról leolvasható volt a teljes rajongás. „Másodpercekkel azelőtt, hogy Ever hozzáadta a vérét az ellenszerhez, mely mindent tönkretett.”

„Rayne!” Romy a fejét csóválva testvérére, majd rám pillantott. De én figyelmen kívül hagytam. Ez egy olyan csata, melyet sohasem nyerhetek meg.

„Úgy értettem, hogy ez az egész előtt.” Damen a távolba meredt, próbált emlékezni a dátumra.

Mindketten rá néztek, s szemük csintalanul ragyogott, mikor azt mondták, „Csak hat éve volt, hogy Ever tíz éves volt!”

Bámultam, szemeim gyakorlatilag kidülledtek, ahogy Damen nevetett. „Ah, igen. És nektek kettőtöknek köszönhetem, hogy rátaláltam. És mivel tudjátok, hogy mennyit jelent nekem, nagyra becsülném, ha kedvesek lennétek vele. Ez nem nagy kérés – igaz?” Szeme sarkából Raynere pillantott, aki elmosolyodott, s arca rózsaszínban ragyogott.

„Szóval minek köszönhetem ezt a hihetetlen megtiszteltetést?” A még mindig üres nappalijába vezetett minket. „Hogy a rég elveszett barátaimmal lehetek, akik, had tegyem hozzá, egy napot sem öregedtek azóta, hogy először találkoztunk.”

Egymásra néztem, s vihogtak, láthatóan megbabonázta őket bármi, amit mondott. S mielőtt a válaszon gondolkodhattam volna, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat és lassan beadagoljam neki és hozzászoktassam az ötlethez, miszerint itt fognak élni vele, egymásra néztek és felkiáltottak, „Ever azt mondta, hogy veled élhetünk!” Damen rám pillantott, még mindig széles mosoly terült el az arcán, de szemében tiszta rémületet véltem felfedezni.

„Ideiglenesen.” Tettem hozzá, tekintetem találkozott az övével, s egy tengernyi telepatikus tulipánt zúdítottam rá.

„Csak amíg meg nem találom a módját, hogy visszajuttassam őket Nyárvidéke, vagy amíg vissza nem tér az erejük, amelyik előbb történik meg.” Tettem egy mentális megjegyzést: Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy meg akarod javítani a karmádat, és jóvá tenni a múltadat? Nos, mi jobbat tehetnél annál, mint hogy segítesz annak, akinek szüksége van rá? S így megtarthatod a házadat is, mivel szükséged lesz egy kicsit több helyre. Ez a tökéletes megoldás. Mindenki nyer! Bólintottam, s mohón mosolyogtam. Damen először rám, majd az ikrekre nézett, nevetett, s a fejét ingatta, mikor azt mondta, „Persze, hogy maradhattok. Addig, amíg akartok. Szóval mit szóltok, ha mindannyian felmennénk az emeletre és választanátok szobát magatoknak?”

Sóhajtottam, az én tökéletes barátom bebizonyította, hogy még tökéletesebb. Követtem őket, miközben az ikrek felszáguldottak a lépcsőn – boldogan, kuncogva, teljesen megváltoztak most, hogy Dament is törődik velük.

„Lehet ez a mi szobánk?” Kérdezték, szemeik felcsillantak, ahogy megálltak Damen különleges szobájának ajtaja előtt, mely még mindig üres.

„Nem!” Válaszoltam túl gyorsan, s összerezzentem, mikor hátrafordultak, szemüket összeszűkítették és dühösen néztek rám. Bár a negatív kezdés miatt rosszul érzem magam, eltökélt vagyok, hogy visszaállítsam a szobát az eredeti állapotába, és úgy nem tudom, ha ők itt táboroznak le. „Ez foglalt.” – tettem hozzá, tudva, hogy semmivel sem lágyíthatom meg őket. „De van még egy csomó, ez a ház hatalmas, majd meglátjátok. Még medence is van!”

Romy és Rayne egymásra néztek, mielőtt végigszáguldottak az előszobán, miközben együtt ugrándoztak, s csendesen suttogtak, nem vesződve azzal, hogy elrejtsék előlem haragjukat.

Nekik adhattad volna, gondolta Damen, s szinte éreztem a vádat, melyet felém küldött. Megráztam a fejem és csendesen sétáltam mellette, telepatikusan válaszolva: Látni akarom, hogy megint be van rendezve a te dolgaiddal. Bár már nem jelentenek neked semmit, de számomra ez egy nagyszerű feladat. Nem hagyhatod őket veszni a múltban – nem fordíthatsz hátat azoknak a dolgoknak, melyek meghatároznak téged.

Megállt, s felém fordult, miközben azt mondta, „Ever, minket nem a tárgyaink határoznak meg. Nem a ruha, amit viselünk, az autó, amit vezetünk, vagy a műtárgy, amit megszerzünk – nem az, ahol élünk – az határoz meg minket, ahogyan élünk.” Tekintete az enyémbe fúródott, ahogy telepatikusan átölelt, s a hatás annyira igazinak tűnt, hogy elállt a lélegzetem. „A tetteink azok, amire emlékezni fognak, ha mi már elmentünk,” – tette hozzá, s hátrasimította a hajamat, ahogy ajka mentálisan találkozott az enyémmel.

Igaz. Mosolyogtam, felerősítve a képet, melyet elképzelt, tele tulipánokkal, naplementével, szivárványokkal és kupidókkal, s mindenféle klasszikus romantikus elemmel, melyek mindkettőnket nevetésre késztettek. Kivéve, hogy halhatatlanok vagyunk, - tettem hozzá, eltökélve, hogy az én oldalamra állítom. Ami azt jelenti, hogy ez ránk nem érvényes. Szóval elméletileg, talán mi -

De mielőtt befejezhettem volna, az ikrek minket követeltek, azt kiáltozva, „Ezt a szobát! Én ezt akarom!” Mivel az ikrek annyira hozzászoktak ahhoz, hogy mindig együtt vannak, biztos voltam benne, hogy egy közös szobát szeretnének és emeletes ágyat vagy ilyesmit. De mihelyst megnézték a következő szobát, és az az utánit, mindketten megtartották a követelésüket és nem fordultak vissza. De amíg Damen használta az erejét, én nem panaszkodtam. Nagyon megkönnyebbültem, hogy láttam őt újra teremteni, még akkor is, ha még mindig megtagadta, hogy bármit is létrehozzon magának. Mikor végeztünk, a nap már felkelőben volt, s tudtam, hogy jobban teszem, ha hazaérek, mielőtt Sabine felébred, s észreveszi, hogy eltűntem.

„Ne lepődj meg, ha ma nem megyek iskolába.” – mondta, kikísérve az ajtóig. Sóhajtottam, irtóztam a gondolattól, hogy nélküle menjek. „Nem hagyhatom itt őket egyedül. Nem amíg, nem szoktak hozzá.” Vállat vont, s hüvelykujjával válla fölött az emelet felé mutatott, ahol az ikrek végül szerencsére elaludtak az ágyaikban.

Bólintottam, tudva, hogy igaza van, s megfogadtam, hogy hamarosan visszajuttatom őket Nyárvidékre, mielőtt túlságosan elkényelmesednek itt.
„Nem vagyok benne biztos, hogy ez a megoldás.” – mondta, a gondolataimat olvasva.

Rá bandzsítottam, bizonytalan voltam, hogy valójában mire is gondolt, de ennek ellenére valami kellemetlen ütést éreztem a gyomromban. „Arra gondoltam – „ Mondta, fejét oldalra billetnve, s hüvelykujjával az arca körvonalát dörzsölgetve.

„Nagyon sok mindenen keresztülmentek – elveszítették az otthonukat, a családjukat, mindent, amit ismertek és szerettek – az életük olyan hirtelen elkezdődött, hogy nem volt alkalmuk igazán élvezni – „

A fejét ingatta. „Megérdemelnek egy igazi gyerekkort, tudod? Egy újrakezdést – „

Bámultam, válaszolni akartam, de a szavak csak nem jöttek. Mert amíg boldognak akartam őket látni, és biztonságban tudni meg minden ilyesmi, de ugyanakkor ha ez történik, nem lesz semmi sem ugyanolyan. Én egy rövid látogatást terveztem, néhány napot, vagy a legrosszabb esetben – néhány hetet. Soha nem szórakoztam a gondolattal, hogy mostohaanyává váljak, különösen egy olyan ikreké, akik csak néhány évvel fiatalabbak nálam.

„Ez csak egy gondolat.” Megvonta a vállát. „A döntés végül az övék. Ez az ő életük.”

Nagyot nyeltem s elfordítottam a tekintetem, azt mondogatva magamban, hogy ez semmiség, mely majd magától megoldódik, s a nemrégiben teremtett autóm felé tartottam, mikor Damen megszólalt. „Ever. Komolyan? Egy Lamborghini?”
Lesütöttem a szemem, s elvörösödtem a tekintete miatt. „Valami nagyon gyorsra volt szükségem.” Vállat vontam, s abban a pillanatban, ahogy rá néztem tudtam, hogy nem vette be. „Féltek kijönni, szóval gyorsan ide kellett őket hoznom.”

„És ezért kellett, hogy ragyogó piros legyen?” Nevetett, az autóra, majd rám pillantott, s a fejét csóválta.

Összeszorítottam az ajkaimat, s a távolba meredtem, megtagadva minden választ. Úgy értem, nem terveztem, hogy megtartom. Megszabadulok tőle abban a másodpercben, hogy hazaértem és megálltam a felhajtón. Kinyitottam az ajtót és beszálltam, s hirtelen eszembe jutott valami, amit meg akartam kérdezni tőle még mielőtt elmegyek. Arcának elegáns vonásaival néztem szembe, mikor azt mondtam, „Hé Damen – hogy nyitottad ki olyan gyorsan az ajtót? Tudtad, hogy itt vagyunk?”

Rám nézett, tekintete találkozott az enyémel, mikor az arcán elterülő mosoly lassan elhalványult.

„Úgy értem, hajnali négy óra volt. Még kopogni sem volt időm, s te máris ott termettél. Nem aludtál?”

S bár egy hatalmas ragyogó piros fémhalmaz állt köztünk, mégis olyan volt, mintha ott lett volna mellettem, tekintetétől megborzongtam, mikor azt mondta, „Ever, mindig megérzem, ha a közelemben vagy.”