ÉJMÁMOR - Első fejezet

ÉJMÁMOR

Első fejezet

Néha ébred úgy az ember lánya, hogy azt érzi, sorsszerű lesz ez a teljesen átlagosnak ígérkező nap. Hogy mitől más, mint a többi ugyanígy kezdődő, napsütéses, hétköznapi reggel? Csupán a megérzéstől, a sokat sejtető álomtól, mely aztán majd valóra válik vagy sem...
Harriet Paxton elmélyülten tanulmányozta önmagát a fürdő­szobatükör előtt a nyomasztó, éjszakai álom után.
Százhatvanöt centis, sportos, aranyszőke hajú, bájosnak mondható, kedves mosolyú, sötét szemű, napbarnított kaliforni­ai tucatszépség. Ez eddig rendben. De...
Az arccsontja és az álla erős és széles, akárcsak Jennifer Anis-toné. Neki is ravaszul le kell engednie fürtjeit az arca két olda­lán, hogy keskenyebbnek tűnjön az ábrázata. Ez így oké. Ám ha összefogatná hátul, vagy ne adj' isten, rövidre nyíratná, visszata-szítóan széles lepényképe lenne - mintha megpaskolták volna az orcáját egy evezővel vagy egy péklapáttal.
Szóval, marad a hosszú haj, kissé az arc elé fésülve, fondor­latosán álcázva előnytelenségeit. Igen, így semmi gond; kedves, bájos, aranyos, cukorfalat - kislányos.
A fiúknak persze tetszik ez a cuki kis pofika meg az elragadó, huncut fekete szempár, ő mégis gyűlöli. Tizenhét éves, pár hó­nap múlva tizennyolc, ideje lenne már szakítani ezzel a tündéri kislánnyal, és igazi, felnőtt nőnek mutatkozni. Annak, akinek érzi magát!
Szerette volna, ha magasabb legalább tíz-tizenöt centivel. Szeretett volna ő is ugyanolyan kecses modellalkat lenni, mint anya, de ez a kiváltság a nővérének, Lornának adatott meg, ő pedig apja sportosságát örökölte. Arányos és csinos volt így is, tetszetős a szemnek, de modellnek túl alacsony, és bár formás­nak mondható, ő bőven talált magán kivetnivalót.
Most mégis rámosolygott tükörbeli képmására.
- Nem vagy te annyira csúnya, Harry bébi! - bókolt önmagá­nak. - Kedves pofika, szép szem, üde bőr, kifogástalan fogak, bájos mosoly... de nőj már fel, légyszí!
Hirtelen elgyengült. Mindkét lába megroggyant.
Meg kellett kapaszkodnia a mosdókagylóban, hogy el ne es­sen. Ismét lerohanta az a nyomasztó, furcsa álom - vagy annak valamiféle utóhatása.
Szédült, lebegett, suhant, eszelős sebességgel, mintha vízszin­tesen zuhanna. Zuhant, suhant, zuhant, száguldott, zuhant, a táj Összemosódott körötte, hömpölygő szürkeségbe, langyos szélro­hamok pofozták, rideg látomások vicsorogtak rá, a képébe csap­kodtak.
Szédítő, rémisztő érzés volt ez, és valahol belül mégis feleme­lő, felfrissítő - szinte mámoros.
- Éjmámor! - motyogta öntudatlanul. Fogalma sem volt, hon­nan vette ezt a fura szót. Talán az álmából? A mámoros suhanás-ból? - Éjmámor... éjmámor...
A tükörből egy fura, idegen arc bámult vissza rá. Nem a sa­játja; valaki más. Érzelmektől mentes, fakó képmás, villogó, he­gyes szemfogak, halott, lélektelen szemek, melyekből sugárzik valami...
...vérszomjas vágy?!
Kedvenc filmjének vámpír főhőse, Edward Cullen bámulta őt, a tükörből, és Harriet - megroskadva a zuhanós álom utóhatásá­tól - nem tudta eldönteni, hogy vajon önmaga eltorzult képmá­sát látja, vagy egy valódi vámpír bámulta őt a tükrön át.
De a vámpíroknak nincsen tükörképük! Ők a tükörben nem lát­szanak.
A látomás eltűnt. Újra csak önmagát látta: kialvatlan, nyúzott képpel, széles arccsontjával, erős, germános állával. Öregen, el-nyűtten...
Mintha saját anyámat látnám! - Sóhajtott, és változtatott vé­leményén. Ez nem igaz! Anya sosem néz ki ilyen lepusztultan... Inkább mintha az anyám anyja lennék... vagy valami csökött ro­kona...
De nem! Nem szabad így elhagynia magát! Pozitívan kell gon­dolkodni. Optimistán!
Ez a nap más lesz, mint a többi! Esküszöm, lefogadom, hogy ma történni fog valami! Valami jó... vagy rossz...
Az arcát masszírozta, kialvatlanságtól karikás szeme alját. De a fizikai jólét nem elég; lelkileg is fel akarta készíteni magát erre a sorsdöntő napra.
Előnyös, ha ilyenkor az ember lánya magabiztosan, pozitív lélekkel indul suliba, készen a kihívásokra.
- Dögös vagyok - szuggerálta magába. - Dögös. Dögös va­
gyok... dögös vagyok... dögös...
Ám a visszhangok mást állítottak:
- Dög vagyok. Dög vagyok... szemét kis dög vagyok...
Dögös vagyok! - sziszegte mérgesen. Csak azért is. Dacból!
Hogy bizonyítsa! A mellét simogatta. - Na ugye, hogy dögös va­
gyok! Na, milyen dögös vagyok...
Dög vagyok... szemét dög vagyok...
Ekkor észlelte, hogy nincs egyedül. A „visszhang" a résnyire nyitott ajtóból jött. A tizenkét éves öccse, Paul kukucskált be, ő ismételte gúnyosan kifordítva a szavait:
- Dög vagyok... dög vagyok... szemét dög vagyok!
És tartott valamit a kezében.
Azt a kamerát, amit apától kapott. Azzal filmezte őt. A saját nővérét.
- Paul! - sikoltotta felháborodottan Harriet, és azt se tudta,
mit kapjon maga elé. Végül két kezével takarta el „satnya" mel­
leit. - Te hülye kretén... te mocskos kis perverz... Ezt meg hogy
képzeled? Mi a fenét művelsz?!
Paul ahelyett, hogy elillant volna, még szélesebbre tárta az aj­tót, és a kamerát célra tartva filmezte háborgó nővérét. Még narrációt is mondott a felvétel alá:
És most Harriet Paxton, a Torrance High végzős üdvöskéje,
a szöszi Barbie baba itt áll előttünk egy szál szívecskés bugyi­
ban, és azt játssza, hogy zavarban van... pedig valójában élvezi az
ilyesféle pikáns helyzeteket...
Kifelé! - Harriet hozzávágta a hajkefét, aztán a tubusos arc­
lemosót, majd egy doboz Head&Shoulders samponnal is meg­
célozta, de jócskán elhibázta. Nem találta el sem a vállát, sem a
fejét. A fehér massza szétfröccsent az óceánkék csempén, és bá­
natosan csörgött lefelé. Harriet maga elé kapott egy nagyméretű
fürdőlepedőt, és a hajsütő vassal a kezében az öccsére rontott. - Elkaplak, te hülye köcsög!
Paul vihogva menekült, és a kamerát maga mögött tartva a válla fölött még mindig őt filmezte.
És most - kommentálta - láthatjuk, amint a piskótalábú,
bocitérdű Harry Paxton megpróbál elkapni... de túl béna ahhoz,
hogy utolérjen...
Anyád a béna! - harsogta Harriet, és megpróbált lerohanni
öcsikéje után a földszintre, de rálépett a maga elé lógatott törül­
köző alsó csücskére, és kevés hiányzott ahhoz, hogy fejjel előre-
bucskázva, fájós bukfencekkel, pattogva guruljon le a lépcsőn.
Szerencséjére apja épp ekkor lépett ki a hálószobából, és idő­ben elkapta a könyökét.
Nana - dörmögte Harrison Paxton szórakozottan. A képe
komor volt, csak a szeme csillogott viccesen. - Hogy mondhatsz
ilyet? Anyátok nem „béna"...
Engedj! - zihálta Harriet. - Hadd fojtsam meg azt a kis ro-
hadékot!
Senki nem fojt meg senkit. - Harrison Paxton a lányára mo­
solygott. - Halljam, mi a testvéri civakodás alapja?
Lefilmezett! Micsoda perverz! A saját nővérét...
Paul? - Apa kérdőn nézett a fiára. - Mit felelsz?
Én vagyok perverz? Harry cirógatta magát a tükör előtt, azt
ismételgetve, hogy „hú de dögös csaj vagyok"...
Te kis pöcs! Nem is azt mondtam!
Shhh! - Harrison Paxton visszafogta heveskedő lányát. Újra
a kamasz fiút faggatta. - Te meg filmre vetted?
Én csak... dokumentáltam.
Apa felhúzta a szemöldökét.
Minek?
Ha majd Hányból filmsztár lesz, ez a felvétel milliókat fog
érni, apa. Kapkodni fognak utána az ebayen!
- Nem, nem fognak. - Apa kinyújtotta a kezét. - Ide vele!
Paulie kényszeredetten kiszedte a kazettát a kamerából, és
odaadta. Apa ledobta azt a padlóra, és erőteljesen rátaposott. A műanyag holmi reccsenve tört darabokra. Aztán még csikor-gott is, ahogy Harrison a testsúlyát ráhelyezve még jobban szét­tiporta.
Nem azért kaptad a kamerát, hogy erre használd! - rótta
meg a fiát. - Dicséretes a buzgalmad, hogy a nővéred életét do­
kumentáld, de ne készíts róla kompromittáló felvételeket! Meg­
értetted?!
Meg. - Paulie lehajtott fejjel bólintott, de nem tűnt túl bűn­
bánónak. - Jól van.
Ennyi?! - hitetlenkedett Harriet. - Csak ennyi?! Tényleg?!
Semmi komoly ejnyebejnye? Se atyai pofonok, se bőrszíjjal való
elnáspángolás, se atyai seggberúgás?! - Színpadiasán tekerte
maga köré a lecsüngő törülközőt. - Jóságos ég! Miféle elcseszett
családba születtem én?!
A reggeli étkezések sosem tartoztak a Paxton család legjele­sebb társasági eseményei közé, de ha lehetséges, ez a nap még nyomorúságosabban kezdődött, mint sok más reggel általában. Anya sokáig piszmogott a fürdőszobában, jó sokáig elő se jött, aztán amikor mégis, úgy viselkedett, mintha már ott se lenne. Fél tucat emberrel beszélt telefonon, időpontokat egyeztetett,
aztán összevissza kapkodott, a jegyzeteit keresgélte, a haját igaz­gatta. Zavartnak tűnt, idegesnek.
Harriet irigykedve nézte. Jordán Paxton ismert modell volt húsz évvel ezelőtt, és az azóta eltelt évek nem hogy ártottak vol­na szépségének, de ha lehetséges, még jót is tettek neki. így, a negyven közelében is jó nő volt: magas, vékony, szexisen vonzó és szép arcú. Még mindig megbámulták a férfiak, de még a fiatal srácok is.
A reggeli csöndjét váratlanul Paulie törte meg.
Szerintetek... léteznek vámpírok? A valóságban.
Harriet kezében megállt a kanál.
Pofa be! - sziszegte dühösen. - Kis hülye!
Anya meg se hallotta. Apa viszont felpillantott az újságból.
- Mi van már megint?
Állandóan engem cukkol! - szögezte le Harriet. - De egy­
szer lenyomom a torkán a büdös zokniját!
Hozzád meg ki szólt, Barbie? - vágott vissza a fiú. - Apáék-
tól kérdeztem!
Anyád a Barbie! Meg a jó édes...
Sssh! - Harrison Paxton sóhajtva összehajtotta az újságot,
és a fejét ingatta. - Miért veszekedtek ti állandóan?
Egyfolytában ezzel gúnyol! - csattant fel Harriet. - Azért,
mert az Alkony a kedvenc filmem, még nem hiszem, hogy a va­
lóságban is léteznek vámpírok! Attól még tetszhet filmen. Sze­
rethetem, vagy nem? Privát jogom! Mit kell folyton ezzel cuk­
kolni?!
Ki cukkol?! Én csak megkérdeztem!
- Elég!! - Apa az asztalra csapott a tenyerével, csak úgy csat­
tant. Mérgesen nézett előbb a lányára, aztán a fiára. - Fejez­
zétek be! Most! - Szokatlan volt tőle ez a hevesség. - Hát nincs
elég bajunk e nélkül is? Testvérek vagytok. Szeretnetek kellene
egymást, nem folyton marakodni! Ha Lorna... ha hallaná... ha
hallhatná...
Elakadt a szava. A fejét ingatta. Elveszett nővérük említésére Paulie is meghunyászkodott.
- Nem cukkolni akartalak, Harry - motyogta -, csak olyan...
furát, vámpírosat álmodtam.
Harriet nagyot nyelt. Ő is furát álmodott. Éjmámorü
Azt - folytatta a fiú bizonytalanul -, hogy az új szomszédunk
egy vámpír... és éjszaka bejött a házunkba, amíg aludtunk. Besur­
rant a szobámba, és a véremet szívta... a nyakamon, itt. - Félre­
hajtott fejjel mutatta a nyakát. - Ezek a piros foltok... a vámpír
agyarának nyomai?
Pattanás - állapította meg Harrison Paxton épp csak oda­
pillantva. - A kamaszkor velejárói. Ne nyomd ki, mert még több
lesz...
Harriet akaratlanul is megérintette saját nyaka bal oldalát, ahol ő is enyhe viszketést érzett. Szerette volna megnézni, hogy vajon ezek nem vámpírharapások-e...
...de ha most elkezd tükör után kapkodni, az biztos, hogy gú­nyolódás céltáblája lesz!
És valami más is van...
- Új szomszéd? - húzta fel a szemöldökét. - Nahát! Megvette
valaki Mrs. Simmons házát?

Aha. Tegnap érkezett. - Apa ismét elvesztette érdeklődé­
sét a reggeli csevej iránt. Újra az újságot lapozgatta, néha lopva
visszapillantott a telefonnal a kezében az egyik szobából a másik­
ba rohangáló nejére, de valahol másutt járhatott az esze. - Talán
az unokája a srác... vagy ilyesmi.
Sráááác?
Vámpír! - lehelte Paulie olyan halkan, hogy Harriet is csak
a szája mozgásából olvasta le. Aztán vigyorogva hozzátett még
valami mást is: -Ed Cullen...
Ettől a nővérének ismét felforrt az agyvize.
- Na, ne szívass már!
Jordán Paxton sietett be az étkezőbe egy fekete mappával a kezében, ezúttal már a telefon nélkül.
Nem szívat - vetette oda, miközben a hűtő tartalmát tanul­
mányozta -, tényleg úgy hívják.
Edward Cullen? - hüledezett Harriet. - Mint ahogy az Al­
kony vámpírját?!
Anya sietős, futó puszit nyomott mindkét gyereke homlokára, a férjét kihagyta.
- Edison - mondta. - Edison Khallen. És tényleg úgy néz ki,
mint valami vámpír a fakó képével. - Ismét megcsörrent a tele­
fonja. Mielőtt fogadta volna a hívást, még odavetette: - Ma nem
lesz ebéd, srácok. Egyetek a suliban...
Mielőtt a suliba indult volna, Harriet átpislogott Mrs. Sim­mons udvarába, azt remélve, hogy megpillantja azt a „fakó képű vámpírsrácot", de nyomát sem látta annak, hogy bármiféle új szomszéd birtokba vette volna az évek óta üresen álló házat.
Valahogy mégis erősebben dobogott a szíve. Az a különös tü­körképmás villant eszébe, és akaratlanul is összefüggésbe hozta az ismeretlen szomszéd sráccal.
- Ed Khallen? - ízlelgette. - Véletlen lenne?