Sz.J.G. Együtt 2. Február 2-27

Február 2., hétfő'

Ma a suliban természetesen a pénteki farsang volt a téma.

Illetve a pálmát két sztori vitte el, az egyikről tudtunk (Virág

nyertes jelmeze, aminek a fejrésze Dave-re szorult), a másik

viszont csak ma reggelre robbant.

– Ne! – nevettem el magam a suli előtt állva, miközben Cortez,

Ricsi és Zsolti meséltek.

– De! Komolyan! – bólogatott Ricsi.

– Hogy volt ez? – kérdezte Virág álmosan, és a szemébe fésülte

a haját.

– Mondom. Zoli elvesztette a fogadást, és piros sortban, egypiros dzseki alatt félmeztelenül, bójával a kezében akart bejönni a

farsangra. Máday még az aulában elkapta.

Aha, szóval erről lemaradtunk. Zoli (12/b-s) egyébként a suli

egyik legmenőbb fiúja, és ezek szerint kiütötte a biztosítékot

Mádaynál. Szerintem viszont értékelni kellett volna a kreativitást.

Elvégre sorozatfarsangot tartottunk, és az, hogy valaki a zord

januári időben (akkor is, ha a suliban öltözött át) képes az udvaron

átrohanni egy piros sortban, vízimentőnek öltözve, az értékelendő.

Kár, hogy Máday hazazavarta, mielőtt bejöhetett volna. Na

mindegy.

– Mi történt? – lépett hozzánk Dave, aki szinte még ki sem

szállt az apukája kocsijából, már tudni akarta, hogy miről van szó.

Hát igen, ő nem bírja, ha lemarad valamiről.

Ricsi gyorsan beszámolt neki is a sztoriról, közben pedig Cortez

elkérte a kémiaházim. A portára belépve azonnal észrevettem,

hogy feltöltötték az újságtartót. Megjelent a februári szám.

Virággal mindketten levettünk egyet az A5-ös méretű, vastag

magazinból, és szokás szerint először az én cikkemet ellenőriztük.

– De jó lett! – mosolygott Virág, amikor átnézte az oldalam.

– Köszi – futottam át az ajánlóimat. Egész jól néznek ki

összeszerkesztve, képekkel. Persze a fiúktól majd megkapom,

hogy romantikus lett a könyv-, film- és zeneajánlóm, de majd

kivédem azzal, hogy február van.

Duplaangollal kezdtünk, úgyhogy egyenesen a nyelvi előadóba

mentünk.

– Kösz, Reni – dobta le Cortez a kémiafüzetem az asztalomra.

– Nincs mit – tettem el a füzetet a táskámba. Kezd elegem lenni

abból, hogy a házim elkérésén kívül semmilyen kommunikáció

nincs köztünk.

Oké, kicsit indulatos voltam. A csengetés után Mr. O’Realy

érkezése helyrerázott, ugyanis egy finom „Miss Rentai”

elhangzása után feltápászkodtam a székemről, és kezdhettem a

felelést. A fenébe. Arnold még sehol, Virág hasonló szinten áll

angolból, úgyhogy a kezemmel a padon kopogtatva töprengtem a

válaszon. Ami, bár tényleg készültem, csak nem akart eszembe

jutni. A szám szélét rágva gondolkoztam, a tanár megértően és

türelmesen várakozott, amikor Virág hirtelen hátrafordult, aztán

vissza. Rátett a padra egy papírfecnit, és feltűnés nélkül elém tolta.

Döbbenten néztem az apró lapra, amin a válaszok szerepeltek.

Felemelt fejjel, kicsit bizonytalanul kimondtam a szót, a tanár

pedig biztatóan bólintott. Utána elmondtam a következőt. És így

tovább. A papírfecnin szereplő tíz szó lelesése után Mr. O’Realy

befirkantotta az ötöst a naplóba, én pedig megkönnyebbülten ültem

le.

– Köszi – fordultam hátra Cortezhez.

– Szívesen – vonta meg a vállát. – Rémes a kiejtésed – tette

hozzá, és bár bunkónak hangzott, mégsem volt az, mert miközben

mondta, láttam a szemén, hogy visszafojtja a mosolyát. Igen, lehet,

hogy pár perccel azelőtt még mérges voltam vagy ilyesmi, de

ahogy belenéztem a mosolygós, kék szempárba, a nevem semtudtam volna megmondani.

– Hogy érted? – kérdeztem zavartan.

– Hát, csak rémes. Nagyon franciásan beszélsz angolul, ami

rémesen hangzik – magyarázta.

– De még csak most kezdtem angolul tanulni – mentegetőztem.

Cortez nevetve megrázta a fejét, és bedugta a fülébe a

fülhallgatóját.

Lehet, hogy éppen az angolomat minősítette, de ezt olyan

kedvesen tette, hogy nem tudtam komolyan venni. Mosolyogva

fordultam vissza a padomhoz, és összenéztünk Virággal. Arnold

negyedórával csengetés után érkezett, ledobta a táskáját mellém, és

levágta magát.

– Hol tartunk?

– Feleltem. Ötösre – meséltem büszkén.

– Ügyes – halászta ki a táskájából a regényét.

– Cortez segített – vontam meg a vállam. Arnold szótlanul

bólintott, és lapozott egyet.

Csengetés előtt két perccel Virág (aki egészen addig ráborult a

padjára, és valamit firkálgatott) végre felemelte a fejét.

– Kész! – kiáltotta büszkén, és nyújtózott egyet. Mr. O’Realy és

az egész osztály hátrafordult felénk. Virág zavartan leengedte a

karjait. – Elnézést – nevetgélt, és halkabban folytatta. –

Megcsináltam.

Arnolddal a suliújság szórejtvényére pillantottunk.

– Gratulálok, mind a tíz szót megtaláltad a betűhalmazban –

vakargatta az állát Arnold.

– Igen! Alig egy óra alatt – vigyorgott Virág.

– Elképesztő. Gratulálok – gúnyolódott Arnold, de Virág nem

vette magára, büszkén mutogatta mindenkinek.

Olvasókör után otthon bekapcsoltam a notebookom, mert Virág

üzent, hogy a suli honlapjára feltöltötték a farsangi képeket. Egész

jók lettek, szinte mindegyiket lementettem a gépemre.

Cortez: 5/5* – ma, ahogy segített angolon… No comment.

Farsangi képek: 5/4 – nem is voltam olyan béna Buffyként,

úgyhogy most örülök.

Február 3., kedd

Reggel, amint a sulihoz értünk, hatalmas pelyhekben esni

kezdett a hó, úgyhogy a fiúkkal együtt bementünk az épületbe.

Máday szokása szerint a Jeanne d’Arc-szobor mellett állt, és a

belépő diákokat fürkészte. Minket, Virággal figyelmen kívül

hagyott, de a mögöttünk érkező fiúkra egymás után rászólt, hogy

„Antai-Kelemen, tedd el a zenelejátszót”, „Pósa Richárd, fésülködj

meg, hogy áll a hajad?”, „Nagy Zsolt, állva csak a lovak esznek,

rakd el a chipsed!” és végül „Felmayer Dávid, ez iskola, nem a

titkosszolgálat, vedd ki a füledből a headsetet!”. Azt hiszem,

Máday nélkül unalmasak lennének a reggelek.

Csengetésig a padomnál ülve olvastam a Twilight második

részét, a többiek leginkább ordítoztak és összevissza rohangáltak a

teremben, miközben a sulirádióból Eminem Loose Yourselfje szólt.

Szóval csak amolyan tipikus első óra előtti káosz.Pontban nyolc órakor aztán eltettem a könyvem, mert Kardos

bevágta maga mögött az ajtót, és csontos, sápadt arcával, pusztán a

megjelenésével elhallgattatta az osztályt. Lecsapta a naplót a tanári

asztalra, és lassan lapozgatni kezdte. Minden egyes lap

sercegésénél felszisszent az osztály azon része, akik félnek az

irodalomtól. Vagyis Kingán és rajtam kívül mindenki (Arnold még

nem volt bent).

– Felmayer – állapodott meg Kardos Dave nevénél, és felnézett

a naplóból. Az egész osztály egy emberként fordult hátra,

miközben Dave zavartan feltápászkodott.

– Tanár úr, ma van a szülinapom – kezdte Dave szomorúan

pislogva. Kardos összeráncolt szemöldökkel meredt rá, kínosan

hosszú ideig gondolkodott, majd unottan a plafonra nézett.

– Nem bánom, nekem mindegy, melyik nap írom be az egyest.

– Köszönöm – vigyorgott Dave, és villámgyorsan leült. Kardos

tovább lapozott a naplóban, a többiek pedig mind behúzták a

nyakukat. Mintha így elkerülhetnék a felelést.

– Bernáth – mondta ki az újabb nevet a tanár, mire Andris

sápadtan feltápászkodott.

– Nekem is ma van a szülinapom – motyogta. Kardos

lepillantott a naplóra, és megrázta a fejét. – Szép próbálkozás. Na,

kezdheted.

Tíz percig felelt, illetve Kardos tíz percig próbált kihúzni belőle

egy értékelhető választ, de reménytelennek tűnt. Én próbáltam

súgni neki, de szegény a metaforát amforának olvasta le a számról,

úgyhogy mikor kimondta, hogy a versben két amfora található,

Kardos begőzölt.

– Tegye fel a kezét, aki készült a mai órára – nézett végig a

termen villogó tekintettel. Óvatosan feltettem a kezem, de inkább

gyorsan megpihentettem a vállamon, ugyanis ahogy körbenéztem,

csak Kinga magasba lendített karját láttam. A többiek lapítottak.

– Tanár úr, én akartam készülni – nyafogta Virág, aki nehezen

viselte a kínos csendet, úgy érezte, hogy meg kell törnie. Pedig

még én is a fejemet rázva fordultam felé, mert bár velem nincs

gondja Kardosnak, jó tiniként megtanultam már, hogy

szemrehányáskor csendben kell maradni. Persze Kardos vérszemet

kapott.

– És mi akadályozott meg benne, kedves Virág? – vigyorgott

erőltetetten. A szavaiból áradó maró gúny végigsöpört a termen.

– A MySpace-oldalam szerkesztgettem, és nagyon elment az

idő – vonta meg a vállát Virág.

Hát, már késő, gondoltam. De tény, hogy Virág a lehető

legrosszabb időpontot választott az őszinteségre. Kardos villámló

szemmel nézett körbe az osztályban.

– Rendben, 9/b. Rendben – bólogatott.

– A fenébe, Virág! – suttogta Ricsi, és megértettem, hogy miért

mondja. Kardos megköszörülte a torkát, és mosolyogva bólintott.

– Jövő hétfőre tízoldalas házidolgozatot kérek, aminek a témája,

„én és az internet”.

– Tíz oldal? – rökönyödött meg Robi.– Tíz oldal. Hétfőre. Most pedig nyissátok ki a könyveteket…

Sóhajtva előszedtem a felszerelésemet, és bár soha, senkinek

nem vallottam volna be, nekem tetszik a feladat.

Kardos belekezdett az anyagba, közben pedig kinyílt az ajtó, és

Arnold csörtetett be.

– Reggelt! – köszönt hanyagul, és a padjához lépve ledobta a

katonai hátizsákját.

– Neményi… – kezdte Kardos a letolást, de félbehagyta, és csak

legyintett. Azt hiszem, mára elege lett belőlünk.

Az irodalomóra szó nélkül telt, a csengő megszólalásakor pedig

Kardos némán becsapta a naplót, és kiment a teremből. Hát, ennyi

kellett, a következő pillanatban Virág felé minden irányból

papírgalacsin repült, különböző megjegyzésekkel együtt.

– Okos vagy! Meg is írod nekem? – kérdezte Ricsi a fejét rázva,

miközben Virág értetlenül pislogott.

– Most mi van? Nem miattam kell házidolit írni – vonta meg a

vállát. – Vagy igen? – fordult felém kérdőn.

– Ne aggódj, Kardos már Andris felelésénél berágott –

nyugtattam, mert nem akartam, hogy lelkiismeret-furdalása legyen

a dolog miatt.

– Lemaradtam valamiről? – állt meg a padom mellett Arnold.

– Tízoldalas házidoga jövő hétre a netről – vontam meg a

vállam.

– Klassz – bólintott Arnold.

Na, most viszont mi kaptunk egy adag összegyűrt alufólia

labdát, az egyik ráadásul fejen talált.

Duplafrancián Monsieur Durand-nal továbbmentünk az

anyaggal, focin Farkas tanárnő Dave-et akarta feleltetni, de a

szülinapja miatt inkább mást választott. Andrist. Szegény,

másodszorra felelt Dave helyett, ráadásul megint egyesre.

Ebédszünetben a büfében vett forró csokival és croissant-nal

mentünk az udvarra. A sulirádióból valami ska zene üvöltött, mi

pedig megálltunk a szokásos helyünkön, és a fagyos szélben

ácsorogva beszélgettünk Virággal. A sulirádióban véget ért a

szám, és a stúdiós beleszólt.

– A következő szám a 9/b-s Dave-nek szól.

Az árkádok alatt álló Dave meghajolt, az udvaron ácsorgó

diákok pedig mosolyogva megtapsolták. Aztán felcsendült a szám,

és Dave arca elvörösödött. Halász Judit Boldog születésnapot című

dala hatalmas röhögést váltott ki, és bár Dave szeretett volna

elsüllyedni, Zsolti továbbra is tapsoltatta a diákokat, és a karjával

jelezte, hogy éljenezzünk még.

Este, amikor rámentem az msn-re, az egész osztályom online

volt, szinte mindenki rám kattintott. Hát, ennyit az egyórás

netkorlátozásomról. Mindegy, miközben Jacques-kal amőbáztam,

Virággal webkameráztam és Arnolddal Honfoglalóztam, egyszer

csak üzenet érkezett.

Cortez üzenete: Itt vagy?

Egy pillanatra csodálkozva néztem a képernyőre, aztán

megpróbáltam újra normálisan levegőt venni. Semmi pánik, csakCortez rám írt. Hűű. Bemásolom.

Reni üzenete: Igen.

Cortez üzenete: A beadandó…

Reni üzenete: Segítek megírni.

Cortez üzenete: Kösz.

Reni üzenete: Szívesen. Jó lenne, ha írnál pár oldalt magadtól,

és akkor majd együtt átírjuk. Vagy ilyesmi.

Cortez üzenete: Miről írjak?

Reni üzenete: Csak úgy általánosságban, hogy mire használod a

netet, mi a kedvenc Honlapod, meg hasonlók.

Cortez üzenete: Oké.

Reni üzenete: Oké.

Vártam pár pillanatig, és úgy gondoltam, hogy vége a

beszélgetésünknek. Megint segítséget kért irodalomból, megint

segítek neki, és ennyi. Már majdnem bezártam az ablakát, amikor

ismét írt. Másolom.

Cortez üzenete: Ezt láttad már?

Aztán linkelt egy videót. Gyorsan megnéztem, egy gördeszkás

felvétel volt valami versenyről. Senkit nem ismertem rajta,

semmilyen trükköt nem értettem belőle, és őszintén, minimálisan

sem érdekelt a dolog, de. De átküldte, hogy nézzem meg. Ezzel

pedig megmutatott nekem valamit, ami őt érdekli. Wow!

Sajna az egyórás netkorlátozásom lejárt, így ki kellett lépnem,

de teljesen feldobódva vacsoráztam. Pedig komolyan, nem sok

ember ette volna meg mosolyogva azt a sajtkrémlevest. Tényleg.

Dave szülinapja: 5/5 – megúszott három felelést, és nagyon

beégett a sulirádióban. Szóval vicces volt.

Kardos: 5/3 – igazán berágott ránk.

Cortez: 5/5* – msn-en beszélgettünk. Igazán beszélgettünk. Na

jó, videókat küldözgetett, de akkor is! Hű.

Sajtkrémleves 5/3 Legyűrtem, és ez a lényeg.

Február 4., szerda

Nyugis nap. Az összes óra elrepült, kivéve a tesit, ami viszont

olyan hosszúnak tűnt, mint az összes többi egyben. Miközben

átvettem a tesicuccom az öltözőben, Virág folyamatosan

nyaggatott.

– Na jó, most komolyan. Te kit választanál, Pete Wentz vagy

Robert Pattinson?

– Hát – húztam meg a cipőfűzőm, és tanácstalanul

megcsóváltam a fejem. – Muszáj?

– Aha – bólogatott Virág. Az utóbbi időben igen sok energiát

fektet abba, hogy válasszon a gitáros és a színész között.

Egyszerűen nem tud dűlőre jutni.

– Pete Wentz nekem nem igazán tetszik. Pattinsonnak meg fura

a haja – töprengtem.

– De ha itt állnának előtted, és azt mondanák, válassz, mit

felelnél? – kérdezte Virág.

– Ha itt állnának előttem, megkérdezném, mégis mit keresnek a

lányöltözőben – álltam fel a padról, és felhúztam a Szent Johannás

melegítőm cipzárját. Virággal hangosan felnevettünk, aztán az a-slányok lesajnáló grimaszát figyelmen kívül hagyva kimentünk az

öltözőből.

Korponay tanárnő széles vigyorral várt a teremben. Ez a mosoly

mindig ugyanazt jelenti, vagyis hogy kiélheti legfőbb

szenvedélyét. Egész órán át teremköröket futtatott velünk, időre. A

négy a-s lány és Kinga körülbelül hat kört vert ránk, de nem igazán

zavart minket. Mi, Virággal inkább a „lassan járj, tovább érsz”

elvet követtük, és eleinte békésen kocogtunk, aztán, mikor az

oldalam szúrni kezdett, Virág vádlija pedig begörcsölt, inkább

csak egymást támogatva nyöszörögtünk. Ebben persze az a

legcikibb, hogy a fiúk, akik a terem közepén fociztak, végig tanúi

lehettek a folyamatos leépülésünknek. Jaj. Mindegy, végül

valahogy eltelt a tesióra. Óra végén az öltözőben folytattuk a

beszélgetést. Úgy tűnt, Virág végre döntött.

– Robert Pattinsont választom! Őt jobban szeretem – közölte

határozottan.

– Biztos? – néztem fel rá mosolyogva, miközben benyomtam a

melegítőgatyám a táskámba. – Pedig az I Don’t Care videóklipet

legalább ezerszer nézted meg a neten Pete Wentz miatt. – Virág

összeráncolt szemöldökkel végiggondolta, láttam rajta, hogy most

teljesen elbizonytalanodott. Oké, lehet, hogy ez gyerekes dolog, de

miért ne beszélgethetnénk ilyesmiről? Szerintem ez tök normális.

Sajna az a-s lányoktól megint csak egy megvető mosolyt kaptunk,

aztán Edina megunta a fecsegésünket, és témát váltott, mintha ott

sem lennénk.

– Jövő héten Valentin-nap van.

– És? Elhívsz valakit a sulibálra? – kérdezte Kinga gúnyosan,

mivel nyílt titok, hogy Edina minden iskolai rendezvényre Cortezt

szeretné partnerként, de állandóan kosarat kap. Az a-s lányok,

Kinga és Virág kérdőn nézték Edinát, nekem pedig felugrott a

gyomrom a torkomba, és a fülemben éreztem a szívdobogásom.

– Nem. Az iskolai bál alól állandóan kihúzza magát, gondolom,

Ricsiék miatt. Hogy ne legyen ciki – ragadta meg a kilincset, és

lenyomta.

– Akkor? – kérdezte az egyik a-s lány, mire mindenki, még én

is kérdőn néztem Edinára.

– Mozi. Arra nem fog nemet mondani – vonta meg a vállát

magabiztos mosollyal, kicsapta az öltöző ajtaját, és kiment.

Pislogás nélkül meredtem utána, miközben totálisan

megsemmisültem. Lerogytam a padra, és a térdemre hajtottam a

fejem. Mi elérhetetlen tinibálványokról beszélgetünk Virággal,

közben meg Edina komolyan randira hívja Cortezt? Te jó ég!

– Nyugi, nem lesz semmi gond – simította meg Virág a

hátamat.

– Aha – nyöszörögtem. – Lehet, hogy hányni fogok. – Ekkor

egy másik, sokkal erőteljesebb kéz ragadta meg a vállamat.

Sejtettem, hogy nem Virág, ezért felnéztem. Kinga ijesztően

közelről és ijesztően mérgesen nézett az arcomba.

– Renáta! Végtelenül szerencsétlen képet vágsz!

– Kösz – nevettem el magam kínosan.– Tudod, mit mond nekem az edzőm, ha verseny előtt meginog

az önbizalmam? – kérdezte. Megráztam a fejem, mire megragadta

a két vállam, szembefordított magával, és az arcomba ordított:

– Mit sírsz, mint egy gyerek? Szedd össze magad! Szánalmasan

festesz, sőt, a szánalmasnál is szánalmasabban! Most összeszeded

magad, kimész oda, és megmutatod, hogy mire vagy képes! A

kétségbeesett arckifejezéseddel nem érsz el semmit! Azért nem

adnak díjat! Vagy ezt akarod? Akkor indulj a szánalomversenyen!

Kinga úgy ordította ezeket a szavakat a fülembe, hogy

komolyan megrettentem.

– Na, mit gondolsz? – kérdezte kicsit normálisabb hangsúllyal.

– Hogy az edződ őrült! – nyögtem ki.

– Nem ez a lényeg! Érted, mit akarok mondani?

– Azt hiszem, igen – bólogattam.

– Én nem. Viszont cseng a fülem – közölte Virág. Kinga

felhúzott a padról, és újra a szemembe nézett.

– Renáta, szánalmas, hogy minden egyes alkalommal, amikor

szóba kerül Cortez, te vagy nyomorult tekintettel meredsz magad

elé, vagy hányni akarsz, vagy mit tudom én. Nem csodálom, hogy

így nem vagy vetélytárs Edina szemében.

– Igazad van! Vetélytárs leszek! – nyögtem.

– Ez a beszéd! Nem vagy te olyan buta, hogy feladd. Elvégre a

harmadik legjobb felvételit írtad, csak van itt keresnivalód? –

veregetett vállon.

– A második.

– Mi?

– A második legjobbat. Holtversenyben veled – magyaráztam.

Kinga arcvonásai megkeményedtek, és rögtön átváltott

barátságtalanabb stílusra.

– Igen, tényleg – húzta meg a copfját, és felkapta a táskáját.

– Kinga – szóltam utána, mielőtt kilépett az ajtón.

– Igen?

– Kösz.

– Nehogy azt hidd, hogy érdekel a lelkivilágod. Az érdekel,

hogy észnél legyél és ne rontsd le a jegyeidet. Éppen elég nehéz,

hogy rajtam és Arnoldon kívül te vagy az egyetlen, aki megpróbál

gondolkodni az osztályban. Elrepül ez a pár hónap, és év végén ott

kell lennünk a legjobb átlaggal rendelkező osztályok között! –

közölte, és kiviharzott az öltözőből.

Hát igen. Ez Kinga. Ha lent vagy, megragad és felhúz. Ha

viszont fent vagy, mindenáron le akar rúgni onnan. Sosem fogom

megérteni.

Edina: 5/1 – komolyan nem bírom azt a lányt!

Kinga: 5/4 – Jó, persze önzésből, de sikerült lelket öntenie

belém.

Citromos csirke vacsorára: 5/3 – nem éreztem az ízét, úgyhogy

megettem mindet. Komolyan, a szerelem néha csodákra képes. Szó

szerint.

Február 5., csütörtök

Második óráig folyamatosan jókedvem volt, aztán jött a rajzóra,és mint amikor elzárják a vizet, kábé olyan hirtelen savanyodtam

be.

Mivel nem jegyre rajzoltunk, az óra végéig némán

szöszmötöltem a rajzlapom fölé görnyedve, lehetőleg úgy, hogy a

hajam teljes egészében eltakarja a lapomat. Óra végén Vladár

körbesétált a teremben, kiosztott néhány ötöst (Virágnak,

Corteznek és Kingának), aztán amikor mellém ért, horkantott

egyet a maszatos rajzlapomat fürkészve, és némám továbbment.

Ezt megúsztam, úgyhogy csengetéskor gyorsan kispuriztam, hogy

a mosdóban lemossam a tenyeremen és alkaromon végighúzódó

grafitfoltokat.

A duplamatekot Gazdag tanárnő egyben tartotta, egész órán

egyesével a táblánál oldottunk meg feladatokat (ki hosszabb, ki

rövidebb ideig, Kinga két percig, Robi majdnem negyedóráig), így

csengetés előtt tíz perccel be is fejeztük az órát. Miután a tanárnő

kiment a teremből, megkérve minket, hogy maradjunk csendben,

természetesen mindenki őrjöngeni kezdett. Andris és Robi a

telefonjukkal neteztek, Cortez a padjára hajtott fejjel zenét

hallgatott, Ricsi a fingerboardja tologatásával ütötte el az időt.

Dave ide-oda sétálgatott, miközben fontoskodva beszélt a

headsetjén (mindenki tudta, hogy az apukájával), Virág mangát

olvasott, Gábor pedig a tévét bámulta. Jacques hátrafordult

hozzám, és leellenőrizte a franciaházim, Zsolti pedig azzal foglalta

el magát, hogy elvette Kinga lovas mappáját, és olyan magasra

emelte, hogy ne érhesse el. Persze Kinga hamar ráunt, mert két

próbálkozás után sípcsonton rúgta Zsoltit, és már vissza is szerezte

a mappát. Miközben a többieket néztem, Arnold felült a padomra,

előhúzta a farzsebében ronggyá gyűrődött könyvét, és olvasni

kezdte.

– Milyen a könyv? – kérdeztem, miközben elővettem a

sajátomat.

– Jó. A tiéd?

– Elmegy.

Ezt megbeszéltük. Az a jó Arnoldban, hogy nem kell mindig

feleslegesen beszélgetnünk, akkor is jól elvagyunk, ha mindketten

csendben olvasunk. Csengetéskor aztán felcsendült a sulirádióban

a Metró Station Shake it című dala, és minden teremből

kiözönlöttek a diákok. Lesétáltunk az udvarra, de olyan hideg volt,

hogy csak a fél szünetet töltöttük kint, végül visszamentünk a

terembe. Igazából olvasni akartam, de Jacques beszélgetős

kedvében volt, úgyhogy meghallgattam, hogy a régi barátai

mennyire ritkán írnak neki és hogy szerintem ez miért van.

Próbáltam megvigasztalni, de csak annyit tudtam mondani, hogy

az én régi, általános iskolás osztálytársaim egy betűt sem írtak

azóta, hogy elballagtunk. Ez elég rosszul jött ki, mert éppen fel

szerettem volna vidítani, de végül jót nevettünk a dolgon.

Megkérdeztem, hiányoznak-e neki a barátai meg hogy jól elvan-e

itt. Őszintén érdekelt, mert hajlamos vagyok elfelejteni, hogy

Jacques-nak milyen nehéz lehet. Viszont a válasza meglepett, mert

azt mondta, tök jól elvan és hogy mennyi: klassz dolog van itt,milyen rendes vele mindenki, mennyit nevetünk együtt (ezt nem

tudom, mire értette, mert azért annyit nem, de mindegy), sőt, azt is

mondta, hogy két igazán jó barátja is van. Na, ez lepett meg a

legjobban. Merthogy Gáborra és rám gondolt. Nem is tudtam,

hogy ennyire jóban vagyok Jacques-kal. Ezek szerint viszont igen.

Ennek örülök.

Suli után hazamentem, a leckémmel és a fogalmazásommal két

óra alatt kész lettem. Aztán (mivel anyu hívott, hogy későn jön,

mert ónos eső várható) csináltam szendvicset, leültem a babzsák

fotelemre, és estig olvastam.

Cortez: 5/5* – Durand feleltette francián, de Cortez kiejtése

annyira kifogástalan (és nem mellesleg annyira jól áll neki a

francia nyelv), hogy természetesen ötöst kapott. Ráadásul öt olyan

szót is használt, amit még sosem hallottam. Hű.

TeveClub: 5/5 – meghívtak egy karavánba. Virággal

megbeszéltük, hogy csak együtt csatlakozunk.

Február 9., hétfő”

A hétvége eleje klasszul telt, péntek este átjött Virág, és

Simseztünk meg jól kibeszéltük Edinát, a szombati színház is

tökéletes volt, Arnoldnak és nekem is igazán tetszett a darab,

ráadásul kaptunk egy plakátot, amit megtarthattam. Vasárnap

viszont szörnyen unatkoztam, Virág nem volt gépközeiben, az msn

szinte egész nap kongott az ürességtől, és bár vártam, hogy Cortez

bejelentkezik, a neve egyszer sem váltott át zöldre. Így aztán egész

nap olvastam.

Ma reggel az aulába belépve három dologra lettünk

figyelmesek. Az első, hogy a sulirádióból üvöltött a The Moog 1

like you című dala. A második, hogy a büfénél szó szerint

kígyózott a sor. A harmadik pedig, hogy a lépcső aljában lévő

stúdió ajtajánál sorban álltak a diákok.

– Mi van itt? – kérdeztem csodálkozva, de Virág is csak a fejét

rázta.

A büféablaktól ellépő három, tizenegyedikes lány nevetgélve

mutogatott egymásnak egy halom szilikon karkötőt, miközben

folyamatosan sugdolóztak.

Virággal csodálkozva felbaktattunk a lépcsőn, és a

suliboxokhoz mentünk. Valamennyi szekrényajtóból piros

szórólap lógott ki, í'így mikor a sajátunkhoz értünk, kirántottam a

papírt, és összeráncolt szemöldökkel olvasni kezdtem.

– Valentin-hét a Szent Johannában. Kérj egy dalt a sulirádióban,

lepd meg a barátodat egy karkötővel (a büfében kapható), és gyere

el pénteken a Valentin-bálra!

– Hűű – csillant fel Virág fél szeme. A másikat eltakarta a haja.

Még mindig értetlenül meredtem a papírra. Közben elhaladt

mellettünk két tizedikes lány, és direkt feltűrték a pulóverük ujját,

hogy jól látszódjon, mindketten viselnek karkötőt.

– Ez tök jópofa – lelkesedett Virág, aztán megragadta a vállam.

– Adhatnál AKÁ-nak.

– Á, nem hiszem – ráztam meg a fejem azonnal. (AKÁ=

Cortez, csak ha nem magunk vagyunk, így nevezzük, hogy senkine jöjjön rá. ) – Vagy talán mégis – bizonytalanodtam el, és

magamban ezerszer elképzeltem, ahogy átadom Corteznek a

Valentin-karkötőt, ő pedig ad egyet nekem, és… Na igen.

Felébredtem az álmodozásból, aztán Virággal együtt lementünk a

lépcsőn, mert duplaangollal kezdtünk a nyelvi előadóban.

– Veszünk valamit inni? – kérdeztem, és a büfénél kígyózó

sorra meredtem.

– Aha – bólintott Virág, és hátrabaktattunk a sor végére,

miközben a sulirádiósok egymás után közöltek üzeneteket, amiket

szerelmes dalok kísértek.

Végighallgattuk Dido Here with me című dalát, aztán végre mi

következtünk.

– Két sajtos perecet, egy almalevet és egy forró csokit kérnek –

hadartam, aztán gyorsan hozzátettem: – És megnézhetném a

karkötőket?

A büfésnéni elém tolta az ablak mellett lévő átlátszó dobozt,

aztán otthagyott vele, hogy elkészítse a forrócsokim. A doboz

roskadásig volt pakolva szilikon karszalaggal. Volt köztük

egyszínű (szinte valamennyi színben), többszínű, mintás, ábrás,

kockás, csíkos… Lehajolva fürkésztem a műanyag dobozba

zsúfolt karkötőket, aztán kiszúrtam egyet, és könyékig

belenyúltam a karkötőhalmazba, miközben a doboz oldalát nézve

próbáltam koordinálni a kezem.

– Adhatok még valamit? – állt meg előttem a büfésnéni, és

lepakolta a pultra a rendelésünket.

– Igen, egy pillanat. Ezt kérem! – rántottam ki a kezem a

dobozból, és szorosan fogtam a pink alapon fekete kockás

gumikarkötőt. – Tessék, barátságkarkötő – nyújtottam Virágnak,

aki először bambán meredt rám, végül felfogta, hogy ezt neki

vettem, és sikongatni kezdett.

– Komolyan? Ez az enyém? – ugrándozott, majd azonnal

felhúzta a csuklójára a szerinte „szuperszép” darabot, és a

nyakamba ugrott. – Soha nem veszem le! Ez az igaz barátság

karkötőm? –lelkesedett.

– Hé, örülnétek egy kicsit arrébb? – szólt ránk a mögöttünk

sorban álló srác, aki szerintem megunta a visongatást.

Fölkaptam az üdítőket meg a pereceket, és már el akartam jönni

a büfétől, amikor Virág visszaverekedte magát, és szélesen

rámosolygott a büfésnénire.

– Én is szeretnék venni egy karkötőt – jelentette be boldogan. A

sorban állók hangosan fújtatni kezdtek, de Virág nem zavartatta

magát, ráérősen válogatott.

– Ezt egy kicsit félreteszem, nézegesd, addig kiszolgálom a

többieket, rendben? – mosolygott vissza Virágra a büfésnéni, és

hagyta, hogy félreállva kutakodjon a karkötők között.

– És ez? Ez hogy tetszik? – mutatott felém Virág egy újabb

darabot.

– Ez is jó, mindegy, melyik. Akármelyik jó! – sürgettem, mert

Virág nem nagyon tudott megállapodni egy karkötőnél. Közben a

büfében vásárlók hanyagul belenyúltak a dobozba, és mindigkivettek egyet belőle. Ők nem tulajdonítottak akkora jelentőséget a

dolognak.

– Nem! Te a tökéletes karkötőt választottad nekem, én is azt

akarom neked adni! – erősködött Virág. – És ez a fehér?

– A fehér jó lesz – bólintottam kissé unottan.

– Nem, a zöld jobb lesz. Sok zöldet hordasz – rázta a fejét.

Végül, hosszas várakozás és töprengés után Virág felém mutatott

„top 3” karkötőt, hogy azokból válasszam ki, amelyik a legjobban

tetszik.

– Ez – böktem a sima, egyszínű sötétzöldre. A másik kettő túl

csicsás volt.

– Oké. Akkor ezt kérem, ezeket meg visszaadom – tolta vissza

Virág a büféablakba a karkötős dobozt, és örömmel mutatta fel a

megvásárolt darabot.

A mögöttünk sorban állók gúnyos éljenzésbe kezdtek, amikor

végre otthagytuk a büfét.

– Vedd fel – adta át Virág, én pedig felhúztam a karomra a

szilikon karkötőt. Virág könnyes szemmel nézte, aztán az én

karom mellé tette a kezét, hogy megnézzük, milyen együtt a két

karkötő.

Örültem, hogy ennyire boldog tőle, meg annak is, hogy

immáron nekem is lett egy karkötőm. A nyelvi előadóba éppen

csengetésre estünk be, közvetlenül utánunk Mr. O’Realy becsukta

maga mögött az ajtót, és szólt, hogy mindenki vegye fel a

fejhallgatót. Angol párbeszédeket hallgattunk, aztán negyedóra

múlva kinyílt az ajtó, és Arnold csörtetett be a terembe.

– Miről maradtam le? – kérdezte.

– Két ember beszélget a napszakokról – suttogtam.

– Zseniális – vonta meg a vállát, és fel sem vette a fülhallgatót,

csak előszedte a táskájából a könyvet, és zavartalanul olvasni

kezdett.

– Mit szólsz a karkötő őrülethez? – kérdeztem, DJ-sen

félretolva a lejemen a fülhallgató felét.

– Mihez?

Felmutattam neki a karom, amin ott virított a Virágtól kapott

zöld karkötő, aztán nagy vonalakban elmeséltem, hogy miről van

szó. Arnold rezzenéstelen arccal nézett rám.

– Ez elképesztően nagy baromság – jelentette ki végül, és

visszamerült Stevenson Kincses szigetébe.

– Szerintem jópofa – néztem csalódottan a karomra, és hirtelen

megijedtem, hogy ha Arnold nem kapható az ötletre, talán egész

héten csak ez az egy karkötőm lesz.

Franciaóra után Virággal a suliboxhoz mentünk, és miközben ő

kivette az irodalomholmiját, én beragasztottam a szekrényembe a

színházban szerzett plakátot. A szekrényajtóm kezdi tükrözni a

személyiségemet, ami jó, mert ez azt is jelenti, hogy van

személyiségem.

Kinga savanyú képpel lépkedett felénk a folyosón, messziről

láttam, hogy valami baja van.

– Mi a gond? – kérdeztem barátságosan. Jókedvem volt, aValentin-hét a karkötő őrülettel, a romantikus dalokkal és a

nyüzsgő, sugdolózó diákokkal teljesen feldobott. Az egésznek volt

valami különleges hangulata, ami ránk fért a zord, nyomott

februári napon.

– Ne is mondd! – fújtatott Kinga, és felhúzta a karján az

ingujját. Piros szilikon karkötő virított a vékony csuklóján.

– Piros! – csodálkoztam.

– Ahogy mondod! Piros! Ez az ostoba Dani! Nem elég, hogy

elsőként ad karkötőt, az aulában, egy rakás végzős előtt, de a

legfeltűnőbbet! – rázta a fejét dühösen.

– Szerintem kedves – mosolyodtam el, és kicsit irigyeltem.

Mármint nem a piros karkötőjét, hanem hogy ő legalább kapott

egy fiútól. Kinga rám hagyta a dolgot, és kivágta a szekrényajtaját.

Edina, nyomában a három a-s lánnyal kijött a mi termünkből, és

sugdolózva, nevetgélve billegtek át a szemközti, saját termükbe.

Arnold éppen akkor ért hozzánk, kezében egy pohár forrócsokit

tartott.

– A büfénél mindenki elvesztette a fejét – közölte.

– Nekem tetszik ez a karkötő dolog – néztem le mosolyogva a

karomra, és mint minden diák, én is ösztönösen feltűrtem a

pulcsim ujját, hogy látsszon, már kaptam egyet.

– Ez nevetséges – rázta meg a fejét Arnold, amikor két végzős

lány sétált el mellettünk, karjukon három(!!!) színes karkötővel. –

Elvárják tőlünk, hogy egy hétig magunkon viseljük a népszerűségi

szintünket, mint valami stigmát! A szembejövők már így is először

a karodra néznek, aztán az arcodra. Ha öt karkötőt viselsz,

elismerően bólintanak. Ha egyet sem, lesajnálóan merednek rád,

mint valami kirekesztett, kitaszított…

– Arnold – szakítottam félbe mosolyogva. – Szerintem ez nem

ennyire drasztikus. Ez csak egy kedves dolog, ami megtöri a

szürke napokat.

– Most még ezt gondolod. De majd, ha például szerdán még

mindig csak egy karkötőd van, és szánakozó pillantásokat kapsz,

átértékeled az egészet.

– És ha kapsz tőlem egy karkötőt? – próbálkoztam mosolyogva.

– Én fel nem veszem – rázta meg a fejét ellentmondást nem

tűrően.

– Antiszociális! – vetettem oda gúnyosan, és nevetve mentünk

be a terembe.

A padomhoz lépve letettem az irodalomkönyvem és a

szöveggyűjteményem, aztán Cortezhez fordultam, hogy

megkérdezzem, átfussam-e a dogáját a csengetésig. A helyén ülve

zenét hallgatott, két karját a padon pihentette. Tekintetemmel

automatikusan a csuklójára néztem, a pulóvere alól félig kilátszott

a piros(!!!) szilikon karkötő. A gyomrom felugrott a torkomba, és

hirtelen értelmet nyert a pár perccel ezelőtti jelenet, amikor Edina

kilibbent a termünkből. Akkor adta oda. Cortez észrevette, hogy a

padom mellen állva nézem, és kihúzta a füléből a fülhallgatóját.

Erőltetett mosollyal az arcomon lehuppantam a helyemre, és

igyekeztem nem sírógörcsöt kapni. A fenébe!Kardos bevágta maga mögött az ajtót, mire az osztály

elhallgatott.

– Mára tízoldalas beadandót kértem. Szatmáry, beszednéd? –

szólt rá Kingára, aki azonnal felállt és körbement a teremben.

Mögöttem kicsit elidőzött, és finom sziszegést is hallottam, de

nem fordultam hátra. Nem akartam Cortezre nézni, mert úgy

éreztem, bármelyik pillanatban elbőghetem magam. Nemcsak

kapott egy karkötőt Edinától, de hordja is. Azt hiszem, megszakadt

a szívem.

Átnyújtottam az összefűzött lapokat Kingának, és kinyitottam a

könyvemet. Kardos letette a vaskos kupacot a tanári asztalra, és

egymás után ellenőrizte, hogy mindenki beadta-e.

– Neményi, ez több mint tíz oldal – jegyezte meg a

dolgozatokat nézve.

– Igen tanár úr, de a témát relevánsnak ítéltem meg…

– Jó, értem – szakította félbe Kardos, és továbbhaladt. – Ki

szándékozik megvakítani? – emelt fel egy sárga papírköteget,

amire pink színű tollal írtak.

– Az az enyém – lóbálta meg a kezét Virág.

– Kedves Virág, legközelebb talán fehér papírra kék vagy

fekete tollal írj, máskülönben el sem olvasom – dünnyögte Kardos.

– Elnézést – görbült le Virág szája, és kivette a tolltartójából a

lila tollát.

– Nocsak, nocsak – nézett fel a lapokból Kardos.

Automatikusan keresztbe fontam magam előtt a karom, és nagyonnagyon

rosszat sejtettem. – Antai-Kelemen, ezt komolyan

gondoltad? –mutatott fel Kardos egy papírt, mire lehunytam a

szemem. A fenébe. Tök üres volt.

– Sajnálom, nem volt időm megírni – közölte Cortez. Kardos

végtelenül hosszú ideig meredt rá, már mindenki legalább hatszor

elkapta a fejét, de Cortez állta a tekintetét.

– Az ellenőrződet – szólt végül Kardos, mire Cortez

kikászálódott a padjából, előrement és letette a tanári asztalra.

Miközben Kardos beirt az ellenőrzőjébe, az osztályban egy

pisszenés sem hallatszott, csak Cortez székének nyikorgása törte

meg a csendet, amikor visszaült a helyére. Óvatosan

hátrafordultam, és tágra nyílt szemmel néztem rá.

– Megőrültél? – sziszegtem, és reméltem, hogy le tudja olvasni

a számról. Félmosolyra húzta a száját, és hanyagul megvonta a

vállát.

– Sajna, nem jött az ihlet – közölte.

– Vártalak msn-en tegnap… – kezdtem rémülten, de Kardos

közbeszólt.

– Tessék, viheted – hajította a tanári asztal szélére Cortez

ellenőrzőjét, aminek a lapjai dobás közben sercegve szétnyíltak.

Cortez zsebre dugott kézzel ment ki érte, aztán felkapta, és

komótosan visszaült a helyére.

Remegő gyomorral fordultam vissza, és igyekeztem elhinni,

hogy ez nem az én hibám. Mert én tényleg vártam msn-en. És

legalább pár oldalt írhatott volna. Vagy valami. Totál lelkibeteglettem, ráadásul Kardos olyannyira berágott, hogy egy szót sem

szólt egész órán, csak a szöveggyűjteményt olvastatta velünk.

Rémesen soká ért véget az irodalomóra, a csengő

megszólalásakor pedig Kardos szó nélkül kiment a teremből. Az

osztály egy emberként lélegzett fel, és a következő pillanatban

szinte mindenki Cortez köré csoportosult, folyamatosan röhögve.

Karba tett kézzel ültem, és a fejemet rázva néztem a jelenetet.

Egyáltalán nem értettem egyet Ricsi pacsizásával meg Dave

vihogásával, sem pedig Zsolti „ez nem volt semmi” beszólásaival.

Lehet, hogy Cortez nagyjelenete menő, meg ultra laza volt, meg

hogy ez imponál a többieknek, és bevallom őszintén, még nekem

is megdobogtatni a szívem a nemtörődömsége, mert kétségtelenül

jól állt neki. Csak éppen a többiek nem számoltak azzal, amivel én

igen. Hogy Kardos egyébként is pikkel Cortezre, és ha csak egy

szikrányi esélyt lát arra, hogy meg tudja buktatni, egy percig sem

habozik majd.

– Jössz az udvarra? – állt meg mellettem Arnold.

– Aha – bólintottam, és Virággal együtt az ajtó felé indultam.

Mielőtt kiléptünk, még visszanéztem. Cortez a padján ült, és

szendvicset evett, közben meg mosolyogva vonogatta a vállát,

amíg Ricsiék rajta röhögtek.

– Ne gyötörd magad, nem a te hibád – vigasztalt Arnold,

amikor lesétáltunk a lépcsőn.

– Segítenem kellett volna neki. Számított rá – rágtam a szám

szélét, és komolyan a sírógörcs kerülgetett.

– Ez egyáltalán nem igaz! – szállt vitába azonnal Arnold. – A

segítséged nélkül is meg kellett volna írnia. Elvégre nem hülye. Itt

egyértelműen devianciáról van szó.

– Figyelj, hagyjuk ezt. Elég rosszul érzem magam a dolog

miatt, szóval beszélhetnénk másról? – kértem. Arnold összevont

szemöldökkel bólintott.

– Mindjárt jövök utánatok. Kértek valamit a büféből?

– Én egy gumicukrot. Sárkányosat! – mondta Virág. Arnold

először furán nézett, aztán megvonta a vállát, és levált tőlünk,

hogy beálljon a büfé végtelenül hosszú sorába.

Az udvaron rémesen hideg volt, a szél csípte az arcom, és

valami szemerkélni kezdett, de engem nem érdekelt különösebben,

Virág pedig emós, úgyhogy jól bírja a zord dolgokat. A stúdiós

bemondta a rádióba, hogy a 12/b-s Zolinak küldik a következő

számot (ma összesen négy számot küldtek neki, eléggé népszerű),

aztán felcsendült a Killers Mr. Brightside című dala. Virág halkan

énekelgetett mellettem, miközben én az ajtót néztem, amin éppen

Cortezék jöttek ki. Sóhajtva elkaptam a fejem, és a hamuszürke

eget kezdtem pásztázni. Rémes, lehet, hogy én is emós leszek a

végén?

Suli után Virág elhúzott rajzszakkörre, Arnold felment a

szekrényéhez, én pedig egyedül ácsorogtam az aulában.

– Sziasztok – intettem a két végzős stúdiósnak, amikor

elmentek mellettem, aztán megakadt a szemem a büfén. Mivel

véget értek az órák, senki nem állt sorba.– Mit adhatok? – kérdezte a büfésnéni, amikor észrevette, hogy

tanácstalanul ácsorgok az ablaknál.

– Csak megnézném a karkötőket – fordultam az átlátszó doboz

felé, aminek az aljában körülbelül hat darab karkötő árválkodott. –

Hű, elég kevés maradt – jegyeztem meg.

– Ez mindig így van. Most fogom feltölteni holnapra. Ha vársz

egy percet, akkor válogathatsz – mondta. Bólintottam, és

figyeltem, ahogy beleönti a karkötőket a dobozba. Szomorúan

néztem a színes, vidám gumi karkötőket, ahogy összenyomódva

préselődnek a doboz aljára, amikor megakadt a szemem egy

darabon. Fekete alapon fehér felirat húzódott végig rajta, és bár

nagyon béna angolos vagyok, ezt az egy szót igazán ismerem.

Skate.

– Egy pillanat! – állítottam meg a büfésnénit, mire abbahagyta a

karkötők öntését. Belenyúltam a dobozba, és gyorsan kirángattam

a kiszemelt darabot. – Ezt kérem.

Egy pillanat alatt a zsebem mélyére süllyesztettem, és még

körbe is néztem, hogy megbizonyosodjak róla, senki nem látott.

Fogalmam sincs, hogy csinálok ezzel a karkötővel, de mivel nem

láttam belőle többet, muszáj volt megvennem. Akkor is, ha nem

adom oda. Arnold lebaktatott a lépcsőn, én pedig szó nélkül

követtem, és átmentünk a könyvtárba.

Otthon anyuéknak nagyjából beszámoltam a Valentin-hétről.

– Ez olyan bájos! És milyen kedves ötlet ez a karkötő –

áradozott anyu.

– Igen. Csak az ciki, ha ez az egy lesz rajtam egész héten –

mondtam, miközben a villámmal bökdöstem a vacsorát.

– Biztosan kapsz még. Sok kis barátod van.

– Aha – bólogattam kedvetlenül, mire a szüleim aggódva

összenéztek.

Valentin-hét: 5/5 – folyamatos romantikus zene a sulirádióban.

Tök hangulatos.

Karkötők: 5/5* – remélem, azért még kapok. Bár ennek az

egynek is örülök.

Cortez: 5/1. –

Edina: 5/1. –

Olvasókör: 5/3 – Kardos lenyugodott, és élvezettel beszélt az

orosz irodalomról. Csak én nem voltam ott 100%-ig. Mármint

fejben.

Február 10., kedd

Reggel, miközben a suliboxomból kiszedtem az

irodalomfelszerelésem, meghallottam az a-s lányok csacsogását.

– Hat – tűrte fel a pulóvere ujját Edina, és büszkén mutogatta a

színes karkötőit. Zavartan fordultam vissza a szekrényemhez, és az

ingujjamat markolászva ellenőriztem, hogy nem látszik-e ki az

egyetlen árva karkötőm. Lehet, hogy Arnoldnak igaza lesz? Lehet,

hogy ez annyira nem is jópofa dolog? Lehet, hogy tényleg

stigmaként jelöli a népszerűségünket? Jaj.

– Figyi – suttogta Virág. – Add oda neki, nem lesz semmi gáz.

Ösztönösen a zsebembe rejtett karkötőhöz nyúltam, és megráztama fejem.

– Nem, nem adom oda. Ma még csak nem is köszönt –

közöltem szomorúan. Virág (aki persze tudott a titkos karkötőről)

a szája szélét rágva gondolkozott, látszott rajta, hogy őszintén

sajnálja a dolgot. Hát igen. Én is.

– Kijavítottam a dolgozatokat – jelentette ki Kardos, miután

belépett az osztályba, majd letette az asztalra a vaskos mappáját. –

Aki a nevét hallja, kijön érte.

A jegyek elkeserítően rosszak lettek. Három ötös (Arnold,

Kinga, én), a többi mind egyes és kettes. Tökre rosszul éreztem

magam, így mikor a nevemet hallottam, lehajtott fejjel

sunnyogtam ki, és rá sem néztem a dolgozatomra, csak elvettem,

és siettem vissza a helyemre.

– Nagyon szép munka – szólt utánam Kardos, és ettől csak

jobban belém állt a görcs.

Kibírtam volna a dicsérete nélkül, valamiért egyáltalán nem

dobott fel, sokkal inkább árulónak éreztem magam, ahogy

lehuppantam a helyemre, miközben körülöttem mindenki az egyes

dogáját tanulmányozta. Egész órán a könyvemet bámultam, egy

pillanatra sem néztem fel, így mire kicsöngettek, totál begörcsölt a

nyakam.

– Reni, egy pillanatra – szólt Kardos, miközben a többiek

felálltak és kimentek a folyosóra.

– Igen? – álltam meg a tanári asztal mellett.

– Minden rendben? – kérdezte fürkésző tekintettel.

– Persze – füllentettem, és szerettem volna minél előbb

szabadulni. A többiek már így is Kardos kedvencének tartanak,

nem akartam, hogy tovább romoljon a helyzet.

– Ne érezd rosszul magad, Bencze és Felmayer újraírhatja –

vigasztalt, és ettől felcsillant a szemem. Legalább Virág és Dave

javíthat.

– Csak ők? – kérdeztem, gombóccal a torkomban.

– Igen. Amennyiben Virág olvasható színnel ír, Dave pedig

kézzel, akkor minden oké.

– Cortez? – néztem fel rá összehúzott szemmel, előre félve a

választól. Kardos szigorúan megrázta a fejét.

– Antai-Kelemen esete más. Egészen más – magyarázta. Na

igen. Erre azért magamtól is rájöttem. De egy próbát megért. –

Behívattam a nagyszüleit – tette hozzá.

– Ó! – riadtam meg.

– Réni – szólított Jacques, mire Kardos és én is odafordultunk.

Jacques a lehető legrosszabbkor akart velem beszélni. Kardos

mosolyogva elköszönt tőlem, és kiviharzott a teremből. Még

mindig döbbenten néztem utána, amikor Jacques maga elé húzta a

táskáját, kotorászott benne egy darabig, aztán előrántott egy

karkötőt.

– Ó! – csodálkoztam, aztán boldogan felvettem a fehér alapon

színes virágmintás szilikon karkötőt. Már kettő van!

Földrajzon Farkas tanárnő a kőzetekről tartott diavetítést, és

felhívta a figyelmünket arra, hogy néhány kőzetbe az idők során atenger belemosta a kagylókat, amiknek a maradványai jól

látszódnak a képeken.

– Nagy ügy, Photoshoppal jobbat csinálok! – kiáltotta Dave,

mire az egész osztály felröhögött. Farkas tanárnő sajna nem

értékelte a poént, azonnal leállította a diát, és lefeleltette Dave-et.

Persze nem győztünk súgni neki, így egy gyenge kettest kapott,

ami a poénjáért nem is olyan vészes.

Ebédszünetben az udvaron ácsorogtunk, a sulirádióból üvöltött

az Aerosmith Cryin’ című dala, ami elég melankolikusan hatott

rám, totál kezdtem befordulni. Cortezék az árkádok alatt álltak és

beszélgettek, közben pedig Zsoltihoz odament Tarr Zsófi, és egy

karkötőt nyújtott át neki. Természetesen a fiúk hangos röhögésben

törtek ki, szegény Zsófi pedig beslisszolt az épületbe.

– Hát ezért nem adhatom oda – motyogtam Virágnak, aki

hevesen bólogatott. A fiúk képtelenek diszkréten kezelni az ilyen

dolgokat, úgyhogy kezdtem örülni annak, hogy a vásárolt karkötő

a zsebem mélyén lapul.

– Vettél neki karkötőt? – kérdezte Arnold, fel sem nézve A

kincses szigetből.

– Ööö. Aha. De mindegy, nem adom oda – feleltem gyorsan. –

Viszont már kettőm van! – jutott eszembe, és megmutattam a

csuklómon lévő szilikon karkötőket.

– Kitől? – kérdezte Virág csillogó szemmel.

– Jacques – felelte helyettem Arnold.

– De ari! – tapsikolt Virág, és látszott rajta, hogy örül nekem.

Persze az én két karkötőmmel sehol nem voltam, a végzősök

mindkét karján szép számmal virítottak a színes darabok, de úgy

általában is mindenki birtokolt fejenként ötöt.

Suli után megcsináltam a leckémet, aztán csak tébláboltam anyu

körül a konyhában. Felültem a konyhapultra, leugrottam,

belenéztem a serpenyőbe, visszaültem, lemásztam, ettem egy

almát, kidobtam a csutkát, visszaültem… Szóval kezdtem az

agyára menni. Anyu majdnem egy órán keresztül némán tűrte,

aztán felém fordult.

– Reni, ha mondani akarsz valamit, akkor nyugodtan.

– Nem, semmi – ráztam meg a fejem, és visszaültem a

konyhapultra. Ezek után azzal szórakoztattam magam, hogy

miközben a lábamat lóbáltam, monoton ütemben rugdostam a

cipőmmel a szekrényt.

– Rendben! – fordult felém anyu újra. – Nem akarsz mondani

semmit. – jelentette ki, mire bólintottam. – De kérdezhetek?

– Persze – vontam meg a vállam.

– Jó. Kitől van a másik karkötő? – nézett a karomra.

– Zsáktól – mondtam, aztán amikor összeráncolt szemöldökkel

meredt rám, kijavítottam: – Jacques-tól.

– Értem. És mástól nem kaptál?

– Nem – ráztam meg a fejem, és egyre jobban lóbáltam a

lábam.

– És ettől szomorú vagy?

– Nem – füllentettem.– Persze. Na, és te adtál valakinek?

– Nem.

– Akkor máshogy kérdezem. Vettél még valakinek?

Sóhajtva leeresztettem a vállam. Ezek a kamaszkezelő könyvek

tudnak valamit!

– Ott van a táskámban. Nem fogom odaadni – közöltem.

– Értem. Ha szeretnéd dühösen becsapni a szobaajtód, akkor

nyugodtan. Nem szólok érte, ígérem – mondta.

Értetlenül néztem rá, mire megmagyarázta. – A kamaszok

szoktak ilyesmit csinálni.

– Ó! Oké. Én nem akarom.

– Rendben. Tessék, répa – nyújtott át egy megpucolt zöldséget.

– Tudok fütyülni.

– Nem baj. Edd meg.

Vacsora után (nemcsak répa volt, hanem zöldséges rizottó)

felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a gépem. Virág azonnal

videóhívást kezdeményezett.

Bosszúsan nézett bele a kamerába, és közölte, hogy Zsolti

megint átverte. Azt mondta neki, linkel egy exkluzív Robert

Pattinson-videót, és bevette. Persze nem az volt.

Már majdnem letelt az egyórás netkorlátozásom, amikor apu

kopogott, és benyitott a szobámba.

– Csókolom! – kiáltotta Virág a kamerába.

– Szervusz, Virág – hajolt le apu a gépem elé, és

visszaintegetett neki.

– Kiléptem – zártam be Virág ablakát, és lehajtottam a

notebookom fedelét. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem aput,

aki összevissza járkált a szobámban.

– A Beatles még mindig menő? – nézett rá a tükrömre

ragasztott Yellow Submarine-képre.

– Nekem igen – vontam meg a vállam.

– Amikor annyi idős voltam, mint te… – kezdte, aztán sóhajtva

legyintett. – Na jó, hagyjuk ezt. Anyád küldött, azt mondta,

szomorú vagy és vidítsalak fel.

– Értem. Hát, jól vagyok – vontam meg a vállam. Ettől a

válaszomtól apu totál elakadt a „lelkizésben”. – Pótvacsora? –

dobtam fel az ötletet.

– Hogyne.

A konyhában aztán, miközben mogyoróvajat ettünk, mindketten

sokkal nyitottabbak lettünk, úgyhogy evés közben be sem állt a

szám, mindent elpanaszoltam, ami bántott. Cortez, Edina, karkötő,

Kardos, a hülye Valentin-hét meg minden. Oké, kicsit lesokkoltam

aput, de komolyan megkönnyebbültem. Sajna ő nem, de mindegy.

Cortez: 5/1 – hozzám se szól.

Karkötő: 5/2 – már van kettő, de ez akkor is ciki!

Valentin-hét: 5/2 – már egyáltalán nem tartom jópofának.

Bárcsak vége lenne!

12/b-s Zoli: 5/5 – a legmenőbb srác a suliban, ma láttam, hogy

legalább tizenöt karkötő van rajta, és folyamatosan kapja az újakat.

Jacques: 5/5 – azért aranyos, hogy gondolt rám.

Február 11., szerda

Reggel még a suli előtt ácsorogtunk, amikor Kinga odalépett

hozzánk.

– Hogy álltok a karkötőkkel? Én eddig hetet kaptam – húzta fel

vajszínű kabátja ujját, hogy bebizonyítsa, nem túloz. Valóban, a

jobb kezén négy, a balon pedig három színes szilikon karkötő

díszelgett.

– Ez egy hülyeség – vágta rá azonnal Dave.

– Tehát egyet sem kaptál – vigyorgott gúnyosan Kinga.

– Kinek kell? Ha akarok, veszek magamnak – rázta a fejét.

Kinga ráhagyta, és körbefordult.

– Kettő – mondtam, mikor felém fordult.

– Aranyos. És ti? – hagyta rám a dolgot, és a többiekre nézett.

Bár ez az „aranyos” elég megalázóra sikeredett, azért nem

akadtam ki túlságosan. Kinga ilyen.

Virág boldogan mutogatta az egy árva karkötőjét, Dave unottan

magyarázta, hogy ez baromság, Zsolti a Zsófitól kapott darabot

dugdosta a karján, Ricsi ötöt mutatott fel, amin kicsit

meglepődtem, végül pedig Cortez is feltűrte a belebújós

snowboard dzsekije ujjait, és… és láttam, hogy négy-négy

arányban osztotta el, tehát összesen eddig nyolcat kapott. Totál

ledöbbenve pislogtam, és szörnyen nevetségesnek éreztem magam.

Ösztönösen megsimítottam a zsebem, amelynek mélyén ott lapult

a titokban megvásárolt karkötő. Hogy én mekkora lúzer vagyok!

Második óra szünetében átmentünk a kémialaborba, és bár

Virág többször is hívott, nem volt kedvem kimenni az udvarra. A

Valentin-hét pont az ellenkezőjét váltotta ki belőlem a

tervezettnek: ami első napon még hangulatosnak és vidámnak tűnt,

az a hét felére fojtogatott és rezignálttá tett. Úgyhogy a teremben

maradtam, és a padomban ülve olvastam.

– Hé, Reni – állt meg mellettem Andris, úgyhogy az ujjammal

megjelöltem, hogy hol tartok a könyvben, aztán összecsuktam. –

Ezt nézd – húzott elő a zsebéből egy… Egy távirányítót.

– Klassz – néztem rá furán. Sajna, ennél jobban nem tudok

örülni egy távirányítónak.

– Nem, várj. Nem jól mutatod, így nem érti – jött oda Robi, és

megpróbálta kitekerni a szerkezetet Andris kezéből. Néhány

pillanatig néztem a dulakodásukat, aztán kezdtem ráunni. Már

nyitottam volna a könyvem, amikor végre Robi kicsavarta Andris

markából a távirányítót, és felém mutatta.

– Nagyon szép – dicsértem meg. Mert gondoltam, erre várnak.

– Aha, szép, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy ez egy

univerzális távirányító.

– És? – pislogtam, és kérdőn néztem körbe. Egyszerűen nem

értettem, hogy nekem ezt miért kell tudnom.

– Na ezt nézd – vigyorgott Robi szélesen, és a kémialabor

elejében lévő tévére irányította, ami a tanári asztal mögött, a tábla

feletti polcon állt. Ahogy lenyomta a gombot, a tévé zörögve

bekapcsolódott. Kezdtem kapisgálni a dolgot.

– Ha lebuktok… – csóváltam a fejem mosolyogva.– Mi? Kizárt. Csak figyelj. És pszt – emelte Andris a

mutatóujját a szája elé, aztán röhögve előrementek.

Csengetéskor mindenki beviharzott a terembe, Ricsi pedig

levágta magát mellém.

– Volt házi? – nézett rám.

– Nem – válaszoltam, és előszedtem a felszerelésem. Gondos

sietősen berobogott a terembe, és hunyorogva körbenézett, hogy

mindenki a helyén van-e.

– Vedd ki a füledből – bökött az első padban ülő Cortezre, aki

sóhajtva eltette a zenelejátszóját. – Mindenki pakoljon el az

asztaláról – szólt, mire az osztály hangosan felmorajlott.

– Mi ez? – suttogott felém Ricsi.

– Témazáró.

– Miből?

– Az eddigi anyagból. De a múlt órán mondta…

– És én hol voltam? – ráncolta a szemöldökét.

– Itt ültél.

Ricsin látszott, hogy még mindig nem tudja beazonosítani,

úgyhogy halkan folytattam. – A rágócsomagolás tetkóját

ragasztgattad a kézfejedre – segítettem emlékezni.

– Tényleg! – csettintett Ricsi, mire halkan elnevettem magam. –

Richárd, minden rendben? – nyújtogatta a nyakát Gondos.

Ricsi megköszörülte a torkát.

– Igen, tanárnő, csak a periódusos rendszeremet kerestem.

A kijelentésére Cortez, Dave és Zsolti a fejüket csóválva néztek

hátra.

– A csoport, B csoport – osztotta fel Gondos a dolgozatokat,

hogy az egymás mellett ülők nehogy egymásról lessenek. Ennek

persze csak annyi az értelme, hogy én kétféle dogát írok. Hurrá.

A tanárnő kiosztotta a lapokat, én pedig azonnal hozzáláttam,

elsőként a B csoport megoldásaihoz. Vagyis Ricsi és a sokkal

előrébb ülő Virág feladatainak kezdtem neki. Gondos a tanári

asztalnál ült, és le sem vette a szemét az osztályról. A következő

pillanatban a tábla feletti tévé bekapcsolódott, mire Gondos

összerezzent, és félve nézett hátra.

– Mi ez? – kérdezte leginkább magától, és csodálkozva felállt.

A többiek visszafojtott nevetéssel figyelték a történéseket, én

pedig gyorsan átcsúsztattam Ricsi elé a kis papírt, amire a

megoldásokat firkantottam.

– Siess, Virágnak is kell – suttogtam, és azonnal hozzáláttam a

saját tézémhez.

Ricsi kapkodva kezdte másolni a megoldást, Gondos pedig

felnyúlt, kikapcsolta a tévét, és zavartan visszaült a helyére. A

saját dogám harmadik válaszát dolgoztam ki éppen, amikor megint

bekapcsolódott a tévé.

– Mi van ezzel a…? – pattant fel Gondos, és újra a tévéhez

lépett.

– Megvagy? – sürgettem Ricsit, mert Virág tanácstalanul

fordult felém hátra.

– Várj, egy pillanat – kapkodott Ricsi, aztán ledobta a tollát azasztalra. – Viheted – lökte elém a kis lapocskát, és megnyugodva

hátradőlt a székén.

Gondos ismét felnyúlt, kikapcsolta a tévét, de ezúttal nem ült le,

hanem állt előtte, és csípőre tett kézzel figyelte. Ezalatt én

előrehajítottam a papírt Virágnak, aki, mondjuk, nem kapta el,

hanem bambán nézte. Cortez szerencsére reagált helyette, és

villámgyorsan felvette a földről az összehajtogatott cetlit.

Miközben lehajolt, egy pillanatra rám nézett, és találkozott a

tekintetünk. Na igen. Amíg Gondos a „tévérejtélyt” vizsgálta,

szinte mindenki tudott puskázni, kivéve az első padban ülőket.

– A fenébe – dünnyögtem magam elé, és egy újabb kis cetlire

elkezdtem átmásolni a saját csoportom válaszait. Ami egyben

Cortezé is.

– Érdekes – ült le ismét Gondos az asztalhoz, és paranoid

módon kapkodta a fejét az előtte ülő osztály és a mögötte lévő tévé

között.

Andris unottan dobolt a padján, láthatóan befejezte a

dolgozatírást, ami nem meglepő, volt rá ideje. Körbefordult,

hogy ellenőrizze, mindenki elég hálás-e neki a leleményességéért.

Amikor rám nézett, gyorsan megráztam a fejem, és tátogva

magyaráztam, hogy még egyszer. Először hunyorogva nézett,

aztán Robi (aki persze szintén a jelenetünket figyelte) végre

megértette, és bólintott. Amikor a tévé újra bekapcsolt, Gondos

dühösen felpattant, és rácsapott az asztalra.

– Mi van ezzel a tévével?

Felemeltem a kezem, hogy előrehajítsam a Corteznek szánt

puskát, de Gondos előbb visszaült, mint reméltem, így idegesen a

tenyerembe zártam a kis cetlit, és a szám szélét rágva

gondolkoztam.

– Vidd ki – szóltam Ricsire.

– Mi?

– Vidd ki a dogát, és tartsd szóval.

– Mégis, mit mondjak? – suttogta riadtan.

– Bármit. Na, menj már – löktem ki a padból, Ricsi pedig kis

híján leesett a székről.

– Befejezted, Richárd? – vonta fel a szemöldökét Gondos.

– Khm. Igen – indult Ricsi a tanári asztalhoz, én pedig

megvártam, amíg odaér, majd gyorsan én is felálltam.

– Mi az? – nézett rám Gondos.

– Én is kész vagyok – feleltem, és megálltam Ricsi mögött.

Virágék padja előtt.

Óvatosan hátráltam egy lépést, amíg bele nem ütköztem a

padba, majd hátratettem a kezem, és óvatosan leejtettem az

összegyűrt cetlit.

– Mi az? – kérdezte hirtelen Gondos, és éreztem, ahogy kifut a

vér a fejemből.

– Tessék? – pislogtam ártatlanul.

– Ledobtál valamit a padra! – állt fel a tanári asztaltól, nekem

pedig felugrott a gyomrom a torkomba.

– Tanárnő, az elektromágneses kötésről mikor tanulunk? –kérdezte Ricsi hirtelen, mire én is és Gondos is értetlenül

fordultunk felé. Oké, rendes tőle, meg minden, de kicsit későn

kérdezett.

– Renáta, állj félre! – indult felém Gondos, én pedig mély

lélegzetet vettem, oldalra álltam, és összehúzott szemmel néztem a

padra. Semmi nem volt rajta.

– Láttam, hogy letettél valamit! Antai-Kelemen, állj fel –

utasította idegbajosan Cortezt, aki lazán felállt. – Mutasd a kezed!

Cortez hanyagul széttárta a karjait, Gondos pedig alaposan

megnézte az üres tenyerét, aztán benézett a padjába is, de nem

talált semmit. Megkönnyebbülten néztem vissza a tanárnőre, aki

fújtatva kikapta a kezemből a dolgozatom, és rám parancsolt, hogy

üljek a helyemre. Mikor szembefordultam az osztállyal, az első

padra néztem, ahol Cortez félmosolyra húzta a száját, mellette

pedig Virág óvatosan, csak az ujjai mozgatásával integetett. A

tenyerében ott volt a papírfecni.

– Mit is kérdeztél az előbb, Richárd? – ült vissza a helyére

Gondos.

– Öhm – vakargatta meg az állát Ricsi, a következő pillanatban

pedig bekapcsolódott a tévé. Gondos tombolva pattant fel a

helyéről, Ricsi gyorsan visszasomfordált a padunkhoz, én pedig

karba tett kézzel, hátradőlve néztem, ahogy az első padban Cortez

folyamatosan körmöl.

Szünetben aztán Gondos egy pillanat alatt kizavart minket a

teremből, hogy megkeresse a gondnokot a hibás tévé miatt, mi

pedig a folyosón állva megállás nélkül röhögtünk.

– Szép volt! – szólt Ricsi Andris és Robi után, akik csak

mosolyogva legyintettek.

– Kösz, Reni – nézett rám Cortez, én pedig azonnal

elvörösödtem. A héten először éreztem, hogy észrevett.

– Nincs mit – legyintettem zavartan, aztán, hogy eltereljem a

témát, Ricsire néztem. – Mikor tanulunk az elektromágneses

kötésről? – kérdeztem hangosan felnevetve.

– Most mi van? Nem jutott eszembe jobb.

– Mi az az elektromágneses kötés? – csodálkozott Virág, mire

már szó szerint folyt a könnyem a nevetéstől. Mindnyájan épp

kitűnő dolgozatot adtunk be, közülük pedig csak én tudom, hogy

miből.

Suli után Arnolddal és Kingával a suliújság termébe mentünk,

ahol már mindenki ott volt, csak ránk vártak. Máday kiosztotta a

márciusi számra vonatkozó instrukciókat (fő téma márc. 15 és a

tavasz), aztán Timi bővebb eligazítást tartott. A megbeszélés alig

egyórás volt, mostanra már jól összerázódtunk, és mindenki

pontosan tudja a szerepét, úgyhogy hamar végeztünk. Hazaérve

gyorsan megcsináltam a házim, aztán két pillanat alatt lenyeltem a

vacsorát, ami komolyan nagy teljesítmény.

– Hová ilyen sietősen? – kérdezte anyu, amikor az üres

tányéromra hivatkozva befejeztem a vacsorát.

– Csak netezni – legyintettem.

– Határozottan vidámabb vagy, történt valami? – kérdezte apu,folyamatosan a karomat fürkészve. Felhúztam a pulcsim ujját,

hogy lássa, még mindig csak két karkötőm van.

– Semmi, csak Virág vár msn-en.

Miközben felrohantam a szobámba, hallottam, hogy anyuék a

„szeszélyes viselkedésemet” próbálják megfejteni, aztán

becsuktam az ajtóm, és a notebookommal a kezemben

lehuppantam a babzsák fotelemre. Az msn tömve volt, Virág

rögtön videóhívást kezdeményezett, utána pedig sorban ugráltak

be az ablakok.

Az egyórás netkorlátozásom végén elköszöntem a többiektől, és

kilépés előtt még egyszer szomorúan néztem Cortez nevére, ami

mellett ott volt a kis piros tábla. Elfoglalt.

Kémiaóra: 5/5* – vicces volt, és a végén jól sült el. De tényleg

majdnem lebuktam.

Sulirádió: 5/3 – a stúdiósok a hét közepére besokalltak a sok

romantikus zenétől, ezért egész nap Babyshambles szólt. Máday

totál begőzölt.

Cortez: 5/5* – végre! Ma végre hozzám szólt.

Tesi: 5/1 – az öltözőben Edina folyamatosan a rengeteg

karkötőjét mutogatta, én meg a melegítőfelsőmet húzogattam,

hogy ne látsszon, hogy nekem csak kettő van.

Február 12., csütörtök

Reggel a büfénél sorban állók még mindig gőzerővel vásárolták

a karkötőket, én pedig alig vártam, hogy vége legyen.

Második óra elején Vladár letette a tanári asztalra a magával

hozott kartondobozt.

– A mai órán Valentin-napi képeslapot készítünk – közölte,

nekem pedig szokás szerint görcsbe rándult a gyomrom. Csak

tudnám, miért van ilyen hatással rám a rajzóra.

– De jó! – tapsikolt Virág a mellettem lévő padban, aztán rám

nézett, és biztatóan bólintott. Oké, gondoltam, megpróbálom.

A többiek sorban kimentek a kellékekért, én meg úgy

döntöttem, nekem tökéletesen jó lesz, ami marad.

– Hoztam neked is – állt meg Arnold a padom mellett, és

gondterhelten nézett rám.

– Kösz – forgattam a kezem között az A5 méretű, kinyitható

lapot.

– Reni – szólt, mire ismét felnéztem. – Csak ne szólalj meg.

– De… – szálltam volna vitába, mire Arnold határozottan

közbeszólt.

– Komolyan. Egy szót se.

– Oké – sóhajtottam. Beláttam, hogy igaza van, rajzórán

általában minden szavam botrányt okoz, úgyhogy megpróbáltam

lapítani és betartani az ígéretem.

Csak éppen fogalmam sem volt róla, hogy mit kell csinálni.

Képeslap? Készítsek képeslapot? De hát a szétnyitható A5-ös lap

már önmagában képeslap formájú, mit lehet még vele kezdeni?

Zavartan körbenéztem, de nem lettem okosabb, mindenkit lekötött

a feladat. Rémesen sokáig bámultam az előttem lévő papírra, aztán

kértem Virágtól egy filctollat, és nekiláttam a munkának. Két ésfél perc alatt végeztem, úgyhogy sejtettem, hogy vagy én szúrtam

el valamit, vagy a többiek. Persze ezt egy percig sem gondoltam

komolyan. Óra vége előtt Vladár megkérte Kingát, hogy szedje

össze a képeslapokat.

– Hah! – állt meg mellettem Kinga.

– Mi az? – néztem fel rá értetlenül.

– Renáta, te semmiből sem tanulsz? – kérdezte vigyorogva,

aztán kivitte a köteg képeslapot a tanári asztalra.

Hátradőltem, és a tanári asztalnál ülő Vladárt figyeltem.

– Lássuk. Virág, ez kitűnő munka – mutatta fel Virág munkáját,

hogy mindenki jól lássa.

– Jaj – szaladt ki a számon, és a szám szélét rágva figyeltem.

Virág képeslapja kívülről színes-csilivili nonfiguratív mintákkal

volt díszítve, majd mikor Vladár kinyitotta, láttam, hogy mindkét

belső oldal is gondosan megrajzolt, kiszínezett, kedves ábrákkal

tarkított munka volt. Aha. Legalább megértettem, hogy mit kellett

volna csinálnom. Vladár sorban felmutatta a többiekét, úgy látszik,

mindenki megértette a feladatot, engem kivéve. Arnold idézetet írt

bele, Cortez szintén nonfiguratív mintákat rajzolt, Kinga egy lovat

(!!!), Gábor a kézlenyomatát, benne idézettel, szóval mindenkié

elég klassz lett. Aztán Vladár a következőért nyúlt, és a keze

félúton megállt a levegőben. Legalább tudtam, hogy az enyém

következik. Hosszasan nézegette az asztalon lévő munkámat,

kinyitotta, becsukta, újra kinyitotta, én meg kezdtem kissé

feszengeni. Óvatosan hátrafordultam, és láttam, hogy Arnold a

tenyerébe temeti az arcát. Pedig én tényleg megpróbáltam.

– Akkor szeretném megmutatni a következőt – kezdte Vladár.

Komolyan, mindenki felém fordult. Pedig Vladár nem is mondta a

nevem. Ez nem ér. – Azt hiszem, ezt kommentálnom sem kell –

emelte meg hirtelen a fehér lapot, amin az égvilágon semmi nem

volt. Összehúzott szemmel figyeltem a vakítóan fehér papírt, de

tudtam, hogy a java csak most jön. – És ez még nem minden –

tette hozzá, és hirtelen kinyitotta a képeslapot.

A belső oldalon vastag, fekete filccel ez állt: „Szeretettel”.

Ennyi. Ez minden. Se egy rajz, se egy színes vonal, semmi. Az

osztály felnevetett, és Vladár is elégedett pillantásokkal lesett bele

a képeslapomba.

– Hát nem kedves? Ki ne örülne egy ilyen Valentin-lapnak? –

kérdezte, mire még nagyobb röhögés tört ki.

– Én örülnék – suttogta Virág, de látszott rajta, hogy csak

vigasztalni próbál.

– Rentai, gyere, ezt megtarthatod. Sőt, add oda valakinek –

dobta Vladár megalázóan a tanári asztal szélére a képeslapom, én

pedig lehajlott fejjel mentem ki érte.

A csengő megszólalásakor kis híján elbőgtem magam a

megkönnyebbüléstől.

– Jó voltál, Reni – ordította röhögve Zsolti, én meg csak

intettem, és továbbra sem vettem le a szemem a „munkámról”.

– Megnézhetem? – állt meg mellettem Arnold.

– Persze – csúsztattam el a pad széléig. Arnold felkapta éshosszasan tanulmányozta.

– Szerintem kifejező – mondta, én pedig halványan

elmosolyodtam. – Komolyan. Nézd meg. Sokkal többet mond,

mint hinnéd. Nézd csak meg a belsejét. Azt hinnéd, hogy üres. De

nem! És ez a „Szeretettel” felirat! Zseniális – bólogatott, mire

felnevettem.

– Na jó, add vissza.

– Nem, komolyan mondom, hogy engem megnyert. Van benne

valami.

– Igen, egy szó – kaptam ki a kezéből, és mindketten elnevettük

magunkat.

– Cserélünk? – nyújtotta felém Virág a sajátját, mire megráztam

a fejem.

– Nem, a tiéd baromi szép lett, az enyém meg egy nulla.

– Nem baj – vonta meg a vállát. Átvettem Virág képeslapját,

aztán én is odaadtam neki az enyémet.

– Bocs, hogy ilyen béna.

– Tényleg nem gond – mosolygott Virág, és komolyan

meghatódtam. Állatira rendes volt.

Duplamatek előtt lelkiekben felkészültünk Gazdag másfél órás

egyenleteire, de legnagyobb meglepetésünkre Tölgyessy jött

helyettesíteni.

– Nincs matek? Váááá! – üvöltötte Zsolti.

– Na jó, csendet – csitította el az osztályt az infótanár,

legalábbis megpróbálta. – Tartsunk matematikaórát vagy mindenki

csendben elfoglalja magát? – tette fel a költői kérdést, aztán

mosolyogva nézte, ahogy elhalkulunk és a többség átül valahová.

Andris és Robi beállította a tévét, és valami sorozatot néztek a

tanárral meg Gáborral együtt. Jacques keresztrejtvényt fejtett,

Zsolti, Dave, Ricsi és Cortez a leghátsó pacihoz vonultak, és

valamit néztek Dave telefonján. Arnold odahúzott mellém egy

széket, és olvasott, Virág pedig előszedte a táskájából az új

tinimagazint, és azt nézegettük együtt.

– Válassz, lila vagy fekete tollal jelöljem a válaszaidat? –

kérdezte.

– Feketével – vontam meg a vállam, Virág pedig rögtön

leszedte a kupakot, és hozzákezdett a teszthez. Mindenképp tudni

akarta, hogy ki illik hozzá és ki hozzám. Én kibírtam volna, ha

nem tudom, de mindegy.

Kinga összecsapta a lovas mappáját, és dühösen a tévére

meredt. Mivel a jelenete senkit nem érdekelt, felállt a helyéről, és

odajött hozzánk.

– Nem tudok ilyen zajban koncentrálni. A tévében

folyamatosan lőnek! – fújtatott mérgesen. – Egyébként ti mit

csináltok?

– Kamasztesztet töltenek, és időnként vihognak valamin – vágta

rá Arnold, fel sem nézve a könyvéből.

– Mi? Ez annyira gyerekes! – rázta a fejét Kinga, aztán

összehúzott szemöldökkel az újságra meredt. – Na, és mi jött ki?

– Még semmi, most kezdtük – feleltem.– Értem. Enyém a rózsaszín toll – húzott oda egy széket, és bár

folyamatosan szánalmasnak nevezte a tesztet, azért ő is kíváncsi

volt rá.

– Oké – emelte fel a fejét Virág, amikor összeszámolta a

pontokat. – Kinga, hozzád Joe Jonas illik.

– Az meg ki a fene? – kérdezte Kinga csalódottan.

– Ő – fordította felé az újságot Virág.

– Ez biztos téves. Számold újra. Egyáltalán miért te számolod?

Na, add ide – kapta ki a kezéből, és gyorsan átfutotta a

végeredményt. – Lehetetlen! Ez a teszt rossz! Nektek mi jött ki?

– Nem tudjuk, mert elvetted – közöltem. Kinga dühösen

visszadobta a magazint az asztalra, és várt.

– Reni, hozzád… – húzta végig az ujját Virág az oldalon, és

gyorsan leolvasta a választ – hozzád Benji Madden.

– Ki? – kérdeztük egyszerre Kingával.

– Good Charlotte. Elég „badguy” – mosolygott. Kingával

egyszerre hajoltunk a kép fölé, aztán összenéztünk.

– Miért Renáta kapja a rosszfiút? Hiszen ő teljesen mulya!

– Hé! – háborodtam fel, aztán elgondolkodtam. – Tényleg,

miért nekem jött ez ki?

– Várjatok, én jövök – számolt gyorsan Virág, közben pedig

folyamatosan azt suttogta, hogy „Pete Wentz, Pete Wentz, Pete

Wentz”. – Ó! – görbült le a szája.

– Mutasd – húztam magam elé az újságot, aztán értetlenül

néztem fel a Tokió Hoteles tagot látva. – Tom Kaulitz?

– Módosítom a válaszaimat. Muszáj, hogy Pete Wentz jöjjön

ki? –magyarázta Virág, és újratöltötte a tesztet.

– Nekem nem kell Jonas! – váltott vissza Kinga az őt érintő

témára. – Miért te kaptad a rosszfiút? – förmedt rám.

– Mit tudom én! Nem én akartam. Igazából azt sem tudom, ki

az! Én csak válaszoltam.

– De hozzád jobban illik a jófiú. Vidd Jonast!

– Nekem nem kell! – hadakoztam, és észre sem vettem, hogy

mennyire elképesztő dolgon vitázunk.

– Akkor sem jó ez a teszt – rázta a fejét Kinga.

– És mi van, ha Reni a rosszfiúra bukik? – kérdezte Arnold

hirtelen, még mindig a regényét olvasva. Mindhárman kérdőn

néztünk rá, aztán össze.

– Ez nem igaz – válaszoltam enyhe fáziskéséssel. Arnold

megvonta a vállát, és lapozott a könyvében, Kinga pedig tovább

követelte, hogy „vigyem Jonast”. Hogy hova vagy minek, azt nem

tudom. Arnold szavai viszont egész nap nem mentek ki a fejemből.

Rajzóra: 5/1. –

Tinimagazin-teszt: 5/2 – ki a fene az a Benji Madden?

Virág: 5/5 – hétszer töltötte ki a tesztet, mire végre kijött, hogy

Pete Wentz illik hozzá.

Vacsora: 5/1 – zellerkrémleves. Bah.

Karkötő gyűjtés: 5/2 – tisztára lúzer vagyok.

Február 13., péntek

A Valentin-hét utolsó napja. Az egész suli az esti Valentin-bálrakészült. A stúdiósok minden szünetben emlékeztettek arra, hogy

megjelenés fiúknak feketében, lányoknak pirosban (jaj!). Dani

óránként kérte Kingát, hogy menjenek együtt, aki már-már

könyörtelenül hárította el a meghívást. A büfében kígyózó

sorokban álltak a diákok, hogy még utoljára bevásároljanak

karkötőből. Szóval totál káosz.

– Hogy telt a Valentin-hét? – kérdezte mosolyogva Haller

ofőórán. Csak halk morajlás fejezte ki az általános nemtetszést,

úgyhogy az ofő nem feszegette tovább a témát, hanem azonnal

váltott. – Először is. Szeretném megkérdezni, hogy tudtok-e

valamit a kémialabor televíziójáról.

– Semmit – vágta rá azonnal Andris, mi pedig zavartan

vigyorogtunk.

– Gondoltam – biccentett az ofő gyanakodva, és sietősen

kinyitotta a tanári zsebkönyvét, majd felsorolta a

megbeszélnivalókat. Jövő héten osztályfényképezés, csapnivaló

töridoga-eredmények, gyanúsan jól sikerült kémia témazáró (itt

leginkább Andrisékra nézett), panasz Farkas tanárnőtől (Dave

eléggé kiakasztotta), meg ilyesmi. Aztán óra vége előtt két perccel

az ofő becsukta a naplót, és felnézett. – Rendben, végeztünk,

mehettek a szünetre. – Szinte egy emberként pattantunk fel, mire

az ofő feltette a karját. – Illetve Cortez, te maradj. A többiek

mehetnek – javította ki magát, én pedig a szám szélét rágva

néztem körbe. Tuti, hogy Kardosról van szó.

Kisebb csordaként sétáltunk le a lépcsőn, pont csengetésre

értünk le az. aulába.

– Na gyorsan vegyünk kaját, mielőtt a karkötősök ellepik a

büfét – szólt Zsolti.

– Ez akkora baromság! Ezer karkötőm is lehetne, ha akarnám –

vágta rá kicsit sértődötten Dave, aki egész héten nem kapott egy

darabot sem. Andris és Robi bólogatva értettek egyet, és

mindnyájan a büféhez siettek.

Cortez zsebre dugott kézzel sétált le a lépcsőn, és amikor a

többiek észrevették, azonnal köré gyűltek.

– Mi volt? – kérdezte Ricsi, miközben letört egy darabot a

pogácsából, és a szájába hajította.

– Kardos – vonta meg a vállát hanyagul Cortez. A beszélgetés

többi részét nem hallottam, mert kimentek az udvarra.

– Én csak azt mondom, hogy szerintem hülyeség. Ha minden

barátomtól kapnék karkötőt, nem tudnám hova rakni. Mert

rengeteg barátom van. Komolyan! – sétált el mellettünk Dave,

Zsoltit győzködve.

Kicsit szomorúan néztem utána, aztán megragadtam Virágot, és

beálltunk a büfénél kígyózó sorba.

– Ezek a tesztek tuti hibásak. Jó, lehet, hogy hétszer írtam át,

mire kijött, hogy Pete Wentz illik hozzám, de végül is az a lényeg,

hogy kijött. Nem? – fecsegett Virág, aki nehezen tette túl magát a

tinimagazin teszteredményén. Miközben hallgattam, az előttünk

állók karkötőit figyeltem. Mindenkin halomszámra lógtak a színes

darabok.– Ez nevetséges – szóltam, Virág pedig riadtan nézett rám. –

Szerinted sem illik hozzám?

– Nem az! Az rendben van – legyintettem, és a büféablakban

álló nénire mosolyogtam.

– Mit adhatok?

– Karkötőket! – feleltem, és belemarkoltam a műanyag

tartókba.

– Mit csinálsz? – pislogott Virág.

– Egész héten mindenki másnak a karkötőjét nézegette

ámuldozva, közben az osztályban egy csomó mindenkinek még

egy darab sincs! Miért ne adhatnánk nekik? Őket ismerjük a

legjobban, mégsem vettünk egyet sem – közöltem egyszerűen.

Virág sietősen lépkedett utánam, én pedig kettesével szedve a

lépcsőfokokat, megszámoltam a kezemben tartott szilikon

karkötőket.

– Andris, Robi, tessék – léptem be a terembe, és a kezükbe

nyomtam két egyforma, sötétkék karkötőt. Ugyanolyat kaptak,

nehogy összevesszenek.

– Hű, köszi – mosolyogtak, és a következő pillanatban

ellenőrizték, hogy nincs-e különbség a két darab között.

Jacques-nak és Gábornak is adtam egyet, aztán a folyosón

megtaláltam Arnoldot, aki a szekrényéből szedte elő a tesicuccát.

– Oké – kezdtem, mire kérdőn felém fordult. – Nem kell

hordanod. De ez mégiscsak a Valentin-hét, úgyhogy tessék –

adtam át a sima, fekete karkötőt.

– Értem – nézegette fürkésző tekintettel, aztán sóhajtva felvette.

– De csak ma hordom, és csak mert fekete! – mentegetőzött, és

gyorsan ráhúzta a pulóvere ujját, hogy ne látsszon.

Mosolyogva bólintottam, aztán Virággal együtt megfordultam.

Kinga az a-s lányok kíséretében indult lefelé, úgyhogy utánuk

siettem.

– Kinga, várj!

Igaz, csak neki szóltam, erre mindannyian megálltak, és

bevártak. Nem így akartam, de mindegy.

– Tessék – adtam oda egy világoskék karkötőt Kingának, aki

teljesen döbbenten meredt rám, fogalma sem volt, hogy mit

reagáljon, én pedig úgy döntöttem, nem várom meg, mivel nem

tudtam, meddig tart a hirtelen rám törő bátorság.

Virággal együtt lesiettünk a lépcsőn, de mielőtt kiléptem volna

az udvarra, megálltam, és sóhajtottam egy hatalmasat. „Most vagy

soha” alapon kilöktem az ajtót, és egyenesen az árkádok alatt álló

társasághoz léptem.

Kicsit elbizonytalanodtam, amikor észrevettem, hogy jó

néhány, felsőbb évfolyamba járó diák is velük van.

– Zsolti – nyújtottam át egy zöld karkötőt –, Dave – nyomtam a

markába egy fehéret –, Ricsi, bocs, már csak ilyen volt – tettem a

kezébe mosolyogva egy színes darabot, aztán belenyúltam a

zsebembe, és kivettem az utolsót. – Tessék – adtam oda Corteznek,

és egy pillanatra sem néztem a szemébe, csak megfordultam, és

otthagytam őket.– Miért? – kiáltott utánam Dave.

– Mert Valentin-hét van. Gondoltam, legyen értelme – vontam

meg a vállam, és bementem a tesiterem épületébe. Ahogy

becsuktam magam mögött az ajtót, minden bátorságom elszállt, és

Virágba kapaszkodva kapkodtam a levegőt.

– Hű. Ez hatásos volt – bólogatott tágra nyílt szemmel.

– Lehet, de most mindjárt elájulok – feleltem, aztán egymásra

néztünk és elnevettük magunkat. Azt hiszem, megtettem, ami

tőlem tellett.

A dolog végül is jól sült el, mert a következő szünetben Andris,

Robi és Gábor adott nekem karkötőt, suli után pedig, mikor

kimentünk az infóteremből, az aulában ácsorgó Ricsi, Dave és

Zsolti hívott magához. Mindannyian átnyújtottak egy karkötőt

(Ricsi direkt rikító színűt vett, bosszúból, amiért én is színeset

adtam neki ), én pedig büszkén vettem fel az új karkötőimet. Így

már nyolc volt!

– Ti még maradtok? – kérdeztem Ricsiéket, miközben Virág

feltette a kapucniját, jelezve, hogy indulásra kész.

– Aha, megvárjuk Cortezt.

– Miért?

– A nagyszüleit mára hívatta be Kardos – húzta el a száját Ricsi.

– Ó! – jött ki belőlem az egyetlen reakció, aztán elköszöntem a

fiúktól, mert gondoltam, az mégis elég furán venné ki magát, ha

ott maradnék.

A dombon felfelé gyalogolva Arnolddal és Virággal

megbeszéltük, hogy fél hatra átjönnek, és akkor együtt megyünk

vissza a suliba. Hazaérve anyut a konyhában találtam, egy

szakácskönyvet lapozgatott, teljesen elmerült benne.

– Mi volt a suliban? – kérdezte fel sem nézve.

– Minden oké – ültem fel a konyhapultra, és felhúztam a

pulóverem ujját. Anyu egy fél pillanatra felnézett rám, aztán

mielőtt tovább bújta volna a könyvet, megpillantotta a

karkötőimet.

Természetesen csak erre vártam, és azonnal beszámoltam

mindenről.

– Ez nagyszerű – csapta össze anyu a tenyerét. – És akkor

mindenkitől kaptál?

– Hát, nem egészen – ráztam meg a fejem. – Csak három

embertől nem kaptam, Arnoldtól, ami érthető, hiszen komoly elvei

vannak. Kingától, ami szintén érthető, mert ő Kinga. És… És

Corteztől sem kaptam.

– Sajnálom – nézett rám anyu szánakozva, én pedig rögtön

magyarázkodni kezdtem.

– Szerintem most a karkötő a legkisebb problémája. Kardos

mára hívatta be a nagyszüleit…

– Jaj.

– Hát, igen – bólogattam, és hogy témát váltsak, leugrottam a

pultról, és a vágódeszkán lévő paradicsomot fürkésztem. – Ez mi

lesz?

– Az előétel, bruscetta.– Klassz – füllentettem.

– Apád kollégája jön vacsorára a feleségével, de ne aggódj,

elugrom érted…

– Nem fontos. Arnolddal és Virággal jövök haza, úgyhogy nem

kell félbeszakítanod a vacsorát.

– Biztos?

– Egészen. Megyek öltözni.

Persze a gardróbomból mindent kirángattam, mire előkerült a

piros kötött pulcsim, ami bár irtó nyomin állt rajtam, kénytelen

voltam felvenni. Fél hatkor Virág csöngetett be, nem sokkal

később pedig Arnold is megérkezett, úgyhogy indulhattunk.

– Arnold, hazakíséred Renit és Virágot is? – kérdezte anyu, azt

hiszem, századszorra.

– Persze – ígérte meg Arnold, azt hiszem, századszorra. –

Rendben, akkor érezzétek jól magatokat. De biztos ne menjek

értetek?

– Szia, anya – köszöntem el gyorsan, és kitessékeltem Virágot

meg Arnoldot az ajtón.

Mivel besötétedett, a Szent Johanna körül csak alakokat láttunk,

aztán amikor az árnyak a bejárathoz értek, a porta fényében

felismerhetővé váltak a diákok.

– Állj! – tartott fel minket a tornaterem dupla szárnyú ajtajában

álló stúdiós. – Te mehetsz, te is – engedte át Arnoldot, majd engem

is, de Virágra felvont szemöldökkel nézett. – Megjelenés

lányoknak pirosban.

– Ja, igen – biccentett Virág, és lehúzta a pulcsija cipzárját.

Alatta piros pólót viselt, az elején fekete halálfejjel. – És ez is

piros – mutatott büszkén a piros kockás csatjára, amivel oldalra

tűzte az egyébként szemébe lógó haját.

– Mehetsz – mosolyodott el a sulirádiós, és végre bemehettünk.

A tesiterem Valentin-díszben úszott, ami leginkább abból állt,

hogy mindenfelé piros, szív alakú lufik lebegtek. A plafonon, a

lelátók szélén, a lépcsőkhöz rögzítve és az ez alkalomra felállított

színpadhoz kötve.

– Hát, ez elég giccses – jegyeztem meg, miközben felültünk a

jobb oldali lelátó harmadik sorába.

– És akkor még szépen fogalmaztál – motyogta Arnold, és

kirángatta a farzsebéből a Dr. Jekyll és Mr. Hyde egy elnyűtt

példányát.

– Sziasztok. Szívecskés mézes puszedlit? – nyújtott felénk egy

zacskót Zsolti, mire mosolyogva vettem egy darabot.

– Köszi. A többiek? – kérdeztem.

– A büfében – felelte, aztán leült az előttünk lévő székre, és

féloldalasan hátrafordult. – Látom, Neményi jól szórakozik –

röhögte el magát. Arnold unottan lapozott egyet a könyvében, és

fel sem nézve reagált:

– Úgy hívják, olvasás. Próbáld ki, nem olyan nehéz.

Zsolti gúnyosan „húú”-zott egyet, aztán nevetve rám nézett. Én

csak mosolyogva megráztam a fejem, hogy hagyja Arnoldot, aztán

sóhajtva körbenéztem. A lelátókon, csakúgy, mint a tánctéren,csoportokba verődött diákok beszélgettek.

– Mi a pálya? – csapta le magát mellém Ricsi, miközben a nagy

lendülettől félig a karomra ömlött a kólája. – Bocs.

– Nem gond – feleltem, és megtapogattam a pulóverem ujját,

ami szinte azonnal beitta a kólát, így hidegen tapadt a karomra.

Óriási. Na nem mintha a pulcsimért annyira kár lenne, csak mégis.

Egy buli elején kólás ruhában ücsörögni. Ez az én formám.

– Tessék – nyúlt elém hirtelen egy zsepit tartó kéz.

– Kösz – néztem fel, és zavartan mosolyogtam Cortezre.

Megfogtam a zsepit, és ahogy átvettem, azonnal kiesett belőle

valami, és az ölembe hullott. Reflexből utánakaptam, aztán

megremegett a kezem. Felemeltem a vajszínű szilikon karkötőt, és

a torkomban dobogó szívvel bólintottam. – Köszi – mosolyogtam

erőltetetten, mert hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, aztán a

zsepivel megpróbáltam felitatni a pulcsimra ömlött kólát.

– Zoli nekünk integet, menjünk oda – pattant fel hirtelen Ricsi,

és lementek a tánctérre. Én fel sem néztem, csak bambán

szöszmötöltem a zsepivel egészen addig, amíg Virág meg nem

ragadta a karom. Akkor aztán ránéztem, és csillogó szemét látva

zavartan elmosolyodtam.

– Na jó – csukta össze Arnold a könyvét, és felállt. –

Nyugodtan sikoltozzatok és egymás szavába vágva beszéljétek át

ezt a roppant fontos momentumot, addig én hozok inni a büféből –

indult le a lépcsőn, mi pedig Virággal ügyet sem vetve rá, szót

fogadtunk.

– Muti! – kérte el Virág a karkötőmet, és óvatosan, mintha

valami becses kincs lenne, alaposan megnézte az egyszínű darabot.

– Ez nem semmi – bólintott elismerően, és visszaadta. Gyorsan

felvettem a karkötőt, és azt játszottam, hogy amikor rápillantok,

erősen megdobban a szívem. Ezzel jól elszórakoztam.

– Ez életem legszebb napja – közöltem boldogan mosolyogva,

szinte végszóra, mert a következő pillanatban elsötétedtek a

lelátók, és a hangszórókból felcsendült a Sixpens None The Richer

Kiss me című dala, és a diákok lassan megtöltötték a táncteret.

Félig kábán, állandóan a karkötőmet ellenőrizgetve üldögéltem

a lelátón, és mindenkire mosolyogtam, aki elhaladt mellettünk.

Arnold a telefonja kijelzőjével megvilágított könyvét olvasta,

Virág pedig velem együtt beszélgetett a hozzánk leülőkkel. Éppen

Andris és Robi fárasztottak minket a Guitar Hero játékkal, amikor

felcsendült az AFC-től a Miért hazudom.

– Jujj! – pattant fel Virág. – Valaki! – nézett tanácstalanul

körbe.

– Muszáj? – húzta el a száját Robi.

– Aha – ragadta meg a kezét, és ezzel együtt fel is kérte.

Mosolyogva néztem utánuk: szinte azonnal elnyelte őket a

tánctéren felgyülemlett tömeg.

Andris rettegve nézett rám, mire mosolyogva megráztam a

fejem.

– Nyugi, én nem akarok táncolni.

– Huh. De jó – sóhajtott megkönnyebbülten, én pedig büszkénnéztem a karomon lévő karkötőkre. Illetve csak az egyikre. Az

AFC-számot egy FOB váltotta fel (a rövidítéseket Virág tanította

meg nekem), úgyhogy szegény Robi kénytelen volt Virággal

maradni a tánctéren. Ricsi, Cortez, Zsolti és Dave felsétáltak a

lépcsőn, és az előttünk lévő sorba ültek le. Nem sokkal utánuk

Kinga is megérkezett, egy dobozos őszibaracklevet szorongatva.

– Nem tudom lerázni Danit! Zsolti, húzd ki magad – bökte meg

az előtte ülő Zsoltit, aki hiába nyújtózkodott, a lelátó lépcsőzetes

elrendezése miatt képtelenség volt, hogy eltakarja a feljebb ülő

Kingát. – De béna vagy!

Zsolti felháborodottan hátrafordult, és összehúzott szemmel

meredt Kingára. – Hé, Dani! – intett a lelátó aljában ácsorgó

végzős fiúnak.

– Megvesztél? – süllyedt le Kinga az ülésen, de késő volt, Dani

észrevette.

– Bocs, nem kellett volna? – vigyorgott Zsolti.

– Sziasztok. Mi újság? – ült le közénk Dani, Kinga legnagyobb

bánatára.

Zsolti hangosan felröhögött, Kinga pedig zavartan, a copfját

igazgatva magyarázta, hogy egyáltalán nincs kedve táncolni. A

csoportosulásunkat látva (főleg, hogy Kinga és Cortez is velünk

ült) az a-s lányok felvonultak a lépcsőn, és megálltak előttünk.

– Van kedve valakinek táncolni? – kérdezte Edina,

egyértelműen Cortezre nézve.

– Erre a zenére? Kösz, nem – rázta meg a fejét, én pedig

akaratlanul is elmosolyodtam.

– Oké, akkor mi lementünk táncolni. Holnap találkozunk –

intett Edina Corteznek, nekem pedig görcsbe ugrott a gyomrom.

Holnap. Holnap szombat. Holnap Valentin-nap. Holnap Valentinnap

és szombat! Riadtan néztem körbe, de Arnold a könyvét bújta,

Virág valahol táncolt, így egyedül Kingával néztünk össze.

Semmit nem olvastam ki a tekintetéből. És ez igazán dühített.

– Mi van holnap? – kérdeztem, és minden erőmmel azon

voltam, hogy a hangom ne remegjen meg.

– Mozi – közölte Cortez.

– Ó, értem – bólintottam. Nem volt túl bőbeszédű, úgyhogy

segítségkérően Kingára pillantottam, hátha megesik rajtam a szíve.

Egy pillanatig farkasszemet néztünk egymással, aztán unottan a

plafonra meredt.

– Mozi? – kérdezte túljátszva a szerepét, holott üvöltött róla,

hogy szívességet tesz.

– Aha. Edina szólt, hogy van egy csomó kuponja, amit el kéne

használni, mert vasárnapig jó, úgyhogy elhívott – vonta meg a

vállát Cortez

– Aha. És ki megy? – kérdezte Kinga. Tágra nyílt szemmel

meredtem magam elé.

– Csak én – felelte Cortez, velem pedig forogni kezdett a tesiterem.

– Te hogyhogy nem mész? – kérdezte Kinga Ricsit, jogosan,

mivel megszoktuk, hogy Cortez és Ricsi általában együtt lógnak.

– Szülinapom van holnap. És elvált szülők gyerekeként megvagyok áldva a szülinapokon. – legyintett.

Kinga pattogott, hogy Ricsi mennyire béna, amiért Valentinnapon

van a szülinapja, mire a többiek is beszálltak a

beszélgetésbe. Csak én ültem a fülemben dobogó vérrel. Edina

mégis megtette. Elhívta Cortezt, ő pedig igent mondott. Nekem

pedig megszakad a szívem.

– Átmegyek a büfébe – közöltem annyira halkan, hogy azt

hittem, senki nem hallotta meg. Arnold, valószínűleg a

hangsúlyom miatt, felnézett, és mikor meglátta a lesápadt fejem,

összecsukta a könyvét.

– Megyek veled.

Lebotorkáltam a lépcsőn, megragadtam Virág karját (aki még

mindig a tánctéren ugrált), és átmentünk a suli épületébe.

– Mi történt? – pislogott nagyokat Virág.

– Hozom a kabátokat – közölte Arnold.

– Megyünk? Miért?

Hazafelé, a dombon baktatva nagyjából elmeséltem Virágnak a

dolgot, aki megértően bólogatott, és folyamatosan próbált

felvidítani, de nem sok sikerrel. Mikor a kapunkhoz értünk,

Arnold, aki eddig egy szót sem szólt, mondta, hogy majd holnap

beszélünk, aztán elrángatta Virágot, aki mindenképp be akart

velem jönni.

– Gyere már, hazakísérlek – húzta el Arnold.

– Jó, jó. De figyi, Reni, tíz perc múlva várlak az msn-en. Oké?

Jó?

Mosolyogva intettem, de ahogy beléptem a kapun, már nem

bírtam visszafogni magam, és patakokban folytak a könnyeim.

– Sziasztok – köszöntem hangosan, ahogy beléptem az ajtón, és

szerettem volna azonnal felsunnyogni a lépcsőn. Sajna anyu

kiszúrta, hogy hamarabb jöttem, úgyhogy szólt, menjek oda

hozzájuk.

Lehajtott fejjel léptem az étkezőbe, a szüleim társaságában apu

kollégája és felesége vacsorázott.

– Hogyhogy ilyen korán? Hamarabb vége lett? – kérdezte anyu,

aztán meglátta a szétbőgött fejem, és letette a villáját.

– Ez volt életem legpocsékabb estéje! – fakadtam ki, és

megfordultam.

– Ó, azok a rosszul sikerült kamaszbulik – nosztalgiázott apu

munkatársa, én pedig felrohantam a lépcsőn.

A szobámba érve becsaptam magam mögött az ajtót, majd

lerogytam a babzsák fotelemre, és kitört belőlem a zokogás. Na

igen. Életem első ajtóbecsapása. Most már igazi kamasz lettem.

Valentin nap: 5/1. –

Edina: 5/1. –

Cortez: 5/1. –

Karkötő Corteztől: 5/5 és 5/1 – lehet, hogy eleinte örültem, de

most már nem.

Msn: 5/2 – rejtve kapcsolódtam, és egyedül Virággal beszéltem.

Február 23., hétfő”

Az egész múlt héten árnyéka voltam önmagamnak. A Valentinesteután éjjel kettőig bőgtem, kisebb-nagyobb megszakításokkal.

És mégis, amikor azt hittem rosszabb már nem lehet, következett a

hétfő. Az volt csak az igazi arcul csapás. Cortez hiányzott,

megfázott vagy valami ilyesmi, csak szerdán jött suliba, addig

pedig Edina elégedett fejét kellett néznem, aki minden szünetben

direkt feltűnően sms-ezett, csak hogy mindenkinek világos legyen,

Cortezzel. Szerdán pedig, amikor végre suliba jött, egy szót sem

szólt hozzám. Én pedig kiborultam. A délutánjaimat mélabús

dalok hallgatásával és rendszertelen sírdogálással töltöttem, a

hangulatomhoz nagyban hozzájárult a szürke, csapadékos,

rettentően hideg és komor februári időjárás is. Anyu és apu

próbáltak feldobni, de aztán utánaolvastak, és úgy ítélték meg,

hagynak szenvedni, majd elmúlik. Szerintük. Szerintem nem. Az

msn-t egész héten be se kapcsoltam. A netezésem kimerült

annyiban, hogy a közösségin ellenőriztem először Cortez, majd

Edina állapotát, és amíg mindkettejük adatlapján az „egyedülálló”

szerepelt, valamelyest megnyugodtam. De így, hogy mérhetetlen

fájdalmakkal küszködtem, kénytelen voltam elfoglalni magam,

úgyhogy kiolvastam a Twilight harmadik részét is. És bár tényleg

szörnyen szomorú voltam, szerencsémre két emberre mindig

számíthattam. Virágra, akivel suli után és a kora esti

kutyasétáltatás alkalmával ezredszerre is képesek voltunk átrágni

magunkat a Cortez témán, és Arnoldra, aki direkt elterelte a

figyelmem a dolgokról azzal, hogy három és fél órát téblábolt

velem tegnap a könyvesboltban, csak hogy jókedvre derítsen.

Fogalmam sincs, mihez kezdenék nélkülük.

Ma reggel Virággal mindketten kicsit frusztráltak voltunk a

Szent Johannás blézerben, akkor is, ha kivételesen felvehettük

farmerrel. A múlt heti hiányzók miatt (Cortez szerdáig, Gábor,

Andris és Zsolti egész héten nem jött) az osztályfényképezés mára

tolódott, úgyhogy kénytelenek voltunk kiöltözni. Máday ig.

helyettes állítása szerint lazára vette a figurát az osztályképekkel

kapcsolatban, régebben kötelező volt ünneplőben megjelenni,

mostanra már elég a blézer, sál és kitűző. Tehát csak annyi a

„lazaság”, hogy lehetünk farmerben. Mindegy, tőle ez is extrém

jófejségnek számít.

Duplaangollal kezdtünk, úgyhogy Virággal beültünk a nyelvi

előadóba, és a csengetésig elfoglaltuk magunkat. Ő a márciusi IMet

olvasgatta, én pedig kinyitottam a munkafüzetem, és

ellenőriztem a házit. Csengetésig a sulirádióból egy Queen-szám

üvöltött, közben pedig szép lassan mindenki beszállingózott a

terembe.

– Reni – bökte meg a hátam Ricsi.

– Igen? – fordultam hátra.

– Volt kémiaházi?

Előszedtem a táskámból a kémiafüzetem, és szó nélkül

hátraadtam.

– Örök hála – vette el, én pedig némán bólintottam. Vagyis

vissza a kezdetekhez.

Arnold huszonkét percet késett, szerintem ez az egyéni csúcs,de Mr. O’Realy csak a helyére utasította.

– Hol tartunk? – kérdezte halkan. Ez inkább csak olyan udvarias

kérdés volt tőle, egyébként semmi köze az angolórához, az ő

szintjével be se kéne járnia. Ahogy Corteznek se.

Némán felé mutattam a könyvem, mire bólintott, és fellapozta a

regényét.

– Pszt – bökött meg Ricsi. Hátrafordultam, és elvettem tőlük a

füzetemet. – Kösz.

– Nincs mit. .

Arnold rosszallóan megcsóválta a fejét. Azt hiszem, ezzel azt

akarta jelezni, hogy béna vagyok. És lehet, hogy igaza van. A

Valentin-hét óta magamba fordulva duzzogok, sírok, szenvedek,

képtelen vagyok kezelni az érzelmeimet, de ha elkérik a házim,

még mindig szó nélkül odaadom. Ez jellemző.

Irodalmon Kardos így indított:.

– Reni a táblához, a többiek kinyitják a szöveggyűjteményt. –

Sóhajtva behajtottam a tankönyvem, és kimentem felelni. Egy

percig nem aggódtam, monoton stílusban ledaráltam a verset,

aztán vártam az eredményt.

– Ez a vers ennél azért egy kicsit vidámabb – firkantotta be

Kardos az ötöst, én pedig lesütött szemmel bólintottam, és

visszaültem a helyemre. Az óra további részében a blézerem ujját

húzogattam, és kifelé bámultam az ablakon. Komolyan, soha nem

gondoltam volna, hogy kamasznak lenni ennyire megterhelő meló.

Óra végén nem úsztam meg, Kardos elkapott a folyosón, és

aggódva faggatni kezdett, hogy mi a bajom.

– Csak egy kicsit fáradt vagyok, biztos az időtől van.

Hidegfront… – lőttem el az adu-ászt. Meteorológiai

befolyásoltságom miatt állandóan tudom, hogy mikor milyen

frontra foghatom a rossz hangulatom.

– Tehát hidegfront – biccentett Kardos hunyorogva. Simán

átlátott rajtam. A felnőttek nagyon értenek az ilyesmihez. Még a

légköri dolgokról próbáltam győzködni, vagyis hogy tényleg

minden rendben velem, csak már nehezen viselem a hosszú telet,

meg ilyesmi, amikor Cortez fülhallgatóval a fülében kisétált a

teremből, és kikerült minket a folyosón.

– Antai-Kelemen – szólt utána Kardos, mire Cortez megállt és

visszafordult. – Szeretném, ha nem feledkeznél meg a délutánról.

A nagymamád a múlt héten telefonált, hogy a megfázásod miatt

nem tudsz megjelenni, viszont a mai napon számítok rád,

remélem, tisztában vagy vele, hogy…

És ekkor Cortez megtette azt, ami miatt még mindig lesütöm a

szemem, ha eszembe jut. Vagyis Kardos beszéde közben

összehúzta a szemét, majd egy rutinos mozdulattal kirántotta a

füléből a fülhallgatót, és szemtelenül mosolygós szemmel

megkérdezte.

– Tessék?

Kardos pislogás nélkül meredt rá, én pedig a szám szélét rágva

óvatosan megráztam a fejem. Oké, állati menő volt meg ultralaza,

de ezt csak mint diák mondhatom. Kardos szemével nézve eztúllőtt minden pofátlanságon. Jaj.

– Utolsó óra után! Ne felejtsd el! – közölte szigorúan, és szó

nélkül otthagyott minket.

Cortez megvonta a vállát, és visszatette a fülébe a fülhallgatóját,

én pedig jól ottmaradtam egyedül.

Az egész ebédszünet eltelt az osztályképek készítésével.

Mondjuk, a három fotó három pillanat alatt elkészült, inkább az

előkészületek során akadtak gondok. A tesiterem lelátójának első

két sorába ültetett minket a fotós, és elvileg az egész két percet vett

volna igénybe, de tekintettel arra, hogy 12 diák 12 félét fújt, és

mindenkinek volt valami elképzelése a dologgal kapcsolatban, a

fotósnak meggyűlt a baja velünk. Az ofő próbált rendet tenni, de

képtelenségnek tűnt. Andris és Robi kezdte az egész vitát azzal,

hogy nem akarnak egymás mellett ülni, de amikor a fotós

szétültette őket, akkor kitalálták, hogy mégis. Ekkor megint

mindenkit átültettek, mi, Virággal és Arnolddal lekerültünk az alsó

sorba, Kinga mellénk, de ez nem volt jó, mert ő fent akart ülni.

Ezután felkerült, Zsolti pedig le a helyére, de Kinga elég bunkó

stílusban kifakadt, hogy Zsolti a termetéből adódóan takarja őt, és

nem fog látszani. Ekkor Zsolti rávágta, hogy Kinga arca akkora,

hogy mindenhonnan jól látszik, így ők ketten heves vitába kezdtek,

közben Jacques elesett (fogalmam sincs, hogy hogyan), és

kiszakadt a zakója. Így megint változás történt, őt hátra kellett

ültetni, hogy elrejtsék a lyukas zakóujját. Az ofő próbált rendet

teremteni, a fotós Virágra förmedt, hogy vegye ki a homlokából a

haját, mert nem látszik az arca, de Virág direkt így akarta. Én

némán tűrtem, hogy hatodszorra is átültessenek, pedig

borzalmasan untam, nekem annyi volt a kérésem, hogy Arnold és

Virág között ülhessek. A fotós kissé rángó arccal bólintott,

úgyhogy mi hárman vonultunk egyik sorból a másikba. Közben

Dave ráunt a dologra, és amíg a fotós rendezgetett minket, mint a

dominókat, odaállt mellé, és elkezdte kielemezni a gépét.

Véleménye szerint „tök elavult” technika. Na ekkor a fotós már

elveszítette a türelmét, ráüvöltött, hogy azonnal menjen vissza a

csoportképbe, az ofő hatodszor szólt Cortezre, hogy vegye ki a

fülhallgatóját, és Arnoldra, hogy tegye el a könyvét, Zsolti pedig

egyre ingerültebben követelte, hogy legyen már vége az egésznek,

mert ebédszünet van, és éhen hal. Kinga ezt nem hagyta szó

nélkül, megjegyzést tett, ami miatt minden kezdődött elölről.

– Befejezni! – üvöltötte el magát a fotós, a tornaterem pedig

visszhangzott.

Egy pillanatra mindenki elcsitult, még az ofő is kérdőn nézett a

dühöngő fotósra, aztán további hat perc alatt sikerült mindenkinek

megfelelő helyet találni a három nyomorult kattintás erejéig. Az

első két kép normális, „csendben ülünk és mosolygunk”

osztálykép lett, és bár kicsit erőltetettre sikerült, azért mégis

meglett. Az utolsó kép afféle „bulis” felvételnek készült volna,

ekkor az ofő felállt, és azt mondta, mindenki legyen kicsit „őrült”,

hogy vicces legyen a kép. Kábé mint a lámák, annyira voltunk

bulis hangulatban, szinte mindannyiunkat az érdekelte, hogy elteltaz ebédszünet, és mehessünk már végre, úgyhogy az „őrült”

képünk a következőképp sikerült: Jacques a könyökét fogja, Gábor

pislog, Andris és Robi lázadásuk jeléül hátat fordítanak, Zsolti

dühös, Kinga összefont karral duzzog, Dave úgy csinál, mintha

telefonálna, Cortez zenét hallgat, Ricsi lehajtja a fejét, mintha

aludna, Arnold olvas, Virág pedig átölel engem, csak az a baj,

hogy a haja az arcába van fésülve, úgyhogy olyan, mintha egy haj

lenne a legjobb barátnőm. Hát, ennyit a „vicces” képről. A fotózás

végén kisebb csordaként vonultunk ki a tesiteremből.

Suli után Virággal lementünk a büfébe, hogy rajz és olvasókör

előtt vegyünk valamit inni. Virág még a büfésnénivel beszélgetett,

aki megdicsérte a pillangós csatját, amikor megláttam a lépcsőn

komótosan lebaktató Cortezt. Fura, hétfő délután még sosem

láttam a suliban, órák után mindig gyorsan lelépnek a többiekkel.

– Hát te? – kérdeztem, és igyekeztem közömbös lenni.

– Kardos – nézett unottan a plafon felé.

– Nem hiszem, hogy most ráér, mindjárt kezdődik az olvasókör

– feleltem. Cortez mélyen a szemembe nézett, amitől azonnal

megremegett a gyomrom, aztán sóhajtva bólintott.

– Tudom. Megyek én is.

– Olvasókörre? – döbbentem le. – Minek? Miért?

– Mert ezt találta ki. Nagyobb kiszúrást el se tudok képzelni –

magyarázta, miközben lecsavarta a kólája kupakját, és beleivott.

– És mit kell csinálnod?

– Megírni az eddigi beadandókat, hogy jegyet tudjon rá adni.

– Az összes eddigi beadandót? Ma? Egy óra alatt? –

csodálkoztam, mert ez azért tényleg durván hangzott. Cortez

visszadobta a táskájába a kólát, és kínosan elnevette magát.

– Nem. Nem csak ma.

– Ó – csodálkoztam. Igen, ez így már érthetőbb volt.

Virág elsietett rajzszakkörre, úgyhogy kettesben maradtam

Cortezzel. Kicsit zavartan ácsorogtam mellette az aulában, és fél

szemmel őt, fél szemmel meg a lépcsőt pásztáztam. Fogalmam

sem volt, hogy mit mondhatnék, Cortez szemmel láthatóan bárhol

szívesebben lett volna, mint hétfő délután a suliban, úgyhogy

inkább csendben maradtam, számoltam a másodperceket, és

vártam, hogy Arnold jöjjön már. Kínomban kihalásztam a

táskámból a rágómat, és a síri csendben kibontottam. A csörgés

fülsüketítően hangosnak hatott a néma épületben, mire Cortez

felém fordult.

– Kérsz? – kínáltam meg zavartan.

Kivett egyet a dobozból, aztán visszaadta, és tovább

ácsorogtunk csendben.

– Milyen volt a mozi? – kérdeztem hirtelen, mert úgy éreztem,

belehalok, ha nem kérdezem meg.

– Milyen mozi? – kérdezett vissza.

– Edinával – vontam meg a vállam, mintha csak nehezemre

esett volna pontosan felidézni a dolgokat.

– Ja – bólintott. – Oké volt.

– Klassz – mosolyodtam el, és az agyam azonnal kattognikezdett. Mit jelent az oké? Jó volt? Nagyszerű? Elment? Nem volt

rossz? Vagy talán a legjobb? Mi a fene pontosan az oké?

– Te mit keresel itt? – kérdezte Arnold hirtelen. Annyira

elgondolkoztam, hogy észre se vettem, amikor mellénk ért.

Cortez felvont szemöldökkel mérte végig Arnoldot, aztán

megvonta a vállát.

– Olvasókör – felelte nem túl kedvesen.

– Nocsak, gondoltad, megnézed, merre lehet a könyvtár? –

kérdezte gúnyosan. Cortez lesajnáló pillantással méregette.

– Ja, gondoltam, majd veletek megyek, nehogy eltévedjek –

nézett összeráncolt szemöldökkel a kijárat felé. Mosolyogva

bólintottam, és mielőtt Arnold reagálhatott volna, elindultam.

Mindketten követtek.

A könyvtárban Kardos és az olvasókörösök már mind bent

ültek, és az érkezésünkkor felnéztek.

– Reni, Arnold – biccentett Kardos.

Leültem egy székre, Arnold pedig felpattant az asztalra, a

többiek viszont mit sem törődtek velünk, mindannyian az unottan

ácsorgó Cortezt figyelték, aki, mintha csak valami láthatatlan

akadály lenne előtte, megállt az ajtóban, és láthatólag nem akart

beljebb jönni.

Kardos szólt Corteznek, hogy üljön le egy asztalhoz, ami a

szakkör összetolt padjaitól külön, az egyik könyvespolc mellett

árválkodott.

– Felállhatsz könyvekért, ha kérdésed van, jelentkezz,

máskülönben ne zavard az olvasókört – közölte Kardos szárazon.

– Eszemben sincs – ígérte meg Cortez visszafojtott mosollyal,

és lesajnáló grimaszai nézett az összegyűltekre. Totál lúzernek

tarthatja ezt az olvasókör dolgot.

– Rendben. A mai alkalommal Passuth Esőisten siratja Mexikót

című művéről beszélünk – csapta össze a tenyerét Kardos, mire az

olvasókörösök felcsillanó szemmel figyelni kezdtek. Aztán egy

koppanás hallatszott, és mindenki hátrafordult. Cortez lefejelte a

padot.

– Antai-Kelemen, ha egy kis kultúrától sokkot kapsz, nehéz

hetek várnak rád – jegyezte meg Kardos élesen, a többiek pedig a

fejüket rázva fejezték ki nemtetszésüket. Visszafojtott mosollyal

néztem Cortezre, aki továbbra is a padon feküdt, látszólag totál

kiakadt.

Nekem úgy tűnt, két perc alatt eltelt az olvasókör, Corteznek

meg, azt hiszem, egy örökkévalóságig tartott, de lényeg a lényeg,

mindkettőnknek véget ért. Összepakoltam a holmim, a többiek

kimentek a könyvtárból, Kardos pedig Cortez asztalához lépett, és

felemelte a füzetét. Fél szemmel odanéztem, és láttam, hogy

maximum két mondat szerepel az oldalon, a többi rajz és firka.

– Lesz ez még több is – jegyezte meg elégedetten Kardos. –

Tanár úr, nem lehetne, hogy otthon… – próbálkozott Cortez.

– Nem. Itt írod. Hétfő délutánonként. Pont – jelentette ki

Kardos, és visszadobta az asztalra a füzetet.

Virág az aulában várt ránk, és kicsit fura volt négyesbenhazaindulni, bár hozzá kell tennem, Cortez nem sok vizet zavart,

némán baktatott mellettünk a dombon felfelé, azt hiszem, kiszívta

az agyát a Passuth-mű elemzése.

– Ez mindig ilyen? – kérdezte, kábé félúton.

– Mi? – kérdeztem vissza.

– Az olvasókör.

– Aha. Rémes volt? – mosolyodtam el.

– Amikor ébren voltam, igen – vágta rá, mire hangosan

felnevettem. Arnold rosszalló pillantást vetett rám a sapkája alól.

– Minden rosszban van valami jó. Gondolj csak bele. Már

ismersz egy könyvet. Az alapműveltséged így már eléri némely

emberszabású szintjét. Ez nem kis teljesítmény – győzködte

gúnyosan Arnold.

Cortez hangosan kiröhögte Arnoldot, jelezve, hogy egy

pillanatig sem veszi őt komolyan, aztán benyomta a zenelejátszója

gombját, és csendben sétálva hallottuk, ahogyan üvölteni kezd a

fülében a zene.

Osztályfényképezés: 5/4 – vicces volt, akkor is, ha bénák lettek

a képek.

Olvasókör: 5/5 – tökéletes volt, Cortez jelenléte tette azzá.

Cortez: 5/2 – fogalmam sincs. Néha kedves, néha napokig átnéz

rajtam. Egyszerűen nem tudom.

Vacsora: 5/2 – fokhagymás rukkolás penne. Bah.

Február 24., kedd

Ma éreztem először, hogy kezd egy kicsit jobb kedvem lenni.

Edina mintha leszállt volna Cortezről, vagy legalábbis nem

nyomul annyira látványosan, mint eddig. Azt, mondjuk, nem

tudom, hogy sulin kívül milyen kapcsolatban vannak, de a suliban

köszönnek egymásnak, meg néha ebédszünetben beszélnek, de

ennyi. Ez azért jó hír.

Egyébként laza nap. Duplafrancián Monsieur Durand-nal

megnéztük a Belleville-i randevút, földrajzon Farkas tanárnővel

tovább haladtunk az anyaggal, törin pedig Barka is szeretett volna

továbbmenni, de a maratoni diktálást némiképp nehezítette, hogy

Virág minden mondatát más színű tollal írta (szerinte így „jobb

fej” a füzete). Úgyhogy alig haladtunk valamit, mivel a tanárnőt

félpercenként félbeszakította Virág egy-egy „várjon, lemaradtam,

hol tartottunk, jó, akkor nem írok semmit!” beszólása.

Csengetéskor Barka kijelentette, hogy ami kimaradt, azt dolgozzuk

ki otthon a könyvből. Óriási. Zsolti egy összegyűrt alufólia labdát

dobott Virág fejéhez.

– Virág, az agyamra mész! – közölte.

– Most miért? – pislogott értetlenül Virág

– Kinek van kedve kidolgozni otthon? Leszedem a netről –

vonta meg a vállát Dave.

– Hagyd, lesz, aki megcsinálja – vigyorgott Ricsi, és

egyértelműen rám nézett. Csodálkozva néztem körbe, és hirtelen

hatalmába kerített valamiféle rossz érzés.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem, mire Dave, Ricsi és… és

legnagyobb fájdalmamra Cortez is elröhögte magát.– Hát, csak hogy tuti kidolgozod. És akkor odaadod, nem? –

mosolygott Ricsi kedvesen, de valahogy nem tudtam értékelni.

Virág lesütött szemmel ácsorgott mellettem, Arnold pedig

összecsapta a könyvét, és bevágta a táskájába. Zavartan

megvontam a vállam.

– Igen. Tuti kidolgozom. Meg oda is adom – válaszoltam

zavartan. – De minek másolnád le? Majd megírom a dogád –

feleltem, és felkaptam a táskám. Arnold bevárt az ajtónál, mi pedig

Virággal csendben kimentünk.

Még hallottam, hogy Ricsi azt kérdezgeti, mi bajom van, meg

hallottam, hogy Kinga megjegyzést tesz az agyára, de nem

foglalkoztam vele. Az udvaron ácsorogva némán néztem magam

elé, közben a metsző szél megcsípte az arcom, beférkőzött a ruhám

résein, és pillanatok alatt átfagytam.

– Ne törődj velük – mondta Arnold csendesen, de a süvítő

szélben szinte alig hallottam.

– Tényleg így gondolják? Én vagyok, aki majd megcsinálja?

Ennyi? – bámultam hitetlenkedve a forrócsokimba.

– Dehogy, tuti nem – ugrált mellettem Virág, aki szintén

szétfagyott. Egy pillanatra Arnoldra néztem, tudván, ő jobb

emberismerő, és mivel csak elkapta a tekintetét, nagyot

sóhajtottam.

– Ez gáz – motyogtam.

Majdnem csengetésig kint álltunk az udvaron, közben pedig

próbáltam rájönni, hogy vajon tényleg kihasználnak-e. Jó, persze

tudom, hogy nem vagyunk közeli barátok, de mégis. Ha úgy

tekintenek rám, mint valakire, aki majd megcsinálja helyettük,

akkor Arnoldnak lesz igaza. Pedig nem akartam, hogy igaza

legyen.

Francia kultúrán egész végig a füzetembe bámultam, egy

pillanatra se néztem fel, pedig Ricsi pisszegett, Zsolti és Dave

rezegtették a telefonom, Cortez pedig néha megbökött.

– Mi az? – fordultam hátra.

– Csak hülyültünk – suttogta, de Monsieur Durand rászólt.

Mosolyt erőltettem az arcomra, aztán visszafordultam, és azon

voltam, hogy ne bőgjem el magam.

Hazaérve azonnal felmentem a szobámba, benyomtam a Hard

Day’s Night albumot, és lehuppantam a babzsák fotelembe. Sajna

vacsorára le kellett mennem, úgyhogy megpróbáltam jópofizni. Na

de kiket akartam átverni? A szüleim „kamaszkezelőkönyv”-bajnokok.

– Mi volt a suliban? – kérdezte anyu. Ugye a „semmi”, az

tabuszó, úgyhogy erőltetett mosollyal mesélni kezdtem.

– Reni, apáddal arra az elhatározásra jutottunk… – kezdte anyu,

és ez mindig rosszul kezdődik. Ha a szülők elhatározásra jutnak,

ott gáz van.

– Igen?

– Hogy meghosszabbítjuk az internethasználatodat, napi egy

óra helyett másfélre – jelentette ki ünnepélyesen.

– Óriási – szurkáltam a villámmal egy sült paradicsomdarabot.

– Azt hittem, ennél jobban örülsz majd – fürkészett anyu.– Per pillanat az egy órát sem tudom kitölteni, úgyhogy nekem

mindegy – szaladt ki a számon.

– Hogyhogy? Azt hittem, minden örömödet a kis barátaiddal

való msn-ezésben leled – értetlenkedett anyu.

– Hát, mostanában nem.

– Mi történt? – szólt közbe apu, és rájöttem, hogy hibáztam. A

szüleim cselesen rávezettek arra, hogy kiszakadjon belőlem, amit

egyébként is sejtenek. Vagyis, hogy baj van.

– Semmi, csak mostanában nem vagyok oda az msn-ért –

vontam meg a vállam.

– Virággal van baj?

– Nem.

– Arnolddal?

– Nem.

– Cortezzel?

– Vele már az is jó lenne, ha baj lenne – csúszott ki a számon.

Anyu és apu egymásra nézett. Most ez pontosan nem tudom, hogy

mit jelent, de ők tuti tudják.

– Még mindig nem foglalkozik veled? – rázta a fejét szomorúan

anyu.

– Sose foglalkozott. Hagyjuk. Felmehetek a szobámba? – tettem

le a villám a tányérra.

– Reni, a kamaszproblémákat borzalmasan nehéz kezelni.

Tudom, most úgy érzed, az egész világ ellened van, hogy minden

rossz, és igazán semmi sem érdekel… – kezdte anyu, mire

értetlenül megráztam a fejem.

– Nem, semmi ilyesmi nincs. Csak befejeztem a vacsorát –

vontam meg a vállam.

– Ó, értem – dőlt hátra anyu a széken, felhagyva a „bizalmas,

előrehajolós” pózzal. – Menj csak.

Visszamentem a szobámba, és bekapcsoltam a gépem. Az msn

tömve volt, rejtve kapcsolódtam, de így is jött egy rakás üzenet. A

legtöbb Ricsitől és Dave-től, hogy „ne legyünk fasírtban, nem úgy

értették”. És bár jólesett, hogy legalább észrevették, mekkora

barmok voltak, mégsem írtam vissza. Minek?

A kedvem: 5/1 – asszem, megbántottak.

Esőisten siratja Mexikót: 5/3 – még csak 10 oldalt olvastam,

mert elaludtam közben. Természetesen ez nem a mű hibája, hanem

az én szégyenem.

Virág: 5/5 – annyira kedves, megpróbált felvidítani, és feltett a

közösségire egy új közös képünket, aminek az LB nevet adta.

(LB=legjobb barátnők.)

Arnold: 5/5 – elverhettem Honfoglalóban. De szerintem csak

mert érzelmi nyomoronc vagyok, és megszánt.

Sulirádió: 5/5 – a stúdiósok lázadnak az időjárás ellen, csupa

nyári számokat adtak egész nap.

Február 25., szerda

A napom rémesen indult. Reggel észrevettem, hogy a

homlokomon megint gyűlnek a patik, pedig elég sokat szórakozom

a krémek próbálgatásával. Ráadásul baromira görcsölt a hasam,ami még jobban kikészített. Anyu először azt akarta, hogy

maradjak otthon, aztán sikerült meggyőznöm, hogy minden oké,

majd elmúlik. Azért kaptam egy görcsoldót, hogy ha nagyon fájna,

akkor evés után vegyem be.

– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte anyu, kábé ezredszerre.

– Persze. Csak a tesit nehogy elfelejtsük – sürgettem. Anyu

beírta az ellenőrzőmbe a felmentést a mai napra (ezt a cselt

egyébként a későbbiekben tuti igénybe veszem még), aztán a

kezembe nyomta az esőkabátomat.

– Esni fog?

– Igen – bólintott meggyőzően. Hát, ezt jó tudni.

Apuval felvettük a kapuban ácsorgó Virágot (a haja a szemébe

volt fésülve, elég drasztikusan, úgyhogy befordult), aztán a sulinál

kiszálltunk. Ricsi, Zsolti, Dave és Cortez a lépcsőnél ácsorogtak, a

szemerkélő eső miatt mindannyian felhúzták a kapucnijukat.

Eredetileg nem álltam volna meg, mert minek, szóval csak

köszönni akartam, de végül kénytelen voltam. Merthogy Ricsi

elém állt, és egy kicsit elázott szalvétát nyújtott felém.

– Mi ez? – csodálkoztam.

– Citromos minyon – felelte, és annyira aranyosan nézett, hogy

kénytelen voltam elmosolyodni.

– Vettél nekem minyont? – döbbentem le.

– Aha. Dühös vagy még? – kérdezte, és azt hiszem, őszinteséget

láttam az arcán.

– Nem. Nem is voltam – füllentettem, és elvettem a ragadós

szalvétát.

Virág biztatóan megszorította a karom, és visszasétáltunk a

többiekhez.

– Minden oké? – kérdezte Cortez. A kapucnija alól rám néző

mélykék szempár kissé erős hatással volt rám a reggeli órákban.

– Aha, köszi – vontam meg a vállam a lehető

legtermészetesebben, de azért egy kicsit elérzékenyültem.

– Te, Reni, akkor nincs harag? – faggatott Dave türelmetlenül.

– Nincs – ráztam meg a fejem.

– És izé. A kémia… – kezdte zavartan, mire nevetve az égre

néztem.

– Adom – rángattam ki a táskámból a füzetem.

– Figyelj – lépett mellém Zsolti. – Azt megeszed még? – nézett

a kezemben lévő, egyre jobban szétázó minyonra.

– Nem, a tiéd lehet – adtam oda neki, és Virággal együtt

bementünk a portára. Lehet, hogy elkérték a kémiaházim, és lehet,

hogy Zsolti megette a nekem szánt minyont. De mindezek ellenére

éreztem, hogy a bocsánatkérésük komoly volt, és csak ez

számított.

Tesióra előtt az öltözőben ültem felmentettként, és vártam,

hogy Virág elkészüljön.

– Renáta, veled mi van? – nézett rám Kinga kérdőn, amikor

észrevette, hogy még mindig farmerben és kötött pulcsiban

dekkolok a padon.

– Ma felmentett vagyok – vontam meg a vállam.– Miért?

– Mert fáj a hasam – magyaráztam. Kinga lesajnálóan megrázta

a fejét.

– Ha tudnád, mi az a versenysport, akkor nem döntene le egy

görcs – közölte a maga kíméletlen stílusában. Ráhagytam, és

segítettem Virágnak megkeresni a cipőjét, ami valahogy beesett a

pad alá.

– Köszi – vigyorgott, aztán felvette a másik cipőjét is, de

közben leesett a halálfejes hajpántja, úgyhogy azt is kihalásztuk a

pad alól. Virág ma kicsit szét volt esve, az a-s lányok meg jót

röhögtek az esetlenségünkön.

Korponay tanárnő elfogadta a felmentésem, és megkért, hogy

üljek fel a lelátóra, amíg a többiek tornáznak. A fél pályán a fiúk

fociztak, a másik oldalon a lányok röplabdáztak. Az Esőistent

olvastam, de hamar csatlakozott hozzám Arnold, aki csak akkor

tornázott aktívan, ha jegyet kapott rá, egyébként tétlenül ácsorgott

a pálya szélén.

– Hétvégén könyvtárba megyek, jössz? – kérdezte.

– Persze – csillant fel a szemem. A Fővárosi Szabó Ervin

Könyvtár az egyik kedvenc helyem, csak sajna ritkán jutok el,

úgyhogy ha lehetőségem van rá, persze hogy megyek.

– Oké. Anyu kirak minket valamikor délelőtt, és majd felvesz…

– Akkor ráérünk – bólintottam boldogan.

– Igen.

Infón a fiúk rickrolloztak,szinte mindenkinek átküldték emailben

a linket, és ezen iszonyúan jól szórakoztak. Még

Tölgyessy tanár úr is viccesnek találta, úgyhogy beszállt a játékba.

Egyébként a suliban tarolt a téma, a stúdiósok majdnem

mindennap leadták a számot a sulirádióban, ami még mindig

hatalmas népszerűségnek örvend. Én már kicsit unom azért, főleg,

mert komoly hadjárat indult ellenem, mindenki azt akarja, hogy

bedőljek. Viszont ami az infóórát illeti, klassz, hogy ilyenekkel

töltjük az időt.

Suli után megcsináltam a leckémet, aztán Virág jött, hogy

megsétáltassuk Robert Pattinsont. Közben olyan fontos dolgokról

beszéltünk, mint Cortez, Pete Wentz, hasfájás, pattanástalanító

krém, MySpace és Twilight. Szóval csak a szokásos.

Vacsora után anyuék lelkesek voltak, amikor közöltem, hogy

boldog vagyok a másfél órásra bővített net miatt.

– Örülünk, hogy megint jóban vagy a kis barátaiddal –

biccentett anyu.

Internetes trükk.

– Eddig is jóban voltam. Csak most megint – magyaráztam, és

bár hevesen bólogattak, azért azt hiszem, nem egészen tudnak

követni.

Az msn fullon volt, és ezúttal nem rejtve léptem be, hanem

rendesen. Oké, azonnal rám írtak öten, mind linkeket küldtek, én

pedig folyamatosan írtam, hogy semmit nem nyitok meg. Hiába,

kitartóak voltak. Másolom.

Ricsi üzenete: Reni, ezt nézd meg!Reni üzenete: Neeem!

Ricsi üzenete: Komolyan, ez nem az! Hanem Shakespeare!

Neked köszön ezen a videón!

Reni üzenete: Ez volt eddig a legeredetibb próbálkozás.

Ricsi üzenete: Na majd meglátjuk.

Szóval komoly erőfeszítések árán hárítottam el az egyre

durvább próbálkozásokat. Volt ott minden, Máday kánkánozik egy

videón ( ), Moličre elveszett műve a YouTube-on. Totál képtelen

dolgok. Viszont szórakoztatott. Éppen Virággal kameráztam,

amikor egy újabb ablak nyílt meg a gépemen. A szívem a

torkomba ugrott. Másolom:

Cortez üzenete: Szia. Vagy?

Reni üzenete: Szia. Igen. (Közben azért nem hagyhattam

figyelmen kívül Cortez új, fekete-fehér képét, amin kissé lehunyt

szemmel mosolyog. Wow.)

Cortez üzenete: Van egy perced?

Reni üzenete: Persze

Cortez üzenete: Oké kösz. Csekkolnál nekem valamit?

Reni üzenete: Irodalom?

Cortez üzenete: Ja.

Reni üzenete-. Küldd.

Cortez. Ok, pill. BRB.

Reni üzenete: ???

Cortez üzenete: Gyúrnod kéne angolra. BRB=Be right back.

(Mindjárt jövök.) Reni üzenete-. Oké.

Amíg Cortezt vártam, gyorsan elmeséltem Virágnak, hogy rám

írt, és hogy mennyire laza, és hogy miket tud, amiket én nem is, és

egyébként is… Szóval visongtunk egy sort a webkamerába.

Lányos dolog, mindegy. Cortez alig egy perc múlva megint írt.

Másolom.

Cortez üzenete: Re.

Reni üzenete: Oké.

Cortez üzenete: Nézd meg nekem ezt pls, semmit nem értek

belőle.

Reni üzenete: Jó.

És a következő pillanatban ész nélkül kattintottam a linkre. A

megnyíló ablakban megláttam a YouTube oldalát, a következő

felirattal: You’ve got rick rolled!!! És már el is kezdődött a Never

Gonna Give You Up.

Lesütöttem a szemem, és hitetlenkedve ráztam a fejem. Hát ez

van. Az egyetlen ember, aki miatt gondolkodás nélkül megnyitok

egy linket még az ilyen zord, átverős időkben is. Cortez.

Nem tehettem mást, visszaírtam. Másolom.

Reni üzenete: Szép volt.

Cortez üzenete: Nemár. Megnyitottad? Lol.

Reni üzenete: Ez van.

Cortez üzenete: De miért??? Annyira átlátszó volt!

Reni üzenete: Nem tudom, megfeledkeztem róla. Azt hittem,

irodalomból kell segítség. Mindegy. Ügyes.

Cortez üzenete: Ááá. Ez így könnyű volt.Reni üzenete: Grat.

Cortez üzenete:

Reni üzenete: Na mondd el gyorsan a többieknek, hogy

megnyugodjanak. Szia.

Cortez üzenete: Szia.

Rickroll: 5/2 – bedőltem. Cortez simán átvert. Jaj.

Hasfájás: 5/1 – azért elég kellemetlen napom volt miatta.

Cortez: 5/5 – akkor is msn-eztünk, ha átvert.

Ricsi: 5/5 – nagyon kedves volt, hogy bocsánatot kért, és még

minyont is kaptam.

Zsolti: 5/4 – ő is kedves volt, bár megette a minyonom.

Február 26., csütörtök

Apu reggel kitett minket a suli előtt, és már előre rettegtem

attól, hogy a fiúk hogy fognak körberöhögni azért, amiért Cortez

ilyen könnyen átvert. Virággal együtt komótosan sétáltunk a

lépcső előtt ácsorgó Ricsiékhez, miközben a nap gyéren erőlködött

a szürke felhők fölött.

– Sziasztok – köszöntem, és büszke, de vesztes mosollyal

meredtem rájuk. Ricsi, Zsolti, Dave és Cortez visszaköszöntek,

aztán tovább beszélgettek. Értetlenül néztem Virágra, aztán újra a

fiúkra.

– Mire vártok? – kérdeztem türelmetlenül.

– Hogy hét ötvenöt legyen, és bemenjünk. Mint mindig –

motyogta Dave, és tovább nyomkodta a telefonját.

– Nem úgy értem – ráztam meg a fejem. – Hanem az alázást

mikor kezditek?

– Milyen alázást? – nézett rám ezúttal Ricsi is. Csodálkozva

fordultam Cortez felé, aki óvatos mosolyra húzta a száját, és

széttárta a kezét.

Legalább tíz másodpercig álltam a tekintetét, közben, mondjuk,

elvesztem a mélykék szempárban, aztán elkaptam a fejem, mert

leesett. Cortez nem mondta el, hogy rászedett. Hogy miért?

Fogalmam sincs. Mindenesetre egy csomó hülye lepke szállt fel a

gyomromban, és konkrétan beleremegtem a gondolatba, hogy

Corteznek és nekem van egy titkunk. Wow.

– Mivel S. O. S. meg kellett beszélnünk Virággal a történteket,

gyorsan bementünk a suliba, és miközben leadtam a suliújságnak a

márciusi ajánlóimat, szünet nélkül susogtunk. A létező összes

alternatívát figyelembe vettük, és végül arra jutottunk, hogy Cortez

szimplán jó fej volt, és nem akarta, hogy a többiek lealázzanak,

amién ilyen könnyen bedőltem.

Baromira fel voltam dobva, és nemcsak azért, mert Cortez

ennyire klasszá tette a reggelem, hanem mert első szünetben Zsolti

közölte, hogy holnap suli után mennek hamburgerezni, és ha van

kedvünk, menjünk velük.

– Sajna apuval vagyok a hétvégén – rázta a fejét szomorúan

Virág.

– Jól van, emó, akkor majd legközelebb – legyintett Dave, aki

hamar túljutott azon, hogy Virág nem tud jönni.

– De megkérhetem, hogy ott vegyen fel, és akkor addig tudokmenni – töprengett tovább Virág.

– Akkor jössz? – türelmetlenkedett Dave.

– Hát, ha jól meggondolom – pislogott Virág, mire Ricsi

ráförmedt.

– Jól van, találd ki holnapig – zárta rövidre, és felém fordult. –

Ren?

– Ha Virág megy, én is – feleltem a táskámba pakolva.

– Tipikus lányválasz – húzta a száját Zsolti.

– Mit tudsz te a lányokról? – lépett hozzánk Kinga, és

lesajnálóan méregette Zsoltit, majd meg sem várva, hogy

reagáljon, körbenézett. – Hová megyünk?

– Te sehova – közölte Zsolti.

– Ó, ne! Nem mehetek? Nem hívtok magatokkal? Ne! – tette

Kinga a szívére a kezét, és gúnyosan túljátszotta a szerepét.

– Ha ilyen lenéző vagy, akkor mit érdekel, hogy hova

megyünk? – kérdezte Dave. Kinga unottan felnézett, és erősen

meghúzta az egyébként is fájdalmasan szoros copfját.

– Csak megkérdeztem, hogy az osztály és az évfolyam

leggyengébb tanulói mivel töltik a péntek délutánt ahelyett, hogy a

lemaradást pótolnák…

– Hé – szólt rá Ricsi, és felém bökött. – Évfolyamharmadik. –

Tényleg. Nos, nem érdekel, hogy megszántátok Renátát, és a

házikért cserébe veletek mehet…

– Kösz – szaladt ki a számon.

– Ne áltassuk egymást – vigyorgott rám gúnyosan Kinga, én

pedig azonnal elvörösödtem. Életemben nem égettek még be

ennyire. És fájt. Jaj. Mellesleg egy klassz filmben ilyenkor a

védelmemre keltek volna, hogy „dehogy, Reni nélkülözhetetlen a

társaságban” vagy „Renit a házik nélkül is hívnánk”… Persze az

életben semmi ilyesmi nem hangzott el, mert Zsolti és Dave

Kingának estek, rólam pedig nem esett több szó, úgyhogy

megsemmisülten pakoltam tovább a táskámba.

Vladár már bent is volt az osztályban, mire feleszméltem.

– A mai órán jegyre dolgozunk. – jelentette ki, miközben

végignézett az osztályon. Rám kicsit tovább bámult, mint a

többiekre, ezért a pulcsim ujját húzogattam, és úgy tettem, mintha

baromi érdekes lenne. – Párban – tette hozzá kis hatásszünet után,

ami miatt kénytelen voltam levenni a szemem a pulcsimról, és

óvatosan hátranéztem Ricsire. Szegény.

A feladat – a többiek számára – egyszerűnek tűnt, egyfajta

kiegészítős dolog. A lényeg, hogy rajzolnunk kell egy fát, de úgy,

hogy képzeletben megfelezzük a rajzlapot, és Ricsi a lapja jobb

oldalára, én pedig a lapom bal oldalára rajzolom le a „fél fát”.

Amikor végzünk, Vladár félbehajtja a rajzlapokat, és összeteszi,

hogy mennyire passzolnak. A többiek totál belelkesedtek és

azonnal munkához láttak, Ricsi pedig feltápászkodott, és

kedvetlenül odahúzta a székét hozzám.

– Mit gondolsz, képes vagy lerajzolni egy fát? – suttogta.

– Aha, fát tudok. Csak az a baj, hogy négy vonalból – feleltem,

aztán gyorsan lefirkantottam a „fámat” egy papírfecnire, ésmegmutattam. Ricsi pislogás nélkül meredt rá, majd olyan

hangosan felröhögött, hogy mindenki felénk fordult.

– Pósa, a feladat vagy Rentai szórakoztat ennyire? – szólt rá

Vladár ingerülten.

– Elnézést – motyogta Ricsi, még mindig azon erőlködve, hogy

visszatartsa a nevetését.

– Na jó, kezdjük – hajoltam a rajzlapom fölé, és vagy négy

percig bámultam, mire húztam egy határozatlan vonalat. Mármint

a mozdulat volt határozatlan, a vonal határozottan sikerült,

határozottan egyenesre. Ez meg milyen fa? Mindegy.

Óra vége előtt begyorsítottam, és a lombkoronát nagy, körkörös

mozdulatokkal oldottam meg, aminek következtében Ricsi, Cortez,

Virág, de még az előttünk ülő Jacques is abbahagyta a munkát, és

felém nézett.

– Reni, mit csinálsz? – suttogta Virág.

– Mi? Miért? – fordultam hátra.

– Ne húzd át, amit rajzoltál, jegyre megy – pislogott nagyokat

Virág. Én meg értetlenül néztem rá. Aztán leesett, a nagy

satírozásom miatt azt hitte, hogy áthúzom az egészet.

– Nem, dehogy. Csak a lombot rajzolom – magyaráztam. Virág

és Cortez összenéztek.

– Rentai, bár kimondottan élvezetes a hátadat nézni, mégis

megkérnélek, ha már ennyire unod az órám, hozd ki a munkádat.

Te is, Pósa.

Ricsivel automatikusan visszafordultunk, és kivittük a rajzunkat

a tanári asztalhoz. Semmi gond, lelkiekben felkészültem Vladár

megsemmisítő megjegyzéseire, de ma az eddigieknél is

messzebbre ment. Konkrétan közölte, hogy a „rajztudásom óvodai

szinten sincs”, ehhez hozzájárul még, hogy „szemtelenségem

határtalan” (fogalmam sincs, miért van üldözési mániája), végül

pedig, miután kiröhögtette a rajzom az osztállyal,

értékelhetetlennek minősítette, és bevágta az egyest. Ja, és

mindehhez hozzátartozik, hogy miattam Ricsi is karót kapott

(annyira nem passzolt össze a rajzunk), a többiek pedig

mindannyian ötöst. Ez van. Jaj.

Pechemre amíg a suliban vicces és klassz sztori lett a

rajzomból, hazaérve már nem tűnt annyira mulatságosnak. Anyu a

konyhában állt, csípőre tett kézzel, ami a „durván mérges, és

mindjárt felrobban” póz, és „csalódtam benned” arckifejezéssel

nézett rám. Ez nem fair!

– Renáta, annyit kértem, hogy tartsd meg a kettest! – közölte,

azt hiszem, ezredszerre. Ja, és Renátának hív, ami csak és

kizárólag akkor fordul elő, ha nagyon be van rágva.

– Én megpróbáltam! De bénán rajzolok. Tudod, hogy nem

tudok rajzolni! És minden másból ötösre állok…

– Nem érdekel, ha mindenből ötösre állsz, de egyből buksz? –

szakított félbe.

– Nem fogok megbukni! Megoldom valahogy. De Vladár utál!

Komolyan utál! – érveltem. Reméltem, hogy anyu megszán, mert

hát végül is arról lenne szó, hogy az „egyszem” lányát nem kedvelivalaki. Sajna anyu nem hatódott meg. Sőt.

– Pontosan mit csináltál, mielőtt beszedte a rajzod?

– Rajzoltam – közöltem egyértelműen.

– Értem. Akkor bemegyek a tanár úrhoz, és beszélek vele. Ha

tényleg az van, amit mondasz. Hogy egyenes háttal, a rajzlapodra

nézve, előre fordulva vártad az óra végét, némán, mint a

kisangyal…

– Öhm – vakargattam meg a fejem.

– Igen? – húzta fel anyu a szemöldökét. Ez nem ér! A felnőttek

olyan számítóak! Már akkor tudta, hogy nem így volt, amikor

előadta ezt a kis csalit, hogy bemegy Viadalhoz. Tudta, hogy nem

kell bemennie, mert szerinte is én hibáztam! Anyu lepaktált

Vladárral? Óriási.

– Jó, nem pont úgy ültem. De attól még pikkel rám!

– Tehát hogy volt?

– Oké, éppen háttal voltam – kezdtem, mire anyu arcán azonnal

megjelent az a bizonyos „ahha!” tekintet, nekem meg végem is

lett. Győzött. A felnőtt kontra gyerek vitában, azt hiszem,

esélytelenként indulok.

– Háttal? Háttal a tanárnak, óra közben? És csodálod, hogy nem

kedvel? Renáta, nem mehetek panaszkodni, ha közben a minimális

tiszteletet sem adod meg a tanár úrnak.

– Én megadom! De miért kell ennyire véresen komolyan venni

a rajzot?

– Mert a tantárgyad, Vladár a tanárod, és kész. Ugyanolyan

komolyan kell venned, mint a többit.

– Persze – szóltam sértődötten. – Matekból a többiek…

– Nem érdekelnek a többiek! – zárta le a témát anyu.

– Persze, gondoltam – zsörtölődtem, miközben folyamatosan

motyogtam. Anyu türelmesen várt, aztán amikor befejeztem,

bólintott.

– Rendben.

– Mi? – húztam el a számat. Ha anyu kijelenti, hogy rendben,

akkor semmi sincs rendben. Legalábbis rám nézve. Kíváncsi

voltam, mi jön. Netelvonás? Msn-tiltás? Esetleg kilakoltatja a

simjeimet? Kábé ilyesmire számítottam.

– Rajz korrepetálás.

– Neeee! – üvöltöttem, és azt hiszem, az utcán felszálltak a

galambok, a befagyott pocsolyákon megrepedt a jég, a forgalom

egy pillanatra megállt, és mindenki kérdőn nézett. Vagy csak

túlreagálom. Mindegy. Rajz korrep? Ami ütközik az olvasókörrel?

Az olvasókörrel, ahová most Cortez jár? No comment.

Rajz: 5/1. –

Cortez: 5/5 – msn-en rám írt, hogy nézzek meg egy deszkás

videót. Megnéztem, sokat nem tudtam hozzáfűzni, de megmutatta,

úgyhogy wow.

Virág: 5/2 – totál kiakadt webkamerán a korrep hallatán,

szerinte ez nem fair, főleg az olvasókör miatt. Egyetértettünk.

Virág MySpace-oldala: 5/4 – megint változtatott rajta, de

valami apróság lehetett, mert én nem vettem észre. Pedig melózottvele vagy egy órát. Mindegy, megnéztem és biztosítottam róla,

hogy nagyon kúl.

Rajz korrep: 5/1* – a gondolattól is kész vagyok, inkább

megyek olvasni az Esőistent.

Február 27., péntek

Mivel anyuék eléggé mérgesek voltak a rajz miatt, nem

állhattam elő csak úgy azzal, hogy suli után mekizni készülünk a

többiekkel. Sajna ilyenkor muszáj átgondolni a dolgokat, merthogy

ha a rajz vallomás után rögtön előállok vele, tuti nem engednek el.

Mert, bármilyen köntösben tálalom, végül anyu úgyis csak ennyit

hallana: megint bukásra állok, hamburgerezhetek a többiekkel?

Nem, ez így nem jó. Meg kellett várnom a megfelelő pillanatot.

Ami ilyen esetekben a kora reggeli rohanás. Tudom, nem szép

dolog, de működik.

Apu a kocsikulcsot kereste, anyu kapkodva csomagolta az

uzsonnámat, én pedig úgy láttam, most eléggé nem figyelnek

ahhoz, hogy elkéredzkedjek.

– Anyu, elmehetek suli után a többiekkel hamburgerezni?

– Ne most, Reni, késésben vagyok, ónos eső lesz ma, azt se

tudom, hol áll a fejem. Kérdezd meg apádat. Sonkát vagy

szalámit? – mutatta fel a félkész szendvicsem.

– Sonka – bólintottam, és apu után kezdtem járkálni, aki a

kocsikulcsot kereste. – Elmehetek suli után a többiekkel

hamburgerezni?

– Nem láttad a kulcsot? Elkésünk, Virág valószínűleg a kapuba

fagyott, ma értekezletem van… Hol lehet a kulcs?

– Segítek keresni.

– Köszönöm – bólintott. Keresgélés közben még ötször

megkérdeztem, hogy elmehetek-e, mire apu feltápászkodott, rám

nézett, és azt hiszem, végre figyelt rám.

– Anyád mit mondott?

– Hogy kérdezzelek téged.

– Jó, menj.

– Itt a kulcs – emeltem fel az asztalról, és a kezébe adtam. –

Köszi, apu.

Anyunak mondtam, hogy apu elengedett, aztán pár perc múlva

Virággal együtt sietősen rohantunk fel a Szent Johanna lépcsőjén.

Csengetésre estünk be a terembe.

Az ebédszünet utolsó perceiben apu felhívott.

– Anyád ma kacsát csinál – kezdte.

– Hallottam – mosolyodtam el. – Mit vigyek?

És egész komoly rendelést adott le a mekiből, én pedig

mosolyogva tettem el a telefonom. Visszasétáltam Virághoz és

Arnoldhoz, akik éppen vitatkoztak.

– Virág, a színművek nem bénák! Hogy mondhatsz ilyet?

– Mert miért van ott mindenkinek a neve a mondatok előtt?

– Mert színmű! – fogta a fejét Arnold.

– Akkor is gáz – vonta meg a vállát Virág.

– Gáz? Reni, azt mondja, gáz a színmű! Csinálj valamit! –

fordult felém könyörgő tekintettel.Nevetve hallgattam tovább az érvelésüket, és úgy döntöttem,

nem szólok bele. Megoldják ők, mint mindig.

A tanítás egyébként lazán telt, semmi extra nem volt, csak

kaptam egy ötöst földrajzból, meg ofőórán Haller kiosztotta az

osztályfényképeket, ami után semmiről nem tudtunk beszélni, mert

mindenkit lefoglalt az, hogy részletesen kiröhögje a fényképeket,

na meg hogy aláírjuk a hátoldalakat.

Suli után Virággal és Arnolddal bepakoltunk a szekrényünkbe,

aztán lesiettünk a lépcsőn.

– Biztos, hogy nem jössz? – kérdeztem Arnoldot, miközben

tudtam, hogy hiába. Kizárt, hogy neki program legyen a péntek

délutáni meki.

– Biztos – mondta.

– Oké, akkor holnap találkozunk – köszöntem el tőle.

– Jó, délelőtt felhívlak, aztán felveszünk. Jó hétvégét, Virág –

búcsúzott el tőlünk, és a fejébe húzva a piros, fülvédős sapkáját,

lesietett a lépcsőn.

Virággal megálltunk a suli előtt, ahol Cortez, Ricsi, Dave és

Zsolti ácsorgott.

– Mit egyek? – nézett az égre Zsolti.

– Még van időd kitalálni – közöltem.

– Á, felejtsd el. Egész nap ezzel foglalkozott – vonta meg a

vállát Dave.

Hirtelen Jacques állt meg mellettünk, és megigazította a Szent

Johannás svájci sapkáját a fején.

– Zsák mit csinál itt? – kérdezte Zsolti.

– Elhívtam. Baj? – néztem rémülten.

– Nem – vonta meg a vállát Ricsi, miközben Jacques

mosolyogva nézett mindannyiunkra.

Na jó, az egész úgy volt, hogy tesi után, amíg Virágot vártam,

aki egész szünetben zselézte a haját, hogy „elég mangás legyen”,

Jacques szóval tartott a folyosón. Beszélgettünk, aztán csak úgy

megemlítettem, hogy megyünk hamburgerezni, mire ő olyanokat

mondott, hogy az tök jó, meg hogy ő nem igazán jár sehova suli

után, mert nem ismer senkit, és nem hívják sehova… Ezek után

természetesen megkérdeztem, hogy eljönne-e velünk, ő pedig jött.

– Kit várunk még? – nézte az óráját Dave, persze csak azért,

hogy megmutassa, megint új órát visel, ami „jobb, pontosabb,

menőbb és a legújabb”. Hatszor megdicsértem, és bár Dave még

hallgatta volna egy darabig, végül ráuntam.

– Most már senkit – szólt Cortez, amikor a suliból kijött Robi és

Andris.

– A kockák minek jönnek? – kérdezte Dave.

– Valami játék jár a menühöz, azt akarják megszerezni – vonta

meg a vállát Ricsi.

– Mehetünk? Idefagyok – motyogta Virág.

– Induljunk.

Alig tíz perc alatt elsétáltunk a plázáig, és bár eszméletlenül

hideg volt, és a szemerkélő ónos eső miatt a budai, dombos járdák

eléggé csúsztak, azért klasszul telt az idő. Mi, Virággal leginkábbcsak csendben hallgattuk a többieket, akik mindenféle Guitar

Heróról, Tony Hawkról, meg ilyesmiről vitáztak. Őszintén, nem

nagyon tudom, hogy miről beszéltek, de jó volt hallgatni. Ráadásul

a tudat, hogy Cortezzel együtt van „programom”, folyamatosan

megdobogtatta a szívem.

Ahogy beértünk a plázába, lehúztam a kabátom cipzárját meg a

kesztyűmet, és éreztem, hogy szinte azonnal kezdek felmelegedni.

A mekiben elég sokan voltak, és mi is „nagyobb társaságnak”

számítottunk, úgyhogy miközben beálltunk a sorba, folyamatosan

kapkodtuk a fejünket, hogy találjunk asztalt. Mikor sorra

kerültünk, mindenki egyszerre kezdett beszélni, aztán rájöttünk,

hogy ez így nem megy, úgyhogy engedtük, hogy Zsolti kezdje. Ezt

később megbántuk, mert annyi kaját kért, hogy nem győztük

kivárni. Utána mi, Virággal kértünk, eközben azonban Robi és

Andris átállt a mellettünk lévő kasszához, és sorra is kerültek.

Virág elvette a tálcát, és félreálltunk, hogy megvárjuk a

többieket. Szegény Jacques volt soron, és verejtékező homlokkal

nézte felváltva a fejünk fölött lévő táblát meg a rá várakozó

kiszolgálót. Aztán rendelt. A mekis nem teljesen értette a kiejtését,

úgyhogy a többiek szakadtak a röhögéstől, szegény Jacques pedig

segítségkérőn pillantott körbe. Már épp odaálltam volna mellé, de

Zsolti megelőzött.

– Zsák barátomnak lesz egy „lö hamburger”, egy „lö krumpli”,

és egy „lö kóla” – közölte.

– Ne gonoszkodj – löktem félre, miközben még mindig

hatalmas röhögés hallatszott. Gyorsan Jacques mellé álltam, és

lebonyolítottam a rendelését. Hálás volt. Komolyan.

– Egy kis segítséget kérnék – szólt a srác a mellettünk lévő sor

pénztárgépe mögött, úgyhogy automatikusan odanéztünk. Persze,

hogy Andrissal és Robival volt gond, akik hetedszerre vesztek

össze a pultnál és módosították a rendelésüket.

– Mi van? – kérdezte Ricsi.

– Nincs két egyforma akciófigura – sóhajtott Robi

gondterhelten.

– Na és? Vegyetek különbözőt. Csak üljünk már le – toporgott

Dave. – Kihűl ez az izé, és ehetetlen lesz.

– Ott van két asztal – ragadta meg Cortez mindkét kezével a

vállam, és a mutatott irány felé fordított. Sajna éppen nem

érdekeltek az asztalok, ugyanis az érintésétől felugrott a gyomrom

a torkomba, a helyiséget elárasztó olajszag hirtelen fojtogatónak és

undorítónak tűnt, a körülöttünk ordító vendégek hangját elnyomta

a fülzúgásom, és… és ekkor Virág megragadta a karom, és

félrehúzott, mielőtt elájultam volna.

Némán siettünk a Cortez által mutatott asztalokhoz, és egy szó

nélkül, csupán négy összenézéssel megállapítottuk, hogy „hú, és

wow, és tejóég, és nemigaz”. Nincs mese, tényleg ilyesmiről szól

ez az LB (legjobb barátnő) dolog.

Lefoglaltuk az asztalokat, és pár pillanat múlva már szűkösen

ugyan, de mindannyian megvoltunk.

– Zsolti, a két tálcádtól nem férek el – panaszkodott Dave, akiösszesen csak egy sült krumplit evett.

– Akkor menj arrébb – vitatkozott Zsolti.

– Nem tudok. Zsák, húzzál arrébb – bökte oldalba Dave

Jacques-ot.

Cortez és Ricsi hamar befejezték a hamburgerezést, aztán

elmentek fagyiért (hoztak mindenkinek), és miközben fagyiztunk,

olyan dolgokról beszéltünk (de leginkább nevettünk), ami

egyáltalán nem lényeges. Például Dave Gazdag tanárnőt utánozta,

amin Virág annyira nevetett, hogy szinte lefordult a székről, vagy

Cortez komolyan, gyilkos pillantással idézte fel Kardos szavait,

amin szintén nagyon röhögtünk, vagy amikor Zsolti megmutatta a

saját arcán, hogy a büfésnéni hogy csipkedi meg őt szinte minden

reggel. Dőltünk a nevetéstől, és azt hiszem, elmondhatom, hogy mi

voltunk a leghangosabb, legélénkebb és legvidámabb társaság az

egész mekiben. Ja, és közben Robi meg Andris, akik egymás

mellett ültek, és egy ideig csendben, a legnagyobb egyetértésben

eszegettek, egy pillanat alatt összeszólalkoztak azon, hogy Andris

szerint Robi jobb akciófigurát kapott a „Happy Mealhez”, Robi

nem akarta elcserélni, Andris viszont elhatározta, hogy megszerzi,

így mindketten azt az egy nyomorult figurát szorongatták, végül

eltörték, és Andrisnál maradt a feje. Ezek után egy csomót

beszéltünk, meg nevetgéltünk, meg eleve totál jó hangulat volt.

Aztán Zsolti összegyűrt egy hamburgerpapírt, és a bejárat felé

nézett.

– Na, a ló is megérkezett.

Mindannyian odafordultunk, nekem pedig megremegett a

gyomrom. Kinga a négy a-s lány kíséretében bevonult a mekibe, és

úgy csináltak, mintha nem vettek volna észre minket. Megálltak a

táblák alatt, és azon tanakodtak, hogy mit vegyenek.

Automatikusan végignéztem Edinán, aki sokkal menőbb ruhában

volt, mint én. Persze ő suli után átöltözött, volt ideje agyalni azon,

hogy mit vegyen fel, én meg abban voltam, amiben egész nap. Az

én hótaposó csizmám, farmerem és zöld kardigánom totál

semmilyen volt Edina drapp pulóvere, kockás szövetnadrágja és

drapp csizmája mellett. Jaj.

– Köszönjünk nekik vagy majd észrevesznek? – kérdezte Dave.

– Már észrevettek – csúszott ki a számon, mire Virág aprót

bólintott.

– Nem, nem. Nézd, nem is láttak – magyarázta Dave.

Te jó ég, a fiúk mennyire bénák! Persze, totál véletlen, hogy ott

voltak. Totál véletlen, hogy hat előtt öt perccel érkeztek, amikor

mi, Virággal épp indulóban voltunk. Persze, totál véletlen, hogy

Cortezék úgyis maradnak még, így totál véletlenül egyedül

maradnak velük. És végül természetesen véletlen, hogy az a-sok

erről mind tudtak, mert tesi előtt az öltözőben hallották a

beszélgetésünket Virággal.

Virág óvatosan megkopogtatta a halálfejes karóráját, amiből

rájöttem, hogy mennünk kell.

– Mi megyünk – tologattam magam előtt a tálcát kínosan.

– Oké, sziasztok – köszönt el Ricsi.– Sziasztok – álltam fel, Virág pedig rögtön utánam.

Kinga és Edina abban a pillanatban ért hozzánk, amíg a másik

három a-s lány beállt a sorba.

– Zsolti, hagytál másnak is enni? Hihetetlen – mutatott Kinga a

pult felé, Zsolti pedig kiröhögte.

– Csatlakozhatunk? – kérdezte Edina nyájas, magas hangon.

Legszívesebben ráordítottam volna. Csak, gondoltam, az elég

furán venné ki magát, így inkább mellőzöttként meredtem a

társaságra.

– Felőlem – rángatta meg a vállát Dave, és a nyakát nyújtogatta,

hogy megnézze, mekkora sor áll. – Hozok egy kólát.

A jelenet előbb lezajlott a fejemben, mint megtörténhetett

volna. Dave feláll, Cortez mellett üres a szék, Edina leül. Mint

valami rossz forgatókönyv! Riadtan néztem Virágra, aki a szája

szélét rágva töprengett, folyamatosan az óráját nézve. Végül

láthatóan dűlőre jutott, és levágódott Cortez mellé, még mielőtt

Edina tette volna meg.

– Figyu – kezdte, mire Cortez összeráncolt szemöldökkel

meredt rá. – Segítenél?

– Miben?

Virág rám nézett, én pedig megráztam a fejem, jelezve, hogy

Dave még nem jön egy darabig.

– MySpace. Akartam üzenetet írni, de nem tudom

megfogalmazni angolul. Nem hosszú, csak tényleg bénáztam, és

nem akarom, hogy kinevessenek – hadarta.

– Oké, persze. Küldd át msn-en, hogy mit fordítsak.

– Tényleg? – csillant fel Virág szeme.

– Aha.

– Tényleg? – kezdett tapsikolni, ami, azt hiszem, eléggé

megriasztotta Cortezt.

– Igen, csak küldd át.

Virág megint rám nézett, én pedig összeszorított fogakkal

ráztam a fejem. Még mindig nem jött Dave, ezért Virágnak ott

kellett maradnia, nehogy Edina üljön le, emiatt szegény Virág totál

furának tűnt.

– De nem gond?

– Virág – sóhajtotta Cortez. –, csak küldd át. Nem gond.

Komolyan. Komolyan! – ismételte, jól megnyomva a végét. Azt

hiszem, kezdte unni.

– Szupi! – tapsikolt Virág, és bambán meredt Cortezre.

– Van még valami? – kérdezte Cortez kissé zavartan.

– Asszem, ez minden – vakargatta meg a homlokát Virág, de

nem mozdult.

– Te jó ég – dünnyögte a fülembe Kinga, úgy, hogy csak én

halljam. – Menjetek már!

– Nem – közöltem szinte mozdulatlan szájjal, csak a fogaim

közt sziszegve.

– Menj, átveszem.

– Miért tennéd? Ez az egész a te műved – fordultam ezúttal felé.

Kinga szánakozva meredt rám.– Ha én nem jövök, jönnek nélkülem. Átkozottul rossz

emberismerő vagy.

– Hátba szúrsz – jelentettem ki szomorúan.

– Miért tenném? Elölről se esne nehezemre, hátulról meg még

élvezet sincs benne. Menj – nógatott.

Virág még mindig Cortezt bámulta, aki egyre

kényelmetlenebbül érezhette magát. Amikor szóltam, hogy

menjünk, Virág felpattant, Edina megindult, de Kinga gyorsabb és

tekintélyt parancsolóbb volt, így levágta magát Cortez mellé, és

komolyan ránézett.

– Beszélnünk kell.

– Igen?

– Cortez. Te sötét vagy irodalomból – jelentette ki Kinga

kíméletlenül, mire Cortez felröhögött.

– Megvesztetek? Aki ideül mellém, mind őrült?

– Ha gondolod, cserélhetek Kingával – szólt Edina, aki Jacques

mellett foglalt helyet, és láthatóan nem volt megelégedve a

helyzettel.

– Csönd, mi most komoly dolgokról beszélünk – intette le

Kinga Edinát egy határozott, megsemmisítő mozdulattal. – Szóval

érted. Teljesen sötét vagy irodalomból. Ami rossz jegyet

eredményez. A rossz jegyed rossz átlagot, ami rossz osztályátlagot,

amit nem engedhetünk meg magunknak!

Cortez segítségkérőn körbenézett, majd feladta, elővette a

zenelejátszóját, és miközben Kinga rendíthetetlenül magyarázott

neki, inkább zenét hallgatott.

– Mehetünk – suttogtam Virágnak. – Itt minden oké.

Kimentünk a mekiből, és sietve a parkoló felé igyekeztünk.

A mozgólépcsőről még egyszer visszanéztem, és láttam a

többieket, közben pedig próbáltam végiggondolni a történteket.

Kinga mindenképp megosztó személyiség, és nem tudok

kiigazodni rajta. Néha barát, néha ellenség. Ma barát volt. Mi

pedig elkéstünk.

Meki a többiekkel: 5/5 – nagyon-nagyon jól éreztem magam.

Virág: 5/5 – tök rendes volt, mint mindig.

Cortez: 5/5 – szeretem. Nagyon.

Pótvacsora apunak: 5/3 – majdnem lebuktunk.

Edina: 5/1 – átlátok rajta. Ezt jó tudni akkor is, ha sokra nem

megyek vele.

Esőisten siratja Mexikót: 5/2 – szinten alul teljesítek,

egyszerűen nem haladok vele. Pedig minden stimmel, nagyszerű

író, remek könyv, ráadásul Cortezról szól (ha csak névben, akkor

is), és mégis mindig bealszom rajta. Jaj.