Második
fejezet
Isabel
ÚGY MÉRTEM AZ
IDŐT,HOGY SZÁMOLTAM A KEDDEKET.
Három kedd múlva
kezdődik a nyári szünet.
Grace hét keddel
ezelőtt tűnt el a kórházból.
Ötvenkilenc kedd
múlva leérettségizem, és elhúzok a francba Mercy Fallsból.
Hat kedd óta nem láttam. Cole St. Clairt.A
keddek voltak a hét legrosszabb napjai a Culpeper-háztartásban.
Balhénap. Persze,
mindennap lehetett volna balhénap, de a kedd tutira az volt. Abban az évben
kezdődött, amikor a bátyám, Jack meghalt, és egy három emeletre és két órára
terjedő ordítozásmaraton után, melynek során az anyám válással fenyegetőzött,
apám elkezdett csoportterápiára járni velünk. Ami azt jelentette, hogy minden
szerda ugyanúgy telt:anyám beparfümözte magát, apám végre tényleg letette a
telefont, én pedig ültem az apám hatalmas, kék dzsipjében, és próbáltam úgy
tenni,mintha a hátsó traktusnak nem lenne döglött farkas szaga.
Szerdánként mindenki
a legjobb formáját hozta. A tanácsadást követő néhány óra– vacsora St. Paulban,
agyatlan vásárlás vagy családi mozi– szép és tökéletes volt. Aztán mindenki
kezdett elúszni ettől az eszményképtől, óráról órára, míg keddre robbanások és
ökölharc volt a műsoron.Keddenként igyekeztem távol tartani magam otthonról.A
mostani kedden a saját határozatlanságom áldozata lettem. Miutánhazaértem a
suliból, nem igazán tudtam rávenni magam, hogy felhívjam Taylort vagy Madisont,
hogy menjünk el valahová. A múlthéten elmentünk Duluthba Madisonék haverjaival,
kétszáz dollárért vettem anyámnak egy pár cipőt, százért magamnak egy pólót, és
hagytam,hogy a srácok elköltsenek harmincat fagyira, amit végül nem ettünk meg.
Csak az érdekelt akkor, hogy sokkoljam Madisont a nagyvonalú
hitelkártyalengetéssel. És utólag sem láttam más értelmét az akciónak.A cipő
anya ágya végében hevert, a póló furcsán állt rajtam idehaza, én pedig nem
emlékeztem a fiúk nevére, csak annyira, hogy az egyiküké J-vel kezdődik.
Úgyhogy inkább a másik programomra szavaztam volna, hogy szokás szerint beszállok
a saját dzsipembe, leparkolok valahol egy elgazosodott dűlőúton zenét
hallgatni, nézek ki a fejemből, és úgy teszek,mintha máshol lennék. Általában
elég időt tudtam így elütni, hogy mirehazaérjek, anyám ágyban legyen, és a
veszekedés legrosszabb része véget érjen. Vicces volt, hogy odahaza,
Kaliforniában, amikor még nemvolt szükségem rá, millió módja akadt, hogy
kijussak a házból.
Valójában
Gracetakartam felhívni, és sétálni vele a belvárosban,vagy ülni a kanapéján,
míg ő leckét ír. Nem tudtam, hogy ez megtörténhete még valaha.
Olyan sokáig
mérlegeltem a lehetőségeket, hogy lecsúsztam a szöké-si alkalomról. A foyerban
ácsorogtam, kezemben a telefonommal,amely várta, hogy parancsot adjak neki,
amikor apám lekocogott a lépcsőn, anyám pedig épp kinyitotta a nappali ajtaját.
Csapdába estem kétellentétes időjárási front között. Más tennivalóm nem volt,
csak bedes
zkázni a
nyílászárókat, és remélni, hogy a kerti törpét nem viszi el a tornádó.
Megacéloztam magamat.
Apám megpaskolta a
fejemet.
– Szia, nyuszifül.
Nyuszifül?
Pislogtam, miközben
elment mellettem, gyakorlatiasan és erősen,egy óriás a kastélyában. Mintha egy
évet visszautaztunk volna az időben.
Rámeredtem, ahogy
megállt az ajtóban anyám előtt. Vártam a pengeváltást. Ehelyett megcsókolták
egymást.
– Mit csináltatok a szüleimmel?– kérdeztem.
–Ha!– felelt apám olyan hangon, amit talán
derűsnek nevezhettemvolna.
– Értékelném, ha felvennél valamit, ami
eltakarja a derekadat,mielőtt Marshall ideér, ha netán nem odafönt fogsz leckét
írni.Anya pillantása azt sugallta,én megmondtam, bár semmit sem mondott a
pólómról, amikor iskolából jövet beléptem az ajtón.
– Marshall képviselő?– kérdeztem. Apámnak sok
egyetemi barátja volt, akik magas pozícióban kötöttek ki, de Jack halála óta
nem sokszor találkozott velük. Hallottam a róluk szóló történeteket, különösen,
ha ittak.
– „Gomba Marshall?”Az a Marshall, akivel anya
kavart, mielőttösszejöttetek?
– Neked Mr. Landy– felelte apám, de már kifelé
tartott, és nem tűnttúl idegesnek. Hozzátette:
– Ne legyél bunkó anyáddal!
Anya megfordult, és
követte apámat a nappaliba. Hallottam, hogy beszélgetnek, és egyszer csak anyám
felnevetett.
Kedden. Kedd volt, ő
pedig nevetett.
– Miért jön ide?– kérdeztem gyanakodva, amikor
utánuk mentem anappalin át a konyhába. A pultot méregettem. Az egyik felén
chips megzöldségek hevertek, a másikon csiptetős táblák, dossziék és teleírt
jegyzettömbök.
– Még nem öltöztél át – mondta anya.
– Elmegyek – válaszoltam. Egészen mostanáig
nem döntöttem el.Apa barátai mindig azt hitték, hogy iszonyú viccesek, pedig
iszonyúannem voltak azok, így hát megszületett a határozat.
– Miért jön Mar-shall?
– Mr. Landy –
javított ki apám.
– Csak megbeszélünk pár jogidolgot, és
utolérjük magunkat.
– Valami esetet?– A pult papírokkal borított
része felé araszoltam,amikor valamin megakadt a szemem. És tényleg ott volt
mindenhol az aszó, amiről azt hittem, látom.Farkasok.
Kényelmetlen szúrást
éreztem aszívemben fürkészés közben. Tavaly, mielőtt megismertem volna Gracet,
a bosszú édes szúrása lett volna, látni, hogy a farkasok megkapják a magukét,
amiért megölték Jacket. Most viszont tiszta ideg lettem.
– Ez arról szól, hogy a farkasok védett
állatok Minnesotában.
– Talán már nem sokáig– mondta apám.
– Landynek van pár ötlete.Lehet, hogy sikerül
kivégeznünk az egész falkát.
Ezért ilyen boldog? Mert őmeg Landy és anya
haverkodás közbenkieszel egy tervet, hogy megöljék a farkasokat? Nem akartam
elhinni,
hogy szerinte ettől
Jack hiányát könnyebb lesz elviselni.
Grace is ott van
abban az erdőben. Apám nem tudta, de arról beszélt,hogy megöli.
– Fantastico – mondtam.
– Elmentem.
– Hová mész?–
kérdezte anya.
– Madisonhoz.
Anya letette az egyik
chipses zacskót. Annyi volt belőle, hogy megetethették volna az egész amerikai
kongresszust.
– Tényleg Madisonhoz mész, vagy csak azt
mondod, hogyMadisonhoz mész, mert tudod, hogy túl sok dolgom van, hogy
ellenőrizzelek?
– Jó– mondtam.
– A Kenny büfébe megyek, és nem tudom, ki
jönmég. Boldog vagy?
– Kicsattanok – felelte anya. Hirtelen
megláttam, hogy a tőlem kapott cipő van a lábán. Ettől valahogy még furábban
éreztem magam.Anya és apa mosolyog, anyán új cipő, én meg azon gondolkodom,
hogy vajon kicsináljáke a barátnőmet egy nagy kaliberű vadászpuskával.
Felkaptam a táskámat,
és kimentem a dzsiphez. Ültem a fülledt kocsiban, nem fordítottam el a kulcsot,
nem indítottam, csak fogtam amobilomat, és gondolkodtam, mit csináljak. Azt
tudtam, mit kellenetenni, csak azt nem, hogy akarome.Hat kedd óta nem beszéltem
vele.Talán Sam veszi fel a telefont. Sammel tudok beszélni.
Nem, Sammel
kell beszélnem. Mert
Marshall Landy képviselő és azapám talán kitalál valamit a kis
burgonyachipses
haditanácson. Nincsmás lehetőség.
Az ajkamba haraptam,
és beütöttem Beck házának számát.
– Da.A vonal másik végén végtelenül ismerős
volt a hang, és a hasambansuttogó idegesség vonyítani kezdett.Nem Sam.
A hangom akaratom
ellenére jeges volt.
– Cole,én vagyok.
– Nahát– mondta, majd letette.
Harmadik
fejezet
Grace
– Jézusom!
– Aztán: – Máris jövök. Húsz perc múlva ott
vagyok. Jövök.
– A parkolóban várlak – feleltem. Letöröltem
egy könnycseppet,aminek észrevétlenül sikerült kiszöknie.
– Grace… – elhallgatott.
– Tudom– feleltem.
– Én is.
Sam
GRACE NÉLKÜL HIÁBA
telt el ezernyi pillanat, egyetlenegyet sem tudtam teljesen megélni. Minden
másodperc valaki más zenéjével vagy sosem olvasott könyveivel volt tele.
Munkával. Kenyérsütéssel. Bármivel,csak kitöltse a gondolataimat. Próbáltam
megőrizni a józan eszemet, azt játszottam, hogy már csak egy napot kell túlélni
nélküle, másnap pedig besétál az ajtón, és az élet megy tovább, mintha sosem
szakadt volnafélbe.
Grace nélkül
örökmozgó voltam, mozgatott az álmatlanság és a félelem, hogy a gondolatok
felhalmozódnak a fejemben. Minden éjszaka anapok fénymásolata volt, és minden
nap az éjszaka fénymásolata. Minden rossz volt: a Cole St. Clairrel csordultig
teli ház, a saját vérébenfürdő Grace emléke, amint farkassá változik, az én
változatlan, az évszakok által érinthetetlen testem. Vártam a vonatot, amely
sosem érkezik meg az állomásra. De nem tudtam abbahagyni a várakozást, mert
mimaradt volna belőlem? A tükörben néztem az életemet.
Rilke azt mondta:„Ezt hívják Sorsnak: mindig
szemben, és más semmi, szemben állani örökké!”
'Grace nélkül nem
volt másom, csak a dalok a hangjáról, és a dalok avisszhangról, ami azután
maradt, hogy már nem beszélt.Aztán felhívott.
Amikor a telefon
megcsörrent, kihasználva a meleget, épp a Volk swagent mostam, súroltam róla a
só és a homok maradékát, amelyet a té-li havazás örökkévalósága festett rá. Az
első ablakokat leeresztettem,hogy halljam a zenét, amíg dolgozom. Lüktető
gitárdarab volt szépharmóniákkal és szárnyaló dallammal, amit ezentúl mindig
annak a pillanatnak a reményével fogok összekötni, azzal a pillanattal, amikor
felhívott, és azt kérdezte:Eljönnél értem?
A kocsi és a kezem
csupa hab volt, de nem törődtem vele. Csak le dobtam a mobilomat az
anyósülésre, és elfordítottam a kulcsot. Tolatásközben annyira kapkodtam, hogy
nagyon nagyon nagyon felpörgettema motort, és amikor egyesbe kapcsoltam, megcsúszott
a talpam a kuplungon. A motor emelkedő hangja illett a szívem dobogásához.
A fejem fölött hatalmasés kék volt az ég,
fehér felhők úsztak rajta,tele apró jégkristályokkal, de túl magasan ahhoz,
hogy hidegüket érezzem idelent a meleg talajon. Tíz perce úton voltam, amikor
rájöttem,hogy elfelejtettem felhúzni az ablakokat, és a levegő fehér csíkokká
szá-rította a habot a karomon. Utolértem egy kocsit, és megelőztem az előzni
tilos jelzésnél.
Tíz perc múlva itt
lesz mellettem Grace. Minden rendben lesz. Máriséreztem a kezemre fonódó
ujjait, a nyakamhoz simuló arcát. Minthaévek óta nem ö leltem volna magamhoz, a
tenyerem nem simult volna a bordáira. Évszázadok óta nem csókoltam meg.
Emberöltők óta nem hallottam nevetni.
Mindenem sajgott a
reménykedéstől. Nem volt benne logika, mégisarra gondoltam, hogy miután két
hónapja lekváros kenyéren, tonhalkonzerven és fagyasztott burritón élünk
Cole-lal, ha Grace visszajön, jobban iparkodunk majd. Arra gondoltam, hogy van
egy üveg
spagetti szószunk és
száraztésztánk. Hihetetlenül fontosnak tűnt, hogy rendesvacsorát készítsek a
visszatérése alkalmából.
Percről percre
közeledtem hozzá. Tele voltam idegtépő aggodalmakkal, és a legnagyobbakban
Grace szülei is szerepeltek. Biztosak voltak
benne, hogy van valami közöm az eltűnéséhez, mivel miattam veszekedett
velük, mielőtt átváltozott. A két hónap alatt,míg nem láttam, arendőrség
átkutatta a kocsimat, és kihallgattak. Grace anyja mindenféleürüggyel elsétált
a könyvesbolt előtt, amikor dolgoztam, és bebámult akirakaton, miközben én úgy
tettem, mintha nem venném észre. Grace ésOlivia eltűnéséről cikkek jelentek meg
a helyi lapban, és mindent el mondtak rólam a nevemet kivéve.
Legbelül tudtam, hogy
ez az egész egy gordiuszi csomó, amelyet lehetetlen kibogozni. A farkas Grace,
a szülei, én pedig újonnan szerzett testemben együtt Mercy Fallsban. De ha
Grace velem lesz, mindenrendbe jön. Majdnem elmentem Ben Pecabolt ja mellett,
amely megbújt a csenevész fenyőfák között. A Volkswagen zökkent egyet, amikor
behajtottam a parkolóba. A mély kátyúkból sáros lé csapódott az alvázra.
Lassítottam és figyeltem. Néhány bérelhető teherautó parkolt az épület
mögött.És ott, mellettük, a fák közelében…
A parkoló szélére
álltam, és kiszálltam a kocsiból. Futni kezdtem.Átléptem egy vasúti talpfán, és
megálltam. A lábamnál, a nedves fűbenegy virágos ruha hevert. Néhány méterre
megpillantottam egy elhagyott klumpát, és azon túl, egy lépéssel arrébb, az
oldalán fekve a párját.Mély lélegzetet vettem, és letérdeltem, hogy felemeljem
a ruhát. Markomba gyűrtem a Grace halvány emlékétől illatozó szövetet.
Felegyenesedtem és nyeltem egyet.
Idelátszott a
Volkswagen sárral borított oldala. Mintha sosem mostam volna le.
Visszaültem a kormány
mögé, letettem a ruhát a hátsó ülésre, aztánaz orrom és a szám elé emeltem a
kezemet, és a kormányon könyökölveújra meg újra beszívtam az illatát. Egy
darabig csak ültem ott, és a mű-szerfal fölött néztem a hátrahagyott klumpát.
Mennyivel könnyebb
volt, amikor én voltam a farkas!
Negyedik
fejezet
Cole
Ez VAGYOK MOST,hogy
vérfarkas vagyok:Cole St. Clair. Régen pedig én voltam a NARKOTIKA.
Azt hittem, semmi sem
marad belőlem, ha elvesszük a NARKOTIKA lüktető basszusát és a néhány százezer
rajongó sikítását,meg a turnédátumoktól feketéllő naptárt. De itt voltam,
hónapokkal ké-sőbb, és kiderült, hogy a lekapart var alatt kinőtt az új bőr. Az
élet egyszerű örömeinek rajongója lettem: grillezett sajtos szendvics fekete
pörkök nélkül a héján, farmer, ami nem szúrja a kényes részeimet, egy ujjnyi
vodka, tíz-tizenkét óra alvás.
Nem tudtam biztosan, hogyan illik ebbe
Isabel.Az a helyzet, hogy a hét legnagyobb részében elvoltam anélkül, hogya
grillezett sajtra és a vodkára gondoltam volna. De Isabelről már nem tudtam
elmondani ugyanezt. Nem olyan volt, mint valami fantasztikus álmodozás, jóféle
izgalom. Inkább mint valami gombás fertőzés. Ha elfoglaltam magam, szinte
megfeledkeztem róla, de amikor nem voltammozgásban, az maga volt a halál.
Majdnem két hónapja nem hallottam felőle számos,
iszonyúan szó-rakoztató hangposta üzenetem ellenére.
1. üzenet: „Szia, Isabel
Culpeper. Az ágyamon fekszem, nézem a mennyezetet. Majdnem meztelen vagyok.
Éppen anyádra gondolok. Hívj fel!”
Erre most felhív?
Kizárt.
Nem tudtam a házban maradni, amikor a telefon
így nézett rám,úgyhogy cipőt húztam, és kimentem a délutánba. Mióta elhoztam
Grace-t a kórházból, elkezdtem mélyebbre ásni abban a témában, hogymi tett
minket farkassá. A bozótban nem tudtam mikroszkóp alatt meg vizsgálni magunkat,
és valódi válaszokat kapni. De elterveztem néhánykísérletet, amelyekhez nem
kellett laboratórium– pusztán szerencse, a testem és némi merészség. És valami
azt súgta, hogy a kísérletek jobbanmennének, ha rátehetném a kezemet valamelyik
másik farkasra. Úgy hogy vadorzásba kezdtem az erdőben. Valójában felderítésbe.
Victor így nevezte a késő éjszakai boltlátogatásainkat, amikor sajt
ízűműkajákat vásároltunk össze. Felderítéseket szerveztem a Boundary erdőbe
atudomány nevében. Úgy éreztem, muszáj befejezni, amit elkezdtem.
2.üzenet: Az „I've gotta get a
message to you”című BeeGees dal első másfél perce.
Ma melegvolt, és mindennek éreztem a szagát,
ami valaha is vizeltaz erdőben. A szokásos úton mentem.
Cole, én vagyok.
Istenkém, megőrültem!
Ha nem Isabel hangja volt, akkor Victoré, ésa fejemben elég nagy volt már a
tömeg. Ha nem azt képzeltem, hogy leveszem Isabel melltartóját, a telefont
akartam csengésre bírni, és ha eztsem, akkor arra gondoltam, amikor Isabel apja
a kocsibejárón hagytaVictor holttestét. Sammel együtt három kísértettel laktam.
3.üzenet: „Unatkozom.
Szórakozásra van szükségem. Sam búslakodik. A saját gitárjával kellene
megölnöm. Akkor lenne valami elfoglaltságom, és végre ő is megszólalna. Két
legyet egycsapásra! Ezek a régi közmondások szerintem szükségtelenülerő
szakosak. Mint amik a pestisről szólnak. Ismered őket? Persze, hogy ismered.
Például: a pestis olyan, mint az ember idő-sebbik unokabátyja. Hé, Sam veled
szóba áll? Nekem szart semond. Istenem, de unatkozom! Hívj fel!”
Csapdák. Inkább a kísérleteimre koncentráltam.
Kiderült, hogy hihetetlenül nehéz elcsípni egy farkast. Beck pincéjében
találtam egy csomómindent, és hatalmas mennyiségű hurkot, csapdát, ketrecet
csináltam, ésépp ugyanennyire hatalmas mennyiségű állatot fogtam velük. De
egyárva
Canis lupust sem.
Nehéz lenne megmondani, hogy melyik voltkétségbe ejtőbb – egy-egy újabb felesleges állat elfogása,
vagy, hogy rájöjjek,
hogyan vegyem ki a csapdából vagy a hurokból anélkül, hogyodaveszne a fél karom
vagy a szemem.
Nagyon gyors lettem.
Cole, én vagyok.
Képtelen voltam
elhinni, hogy mindezek után tényleg visszahívott,és az első szava nem
valamiféle bocsánatkérés. Talán az a rész még há
travolt, és
lemaradtam róla azzal, hogy letettem.
4.üzenet: Az Eagles „Hotel
California” ímű dalában a„California”szó minden mozzanatát átvette a
„Minnesota”szó.
Felrúgtam egy korhadt
rönköt, ami fekete szilánkokká robbant az esőáztatta erdő talaján. Szóval nem
voltam hajlandó lefeküdni kábellel. Sok év óta az első tisztességes
megmozdulásom. Anyám mindig azt mondta,hogy jó cselekedet nem marad
büntetlenül. Ez volt a jelmondata. Most is így érezhet pelenkacseréimmel
kapcsolatban.
Reméltem, hogy Isabel
még mindig a telefonját bámulja. Reméltem,hogy százszor visszahívott, mióta
kijöttem. Reméltem, hogy ugyanolyan betegnek érzi magát, mint én.
üzenet: „Szia, itt Cole St.
Clair. Eláruljak két igazságot?Egy: sosem veszed fel a telefont. Kettő: sosem
fogok leállni ahosszú üzenetekkel. Olyan ez, mint egy terápia. Beszélnem kell valakivel.
Hé, tudod, mire jöttem rá ma? Victor meghalt.
Tegnap is rájöttem. Nap mint nap rádöbbenek.
Nem tudom,mit csinálok itt. Mintha nem lenne senki, akit…”
Ellenőriztem a
csapdákat. Minden csupa sár volt, az eső miatt, amiengem is fogva tartott a házban
az elmúlt néhány napban. A föld tocsogott a lábam alatt, a csapdák
hasznavehetetlenek voltak. A hegytetőnlévőben sem találtam semmit. Az út
közelében elejtettem egy mosó-medvét. A vízmosásban semmi. A fészer közelében
felállított újfajta hurok pedig teljesen tönkrement, a cövekeket kitépték a
földből, a drótok elgörbültek, a kisebb fákat letaposták, az étel pedig eltűnt.
MinthaCthulhut próbáltam volna elejteni.
Úgy kellett
gondolkodnom, mint egy farkasnak, ami figyelemre méltóan nehéz volt, amikor nem
voltam az.
Összeszedtem a
tönkrement csapda alkatrészeit, és visszamentem a fészerbe, hogy megnézzem,
van-e ott valami az újjáépítéshez. Akkora baj nincs az életben, amit egy
drótvágóval ne lehetne megoldani.
Cole, én vagyok. Nem hívom vissza.
Döglött szagot
éreztem. Még nem bomlott, de nemsokára fog.
Semmi rosszat nem tettem. Isabel felhívhat
hússzor, ahogy én őt.
6. üzenet: „Na jó,
sajnálom. Az utolsó üzenet kissé a visszájá-
ra fordult. Tetszik
ez a kifejezés? Samtől hallottam a minap.
Hé, próbáljuk ki ezt
az elméletet: szerintem Sam egy angolháziasszony, aki egy Beatlestag testében
reinkarnálódott. Ré-gen ismertem egy bandát, akik álbrit akcentussal nyomták a
bulikat. Mekkora szívás volt, nem is beszélve arról, micsoda seggfejek voltak!
Már nem emlékszem a nevükre. Vagy szenilis vagyok,vagy eleget ártottam az
agyamnak, hogy kies
senek bizonyos
dolgok. Nem fair, hogy egyoldalú ez a dolog, ugye? Mindig magamról beszélek.
Szóval, hogy vagy, Isabel Rosemary Culpeper?Mosolyogtál mostanában? Hot Toddies.
Ez volt a banda neve. The Hot Toddies.”
Káromkodtam, amikor a
hurok megvágta a tenyeremet. Beletelt egy kis időbe, míg kiszabadítottam a
kezemet. Ledobtam a fémgubancot aföldre, és néztem. Ez a szar nem fog megfogni
semmit mostanában.Hagyhatnám az egészet. Senki sem kért meg rá, hogy játsszam a
tudóst.
Mondanom sem kell, nem tudtam csak úgy
lelépni. Télig nem leszek farkas, és addigra több száz kilométerre lehetek
innen. Akár haza is mehetnék. Csakhogy az otthonom pusztán azt a helyet
jelentette, ahol a fekete Mustangom parkolt. Nagyjából annyira tartoztam oda,
mint ide,Beck farkasai közé.
Grace nyílt mosolyára
gondoltam. Samnek az elméletembe vetett hitére. Arra, hogy tudom, Grace miattam
maradt életben. Volt valami halovány dicsőség abban, hogy ismét van célom.
A számhoz emeltem véres tenyeremet, és
kiszívtam a sebet. Aztánlehajoltam, és összeszedtem a csapda maradványait.
20.üzenet: „Bárcsak
felvennéd!”
Ötödik
fejezet
Grace
FIGYELTEM ŐT. A
nyirkos aljnövényzetben feküdtem, magam alá húzott farokkal,sajgón, félve, de
mintha nem tudtam volna magam mögött hagyni őt. Anapfény egyre alacsonyabbról
érkezett, végigsiklott a fák leveleinek erezetén, de ő még maradt.
Beleborzongtam a kiáltásaiba és a saját
meg igézettségem
hatalmába. A mancsomra fektettem az államat, hátr acsaptam a fülemet. A szél
felém sodorta az illatát. Tudtam. Mindenem
tudta. Azt akartam,
hogy megtaláljon.
El kellett futnom. A hangja távolodott, aztán
közelebbről hallatszott, majd megint távolabb került. Volt, hogy olyan messze
ment tőlem, hogy szinte alig hallottam. Félig felemelkedtem, arra gondoltam,
hogy utánamegyek. Aztánelhallgattak a madarak, mert újra közeledett, én pedig
gyorsan lekuporodtam, és elrejtőztem a levelek mögé. Egyre nagyobb területet
fésültát, az indulása és a visszaérkezése közötti idő egyre nyúlt. Én pedig
egyre idegesebb
lettem.
Kövessem?
Hosszú idő után jött
vissza. Ezúttal olyan közel volt, hogy láttam őtfektemből, elbújva,
mozdulatlanul. Egy pillanatig azt hittem, észrevett,de egy mögöttem lévő pontra
figyelt. A szeme formájától összerá
ndult a gyomrom.
Valami rángatta, húzta a bensőmet, és megint fájt. Tölcsértformált a kezéből,
és az erdőbe kiáltott.
Ha felálltam volna, biztosan meglát. Az
erőtől, ami azt akarta, hogymeglásson, hogy odamenjek hozzá, felvinnyogtam.
Szinte tudtam, mit
akar. Szinte tudtam…
– Grace?
A szó belém döfött.
Még mindig nem látott
meg. Csak eldobta a hangját az ürességbe,válaszra várva.
Túlságosan féltem. Az
ösztöneim a földhöz szegeztek.
Grace.
Visszhangzott bennem
a szó, és az ismétlések során elveszett a jelentése.
Ő lehajtott fejjel
megfordult, és lassan elindult az erdő szélét jelző átlós fények felé. Pánik
fogott el. Grace.
Elvesztettem a szó alakját. Elvesztettem
valamit. Elvesztem. Én…
Felálltam. Ha
megfordult volna, nem téveszthetett volna el, sötétszürke farkasként álltam a
fekete fák előtt. Maradnia kellett volna. Hamaradt volna, talán enyhítette
volna a szörnyű érzést. Valami azt parancsolta, hogy ott álljak, láthatóan,
olyan közel hozzá. Beleremegtek a lábaim.
Csak hátra kellett
volna fordulnia.
De nem fordult. Csak ment tovább, elvitte azt
a valamit, amit elveszítettem, annak a szónak
– Grace– a jelentését, és nem tudta, milyenközel volt.
Én pedig maradtam,
némán figyeltem, ahogy maga mögött hagy.
Hatodik
fejezet
Sam
HARCIÖVEZETBEN ÉLTEM
.Amikor felgurultam a beállóra, a zene két kézzel csapott a kocsi a bakára. A
ház lüktetett a basszusszólótól, az egész épület egy hatalmashangszóró volt. A
legközelebbi szomszédok kilométerekre laktak, ígymegúszták a Cole St. Clair
nevű betegség tüneteit.
Cole puszta léte a
kkora volt, hogy nem lehetett négy fal között tartani. Kifolyt az ablak okon,
kirobbant a hangfalakból, hirtelen felordított az éjszaka közepén.Ha az ember
elvette a színpadot, még mindig ott maradt a rocksztár.
Mióta Cole beköltözött Beck házába – nem, azén
házamba holdbélitájjá alakította. Nem tehetett róla, hogy tönkretett mindent, a
káosz a jelenléte mellékhatása volt. A házban található minden egyes CD-tokot a
nappali padlóján terített szét, a reklámcsatornára kapcsolva hagyta a tévét,
egy serpenyőben odaégetett valami ragacsosat, aztán otthagyta atűzhelyen. A
földszinti folyosó padlója mély gödrökkel és karomnyomokkal volt tele, amelyek
Cole szobájától a fürdőszobába vezettek és vissza – farkasábécé.
Megmagyarázhatatlan módon minden poharat kivett a szekrényből, és méret szerint
elrendezte a pulton, nyitva hagyvaminden szekrényajtót, vagy félig megnézett
egy tucat régi, nyolcvanasévekbeli filmet, a kazettákat pedig visszatekercselés
nélkül otthagyta a padlón a videolejátszó előtt, amit valahonnan a pincéből
ásott elő.
Elkövettem azt a hibát, hogy a szívemre
vettem, amikor először jöttem haza ekkora rendetlenségre. Hetekig tartott, mire
rájöttem, hogy módon Sofőrnek kereszteltek. Olyan nehéz volt, mint én, a
csípőjénélkissé rühes. Ulrik mosolyogva őrkutyákról meg Schutzhundokról mesélt,
és azt mondta, hogy majd testvéremként fogom szeretni Sofőrt. Azérkezése után
egy órán belül megevett egy kiló marhahúst, lerágta Margaret Thatcher
önéletrajzának borítóját – szerintem megette az első fejezeteket is–,és egy
gőzölgő ürülékkupacot hagyott a kanapén. Beck így szólt: „Vidd innen ezt az
átkozott langoliert!”
Ulrik Wichsernek nevezte Becket, és a kutyával
együtt távozott.Beck azt mondta, ne mondjam, hogy Wichser,mert ezt csak
tudatlan németek mondják, amikor tudják, hogy nincs igazuk, és Ulrik néhányóra
múlva vissza is tért Sofőr nélkül. A kanapénak arra a részére sohatöbbé nem
ültem le.
De nem rúghattam ki Cole-t. Nem volt hová
mennie, innen csak lefelé vezetett az út. Mindenesetre nem arról volt szó,
hogyCole elviselhetetlen volt. Csak arról, hogy Cole töményen, az
elfojthatatlan zajosságával együtt, elviselhetetlen volt.
A ház annyira más
volt, amikor teli volt emberekkel.
A nappali két másodpercre elcsendesedett,
amikor véget ért a szám,majd a hangszórókból újabb NARKOTIKA dal tört elő.
Cole hangja
ki-robbant az előszobába, hangosabban és szemtelenebbül, mint a való-ságban:
Törj
össze,
hogy
beleférjek
a
tenyeredbe, bébi
sosem
hittem, hogy megmentesz
törj
le egy dar abot
a
barátaidnak,
törj
le egy darabot,
hogy
szerencséd legyen,
törj
le egy darabot és
add
el, add el,
törj
össze, törj össze
A hallásom már nem
volt olyan érzékeny, mint farkasként, de mégígy is jobb volt, mint a legtöbb
emberé. A zene olyan volt, akár az erő-szak, valami fizikai létező, am
ely mellett el
kellett nyomakodnom.A nappaliban nem láttam Cole-t– majd kikapcsolom a hifit,
ha lejövök az emeletről átkocogtam hát a lépcsőhöz. Tudtam, hogy a
földszintifürdőszobában van a gyógyszer, de nem tudtam bemenni érte. A
földszinti fürdőszoba és a fürdőkád túl sok emléket idézett fel, hogy bemenjek.
Szerencsére Beck, aki tekintettel volt a múltamra, az emeleti fürdő- ben is
tartott gyógyszereket, ahol nem volt fürdőkád.
Még fent is éreztem a lábam alatt lüktető
basszust. Becsuktam magam mögött az ajtót, és engedélyeztem magamnak egy kis
kényeztetést,azaz lesikáltam a karomra száradt habcsíkokat, aztán kinyitottam a
tükrös szekrényt. Tele volt más emberek létezésének kissé ízléstelen
bizonyítékaival, ahogy a legtöbb közös fürdőszoba szekrénye. Kenőcsök,fogkrémek
és mások tablettái, amelyeknek kockázatai és mellékhatásaimár nem voltak
fontosak, meg hajkefék mások hajával, és szájvíz,amelynek a szavatossága
valószínűleg már két éve lejárt. Ki kellene takarítani. Túl kellene lépni
rajtuk.
Óvatosan kivettem a
Benadrylt, és amikor becsuktam az ajtót, megpillantottam magamat a tükörben. A
hajam hosszabb volt, mint bármikor életemben, sárga szemem az alatta éktelenkedő
sötét karikák miattvilágosabbnak tűnt, mint valaha. De nem a hajam vagy a
szemem színeragadta meg a figyelmemet. Volt valami az arcki fejezésemben,
amitnem ismertem fel, egyszerre volt gyámoltalan és gyenge; akárki volt isez a
Sam, nem ismertem őt.
Felkaptam az elemlámpát és a banánt a
mosdókagyló széléről. Grace percről percre messzebbre juthat.
Lerobogtam a lépcsőn, kettesével, bele a
forrásban lévő zenébe. Anappaliban még mindig senki, ezért odamentem a hifihez,
hogy kika pcsoljam. Furcsa hely volt, a lámpák és a kockás kanapék mindenfelé
árnyékot vetettek, és sehol senki, hogy a hangszórókból kirobbanó
dühöthallgassa. Inkább a lámpák, mintsem az egyedüllét miatt kezdtem
ké-nyelmetlenül érezni magamat. Nem passzoltak egymáshoz tökéletesen,sötét
fából készültek, krémszínű lámpaernyővel. Beck hozta haza őketegy nap, Paul
pedig kijelentette, hogy a ház most már hivatalosan is úgyfest, mint a
nagyanyjáé. Talán ezért nem használtuk őket, inkább az erősebb mennyezeti
világítást kapcsoltuk fel, amelytől kevésbé voltszomorú a kanapé kifakult
pirosa, és az éjszaka is kiszorult a szobából.Most a két állólámpa fényköre
színpadi fényekre emlékeztetett.
Megálltam a kanapé
mellett. A nappali mégsem volt üres.
A fénykörön kívül egy
farkas feküdt a kanapé mellett, reszketve ésrángatózva, elnyílt szájjal,
kivillanó fogakkal. Felismertem a bundájaszínét, a kimeredt, zöld szemét:
Cole.
Átváltozott. Az
eszemmel tudtam, hogy épp átváltozik, de ettől mégnyugtalanított. Figyeltem egy
percig, vártam, hogy ki kell-e nyitnom az
ajtót, hogy
kiengedjem.
Az üvöltő zene a dal végén elhallgatott, én
még mindig hallottam,
ahogy a ritmus
visszhangzik a fülemben. Óvatosan a kanapéra ejtettema cuccokat, és az óvatos
figyelemtől égnek meredtek a szőrszálak anyakamon. A farkas még mindig
vonaglott, a feje újra és újra oldalrarándult, öntudatlanul erőszakos és gépies
mozdulatokkal. A lábai elő-
remeredtek. Nyál
csurgott a nyitott szájából.
Ez nem átváltozás volt. Hanem egy roham.
Összerezzentem a meglepetéstől, amikor lassú
zongorafutam szólaltmeg a fülem mellett, de csak a következő szám volt a CD-n.
Megkerültem a kanapét, és letérdeltem Cole teste mellé. Mellette egy alsónadrág
hevert, és egy félig teli fecskendő.
– Cole – suttogtam mit tettél magaddal?
A farkas feje újra és újra a válla felé
rándult. Cole énekelt a hangszórókból, a hangja lassan és bizonytalanul szóltaz
egyszerű zongorakíséret mellett, egymásik Cole volt, mint amit ed-dig
hallottam:
Ha én vagyok Hannibál,
hol van az Alpok?
Senkit nem hívhattam.
Nem hívhattam ki a mentőket. Beck messzenem volt elérhető. Karynnak, a
könyvesboltos főnökömnek pedig túlsokáig kellene magyarázkodnom, hiába
bízhatnék meg benne. Grace talán tudná, mit kell tenni, de még ő is az erdőben
van, távol tőlem. A közelgő veszteség érzése kiélesedett bennem, mintha a tüdőm
csiszolóp a pírhoz súrlódott volna minden belégzéssel.
Cole testén egyik roham a másik után
hullámzott át, a feje újra és újra hátracsapódott. Volt valami nagyon zavaró a
némaságában, hogycsak a feje súrlódását lehetett hallani, amint a szőnyeghez
ért, miközbena hangszórókból már nem birtokolt hangja énekelt.
A farzsebembe
kotortam, és elővettem a telefonomat. Csak egyvalakit hívhattam. Beütöttem a
számot.
– Romulus– szólt bele Isabel csupán két
csengés után. Autózajt hallottam.
– Épp arra gondoltam, hogy felhívlak.
– Isabel!–
Valamiért a hangom nem volt elég komoly. Mintha csak az időjárásról
beszélgetnénk.– Azt hiszem, Cole-nak rohama van. Nem tudom, mit csináljak.
Isabel nem is
tétovázott.
– Fektesd az oldalára, hogy ne nyelje félre a
saját nyálát.
– Farkas.Előttem Cole
még mindig vonaglott, háborúban saját magával. Vércseppek tűntek fel a
nyálában. Úgy gondoltam, elharaphatta a nyelvét.
– Hát persze – felelte Isabel. Dühösnek tűnt,
és kezdtem rájönni,hogy valóban aggódik.
– Hol vagytok?
– A házban.
– Akkor jó. Mindjárt ott vagyok.
– Te hol…? – Mondtam, épp arra gondoltam, hogy
felhívlak. Két perccel később a dzsipje megállt a felhajtón.
Húsz másodperc múlva
észrevettem, hogy Cole nem lélegzik.
Hetedik
fejezet
ISABEL ÉPP TELEFONÁLT
,amikor belépett a nappaliba. Ledobta a táskáját a kanapéra, alig pillantott
rám és Colera. A telefonba beszélt – Ahogy már mondtam, a kutyámnak rohama van.
Nincs autóm. Mittehetek érte idehaza? Nem, nem Chloét keresem.
Amíg várta a választ, rám nézett. Egy
pillanatig egymásra meredtünk. Két hónap alatt Isabel megváltozott – az ő haja
is hosszabb lett, de ahogy nekem, a különbség neki is a szemében rejlett.
Idegen volt. Azongondolkodtam, hogy vajon ugyanezt gondolja-e rólam?
A telefonban valamit
kérdeztek tőle. Közvetített:
– Mióta tart?
Az órámra néztem.
Hideg volt a kezem.
– Öhm…hat perce találtam rá. Nem lélegzik.
sabel megnyalta rágógumi színű ajkait.
Elnézett mellettem, oda,ahol Cole még mindig rángatózott, mozdulatlan
mellkassal, akár egyfelélesztett hulla. Amikor megpillantotta mellette a
fecskendőt, behunyta a szemét. Eltartotta a szájától a telefont.
– Azt mondják, próbáljuk meg a jeget. A
derekára.
Kivettem két csomag fagyasztott hasábburgonyát
a mélyhűtőből. Mire visszaértem, Isabel letette a telefont, és Cole előtt
guggolt, magassarkújában bizonytalanul billegve. Volt valami megdöbbentő a
testtartá-sában, abban, ahogy a fejét tartotta. Olyan volt, mint egy gyönyörű
és magányos műalkotás, szép, de elérhetetlen.
Letérdeltem Colemásik oldalára, és a derekára
nyomtam a csomagokat. Kissé tehetetlennek éreztem magamat. A halál ellen
küzdöttem,és ez volt az összes fegyverem.
– Most – szólt Isabel – harminc százalékkal
kevesebb sótartalommal. Beletelt egy pillanatba, mire rájöttem, hogy a
krumpliszacskóranyomott szöveget olvasta fel.
Cole hangja szexin és gúnyosan áradt a
hangszórókból: „Feláldozh a tó vagyok.”
– Mitcsinált? – kérdezte a lány. Nem nézett a
fecskendőre.
– Nem tudom – feleltem.
– Nem voltam itt.
Isabel megigazította
az egyik zacskót.
– Hülye szar.
Felfigyeltem rá, hogy
a farkas rázkódó feje lelassult.
– Abbahagyja
– mondtam. Aztán, mert úgy éreztem, ha túl
derűlátóvagyok, a sors megbüntet:
– Vagy meghalt.
– Nem halt meg– mondta Isabel. De látszott,
hogy nem biztos benne.
A farkas mozdulatlan
volt, a feje groteszk szögben oldalra billent. Akezem kivörösödött a jeges
zacskó miatt. Hallgattunk. Grace már meszsze járhat a pecabolttól, ahonnan
felhívott. Hülye tervnek tűnt, már nemvolt sokkal ésszerűbb, mint egy zacskó
krumplival megmenteniCole életét. A farkas mellkasa mozdulatlan volt, nem tudom, meddig tartott,
mire újra lélegzetet vett.
– Hát – mondtam halkan.
– A francba!
Isabel ökölbe
szorította a kezét az ölében.
A farkas teste
hirtelen újabb erőszakos rándulással megmozdult. Alábaival kalimpált és
hadonászott.
– A jeget – csattant fel Isabel.
– Ébresztő, Sam!
De nem mozdultam. Meglepett a megkönnyebbülés
ereje, amikor Cole teste megmozdult és megrándult. Ezt az új fájdalmat
felismertem – átváltozott. A farkas rángatózott, remegett, és valahogy
levedlette a szőrét, ami hátragördült. A mancsai ujjakká csupaszodtak, a válla
hullámzott, szélesedni kezdett, a gerince összevissza görbült.
Mindene reszketett. A farkas teste lehetetlen
mértékben megnyúlt, azizmok a bőrének feszültek, a csontok hallhatóan
megcsikordultak egy máson.
Aztán ott feküdt
Cole, hörögve,
elkékült ajkakkal, reszkető, levegőbemarkoló ujjakkal. Még mindig láttam, ahogy
a bőre nyúlik, és újraformálja magát a bordái felett minden reszketeg
lélegzetvétellel. Zöldszeme félig lezárult, mintha túl sokáig tartott volna
pislogni is.
Hallottam, ahogy Isabel levegőért kap, és
rájöttem, hogy szólnomkellett volna, hogy forduljon el. A karjára tettem a
kezemet. Összerezzent.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Jól – felelte reflexből. Senki sem volt jól,
miután ilyesmit látott.
A következődal a NARKOTIKA egyik legismertebb
száma volt,Cole pedig felnevetett, némán, olyan nevetéssel, mint azoké, akik
sohasemmit nem találnak viccesnek.
Isabel felállt, hirtelen kegyetlen lett,
mintha a nevetés pofonként érte volna.
– Én itt végeztem. Megyek.
Cole utánanyúlt, keze a bokájára fonódott.
Kásás hangon megszólalt:
– Isbelculprepr. – Behunyta a szemét, majd
újra kinyitotta. Résnyire.
– Tuodmit kelltenned. – Várt. – A spszó után.
Bíp.
Isabelre néztem. A háttérben Victor posztumusz
püfölte a dobokat.
Cole-hoz így szólt:
– Legközelebb odakint csináld ki magad! Samnek
kevesebbet kellmajd takarítania.
– Isabel – szóltam élesen. De Cole-ra nem
hatott.
– Én csak… – kezdte, aztán elhallgatott. A
szája már kevésbé voltkék, hogy lélegzett egy kicsit.
– Én csak próbáltam rájönni… – Elhall-gatott,
és behunyta a szemét. A lapockái között még reszketett egy izom. Isabel átlépett
a testén, és felkapta a táskáját a kanapéról. A banánrameredt, amit otthagytam,
és úgy ráncolta a szemöldökét, mintha a banán lett volna a legfurcsább, amit ma
látott.
Nem tudtam elviselni, hogy magamra maradok a
házban Cole-lal.
– Isabel– mondtam. Tétováztam.
– Nem kell elmenned.
Ő visszanézett
Cole-ra, a szája keskeny, kemény vonallá alakult. Valami nedvesség csillant a
hosszú szempillái között.
– Bocs, Sam.
Amikor elment, úgy
csapta be a hátsó ajtót, hogy a pulton hagyottösszes pohár megcsörrent bele.
Nyolcadik
fejezet
Isabel
A MÍG SZÁZ ALATT
TARTOTTAM A SEBESSÉGMÉRŐ MUTATÓJÁT,csak azutat láttam.
A Mercy Falls körüli
keskeny utak sötétben mind egyformák voltak. Nagy fák, aztán kis fák, aztán
tehenek, majd nagy fák, aztán kis fák ésmegint tehenek. Újra és újra. Omladozó
sarkokon vágódtam be a dzsippel, és egyforma egyirányú utcákon robogtam végig.
Az egyik kanyarnál olyan gyorsan fordultam be, hogy az üres kávéspohár kirepült
a tartóból. Az ajtóról lepattanva görgött a padlón, amikor bevettem a következő
kanyart. Még mindig nem éreztem elég gyorsnak.
Le akartam hagyni a
kérdést: Mi lett volna, ha maradsz? Még sosem büntettek meg
gyorshajtásért. Ha az ember apja menőügyvéd, akinek indulatkezelési problémái
vannak, akkor fantasztikus elrettentő eszközzel bír. Általában már az is
biztonságos vezetésre sarkallt, ha elképzeltem, milyen arcot vágna, amikor
meghallaná a hírt.Ráadásul itt nem igazán volt értelme a gyorshajtásnak. Ez itt
MercyFalls, népessége: 8 fő. Ha az ember túl gyorsan hajt, azon kapja
magát,hogy átrohant Mercy Fallson.De pillanatnyilag épp megfelelt volna a
lelkiállapotomnak, ha üvöltözhettem volnan egy zsaruval.
Nem hazafelé indultam. Már tudtam, hogy
huszonkét perc alatt hazaérnék onnan, ahol vagyok. Nem elég hosszú idő.
Az volt a baj, hogy már ott volt a bőröm
alatt. Megint közel kerültemhozzá, és Cole megfertőzött. Nagyon jellegzetes
tünetei voltak. Ingerlékenység. Hangulatingadozás. Légszomj. Étvágytalanság.
Közömbös,üveges tekintet. Kimerültség. Aztán gennyes kelések, mint a pestisnél.Végül
halál. Tényleg azt hittem, hogy már kigyógyultam belőle. De kiderült,hogy csak
lappangott a kór.
Nem csak Cole volt. Nem beszéltem Sammel
apámról és Mar shall-ról. Próbáltam meggyőzni magamat, hogy apámnak nem sikerül
feloldani a farkasok védelmét. Még a képviselő segítségével sem. A saját
vá-rosukban mindketten nagykutyák voltak, de más volt nagykutyának lenni
Minnesotában. Nem kellett furdalnia a lelkiismeretemnek, amiértnem
figyelmeztettem ma Samet.
Annyira elmerültem a
gondolataimban, hogy nem vettem észre, amikor a visszapillantó tükör megtelt
villogó piros és kék fényekkel. A sziréna felsikított. Nem hosszan, csak rövid
vonítással jelezte, hogy ottvan. Hirtelen nem tűnt olyan ragyogó ötletnek, hogy
egy zsaruval ordítozzak.
Félrehúzódtam.
Elővettem a jogosítványomat a táskámból. A forgalmit a kesztyűtartóból.
Leeresztettem az ablakot.
Amikor a zsaru mellém
lépett, láttam, hogy barna egyenruhája van,és nagy, fura formájú kalapja, ami
azt jelentette, hogy nem helyi zsaru,hanem országúti járőr. Az országúti zsaruk
nem csak figyelmeztetni
szoktak.Annyira
elcsesztem!
Rám villantotta az
elemlámpáját. Hunyorogtam, és felkapcsoltam avilágítást a kocsiban, hogy
lekapcsolja.
– Jó estét, hölgyem! Jogosítványt és forgalmi
engedélyt kérek .
– Kissé bosszúsnak tűnt.
– Látta, hogy követem?
– Hát, nyilván– feleltem. Az üresbe tett
sebességváltóra mut.
A zsaru egykedvűen
rám mosolygott, ahogy apám szokott néha telefonálás közben. Elvette a jogsimat
és a forgalmit, anélkül, hogy rájuk nézett volna.
– Majdnem három kilométert követtem, mire
megállt.
– Elkalandoztam– feleltem.
– Tilos úgy vezetni– mondta a zsaru.
– Kap egy idézést, mert túllépte a
sebességhatárt, rendben? Máris visszajövök. Kérem, ne indítsa el a járművet!
Visszasétált a
kocsijához. Nyitva hagytam az ablakot, bár a bogarak máris a tükrömben villódzó
fényekhez csapkodták magukat. Elképzeltem, hogyan reagál majd apám a bírságra,
és hátradőlve behunytam aszememet. Szobafogság. Elveszik a hitelkártyámat.
Telefon ugrott. A szüleimnek mindenféle kínzóeszköz a rendelkezésükre állt,
amelyeketmég Kaliforniában eszeltek ki. Nem kell aggódnom, hogy meg kellenee
látogatnom Samet vagy Cole-t, mert a tizenkettedik osztály hátralévőidejére
bezárnak a házba.
– Hölgyem?
Kinyitottam a
szememet, és ránéztem. A zsaru ismét az ablakomnálállt, kezében a
jogosítványommal és a forgalmival, a kis bírságcédula
blokk pedig az
irataim alatt.
A hangja most más
volt, mint az előbb.
– A jogosítványában az áll, hogy ön Isabel R.
Culpeper. Rokonságban áll Thomas Culpeperrel?
– Az apám.
A zsaru a blokkra
tűzte a tollat.
– Ó! – mondta. Visszaadta a jogsit és a
forgalmit.
– Gondoltam. Túlgyorsan hajtott, hölgyem. Nem
akarom még egyszer látni.
A kezemben tartott
jogosítványra meredtem. Visszanéztem a férfira.
– Mi lesz a…?A rendőr
megbökte a kalapja karimáját.
– Biztonságos utat kívánok, Miss Culpeper!
Kilencedik
fejezet
Sam
TÁBORNOK
VOLTAM.AZéjszaka nagyobb részét térképeket bújva ésstratégiákon gondolkodva
töltöttem, hogy rájöjjek, hogyan szálljak szembe Cole-lal. Beck széke volt az
erődítményem, előre-hátra hintáztam benne, lehetséges párbeszédek töredékeit
firkálgattam le Beck régihatáridőnaplójába, és pasziánszoztam, hogy megjósoljam
a végkifejletet. Ha megnyerem, elmondom Cole-nak, hogy milyen szabályok szerint
kell élnie, hogy itt lakhasson a házban. Ha elveszítem, nem mondok semmit, és
várok, hogy kiderüljön, mi lesz. Ahogy nyúlt az éjszaka,sokkal bonyolultabb
szabályokat találtam ki: Ha nyerek, de tovább tart, mint két perc, levelet írok
Cole-nak, és felragasztom a szobája ajtajára.Ha nyerek, és először a kör király
jön ki, felhívom a munkából, és felolvasom neki a szabályokat.
Két menet pasziánsz
között elpróbáltam a mondatokat a fejemben.Léteznek olyan szavak, amelyek
anélkül tudják közvetíteni az aggodalmamat, hogy lekezelőek lennének.
Diplomatikus, megingathatatlan szavak. Dereményem sem volt, hogy rájuk találok.
Időnként kiosontam
Beck irodájából, végig a homályos, szürke folyosón a nappali ajtajához, ahol
megálltam, és figyeltem Cole rohamtólmeggyötört testét, amíg meg nem láttam,
hogy levegőt vesz. Aztán a tü-relmetlenség és a düh visszapenderített Beck
irodájába további eredménytelen terveket szőni.
A szemem égett a
kialvatlanságtól, de nem tudtam aludni. Ha Cole felébred, beszélek vele. Ha épp
megnyertem egy partit. Nem kockáztathattam, hogy magához tér, és nem beszélek
vele azonnal. Nem tudtam biztosan, miért nem kockáztathatom– csak azt tudtam,
hogy nem szabad elaludnom, hátha közben felébred.
Amikor megcsörrent a
telefon, úgy megijedtem, hogy Beck székemegperdült. Hagytam, hogy teljes kört
tegyen, majd óvatosan felemeltem a hallgatót.
– Halló!
– Sam– szólt bele Isabel. A hangja élénk volt
és közömbös.
– Vanegy perced csevegni?
Csevegni. Különös
gyűlölettel viseltettem a telefon, mint csevegő csatorna iránt. Nem hagyott
időt szüneteknek, csendeknek, lélegzete
k-nek. Beszélsz, vagy
nincs semmi, és ez számomra természete llenes volt. Óvatosan azt feleltem:
– Igen.
– Nem tudtam korábban szólni – kezdte. A
hangja még mindig élesvolt, a szavai jól artikuláltak, akár egy telefonos
pénzbehajtóé.
– Apám találkozik egy képviselővel, és arról
fognak beszélni, hogylevetetik a farkasokat a védett állatok listájáról.
Helikopterekről és mesterlövészekről beszéltek.
Nem feleltem. Nem számítottam rá, hogy
ilyesmit mond majd. Beck székének még volt némi lendülete, és hagytam, hogy
megint körbeforduljon. Fáradt szemem mintha sóban pácolódott volna a
koponyámban.
Azon gondolkodtam, felébredt-e Cole. Azon
gondolkoztam, lélegzik-e.
Eszembe jutott egy
kicsi, jambósapkás srác, akit egy hókupacba löktek a farkasok. Arra gondoltam,
milyen messze járhat Grace.
– Sam! Hallottad, amit mondtam?
– Helikopterek
– feleltem.
– Mesterlövészek. Igen.
A hangja hűvös volt.
– A háromszáz méterről fejbe lőtt Grace.
Fájt, de csak távoli,
feltételezett szörnyűségként, mint a katasztrófák a híradóban.
– Isabel! Mitakarsz tőlem?– kérdeztem.
– Amit mindig – felelte.
– Hogy
csinálj valamit.
És abban a
pillanatban Grace jobban hiányzott, mint az elmúlt kéthónapban bármikor.
Annyira hiányzott, hogy nem kaptam levegőt,mintha a távolléte a torkomon akadt
volna. Nem azért, mintha minden megoldódott volna, ha itt van,vagy,mert akkor
Isabel békén hagyottvolna. Hanem abból az agyafúrt, önző okból, hogy ha Grace
itt lett volna, ő másképp válaszolta volna meg a kérdést. Ő tudta volna, hogy
amikor kérdezek, nem akarok választ hallani. Ő azt mondta volna, menjek aludni,
én pedig képes lettem volna rá. És akkor véget ért volna ez ahosszú, borzalmas
nap, és amikor felébredtem volna reggel, mindensokkal kézenfekvőbb lett volna.
A reggel elveszítette a gyógyerejét, ha nagyra nyílt, rettegő szemmel talált.
– Sam! Istenkém, magamban beszélek?
– A vonal túlsó végén hallottam a hangjelzést,
hogy kinyílt a kocsiajtó. Aztán egy éles lélegzetvételt, miközben az ajtó
becsapódott. Rájöttem, hogy hálátlan voltam.
– Bocsánat, Isabel. Csak…nagyon hosszú napom
volt.
– Nekem mondod?
– Csikorgott a talpa a kavicson.
– Ő jól van?
Kimentem a folyosóra
a telefonnal. Várnom kellett egy pillanatig, hogy a szemem hozzászokjon a lámpa
fénytócsáihoz– olyan fáradt voltam, hogy minden fényforrásnak udvara és
kísérteties csóvái voltak – ,és vártam Cole mellkasának emelkedését és
süllyedését.
– Igen– suttogtam.
– Alszik.– Nem mintha megérdemelné– felelte
Isabel.
Rájöttem, hogy nem
tettethetem tovább, hogy semmit nem veszek észre. Valószínűleg már rég itt lett
volna az ideje, hogy rákérdezzek.
– Isabel– kezdtem– ,mi történt köztetek?
Isabel hallgatott.
– Hozzád semmi közöm– tétováztam.
– De Cole-hoz van.
– Jaj, Sam, kissé késő előhúzni a hatalmi
kártyát.
Nem hiszem, hogy undok akart lenni, de azért
belém mart. Csak azért nem tettem le, mert eszembe jutott, mit mondott Grace.
Isabel segítette át azon az időszakon, amikor Grace azt hitte, hogy meghaltam.
– Csak mondd meg! Van valami közöttetek?
– Nincs– vágta rá Isabel.
Hallottam a valódi
jelentést, és talán így is akarta. Az anincs azt je-lentette,már nincs.
Az arca jutott
eszembe, amikor meglátta a tűt Cole mellett, és elgondolkodtam, mekkora
hazugság volt ez a nincs.
– Sok mindent kell feldolgoznia. Ő nem jó
parti senkinek, Isabel.
Nem válaszolt rögtön. A fejemre préseltem az
ujjaimat, éreztem az agyhártyagyulladás fejfájásának kísértetét. A számítógép
monitorján sorakozó kártyalapokat nézve láttam, hogy nincs több lehetőségem.
Astopper azt írta, hogy hét perc huszonegy másodpercig tartott, míg rájö
t-tem, hogy
vesztettem.
– Te sem voltál az– mondta Isabel.
Tizedik
fejezet
Cole
A NEWYORK NEVŰ BOLYGÓ
Napám, dr. M. D., pphD, Mensa, Inc.George St. Clair, rajongója volt a
tudományos folyamatnak. Jóféle őrülttudós volt. Érdekelték a miértek.
Érdekelték a hogyanok. Még akkor is,ha nem érdekelte, mi történt a tárggyal, az
érdekelte, hogyan állíthatjafel az egyenletet, hogy megismételje a kísérletet.
Engem az eredmény
érdekelt.
Az is érdekelt, nagyon is, hogy semmiképpen se
legyek olyan, mint az apám. Valójában az életem legtöbb döntése során az
vezérelt, hogy ne legyek dr. George St. Clair.Fájdalmas volt egyetérteni vele
egy számára fontos dologban, mégha nem is tudott róla. De amikor kinyitottam a
szememet, és éreztem,hogy a bensőmet laposra verték, az első dolgom volt, hogy
az éjjeliszekrényen tartott naplóért nyúljak. Egyszer már felébredtem, és a
nappali padlóján találtam magam, életben– ez meglepetés volt– , majd aszobámba
kúsztam aludni, vagy befejezni a haldoklás utolsó fázisát. Avégtagjaimat mintha
egy gyatra minőség-ellenőrzéssel működő gyárbanrakták volna össze. A szürke
fényben hunyorogva, amely lehetett a napvagy az éjszaka bármely órája,
élettelen ujjakkal kinyitottam a naplót.Át kellett lapoznom Beck kézírását,hogy
a sajátomhoz érjek, aztán leírtam a dátumot, és lemásoltam a fejlécet, mint az
eddigi napokon. Akezdő oldalon kicsivel határozottabb volt a kézírásom, mint
most.
4.EPINEFRIN/PSZEUDOEFEDRIN KEVERÉK MÓDSZER:INTRAVÉNÁS
INJEKCIÓ EREDMÉNY:SIKERES
(MELLÉKHATÁS:EPILEPSZIÁS ROHAM)
Becsuktam a könyvet,
és a mellkasomra tettem. Pezsgőt bontok a felfedezés örömére, mihelyt ébren
tudok maradni. Amikor az előrehaladástkevésbé érzem majd betegségnek.
Ismét behunytam a szememet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése