Vérvonal 3. rész: A Jégnász-1.fejezet

Elsőfejezet

A masszív, fekete szedán észak felé gördült velük, és Harriet Paxton zavartan pislogott a tágas ülésen terpeszkedő, egyenes tartású, fekete kosztümös nőre. Még mindig nem tudta elhinni, hogy két éve eltűnt és halottnak hitt nővére, Lorna ül mellet­te. Majd szétvetette a kíváncsiság, de ugyanakkor aggodalom is szorongatta a torkát, ahogy a házuk és az utcájuk elmaradt mö­göttük.
Miközben a vállas, kopasz sofőr épp üzenetet fogadott egy walkie-talkie-n, és folyamatos „igen, aha, igen" tirádákkal nyug­tázta az utasításokat, Lorna a mobilján beszélt valakivel, olyan nyelven, amit Harriet még beazonosítani sem tudott. Koreaiul?
Talán.
Hogyan beszélhet Lorna bármilyen idegen nyelvet is? Sosem volt jó az ilyesmiben, még a spanyollal is alig tudott megbirkózni.
Amikor az idősebb Paxton lány összecsattintotta a mobilja paneljait, nem tűnt túl boldognak. Mintha valami kellemetlen hírt kapott volna, és most azon tűnődne, elmondja-e a húgának, avagy sem.
Némi feszült hallgatás után végül Harriet törte meg a csendet.
- Anya aggódni fog... vagy nem? - A homlokát ráncolta. - Lát­
ni fogja a kocsimat az udvaron és nem tudja majd, hol vagyok.
Nem kellene szólnom... szólnunk neki?
Lorna megrezzent, ránézett.
- A nyomozónő ott maradt - felelte. - Azt mondja majd, be­
vittek a rendőrőrsre egy azonosításra.
- De... te tényleg nem akarsz beszélni vele, Lorn?! - hitetlen­
kedett a fiatalabb lány. - Két éve, hogy eltűntél. Azt se tudja,
mi van veled? Hogy élsz-e vagy meghaltál... Annyira örülne, ha
láthatna, annak a tudatnak, hogy életben vagy.
Lorna fürkészem nézett rá.
Nem szóltál rólam anyának, ugye?
Nem.
- Bárki másnak?
-Nem.
A nővére biccentett.
-Jó.
Külsőleg annyira ugyanaz volt, mint ahogy Harriet emlé­kezett rá, és mégis, annyira nagyon más. Lorna még mindig rendkívül vékony, manökenalkat volt, karakteres, szép és sej­telmes arccal. Egykor hosszú szőke haját azonban most rö­vidre vágva, feketére festve viselte, s ez, kékeszöld szemével együtt még inkább kihangsúlyozta kivételes szépségét. Az ő álla is picit szélesebb volt a kelleténél - családi vonás, ugye­bár a germán ősöktől -, de ez csak növelte határozott, ko­moly kifejezését.
Hogy mégis mi volt rajta a legkülönösebb? Harriet nehezen tudta volna behatárolni. Talán az, hogy amikor a nővérét utoljá­ra látta, egy kedves kislány volt, gondtalan és felszínes, szépsé­ges, szőke modell és cheerleader...
...most pedig egy elszánt és határozott nő.
De nem, nem csupán ez. Volt benne még valami, valami en­nél is furcsább, amit nem lehetett hova tenni.
Talán az, hogy leszbikus lett? Az érződik rajta ennyire? Hogy ő és Diane Taylor szeretők? Talán. Vagy talán nem.
- Jól nézel ki - motyogta. - És... el se hiszem, hogy hazajöttél,
Lorn. Tényleg te vagy az?
Lorna nem mosolygott, de a szeméből átható kedvesség su­gárzott.
- Nem jöttem haza - helyesbített komoran. - Egyelőre nem
is fogok.
-Nem?
- Pusztán amiatt repültem ide, hogy veled beszéljek. Csak ve­
led, és senki mással. Meg kell értened ezt! Nagyon fontos, hogy
más ne is tudhasson arról, hogy én élek és létezem! Biztos, hogy
nem beszéltél rólam senkinek, Harry?
Harriet elbizonytalanodott.
Hát... azt hiszem, úgy konkrétan nem...
És nem konkrétan?
Alig egy órával ezelőtt egy jósnőt kérdeztem rólad, és ő azt
mondta, biztosan nem lát a holtak között... vagy soha nem is
haltál meg, vagy ha igen, azóta újraszülettél.
Lorna arca kifejezéstelen maradt.
Ennyi?
Jelen voltak a barátnőim, ők is hallották. - Vállat vont. - Bár
nem hiszem, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítottak volna
ennek. Ők is jósoltattak maguknak. Mindenfélét. És elvoltak az­
zal, amit magukról hallottak.
Esett még szó rólam ezután?
-Nem.
Biztos?
Mondom, hogy nem!
-Jó.
Egy darabig hallgattak. Harriet egyre bizonytalanabbul fe­szengett a nővére jelenlétében. Úgy érezte, mintha hangyák nyüzsögnének a bőre alatt.
Valami...
...annyira nagyon-nagyon-nagyon furcsa volt.
Tényleg az FBI-nak dolgozol? - bukott ki belőle.
Bizonyos értelemben. Igen.
Most... hova viszel?
Biztonságos helyre, ahol nyugodtan beszélhetünk.
- De miért? Ez itt nem biztonságos? Úgy értem... itt a kocsi­
ban? Akár a házunk előtt, vagy odabent?
Lorna a fejét ingatta.
Nem akarom, hogy meglássanak, hogy tudjanak rólam. Le­
hallgathatnak.
Kik?! - Harriet kimeresztette a szemét. - És miért?!
Majd elmondom, ha biztonságba értünk.
Mert most...
Mert most még veszélyben vagyunk, hugi.
Veszélyben? - Harriet Paxton döbbenten bámult a nővé­
rére. A kocsi elsötétített ablakán túl az ismerős torrance-i
utcák e pillanatban ridegnek, fenyegetőnek hatottak. - Mi­
féle...
- Sssshhhh! - intette le Lorna. - Várj, hugi, most fel kell hív­nom valakit!
Ezúttal más nyelven beszélt: franciául. Jesszus! Kész nyelvtudor lett belőle!
Továbbra is északnak tartottak, és hamarosan már az iparte­lep derékszögű bekötőútjain forgolódtak; Harriet egyértelműen felismerte az Exxon-Mobil olajfinomító kivilágított fémtornyait és tartályait az egyre mélyülő estében. Alig fél mérföldnyire le­hettek attól a nagy szerelőcsarnoktól, a Mo-Cap Stúdió helyszí­nétől, ahol több alkalommal is járt már...
...de most nem oda tartottak.
Miközben Lorna továbbra is franciául társalgóit valakivel, a nagy fekete kocsi behajtott egy félig nyitott, kovácsoltvas kapun, és egy kopottas, szürke irodaház elé gördült. Két khaki egyenru­hás biztonsági őr ácsorgóit a kapu közelében, de nem állították meg őket, és még csak mozdulatol sem tettek, hogy közelebb jöjjenek. Csupán a tekintetükkel követték a jármű mozgását.
Láthatólag nem viseltek pisztolyt vagy más fegyvert, de anél­kül is elég meggyőzőnek tűntek.
Lorna továbbra is beszélt - illetve főképp hallgatott és kurta, egyszavas válaszokat adott -, de amint a sofőr leállította a sze-dánjuk motorját, bal kézzel kinyitotta a kocsi jobb felőli ajtaját, kiszállni készült, és a szemével intett a húgának, hogy tegye ő is ugyanezt.
Harriet baljós érzéssel kászálódott ki a kocsiból, és bizonytala­nul pislogott. A háromszintes irodaház kihaltnak és elhagyatott­nak tűnt, egyetlen ablakban sem látszott világosság; a bejárati ajtó fölött pislákoló ósdi világítótest volt az egyetlen fényforrás.
- Ez lenne... a biztonságos hely?
Lorna kurtán elköszönt a vonal túlvégén lévőtől, és vetett a húgára egy érzéketlen mosolyt.
Nyugi! Ne aggódj!
Pedig épp most kezdek. Hova hoztál, Lorn? Miféle hely ez?
Ha elárulnám, meg kellene öljelek.
-Mi?!
Lorna fakón, hangtalanul ránevetett.
Csak tréfa. Ügynökpoén. - Ósdi, hagyományos kulcsot for­
dított el a rozsdás zárban, kitárta az ajtót, és hívogatóan intett.
- Gyere, hugi! Oda, a lifthez!
Lift? - Ezen rendesen meglepődött. - Hiszen csak két eme­
let.
Lefelé pedig csak egy - biccentett a nővére -, de oda nem
vezet lépcső. Menj már!
Mielőtt azonban beszálltak volna a liftbe, megszólalt Harriet mobilja. Már a beállított zenéből tudta, ki hívja.
Anya az - motyogta. - Felvegyem... vagy mi?
Várj! - intette a nővére. - Mondd azt neki, amiről nemrég
beszéltünk: a rendőrőrsön vagy, egyeztetik a vallomásodat a Stan-
ton-esettel kapcsolatban... Mondd azt, hogy most épp nem érsz rá beszélni vele, de hamarosan végeztek, és a rendőrök megígérték, hogy hazavisznek... Ne beszélj sokat, rólam pedig egy szót se!
Ja, persze. De ha anya aggódik, nem lesz ennyire könnyű
lerázni! Ide akar majd jönni.
Nem akar. - Lorna ezt nem fejtette ki bővebben, csak intett
a fejével. - Vedd már fel, mielőtt tényleg bepánikol!
Harriet fogadta a hívást.
- Halló... anya?
Jordán Paxton hangja valóban idegesnek és zaklatottnak tűnt.
- Harry! Harry? Drága szívem! Hol a pokolban vagy?! Már
azt hittem, fel sem veszed! Egészen megijesztettél! Már vagy öt
perce csöngetlek!
Némi túlzás: maximum tíz-tizenöt másodperce.
Nem mondta Miss Gordon, hogy hol vagyok?
Ki? Miss kicsoda??... Ja, a nyomozónő? De, de, az előbb kö­
zölte, hogy bevittek a kollégái a rendőrségre kihallgatásra...
Nem kihallgatásra, anya! - Harriet erőltetetten nevetett. -
Csak egyeztetni a vallomásomat. Rutineljárás az egész, nemsoká
végzünk... csak most még várnunk kell valamire.
Jordán Paxtont azonban nem érdekelték az efféle mellékes körülmények. Továbbra is az aggódó anya pánikolt a telefonban:
Jól vagy? Minden rendben?... Ne menjek be hozzád?
Minek?
Nem kellene, hogy ott legyek? Mint szülőnek, tudod, kelle­
ne szerintem... bár momentán most amúgy sem nagyon tudnék, mert negyedórán belül vissza kell rohannom a stúdióba... De ha feltétlen szükséges, megoldom... vagy esetleg egy ügyvéd, igen, nem kellene melléd egy ügyvéd... Tartsd csak, szívem, máris fel­hívom dr. Finnegant!
Anyaaaaaa! - Harriet határozottan lesüvöltötte. - Ne hívj
senkit! Senkit! Minden oké, érted?
Az ügyvéd nem árthat.
Nem kell ügyvéd, értsd meg! Mire ideér, én már rég otthon
leszek.
Ha megvárod ott, Finnegan haza is hoz. Hiszen kocsi nélkül
vagy.
Nem kell fuvar. A rendőrök megígérték, hogy hazavisznek,
rendben, épségben, egészségben.
Hát azért én akkor lennék nyugodt...
Legyél nyugodt most! - zárta le a vitát Harriet. - Most le­
teszlek, várnak rám.
-Várj...
- Nem várok. Szia. Amint végeztünk, majd hívlak, csak hogy meg­
nyugtassalak! Végleg szia. És ne is hívj! Kikapcsolom a telefont.
Amikor elvette a mobilt az arca elől, azt látta, hogy Lorna fürkészőn mered rá.
Kicsit még paprikás volt a hangulata az iménti kis vitától. Anya néha annyira értetlen és makacs bír lenni!
- Na?! - csattant fel. - Valamit rosszul csináltam?
Lorna alig érzékelhetően elmosolyodott.
- Nem. Csak furcsa volt hallani téged. Egészen más vagy, mint
ahogy az emlékeimben élsz. Olyan... felnőttes lettél, Harry.
- „Felnőttes"? - visszhangozta megbántottan, kihívóan. He­lyesbített: -Felnőtt!
A lift olyan ócska volt, mintha még a századelőn készítették volna, egy-két évvel a városka alapítása után. Vagy talán még azelőtt. Amikor még város sem volt itt. Csak ez a vacak lift...
De csak látszatra.
Amikor beszálltak, és lefelé indult velük, Harriet meglepet­ten tapasztalta, mennyire csendesen és puhán mozog. Egyetlen gomb volt a „földszint" alatt, „garázs" felirattal, de a meglepett lány úgy érezte, mintha legalább háromemeletnyi mélységbe sül­lyedtek volna.
Lehet, hogy az irodaépület földszinti és emeleti ablakai söté­ten derengtek, de idelent szinte vakító világosság fogadta őket, amikor a lift ajtaja kitárult.
Terepszínű egyenruhás őr állt a folyosón; pisztolytáskájában olyasfajta fegyverrel, ami hibrid átmenet lehetett valamiféle re­volver és egy kisebbfajta géppisztoly között.
Mielőtt továbbmehettek volna, Lornának azonosítania kel­lett magát egy ujjlenyomat-olvasóval meg egy íriszszkennerrel. Aztán amikor elhúzta a szemét a szkennertől, hangazonosítás következett:
- Paxton különleges ügynök, FBI-VKE.
A fegyveres csak akkor állt félre az útjukból, amikor zöldre váltott a visszajelzés.
Lorna jobb felé indult a fehéres fényárban úszó folyosón. Mint aki pontosan tudja, hová tart. Valószínűleg nem először járt már itt.
Gyere már! - sziszegte sürgetőn. - Ne nézelődj!
FBI-VKE? - csodálkozott Harriet. - Minek a rövidítése a
VKE? Védelmi Katonai E... e-egyesület?
Vámpír Kontakt Egység - helyesbített Lorna. Elhúzta a szá­
ját. - Ostoba név, tudom, de jobbra nem tellett.
-Jobbra?
- Nem, balra. - Lorna humortalanul mutatta. - Ide menj be,
hugi! Balra!
Harriet előtt magától nyílt a fotocellás ajtó, s ő egy fehér falú, szűk helyiségbe lépett, melynek egyik részén zöld vizsgálókö­peny lógott egy fogason. Ismerős szag hatolt az orrába; nemrég volt belőle része bőven.
Fertőtlenítő. Kórházszag.
Megtorpant.
-Mi...
Nyugi! - vágott közbe Lorna. Intett. - Mielőtt bármiről be­
szélünk, el kell végeznünk rajtad pár vizsgálatot.
De...
Ne aggódj, nem fog fájni! Pár perc alatt túlleszünk az egé­
szen. Csak vetkőzz le! Teljesen. Ne hagyj magadon semmit!
Vedd fel a köpenyt, aztán lépj be a túloldali ajtón a vizsgáló­
ba!
Harriet értetlenül pislogott.
- És te?
- Ó, kösz, én nem - hunyorgott a nővére, mintha valami jó tréfát hallott volna. - Engem már épp eleget vizsgáltak. És ha megbocsátasz, nekem most máshol van dolgom.
Máris a mobilja után nyúlt, hátat fordított, és miközben visz-szafelé sétált a folyosón, üzenetet pötyögött.
Harriet leült a fogas előtti padra, és gépies mozdulatokkal, zsibbadt tagokkal babrált a szandálja csatjával. Roppant zavar­ban érezte magát. No, nem azért, mert le kellett vetkőznie egy vizsgálat miatt - volt ebben része nem is oly rég bőségesen -, hanem amiatt, ahogy a dolgok alakultak.
Túl hosszú volt ez a mai nap.
Az agya tele volt azokkal az alig érthető jóslatokkal és infor­mációfoszlányokkal, amikre az Október/esten tett szert annak a fura jósnőnek a pavilonjában. Már este kilenc is elmúlt. Emberi számítás szerint neki most a szobájában kellene heverésznie, és csendes magányában megemészteni, átgondolni az ott hallotta­kat. Értelmezni azokat a ködös kinyilatkoztatásokat.
Vagy édes fantáziákat szövögetni álmai titokzatos hercegéről, az ő Edward Cullenjéről - Edison Khallenről, alias Lars Mor-tensenről.
Ám ahelyett, hogy erre módja nyílna, feltűnik a két éve eltűnt nővére, és egy ilyen meghökkentő helyre hozza. És Lorna úgy viselkedik vele, mint valami idegennel...
...mintha nem is a vér szerinti nővére lenne.
Nem elég, hogy magáról nem beszél, még csak meg sem kér­dezi tőle, hogy van. Mi történt a családjukkal az ő eltűnése óta? Hogy van anya? Apa? A kisöccsük, Paulie? A barátnői, akikkel régen sülve-főve együtt volt...
Tényleg nem érdekli?
Közömbösek lettek számára a rokonai, mióta New Yorkban él, az FBI „különleges ügynöke"-ként?
És ez a vizsgálat-Miért vizsgálják őt? Mit akarnak tőle? Mit akarnak megálla­pítani?
Idegességet és bosszúságot érzett emiatt.
Egyáltalán miféle hely ez? Miért hozta őt ide Lorna?
És most hová tűnt? Miért nem maradt itt vele... hogy meg­nyugtassa, és hogy választ adhasson ezekre a feltoluló kérdések­re?
Harriet tétován vetkőzött.
Túl sok dolga nem akadt; lecsatolta mindkét szandálját, ki­gombolta és lerángatta a sortját, lehúzta a pólóját, majd némi habozás után a tangájától is megszabadult.
Kiszolgáltatottnak érezte magát így, meztelenül, és szinte vé­delmező páncélként öltötte magára a hátul kivágott, bő vizsgá­lóköpenyt.
Ettől nem könnyebbült meg. Túl szellősnek érezte.
Grimaszolt.
Bekopogott a belső ajtón.
Semmi válasz...
Bekopogott még egyszer. Ezúttal erélyesebben.
És közben arra gondolt, talán várnia kell, talán nincs is a mö­gött az ajtó mögött senki és semmi.
Azonban, mire harmadszor is bekopogott volna, egy világos­kék orvosi köpenyt és hasonló színű maszkot viselő nő kinyitotta az ajtót, és előzékenyen intett.
- Miss Paxton... erre, kérem!
Átlagos kinézetű és méretű orvosi rendelőbe lépett, amely alig különbözött valamelyest azoktól, amelyekben legutóbb vizs­gálták. Talán egy kicsit több volt itt a műszer, mint másutt, és a túlsó fal mellett kólaautomatányi méretű, ismeretlen rendelteté­sű, fémes berendezések sorakoztak. De valószínűleg nem hűtött italokat lehetett venni belőlük.
Hárman vártak rá; a mellkasi domborulataikból ítélve mind­egyikük nő volt, valamennyien kék köpenyt és hasonló színű maszkot viseltek.
Harriet enyhén megborzongott.
Minek a maszk? Valami fertőzéstől tartanak?
Először az adatait egyeztették a számítógépen.
Harriet Emily Paxton. Életkora: tizenhét. Gimnáziumi tanu­
ló a Torrance Highban. Anyja: Jordán Paxton, született Jordán
Claire Warburton. Apja: Harrison Paxton. Öccse: Paul Gordon
Paxton.
Igen, így van - rebegte Harriet megilletődötten. Kivárt egy
kicsit, de mivel úgy tűnt, az adatok egyeztetése itt véget ért, halkan hozzátette: - És van egy nővérem is... tudják: Lorna. Húsz­éves. Maguknak dolgozik.
Volt egy nővére - helyesbített az a középkorú nő, aki a vet-
kőzőből behívta. Rámeredt a számítógépe monitorára. - Lorna
Paxton. Elhunyt kettőezer-hét július tizennyolcadikán, a Tor-
rance Memóriáiban, műtét közben, miután egy súlyos autóbal­
esetet követően sokkos állapotban beszállították.
Mi?! - Harriet hirtelenjében azt sem tudta, megdöbbenjen-e
vagy nevessen. - Hogy lenne halott? Az imént beszéltem vele. Ő
hozott ide! Paxton különleges ügynök, az FBI... ööö... Vámpír
Kőnk... Kontakt Részlegétől.
Nincs ilyen nevű részleg az FBI-nál - felelte az idős dok­
tornő szenvtelenül. - Mint ahogy ilyen nevű különleges ügy­
nökünk sincs. - Határozottan intett. - Kérem, ide üljön! Meg­
mérjük a vérnyomását, veszünk le vért, aztán elvégzünk pár
kisebb vizsgálatot. Kérjük együttműködését! Ne tanúsítson
ellenállást!
Harriet hitetlenkedve meredt egyik maszkosról a másikra, és ismét a zavaros érzéseivel küzdött.
Ezek most viccelnek?! Lorna mindjárt itt lesz... ők pedig azt ál­lítják róla, hogy halott?
És...
„Ne tanúsítson ellenállást!"
Ez riasztóan hangzott.
Végül nem öntötte szóba a fenntartásait. Látott elég sok fil­met az FBI-ról; leszűrte belőlük, hogy ezek az embertípusok nem éppen a humorérzékükről vagy a rugalmasságukról híresek. Sőt
kifejezetten fafejűek. Ha kijelentenek valamit, akkor sem fogják visszavonni, ha a szemük előtt áll az élő bizonyíték.
„Ne tanúsítson ellenállást!"
Hű, ez aztán a nagy titokzatoskodás!
Lerogyott a mutatott székbe, és odanyújtotta a bal karját egy másik dokinőnek, de aztán mielőtt az megfoghatta volna, reflex­ből vissza is rántotta.
Elnézést! - krákogta, nem tudván biztosan, hogy szabad-e
neki egyáltalán ellenkeznie. - Nem áll szándékomban ellenállást
tanúsítani, de... kiskorú vagyok! Nem kellene a szüleim engedé­
lye ahhoz, hogy bármiféle vizsgálatnak vessenek alá... akaratom
ellenére?
Ezek a vizsgálatok az ön érdekét szolgálják, Miss Paxton
- felelte nyugodtan az az idősebb nő, aki azt állította, hogy Lor­
na halott. Úgy tűnt, ő lehet a főnök a jelenlévő hármasban. - Ár­
talmatlan vizsgálatoknak vetjük alá, nem esik bántódása.
De akkor is... jogomban áll! Vagy nem?
Megtagadni?
Hát igen. Megtagadhatom a vizsgálatokat?
A középkorú dokinő türelmes maradt; a maszkja miatt nem lehetett megállapítani, bosszús arcot vág-e...
...de a tekintete jól érzékelhetően megkeményedett.
- A vizsgálatok önkéntes beleegyezés alapján történnek - je­
lentette ki tiszta, csengő hangon, szinte kedvtelve -, ám ha ön
megtagadja a hozzájárulását és ellenállást tanúsít... amihez ter­
mészetesen joga van... kénytelenek leszünk átminősíteni önt a
társadalomra potenciálisan veszélyes személlyé, mely esetben a Nemzetbiztonsági Törvény idevonatkozó bekezdései alapján jo­gunkban áll elrendelni az ön kényszervizsgálatát.
Harriet megdermedt. Még a száját is ellátottá.
Ez elég szörnyen hangzott.
- Hát... ööö... -véleményezte.
Az idős orvosnő elégedetten biccentett.
- A bal kezét, ha lesz szíves, Miss Paxton!
Az ezt követő háromnegyed órában a legkülönfélébb vizsgá­latoknak vetették alá. Megmérték a vérnyomását, két ampulla vért is levettek a karjából, meghallgatták a szívét, hideg fémpán­tokat csatoltak mindkét csuklójára meg a bokájára, érzékelőket ragasztottak a halántékára, a homloka több pontjára és a tar­kójára, és közben tekernie kellett egy felvezetékezett szobabi­ciklin, gyenge és egyre erősödő fokozatokban. Vékony csöveket dugtak az orrába, mindkét orrlikába, majd fújnia kellett valami szájharmonika-szerűségbe, ami dallamok helyett fura, elektro­nikus csippantásokat hallatott. Ezt követően kurta, matematikai kérdésekkel bombázták, és a reakcióidejét mérték.
Mennyi négyszer nyolc? Hatszor tizenhat? Tizenhatszor har­minckettő? Harminckétszer harminchét? Ezerhuszonhárom oszt­va nyolc egész kettővel? Negyvenhétszer száznegyvenhat? Hatból kettő? Százhatvankilencszer ötszáznegyvenkettő? Nullaszor kettő egész kettő? Kétezer-nyolcszáztizenhétszer háromezer-hatszáz­huszonhét...
Egy ideig kapásból válaszolgatott, aztán meglassúdott. A négyjegyű számok szorzásánál egy kissé elakadt. A suliban eze­ket a műveleteket számológéppel végezték...
Aztán más jellegű kérdések következtek. Egyik sem volt túl nehéz vagy megválaszolhatatlan, de valahogy mégis fura ebben a helyzetben.
Ki az Egyesült Allamok jelenlegi elnöke? A nyugati vagy a keleti parton található New York? Milyen nap van ma? Melyik év, melyik hónap? Milyen nap volt tegnap? Hány liter egy gallon? Hány mér­föld tízezer-hatszáz méter?
Harriet a legjobb tudása szerint válaszolgatott. Érdekes módon némelyik kérdésre magától kiröppent a válasz, míg más kérdéseken - épp a legegyszerűbbeken - gondolkoznia kellett.
Néha többször is leblokkolt.
Ilyenkor megszeppenten pislogott az idős doktornőre és a műszereket vizslató kolléganőire, hogy vajon mit gondolnak a butaságáról.
Persze a maszkok miatt nem látta a reakcióikat, de úgy tűnt, nem nevetik ki.
Amikor valakit ilyen gyors kérdésekkel bombáznak, nem mindig tud normálisan reagálni. Néha a legegyszerűbb kérdé­sekre sem. Főleg, ha közben elkalandoznak a gondolatai és azon tipródik, vajon mit akarhatnak lemérni vagy kiszűrni ezekkel a tesztekkel.
Harriet úgy saccolta, a kérdések nyolcvan százalékára jól fe­lelt. Ha osztályoznák, ez stabil C lenne...
... vagy akár egy bizonytalan B. De semmiképpen nem A.
Jól van, Miss Paxton. - A tesztet vezető dokinő a vizsgá­
lóasztal felé intett. - Lenne szíves felfeküdni oda, és a lábait a
kengyelbe dugni?
Oda??
Harriet megborzongott. Nőgyógyászhoz járni is utált, kitá­rulkozni valakinek, még ha orvos is az illető, akinek joga van turkálni...
...de ez most még megalázóbb volt.
Ismét eszébe jutott, hogy talán tiltakozhatna is.
Aztán mégsem szólt egy szót sem, csak tette, amit kértek tőle. Felfeküdt a vizsgálóasztalra, és bénultan keresgélte lábaival azo­kat a bizonyos kengyeleket. Persze, nem találta.
Elfordította a fejét, miközben gumikesztyűs kezek megragad­ták a bokáit, és óvatosan a kengyelbe helyezték.
Nem akart odanézni.
Sőt egyáltalán itt sem akart lenni.
Egyre mérgesebb lett.
Lorna, hova a fenébe hoztál?! Mit művelnek ezek velem?! És te miért hagyod?!
A nővérem vagy! Óvnod kellene a kishúgodat!
Vagy nem?
Hogy egész pontosan mit műveltek vele, azt nem tudta, és nem is akarta tudni. Miközben hideg fémtárgyak és gumikesz­tyűs kezek csiklandozták a combja belsőit, ő „kikapcsolta" a tu­datát, és elkalandozott valahová...
...az emlékei világába.
Abba a remek buliba, az Éjmámorba. E pillanatban azt kép­zelte, ő is ott táncol, ott vonaglik a tömegben, miközben a hát­térben a máglya vérvörös lángjai ropognak, Edison Khallen a Söpör Aeternus együttes Szűz királynő című számát harsogja:
„Panda-ghost-face, oh, dear me Idó síülponder ön..."
Eközben itt, a jelenben épp hüvelykenetet vettek tőle.
- Mikor vesztette el a szüzességét? - tudakolta a középkorú doktornő tényszerűen.
És ő sápadtan, döbbenten visszakérdezett:
-Tesséééééék??
Mielőtt ezt a témát részletesen megvitathatták volna, a kékes­fehér fények hirtelen elhalványultak, kialudtak, és egy jóval fa­kóbb, vörös lámpa kezdett villogni. Valahol a távolban megszó­lalt egy sziréna.
Az a vékonyabb orvosnő, aki eddig az ajtó közelében elhelye­zett számítógép előtt ült, felkapta a fejét.
- Behatolás! - sziszegte. - Kettes kód!
A szirénahang felerősödött, vijjogott, öblösen visszhangzott. A folyosón lábak dobogtak, ideges férfiak kiabáltak.
Harrietnek fogalma sem volt arról, mi történik. Dermedten bámult a kék köpenyes doktornő maszkos arcába, látta az ő szemében is a meglepetést. Valószínűleg nem sokszor történhe­tett még ilyen riasztás.
Kivágódott a hátsó ajtó, és egy szörfözéshez öltözött, ujjatlan trikót viselő, magas, napbarnított képű, lenszőke srác lépett be, aki a megszólalásig hasonlított Ryan Hansenre, vagyis inkább arra a flegma és pofátlan Dick Casablancasra, akit Hansen a Ve-ronica Mars című sorozatban alakított.
De a hasonlóság csak a megszólalásig tartott. A hangja egé­szen más volt: mély és parancsoló.
- Kettes kód! - recsegte a fiú. - Vizsgálatot befejezni! Jöjje­
nek velem! Most!
Miközben beszélt, tekintete a vizsgálóágyon heverő lány felé kalandozott, belesett volna a laza, elcsúszott, zöld köpeny alá, a széttárt combok közé.
Hihetetlenül mély és világoskék volt a szeme, akár az északi gleccsereké.
Harriet szégyenlősen azonnal össze akarta csukni a térdét, de a bokáit még mindig tartotta a kengyel, és ahogy megrántotta, egyensúlyát vesztette, és kis híján lezuhant a padlóra. A közép­korú dokinő kapta el a karját, és erősen megtartotta.
- Hé, kedves! - krákogta, miközben ő maga sem volt éppen a
higgadtság megtestesült szobra. - Ne kapkodjon!
Kolléganője eközben sietős mozdulatokkal kiszabadította Harriet bokáit a kengyelből, aztán egyesült erővel lesegítették őt az ágyról, és két könyökénél fogva a Hansen-hasonmás felé tuszkolták.
- Siessen!
Ő azonban az ellenkező irányba szeretett volna menni: a vet-kőzőszobába.
A ruháim...
Eltérítették. Visszarángatták.
Hagyja most azokat! Majd később felöltözik...
Ő persze szinte meztelennek érezte magát ebben a helyzet­ben. Azt sem igazán tudta, mi történik körülötte. Mintha valami akciófilm kaotikus jelenetébe csöppent volna, kívülállóként vagy statisztaként...
...akit nem avattak be arra vonatkozólag, hogy mi lesz a sze­repe.
Olyan volt ez, akár valami rémálom.
Terelték. Húzták, vonták, vitték.
- Jöjjön! Jöjjön már!
De hova? - motyogta megszeppenten. - Miért?... Mi... tör­
ténik? Kéreeeem! Mi ez az egész?!
Semmi vész, kislány! Jöjjön! Nyilván csak gyakorlat.
De... miféle...
Persze, hogy válaszra se méltatták. Csak cibálták magukkal, végig egy vörös vészvilágítású folyosón. Harriet csupasz talpa furcsa, cuppogó, kopogó hangokat csalt ki a rőt fénybe burko-lódzott, fekete-fehér mozaikpadlóból. Nem érzett sem hideget, sem meleget, csak valami különös zsibbadtságot és egészen ter­mészetes zavarodottságot.
Lorna? - nyökögte. - Hol a nővérem?!
Ő már halott, kedvesem...
Ó, ne máááár! - Sikoltani lett volna kedve, de csak nyafogni
bírt. - Ne szórakozzanak! Hiszen pár perce még...
Két éve.
Harriet erőt vett magán. Nem vitatkozott. Megpróbálta túlki­abálni a fülkagylógyilkos szirénahangokat.
- Lorna! Lorna Paxton!... Lornaaaaa...
Senkit sem zavart az óbégatása; hurcolták magukkal tovább. A szőke srác, aki értük jött, saját kódjával kinyitott előttük egy szürke fémajtót.
Be! Ide! Gyorsan!
Lornaaaaaaaaaa! - süvöltötte a lány kétségbeesetten. -
Hova... a fenébe... tűntéééééél?!
Belülről jött a válasz:
- Harry! Itt vagyok!
Négyen tartózkodtak a félhomályos, ablaktalan helyiségben; két fiatal férfi, egy idősebb nő és Lorna.
Na ugye, hogy él?! Ugye, hogy nem halt meg?!
Legszívesebben ezt kiáltotta volna a képébe a középkorú do­kinőnek, diadalmasan, felszabadultan...
...de elakadt a szava a nővére láttán.
Lorna ugyanis valamiféle vaskos tolószékben ült, melynek háttámlája legalább két méter magas lehetett, és tenyérnyi kijelzők, orvosi adatok világítottak, vibráltak rajta. A két karfája pedig, melyen Lorna jobb és bal alkarja nyugodott, üvegből volt, s a folyadék, mely ezekben a fura palackokban lötyögött, karmazsinszínben derengett. Kanyargó, vékony csövek, vezetékek kapcsolták Lornát ehhez a fura berende­zéshez; a háttámla egyik oldaloszlopából pedig áttetsző infú­zió csöpögött.
- Lorn...
Besodorták, a fémajtó döngve, zengve becsapódott mögöttük. Valahol a plafonnál hangos kattanással működésbe lépett egy tartalék ventilátor.
Odakint haldokolva, éledezve, majd ismét küszködve nyüszí-tett tovább a sziréna. Harrietnek az a képtelen érzése támadt, mintha egy a megkülönböztető jelzéseit használó mentőautó száguldozna ennek a pincerendszernek a járatain, hol közeledve, hol pedig távolodva.
Odaszaladt a nővéréhez, és hitetlenkedve meredt rá; döbbe­netes volt tolókocsiban látni ezt a tündöklő, életvidám teremtést, akire egészen kislánykora óta úgy gondolt, mint a „család szépé­re", a követhetetlen példaképre, a leendő filmsztárra, avagy szu-permodellre.
Most pedig ebben a szerencsétlen pózban, meggörnyedve, ki­szolgáltatottan, esendőén, a hétköznapinál is hétköznapibban: megroskadtan - ebben a fura, hátborzongató közegben.
Hirtelenjében azt se tudta, mit mondjon.
-Lorn?!
A nővére nagy fájdalmakat élhetett át; vicsorgott, grimaszolt, de megpróbált megnyugtatóan mosolyogni rá.
Semmi baj, Harry, semmi baj!
De te... teeeeeeeeeeeeee...
Tudod, hugi, volt egy kis balesetem két éve...
Ó, persze, persze, hogy tudom! - kiabálta Harriet magá­
ból kikelve. - Hát hogyne emlékeznék! De csak a kocsi tört
össze, nem?! Csak az égett szénné! Te megúsztad pár karco­
lással!
Akaratlanul megragadta Lorna bal kezét, és úgy szorongatta, aggódva, odaadóan, mintha pusztán ezzel meggyógyíthatná... ...bármilyen bajából.
Ó, nem - lehelte Lorna kényszeredett mosollyal. A sziréná­
tól nem is igazán lehetett érteni a szavait, de Harriet leolvasta a
szájáról. - Én arról a másik balesetről beszélek.
„Másik balesetről?!" Mif... mif... miféle balesetről?!
Arról, Hány... amikor megmart egy vámpír.