negyvenötödik fejezet • Grace
- 1°C
CSENGETT A TELEFON. Ez volt az első gondolatom. A második az, hogy Sam csupasz karja keresztben fekszik a mellkasomon. A harmadik pedig az volt, hogy ahol a takaró alól kilóg, fázik az arcom. Pislogva próbáltam felébredni. Furcsán el voltam veszve a saját szobámban. Beletelt egy kis időbe, hogy rájöjjek, az ébresztőórám normális esetben világító számlapja sötét, és az egyetlen fényforrás a hold odakint, és a csengő mobiltelefon kijelzője.
Fél kézzel kinyúltam a takaró alól, hogy felvegyem, óvatosan, hogy ne mozdítsam meg Sam karját, de a telefon elhallgatott, mire megfogtam. Istenkém, iszonyú hideg volt. Biztosan nem volt áram a vihar miatt, amit az időjósok ígértek. Azon gondolkodtam, vajon mikor ment el az áram, és hogy kell- e aggódnom, hogy Sam nem fázik- e. Óvatosan felhajtottam a takarót, és láttam, hogy mellém gömbölyödve fekszik, a fejét az oldalamba fúrta, csak a válla sápadt, meztelen ívét láttam a félhomályban.
Még mindig vártam, hogy rosszul érezzem magam Sam hozzám préselődő teste miatt, de csak az életet éreztem, és hogy a szívem kalapál az érzelmektől. Ez, Sam meg én, ez a valódi életem. Az az élet, amelyikben iskolába jártam, és a szüleimre vártam, és hallgattam Rachelt, ahogy a húgai miatt dühöng - ehhez képest olyan volt, mint egy fakó álom. Azokat a dolgokat csak addig csináltam, amíg Samre vártam. Odakint távoli, gyászos farkasüvöltés kezdődött, és néhány másodperc múlva a telefon újra megcsörrent, mélyülő hangskálát játszott a farkasok furcsa, digitális visszhangjaként.
Amíg a fülemhez nem tartottam, nem jöttem rá, hogy hibát követek el.
- Sam - mondta egy ismeretlen hang a vonal másik végén. Én hülye! Sam telefonját vettem el az éjjeliszekrényről, nem a sajátomat. Gondolkodtam két másodpercig a válaszon. Megfontoltam, hogy leteszem, de nem tehettem.
- Nem - feleltem. - Nem Sam.
A hang kellemes volt, de a szavak mögött hallottam az élét. - Elnézést kérek. Téves.
- Nem - mondtam, mielőtt letette volna. - Ez Sam telefonja.
Hosszú, nehéz csend támadt, aztán:
- Ó! - Újabb szünet. - Te vagy a lány, igaz? Aki a házamban járt.
Próbáltam kitalálni, mit nyerek vele, ha tagadok, de üres lapot húztam.
- Igen.
- Neved is van?
- Hát magának?
Röviden nevetett, humortalanul, de nem kellemetlenül.
- Azt hiszem, kedvellek. A nevem Beck.
- Érthető. - Elfordultam Samtől, aki még mindig nagyokat szuszogott, a feje fölé tett karjától nem hallotta a hangomat. - Mit csinált, amivel felhúzta?
Ismét a kurta nevetés.
- Még mindig haragszik?
Megfontoltam a választ.
- Most nem. Alszik. Átadhatok egy üzenetet? - Ránéztem Beck számára a kijelzőn, próbáltam megjegyezni.
Újabb hosszú szünet következett, már azt hittem, letette, de aztán hallhatóan felsóhajtott.
- Sam egyik… barátja megsérült. Fel tudnád ébreszteni?
Az egyik farkas. Csak az lehetett. Bebújtam a takarók alá.
- Ó… persze. Persze hogy felébresztem.
Letettem a készüléket, és gyengéden elvettem Sam karját a mellkasomról. Láttam a fülét, és az arca egyik felét.
- Sam, ébredj. Telefon. Fontos.
Felém fordult, sárga szeme már nyitva volt.
- Hangosítsd ki!
A hasamra tettem a telefont, a készülék hátán a kamera kis, kerek foltot világított meg a trikómon.
- Mi van? - Sam az egyik könyökére emelkedett. Fintorgott, ahogy érezte a hideget, és körénk rángatta a takarókat, sátrat építve a telefon köré.
- Valaki megtámadta Pault. Nagyon rosszul van, cafatokra tépték.
Sam szája elkerekedett. Nem hittem, hogy tudja, milyen képet vág, tekintete messze volt, a falkájával.
- Lehet… tudtál… még vérzik? Ember volt éppen? - szólt végül.
- Ember. Próbáltam megkérdezni, kik voltak… hogy megölhessem őket. Azt hittem… Sam, tényleg azt hittem, hogy a halálhírével hívlak. Annyira rosszul volt. De szerintem, most már összezárul a seb. Viszont az az igazság, hogy ilyen apró harapások voltak mindenhol, a nyakán meg a csuklóján és a hasán, mintha…
- … mintha valaki tudta volna, hogyan lehet megölni - fejezte be Sam a mondatot.
- Farkas tette - mondta Beck. - Ennyit kiszedtünk belőle.
- Az egyik új szerzeményed? - morogta Sam meglepő erővel.
- Sam.
- Lehetséges?
- Sam. Nem. Idebent vannak.
Sam teste megfeszült mellettem, én pedig a kérdés lehetséges jelentésein rágódtam. Az egyik új szerzeményed. Nem Jack volt az egyetlen új farkas?
- Idejössz? - kérdezte Beck. - Át tudsz jönni? Túl hideg van?
- Nem tudom - felelte Sam. A fintorából tudtam, hogy csak az első kérdésre válaszolt. Bármi tartotta távol Becktől, erős volt.
Beck hangja megváltozott, ellágyult, fiatalabb lett, sokkal sebezhetőbb.
- Kérlek, ne haragudj rám, Sam. Nem bírom.
Sam elfordult a telefontól.
- Sam - kérte Beck lágyan.
Éreztem, hogy megborzong mellettem, aztán behunyta a szemét.
- Ott vagy még?
Samre néztem, de még mindig nem válaszolt. Nem tehettem róla, sajnáltam Becket.
- Én itt vagyok - mondtam.
Hosszasan hallgatott, a vonalban semmi statikus zaj vagy recsegés nem hallatszott, és azt hittem, Beck letette. Aztán elővigyázatosan megkérdezte:
- Mennyit tudsz Samről, Névtelen Lány?
- Mindent.
Szünet. Aztán:
- Szeretnék találkozni veled.
Sam odanyúlt, és összecsukta a telefont. A kijelző fénye eltűnt, sötétben hagyott minket a takaró alatt.
negyvenhatodik fejezet • Grace
7 °C
Sam is csendes volt, hagyott vezetni, mindkét kezével fogta a jobbomat, miközben a ballal kormányoztam. Egymillió dolcsit adtam volna, ha megtudhatom, mire gondol.
- Mit akarsz csinálni délután? - kérdeztem végül.
A kézfejemet dörzsölgetve nézett ki az ablakon. A világ száraznak tűnt, mint a papír. Várta a havat.
- Veled bármit.
- Bármit?
Vigyorogva rám nézett, mókás, féloldalas mosollyal. Azt hiszem legalább annyira fel volt dobva, mint én.
- Igen, bármit, amíg te is ott vagy.
- Találkozni akarók Beckkel - mondtam.
Tessék. Kint volt. Ez volt a kirakós egyik darabja a fejem mióta felvettem a telefont.
Sam nem mondott semmit. A pillantása az iskolára szegeződött, valószínűleg azon járt az esze, hogy ha vár néhány percet, kitehet a járdaszegélynél és elkerülheti a beszélgetést. De csak felsóhajtott, mintha iszonyúan fáradt volna
- Istenem, Grace. Miért?
- Gyakorlatilag ő az apád, Sam. Mindent tudni akarok rólad. Ezt csak nem olyan nehéz megérteni.
- Te szeretsz mindent a helyére tenni - mondta Sam. Az is lassan összeverődő diákok kis csapatait figyelte, ahogy mentek át a parkolón. Nem foglalkoztam parkolóhely- kereséssel. - Csak szeretnél valami mágikus módon összehozni minket, hogy a dolgok megint a helyükön legyenek.
- Ha megpróbálsz felidegesíteni azzal, hogy ilyeneket mondasz, nem fog menni. Már rég tudom, hogy ilyen vagyok.
Sam hallgatott, miközben még egyszer megkerültem a parkolót, végül felmordult:
- Grace, utálom ezt. Gyűlölöm a vitát.
- Nem lesz vita. Látni akar.
- Nem tudsz mindent. Rémes dolgok történnek éppen. Lesz vita, ha még maradt egyetlen elvem is. Bár a múlt éjszaka után nehéz képzelni.
Sietve beálltam egy helyre, a parkoló legtávolabbi részén, hogy kíváncsi figyelő tekintetek nélkül tudjunk beszélgetni.
- Bűntudatod van?
- Nem. Talán. Egy kicsit. Nyugtalan vagyok.
- Védekeztünk - mondtam.
Nem nézett rám.
- Nem azért. Csak… csak… csak remélem, hogy ez volt a megfelelő időpont.
- Ez volt a megfelelő időpont.
Félrenézett.
- Csak arra vagyok kíváncsi, hogy… nem azért fe… szeretkeztél- e velem, hogy lázadj a szüleid ellen?
Rámeredtem. Aztán felkaptam a hátizsákomat a hátsó ülésről. Hirtelen iszonyú dühös lettem, lángolt a fülem meg az arcom, és nem tudtam miért. Nem ismertem a saját hangomra, amikor válaszoltam
- Ez szép volt.
Sam nem nézett rám. Mintha az iskolaépület fala nyűgözte volna le.
Annyira, hogy nem tudott a szemembe nézni, pedig épp most vádolt meg azzal, hogy kihasználtam. Újabb haraghullám csapott át rajtam.
- Ilyen gáz az önbecsülésed, hogy azt hiszed, önmagadért nem is akarlak? - Kilöktem az ajtót és kiszálltam. Sam arca megrándult a hidegre, bár nem volt annyira hideg. - Elrontod. Csak… elrontod az egészet.
Be akartam csapni az ajtót, de Sam átnyúlt az ülésen és megakadályozta.
- Várj. Grace, várj!
- Mire?
- Nem akarlak így elengedni! - könyörgött a szeme. Nagyon szomorú volt a pillantása. Néztem, ahogy libabőrös lesz a karja, és a huzatban alig láthatóan reszketni kezd a válla. És megfogott. Nem számított, milyen dühös voltam, mindketten tudtuk, mi történhet, amíg suliban vagyok. Gyűlöltem. A félelmet. Gyűlöltem.
- Sajnálom, amit mondtam - bökte ki sietve, hogy elmondja, mielőtt elmegyek. - Igazad van. Csak nem hiszem el, hogy valami… valaki… ilyen jó történik velem. Ne haragudj, Grace. Kérlek, ne haragudj !
Behunytam a szemem. Egy röpke pillanatig teljes szívemből azt kívántam, bárcsak hétköznapi srác volna, hogy elsöpörhessek a büszkeségemmel és a felháborodásommal. De nem volt hétköznapi srác. Törékeny volt, akár egy őszi pillangó, amit az első fagy elpusztít. Lenyeltem hát a haragomat, egy korty keserűséget, és kinyitottam az ajtót.
- Nem akarom, hogy még egyszer eszedbe jusson ilyesmi, Sam Roth.
Lehunyta a szemét, amikor kimondtam a nevét, csak egy kicsit.
A szempillái elrejtették a sárga íriszt egy pillanatra, aztán felém nyúlt és megérintette az arcomat.
- Sajnálom.
Megfogtam a kezét és összefontam az ujjainkat. A pillantásomat az arcára szegeztem.
- És szerinted Beck mit érzett, amikor dühösen elrohantál?
Sam felnevetett. Kedvetlenül, öngúnnyal a hangjában. Beck nevetésére emlékeztetett, amit a telefonban hallottam múlt éjjel. Félrenézett. Tudta, hogy megvan Beck száma. Elhúzta a kezét.
- Odamegyünk. Jól van, odamegyünk.
Menni akartam, de megtorpantam.
- Sam, miért haragszol Beckre? Miért vagy olyan dühös rá, amikor a saját szüleidre nem láttam, hogy valaha dühös lettél volna?
Sam arca elárulta, hogy ezt a kérdést még sosem tette fel magának, és sokáig tartott, amíg megtalálta a választ:
- Mert Beck… Becknek nem kellett azt tennie, amit tett. A szüleimnek igen. Ők azt hitték, szörnyeteg vagyok. Féltek. Az nem volt kiszámított cselekedet.
Az arcára kiült a fájdalom és a bizonytalanság. Visszaültem a kocsiba, és gyengéden megcsókoltam. Nem tudtam, mit mondjak, így megcsókoltam újra, fogtam a hátizsákomat, és nekivágtam a szürke napnak.
Amikor visszanéztem a vállam fölött, még mindig a kocsiban ült csendes pillantással, mint egy farkas. Az utolsó dolog, amit láttam, az volt, hogy a szél miatt félig lehunyt szemmel, kócos hajjal ül ott. Valami miatt arra emlékeztetett, amikor egy éjjel először láttam.
Egy váratlan, áthatóan jeges szélroham megemelte a hajamat a tarkómon.
A tél hirtelen nagyon közelinek tetszett. Megálltam a járdán, lehunytam a szememet. Küzdöttem a fájdalmasan sürgető vággyal, hogy visszaforduljak. Végül a kötelesség győzött, és beléptem az iskolába.
Úgy éreztem, hibát követek el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése