Alyson Noel- Árnyékvilág -hét-tíz

Hét

Először aggódtam, hogy visszautasítja a látogatást egy olyan helyre, amely nem csak egy kis varázslatot követel meg a belépésért, hanem ami nem több, mint mágia. De mikor megérkeztünk a hatalmas, illatos rétre, leporolta farmerét és felajánlotta a kezét, majd körbepillantott, ahogy azt mondta, „Wáó, nem hiszem, hogy valaha is képes leszek ilyen gyorsan előhívni a portált.”

„Kérlek, hiszen te tanítottál.” Mosolyogtam, s bámultam a virágoktól és remegő fáktól lüktető rétet, s észrevettem, hogy itt minden a szépség és az energia legtisztább formájában található meg.

Hátradöntöttem a fejem, s becsuktam a szemem a meleg, homályos fény és a csillámló köd miatt. Eszembe jutott, hogy mikor legutoljára itt voltam, miképp táncoltam Damen hasonmásával ugyanezen a mezőn, egyre csak halogatva az indulás pillanatát.

„Szóval nem bánod, hogy itt vagyunk?” Kérdeztem, nem voltam benne biztos, meddig terjednek ki a varázslat megvonásának korlátai. „Nem vagy dühös?”

Megrázta a fejét és megfogta a kezem. „Soha nem tudnék túladni Nyárvidéken. Ez a szépség és az ígéret megtestesülése a legtisztább formájukban.”

Végigsétáltunk a legelőn, mely a lábunk alatt lévő fűből állt, s közben ujjainkkal az arany vadvirágok tetejét súroltuk, melyek a legelő mentén nyílnak. Tudva, hogy ezen a csodálatos helyen bármi lehetséges, beleértve – talán – minket is.

„Már el isfelejtettem ezt.” Mosolygott, körbepillantva. „Bár nem emlékszem az elmúlt néhány hétre, de úgy tűnik, mintha nagyon hosszú idő telt volna el azóta, mióta itt voltunk.”

„Furcsa volt nélküled idejönni.” Mondtam, s közben egy gyönyörű, balinéz stílusú kis házikó felé vezettem, mely egy szivárvány színű folyó mellett volt. „Bár felfedeztem egy csomó helyet, amit meg kell még mutatnom. De csak később – nem most.”

Félrehúztam a fátyolszerű fehér függönyt, majd behuppantam a puha, fehér párnák közé, s Damenre mosolyogtam, ahogy csatlakozott hozzám, s ott feküdtünk egymás mellett, s a gondos munkával kifaragott kókuszdió nyalábokat csodáltuk. Fejünket összedugtuk, talpaink csak néhány centire voltak egymástól – az elixír ellátottságom általi növekedésem eredménye.

„Mi ez?” Az oldalára fordult, miközben elmémmel behúztam a függönyt. Lelkes voltam, s ki akartam zárni az egész külvilágot, hogy élvezhessük a mi saját kis helyünket.

„Láttam egyszer egy ilyet az egyik utazási magazin címlapján, mely egy egzotikus helyet ábrázolt és annyira tetszett, hogy gondoltam csinálok egyet. Tudod, hogy tudjunk egy kicsit – pihenni – és – izé.”

Lesütöttem a szemem, szívem kalapált, arcom elvörösödött, s tudtam, hogy én vagyok a legszánalmasabb csábító, akivel a hatszáz év alatt találkozott.

De ő csak nevetett, s olyan közel húzott magához, hogy majdnem összeértünk. Csak a vibráló energia legvékonyabb rétege választott el minket, egy pulzáló védőfal, mely köztünk lebegett – mely lehetővé tette, hogy közel legyünk egymáshoz, anélkül, hogy kárt tennénk a másikban.

Becsuktam a szemem, átadva magam a melegnek és a bizsergésnek, ahogy testünk eggyé vált.

Két szív, mely teljes összhangban dobog együtt, kiterjed, s visszahúzódik, a tempó tökéletes szinkronban van, mintha egyek lennének. Minden annyira jó, annyira természetes, annyira igazi, hogy szorosabban öleltem. Arcomat vállának gödröcskéjébe temettem, ahol az nyakával találkozik, s arra vágytam, hogy megízleljem édes bőrét és belélegezzem meleg pézsmaillatát.

Egy halk nyögés szabadult ki torka mélyéről, ahogy becsuktam a szemem és megszorítottam a csípőjét, s nyelvemmel bőre felé közeledtem, csak érezni akartam őt, de ekkor egy párnával találtam szembe magam.

Feltülekedtem, látva, hogy olyan gyorsan mozog, hogy alakja összefolyt. Csak akkor állt meg, mikor biztonságosan befészkelte magát a függönybe, szemei lángoltak, teste reszketett, ahogy azt kértem, mondja el mi történt.

Felé indultam, segíteni akartam. De ahogy közeledtem, ő úgy hátrált, kezeit maga előtt tartva, tekintete fenyegető volt.

„Ne érj hozzám.” – mondta. „Kérlek maradj ott, ahol vagy. Ne gyere közelebb.”

„De – miért?” Hangom rekedt, kezem remegett. „Valami rosszat tettem? Én csak azt gondoltam – nos – mivel itt vagyunk – és mivel semmi rossz nem történhet Nyárvidéken – csak arra gondoltam, hogy talán nem lesz semmi baj, ha talán megpróbálnánk – „

„Ever, ez nem – ez – „ Megrázta a fejét, szemei sötétebbek voltak, mint valaha. Olyan sötétek, hogy íriszét nem tudtam megkülönböztetni a pupillájától, összeolvadtak. „És ki mondta, hogy itt semmi rossz nem történhet?” Hangja annyira feszült, tekintete annyira kemény volt, hogy egyértelmű volt, nagyon messze áll szokásos tévedhetetlen nyugalmi állapotától.

Nagyot nyeltem, s a földet bámultam, hülyének, nevetségesnek éreztem magam – ahogy arra gondoltam, hogy annyira kétségbeesetten a fiúmmal akartam lenni, hogy még az életét is kockára tettem.

„Azt hiszem – csak feltételeztem…” Hangom elcsuklott, mert tudtam nagyon jól, mi történik, ha  csak feltételezünk valamit. Nem csak egy nagy hülyeséget követünk el te és én, hanem gyakorlatilag megeshet, hogy ugyanaz a ’te’ életét veszti. „Sajnálom.” Megráztam a fejem, tudtam, hogy teljesen felesleges az élet-halál játékot tekintve, melyben benne vagyunk. „Én – én azt hiszem, nem gondoltam végig. Nem tudom, mit mondjak.”

Felhúztam a vállam, ahogy karjaimat a derekam köré csavartam, próbáltam összemenni olyan kicsire, hogy eltűnjek a szeme elől. És mégis nem tudok nem azon tűnődni, hogy pontosan milyen rossz dolog történhetett volna egy olyan helyen, ahol a varázslat egyszerű, és a sebek azonnal begyógyulnak. Úgy értem, ha itt sem vagyunk biztonságban, akkor hol?

Damen rám nézett, válaszolva a fejemben kavargó gondolatokra, mikor azt mondta, „Nyárvidéken minden lehetséges. Mi eddig csak a fényt láttuk, de ki mondta, hogy nincs sötét oldala? Talán erre egyáltalán nem gondolnánk.”

Bámultam őt, s eszembe jutott, hogy mikor először találkoztam Romyval és Raynenel, valami hasonlót mondtak ők is. Figyeltem, ahogy előhív egy gyönyörű, faragott fapadot, s int nekem. „Gyere.” Biccentett, arra késztetve, hogy meginduljak felé, s végül helyet foglaljak mellette, de nem ültem túl közel hozzá, nem akartam megint kockáztatni. „Van valami, amit látnod kell – amit meg kell értened. Szóval kérlek csak csukd be a szemed és tisztítsd meg az elméd minden gondolattól és zűrzavartól, amennyire csak tudod. Légy nyitott és fogékony minden látomásra, amit feléd küldök. Meg tudod csinálni?”

Bólintottam, szemeimet összeszorítva próbáltam kihozni magamból a maximumot, s elsöpörni az efféle gondolatokat, mint: Mi történik? Haragszik rám? Persze, hogy haragszik! De mennyire? Lehetséges megtisztítani a gondolatait és elölről kezdeni mindent? A szokásos paranoiás listám állandó ismételgetése.

De miután megszabadultam ezektől, s vártam egy elfogadható ideig, csak egy sűrű, nehéz koromfekete űrt láttam.

„Nem látok semmit.” Mondtam, kinyitva egyik szememet, s odapillantva.

De ő csak megrázta a fejét, szemeit szorosan becsukta, szemöldökei a koncentrációban összeolvadtak, ahogy minden erejével összepontosított. „Figyelj.” – mondta. „És nézz mélyen magadba. Csak csukd be a szemed és fogadd be.”

Vettem egy mély levegőt, s újra megpróbáltam, de mégis mindaz, amit láttam és hallottam, csak a baljós csend és a fekete üres tér.

„Őmm, tényleg sajnálom.” Suttogtam, nem akartam felidegesíteni, de biztos voltam benne, hogy valamit rosszul csinálok. „Nem kapok mást, csak a csendet és a sötétséget.”
”Pontosan.” – suttogta, megnyugodva a szavaim hallatán. „Most kérlek fogd meg a kezem és merülj mélyebbre, kutass a múlt után, mely mikor felhasználja minden érzékedet, mikor a felszínre tör, majd mondd el, mit látsz.”

Vettem egy mély levegőt és úgy tettem, ahogy mondta, a kezéért nyúltam s áthatoltam a fekete falon, de minden ugyanolyan maradt.

Míg –

Míg –

Magába szívott egy fekete lyuk, végtagjaim csapkodtak, képtelen voltam megállítani, vagy lelassítani. Szabadon estem a sötétségbe, szörnyű, éles sikításom volt az egyetlen hang. És épp, mikor már biztos voltam benne, hogy soha nem érek földet – megállt. A sikoly. Az esés. Minden. Ott hagyott tétován. Lebegve. Lógva. Teljesen egyedül ezen a magányos helyen, melynek nincs se eleje, se vége. Elveszve a sötétségben, a lehangoló szakadékban, ahová egy csöppnyi fény sem jut be. Elhagyatottan ebben a végtelen űrben, az állandó éjfél elveszett és magányos világában. A szörnyű ráeszmélés lassan megvilágosult bennem – Ez az a hely, ahol most élek. A pokol, kijárat nélkül. Próbáltam menekülni, sikítani, segítségért könyörögni – de felesleges volt. Megdermedtem, megbénultam, képtelen voltam megszólalni – teljesen egyedül az örökkévalóságig. Készakarva távol mindentől, amit ismerek és szeretek – elszakítva minden létezőtől. Tudva, hogy nincs választásom, hagytam, hogy az elmém elsötétüljön és a testem elgémberedjen. Nincs értelme a harcnak, ha nincs senki, aki megmenthetne. Így maradtam, magányosan már mindörökké, egy árnynyi öntudatosság kúszott végig rajtam, elrángatva egy helyről, mely a hatókörzetemen kívül esik –

Míg –

Míg –

Kirántanak a pokolból és Damen karjaiba zuhanok, s megkönnyebbültem, hogy láthatom gyönyörű, izgatott arcát, mely fölöttem lebegett.
”Annyira sajnálom. – Azt hittem elvesztettelek – azt hittem, sosem jössz vissza!” – sírta, szorosan ölelve, hangja zokogásnak hatott.

Belekapaszkodtam, s megráztam, szíve kalapált, ruhája nedves volt az izzadtságtól. Soha nem éreztem őt ennyire elszigeteltnek – ennyire elválasztottnak – mindentől. Minden – élő – dologtól. Szorosabban öleltem, nem akartam elengedni, elmémet csatlakoztatva az övéhez, megkérdeztem tőle, hogy mért vitt át ezen.

Elhúzódott, kezeibe vette az arcom, miközben a szemeimet fürkészte. „Sajnálom. Nem megbüntetni akartalak, vagy ártani neked akárhogy is. Csak meg akartam mutatni neked valamit, valamit, amit első kézből kell megtapasztalnod, hogy megérts.”

Bólintottam, nem bíztam a hangomban. Még mindig egy olyan szörnyű élmény hatása alatt voltam, mely olyan volt, mintha a lelkem elveszett volna.

„Istenem!” Szemei kikerekedtek. „Ez az! Pontosan ez az! A lélek többé nem létezik!”

„Nem értem.” – mondtam, hangom rekedt, ingatag. „Mi volt az a szörnyű hely?”
A távolba bámult, ujjai az enyémet szorongatták, mikor azt mondta, „A jövő. Árnyékország. A végtelen szakadék, melyről azt hittem, csak az én számomra létezik – melyről azt reméltem, hogy csak én számomra létezik....” Becsukta a szemeit, s a fejét csóválta. „Most már tudom. Most már tudom, hogy ha nem vagy elég óvatos, nagyon is óvatos – neked is oda kell menned.”
Rá néztem, beszélni kezdtem, de ő félbeszakított, mielőtt kimondhattam volna a szavakat.
”Az elmúlt néhány napban kezdődtek ezek a látomások – tényleg csak futó pillantások – a múltam különböző pillanatairól – régiek és újak is.” Rám nézett, óvatosan fürkészte az arcomat. „De abban a pillanatban, hogy idejöttünk – „ Körbepillantott. „elkezdtek szivárogni, először lassan, míg csak nem száguldottak előre, beleértve azokat a pillanatokat is, mikor Roman hatása alatt voltam. Újra átéltem a halálomat. Abban a pár pillanatokban, miután áttörtél a körön, s mielőtt megitattad velem az ellenszert, mint ahogy te is tudod, haldokoltam. Lepergett előttem az egész életem, hatszáz év határtalan hiúsága, önimádása, önzősége és kapzsisága. Mint tetteim végtelen tekercse, minden bűn, amit elkövettem – rossz bánásmódom mentális és fizikai hatásai. S bár akadt néhány tisztességes tett itt és ott is, a többséget, nos, a több száz évnyi koncentrálás tette ki a saját érdekeimre, s aligha gondoltam bármire, vagy bárkire. Kizárólag a fizikai világra összpontosítottam, a lelkem kárára. Elhagyott, kétségkívül igazam volt, a karmám felelősségre vont, s ezért mentünk most ezen keresztül.” Megrázta a fejét, s tekintetem olyan rendíthetetlen becsületességgel találkozott, hogy felé akartam nyúlni és megérinteni, kezemben tartani, elmondani neki, hogy minden rendben lesz. De helyette nyugton maradtam, éreztem, hogy ez több egy kis aggodalomnál.

„És akkor, a halálom pillanatában, ahelyett, hogy idekerültem volna, Nyárvidékre – „ Hangja remegett, de folytatta. „Én – Én egy olyan helyre jutottam, mely ennek pontos ellentéte. Egy helyre, mely olyan sötét és hideg, hogy több is, mint egy Árnyékország. Ugyanazt éltem át, mint te most. Magányosan, lebegve, egyedül – elveszve a végtelenben.” Rám nézett, meg akarta értetni velem. „Pontosan olyan volt, mint amit te éreztél. Olyan volt, mintha el lettem volna szigetelve mindentől, lélektelenül – mindenféle kapcsolat nélkül bármivel vagy bárkivel.”

A szemeibe néztem, s baljós libabőr futott végig a bőrömön, sosem láttam őt ilyen fáradtnak, ilyen lehangoltnak, ilyen – siralmasnak – ezelőtt.

„És most már értem, mi az a valóságos dolog, mely eltűnt belőlem azokban az években – „

A mellkasomhoz szorítottam a térdem, megóvva magam bármitől, ami most következik.

„Csak a fizikai testünk halhatatlan. A lelkünk természetesen nem az.”

Elvontam a tekintetem, képtelen voltam rá nézni, képtelen voltam lélegezni.

„A jövő, az amivel szembenéztél. Az egyetlen dolog, amit adtam neked, bármi is történjék, ez itt van.”

Ujjaim ösztönösen a torkomat szorították, s eszembe jutott, amit Roman mondott az én leggyengébb csakrámról, a tisztánlátás és a gyengeség hiányáról, s azon tűnődtem, van e mód, hogy megvédjem.

„De – hogy lehetsz ebben olyan biztos?” Rá néztem, mintha benn ragadt volna egy álomban, egy szörnyű rémálomban, melyből nincs kiút. „Úgy értem, jó esély van arra, hogy tévedsz, mivel ez olyan gyorsan történt. Talán ez csak egy ideiglenes állapot volt. Tudod, olyan gyorsan visszahoztalak az életbe, hogy nem volt időd átélni az egész utazást.”
Megrázta a fejét, tekintetünk találkozott, mikor azt mondta, „Mondd, Ever, mit láttál, mikor meghaltál? Mi történt abban a néhány másodpercben, miután a lelked elhagyta a tested, s mielőtt visszahoztalak az életbe?”

Nagyot nyeltem, s a távolba bámultam, a fákat, a virágokat és a közelünkben csordogáló színes folyót – emlékeztem arra a napra, mikor ugyanezen a mezőn találtam magam. Annyira magával ragadott erős illata, csillámló köde, a mindent körülvevő feltétlen szeretet, örökké itt akartam maradni, soha nem akartam eljönni innen.

„Azért nem láttad a szakadékot, mert még halandó voltál. Egy halandó halálával haltál meg. De abban a pillanatban, hogy megitattam veled az elixírt, végtelen életet kaptál, minden megváltozott. A Nyárvidéken, vagy a hídon túli helyen töltött örökkévalóság helyett – az Árnyékország lett a végzeted.”

Megrázta a fejét, a távolba meredt, annyira mélyen belemerült saját siralmas világába, hogy attól féltem, soha nem tudom visszarángatni onnét. De épp, mikor tekintetünk találkozott, megszólalt, „Egy örökkévalóságig élhetünk itt, te és én együtt. De ha valami történik, ha valamelyikünk meghal – „ Megrázta a fejét. „A szakadék felé fogunk menni, és soha nem látjuk egymást többé.”

Beszélni kezdtem, kétségbeesetten tiltakozni akartam, elmondani neki, hogy téved, de képtelen voltam. Semmi értelme. Csak a szemébe kellett néznem, s meglátni a valódi igazságot.

„És ugyanúgy hiszek ennek a helynek az erős gyógyító varázsában – nézd, hogy meggyógyította a memóriámat – „ Vállat vont, s a fejét csóválta. „Nem engedhetem meg magamnak, nem számít milyen veszélytelen a vágyam irántad. Túl kockázatos. És nincs bizonyítékunk arra, hogy itt máshogy történne, mint a Földön. Ez egy olyan szerencsejáték, melyben nem vehetek részt. Nem, hiszen mindent meg kell tennem, hogy megóvjalak.”

„Megóvni, engem?” Bámultam. „Te vagy az egyetlen, akit meg kell védeni! Az én hibám ez az egész! Ha én nem – „

„Ever, kérlek.” – mondta, hangja komoly, arra késztetett, hogy elhallgassak. „Ez nem a te felelősséged. Ha arra gondolok, ahogy éltem – amiket tettem – „ A fejét csóválta. „Semmivel nem érdemlek jobbat. És ha valamiért felelősségre von a karmám, az ez. Az elmúlt hatszáz év nagy részét azzal töltöttem, hogy testi örömöket szerezzek magamnak és elhanyagoltam a lelkem – és íme az eredménye – a riasztás, de sajnos téged is magammal rántottalak. Tehát nincs több hiba, egyedül veled és csak veled törődöm eztán. Te vagy az egyetlen kincsem. Az életemnek csak akkor van értelme, ha sokáig meg tudlak védeni Romantól, és mindenkitől, aki bánthat téged. És ez azt jelenti, hogy soha nem lehetünk együtt. Sosem. Ezt a kockázatot nem tudjuk vállalni.”
A folyó felé fordultam, ezer gondolat rohamozta meg az elmémet. S bár hallottam, amit mondott, s bár már magam is megtapasztaltam a szakadékot, mégsem akartam más lenni, mint ami vagyok.

„És a többi árva?” Suttogtam, ahogy a másik hatra gondoltam, beleértve Romant is. „Mi történt velük? Tudnál róla, ha ők is olyan gonoszak lennének, mint Roman és Drina?”

Damen vállat vont, felállt és közelebb lépett hozzám. „Mindig is azt feltételeztem, hogy már túl öregek és gyengék mostanra, ahhoz, hogy valódi veszélyt jelentsenek. Ez történik az első százötven év után – öregedsz. És az egyetlen lehetőség, hogy megállítsák, hogy újra isznak az elixírből. Azt hiszem, Drina felhalmozta, míg házasok voltunk, s adott belőle Romannak is, aki végülis megtanulta, hogy csinálja meg magának, s elmondta a többieknek is.” A fejét csóválta. „Szóval ott van most Drina.” Suttogtam, bűntudatom elhatalmasodott rajtam, mikor rádöbbentem az igazságra. Nem számít milyen gonosz volt, akkor sem érdemelte meg ezt. Senki sem érdemli meg. „Árnyékországba küldtem – és ő most – „ Megráztam a fejem, képtelen voltam befejezni.

„Nem te voltál, hanem én.” Leült mellém, s olyan közel húzódott, hogy csak egy vékony, pulzáló energiaréteg volt köztünk. „Abban a pillanatban, mikor halhatatlanná tettem, megpecsételtem a sorsát. Épp úgy, mint a tiédet.”

Nagyot nyeltem, vigasztalt testének melege, s hogy meg akar győzni, hogy tényleg nem én vagyok a felelős azért, hogy összes életem elsőszámú ellenségét a pokolba küldtem.

„Annyira sajnálom.” Suttogta, tekintete sajnálattal teli. „Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe az egészbe. Békén kellett volna hagynom téged – már rég el kellett volna mennem. Minden sokkal jobban alakult volna, ha soha nem találkozol velem – „

Megráztam a fejem, nem akartam arra a helyre menni, de már túl késő visszanézni, vagy újra át gondolni.

„De ha minket arra rendelt a sors, hogy együtt legyünk – talán ez a végzetünk.” Tudtam, hogy egyáltalán nem győztem meg, leolvastam az arcáról.

„Vagy talán valami olyasmit erőltettem, amely sosem volt elrendelve.” Összeráncolta a szemöldökét. „Erre még nem gondoltál?”

A távolba meredtem, belemerülve a minket körülvevő csodálatba, s közben tisztában voltam azzal, hogy a szavak nem változtatnak meg semmit. Csak a tett segíthet. És szerencsére, tudom hol kezdjem. Felálltam, s magam mellé húztam, miközben azt mondtam, „Gyere. Nincs szükségünk Romanra – és senki másra – ismerem a helyet!”

Nyolc

A Tudás Csarnokai felé tartottunk. Megálltunk épp a meredek márványlépcsői előtt, s őt bámultam, azon tűnődve (azt remélve), látja-e azt, amit én – az állandóan változó külsőt, mely a belépéshez szükséges.

„Szóval tényleg megtaláltad.” – mondta, hangjából kiérezhető volt a félelem, ahogy a Föld leggyönyörűbb és legszentebb helyeinek forgó gyűjteményét figyelte. A Taj Mahal Pantheonná változott, melyből a Lótusz temploma lett, amely pedig a Gizai Nagy Piramisba váltott, s így tovább.

Szépségének és csodálatosságának kölcsönös elismerése által bejuthattunk a hatalmas márványcsarnokba, melyet gondosan megmunkált, az ősi görögöktől származó faragott oszlopok szegélyeztek.

Damen körbenézett, magával a csoda álarcával nézett szembe, ahogy befogadta a látványt. „Nem voltam itt, mióta – „

Bámultam őt, lélegzetemet visszatartva vártam, hogy megszólaljon, majd meghaltam volna azért, hogy megtudjam utolsó látogatása részleteit.

„Mióta rád találtam.”
Bandzsítottam, nem voltam benne biztos, hogy mit is jelent ez.

„Néha – „ Rám nézett. „Nagyon szerencsés vagyok, hogy rád találtam, hogy pont ugyanazon a helyen voltam, ugyanabban az időben. Bár legtöbbször várnom kellett néhány évet a megfelelő pillanatra, hogy találkozzunk.”

„Úgy érted, kémkedtél  utánam?” Bámultam őt, s reméltem, hogy közel sem tűnt olyan hátborzongatónak a kérdés, mint ahogy hangzott. „Mikor kicsi voltam?”

Elhúzva tekintetét lesütötte a szemét, s azt mondta, „Nem, nem kémkedtem, Ever. Kérlek. Mit gondolsz rólam?” Nevetett, s a fejét csóválta. „Ez több volt, mint néhány – hallgatózó fül. Türelmesen vártam a megfelelő pillanatra. De az elmúlt néhány alkalommal, mikor nem találtalak meg, nem számított mennyire fáradt voltam – és higyj nekem, elég fáradt voltam, nomád életmódot éltem, egyik helyről a másikra vándoroltam, s biztos voltam benne, hogy örökre elvesztettelek – majd úgy döntöttem, hogy idejövök. S belefutottam néhány barátomba, akik megmutatták az utat.”

 „Romy és Rayne.” Bólintottam, bár nem hallottam, s nem láttam a választ a fejében, de valahogy megéreztem. S urrá lett bennem a lelkiismeret furdalás, hogy eddig nem is gondoltam rájuk. Eszembe sem jutott, vajon hogy vannak, hol lehetnek, egészen egy másodperccel ezelőttig.
„Ismered őket?” Bandzsított, láthatóan meglepődött.

Összeszorítottam az ajkaim, tudtam, hogy el kell mondanom a történet többi részét is, azokat a részleteket, melyeket inkább kihagynék.”

„Ők vezettek ide – „ Szünetet tartottam, vettem egy mély levegőt, s a távolba meredtem, inkább lennék abban a szobában, mint hogy találkozzak kíváncsi tekintetével. „Ott voltak Avánál – vagy legalább is Rayne ott volt. Romy nem – „ Megráztam a fejem, s folytattam. „Ő azon volt, hogy segítsen rajtad, mikor – „

Becsuktam a szemem és sóhajtottam, s úgy döntöttem, inkább megmutatom neki. Mindent. Az egészet. Beleértve azokat a részeket is, melyeket annyira szégyelltem szavakba foglalni. Bemutattam neki azon nap eseményeit, s így már nem volt több titok köztünk. Hagytam, hogy lássa, mennyire keményen harcoltak érte, míg én túl önfejű voltam, hogy hallgassam rájuk.

De ahelyett, hogy felidegesítettem volna, amitől tartottam, kezeit a vállamra tette, s megbocsátóan nézett rám, miközben arra gondolt, „Ami megtörtént, az megtörtént. Tovább kell lépnünk és ne szabad visszanéznünk.

Nagyot nyeltem, s találkozott tekintetem az övével, s tudtam, hogy igaza van. Ideje tovább lépni, de hogyan?
„Jobb lenne, ha lelépnénk.” Bólintott, szavai a meglepetés erejével hatottak rám, s már épp meg akartam szólalni, mikor hozzátette, „Ever, gondold át. Míg te próbálod megváltoztatni az elixír hatásait, amit megittam, addig én próbállak megmenteni Árnyékországtól, s ez nem pont ugyanaz.”

Sóhajtottam, csalódott voltam, de másrészt egyet értettem vele, „Azt hiszem, a házban találkozunk. Az én házamban, rendben?” Kezemet a kezére tettem, kicsit vonakodtam, hogy újra ott legyünk abban a nyomasztóan sivár szobában, s nem voltam benne biztos, hogy is áll az egész átkozott karmadologgal most, hogy visszatértek az emlékei.

S ekkor bólintott, becsukta a szemeit, majd máris fénytől ragyogott.

Szóval vettem egy mély levegőt, s én is becsuktam a szemem, miközben arra gondoltam:

Segítségre van szükségem. Egy hatalmas és szörnyű hibát követtem el, és nem tudom mitévő legyek. Meg kell találnom az ellenszer ellenszerét – valamit, ami visszafordítja a hatást, amit Roman okozott – vagy valahogy elkapni, és meggyőzni őt, hogy működjön együtt velem – de attól tartok, az csak úgy működhet, ahogy nekem nem felel meg – őmm – hogy belemenjek egy olyan dologba, amely elég kellemetlen számomra... ha érted mire gondolok...

A szándékomra összpontosítva visszajátszottam magaban a szavakat újra és újra. Reméltem, hogy ez segít hozzáférni az akasha felvételekhez, az állandó emlékekhez mindenről, ami van, vagy valaha is megtörtént.

Azon imádkoztam, hogy ne záruljanak be megint, mint ahogy legutoljára, mikor itt voltam.

De ekkor meghallottam azt az ismerős hangot, de a szokásos hosszú folyosó helyett, mely a titokzatos szobába vezetett, egy mozis kivetítő kellős közepén találtam magam, s fogalmam sem volt mitévő legyek, míg egy ajtó fel nem tárult előttem.

Egy sötét, ragacsos padlójú színházba léptem, kopott ülései voltak, s vajas popcorn illata töltötte be a levegőt. Végigmentem a folyosón, s kiválasztottam a legjobb helyet a teremben félúton felfelé, majd felhúztam a lábaim, épp mielőtt a fények elsötétültek és egy hatalmas doboz popcorn hullott az ölembe. Figyeltem, ahogy a vörös drapéria visszahúzódik, s a hatalmas kristályképernyő lebegni és csillogni kezdett, ahogy a képek áradata öntötte el, majd gyorsan tovatűntek. De a várt megoldás helyett, csak egy sor kisfilmet láttam. Egyfajta házikészítésű montázst, mely a családom legviccesebb pillanatait emelte ki a régi oregoni életemből, s egy olyan hangaláfestést, melyet csak Riley készíthet.

Rileyról és rólam néztem egy videót, melyet mi készítettünk a szobánkban, táncolva és szinkronizálva egy kis közönség előtt szüleinket és a kutyánkat. Majd hamarosan egy kép követte a mi édes, sárga kis laborunkról. Nyelvemmel erőlködtem, hogy elérjem az orrom vele, mint egy őrült, próbáltam lenyalni róla a mogyoróvajat, amit Riley kent oda.

S bár nem pont ezt vártam, tudtam, hogy ez ugyanúgy fontos.

Riley megígérte, hogy megtalálja a módját, hogy kommunikáljon velem, s biztosított róla, hogy bár többé nem látom, az nem azt jelenti, hogy nincs körülöttem.

Szóval félresöpörtem a feladatomat, s mélyebbre süllyedtem a székemben. Tudtam, hogy ott ül mellettem csendesen és láthatatlanul. Vele együtt akartam átélni ezt a pillanatot, a két testvér, akik együtt nézik az otthoni videót, mint ahogy szokták.

Kilenc

Mikor végül visszakerültem a szobámba, Damen már várt, az ágyam szélén ült, s egy kis szatén erszényt szorongatott kesztyűs tenyerében.

„Mennyi ideig voltam el?” Kérdeztem, lehuppanva mellé, miközben az éjjeli órámra hunyorítottam, s leolvastam a számokat.

„Nyárvidéken nem létezik idő.” – emlékeztetett. „De a Földön, azt mondanám, egy jó darabig elvoltál. Tanultál valamit?”

Az otthoni videókra gondoltam, amiket néztem, azaz Riley „A Bloom család legviccesebb pillanatai” verzióját, majd megráztam a fejemet és vállat vontam. „Semmi hasznosat. És te?”

Mosolygott, átadva az erszényt, miközben azt mondta, „Nyisd ki és nézd meg.”

Megfogtam a zsinórját, belecsúsztattam egy ujjamat, s egy fekete selyemzsinórt húztam ki, rajta egy pár színes kristállyal, melyet vékony aranyszalagok tartottak össze. Néztem, ahogy elnyeli és visszaveri a fényt, s ahogy csillogott, arra gondoltam, hogy ez gyönyörű, bár egy kicsit furcsa.

„Ez egy amulett.” – mondta, óvatosan rám pillantott, ahogy az egyedi köveket vizsgálgattam, mindegyik különböző alakú, méretű és színű volt. „Hosszú időkön át megőrizték, s mágikus hatalmat tulajdonítottak neki gyógyító, védő, segítő és az egyensúlyt fenntartó hatása miatt. Bár ez az egy tulajdonképpen kizárólag neked készült, s igen jelentős a védelmi hatása, mivel erre van szükséged.”

Rá néztem, azon tűnődve, vajon ez hogy segíthetne bármiben is. Majd eszebe jutottak azok a kristályok, amiket az elixír elkészítéséhez használtam, mely megmentette őt, és tényleg működött volna – ha Roman nem vert volna át, hogy hozzáadjam a véremet is a keverékhez.

„Ez teljesen egyedülálló, a saját személyed szerint lett összeállítva és kifejlesztve. Nincs még egy ilyen sehol. Tudom, hogy ez nem oldja meg a problémánkat, de legalább segít.”

A kis kőre hunyorítottam, nem tudtam mit mondani. A fejem fölé emeltem, mikor elmosolyodott és azt mondta, „Engedd meg.” Félrehúzta hosszú hajamat, s a vállaim felé emelte, majd mögém állt és bekattintotta a kis aranykapcsot, mielőtt betűrte a blúzom alá, ahol senki sem látja.

„Titok?” Kérdeztem, arra számítottam, hogy hidegnek fogom érezni, ahogy a kristály a bőrömhöz ér, s meglepetten vettem észre, hogy szinte melegnek és kényelmesnek éreztem.

A vállaimra simította hajamat, s hagyta, hogy leomoljon kicsivel a derekam fölé.
„Nem, nem titok. Bár nem kéne fitogtatnod senki előtt. Nem tudom, Roman mennyit fejlődött, de jobb nem felhívni rá a figyelmét.”
„Tud a csakrákról.” – mondtam, s látva a meglepettséget tekintetében, inkább elhallgattam a tényt, hogy ő a felelős érte. Akaratlanul felfedte minden titkát, mialatt Roman hatása alatt volt. Már így is elég kutyául érzi magát, úgyhogy semmi értelme még jobban elszomorítani.

Ujjaimmal hozzáértem a blúzom alatt lévő amuletthez, s meglepődtem, hogy kívülről milyen szilárdnak tűnik, összehasonlítva azzal a résszel, mely a bőrömön pihen. „De mi van veled? Neked nincs szükséged védelemre?” Figyeltem, ahogy előhúz egy ugyanilyen amulettet hosszúujjú pólója alól, s mosolygott, ahogy megcsillogtatta előttem. „Hogy lehet, hogy a tied annyira különbözőnek tűnik?” Kérdeztem, a kis csomó szikrázó kőre hunyorítva.

„Mondtam, hogy nincs két egyforma. Épp úgy, ahogy nincs két egyforma ember sem. Szereztem néhány példányt a saját kiállításaimra is.”
„Vannak kiállításaid?” Nevettem, bár tényleg azon tűnődtem, vajon mit is ért ezalatt. Mindenben jó, amit csinál. Úgy értem, tényleg minden egyes dologban.

A fejét csóválta, s nevetett, mely egy olyan csodálatos hang volt, melyet immár nem hallok eleget.

„Higyj nekem, megkaptam a részem.” – mondta, s újra nevetett.

„És biztos vagy benne, hogy megvédenek minket?” A mellkasomhoz szorítottam, s úgy éreztem, a részemmé vált.

„Az a terv.” Vállat vont, felkelt az ágyról, s az ajtó felé tartott, miközben azt mondta, „De, Ever, kérlek tegyél mindkettőnknek egy szivességet és próbáld meg nem próbára tenni, rendben?”
„És mi van Romannal?” Kérdeztem, s közben magas, karcsú alakját figyeltem, ahogy az ajtófélfának támaszkodik.

„Nem gondolod, hogy ki kellene találnunk valamiféle tervet? Rávenni, hogy odaadja nekünk amire szükségünk van és befejezni ezt az egészet?”

Damen rám nézett, tekintete az enyémen állapodott meg. „Nincs terv, Ever. Pontosan erre számít Roman. Jobban tesszük, ha egymagunk megtaláljuk a megoldást, anélkül, hogy megbíznánk benne.”

"De hogyan?" Minden, amit eddig megpróbáltunk teljes csőddel végződött." A fejemet csóváltam. "És mért kéne azon stresszelnünk magunkat, hogy megtaláljuk a válaszokat, ha Roman már bevallotta, hogy nála van az ellenszer? Azt mondta, csak meg kell fizetnem az árát, és odaadja - milyen nehéz lehet ez?"
"És hajlandó vagy megfizetni az árát?" Kérdezte Damen, hangja szilárd és mély, sötét szemei az enyémbe fúródtak. Élhúztam a tekintetemet, arcom ezer fokon égett. "Természetesen nem! Vagy legalább is nem azt az árat, amire te gondolsz!" Térdeimet a mellkasomhoz szorítottam, s karjaimmal körbefogtam. "Ez csak - " Megráztam a fejem, frusztrált voltam, hogy meg kell védenem magam. "Ez csak - "

"Ever, Roman pontosan ezt akarja elérni." Állkapcsa összeszorult, vonásai megkeményedtek, mielőtt találkozott a pillantásommal, majd újra ellágyultak. "El akar minket választani, hogy kétségeink legyenek egymással szemben, hogy szakítsunk. Azt akarja, hogy felkeressük és valamiféle háborút kezdeményezzünk. Semmi értelme megbíznod benne, hazudik, manipulál és nem hibázik, nagyon veszélyes játékot űz. S mivel én megígértem, hogy megteszek mindent, hogy megvédjelek, ezért neked is segítened kell ebben. Meg kell ígérned, hogy távol tartod magad tőle, figyelmen kívül hagyod a gúnyos megjegyzéseit és nem esel a csapdájába. Találok egy megoldást. Kitalálok valamit. Csak kérlek, engem keress fel a válaszokért, de Romant, rendben?"

Összeszorítottam az ajkaimat, s a távolba néztem, azon tűnődve, mért kéne megígérnem ilyesmit, mikor a gyógymód itt van előttünk. Azonkívül én vagyok az egyetlen, aki felelős ezért a helyzetért. Én vagyok az egyetlen, aki hibázott. Szóval nekem is kellene helyrehoznom.

Tekintetemet visszahúztam az övéhez, egy ötlet kezdett megformálódni bennem - ami lehet, hogy működik.

"Szóval akkor tisztáztunk Romant?" Félredöntötte a fejét, s felhúzta a szemöldökét, s arra várt, hogy beleegyezzek.

Alig hogy bólintottam, de az elég volt, hogy meggyőzzem, majd olyan gyorsan lesurrant a lépcsőn, hogy nem tudtam kivenni az alakját. Egyetlen nyoma annak, hogy itt volt, a mellkasomhoz lapuló kristály és egyetlen piros tulipán volt az ágyamon.

tíz

"Ever?"

Bezártam az ablakot a számítógépemet, s az esszémre kattintottam, melyet angolra kéne befejeznem. Tudtam, hogy Sabine kiborulna, ha rájönne, hogy ősi alkímiai képletek után keresgéltem a Googlen, de kevésbé, ha a házifeladatomat látja, melyre amúgy is számított.

Mert olyan jó Damen mellett feküdni, érezni, ahogy szívünk egyszerre dobban, de ez nekem nem elég. Sosem lesz elég. Egy normális kapcsolatra vágytam az én halhatatlan fiúmmal. Egy olyanra, melyben nincsenek akadályok. Olyanra, melyben igazán élvezhetem bőre érintését, nem úgy, mint a fejemben zúgó emlékekben. És semmi nem állíthat meg abban, hogy ezt elérjem.

"Ettél?" Vállamra tette a kezét, ahogy a képernyőre pillantott.

S mivel erre nem készültem fel, nem kerültem ki az érintését, ennyi elég volt, hogy lássam az ő verzióját is a hírhedt Starbuckos találkozásról és beszélgetésről. Mely sajnos nem sokban különbözött Munoz verziójától - mindketten boldognak látszottak, ahogy reménytelien egymásra mosolyogtak. S bár tényleg boldognak tűnik, és semmi kétség, megérdemli hogy az legyen, különösen azok után, amin keresztülment velem, de még mindig azzal a látomással vigasztaltam magam, melyben néhány hónapja volt részem - azzal, melyben világosan szakít egy helyes fickóval, aki náluk dolgozik.

Azon tűnődtem, kéne-e valamit mondanom, vagy tennem, mely egy kicsit mérsékli az izgatottságát, mivel ez már nem az a kis kacérkodás. De mivel tudtam, hogy már így is túl nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy lelepleztem magam Munoz előtt, inkább nem szóltam egy szót sem. Nem engedhetem meg, hogy ő is gyanakodni kezdjen. Körbefordultam a székemmel, kiszabadítva magam szorításából. Nem akartam már ennél többet megtudni, le akartam csökkenteni a felém áramló energiáját.

"Damen csinált nekem vacsorát." - mondtam, hangom szilárd és mély volt, annak ellenére, hogy ez nem teljesen igaz. Hacsak nem számoljuk az elixírt.

Rám nézett, tekintete hirtelen nyugtalanná vált, mikor találkozott az enyémmel. "Damen?" Hátrahőkölt. "Már régóta nem hallottam ezt a nevet."

Vállat vontam, azt kívánva bárcsak ne mondtam volna ki. Rá kellett volna lassam vezetnem, hogy megszokja a viszontlátás tényét.

"Ez azt jelenti, hogy megint együtt vagytok?"

Vállat vontam, hagytam, hogy a hajam az arcomba hulljon úgy, hogy az alig látszódott. Megragadva egy nagyobb tincset körbecsavartam, azt tettetve, hogy a végét vizsgálom, bár már nem növesztem.

"Igen, őmm, mi még mindig - barátok vagyunk." Vállat vontam. "Úgy értem, voltaképp többek vagyunk, mint barátok, többek, mint - "

Szerelmesek és kudarcra ítéltek - a mi végzetünk, hogy együtt töltsünk egy örökkévalóságot a szakadékban - őrülten szerelmesen, és anélkül, hogy egymáshoz érhetnénk -

"Nos, igen, úgy értem mondhatjuk úgy is, hogy újra együtt vagyunk." Egy olyan széles mosolyt kényszerítettem az arcomra, hogy az ajkaim gyakorlatilag középen meghasadtak, de akárhogy is, kitartottam, azt remélve, hogy ez majd arra ösztönzi, hogy viszonyozza.

"Akkor minden rendben van?" Kezével beletúrt aranyszőke hajába, majd ittam egy kicsit az elixírből, miközben ő leült az ágyam szélére, lábait keresztbe tette, s táskáját a padlóra ejtette - négy nagyon rossz előjele annak, hogy egy hosszú, kellemetlen beszélgetésre készül.

Tekintete engem fürkészett, kopott farmeremen fehér topomon, kék pulcsimon kereste a hírhedt kamaszkori depresszióra utaló nyomokat. Csak nem rég zárta ki az anorexiát és/vagy a bulímiát, mikor is az elixír miatt tíz centit nőttem, s kicsit izmosodtam is, bár soha sem edzettem.

De most nem a megjelenésem nyugtalanította, hanem a változó kapcsolatom Damennel, mely most megnyomta a vészjelzőjét. Nemrég fejezett be egy szülők számára írt könyvet, mely szerint a viharos kapcsolat jelentős oka az aggodalomnak. S bár ez még igaz is lehet, de nem hiszem, hogy a Damennel való kapcsolatomat valaha is bele tudnák sűríteni egy könyv egy fejezetébe.

"Ne érts félre, Ever. Én tényleg kedvelem Dament. Helyes és udvarias és nagyon nyugodt - de mégis van valami abban a hűvösségben és magabiztosságban, valami ami kicsit furcsának tűnik egy fiatalember korát tekintve. Mintha valahogy túl idős lenne hozzád - vagy - " Vállat vont, képtelen volt kifejezni magát.

Elsöpörtem a hajamat az arcom elől, hogy jobban lássam. Ő ma a második ember, aki észrevett valamit rajta - rajtunk. Először Haven jött a telepátiás dologgal, és most Sabine tesz fel kéredéseket az érettségével és higgadtságával kapcsolatban. S bár ez elég érthető, de a tény, hogy észrevettek valamit, nagyon nyugtalanított.

"S bár tudom, hogy csak néhány hónap van köztetek, mégis úgy érzem, hogy - tapasztaltabb. Túl tapasztalt." Vállat vont. "És nem szeretném, hogy úgy érezd, nyomást gyakorol rád, hogy valami olyat tegyél, amire még nem vagy kész."

Összeszorítottam az ajkaimat, s próbáltam nem nevetni, azon gondolkodtam, hogy tudta ennyire félreérteni. Azt hiszi, én vagyok az ártatlan kislány, akit üldöz a nagy, rossz farkas, s el sem tudja képzelni, hogy valójában én vagyok a ragadozó ebben a különös mesében, veszélyesen üldözve a zsákmányomat, s kockára téve életét.

"Mert nem számít, mit mond, te a magad ura vagy, Ever. Te döntöd el, hogy kivel, hol és mikor. És nem számít, mit érzel iránta, vagy bárki iránt, az a lényeg, hogy nincs joguk siettetni - "

"Erről szó sincs." Mondtam, közbevágva, mielőtt még ennél is kínosabb lesz. "Damen nem olyan. Ő tökéletesen úriember, egy ideális pasi. Komolyan, Sabine, teljesen félreérted. Csak bízz meg bennem ebben, rendben?"

Egy pillanatig csak bámult, rikító narancssárga aurája ingadozott, hinni akart nekem, de nem volt benne biztos, hogy kéne. Majd felvette az aktatáskáját és az ajtó felé tartott, mikor megállt és azt mondta, "Arra gondoltam - "

Rá néztem, s rávettem magam, hogy beleolvassak a gondolataiba, az esküm ellenére, miszerint soha nem avatkozom bele szándékosan más magánéletébe, mint ahogy most - hacsak természetesen nincs vészhelyzet, mely most egyáltalán nem volt.

"Mivel hamarosan vége a sulinak, és még nem említettél semmilyen nyári tervet, azt gondoltam, talán jót tenne neked ha keresnél egy munkát, és minden nap dolgoznál pár órát. Mit gondolsz?"

Mit gondolok? Bámultam, szemeimet piszkáltam, a szám kiszáradt a szavak teljes hiányától. Nos, azt gondolom, be kellene pillantanom az elmédbe, mert egy hatalmas vészhívás világosan feljogosít rá!

"Nem teljes munkaidőben, vagy ilyesmi. Lesz elég időd strandolni és a barátaiddal lógni. Csak arra gondoltam, talán jót tenne neked - "

"A pénzről van szó?" Közben azon erőlködtem, hogy megtaláljam a kiutat ebből az egészből. Ha csak egyszerűen gond van a jelzáloggal, vagy a bevásárlással, akkor boldogan megteszek mindent, amit kell.

De a fenébe is, mindent meg tud venni, amire szükségem van az elhunyt szüleim életbiztosításából. Egyedül a nyaramat nem. Uhh-huhh. Semmiképp. Egyetlen napot sem.

„Ever, természetesen ez nem a pénzről szól.” Elfordította tekintetét, s arca puha rózsaszínben ragyogott. Furcsamód írtóztam attól, hogy megvitassam az anyagi dolgokat egy olyasvalakivel, aki vállalati ügyészként dolgozik.

„Csak arra gondoltam, hogy talán jót tesz neked, ha tudod, ha találkozol új emberekkel, és tanulsz valami újat. Ha mindennap kiszakadsz pár órára a szokásos környezetedből, és – „

És távol vagy Damentől. Nem kellett elolvasnom a gondolatait, hogy tudjam, mit is akar igazából.

Rájöttem, hogy mennyire aggódott értem, mivel állandóan rosszkedvű és depressziós voltam, mióta elváltunk, és most félreértette az egészet. Nem úgy van, ahogy ő gondolja. Bár fogalmam sem volt, ezt hogy magyarázzam el neki úgy, hogy ne fedjem fel a titkaimat.

„ – és mikor ez történt, pont meghirdettek a cégnél egy nyári gyakornoki állást, és biztos vagyok benne, hogy csak szólnom kell a főnökeimnek, és tiéd a munka.” Mosolygott, arca sugárzott és szemei felragyogtak, arra számítva, hogy én is csatlakozom az ünnepléshez.

„De azokat a poziciókat általában nem csak joghallgatók foglalhatják le?” Kérdeztem, s biztos voltam benne, hogy szánalmasan alulképzett vagyok, hogy meg tudjam oldani a feladatokat. De ő csak a fejét ingatta. „Ez nem olyan gyakornokoskodás. Csak iratokat kell rendezgetni és válaszolni a hívásokra. Ebben végülis nincs pénz, bár kapsz majd egy bizonyítványt és egy kis bónuszt a szezon végén. Csak arra gondoltam, hogy ez hasznos lenne számodra. Nem úgy értettem, hogy tényleg számít az egyetemre való jelentkezésednél.”

Egyetem. Még egy dolog, mely állandóan gyötört, de többé már nem. Úgy értem, mi rossz történhet, ha minden órán és minden professzor esetében ahhoz, hogy megtudjam a helyes válaszokat, csak annyit kell tennem, hogy a könyv fölé helyezem a kezem, vagy belepillantok a tanárom fejébe?

„Nem szeretném, ha más szerezné meg az állást, miközben tudom, hogy te vagy a tökéletes erre a munkára.”

Bámultam őt, fogalmam sem volt, mit mondjak.

„Ez nagyon jó tapasztalatszerzéshez a te korodban.” – tette hozzá, ingerült hangja volt a hallgatásom oka. „Minden könyvben ezt ajánlják. Azt írják, hogy építi a személyiséget, elkötelezettséget és fegyelmet sajátítasz el, mire végzel a munkával.”

Szuper. Szóval Dr. Philnek köszönhetem, hogy elrontja a nyaramat.

Nagyon mérges voltam Sabinera, egészen addig, míg eszembe jutott, hogy milyen volt velem, mikor először ide kerültem – csendes, nyugodt, és lefektetett teret és szabadságot biztosítva számomra, melyre szükségem volt. Az én hibám, hogy megváltozott. A felfüggesztésem, az elutasító magatartásom, hogy az elixíren kívül bármit is egyek, és ez az egész dráma Damennel volt az, mely miatt már kiborult. És ez lett a vége – a rettegett nyári gyakornokoskodás, melyet biztosítani akar számomra.

De semmiképp nem tölthetem a nyaramat azzal, hogy egy kupac irattal zsonglőrködöm, és a szüntelenül csöngő telefonokra válaszolgatok, mikor minden időmet arra kell szánnom, hogy megtaláljam az ellenszert Damennek. És Sabine irodájában dolgozva, a hátam mögött ólálkodó kollégáival ez nem fog menni. Bár ezt nem mondhatom ki nyíltan. Aktiválnám vele a vészjelzőjét. Jól kell szerepelnem, hogy biztosítsam róla, hogy bár semi bajom a fegyelemmel és a személyiség építéssel, de jobb szeretném saját magam elérni.

„Semmi bajom a munkával.” – mondtam, próbáltam nem összeszorítani az ajkam, feszültnek tűnni, vagy megtörni a szemkontaktust, mely három határozott jele annak, hogy nem vagyok teljesen őszinte. „De mivel te már annyit tettél értem, sokkal jobban érezném magam, ha én kereshetnék magamnak munkát. Úgy értem, még nem vagyok benne biztos, hogy elszalasztom az irodai munkát, csak talán egy kicsit körülnéznék. Megnézni, mik a lehetőségeim. És még hozzájárulhatnék a jelzáloghoz és a vásárláshoz. Ez a legkevesebb, amit tehetek.”

„Milyen vásárláshoz?” Nevetett, s a fejét csóválta. „Alig eszel! Azonkívül én nem a pénzedet akarom, Ever. Bár megszabhatok neked egy hitelkeretet, ha szeretnéd.”

„Persze.” Vállat vontam, olyan lelkesedést kényszerítve magamra, amit valójában nem érzek, mióta egyáltalán nincs szükségem ilyen hagyományos dolgokra. „Az szper lenne!” Tettem hozzá, tudtam, hogy minnél tovább elterelem a témát a gyakornokoskodásról, az nekem annál jobb.

„Akkor oké.” Ujjaival az ajtófélfán dobolt, ahogy végiggondolta tervét.

„Kapsz egy hetet, hogy találj magadnak valamit.” Nagyot nyeltem, miközben próbáltam megtartani a szemkontaktust. Egy hetet? Miféle feltétel ez, mikor azt sem tudjam, hol kezdjem? Soha nem volt még állásom ezelőtt. Lehetséges egyszerűen teremteni egyet?

„Tudom, hogy ez nem sok idő,” – mondta, az arcomról olvasva. „De utálnám mással betölteni az állást, mikor tudom, hogy te lennél a tökéletes rá.”

A nappaliba indult, s becsukta maga mögött az ajtót, otthagyva engem oldalba találva, bámulatba ejtve, narancssárga aurájának pislákoló maradékát és mágneses mezőjét bámulva, mely rendíthetetlenül ott lebegett azon a helyen, ahol állt.

Azon tűnődtem, milyen irónikus is, hogy viccet csináltam Damen állításából, miszerint mindenféle tapasztalat nélkül el tudna végezni egy munkát, mikor azon találtam magam, hogy pont ugyanezzel a sorssal állok szemben.