A vérző csipkebokor -Elsőfejezet

A vérző csipkebokor

Elsőfejezet

Szédítő suhanás gyilkolta meg az erőszakoskodó Kyle Stantont, és szívta a vérét.
Harriet Paxton beleborzongott az emlékbe, forróság öntötte el, ahogy arra a különleges utazásra gondolt. Edison a karjában vitte, megpihentek a tengerparton, Redondo Beachen, nézték a csillagokat és Pálos Ver-des távoli fényeit, szótlanul, összebújva.
Aztán semmi nem történt. A vámpír hazavitte, és a házuk előtt letette. Aztán szó nélkül elviharzott, bele­olvadt az éjszakába.
Harriet percekig állt ott, nem tudván, mit gondol­jon.
Félnie kellett volna? Vagy egyenesen rettegnie?
Egyiket sem tette.
Ám most hevesen összerándult, amikor valaki váratla­nul megfogta a kezét.
Harriet jó alvó volt. Általában amint letette a fejét, azonnal elaludt, és amikor igazán elragadta az álom, oly mélyre tudott süllyedni benne, hogy akkor sem éb­redt volna fel, ha ágyúkat sütögetnek el a füle köze­lében. Vagy talán még ha hallja is a dörrenéseket ésa holdfényes éjszakában, hegyen­völgyön át, Edison Khallen karjában...
...aki egy vámpír...
...aki csak az imént 

felriad, akkor sem ocsúdik fel annyira, hogy felfogja, mi történik körülötte.
Most mégis felrettent. Felült a sötétben, a világító ki­jelzős órát kereste a tekintetével, de nem látta sehol.
Valami történt!
Még mindig érezte a kezén az iménti érintést, és azt a semmi mással össze nem téveszthető érzést, hogy van valaki a szobájában.
A szobájában?
Az ő szobája ez egyáltalán?
Megköszörülte a torkát.
- Ed? - krákogta. - Edison Khallen... te vagy az?
Semmi válasz.
- Van itt valaki? - Megpróbálta ismét. - Bű van itt?
Mintha megnyikordult volna az ajtó. Harriet odakap­ta a fejét, és látta, ahogy szinte foltonként ad utat a ho­mály a kintről becsordogáló fénynek.
Hirtelen belényilallt, hol van. A kórházban, egy egy­ágyas szobában, és a fény a folyosóról érkezik.
De csak kimért, tapogatózó lassúsággal.
Az ajtó immár tenyérnyire kinyílt, és ki lehetett venni egy alak sötét kontúrjait.
- Paulie? - motyogta Harriet az öccse nevét. - Ha te
szórakozol megint, te kis köcsög...
Elakadt a szava, mert ahogy az ajtó kitárult, egy moz­dulatlan, hálóinges alakot pillantott meg, és bár nem tudta rendesen kivenni a bizonytalan megvilágításban, de kétségkívül egy nő volt. Világos, kórházi hálóingben, papucs nélkül, mezítláb. Begipszelt, felkötött jobb kar­ral, teste mellé leengedett bal kezét ökölbe szorítva állt;
ahogy fejét lehajtotta, dús haja eltakarta arcát, akárha a Kör című horrorból lépett volna elő.. .
...attól eltekintve, hogy ez a lány nem fekete hajú volt, hanem szőke.
- Mary-Jane? - csodálkozott Harriet. - Te vagy az?
Hogy kerülsz ide?
De egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a barátnő­jét látja. Annyira furcsa volt az egész, ennek a nőnek a testtartása, a mozdulatlansága, a belőle sugárzó fenye­getés, a feszültség.
Harrietnek a torkában dobogott a szíve. Érezte, hogy arcát és homlokát kiveri a veríték.
Legszívesebben kiugrott volna az ágyból, hogy ő lo­holjon oda az ajtóhoz, hogy felemelje a fura nőszemély haját, és az arcába, a szemébe bámulhasson.
Bár megborzongott attól a gondolattól, hogy talán nem tetszene neki a látvány.
- Szólalj már meg! - ugatta mérgesen. - Mondj vala­
mit, vagy menj el!... Na, csak ott állsz mozdulatlanul?
Azt akarod, hogy hívjam a... nővéreket... vagy a bizton­
sági őröket?
A jövevény nehézkesen felemelte a fejét, és egy gör­csösnek tűnő mozdulattal oldalra söpörte a haját az arca elől. Bár még mindig hátulról érte a fény és az arca nagy része homályban maradt, a mozdulata ismerősnek tűnt.
- Felicity? - hördült fel Harriet, és előrehajolt az ágy­
ban, hogy jobban lássa. - Felicity Cruz!? Ez lehetetlen!
Pedig kétségkívül ő volt az; Felicity, az iskola legme-nőbb gyöngyszeme, a gazdag Cruz család üdvöskéje, aki pár nappal ezelőtt öngyilkossági szándékkal leve­tette magát az iskolájuk tetejéről.
És miért is lenne lehetetlen, hogy ugyanabba a kórház­ba kerültek?
Harriet mégsem akarta elhinni, hogy a szerencsétle­nül járt osztálytársnőjét látja.
Tényleg... Felicity vagy?
Bejöhetek? - kérdezte a lány válasz helyett. Gyen­
ge, nyávogós hangon beszélt, hiányzott belőle a meg­
szokott magabiztosság. - Bejöhetek hozzád, Paxton?
Miért? - bukott ki Harrietből. Aztán megrántotta
a vállát. - Hát... ha akarsz...
Beszélgetni - motyogta a hálóinges lány, és lassú,
sántikáló járással beljebb vonszolta magát. - Szeret­
nék... beszélgetni veled...
Beszélgetni? - Harriet még mindig gyanakodva
méregette. Annyira nagyon furcsa volt ez az egész. -
Sose szoktál. Nem vagyunk valami nagy barátnők, tu­
dod.
Nem. És már nem is leszünk. De azért beszélhe­
tünk. - Már egészen közel ért, de ettől nem nyújtott
tisztább, kivehetőbb látványt. Sőt! Ahogy kikerült az
ajtón beeső, puha fény köréből, sötét, szellemszerű
árnynak hatott. Ha nem csoszogott és cuppogott volna
a meztelen talpa a kórházi mozaikpadlón, akár kísér­
tet is lehetett volna. - Leülhetek az ágyad szélére?
Mindenesetre szokatlanul udvarias kísértet.
Harriet biccentett, és sietve elhúzta onnan a lábát. Valahogy borzongott attól, hogy a bőre esetleg érint­kezzen ennek a fura lánynak a bőrével.
Ösztönösen az ágy melletti kisasztal felé tapogató­zott, valami olvasólámpa kapcsolóját keresve. Felicity Cruz azonban megfogta a kezét. Hűvös és pergamen­szerű volt az érintése, akár egy sikló bőre, de nem kel­lemetlen.
Ne, ne kapcsold fel! - nyavalyogta jellegzetes orr­
hangján. - Rettenetes állapotban vagyok. Nem aka­
rom, hogy így láss!
Aha. Ertem. - Harriet elhúzta a kezét. - Talán nem
is akarnálak így látni.
Az ágy kissé megnyikordult és megereszkedett a lány súlya alatt, ahogy leült a szélére.
Tehát egyértelműen nem szellem. Van súlya.
Odakint a folyosón sietős, papucsos léptek csattog­tak, valaki felnyögött, majd jókora csattanás hallat­szott, és fémtárgyak - lehulló kanalak, villák és kések? - csörgése.
Fojtott szitokszavak. Még fojtottabb korholás. Aztán valamivel hangosabb kérdés:
Eltört egy üveg? Mi folyt szét a padlón? Vér?
Ez csak juharszirup.
- Na, gyerünk, gyorsan takarítsd fel, mielőtt elcsú­
szik rajta valaki és beperli a kórházat!
Ez a hétköznapi közjáték oldotta valamelyest a szo­bában megfagyott feszültséget; olyan reálisnak tűnt.
- Felicity? - Harriet még mindig csodálkozott. - Azt
hittem, súlyos állapotban vagy!
Abban vagyok. Súlyosban.
Hát...
Sokkal súlyosabb ez, mint látszik. Nézd, eltört a
jobb karom. Három helyen.
Ahhoz képest, amit rólad hallottam... - Harriet
idegesen nevetgélt zavarában, mint valami hülye
liba. Nem igazán tudta, hogy fejezze ki a mondan­
dóját. De végül is nem barátnők, minek finomkod-
jon? - Azt mondták, kómában vagy.
Hálóingben - helyesbített a gazdag lány, és a fe­
jét ingatta. - Kórházi, nem az enyém. Itt adták rám.
Én ilyen randát... sose vennék fel. Tudod, nem?
Harriet visszanyelte véleményét.
Azért... jó dolog, hogy magadhoz tértél -jegyez­
te meg. - Nincsenek fájdalmaid?
Teletömtek fájdalomcsillapítókkal.
De... máris felkelhetsz és járkálhatsz?
- Nem volt ott senki, aki megtiltotta volna. -
Felicity Cruz vállat vont. - Én csak... felébredtem,
leszálltam az ágyról, és kijöttem. Ide, hozzád. Tu­
dod... beszélgetni.
Harriet megborzongott.
Azért ez fura...
Miért? Mert máskor nem nagyon beszélgetünk?
Vagy inkább azért, mert... honnan tudtad, hogy
ebben a szobában vagyok?!
Felicity hallgatott. Hosszan.
Túlságosan is hosszan. Baljóslatúan.

Felkeltél a kómából - mormolta Harriet rosszat
sejtve -, kimentél a folyosóra sétálni, és egyenesen
idejöttél hozzám... beszélgetni...
Uhum.
Az ajtóm zárva volt. Talán ki van téve rá a névtáb­
lám? Vagy talán keresztülláttál rajta?
Egyik sem. Tudtam, hogy itt vagy.
De... honnan?
Egyszerűen csak tudtam - szögezte le makacsul a
hálóinges lány, és ismét meg akarta fogni Harriet ke­
zét, de ő riadtan elrántotta. - Neked nincsenek ilyen­
jeid? Hogy néha megérzel dolgokat és biztosan tudsz
valamit... amiről normál esetben nem tudhatnál?
De. De igen, vannak ilyenek. Ám azt nem kötöm az orrodra, Felicici!
- Jól van. Miért is jöttél? Csak úgy fecserészünk,
lányok egymás között... vagy mondani akarsz nekem
valamit?
Felicity elmerengett.
Te félsz a haláltól?
Hát... úgy általában nem, mert nem gondolok rá,
de e pillanatban kiver a frász! Tőled! - Mérgesen för-
medt a lányra. - Miért kérdezel ilyeneket?! És egyál­
talán mit akarsz tőlem, hm?!
A halál... megnyugvás. A rettegés vége. Enyhülés.
Felszabadulás. Ledobhatod magadról az élet összes
terhét, a veled cipelt súlyokat.
Harriet gyanakodva meredt rá.
- Te ezt tetted? Menekülni próbáltál? Ezért ugrot­
tal? Ezért törted össze magad? - A fejét ingatta. -
Pont te? A gazdag és népszerű csaj, akinek mindenki a seggét nyalja? Ugyan miféle terheket kellett cipelned neked? Te mitől retteghettél? Hm? A következő mell­nagyobbító műtéttől? Vagy attól, hogy nem tudod meg­venni magadnak az összes jó pasit a városban?
- Megátkoztak, tudod? Amiatt ugrottam. Átokbélyeg
falja a lelkemet. Az én sorsom elkerülhetetlen. Nekem
mindenképp végem, de te még túlélheted.
- Ó, persze... te szegény, szerencsétlen megátkozott!
Felicity Cruz lehajtotta a fejét; a haja ismét eltakarta
az arcát. Egyszerre tűnt ez a póz szánalmasnak...
...és egy támadásra készülő fenevad ugrásra kész, fe­nyegető beállásának.
Harriet ösztönösen megfeszült.
Jól van - mormolta Felicity. - Gúnyolódj csak! De
én segíteni jöttem.
Hát... mit mondjak? Valójában nem nagyon segí­
tesz.
Akkor most figyelj rám, figyelj arra, amit mondok,
mert az a nagy segítség! -Kivárt, hallgatott, aztán ismét
szétfésülte a haját az arcából, azzal az ismerős mozdu­
lattal. Egyértelműen Felicity Cruz volt az, semmi két­
ség. - Óvakodj tőle... mert ő... kihasznál!
-Ki? Kiről beszélsz? -Nem tudod, kiről?
Fogalmam sincs.
Ó, dehogynem. Tudod te jól... - Felicity rekedtes,
gurgulázó hangon kuncogott. - Az új barátod, a vám­
pír... kihasznál és elemészt téged! Ne bízz benne! Ne
higgy neki! Pusztítsd el, mielőtt ő végez veled!
Harriet annyira meglepődött ezen, hogy még a száját is eltátotta.
Mi?! - hebegte aztán. - Miféle... vámpír?!
Edison Khallen.
Ohó! - Harriet erőltetetten nevetett. - Tudod a
nevét? Hát persze! Honnan is? Hm? Mert azt hittem,
hogy ő áll az ajtóban és őt szólítottam... Hehe!
Lars Mortensen a valódi neve - sziszegte Felicity. -
Morgul. Szeszélyes, gonosz teremtmény, aki saját örö­
mét hajszolja mindenben. Nem tisztel senkit, és a „sze­
retet" szót hírből sem ismeri. Abban talál élvezetet, ha
összetörhet, megalázhat, kigúnyolhat, elpusztíthat. Ne
higgy neki! Ne bízz benne! Maradj távol tőle! Keresd a
vesztét, mielőtt ő pusztít el téged!
Ő? - háborgott Harriet. - Pont ő... aki az életemet
mentette meg?!

Ó, igen! Megmentett. Mert ha meghaltál volna,
nem élhetné ki rajtad szertelen vágyait!
A szertelen... micsodáit?! - Harriet hitetlenkedve
nevetett. - Nem gondolod, hogy ez mókás? Öngyilkos­
ságot kísérelsz meg, felébredsz a kómából, és idejössz
hozzám ilyen vicces dolgokkal...
Most még viccesnek találod. Igen. De majd megis­
mered az igazságot, és akkor rettegni fogsz! Most még
el sem bírod képzelni annak a mértékét, ahogyan a ha­
talmába kerít a rettegés. - Az utolsó szavaknál elcsuk­
lott a hangja. Erőlködve próbálta keresni a szavakat.
- Ám figyelj rám jól, Paxton... mert óvni jöttem ide!
A tanácsom ez: pusztítsd el a vámpírt, mielőtt a Jég-
nász elvesz téged!
- Jégnász? Elvesz? Úgy érted... - Harriet a fejét ráz­
ta. - Dögöljek meg, ha értelek!
Felicity kapva kapott a szón.
- Tudod, mit? Tényleg, ez is egy megoldás: dögölj
meg! Dögölj meg már most, Harriet Paxton!
Testével rádőlt, begipszelt bal karjával leszorította, a jobbjával pedig torkon ragadta. Az ablakon beeső ha-lovány fény egy rettenetesen összetört, feldagadt, több helyen összevarrt, eldeformált arcot világított meg.
- Ó, ne... neee...
Felicity meglepően erős volt, az ujjai pedig kemé­nyek, akár az acél. Harriet hiába küzdött, hiába pró­bálta ledobni magáról, alulmaradt a küzdelemben. És ahogy az acélos ujjak mind jobban összeszorultak a gigáján, úgy homályosodott el a szeme előtt a világ. A gipszre rajzolt stilizált szívecske volt az utolsó látvány, ami betöltötte a látóterét. „Szeretlek." Ez állt a szívbe írva. Aztán hibásan ez: „Gyógy ujj meg mielőbb!"
Hát ennyi, gondolta Harriet. Itt a vég!
- Mindenkinek jobb lesz ígyí - sisteregte Felicity
Cruz. - Ne küzdj a sorsod ellen! Csak halj meg, dögölj
meg... szépen, te szuka... nyugodtan, csendben...
Rázták. Erősen, határozottan, de mégis kímélete­sen.
- Hány! Hány, kicsim... semmi baj, semmi baj...
A suttogás mintha a túlvilágról jött volna egy elgyö­tört leiektől, mintha Felicity Cruz gyűlölködő szisze-
gése folytatódott volna. De csak az anyja hajolt fölé erőltetett, mosolygós képpel.
Az áruló, aki megcsalja apát Georg Drakuciouval!
Harriet a torkát tapogatta. Már nem érezte a fojto-gatást, az acélos ujjak markolását.
Felicity Cruz nem volt sehol.
- Rosszat álmodtál! - nyugtatgatta az anyja. - De
semmi baj, itt vagyok. Nyugodj meg! Ssssh... nyuga­
lom!
Csak álom volt az egész? Az, hogy Felicity Cruz fel­kelt a kómából és bejött hozzá beszélgetni? Az, hogy végül fojtogatni kezdte és meg akarta ölni?
Bosszantó, ostoba álom!
Alszok - motyogta Harriet kábán és méltatlankod­
va. - Hagyj még aludni, anya! Még éjszaka van... és
nem látod, hogy még alszok?!
Nyitva volt a szemed, édesem, hangosan nyögtél,
a nyakadat markolásztad és hangosan nyögtél, ver­
gődtél - felelte Jordán Paxton aggodon és ugyanakkor
mentegetőzve. - És mellesleg nem éjszaka van, hanem
a délelőtt közepe.
Mi?! - Harriet nehezen ocsúdott haldoklós, fojto-
gatós álmából, mintha mély medence aljáról lebegne
a felszín felé. És víz, víz, víz, mindenhol csak zavaros
víz. - Hol... hol vagyok?!
Úszott saját izzadságában.
- Kórházban - mormolta az anyja. - Feküdj nyugod­
tan... ne akarj f elkelni!
- És... Felicity?
-Ki?

Felicity Cruz. Egy osztálytársam. Ő is itt van a kór­
házban... Nem volt itt bent nálam?
Csak álmodtad, szívem...
Harriet látása csak most tért vissza. Minden fehér és világos volt körülötte, szinte teljesen steril. Valóban egy kórházi ágyban feküdt, mellette műszerek züm­mögtek, egy gép szabályos időközönként pityegett va­lahol a feje fölött, és infúzió csöpögött az alkarjába.
Felicity Grúznak valóban nyoma sem volt itt, ebben a világos valóságban.
Harriet nehezen lélegzett.
Ez... ez... Itthon vagyok? Torrance-ben, ugye?
A Torrance Memóriái Medical Centerben.
De... hogy kerültem ide?
Semmire nem emlékszel? Én hoztalak be, miután
váratlanul hazajöttél, betoppantál a házunkba, aztán
rosszul lettél és összehánytad a nappalit. Nem emlék­
szel? - Jordán Paxton a homlokát ráncolta. - És hiába
faggattalak, nem adtál választ arra, hogy kerültél haza
olyan váratlanul... amikor elvileg Westwoodba mentél,
Nika szülinapi bulijára.
Harriet fejében furcsán gőzölögtek az emlékek.
Felicity Cruz csak egy rossz álom volt.
És ja persze, Edison Khallen hazavitte, miután szót­lanul bámulták a csillagokat és Pálos Verdes fényeit...
Otthon. Igen. A konyha. Anya meztelenül. És még egy ruhátlan, szőrös alak. Egy férfi. Nika apja.
Georg Drakuciou.
Vajon ettől a látványtól hánytam?

Azt nem mondtad el, mi történt veled és hogy ke­
rültél haza, de több horzsolást és kisebb agyrázkódást
szenvedtél, szívem - magyarázta az anyja. - De ne ag­
gódj! Az orvos szerint nem veszélyes, csak a biztonság
kedvéért tartanak bent megfigyelésre egy ideig.
És most...
És most itt van egy nyomozótiszt a rendőrségtől,
aki szeretne pár kérdést feltenni neked.
Óhhh...
Harriet oldalra fordította a fejét, és megpillantotta azt a középtermetű, afroamerikai férfit, aki eddig az anyja háta mögött várakozott, de most belépett a lá­tóterébe.
- Miss Paxton! John Samuels detektív vagyok. - Az
ajtónál álló, telefonáló, alacsony nő felé intett. -  O
Gordon hadnagy. Válaszolna a kérdéseinkre, kérem?
Harriet segélykérőén pillantott az anyjára.
Most? Amikor... ennyire kába vagyok? Csak az
imént ébredtem... és azt álmodtam, hogy egy kómában
lévő lány meg akar fojtani...
Csak pár rutinkérdés, kisasszony. Tíz perc maxi­
mum.
Harriet beleegyezően pislogott. -Anya... magunkra hagynál... esetleg?
- Mi?! - csattant fel Jordán Paxton elutasítóan. - De­
hogyis! Szó sincs róla! Mindent hallani akarok! És, kis
szívem... ne hidd ám, hogy nekem nem lesznek külön
kérdéseim!
Nekem is lehetnének - Nika meztelen apjáról a kony­hánkban...

De egyelőre elvetette ezt a témát. Akadt valami fon-toiabb, ami sokkal inkább érdekelte. - A lányok... a barátnőim... ők jól vannak?
A fekete bőrű nyomozó ismét a háta mögé pillantott, de mivel a hadnagynő még mindig élénken telefonált, folytatta:
- Nem én vezetem a nyomozást, Miss Paxton - mor­
molta. - Nem vagyok tisztában a részletekkel. Nekem
csak annyi a dolgom, hogy önt kikérdezzem a történ­
tekről, és jelentést írjak róla. De talán Mary... Gordon
hadnagy... tud válaszolni önnek...
Harriet azonban nem érte be ennyivel.
- Nika, Mary-Jane, Magda... a barátnőim... Addig
semmire nem válaszolok, amíg meg nem mondja, mi
van velük!
Alacsony, zömök, homokszínű hajú, fehér bőrű nő lépett be a látóterébe; a civil ruhás hadnagynő, aki épp ekkor köszönt el a mobilján valakitől. Hallhatta Harriet kérdését, mert eltette a telefonját, és ő vála­szolt:
- Ők jól vannak - kezdte. - Nicoleta Drakuciou és
Magdalena Mueller pár kisebb karcolással megúszták
a balesetet.... Mary-Jane Petersen, nos, ő valószínűleg
szexuális erőszak áldozata lett... bár ennek megállapí­
tása még nem tisztázott. A támadóikat elfogták. Kivé­
ve a vezetőjüket, az értelmi szerzőt. Őt még keresik.

Jóságos ég! - borzadt el Harriet, aki maga is közel
állt ahhoz, hogy erőszakot szenvedjen, éppen az „ér­
telmi szerző" által. - Szegény Mary-Jane! Pont ő?
A negyedik barátnője viszont... - A nő a jegyzetei­
be pillantott. - Mia Drakuciou... ugye?
Ő... Nika mostohaanyja!
Válságos állapotban van - jelentette ki a nyomo­
zónő. - Az ütközéskor beverte a fejét, és vérömleny
keletkezett a koponyájában. Azonnal meg kellett mű­
teni. Ráadásul komplikációk léptek fel, mivel a szerve­
zetében kemény drogokat találtak.
Jóságos ég!