Evermore- Kék Hold- Húszonöt-Huszonhét

huszonöt

Végigvezetnek egy sor utcán, egymás mellett masíroznak kimért és gyors léptekkel, alig bírom követni őket. Különféle árusok mel­lett haladunk el, az öntött gyertyától a kis fajátékokig mindent árulnak. Vevőik sorban állnak a gondosan becsomagolt áruért, és egy-egy kedves szóval vagy mosollyal fizetnek érte. Gyümölcs­árusok és édességboltok mellett sétálunk el, néhány divatos butik mellett, majd megállunk egy sarkon, ahol egy ló vontatta kocsi mögött egy Rolls-Royce halad el, a volánjánál elegáns sofőrrel.

Már épp megkérdezném, honnan kerültek ezek a dolgok mind ide, hogy lehet, hogy ősrégi épületek mellett hipermodernek áll­nak, Romy rám néz:

•    Már mondtam. Nyárvidék minden dolog létezésének a lehe­tőségét magában hordozza. És mivel mindenki más-más dolgokra vágyik, itt minden megvan.

•    Akkor ez itt mind életre keltett dolog? — nézek körül döb­benten. Romy bólint, Rayne pedig előreviharzik. — De ki csinálta ezeket? Átutazók, mint én? Élők, vagy holtak? , /.

A kislányok normálisnak látszanak kívülről, de van valami na­gyon fura bennük, valami, ami kísérteties és időtlen.

A pillantásom megállapodik Romyn, de Rayne úgy dönt, ma először szól hozzám.

•    Arra vágytál, hogy megtaláld a templomokat, hát segítünk. De nem kötelességünk válaszolni a kérdéseidre. Van, ami egyszerűen csak nem rád tartozik.

Nagyot nyelek, és arra számítok, hogy Romy elnézést kér a test­vére nevében, de megfordul és továbbmegy, egy másik, népes utcáról egy sikátorba vezet, aztán egy csendes körútra, ahol megáll egy pompás épület előtt.

•    Mondd el, mit látsz! - mindketten figyelmesen néznek rám. Bámulom a gyönyörű épületet, próbálom befogadni a gazdag díszítést, hatalmas, ferde tetejét, impozáns oszlopait, a lenyűgöző bejárati ajtót - amelyek mind változnak, folyamatosan villantják fel előttem a Parthenon, a Taj Mahal, a gízai piramisok, a Lótusztemplom külsejét, az agyam alig győzi felfogni az épület újjáformálódásait. Mintha a világ legnagyobb templomai és csodái egyszerre mutatkoznának meg az örökké változó homlokzaton.

Mindent látok! - gondolom, képtelen vagyok kimondani. A fantasztikus szépség teljesen elnémít.

Romyhoz fordulok, hogy látja-e, amit én, és épp látom, amint oldalba böki Rayne-t:

•    Mondtam!

•    A templom energiából, szeretetből és minden jó dologból épül - mosolyog rám. - Akik ezt meglátják benne, beléphetnek.

Amint ezt meghallom, felsprintelek a széles márványlépcsőkön, hogy a csodálatos homlokzat mögé léphessek és lássam, mi van odabent. A hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt megtorpanok és visszanézek:

•     Jöttök?

Rayne csak néz gyanakodva, összeszűkült szemmel, és azt kí­vánja, bár sose találkozott volna velem. Romy nemet int.

•    A válasz odabent van. Már nincs ránk szükséged.

•    De hol kezdjem?

A kislányok összenéznek, aztán Romy válaszol:

•    Az Akasht keresd. Ott minden megvan, amit valaha mond­tak, gondoltak vagy tettek, vagy valaha mondani, gondolni vagy tenni fognak. De csak akkor fogod megtalálni, ha úgy kell lennie. Ha nem... - megvonja a vállát, szeretné ennyiben hagyni, de látja a szememben a pánikot. - Ha nem kell tudnod, akkor nem fogod megtudni. Ilyen egyszerű. .

Ez egy kicsit sem megnyugtató. Kicsit megkönnyebbülök, ami­kor megfordulnak és elindulnak.

•    És most megyünk, Ever Bloom - búcsúzik Romy. A teljes nevemen szólít, bár nem emlékszem, hogy említettem volna. -Biztosan találkozunk még.

Nézem, ahogy távolodnak.

•    Hogy mehetek vissza, ha itt végeztem? - kiáltok utánuk. Rayne háta megfeszül, de Romy visszafordul.

•    Ahogy jöttél. A kapun át - feleli türelmes mosollyal az ar­cán.

huszonhat

Amint az ajtó felé fordulok, kinyílik. Mivel nem fotocellás, mint a szupermarketekben lenni szokott, gondolom azt akarja jelente­ni, hogy beléphetek.

Egy nagy, tágas csarnokba lépek, amelyet ragyogó, meleg fény világít meg. Ugyanaz a ragyogó fény, amely Nyárvidék többi ré­szét is. Kitölt minden rést és zugot, kiszögellést és sarkot, nincse­nek árnyékok, sötét zugok, és nem tűnik úgy, mintha bárhonnan is jönne. Fehér, faragott, görög márványoszlopokkal szegélyezett folyosón megyek végig. Papok, rabbik, sámánok és mindenféle szent emberek ülnek hosszú, faragott asztaloknál. Mindannyian nagy kristálygömbökre és lebegő táblákra bámulnak, mindegyi­kük a feltáruló képeket nézi.

Megállok, és azon gondolkodom, hogy vajon udvariatlanság lenne-e félbeszakítani valamelyiküket, hogy igazítsanak útba az Akash felé. De a szoba olyan csendes, és ők annyira elfoglaltak, hogy inkább nem zavarok. Elmegyek egy sor hatalmas, fehér már­ványból faragott szobor mellett, és belépek egy tágas, díszes szo­bába, amely Olaszország katedrálisaira emlékeztet (már amelyeket a képeken láttam). Ugyanolyan boltozatos a mennyezet, ólom­üveg ablakok és olyan aprólékosan készült, gyönyörű freskók, hogy Michelangelo sírva fakadna a láttukra.

Hátravetett fejjel állok a terem közepén, és próbálom felfogni a látványt. Forgok körbe-körbe, amíg el nem fáradok, és nem kezdek szédülni. Ezt lehetetlen egyszerre befogadni. Tudom, hogy már épp elég időt elvesztegettem, így inkább becsukom a szemem, és Romy tanácsát követem: vágynom kell valamire, hogy az életre kelhessen. És csak miután azt kérem, vezessenek a válaszokhoz, amelyeket ke­resek, kinyitom a szemem, és egy hosszú folyosón találom magam.

A fénye halványabb, mint a többi helyé Nyárvidéken, izzik. Nem tudom, hová vezet, de elindulok. Lépdelek a gyönyörű per­zsaszőnyegen, amely végtelen hosszúnak tűnik. Végigsimítok a falra faragott hieroglifákon. A fejemben megjelenik a minta, az egész történet egy érintésre, mint valami telepatikus Braille-írás.

Aztán hirtelen minden figyelmeztetés nélkül egy újabb szoba előtt találom magam. Ez másképp díszes, mint az eddigiek, nem a faragások vagy a freskók miatt, hanem inkább a tiszta, hamisítat­lan egyszerűsége miatt.

Ívelt falai fényesek és simák, és első ránézésre nagyjából fehérnek tűnnek, de amikor közelebb megyek, látom, hogy ez a szín igazi fehér, a legtisztább fehér szín, amit valaha láttam. A mennyezeten í függő metszett kristályok ezrei ragyognak és verik vissza a fényt, színek kaleidoszkópját ragyogtatják fel a szobában. Az egyetlen i más berendezés a szobában egy márványpad, amely meglepően ’ meleg és kényelmes, különösen hogy az anyag, amiből faragták, minden, csak nem puha és langyos.

Leülök, és az ölembe teszem a kezemet, figyelem, ahogy a fal be­zárul mögöttem, mintha az ide vezető folyosó sosem létezett volna.

De nem félek. Nincs látható kijárat, és úgy tűnik, fogoly vagyok a furcsa, kerek szobában, mégis biztonságban érzem ma­giam, békében, mint akire vigyáznak. A szoba gubóba von, óv engem, kerek falai nagy, erős karok, amelyek barátságosan ölel­nek.

Mély lélegzetet veszek, és azt kívánom, kapjak választ a kérdéseimre. Figyelem, ahogy egy nagy kristálytábla jelenik meg előttem, és lebeg a semmiben, mintha arra várna, hogy megtegyem a következő lépést.

A kérdés, amely miatt idejöttem, hirtelen megváltozik. Ahelyett, hogy arra koncentrálnék: Mi történt Damennel és hogy hozhatom helyre?, arra gondolok: Mutass meg mindent, amit tud­nom kell Damenröl!

Talán ez az egyetlen esélyem, hogy megtudjak mindent arról a megfoghatatlan múltról, amelyről nem hajlandó beszélni. Meggyőzöm magam, hogy nem csupán a kíváncsiság hajt, hanem meg­oldást keresek, és minden válasz a javamat fogja szolgálni. Ha nem vagyok méltó a tudásra, úgysem fogják felfedni előttem, nem igaz? Mi baj származhat abból, ha kérdezek? A fejemben alig fogalma­zódik meg a gondolat, a kristály vibrálni kezd. Képek áradata tölti ínég, s olyan részletes, akár egy síkképernyős tévé.

Egy kicsi, rendetlen műhelyt látok, az ablakok előtt nehéz, sö­rét vásznak lógnak, a falakat gyertyák világítják meg. Damen is ott van, talán hároméves, egyszerű barna tunikát visel, ami jó­val a térde alá ér. Egy asztalnál ül, amelyen apró, fortyogó üve­gek állnak, egy rakás kő, színes porokkal teli tégelyek, mozsarak, gyógynövények és festékes fiolák. Damen figyeli, ahogy az apja festékbe mártja a pennát és feljegyzi a napi munkáját. Egy sor bo­nyolult jelet használ, s néha félbehagyja az írást, hogy beleolvasson egy könyvbe, amelynek címe Ficino: Corpus Hermetica. Damen utánozza az apját, ő is jegyezget.

Olyan imádnivaló! Kerek arcocskája akár egy kis angyalé, és ahogy barna haja az összetéveszthetetlen szeme elé hull, hátul meg kunkorodik a kis babanyakán, muszáj felé nyúlnom. Annyira valódinak látszik, olyan kézzelfoghatónak, és annyira közel van, hogy biztos vagyok benne, hogy megérinthetem, és megtapasztal­hatom azt a világot, amelyben látom.

De amint az ujjaim közelítenek a képhez, a kristály elviselhe­tetlenül felforrósodik, és visszarántom a kezemet. A bőröm felhólyagzik és ég egy kicsit, majd gyorsan meggyógyul. Tehát mindent a szemnek.

A kép Damen tizedik születésnapjára ugrik. Különleges nap, ajándékokkal, édességekkel, és egy késő délutáni látogatással az apja műhelyébe. Nem csak a hullámos, barna hajuk, a finom, kre­ol bőrük és a szögletes álluk hasonló, hanem a rejtélyes alkimista főzet iránti szenvedélyük is. A főzet nemcsak hogy arannyá válto­zik, hanem beláthatatlan időre meghosszabbítja az életet: maga a Bölcsek Köve.

Elmerülnek a munkában. Damen gondosan kimért sók, olajok, színes folyadékok és ércek mellett különböző gyógynövényeket tör a mozsárban, az apja pedig a bugyborékoló üvegekbe önti azt. Minden lépés előtt elmondja, mit csinál, és tanítja a fiát:

•    Amit keresünk, az a transzmutáció. Betegségből egészségé, öreg­ből fiatallá, ólomból arannyá és minden valószínűség szerint halha­tatlanná. Minden dolog egy, örök elemből származik, és ha megfog­hatjuk a magját, abból bármit megteremthetünk.

Damen elmélyülten figyel, csüng az apja minden szaván, bár már ezredszer hallja. Olaszul beszélnek, mégis értem minden szavukat.

Minden alkotórészt egyenként megnevez, mielőtt hozzáadná a keverékhez, és úgy dönt, hogy ma kivételesen elhagyja az utolsó adalékot. Meg van róla győződve, hogy az utolsó, fura külsejű nö­vény nagyobb hatást fejt ki, ha három napot áll a főzet, mielőtt hozzáadja.

Damen lefedi a fluoreszkáló, piros folyadékot, és elteszi egy el­dugott szekrénybe. Amint befejezik a takarítást a munka után, I Damen anyja, egy halvány bőrű szépség nyit a műhelybe. Arany­szőke haja kétoldalt fel van tűzve, és kicsi kalapot visel. Ebédelni hívja őket. A szerelme annyira nyilvánvaló, ott van a mosolyában és a pillantásában. Damen és az ő fekete szeme tükrözi egymást.

Hazaindulnak ebédelni, amikor három füstös képű alak ront be az ajtón. Az elixírt követelik Damen apjától. Közben az anyja a szek­rénybe löki Dament, ahová az elixírt rejtette, és a lelkére köti, hogy maradjon veszteg, egy hangot se hallasson, amíg ki nem jöhet.

Damen kuporog a nyirkos sötétségben, és egy kis résen kikém­lel a műhelybe. A keresés közben teljesen tönkreteszik egy élet munkáját, a műhelyt. Az apja átadja a jegyzeteit, de ez sem ment­heti meg őket. Damen reszketve végig kell nézze, ahogy a szüleit lemészárolják.

Ülök a fehér márványpadon összeszorult gyomorral. Érzem, amit Damen érzett, a kavargó érzelmeket, a mélységes kétségbe­esést, a könnyeitől elhomályosul a látásom, a lélegzetem forró, reszelős, az övével keveredik. Egyek vagyunk. Elképzelhetetlen gyászban egyesültünk.

Mindketten ismerjük ezt a veszteséget.

Mindketten úgy érezzük, a mi hibánk.

Damen kimossa a szülei sebeit és vigyáz a testükre. Majd ha el­telik a három nap, hozzáadhatja a keverékhez az utolsó hozzávalót, a furcsa növényt, és mindkettőjüket visszahozhatja. A harmadik napon a szomszédok figyelmesek lesznek a műhelyből áradó sza­gokra, és rátörik az ajtót. A kezében az elixírt szorongatva, a szülei holtteste mellett összegömbölyödve találják.

Harcol ellenük, visszaszerzi az utolsó gyógynövényt és beledob­ja a főzetbe. De nem tudja megitatni a szüleivel, a felnőttek túlerőben vannak, legyűrik, még mielőtt a közelükbe jutna.

Boszorkánysággal vádolják. Az egyház gyámsága alá kerül. Elszakítják mindentől, amit ismer és szeret. A papok kínozzák, hogy kiűzzék belőle a gonoszt.

Némán szenved, évekig, amíg Drina meg nem érkezik. Damen mostanra erős, jóképű, tizennégy éves fiatalember, és lenyűgözi a lány lángvörös haja, smaragdszín szeme, alabástrom bőre. Olyan gyönyörű, hogy lehetetlen nem bámulni.

Elakadt lélegzettel figyelem, ahogy kialakul közöttük a köte­lék, amely olyan erős és védelmező, hogy megbánom, amiért látni akartam ezt az egészet. Tapintatlan voltam és hirtelen, felelőtlenül kértem, hogy láthassam a múltját. Nem gondoltam végig. Drina már halott, és nem jelent fenyegetést, de hogy lássam, ahogy Damen a varázsa alá kerül, az elviselhetetlen.

Ellátja a lány sebeit, nagy tisztelettel és törődéssel van iránta. Tagadja a tagadhatatlan vonzalmat, csak gondoskodni akar róla, megóvni őt, és segíteni megszökni. A nap gyorsabban elérkezik, mint várná, amikor is a pestis átsöpör Firenzén. A Fekete Halál emberek millióit pusztítja el, fekélyes, felfúvódott holttesteket és szenvedőket hagyva maga után.

Damen tehetetlenül nézi, ahogy a társai megbetegszenek és meghalnak, de csak amíg Drina is meg nem betegszik. Akkor eszé­be jut az apja életcélja. Újra elkészíti az elixírt, amit ennyi éven át megtagadott, ahogyan a gyászt és mindent, ami kedves volt neki és elveszett akkor a szülei életével együtt. Nincs más esélye, különben elveszíti Drinát. Megitatja a főzettél, és megtart belőle eleget magának és az életben maradt többi árvának. Reméli, hogy megóvja őket a betegségtől, sejtelme sincs, hogy a halhatatlanság elixírjét itatta meg velük.

Az ismeretlen erőtől eltelve, ügyet sem vetve a beteg és haldokló szerzetesekre, az árvák szétszélednek. Visszatérnek Firenze utcáira, ahol kifosztják a halottakat, de Damen, és vele Drina csak egyre vágyik: bosszút állni a három férfin, akik megölték Damen szüleit. Felkutatják őket, de azok már haldokolnak. A végső alkotóelem hozzáadása nélkül nem ért semmit az elixír, és megtámadta őket a pestis.

Damen kivárja a halálukat. A gyógyír ígéretével kínozza őket, amit nem áll szándékában odaadni. Amikor elcsendesednek, meg­lepődik az ürességen, amit a bosszú hagy a lelkében. Drina szerető ölelésében talál vigaszt...

Behunyt szemmel akarom kizárni a képet, de örökre belém ég, hi­ába próbálom. Egy dolog, hogy szeretők voltak közel hatszáz évig.

De ezt látni, az már egészen más.

Utálom beismerni, de a kegyeden, mohó és hiú Damen, akit látok, ugyanaz, aki Staciáért dobott engem.

Miután végignézem, hogy ők ketten egy évszázadon át lubic­kolnak a végtelen bujaságban és kapzsiságban, már nem érdekel az a rész, amikor mi ketten először találkozunk. Nem akarom látni az előző életeimet. Akkor még száz évet végig kéne néznem ebből, és egyszerűen nem éri meg.

Lehunyom a szemem és könyörgök: Ugorjunk a végére! Kérem! Nem tudom végignézni egyetlen percét sem!

A kristály felszikrázik, ahogy a képek előrerohannak, alig tudom követni a váltakozásukat. Csak villanásokat fogok fel Damenből, Drinából és önmagam reinkarnációiból. Barnán, vörös hajjal, sző­kén... mind elviharzik előttem. Az arc és a test felismerhetetlen, de a szemek mindig ismerősek.

Meggondolom magam, és lassítást kérek, de nem működik, a képek tovább villódznak. Roman képénél állapodnak meg. Boldogan mosolyog, és lenéz egy nagyon öreg, nagyon halott Damenre.

Aztán...

Aztán... semmi.

A kristály elsötétül.

•    Nem! - kiáltom. A hangom visszaverődik a falakról. - Könyör­göm, ne! Gyere vissza! Jobban fogom csinálni! Nem leszek féltékeny vagy ideges, ígérem. Végignézem az egészet, csak tekerd vissza!

Nem számít, hogy könyörgök, a kristálylap eltűnik.

Körülnézek, segítséget keresek, valami Akash könyvtárost, de egyedül vagyok. A tenyerembe hajtom a fejemet. Hogy lehettem ilyen hülye, hogy hagytam a szánalmas féltékenységemnek és a bizonytalanságomnak, hogy leállíttassa velem.’

Mintha nem tudtam volna Drináról és Damenről. Mintha nem tudtam volna, mit fogok látni. Gyenge voltam, hogy tudomásul vegyem, és kivárjam, amíg megkapom, amit akartam, most meg fogalmam sincs, hogy mentsem meg Dament a haláltól. Hogy jut­hattunk abból a gyönyörű A-ból ebbe a förtelmes Z-be.’

Roman a felelős, ennyit tudok. Szánalmas alátámasztása annak, amit eddig is gondoltam. Valahogy elgyengíti Dament, visszaveszi tőle a halhatatlanságát. Ha meg akarom menteni őt, arra kell rá­jönnöm, hogyan csinálja, nem arra, hogy miért.

Egy biztos, hogy Damen nem öregszik. Hatszáz éve él, és még mindig tizenhét éves.

Utálom magam, amiért ilyen szánalmas hülye vagyok, olyan szánalmas, hogy képes voltam megfosztani magamat a válaszok­tól, amelyekért idejöttem. Bár visszaforgathatnám az egészet és kezdhetném elölről.

•    Nem kezdheted elölről.

Romy hangja mögöttem hangzik fel. Hogy jött be vajon? Kö­rülnézek, és látom, hogy nem vagyok már a gyönyörű, kerek szo­bában, hanem a hallban ülök. Néhány asztalnyira attól a helytől, ahol a szerzetesek, papok, sámánok és rabbik ültek.

•    És a jövőbe sem futhatsz előre. Mert minden alkalommal meg­fosztod magad az utazástól, a jelentől, ami mindennek a lényege.

A kristálytáblára céloz vajon, vagy az egész életre? Csak mosolyog.

•    Jól vagy?

Elfordítom a fejem. Miért kéne magyarázkodnom? Úgyis tud már mindent.

•    Nem - int nemet az asztalnak támaszkodva. - Semmit sem tudok. Ami idebent történt, az a tiéd, és csakis a tiéd. Csak hal­lottam, hogy kiabáltál, gondoltam benézek. Ennyi az egész, nem több, nem kevesebb.

•    És hol van a gonosz ikertestvéred? - kérdezem körülkémlelve, hogy nem bujkál-e valahol. ,

Romy mosolyogva int, hogy kövessem:

•    Odakint vár, szemmel tartja a barátnődet.

•    Ava visszajött? - kérdezem megkönnyebbülve. Még mindig ideges vagyok, hogy csak úgy itt hagyott.

Romy újból int, kivezet az ajtón, le a lépcsőn, ahol Ava vár.

•    Hol voltál? - támadok neki.

•    Egy kicsit eltérítettek - vonja meg a vállát. - Ez a hely olyan csodálatos, hogy... - rám pillant, reméli, hogy felvidulok, aztán körülnéz, látva, hogy nem fogok.

•    Hogy kerültél ide? Romy és Rayne hoztak... ? - amikor meg­fordulok, azt látom, hogy az ikrek eltűntek.

Ava hunyorog, az újonnan odaképzelt arany fülbevalójával játszik.

•    Meg akartalak találni, és ide pottyantam. De nem tudtam bemenni - fintorog az ajtóra. - Ez az? A hely, amit kerestél?

Bólintok. Végigmérem Ava drága cipőjét, táskáját, és még ide­gesebb leszek. Idehoztam Nyárvidékre, hogy segítsen megmenteni valaki életét, és ő „shoppingol”!

•    Tudom - válaszol a gondolatomra. - Elragadott a hév, ne hara­gudj! De most már segítek, ha még kell. Vagy megkaptad a választ?

Összeszorított szájjal lenézek a földre.

•    Hát... volt egy kis bibi... - Elszégyellem magam, mert a bibi az én kolosszális marhaságom volt. - Azt hiszem, ott vagyunk, ahonnan elindultunk - teszem hozzá lemondóan. A világ legna­gyobb lúzerének érzem magam.

•    Segíthetek? - szorítja meg a karomat, hogy lássam, komolyan gondolja.

De csak vállat vonok, kétlem, hogy sokat tehetne az ügy érde­kében.

•    Ne add fel ilyen könnyen! Ez Nyárvidék, itt bármi lehetséges! Ránézek, és tudom, hogy igaz, de annyi komoly tennivalóm van otthon a Földön. Ami ott folyik, az teljes odafigyelést igényel, nem engedhetem, hogy bármi elvonja a figyelmemet.

Lemegyek a lépcsőn.

•     Van valami, amit megtehetnél nekem.

huszonhét

Ava maradni akar, de gyakorlatilag magammal vonszolom, mert rengeteg időt vesztegettünk el máris Nyárvidéken, és máshol is van dolgunk.

•    Francba! - bandzsít a kezére, miután a bíbor szobában lando­lunk a párnákon. - Reméltem, hogy megmaradnak.

A gyémántgyűrűk visszaváltoznak a szokásos ezüst ékszereivé, és a cipő meg a táska sem éli túl az utazást.

•    Kíváncsi voltam - jegyzem meg, miközben talpra kecmergek. - Tudod, hogy itt is megcsinálhatod? Bármit megteremthetsz, amit akarsz, csak türelem kell hozzá - mosolygok rá. Elismétlem Damen szövegét a dologról, amit akkor mondott, amikor elkezd­tük a tanulást. Bár jobban figyeltem volna mostanáig! De hát hal­hatatlannak lenni azt jelenti, hogy tömérdek időd van. Lelkiisme­ret-furdalásom támad, amiért olyan kemény voltam Avával. Kit nem ragadott volna el a lelkesedés, ha először látogat oda?

•    Most mi legyen? - kérdezi, míg az ajtóhoz megyünk. - Mi­kor megyünk vissza? Vagyis... ugye nem mész vissza nélkülem? Ugye?

A szemébe nézve látom, mennyire lelkesedik Nyárvidékért. Le­het, hogy hiba volt magammal vinnem. Elfordulok, és a pillantá­sát kerülve visszaszólok a vállam fölött:

•    Majd hívlak.

* * *

Másnap reggel beállok a parkolóba, majd elindulok az osztá­lyom felé. Elvegyülök a diákok szokásos forgatagába, mint bár­mely más reggelen. Csakhogy most haladok az árral, ahelyett, hogy átvágnék rajta. Nem tartok távolságot, és meg sem rezzenek, ha valaki hozzám súrlódik, annak ellenére, hogy otthon hagytam az iPodomat, a kapucnis pulcsit és a napszemüveget.

Nem kell a régi kiegészítőkre támaszkodnom, amik amúgy se működtek túl jól. Viszem magammal a kvantum-távkapcsolómat, bárhová is megyek.

Tegnap, mielőtt hazajöttünk volna Nyárvidékről, megkértem Avat, segítsen kitalálni egy jobb védelmet. Visszamehettem vol­na a csarnokba, hogy megkérdezzem, hogyan kell, de mivel se­gíteni akart, és úgy gondolta, ő is tanulhat valamit, megálltunk a lépcső alján, és mindketten arra összpontosítottunk, hogy lét­rejöjjön egy jobb pajzs, amelyet tudatosan ki és be tudunk kap­csolni (helyesebben én, mert Ava amúgy sem hall gondolatokat és olvas élettörténeteket érintés útján). A következő pillanatban egymásra néztünk és egyszerre mondtuk: Egy kvantum-távkapcsoló!

Most pedig, ha akarok hallani egy gondolatot, akkor kiválasz­tom az adott ember energiamezejét, és lenyomom a Választ gom­bot. Ha nem akarom hallani, akkor lenyomom a Némít gombot. Akár az otthoni távkapcsolóm, csak ez láthatatlan, szóval vihetem n Ligámmal, ahová megyek.

Korán érkezem az irodalomórára, így végignézhetem, mi törté­nik, elejétől a végéig. Egyetlen pillanatot sem akartam elveszteget­ni a megfigyelésből. Ugyan megvolt már a bizonyítékom Román ellen, de biztosat kellett tudnom. És most, hogy a kicsoda kérdése megoldódott, ideje továbblépni és megfejteni a hogyant és a mi­értet is.

Remélem, nem tart soká! Hiányzik Damen. De az elixírem is fogytán van, olyannyira, hogy vissza kell fognom a fogyasztáso­mat. És mivel Damentől nem kaptam meg a receptet, ötletem sincs, hogyan szerezhetnék utánpótlást, és nem akarom megtudni, mi lenne velem nélküle. Az biztos, hogy semmi jó.

Damen eredetileg úgy gondolta, hogy elég, ha egyszer iszik belő­le, és minden betegségéből kigyógyul. Ez működött is az első százötven évben, de aztán beteg lett, és rájött, hogy ha tovább akar élni, megint innia kell belőle. Aztán újra. Végül teljesen függő lett.

Arra sem jött rá, hogy meg lehet ölni (legalábbis, ha megfe­lelő mennyiségű elixír-utánpótlása van), amíg én nem végeztem Drinával. Egészen eddig úgy gondoltuk, hogy a leggyengébb csakrát megtámadva meg lehet ölni egy halhatatlant (ez Drina ese­tében a szívcsakra volt). Eddig abban is biztos voltam, hogy erről csak mi ketten tudunk, de amit tegnap láttam Nyárvidéken, azt mondatja velem, hogy Román tud egy másik módszert. Ami azt jelenti, hogy ha meg akarom menteni Dament, meg kell tudnom, amit Román tud, mielőtt túl késő lesz.

Kinyílik az ajtó, és betódulnak rajta az osztálytársaim. Nem elő­ször látom, de nagyon rosszulesik, ahogy nevetgélnek és viccelődnek és olyan jól kijönnek egymással, miközben a múlt héten még ismerték egymást. Biztosan mindenki ezt a jelenetet szeretné látni a sulijában, de jelen körülmények között nem vagyok tőle olyan boldog, mint kellene.

Nem csak azért, mert én csak kívülről nézhetem, hanem mert ijesztő, természetellenes és furcsa. A sulik nem így működnek. A francba, az emberek nem működnek így! A hasonló mindig a hasonlóhoz húz, ez a dolgok rendje. Ez egy íratlan szabály. Ez nem olyasvalami, amit az ember elhatározása szerint tesz. Ez az újon­nan jött ölelkezés, vihorászás meg röhejes pacsizás nem a nagy szeretet miatt van, hanem Román csinálta.

Mint egy bábművész, aki a saját szórakoztatására táncoltatja a bábuit. Fogalmam sincs, hogyan vagy miért műveli, de amíg nem tudom egyértelműen bebizonyítani, hogy ő a felelős, csak a szívem mélyén tudom, hogy így van. Ez épp olyan tény, mint a görcs, ami összeszorítja a gyomromat, vagy a libabőr, ami ellep, ha a közelembe jön.

Figyelem, ahogy Stacia Damen asztala fölé hajol. A lány rende­sen felpolcolt keblei jócskán közel járnak Damen arcához. Stacia hátraveti a haját a válla fölött, és röhög a saját hülye viccén. Nem hallom, amit mond, mert szándékosan kikapcsolom őt, hogy Damenre tudjak összpontosítani, de az, hogy ő azt gondolja, os­tobaság, épp elég.

Reményt ad.

Ami aztán véget is ér, amint Damen figyelme visszatér Stacia mellei közé.

Annyira közönséges, olyan ereden, és hogy őszinte legyek, na­gyon kínos az egész! Ha tegnap úgy gondoltam, megsértette az érzéseimet, amit a kristályban láttam, hát az semmi volt ahhoz képest, amit most látok.

Mert Drina akkor volt. Csak egy szép, üres, sekélyes kép egy darab üvegen.

De Stacia most van.

Ugyan ő is szép, üres és sekélyes, de itt áll előttem teljes, három­dimenziós életnagyságban.

Látom, hogy Damen elméje elhomályosul Stacia felpolcolt mellei láttán, és elgondolkozom rajta, hogy valóban ilyen-e az ízlése?

Hogy ezek az elkényeztetett, hiú, kapzsi lányok valóban tetsze­nek neki?

Én tulajdonképpen csak egy furcsa kivétel vagyok, balszerencse, ami négyszáz éve folyton az útjába akad?

Egész órán figyelem a leghátsó, magányos asztaltól. Automati­kusan válaszolok Robins tanár úr kérdéseire, gondolkodás nélkül, csak megismétlem a választ, amit a fejében látok. A figyelmem so­sem kalandozik el Damentől, folyton emlékeztetem magam, újra és újra arra, hogy kicsoda is ő valójában: minden látszat ellenére jó, kedves, figyelmes és hűséges. Minden életidőm kétségbevon­hatatlan szerelme. Az a Damen, aki előttem ül, nem valódi, nem számít, hányféle énjét fedte fel tegnap a kristály, ez itt nem ő.

Amikor végre kicsöngetnek, követem. A második órán is rajta tartom a szemem (ami történetesen testnevelés, de nem megyek be), az osztályterem előtt ácsorgók, ahelyett, hogy a sportpályán lennék. Amikor megérzem a folyosóügyeletes érkezését, elillanok, aztán visszasurranok, amikor továbbment. Az üvegezett ajtón ke­resztül lesem, kihallgatom a gondolatait, akárcsak egy zaklató, akinek tart. Nem tudom, hogy aggódjak, vagy megkönnyebbült legyek, amikor rájövök, hogy a gondolatai nem maradéktalanul Staciára irányulnak, hanem bárkire, aki csak egy kicsit is jól néz ki és a közelében ül. Kivéve engem.

A harmadik órán is Damen után kémkedem, a negyedikben viszont Romanre koncentrálok. Egyenesen a szemébe nézek, ami­kor a helyemre megyek. Ahányszor csak megérzem a pillantását, megfordulok és ránézek. A gondolatai ugyanolyan közhelyesek és kínosak, mint Damené Staciáról, nem vagyok hajlandó elpirulni vagy másképpen reagálni rájuk. Mosolygok, elhatározom, hogy vigyorogva elviselem, mert rá fogok jönni, ki ez a fickó valójában, és aztán nem ússza meg annyival, hogy kerülöm, akár a pestist.

Kicsengetéskor úgy döntök, kitörök a számkivetett szerepéből, amelybe akaratomon kívül kerültem, és egyenesen az összetolt asztalok felé tartok. Nem figyelek a bensőmet összerántó rossz ér­zésre, ami egyre erősödik, minél közelebb megyek hozzájuk. Elha­tározom, hogy leülök közéjük.

Román biccent, amikor közeledni lát. Nem tehetek róla, de nagyot csalódom, hogy közel sincs annyira meglepve, mint gon­doltam volna.

•    Ever! - üdvözöl mosolyogva és megpaskolja a mellette álló üres széket. - Ezek szerint nem csak a képzeletem játszott velem. Tényleg volt valami szikra az órán.

Visszafogottan mosolygok, és mellépréselődöm. A tekintetem Damenre siklik, de csak egy pillanatig, aztán kényszerítem ma­gam, hogy ne nézzek oda. Romanre kell koncentrálnom, nem sza­bad, hogy elvonják a figyelmemet.

•    Tudtam, hogy végül idejössz. Bár ne tartott volna ilyen soká! Sok időt kell behoznunk. - Olyan közel hajol hozzám, hogy lá­tom a színes foltokat a szivárványhártyáján, gyönyörű, lila pettye­ket, amelyekben nagyon könnyű volna elveszni...

•    Ez klassz. Nem klassz. Mindenki így együtt, mint egy szép, nagy család. Es mindvégig csak te voltál a hiányzó láncszem. De most, hogy itt vagy, a küldetésem teljes. És még azt hitted, lehe­tetlen - nevet fel hátravetett fejjel, lehunyt szemmel. A napfény megcsillan a haján. Utálom elismerni, de az igazság az, hogy le­nyűgöző látvány.

Nem úgy, ahogy Damen, valójában közel sincs hozzá. Román az a fajta srác, aki épp azzal a látszólagos bűverővel és jól kiszá­mított „jópasisággal” rendelkezik, aminek azelőtt gondolkodás nélkül bedőltem volna. Azelőtt, amikor még a külső volt a fontos számomra, és ritkán néztem a felszín alá.

Nézem, ahogy beleharap a Mars-szeletébe, aztán Damenre pillantok. Olyan elsöprő vággyal telik meg a szívem a szépsége láttán, hogy alig bírom elviselni. Nézem a kezét, miközben Staciát kábítja valami ostoba történettel, ami sokkal kevésbé érdekes számomra, mint a gesztikuláló keze. Milyen finom érzés volt az ujjait érezni a bőrömön...

•    ...szóval, most, hogy itt vagy és ez jó, már csak arra vagyok kíváncsi, valójában miért is jöttél? - kérdezi Román a szemembe nézve.

Még mindig Dament nézem. Éppen puszit nyom Stacia arcá­ra, mielőtt az ajkai körbejárnák a fülét, majd átvándorolnának a nyakára...

•    Szeretnék úgy tenni, mintha nem tudtál volna ellenállni tagadhatatlan vonzerőmnek, de tudom, hogy nem így van. Szóval mondd meg, Ever, miért?

Hallom, hogy beszél hozzám, a hangja zümmög a háttérben, mint valami folytonos dongás, amit könnyű figyelmen kívül hagyni, de a szememet nem tudom levenni Damenről. Életem szerelméről, örök lelki társamról, aki teljesen megfeledkezett a létezésemről. Összeszorul a gyomrom, miközben az ajka súrolja Stacia kulcscsontját, majd visszatér a füléhez, és suttogva próbálja meggyőzni, hogy lógják el a nap hátralévő részét, és menjenek haza őhozzá.

Várjunk csak! Meggyőzni. Ezek szerint Stacia még nem akarja?

Csak én feltételezem, hogy már rég egymásnak ugrottak?

Épp ráhangolnám magam Stacia gondolataira, hogy meglás­sam, miért játssza a nehezen elejthető vadat, amikor Román meg­veregeti a karomat:

•    Jaj, gyerünk, Ever, ne légy olyan szégyenlős! Mondd el, mit keresel itt! Miért szántad rá magad?

Még mielőtt válaszolnék, Stacia rám néz. :

•     Mi van, mit bámulsz?

Nem válaszolok, csak úgy teszek, mintha nem hallanám, és Damenre koncentrálok. Nem veszek tudomást a lány létezéséről, még ha gyakorlatilag össze is vannak fonódva. Bárcsak Damen idenézne, és látna, igazán rám nézne, ahogy szokott!

Amikor végre felém fordul, átnéz rajtam, mintha láthatatlan lennék.

Elzsibbadok.  Megfagyok.  Megbénulok.  Damen átnéz raj­tam...

•    Ha-hóóó! - kiabálja Stacia hangosan, hogy mindenki hallja. - Komolyan! Segíthetünk? Segíthet valaki egyáltalán?

Miles és Haven nem messze ül tőlem, nézem, ahogy a fejüket csóválják. Azt kívánják, bár sose álltak volna szóba velem. Nagyot nyelek és emlékeztetem magam, hogy egyikük sem ura a csele­kedeteinek. Ennek az istentelen tévéshow-nak Román az írója, a rendezője és a producere is.

A szemébe nézek. A felszín alá akarok ásni, hogy megtud­jam, mi a valóság. Hogy valójában kicsoda ez a kanos, idegesítő, ^ 1 cukorfüggő tinédzser, akinek kiadja magát. Mert a helyzet az, hogy nem veszem be. A kép, amit a kristályon láttam, az a széles, gonosz vigyor többet sejtet, mint amit látok. Ahogy a mosolya szélesedik, úgy mélyül a pillantása, és minden elhomályosul. Engem és Románt kivéve.

Átzuhanok egy alagúton, egyre gyorsabban és gyorsabban, képtelen vagyok irányítani. Az elméje fekete mélységébe zuhanok, .ihol megpillantom, amit Román gondosan összeválogatott ne­kem. Damen buliját a Montage-beli lakosztályunkban, ahol ott volt Stacia, Honor, Craig meg mások, akikkel sosem álltunk szóba azelőtt. A buli napokig tartott, míg ki nem rúgták őket, mert tönkretették a szobát. Végig kell néznem minden gusztustalan leltét, amiket inkább sose látnék, míg végül az utolsó kép követ­kezik. Amit a kristályon láttam, a legeslegutolsó kép.

Hátrazuhanok a székről, és levegőben kalimpáló lábakkal a padlón találom magam. Az egész iskola megvető nevetésben tör ki. Rémülten nézem, hogy az asztallapról folyik lefelé a kiborított elixírem.

•    Jól vagy? - kérdezi Román, miközben talpra küzdöm magam. - Kemény volt végignézni, mi? Higgy nekem, én ott voltam. Ezek még a legjobb pillanatok. Tartok tőle, hogy hinned kell nekem.

•    Tudtam, hogy te voltál - sziszegem előtte állva, haragtól resz­kető tagokkal. - Végig tudtam.

•    Tudtad - mosolyog. - Tudtad. Egy pont oda. Figyelmeztet­lek, van még vagy tíz pont előnyöm. ’

•    Ezt nem teheted - felelem. A középső ujját belemártja a szét­locsolt piros lébe, és a nyelvére csöpögteti a folyadékot olyan kiszámított, szándékos mozdulattal, mintha valamit mondani akar­na ezzel. Piszkál.

Egy ötlet kezd formálódni a fejemben.

•    Látod, ebben nincs igazad. - Elfordítja a fejét, hogy lát­hassam a tarkóját. A nyakán ott virít a gondosan megmunkált Ouroboros-kígyó. - Már megtettem, Ever - mosolyog. - Győz­tem.